Hollósy Simon mellszobra Técsőn. A képen: Antall Józsefné Fülepp Klára és dr. Szöllősy Tibor, a técsői Hollósy Simon Kör elnöke. 1993	ÉRDEKESSÉGEK
	Részlet Iványi Grünwald Béla önéletrajzából
	Cselényi Walleshausen Zsigmond: A festőkapitány
	Ferenczy Valér: A régi Nagybányáról
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Részlet Iványi Grünwald Béla önéletrajzából

[...] Tanulmányaimat igen fiatalon, de egy szerencsétlen korszakban kezdtem meg Pesten, a Mintarajztanodában. Négy évet töltöttem ott, mint művésznövendék. Akkoriban csak két órát volt szabad a figurális rajzra szentelnünk, és ezt is olyformán, hogy három hónapig rajzoltunk lapminták után, aztán az év hátralévő részét gipszfejek rajzolásával fejeztük be. A következő esztendőben antik szobrokat rajzoltunk és gipszfejeket festettünk fehér és feketében, míg végre megengedték, hogy természet után élőfejeket is rajzolhassunk, így ment ez tovább: szén, vörös kréta, fehér, meg fekete szín, míg végre a negyedik évben már valóságos színekkel is lazurozhattunk...

Most már, hála Istennek, ott is más módszer van, sok minden megváltozott. Lotz mesternél is töltöttem egy fél évet.

Ezek után Münchenbe mentem, Zemplényi Tivadarral, a hol Hackl tanárnál tanultam egy félévig. Akkortájt München telve volt magyar festőkkel. Mi nagyon boldogok voltunk, hogy végre egy ilyen művészi centrumba jutottunk. Zemplényi ott maradt végleg, Csók István, meg én, a következő évben Párisba vándoroltunk. Ugyanabban az időben érkezett oda Ferenczy Károly is.

Egy vidéken és jóformán egy hotelben laktunk mind a hárman. Mindig együtt voltunk, együtt jártunk be a Julian iskolába; az akkoriban még a Porte-St.-Denis vidékén volt. Túlságosan szorgalmasak nem voltunk, de a művészetet imádtuk és tanulmányainkat nagyon komolyan vettük. Igazi szép boldog évek, tele reménnyel, már a pálya igazi kezdetén, de még minden felelősség nélkül.

Körülbelül három év telt el így, mindig hat-hat hónapig egy huzamban Párisban, míg az év másik felét otthon, a pusztán töltöttem, folyton festegetve kisebb intim stúdiumokat.

Legelső képem, amit kiállítottam, egy nyári alkonyat volt, két alakkal. Valamelyik kis sötét teremben, a régi Műcsarnokban lógott. Igen boldog voltam, hogy elfogadták. A következő évben megfestettem az "Isten kardját." Leutaztam Hódmező-Vásárhelyre, Kallós Ede barátommal. Ő magyar típusokat mintázott, én meg szorgalmasan pingálgattam. Képem a kiállításra készült, ismét egy sötét teremben lógott, fenn, jó magasan. Furcsa idők is voltak azok, szűkkeblűen viselkedtek az ifjúsággal szemben. Ha elgondolom, hogy ugyanazok a következő évben Csók István gyönyörű képét, az "Úrvacsorát", először szintén a harmadik sorba akasztották és Csók munkáját is, ha jól tudom, Vágó Pál akarata vitte le az első sorba! Alexander Bernát fedezett föl; kritikáját velem és Csókkal kezdte. Hosszasan írt rólunk és igaz szeretettel. Ettől az időtől kezdve, lehettem tán huszonnégy éves, minden évben rendesen kiállítottam a Műcsarnokban.

Egymásután következtek "Krisztus születése" és "Est az erdőn". Ezzel a két képemmel nyertem el a "Műbarátok" ösztöndíját. Most már Münchenben rendes műtermem volt és a Glaspalastban is gyakran kiállítottam. Az ottani kritika elég elismerőleg nyilatkozott munkáimról. Első képem, amit a kormány megvett, az "Összeesküvők" volt. Ezután egy kirándulást tettem boldogult Eisenhut Ferenccel Kairóba, honnét újból Münchenbe tértem vissza. Itt szerencsétlenségemre egy nagyobb történeti képet festettem, a mellyel nékem sem volt több sikerem, mint más kollegáimnak. Ez a millennáris évre esik, és most következik egy új korszak életemben.

Hollósy Simon barátommal, a kivel régi idők óta jó barátságban éltem, elhatároztuk, hogy közös iskolát csinálunk. Neki már volt egy Münchenben jól ismert iskolája, de a küzdelmek annyira kifárasztották, hogy új, friss erőre volt szüksége. A sors véle engem hozott össze. Mindketten éreztük, hogy csakis itthon lehetünk boldogok, és csak hazánk földje lehet művészetünk melegágya. Elhatároztuk, hogy a nyári hónapokat itthon, Magyarországon fogjuk tölteni és magunkkal hozzuk tanítványainkat is. Lehettek úgy negyvenen, volt köztük minden országból való. Budapestre épp a millennáris kiállítás megnyitásakor érkeztünk. Itt minden ragyogott, mindenütt ünnep volt. Az Abbázia-kávéházba alig mertünk beülni; ott, ahol mindenki ünnepi ruháját vette magára, az a harminc-negyven festőtanítvány, mestereikkel együtt, olyan siralmas kopottan nézett ki. Estére csak jobb kedvünk lett mégis; elmentünk meghallgatni egyik legjobb cigány zenekarunkat A rég nem hallott nóták új életre keltettek bennünket és egy, valamennyiünknek felejthetetlen éjjel után, másnap Nagybányára utaztunk.

Ott már velünk voltak Thorma és Réti is.

