SZÁZ SZÉP KÉP - Berény Róbert: Csellózó nő

CIKKEK, DOKUMENTUMOK

Rockenbauer Zoltán: Hommage à Városmajor utca 36.

Wagner István: Rejtőzködő remekművek

Elek Artúr: BERÉNY RÓBERT ÉS MÁSOK

Az Ernst-múzeumban bukkanik föl művészetével hosszú évek multán Berény Róbert. Az egykori "Nyolcak" csoportjának ő volt a legproblematikusabb tagja. Az a művész, akinek munkáin megérzett, hogy elmondatlan mondanivalók nyugtalanítják; hogy keresi hozzájuk a formai megjelenítést, s hogy keresése csak látszólag hangos és kihívó, valójában a bizonytalanba tapogatódzó gyermek félelme az. Az igazsághoz a művészetben is rendszerint a legegyenesebbik út visz el legbiztosabban. De az egyenes út kitaposottnak és agyonjártnak tetszett a kor fiatalainak. Azt az átmeneti időt, melyben az utolsó nagy impresszionisták óta ma is benne élünk, mint a vad kísérletek korszakát fogja megörökíteni a művészet története. Soha még példa nem volt arra, hogy a művészek olyan erőnek erejével akarják kitalálni és kidolgozni koruknak stílusát. Hogy nem sikerült, az annak újabb bizonysága, hogy a művészetben a kollektív munka nem visz eredményre. Régebbi korokban rendszerint egy-egy nagy tehetség talált rá az új stílusra, s a követők és tanítványok serege fejtette ki azután az új stílus változatait. A mi korunknak éppen az utat nyitó nagy tehetség nem adatott meg. S olyannak híján, haszontalan minden erőkifejtés.

Ha Berény Róbert mai szemével elolvasná azokat a magyarázó mondatokat, melyeket a "Nyolcak" utolsó kiállításának katalogusába önmagának képei elé írt, bizonyára megcsóválná a fejét. Milyen gondolatelhomályosító kommentár! Ugyanolyan fölöslegesen bonyolult, mint az a vonalhálózat, mellyel a fiatal művész a maga ábrázolásait, köztük is az arcképeit, összekúszálta. A tehetetlenség beszéde volt mind a kettő, az olyan tehetetlenségé, amely a rendkívüli, a szokatlan, az újszerű és a merész látszata mögött bujkál.

Olyan egyszerű pedig az eligazodás útjára rátalálni. A művész legyen mindig őszinte, ne törekedjék olyan látszatokat kelteni, melyeknek nem felel meg a valóság; és igazodjék a természet után. A többi - az egyéni kifejezés, az eredetiség és érdekesség - mindez magától következik. Alighanem ezen az uton is jutott el Berény mostani stílusához. Még lesz rajta mit fejlesztenie, mert felemás valami érzik benne egyelőre, valami össze nem egyeztetett kettősség: egyrészt a természet adta motivum, másrészt a dekoratív szándék. Kissé jelentéktelenek a motivumok, s a sommázó előadás nem fokozza érdekességüket. Emlékszünk régebbi időkből Berénynek egy nagyméretű kompoziciójára, amelyen rudacskákká gyurt festékkel dolgozott. Olyan festői feladat volt a kompozició, amely nagy ambiciojú művészhez illett. Egy egész művészélet tapasztalatai és vágyai elférhettek benne. Hozzá hasonló nagy alkotás kiteljesedését várjuk Berénytől.

Társai, kiket inkább a véletlen tett melléje, semmint a megfontolás és mérlegelés, nála mind fiatalabb művészek. Nem egyjük még inkább tanítvány, mint önálló művész. Ecsődi Ákos vázlatai például úgy hatnak, mintha Vaszary János mappájából kerültek volna ki. Csak persze jóval kevésbé meggyőző munkák. Az ember nem érzi mögöttük a multat, egy hosszú és munkás művészélet tapasztalatait és - tudását.

Biai-Föglein István is inkább nagyot merő, mint meggyőző. Ügyes, sőt ötletes fiatal festő, de már is modoros. És nem érzik képein a színérzék.