Nagybánya gyönyörű erdei és ege aztán úgy lekötöttek, hogy, bár még egy-kétszer visszatértem Münchenbe, de aztán végre is ott megtelepedtem, megnősültem és most már boldog apa és nagybányai polgár vagyok. Ezekről az évekről most nem is írok. Mindez oly közel van még amahhoz, hogy tán jobb lesz várni vele. [...]

Forrás: Művészet, Negyedik évfolyam, 1905 Negyedik szám 217-226. oldal
http://www.mke.hu/lyka/04/217-226-grunwald.htm

Cselényi Walleshausen Zsigmond
A festőkapitány
Hollósy Simon halálának tizenötödik évfordulójára

Samu, a kurtára sikerült székely legényke összeszedte festőszerszámainkat s elindult velük a Tisza medrében a falu felé.

Hollósy Simon, meg én cigarettázva, szótlanul ültünk a parton. Csend volt. Késő délután faluszéli csendje. Sehol a közelben teremtett lélek. Csak az öreg hegy, a Nereszen bámult át a túlsó partról. Olyan volt, mint egy gömbölyű tetejű, óriási ruthén süveg.

Aztán két cigarettavég repült a vízbe. A sebes ár egyetlen szempillantás alatt elsodorta.

- Menjünk!

Elindultunk. Lépéseink nyomán lassan a szavunk is megeredt.

- Jó volna, ha minden délutánom így szaladna el felettem! - röppent ki belőlem egy boldog sóhaj.

- Tudom - mondta Hollósy. - Azért hívtam, hogy jöjjön velem dolgozni, mert tudom, hogy magának nem való az iskola együttese. Megértem... Nekem se való... Csodálkozik?... Higyje meg, a magam szántából sohase csináltam volna iskolát. A barátaim vittek bele. Meg a körülmények. Sohse pályáztam én vezérségre, csak rákényszerültem. Nagybányával is úgy volt annakidején. Nem én akartam, hanem a többiek. De azért lehet, hogy nélkülem mégse csinálódott volna meg.

Ahogy beszélt, szinte megelevenedett előttem a nagybányai festőmozgalom, amelyet én csak hallomásból ismertem, a nagybányai mozgalom, az a hatalmas geyzir, amely fölszínre lökte a latensen lappangó magyar festőtalentumokat, amely kezdete volt az újszavú magyar festészet történetének. Hollósy Simon elhallgatott. Két mélytüzű, óriás szeme a messzibe meredt. Talán a tovatűnt nagybányai életre gondolt, amelynek ő állott a centrumában. Talán fájt neki egy pillanatra mindaz, ami elmúlt. De aztán hirtelen mosoly rándult ajka szegletén.

- Tudja, úrfi (így szólította bizalmasan magyar tanítványait a técsői parasztfiúk nyomán), én mindig azt szerettem volna, hogy két-három fiatal jóbarát legyen csak körülöttem, akikkel megértjük egymást... Az öregek nem érdekelnek; öregnek itt vagyok magam... Barátnak lenni jó, vezérnek lenni háládatlan dolog. De úgy látszik, ez ellen nem tehet az ember semmit. Nagybányán még a cigányok is engem tartottak a vezérnek. Egyszer beállított hozzám egy cigányvajda egy százforintos bankóval a markában. "Maguk mindent le tudnak pingálni - mondta -, hát én azt gondolom, hogy legjobb volna, ha ezt a bankót festenék meg sok-sok példányban." Amikor megkérdeztem, hogy miért éppen engem szemelt ki ebben a dologban, azt felelte: "Hát maga a festőkapitány. Komoly dologban az ember a főhöz fordul." ... Festőkapitány! Mit szól hozzá, úrfi? Azt hiszem, én vagyok az első, aki ezt a sarzsit kaptam.

Mindketten nevettünk. De Hollósy csakhamar megint elkomolyodott.

- Régen volt! - mondta csendesen. - Nagyot kanyarodott azóta az élet útja...

Igen. Az élet utai tekervényesek... és sorsdöntőek az emberi indulatok.

A festőkapitány életébe belépett az asszony.

Fiatal volt, karcsú és kívánatos. Mint egy gyermeket, úgy kapta félkarra és vitte át a sáron az utca túlfelére.

Ámde az asszony és a jóbarátok nem fértek össze. A mindennapos, apró félreértések lángralobbantották Hollósyban az indulat parazsát. Méla, messzibenéző két szemére a komorság árnya borult és rettenetes testi ereje jóbarátokat sújtott földhöz. Duhaj magyar vére nekibokrosodott és nem ismert többé korlátokat.

Nem történhetett másként: egyedül maradt és mint sebzett vad, belső dobogással vonult vissza müncheni fészkébe.

Suhantak az esztendők és amikor a nagybányaiak első eredményeiket ünnepelték idehaza, Hollósy alakja már csak legendák ködébe mosódva élt hajdani barátai emlékezetében.

Mint egy szeszélyes üstökös. Mire a fényét megfoghatták, őmaga már más horizontok felé ívelt, a maga külön útján. Nem látták többé és úgy vették, mint aki nincs is már.

*

Pedig az igazi Hollósy csak akkor kezdődött.

Vezér maradt továbbra is. Utána jövő generációk vezére. A fiataloké. Akik Zürichtől Szentpétervárig ismerték a nevét.

Csak itthon nem számoltak vele hivatalosan. Azaz hogy furcsán számoltak vele. Adtak ugyan neki egy deszkafélszert Técsőn, a Tiszaparton, nyári iskolája számára, de amikor szubvencióért folyamodott, olyan választ kapott, ami soha be nem hegedő sebet ejtett rajta. Azt izenték neki a szubvenció feltételeként, hogy soha Magyarországba be ne tegye a lábát.

Mik lehettek vajjon a legendás festőkapitány régi duhaj vétkei, hogy ilyen gúnyos visszautasításra talált közeledése? Hiszen itt már az öreg Hollósyról volt szó, nem tudom hány festőnemzedék nevelőjéről, odakint elismert tekintélyről, őszbeborult, nagymultú magyarról, akinek a müncheni akadémiai tanárság után csak a kezét kellett volna kinyújtania. Vagy talán új vétke: iskolájának progresszív szelleme váltott ki ekkora ellenkezést?

Tény, hogy Hollósy nem állott meg Nagybányánál. Amikor a magyar naturalizmus első sikereit kezdte aratni itthon, akkor ő már Cezannera és Van Goghra figyelmeztette tanítványait, sőt a kubizmus elvi problémáiról tárgyalt velük. Az is tény, hogy a háborút megelőző években mindez nem igen felelt meg itthon a hivatalból pártfogolandó szellemnek. Az elutasításnak azonban volt egy konkrétabb indítéka is. Maga Hollósy mesélte el nekem.

- Ugyanezen a padon ültem, ahol most ülünk, ugyanilyen komisz Hercegovina-cigarettát szívtam, mint most, amikor egy vasárnap dél felé loholva fut hozzám egy küldönc a községházáról, hogy készüljek a miniszter fogadására. Csak nehezen hámoztam ki a lihegő suhanc szavaiból, hogy a miniszter valami politikai kiránduláson volt Máramarosszigeten, eszébe jutott a técsői festőkolónia s elhatározta, hogy visszautaztában kiszáll Técsőn... Tudja, úrfi, hogy Münchenben egyszer Luitpold régens akarta meglátogatni a műtermemet, de ő rendesen megizente előre, hogy jönni akar s így módomban volt megmondani adjutánsának, aki nálam járt a látogatás időpontját megbeszélni, hogy én nem vagyok berendezve nagyurak látogatására. Így aztán nem is jött el az uralkodó... csakhogy itt az volt a baj, hogy későn jött a sürgöny a miniszter érkezéséről. Mire megértettem, hogy miről van szó, a miniszter kocsija már be is fordult az utca elején. Éppen csak annyi időm maradt, hogy tisztességgel felálljak a lócáról, máris előttem állott Magyarország kultuszminisztere és szép, gordonka hangján megkérdezte: "Hollósy mesterhez van szerencsém?" aztán kivallatott afelől, hány magyar és hány külföldi tanítványom van, hogy dolgoznak-e sokat. Minden rendben ment addig, míg a miniszter azt nem mondta, hogy mutassam meg az iskola munkáit... Nagyon megijedtem. Néhány igen talentumos növendékem volt azon a nyáron, de (nem kell magának magyaráznom), bíz azok nem miniszteri szájíz szerint festettek. Azt gondoltam, hogy amit én jónak tartok, azon a széphangú miniszter megbotránkozik. Féltemben hazugsághoz folyamodtam. Azt mondtam, hogy elveszett az iskola kamrájának kulcsa és ma vasárnap lévén, nem tudok lakatost keríteni, aki kinyissa. Legfeljebb az iskolát tudnám megmutatni, de azon persze nincs sok látnivaló: egy félszer rézsútos tetővel, három, deszkából tákolt oldallal, a negyedik oldalán pedig teljesen nyitott... Azt gondolom, hogy a miniszter nem hitte el az elveszett kulcsról való hazugságomat, mert háta mögé dugta két kezét, ridegen biccentett a fejével: "Köszönöm. Jónapot!" - mondta s kocsiba ülve elhajtatott... Egy esztendővel később történt, hogy néhány pesti jóakaróm biztatására beadtam a szubvencióért való kérelmet. Az eredményt ismeri...

*

Csak nagy ember lehet ilyen gyermekien gyámoltalan.

Hollósy nagy ember volt. Nekünk, kései tanítványainak atyai vezérünk, művészi ethikának megdönthetetlen Sion hegye, de egyben az élet apró fondorlatainak kiszolgáltatott réveteg tekintetű gyermek, akinek anyaként kellett az életrevalóság okosságával megáldott asszony, hogy vigyázzon reá. Mellőzött nagyság, csalódott, szomorú szívű magyar, lelke mélyén tele nosztalgiával a magyar rög után, sóvárgó árvagyerek, de egyúttal minden emberi gyarlóságot és asszonyi állhatatlanságot megérteni és menteni tudó, szent ember, aki zsebében hordta már a bölcsek kövét: az élet értelmének igaz aranyát.

Ilyen volt. Személyes jelenlétében is legendás titok.

*

A nagy háború szétszórta tanítványait, akik nem egyszer ellenfélként állottak egymással szemben különböző harctereken. Ő pedig végre hazajött. Szubvenció nélkül, iskola nélkül. Egyedül. Dolgozni a técsői csendben és frissbélű dióra huszonegyezni esténkint apró parasztlegénykékkel, egyetlen barátaival, akiket meghagyott még számára az élet forgataga.

Titkon talán reménykedett, hogy végre mégis odadobják neki az elismerés koncát. Nem úgy történt. Egyetlen műkereskedő nyúlt csak utána, aki lekötötte munkásságát s (tisztességgel legyen mondva!) akkora évi fixumot ajánlott fel neki, amiből szerényen csakugyan meg lehetett élni.

Nem sokáig élvezte a fixfizetés nyugalmát.

Mintha a sors csak azért hozta volna számára ezt a szerződést, hogy beteljék rajta a végzet, amelynek magját egész vajúdó életében magában hordta. Sok tépelődés, önelégedetlenség közepette dolgozott mindig, egy-egy képét tízszer is levakarta és újra festette. Élete derekán a meghasonlás egyszer tíz évre ütötte ki kezéből az ecsetet. Mégis, amikor 1916-ban hazaköltözött Münchenből, azt írta nekem, hogy legtöbb vajudást okozott műve, a "Rákóczi induló" készen áll. (A legnagyobb méretű változatra gondolt, amelyet Budapesten, 1910-ben ki is állított, de amelyen aztán még tovább dolgozott). Tizenkét esztendőn át forrongott, lázongott, alakult benne ez a kép, amelyet annyian és olyan sokszor félreértettek.