Ifjú Kernstok Károly szobrász, de azok az első munkái, melyekkel itthon megmutatkozik, rajzok. Ecsetheggyel rajzolt finom konturokkal érzékít meg mozdulatokat. Sokakat Rodin hasonló munkáira emlékeztettek ezek a rajzok. De nagy a különbség közöttük, s nemcsak a kvalitásbeli. Rodin életének kései korszakában a szobrászati feladatok és kifejezési lehetőségek körének egyre nagyobb kitágítására törekedett. Rá is talált néhány olyan mozdulatkompozicióra - egy- és többalakosra - melyre a művészet egész történetében nincsen példa. Gyors ceruzavázlatai a koncipiálás eszközei voltak. Érthető, hogy rajtok tultette magát a természeten és az optikán. Szobrai nélkül alig lenne értelme ilyen vázlatainak. Amazok szomszédságában azonban magyarázzák a mestert és el-elárulnak egyet-mást abból, ami legtitkosabb a művészetben: az alkotás folyamatából. Más az ifjú Kernstok esete. Rajzai elegáns előadásu munkák, ügyes és tetszetős aktábrázolások. Amig nem tudjuk, mi van mögöttük: mekkora felkészültség, milyen kész eredmények, addig bajos egyebet mondani róluk, mint hogy: lássuk, mi válik belőlük.

Először találkozunk Békeffi György nevével. Grafikusi tehetség és van szeme a tájmotivumbeli érdekes iránt. Fiatal ember. Róla is csak annyit: majd meglássuk.

Forrás: Nyugat 1928. 7. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/16051.htm

Rockenbauer Zoltán
A Nyolcak
Hivatalosan 90 éve alakultak

"Új művésztársulat. A Kernstok Károly vezetésével a múlt évben együtt szerepelt művésztársaság csütörtökön tartott ülésén megalakult, s mivel a társulás idejében nyolcan voltak, a Nyolcak nevet vette fel. A legifjabb művészcsoport első bemutatkozása a Nemzeti Szalonban lesz két hét múlva."
(Pesti Napló, 1911. április 16.)

Forradalmat ennél szenvtelenebbül nem jelentett be még újság. Pedig ők nyolcan: Berény Róbert, Czóbel Béla, Czigány Dezső, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos azért társultak, hogy eltöröljék a XIX. század akadémizmusát, és helyette valami gyökeresen újat hozzanak. Már a hírben szereplő, józan számok is csalókák, mert valójában sosem annyiak, mint amennyinek mutatják magukat. Hiszen a társaság két évvel korábban alakult, igaz, akkor még "Keresők" néven: az itt beharangozott "első" kiállítást a művészettörténet imígyen a "másodikként" tartja majd nyilván, de ezen már csak heten állítanak ki a Nyolcból. Vagyis inkább tízen, merthogy három vendég viszont helyet kap. Ej, micsoda zűrzavar, az ember egészen beleszédül... na, és a kiállított képek! A botrány akkora volt, hogy hírére csak úgy tódult a nép a Nemzeti Szalonba. "Aki az ultramodern festészet legújabb rémséges alkotásaiban gyönyörködni kíván, az siessen a "Nyolcak" kiállítására, ahol olyan dolgokat szemlélhet, amilyeneket még a legsúlyosabb lázbeteg se lát kóros álmában." - invitált a Budapesti Napló. "Perverz művészeti kiállítás a Nemzeti Szalonban" - harsogta a cím a Pesti Hírlapban. "Feltünési viszketegségből eredő szenzációhajhászás" - összegzett az Ország-Világ. Volt persze más vélemény is. Bölöni Györgyé például, aki így tudósított a Világban: "... a Nyolcak törekvése oly becses, komoly célokért induló, olyan felbecsülhetetlen jelenség a magyar kultúrában, (...) hogy minden figyelmet megérdemel (...) Nem is nyolcan vannak, a hátuk mögött egy új generáció áll, szövetség nélküli társaik, akik éppen úgy tudják, mint ők és mint mi, hogy a magyar festőkultúra ügye vajúdik ezen a kiállításon."