Azt mondták rá, hogy nem magyar. Pedig egy halálosan magyar lélek kiszakított darabja volt. Nem volt sem illusztráció, sem apotheozis. Maga volt a Rákóczi induló. A tar zászlónyél, mely kiszalad a kép felső szélén, az öreg hajdú, a fiatal suhanc mind-mind egy-egy akkordja az indulónak. És a többi alak is, a viselős asszony is a kép alsó sarkában.

A viselős asszony. Ezen keresztül szimbolizálódott Hollósy végzete.

A jósors meghozta a szerződést és a jó műkereskedő megbotránkozott a viselős asszonyon. A kép értékesíthetése azt kívánta, hogy a képnek ezt a részét át kell komponálni.

Ez a kívánság már a halálos ágyban találta Hollósyt.

Tizenkét évi önmagával való viaskodás után befejezett szerelmes munkáját bolygassa meg most újra? Nem! Nem! Egész lénye tiltakozott ez ellen.

De a kínzó kór, az egyre illanó testi erő követelte a maga biztonságát. Mi lesz, ha soká tart a betegség és a kereskedő nem fizet, mert a kép "nem átvehető."

Egy napon kikelt ágyából és kiitta az élet utolsó keserű poharát. Fehér festékbe mártott ecsettel nekiment a viselős asszony alakjának és lázas képzelettel más alakok konturjaival szaggatta szét, mosta el örökre... Ám a nyavalya visszakergette az ágyba. Nem volt álltányi ereje.

Majd holnap...

De holnapra előállott a halál szekere és csontujjak kopogtattak a técsői parasztház ablakán: Kapitány uram, utazunk, idelent már minden elvégeztetett...

*

Így maradt mégis befejezetlenül a kép. Bizonytalanságba vesző alakok kontúrjai, mint fehér kísértetek gomolyognak a kép alsó sarkában, a Rákóczi induló egy száműzött akkordjának helyén.

Forrás: Nyugat 1933. 12. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/20759.htm

Ferenczy Valér: A régi Nagybányáról

Aktív festő-voltom Nagybányától datálódik; ott kezdtem, mindjárt, amikor odavetődtünk, elsőgimnazista kisgyerek létemre komoly művészi tanulmányaimat. Ösztönszerű festegetésem volt persze sokkal korábban, még Szentendrén, München előtt. Münchenben aztán, ahol villanegyedben laktunk és én elemibe, majd gimnáziumba is jártam, egyben első mély képnézési benyomásaimat is nyertem, amikor édesanyámmal eljártunk képtárakba és kiállításokba, főleg a Secessióba, amelynek nemzetközi kiállításai akkoriban kitűnően képviselték a modern művészetet. Más helyen, atyámról írva, megemlékeztem arról a mély kapcsolatról, amely már gyermekkoromban fűzött munkájához: ez is kifejezetten nagybányai eredetű, annyira, hogy müncheni emlékeim közt még semmi nyoma. Atyám műterme, igaz, bent volt a városban és én oda nem igen jutottam el; de sokszor láttam festeni nálunk a kertben, több, ma híres képének keletkezéséről is van némi emlékem, csak éppen az a szinte joggal várható emlék, hogy atyám háta mögött állva, elbűvölve, fascinálva nézem festését: - ez meglepően hiányzik tudatomból. Általában müncheni éveim tiszta gyermek-évek; a lépéssel, amelyet Münchenből Nagybányára költözve tettünk, egy csapással új korszak, újfajta exisztencia kezdődött számomra.

Kilenc éves multam, amikor Nagybányára kerültünk; frappáns élményem volt a megérkezés, anyámmal, testvéreimmel, egy hosszú, fárasztó út után, a májusi üdeségbe, a páratlan nagybányai vegetáció dús zöldjei közé. Frappáns, élményszerű volt minden amaz első, emlékezetes nagybányai nyáron, amelynek sokatemlegetett, lelkes bohém-atmoszférájába magam is belekerültem. A müncheni miliőből mindez akkora ugrás volt számomra, hogy nagyobbat bajos volna képzelni. München kultúrája, bajor-lajosi rendje után az álmos, balkánias, a kultúra szelétől addig teljesen érintetlen kisvárosba cseppenni egyrészt, másrészt valóban a gyermekszobából kerülni hirtelen a nagy, felnőtt, engem csaknem kivétel nélkül kedvelő, dédelgető festők közé, szüleim körében, atyám nyomában s azonkívül a (gyermekszobának alig nevezhető) Hollósy-iskolában, ahova beadtak s ahol versenyt dolgoztam a nagyokkal - egészen őszig, amikor Hollósy tanítványaival ismét Münchenbe készülődött, én pedig az ő iskoláját felcseréltem a nagybányai gimnáziummal, mely ugyancsak eltérő volt a müncheni Ludwigs-Gymnasiumtól, amelynek első osztályát jártam volt. A német iskolában, ha nem is éreztem magamat egészen homogén elemben, de mégse szenvedtem; Nagybányát ily szempontból képtelen voltam megszokni. Így a gimnázium hátralevő hét éve nyűg maradt ott számomra és közben exisztenciám súlypontja egyre jobban áthelyeződött a művészekhez s a művészethez. Így történt, hogy a generációk közé ékelődtem.