Bölöni évek óta bábáskodott már a magyar művészeti élet megújulásánál. Csak úgy ontotta a lelkes kritikákat a fiatal magyar piktorokról, s ő volt az, aki Párizsban felhívta Ady figyelmét az ott tanoncoskodó ifjakra. Ő beszélte rá a költőt, hogy vásároljon Czóbeltől, és később az sem szegte kedvét, hogy a róla készült Tihanyi portré még legjobb barátainál is kétes dícséretben részesült: "Mondd ki ez a Cézár? - kérdezte Jászi Oszkár, mikor a kiállításon kalauzoltam - emlékszik vissza Bölöni a saját képmásának fogadtatására - Mondd, ki ez a puffadt fegyenc? - kérdezte Barta Lajosné, amikor a kép előtt elhaladtunk. Mondja, ki ez a portré? - kérdezte Tihanyitól Ady, amint a kép előtt megállottunk - Ismerősnek tűnik nekem! - Meghiszem! - mondta Tihanyi - Hisz nap nap után együtt ül vele. De úgy látom, maga úgy van a képekkel, mint az olvasók a verseivel."

Ady ugyan nem nagyon értett a társművészetekhez, de az újító szellemű festőkkel szívélyes kapcsolatot ápolt, s e barátságoknak jó néhány mélyen átélt Ady-portrét köszönhetünk. A költő és a Nyolcak kapcsolata azonban több volt, mint bohém, párizsi cimborálás. A ténylegesen első, 1909-es "Keresők"-kiállítás a tömör "Új képek" címet viselte, amely egyértelmű utalás volt Ady három évvel korábbi korszakalkotó kötetére, az "Új versek"-re. A korabeli kritika rosszindulatúan bár, de találóan nevezte az új képeket "festészeti adyzmusnak". Márffy Ödön közel fél évszázad távlatából még szélesebbre húzza a horizontot: "Aligha véletlen játéka, hogy egy időben robbant be Ady új idők új dalaival, csendültek fel Bartók akkordjai, tömörült a haladó szellemű magyarság a Nyugat és a XX. század körül, jelentkezett az új utat kereső "Nyolcak" művészcsoportja, s munkálták a szociális megújhodás talaját Szabó Ervin tanításai." Egyébként Márffy volt az, aki a Nyolcak harmadik kiállításán Bartókot és Adyt összeismertette egymással. A zene kitüntetett szerepet játszott e festők életében. Bartók muzsikája különösen Berény Róbertre volt nagy hatással. Berény legizgalmasabb portréit éppen Bartókról és Weiner Leóról festette, sőt - más zenei tárgyú írások mellett - értő cikkeket is írt róluk a Nyugatba. A festő ekkoriban maga is komponált (zenével való kapcsolata a későbbiekben sem szakadt meg, gondoljunk csak híres képére, a Csellózó nőre), szívesen és átéléssel játszott különféle hangszereken, akárcsak Czigány Dezső, aki több portrét festett rajongva tisztelt muzsikus példaképéről, az 1910-ben Magyarországon koncertező Pablo Casalsról. Czigány maga is jól gordonkázott: Ady, aki utált modellt ülni, mindig kikövetelte, hogy játsszon neki.