Valahol olvastam, hogyha egy sirályt megfognak és élénk színű szalagot kötve a lábára, újból szabadon eresztik, ez a másféleség annyira ingerli a többi sirályt, hogy nekiesnek tarka társuknak és addig bántják, verik a csőrükkel, amíg el nem pusztul. Ez az ösztön, a másféleség elleni gyűlölet szinte éppígy, ilyen elemi erővel tud kitörni gyerekekből is és ezt én sokszor éreztem magam ellen irányulva, bizonyos csekély mértékben már Münchenben is. A német gyerekek, bár egészben véve igen jól jöttem ki velük, de valahogy ösztönösen éreztek nálam valami másféleséget, amelyet nem tudtak máskép jelezni, mint azzal, hogy magyar vagyok; az unalomig, ad nauseam kellett hallanom tőlük hánytorgatni magyarságomat. Ez bosszantott. Minden gyermekben erős a társas érzés, egy se szeret másnak vétetni, mint a többi. Én aztán naivul azt reméltem, hogy ez Nagybányán máskép lesz s a hazajövetel érzésével tettem meg az utat az ismert Münchenből az ismeretlen Nagybányára, ahol aztán természetesen sok kínos, visszataszító élmény várt rám. A sirály-analógia még abban is föllelhető, hogy atyám az ő esztétizmusának és olykor bizarrságszeretetének megfelelően olyan ruhában járatott, aminőt még sose látott senki Nagybányán. Ő nem tudhatta, mit szenvedek emiatt társaimtól; némán tűrtem, mint egy római. Egy-kétszer lehetett legfeljebb, hogy kissé ellenkezni próbáltam atyámmal szemben, mire ő ezzel némított el: "Csak nem akarsz úgy járni, mint a Spiesser-fiuk?" Elkülönültségemet aztán az tette teljessé, amikor atyám pár év mulva új megoldást talált tanulmányaimhoz: a gimnáziumba csak mint magántanulót iratott be, "bejárási engedéllyel". Amikor nem volt modellem, vagy motívumom, bementem a gimnáziumba, egy pár órát végighallgattam, esetleg a mennyiségtant, mert azt nehéz lett volna otthon megtanulni és mert érdekelt is, de felelnem nem kellett és azt is megtehettem, hogy amikor valamely kevésbé érdekes óra következett, hazamentem és dolgoztam - vagy esetleg tenniszeztem... Dolgozás alatt, megjegyzendő, hogy festők közt mindig csak festés értendő - éppúgy, mint ahogy például a vívótermekben a vívást nevezik dolgozásnak. Ezekben az években tehát nekem két teendőm volt, a tanulás és a dolgozás. A tanulás, vagyis a gimnázium, bár beláttam fontosságát, mégis kifejezetten második helyen állt, csaknem mint szükséges rossz; a fő az volt, hogy jól dolgozzam és szüleim várakozását kielégítsem. A művészi problémákkal való szakadatlan foglalkozás családi tradició volt nálunk; se atyám, se én nem tettük azt se soha, amit sok festő tesz s amit egy alkalommal Fényes Adolf ajánlott nekem mint egyedül racionális rendszert: hogy az ember vasárnap nem dolgozik. Édesatyám nem egyszer hangsúlyozta, hogy a laikusok el se képzelik, mennyire nem képes magunkfajta festő munkájából, munkaterveiből kikapcsolódni. Jellemző volt ily vonatkozásban egyszer egy beszélgetésünk egy a nagybányai "intelligenciához" tartozó asszonnyal, aki - nagy szó - egyszer már előbb máshol is ismert egy festőt és erről, egy ismert nevű pesti tárlat-giccselőről elmondta, mennyire "bohém", könnyelmű s a vidám, gondtalan életet mindenek fölé helyező - "mint különben a festők általában". Atyám, jól láttam, egy pillanatig habozott, hogy derogáljon-e neki erre felelni vagy nem, aztán ennyit mondott: Én azt hiszem, hogy a modern festők általában inkább gondkereső emberek.

E gondkeresésbe vetődtem bele tehát én is már igen korán. Az se esett meg velem jóformán egész életemben, hogy programmszerűen pihentem volna akár csak néhány hétig. Régi nagybányai időmben ugyan volt egy alkalom, amikor tudatos elhatározással kellett pár hétre félretenni az ecsetet - akkor, amikor az érettségire készültem. Könyveimmel a hónom alatt kimentem a Virághegyre, a smaragdos, parkszerű, valóban paradicsomi tájba, amelynek szépségeit már annyiszor igyekeztem volt vásznon visszaadni és a nedvdús fűben heverve, ez egyszer a tanulásnak feküdtem neki, hogy az érettségin szégyent ne valljak. Általában könnyen, szinte játszva tanultam. Atyám, sokban konzervatív ember, híve volt a klasszikus nevelésnek is. Egy időben sokat volt Nagybányán egy tehetséges, de nyegle, fölületes festő-ifjú, aki talán még elemi iskolába se járt volt, de fölszedett némi felületes irodalmi és művészi látszatkultúrát, amellyel isszonyúan szeretett parádézni. Atyám elítélte ennek a fiúnak nyegleségét, mely munkáin is látszott, és egy alkalommal, amikor annak hozzátartozói jöttek meginterviewolni, hogy mit tanácsol, mire is volna szüksége a gyereknek, hogy fejlődjék, hogy legyen valami belőle, megmondta: Neki görög rendhagyó igék kellenének.