Igaza van Márffynak, mindez együtt, aligha véletlen: ez a sajátos, magas hőfokú művészi pezsgés egyvalamiből fakadhat csak: - a korszellem és a szárbaszökkenni kész, friss tehetség találkozásából. Magyarországon ez a szerencsés pillanat a zene, a képzőművészet, a költészet világszínvonalú megújulását eredményezte. A páratlan kivirágzás viszonylag rövid ideig tartott és, sajnos, nem hozhatott olyan bő termést, mint boldogabb helyeken. Az első világégés, a véres forradalmak, Trianon sokkja feldúlta a magyar művészvilágot. Az igazsághoz tartozik, hogy a Nyolcak mint csoport már az első világháború előestéjén megszűnt létezni. A harmadik tárlaton, 1912-ben csak a társaság fele vett részt, 1913-ban a Művészház két nagyszabású seregszemléjén a Nyolcak tagjai - Pór Bertalan nélkül - heten voltak jelen műveikkel, ám önálló fellépésük már nem volt több. Ha csoportként nem is, egyénenként még hosszú időn át meghatározói a magyar művészi életnek, vásznaik pedig éppenséggel reneszánszukat élik az ezredfordulós aukciókon. A legradikálisabb utat a siket Tihanyi Lajos járta: Kassák köréhez, az aktivistákhoz csatlakozott, '18-ban a MA folyóiratnál rendezte első önálló kiállítását. Bécsben, Berlinben és végül Párizsban dolgozott, főként kubista és nonfiguratív képeket alkotott 53 évesen bekövetkezett haláláig. Ma kisebb rajzai is kincset érnek. Czigány, Orbán és Berény - akik Cézanne nyomán óvatosan kubizáló asztali csendéleteket és Matisse-os aktokat festettek a Nyolcak idején - művészi útjai hamar szétváltak. Orbán Dezső, akinek műtermében a csoport megalakult, mindinkább a táj- és városképek felé fordult: burjánzó domboldalakban, ódon, mohos házfalakban, nyirkos, szűk utcákban lelte örömét. Német- és hollandföldön vándorolt, s persze Párizsban, mígnem '39-ben végleg elhagyta Európát. 103 éves korában halt meg, választott hazája, Ausztrália elismert és ünnepelt művész-professzoraként. Az érzékeny, tépelődő Czigány Dezsőre keservesebb sors méretett. S bár Dél-Franciaországban festett tájképeinek csodálatos, tiszta színei harmóniáról tanúskodnak, elméje fokozatosan elborult, és 1937-ban végzett családjával, majd saját magával. Nagyszerű életműve szétszóródott, mind a mai napig nem készült róla még kismonográfia sem. Berény, a csoport névadója a legtalálékonyabb kísérletező volt valamennyiük közt. Sokféle stílust kipróbált: az expresszionista, fauve és kubisztikus képektől kezdve a forradalmi plakátokon át a modern reklámgrafikáig. A harmincas években a Gresham kör tagjaként e korábban vibráló festő falusi idillt, illetve polgári hangulatot árasztó, visszafogott tónusú képeket alkotott. Kernstok Károlyt mindig is a nagy, epikus jelenetek vonzották, a táj, a meztelen emberi test és a lovak mozgásának egymásba olvadó harmóniája. Epikus hajlama megmaradt, élete vége felé festett klasszicizáló vásznai azonban nem bírták már felidézni a Nyolcak vezérének jelentőségét. Pór Bertalan ugyancsak a monumentális, sokalakos kompozíciók mestereként keltett figyelmet, a Tanácsköztársaság idején forradalmi plakátokat készített, a szlovákiai majd Párizsi emigráció éveiben főként expresszív tájképeket és szuggesztíven deformált portrékat festett. És bikát. Bikát, amelyet egyaránt alkalmasnak talált arra, hogy erőt, lendületet, küzdést szemléltessen, vagy ellenkezőleg, fenséges, rendíthetetlen nyugalmat jelenítsen meg általa. A második világháború után hazatért Magyarországra és kommunista hitének, valamint a monumentalitás iránti igényének megfelelően festőbrigádja élén sematikus Sztálin, Rákosi portrékat és szocialista realista zsánerképeket gyártott, miközben élete végéig folytatta a serdülőkorban elkezdett, s mindvégig nyers rátartiságot tükröző, lenyűgöző erejű önarckép-sorozatát. A két "franciás" festő, Márffy és Czóbel fejlődése, témaválasztása - bár külön utakon - mégis párhuzamosan haladt. Czóbel, aki Nagybányán merész újítóként lépett fel 1906-ban Párizsból hozott fauve-os képeivel (olyannyira, hogy neki köszönhetjük a neós mozgalom elindulását), a későbbiekben csak névleg vett részt a Nyolcak csoportjában. Ő volt az, akinek csak a neve szerepelt a híres Nyolcak tárlaton, műve nem. Sokáig kizárólag külföldön festett, Párizsban, Bergenben és Berlinben. A harmincas évek második felében Szentendrére költözött és ettől kezdve kétlaki életet élt: télen a Szajna, tavasztól őszig a Duna partján. Az első világháborút követően már csak tájképet, csendéletet, enteriőrt, aktot és portrékat festett, kialakult és megszilárdult egyéni, senki mással össze nem téveszthető stílusa, amin már nem sokat változtatott 1976-ban bekövetkezett haláláig. A kör egykori tagjai közül a legegységesebb életművet hozta létre, s ő az egyetlen, akinek alkotásai önálló múzeumban láthatók. Márffy Ödön kezdetben szintén a nagyméretű, fauve-os, akt-kompozíciók mestere volt, majd egy ideig a széttördelt felületű, szigorú, konstruktív képeiben a szerkezet problémáit kutatta. Eltérően Czóbeltől ő hazai földön bontakoztatta ki egyéniségét. Feleségül vette Csinszkát, Ady özvegyét, s az ő révén aktívan bekapcsolódott Budapest újraéledő, polgári művészvilágába. Vezető szerepet vállalt a KÚT létrehozásában, a második világháborút követően ott volt az Európai Iskola alapítói közt. Az idők folyamán ugyanúgy leszűkítette témáit, mint Czóbel: színes, lazúros, légies képei eleganciáról és életszeretetről, olykor csipetnyi spleenről tanúskodnak. Ám önarcképei keserű, az elveszett boldogság után sóvárgó embernek mutatják.