Az érettségi után a teleket sokáig külföldön töltöttem (München, Lussin, Berlin, Párizs, Firenze, Róma...), azután Pesten telepedtem le; a nyári hónapokat a legutóbbi időkig változatlanul, évről-évre Nagybányán töltöttem. A ma élő festők közül, Réti Istvánt és Thorma Jánost kivéve, egy sincs, aki egészben véve annyi időt töltött volna Nagybányán, mint én. Réti a kolónia historiografusa; ő írta meg részletesen történetét, ő lelkesedett érte legváltozatlanabbul. Egy alkalommal öcsémmel beszélgetve, tréfásan megállapítottuk, hogy Réti ideálja a nagybányai piktordemokrácia. De talán találóbb, ha azt a mondhatni csaknem katonás, hierarchikus attitüdöt, amely Rétit a neki mindenek fölött szívén fekvő kolónia dolgaiban jellemezte, a középkori államszervezetből vett hasonlattal illusztráljuk; íly értelemben a kolóniaalapítók, vagy ahogy ugyancsak családiasan neveztük őket, a "felnőtt festők": atyám, Hollósy, Grünwald, Réti és Thorma egy honfoglalási arisztokráciát képviseltek, ők voltak a pairs-ek (pares); atyám, a kimagaslóan legkülönb művész s a társaság elnöke volt a primus inter pares.

E férfiak közül ketten távoztak el az élők közül: Ferenczy Károly és Hollósy Simon. Mind a kettő markáns művészegyéniség és egyben a képzelhető legnagyobb ellentétek. Ily vonatkozásban is megállapíthatjuk azt, hogy több volt a diszparitás, mint a paritás - a festőket, akik mint nagybányaiak szerepeltek, sokkal inkább fűzték össze baráti kapcsolatok, mint a művészi produkció rokonsága. Hiszen részben ez is megvolt és nem teljesen véletlenszerű az az összeállítás, amelyben néhány művész pár éven át külön állított ki a Nagybányai Festők Kiállításán. Aztán egyre jobban atyám egyénisége volt az, amely rányomta bélyegét a nagybányai produkcióra. De ez korántsem jelenti azt, hogy ne lettek volna már ab ovo igen nagy eltérések a nagybányai festők művészi mentalitásában és nagy tévedés volna úgy, mint ahogy sokan teszik, gondolkodás nélkül elfogadni ezt a közhasználatú klisét, hogy "nagybányai irány" vagy "nagybányai iskola". Hogy ezzel az elnevezéssel annyit dobálództak, ez részben arra a generális jelenségre vezethető vissza, hogy az emberek szeretik a könnyű és kényelmes nagy rubrikákat, amelyekbe mindent bele lehet rakni, de ezenkívül itt még egy sajátságos terminológiai konfúzió is szerepel, mely az iskola szó kétféle használatából ered. Iskolának ugyanis sokan nem csupán a tanintézetet nevezik, amelyben művésznövendékek egy vagy több tanár vezetése, helyesebben korrektúrája mellett rajzolni, festeni tanulnak, hanem valamely több-kevesebb joggal egy kalap alá vehető művészi irányt is. Így aztán épp Nagybánya esetében igen sokan ezt a két fogalmat reménytelenül összezavarták és még olyan tévedés is gyakori volt, hogy miután a festőiskola, mely Nagybányán működött, az első öt éven át Hollósy iskolája volt, a nagybányai festők törekvéseit általában Hollósy nevéhez fűzték s talán még atyámról is azt hitték, hogy ebből az iskolából került ki, holott ő - Hollósy után a legidősebb a kolónia alapítói közül, annak keletkezésekor már hét évet töltött volt önálló munkában, ebből hármat Münchenben, ahol a Secessió tagja volt és már jelentős egyéniséggé fejlődött, annyira, hogy sok müncheni műve össz-oeuvereje keretében is elsőrendűen jelentős, így a Modern képtárban levő "Madárdal", vagy édesanyám gyönyörű szénrajz-arcképe ugyanott, és még egész sereg szebbnél-szebb alkotás. E művekhez szervesen illeszkednek első nagybányai művei, mint például a híres "Hegyi beszéd" (Ágai Béláné letéte a Modern képtárban). Atyám stílusa aztán a nagybányai évek folyamán fokozatosan fejlődött; naturalizmusa, saját szavai szerint, erősen szintétikus naturalizmussá lett; egyre nagyobb szerepre jutott benne a leegyszerüsített, olykor csaknem plakátszerű folthatás. Ez a tendencia azonban határozottan föllelhető már müncheni s aztán első nagybányai idejében is, így azon a gyönyörű plakáton, amelyet a Nagybányai Festők Kiállításá-hoz csinált, vagy Kiss József költeményeihez készített illusztrációin, amelyekkel illusztrátor-társai közt döntő elsőséget vívott ki. Amaz első nyárról való emlékképeim közt van egy kis jelenet, amint nálunk atyámat körülvevő barátai kedélyesen hangsúlyozták, hogy "Károly csinálta a legszebb illusztrációkat..."

E híres első nyár, lelkes, meleg bohém-tónusával, valóban ragyogó idő volt, amikor úgy látszott, hogy minden jó és szép. E hangulat emléke bennem is nyomot hagyott; mivel folyton a nagyok között voltam, tehát, ha epizódikusan is, de számtalan emlékem maradt arról a kaleidoszkópikusan mulatságos, újszerű jelenségről, amint Nagybányát ellepték az addig ott sose látott, sose is álmodott festők. Még színesebbé tette a képet, hogy Hollósy tanítványai közt, akik mesterükkel Münchenből tették meg a hosszú utat Nagybányáig, sok volt a nem-magyar is, akik éppúgy mentek volna esetleg Kamcsatkába is az istenített vezér után. Volt persze nagyszámú magyar hollósysta is, hiszen Münchent mindig elárasztották a magyarok és így sok került Hollósyhoz; de volt sok német, osztrák, lengyel, orosz; volt egy süketnéma kalkuttai, Kohn-Fowler; ezt sokszor gúnyolták s egyetlen barátja egy parányi öleb volt, "Bobby", akit zsebében vitt fel magával az iskolába. Volt egy nyurga, hosszú amerikai fiú, Johnson, aki anyja és nagyanyja kíséretében tette meg a hosszú utat Nagybányáig. A Johnson-anyáról atyám egy életnagyságú pleinair-portrait-t festett, csak úgy mellékesen, nagyszámú más munkája közt (vajjon hol lehet most ez a kép?). A festők közt valami hihetetlen bábeli nyelvzavar uralkodott, de általában mégis leginkább a rossz németség összes lehető árnyalatai szerepeltek; Hollósy is ilyen nyelven korrigált nem-magyar tanítványainak. Családunk körében sokat szerepelt Hollósy első felesége, Käthi, egy szimpatikus müncheni nő; továbbá Hollósy tanítványai közül Glatz Oszkár, aztán Herrer Cézár, az elegáns, szeretetreméltó spanyol vivőr, aki később Pesten telepedett meg; a tipikusan bécsies elmésségű Scharf Viktor; von Kardorff Konrád, magas, szőke, északnémet junker-sarj, egyike azoknak, akik atyámnak a Hegyi beszédhez modellt ültek. Hollósynéval kapcsolatos egy mulatságos kis epizód, mely emlékemben maradt. Nem egyszer megesett ugyanis, hogy a nagyok jelenlétemben foglalkoztak saját dolgaikkal s így egyszer többen összeültek olvasni egy levelet, melyet az akkor épp távollevő Hollósytól kapott Nagybányára egyik barátja. A levél csattanója volt egy rövid utóirat, melyet Hollósyné fűzött a levélhez s amelyet indiszkrétül én is megpillantottam. A Hollósy apró betűivel sűrűn végig teleírt lap legaljára ezt írta volt Käthi: "Lieber X...! Finden Sie nicht, dass der Simi ein bischen spinnt?" (Spinnen: speciális müncheni kifejezés, mely azt jelenti: bolondokat beszélni).

Hollósyra is élénken emlékszem; igaz, hogy ő idegenebb maradt tőlem, mint mások ama körből, de viszont oly frappáns egyéniség volt, hogy a puszta szemlélőre is hatnia kellett. Erős, magas, vállas alak; szép örmény fej, nem is annyira szép, mint érdekes; exotikus kalóztípus, nagy sötét, dülledt szem, markáns orr, szénfekete, rendetlenül arcába lógó haj. Kissé díjbirkózó tipus, s amellett prototípusa a bohémnek. Tanítványai rajongtak érte, és neki mindennél fontosabb volt ez az állandó kontaktus velük, nemcsak az iskolában, hanem esténként, cigány melletti "lumpolás" alkalmával is. Nagyszerűen értett a cigányzenéhez, ő maga is naturalista módra kitűnően mívelte a magyar zenét, annyira, hogy egy ilyen mulatozás alkalmával egy cigány azt mondta neki: "Valld be Simi, hogy te is cigány vagy!" Ha tanítványai elmaradoztak az ilyen társas mulatásról, azért szörnyű haragra tudott gerjedni. Figyelő, szavát leső tanítványok, akiknek beszélhetett nemcsak festészetről, de egyébről is, hosszasan, révetegen - ez volt éltető eleme. Korrektúráját isteni megnyilatkozásnak vették. Lelkesen korrigált, élénk gesztusokkal; amit mondott, inkább hatásos volt, mint rendszeres. Inkább az érzésre appellált, mint az értelemre; nem egyszer figyeltem meg, amint nem-magyar növendékeinek korrigálva, rossz németségét mozdulatokkal kiegészítve, kezét előbb homlokára tette: "Nicht mit Das!" aztán szívére téve: "Mit Das!" Ezzel szemben olykor sématikus - ma azt mondhatnók: kubisztikus - mértani ábrákat is rajzolt magyarázatképen a tanítvány rajzlapjának szélére. Hogy azok az elvont sémák mit jelentettek, azt gyerekésszel sehogyse értettem; nem is féltem naivul kérdezni, ellenkezni. Ezt a nagyok közül egy se tette volna meg; nem is tetszett az "öreg"-nek (általában így nevezték Hollósyt); kétségtelenül bántotta, hogy korrektúrája most az egyszer nem hatott, azontúl nem is korrigált nekem többé. Hogy mennyire vakon követték tanítványai, annak egy jellemző példájára emlékszem. Hollósy, igen helyesen, arra intette tanítványait, jöjjenek tisztába azzal, melyik a modellen a legvilágosabb fény és ha ezt megfigyelték, ehhez viszonyítsák a többi világossági értéket (valeur-t). Egy alkalommal szorgalmasan dolgozunk az iskolában és eközben páran nagyon bele találtak jönni az éneklésbe (Hollósy persze nem volt ott, hiszen korrektúra idején minden iskolában kötelező a csend). Egyik pedáns német megszólal: Uraim, egy kis csendet kérek, fontos dolgom van: éppen azt figyelem, vajjon melyik a legvilágosabb valeur! Egy honfitársa segítségére siet: Sose fáradjon, én megmondom magának, ez az... Hollósy úr mondta nekem.