"Elszakadtak a régi kötelékek, elakadt a hagyományok hajdan nyugalmas árja..." - szól a Nyolcak kiállítás-katalógusának indító mondata. Ám kilencven év távlatából a Nyolcak története maga is hagyomány. Az örökké megújulni képes magyar művészet legjobb hagyománya.

Forrás: Az írás a Magyar Hírlap Ahogy tetszik című mellékletében jelent meg 2001. április 14-én.
http://www.nkom.hu/archivum/kronikas/20012/nyolcak.shtml

Rockenbauer Zoltán
Hommage à Városmajor utca 36.
Berény Róbert-emlékkiállítás a Hegyvidék Galériában

"Róbertnek volt egy villája Budán, a Városmajor utcában. Szüleitől örökölte. Amikor ez a ház a birtokába került, éppen az összeomlás előtt állt. Régi építmény volt, a múlt század elejéről, amikor Budának ezen a vidékén még szőlőt termeltek. Róbert idejében azonban már hullt a vakolat, a parketta nyögött, a lépcsők inogtak, a bútorok óvatos kezelésért könyörögtek, az ablak résein pedig befújt a szél. Ám a család: Eta és a kis lányka, Anna, Róberttel együtt a legangyalibb kedéllyel lakták a házat" - olvassuk Bernáth Aurél kései visszaemlékezését Berény Róbert egykori műteremházáról.

Most az itt festett vásznak közül jó néhány időlegesen visszaköltözött a Városmajor utcába, mindössze tízháznyira az egykori villától, a Hegyvidék Galériába. Gergely Katalin intézményvezető és Kratochwill Mimi művészettörténész együttműködése évek óta kiváló rendezvényekkel segít újra felfedezni a modern magyar festészet úttörőit. A Nyolcak mesterei közül először Márffy Ödön (1999. december) és Czóbel Béla (2001. január) emlékkiállítását most régen látott, sőt a nagyközönség előtt eddig ismeretlen remekműveket is felvonultató Berény-tárlat követi. Ideje volt már, hiszen az utolsó átfogó Berény-kiállítást éppen negyven éve rendezte a Nemzeti Galéria.

A Nyolcak festői közt Berény Róbert volt a leginkább kísérletező hajlamú művész. Akárcsak Márffy, Orbán, Pór, Czóbel vagy Czigány, ő is Párizsban tanult a századelőn, és a francia fővárosból hozta haza a posztimpresszionisták, fauve-ok és kubisták nálunk addig ismeretlen szemléletét. Ritka pillanat volt ez a néhány esztendő a magyar képzőművészet történetében, hiszen az újító kedvű magyar festők ekkor valóban együtt lélegeztek a legmodernebb európai törekvésekkel. A csoport bemutatkozó és nagy botrányt kavaró Új képek című tárlatán Berény ugyan még csak egy képpel szerepelt, de 1911-ben a híres Nyolcak-kiállításon már övé volt a legnagyobb kollekció: nem kevesebb mint negyvenkilenc olajképet és számos grafikát állított ki. Cézanne és Matisse látásmódját sajátos expresszív szemlélettel ötvözve Berény Róbert képei különösen újszerűnek hatottak. Nem csoda, ha a történelmi festészeten és realista zsánerképeken edződött magyar művészetbarátokat egyenesen sokkolták az akadémikus esztétikai normákra fittyet hányó művek. Orbán Dezső visszaemlékezése szerint: "az emberek fenyegetőztek, öklüket rázva kérték vissza a belépti díjat".

A Hegyvidék Galériában most három, ma is frissnek ható remek látható az 1911-es Nyolcak-tárlatról, köztük egy szenzáció: egy magángyűjteményből nemrégiben felbukkant nagyméretű vászon. A karosszékben kucorgó kislányról készült művet mindeddig csak egy gúnyrajzról ismerhettük. Berény festészete - akárcsak a Nyolcak többi művészéé - sokat szelídült az idők folyamán. A polgári idillhez való fokozatos fordulás talán éppen az ő esetében a legszembetűnőbb. A Tanácsköztársaság bukása után - jórészt híres-hírhedt toborzó plakátjának köszönhetően - emigrációba kényszerült festő előbb Bécsben, majd Berlinben kereste a továbblépés lehetőségét, és csak 1926-ban térhetett haza. Az idegenben töltött évek azonban nem az absztrakció felé vitték, mint Tihanyi Lajost vagy az aktivistákat, hanem éppen ellenkezőleg. Nagy színes foltokra épített, dekoratív képei újszerűek voltak ugyan, de sokkal könnyebben befogadhatóak, "szerethetőbbek", mint korábbi vásznai.

Ebből a korszakból olyan fő műveket láthatunk a Városmajorban, mint a bajai múzeum kincsét, a Macska és csendéletet vagy a család tulajdonában lévő, eddig ismeretlen, Fekvő nő című vásznat. Ez utóbbi modellje éppúgy második felesége, Eta volt, mint a híres Csellózó nőé. A harmincas évek derekától festészete egyre líraibbá, nosztalgikussá vált, a szigorú szerkezeti kompozíciót mindinkább felváltotta a látvány tisztelete. Bernáth, Egry és Szőnyi világához közeledett, és a Gresham kávéház művészeként kissé rezignált családi, illetve napfényes zebegényi képeket festett. E korszak kiemelkedő alkotásai közül a Jégbehordás, a Festő a fal előtt, illetve Anna lányáról készült megkapó portrék láthatók többek között a galériában.

Az örökké nyughatatlan Berény kísérletezőkedve nem korlátozódott a képzőművészet területére. Akárcsak a Nyolcak közül többen, ő is zenélt: jól hegedült és zongorázott. Sőt komponált is, két vonósnégyesét Berlinben bemutatták. Barátság fűzte Weiner Leóhoz és Bartók Bélához, a róluk festett portrék a magyar expresszionista arcképfestészet legjobb darabjai közé tartoznak. Rendszeresen írt zenei kritikákat a Nyugat számára, és lelkes propagátora volt a Bartók és Kodály alapította Új Magyar Zeneegyesületnek. Érdekelték a technikai újítások, és nemcsak új festékfajták kikísérletezésével foglalkozott, hanem egy új rendszerű filmvetítőgép-típust is kidolgozott. Állítólag a golyóstollat is "feltalálta", ám Bíró előbb szabadalmaztatta a sajátját, így történt, hogy e tárgyra az angol nyelvben végül is nem a nehezen kiejthető "berény" hanem a "biro" szó honosodhatott meg.

A mostani rendezvényre a festő halálának ötvenedik évfordulója adott alkalmat. Lánya, a sokszor megfestett Anna és unokaöccse, János jóvoltából számos eddig lappangó vagy nem ismert festmény és rajz került a Hegyvidék Galéria falaira. A közgyűjteményekből és magángyűjtőktől származó alkotásokkal együtt így a kiállítás érzékeny lenyomatát adja a Berény-életműnek: a párizsi korszak képeitől kezdve a Nyolcak periódus "vad" alkotásain át a berlini időszakot követő dekoratív, majd a Gresham kávéház, illetve a zebegényi Duna-kanyar levegőjét árasztó megszelídült képekig. A tárlat vezérmotívuma azonban mi más is lehetne a Városmajor utcai kiállítóhelyen, mint maga az egykori, Városmajor utca 36. szám alatti Berény-ház. "A házaspár tökéletes egybeforrottsága még külön varázzsal is bírt e pusztuló talajon - folytatja a fent idézett gondolatsort Bernáth Aurél. - Úgy hatott ez, mintha a ház csak izzó szerelmük miatt tartaná őket ölében, s csak ha egyszer valami oknál fogva elköltöznek onnan, akkor határozza el önmaga végleges felszámolását, a régi módokon, tűzzel vagy falai leomlásával."

A villa falai rég nem állnak már. Most e tárlat segítségével mégis kívülről-belülről megcsodálhatjuk Berény Róbert otthonát.