Hollósy a modell utáni studirozásnak annyira híve volt, hogy azt nem az önálló, a tanulmányozáson túlmenő alkotás előfeltételének tekintette, hanem öncélnak; azt a meggyőződést igyekezett belenevelni tanítványaiba, hogy egy tanulmányfej megfestése már magában is oly szép és oly módfelett nehéz dolog, hogy azon túl ne is gondoljanak "még"; ne is álmodjanak "még" arról, hogy egy képet koncipiáljanak, melyben, az iskolában szerzett tudást értékesítve, önállóbb festői ideát igyekeznének megvalósítani; lássák be, hogy tanulmányuk, ha bármi jól is sikerült, még messze van attól a studium-ideáltól, melynek szemük előtt kell lebegnie. Ha egy tanítványa csak kissé önállóbb munkára mutatott kedvet, ezt egyenesen léhaságnak minősítette és megrótta érte vagy ki is gúnyolta. Ez volt Hollósy sajátos egyéni felfogása, ez volt lénye. Ezért mondtam az előbb, hogy nem képzelhető két ellentétesebb egyéniség, mint a két legidősebb és elejétől fogva legkészebb ember Nagybányán: atyám és Hollósy. Atyám is, mondanom se kell, a legkomolyabban vette a festői tudást, a természet egy-egy darabjának áhítatos megfigyelését, és ebben is mester volt; de ez nála párhuzamosan haladt a kép-ideákkal, amelyekben naturalisztikus eszközökkel is mindig egy dekoratív elgondolást, egy festői (szín- és foltbeli) koncepciót valósított meg. Atyám kedvenc szavai, a folthatás és a műtárgy, nem találhattak helyet Hollósy szótárában. Atyámat szüntelenül sarkalta az alkotó kedv, Hollósyt csak hébe-korba és leginkább csak elméletben. Tagadhatatlan, hogy Hollósy is erős egyéniség volt; magnetikus hatással volt egy sereg emberre, és abban a komolyságban és lelkesedésben, amellyel belemerült egy köznapi modellfej szemléletébe és a problémába, hogy hogyan is kéne azt igazán jól megfesteni, s ahogyan ebben látta, ez ölelte fel számára az egész természetet és az egész művészetet: ebben volt valami misztikus, vallásos elem, mely tanítványait is fanatizálni tudta és hasonlatos volt a remeték miszticizmusához, akik barlangba vonulnak és ott elmélkednek Istenen és a teremtésen. És ily vonatkozásban figyelemreméltó, hogy Hollósynak egyik fivére, aki eleinte maga is igen jól festett, később vallásos mánia rabja lett; a buddhista tant vallotta és követte is, mindenét elosztogatta és padlásszobába húzódva, remetemódra élt. Ez nyilvánvalóan családi vonás, mely Hollósy Simonban is föllelhető; nála is szinte vezeklésszerű ez az eleve-lemondás a potensebb alkotásról. És szinte hihetetlen, mennyire megkívánta ő ezt tanítványaitól is, és milyen mértékben tudott ennek a kívánságának érvényt szerezni: beletörte őket ebbe, alsóbbrendűségi komplexust nevelt bennük. Iskolájában az önelégületlenség, a művészi Katzenjammer volt a legfőbb erény. És megdöbbentő, mily sok félbemaradt, letört pályát látunk, ha Hollósy volt tanítványai közt széttekintünk; amilyen sok volt, aki jól, sokatigérően, erős kezdősebességgel indult, oly kevés, aki le ne maradt, el ne ernyedt volna és jelentős alkotóvá nőtte volna ki magát. A nirvánizmus és köldökszemlélet bacillusai aztán később még fokozottan elszaporodtak a Hollósy-iskolában, abban az időben, amikor már nem jött Nagybányára, hanem szülővárosa, Máramarossziget közelébe, Técsőre vonult nyaranta Münchenből tanítványaival. Néha Galimberti Sándor barátom és mások is sokat beszéltek nekem erről; az egybehangzó vélemény az volt, hogy a Hollósy-iskola művészszanatórium, félemberek gyülekező helye.

Mikor Hollósy megvált Nagybányától, atyám, Réti, Grünwald és Thorma folytatták az iskolát, mint "Nagybányai Szabad Festőiskolát". Erről való emlékeim még vázlatosan se találhatnak helyet ez írásom keretében, csak egy-két jellemző dolgot akarok még elmondani. A szabadiskolát altruisztikus elgondolással alapították ama négyen, és egymás közt megosztották a tanítás munkáját. A legbuzgóbb, az iskolát leginkább szívén viselő tanár Réti volt; tehetségkülönbség nélkül magyarázott mindenkinek, hosszasan és halk hangon, mint a pap a gyóntatószéken, aki egyformán igyekszik segíteni jámbornak és gonosznak. Atyám attitüdje más volt, elsősorban már azért is, mert ő szünet nélküli, gazdag s egész lényét kitöltő alkotó munka mellett szakított időt a tanításra, mely a szabadiskolában boldognak-boldogtalannak kijárt. Atyám mindig híven abszolválta a tanítás ráeső részét, de nagy kedvet már azért se érezhetett hozzá, mert Hollósy ideje után az iskola emberanyag-nívója bizony esést mutatott; nem lehetett az az európai hírneve sem, mint a télen Münchenben székelő Hollósy-iskolának, és komoly festőnövendékek mellett sok kulturátlan féldilettáns is látogatta, akiket a díjtalan tanítás is rászabadított az iskolára. Evidens, hogy atyám iróniát érezhetett, amikor ilyenekkel kellett foglalkoznia, és mint minden irónikus helyzeten, úgy ezen is humorral siklott át. Így emlékszem például, milyen kedélyesen igyekezett egy szánalmasan műveletlen vidéki fiatalemberrel megértetni a modell testének formáit és azt, hogy e formákat a rajzon híven s intelligensen igyekezzék visszaadni, s végre, látva, hogy az ipse nem kapiskálja, a rajzra mutatva, azt mondta: "Ez be van vonva borjúbőrrel!" Ez a tréfás kritika egyben atyámnak a tömör kifejezésmód iránti előszeretetére és képességére is jellemző; pár szóban azt a rajzot lehetetlen lett volna találóbban jellemezni. Bizalmas családi körben atyám nem igen titkolta, hogy kevés öröme telik az iskolában; általában azt tartotta, hogy Nagybányán nincs Nachwuchs.

A szabadiskolában, amelybe egyideig még bejártam dolgozni, később, sokkal később tanítottam is. De ez már egészen más lapra tartozik.

Forrás: Nyugat 1931. 5. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/18732.htm