Forrás: Heti válasz 2003. 09. 26.
http://www.hetivalasz.hu/cikk.php?id=8184

Wagner István
Rejtőzködő remekművek

Közönség elé eddig még soha nem került vagy nyilvánosan ritkán látható remekműveket is előcsalogattak magángyűjtemények mélyéről Berény Róbert halálának fél évszázados jubileumára. A családi kölcsönzés mellett fővárosi, valamint vidéki intézmények is közreműködtek az október 18-áig a budapesti Városmajor utcában látható emlékkiállítás létrejöttében, a Nemzeti Galériától a Kiscelli Múzeumon és a zebegényi Szőnyi-emlékházon át a bajai Türr István-gyűjteményig. Nem ez a Berény-tárlat az első, jelentős eredményt hozó együttműködés a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény és Kortárs Galéria vezetője, Gergely Katalin, valamint a tárlatrendező Kratochwill Mimi művészettörténész között.

A helyszín különösen érdekes: a galéria ugyanis a Városmajor utca 16. alatt működik, a Berény família villája pedig - ahol a festő 1887-ben meglátta a napvilágot, és felnőtt - néhány háznyira ettől, a 36-os szám alatt állott a harmincas évek végéig. A szóban forgó kúria nemegyszer szerepel Berény korai képein - a legkülönfélébb nap- és évszakokban -, amint a tárlat is bizonyítja. Találó ötlettel, külön festőállványon mutatják be a legrégebbi képet 1911-ből. Az 1937-es kerti részleten az ősfák a főszereplők, mellettük eltörpül a kerti szék és a rácsos lugasfal. A következő esztendőben a nyerstégla tűzfalak és vörös cseréptetők képezik a koloritbeli kontrasztot a park buja zöldjével. Az otthonosság hangulatát csak tovább fokozza egy asztalkán a festőpaletta és mázas cserépköcsögben az ecsetek "csokra". Családi téma a művész tőzsdeügynök édesapjának szivaros mellképe 1906-ból, az ő vagyona tette lehetővé a fiú sokoldalú zenei és festői képzését - fél évtizeden át - még Párizsban is. Nem véletlenül szerepelt ez a portré a 19 éves művésztől a Salon d'Automne akkori tárlatán is.

A Tanácsköztársaság bukása után hazai börtön, kalandos szökés, rövid bécsi intermezzo és hétesztendős berlini emigráció következett az 1926-os, általános amnesztiáig. Ekkor második feleségével - Breuer Eta csellóművésznővel - együtt hazatért. Sokat tartózkodott Zebegényben. A zeneművész asszony nemcsak múzsája, hanem modellje is lett a festőművésznek. A húszas évek második feléből való Olvasó nő és a Fekvő nő magánlakás faláról került a tárlatra mint ritka "csemege", meghittséget sugallva.

A harmincas évekből érdekes összevetni két szomszédos csendéletet a tárlaton: az egyiken sejtelmesen áttetsző csipkefüggöny és zamatos gyümölcsök franciásan színdús megjelenítése, míg a másikon a kerámiakancsó és a macska rajzos komponálásában a dekoratív kontúrvonal a lényeg.

A nagyméretű olajképek mellett a kicsiny grafikákat külön teremben csoportosították. A technikák és stílusok valóságos kavalkádja fogadja a szemlélőt, az 1906-os, tollal és ecsettel papírra vetett párizsi akttanulmánytól az 1910-es évek táján készült, fekete kréta önarcképen át az 1923-as berlini, vegyes technikájú vázlatig. Ez feltehetőleg Kafkát ábrázolja olvasás közben, míg a zeneszerző-barát Weiner Leóról diófapáccal készített félprofilból skiccet 1935-ben Budapesten. A zebegényi nyarak modelltanulmányairól ne is szóljunk. Berény a Nyolcak csoportjának és később a Gresham Körnek egyik alapítója, majd a Szinyei Társaságnak is tagja. Nemcsak sok sikert aratott és díjakkal kitüntetett festészetével írta be a nevét a hazai és az egyetemes képzőművészet történetébe. Bár a tárlaton ezt csak szöveges életrajzában olvashatjuk, már Berlinben számos szakmai és műszaki találmányt dolgozott ki, újságrajz mellett filmmel, reklámmal egyaránt foglalkozott.

Hazatérve pedig nemcsak a kommün idején híressé vált Fegyverbe, fegyverbe! felirattal mozgósító falragasza maradt a szabályt erősítő kivétel, hanem a harmincas évek kereskedelmi plakátját is művészi magaslatra emelte.

Forrás: Magyar Hírlap 2003.10.04.
http://www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=73209