1885 - Olaj, vászon, 150x100 cm |
MŰELEMZÉSEK | |
| A Képzőművészet Magyarországon c. kiállításból | ||
| Németh Lajos elemzése | ||
| Nagy Ildikó írása | ||
| Részlet Réti István cikkéből | ||
| A műhöz készült vázlatok | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Hollósy művein új módon köszönt ránk a népéletkép. Vérbő, eleven valósággá válik itt a cselekmény; múlhat az idő, az alakok öröme, búsongása most is él, mivel a nép kedélyvilágának mélyéről szólaltatta meg őket. Zizegnek a kukoricalevelek a legény talpa alatt. A leány hívó-vonakodó tekintete az örök Éváé, miként kecses kéztartása is. A kar villanó fehérsége a legény barna kezének szorítása alatt, a fiatalság egészséges, tüzes pillanatáról szól.
Hollósynak a Münchenben is hazai, falusi jeleneteket idéző életképeit a nosztalgia tudta meggyőzővé varázsolni. Ennek a kitűnően csellózó mesternek sikerült a színhasználat elevenségében megszólaltatnia a festészet zeneiségét, s még belső térben is érzékelteti a plein air akkoriban felfedezett vívmányait, a csillámló, kintről befelé derengő fényt.
Forrás: http://www.hung-art.hu/
Hollósy sohasem tagadta meg teljesen Münchent, művészete első szakaszában a müncheni szokásnak megfelelően részletről részletre dolgozta ki képeit, ellentétben a francia módszerrel, amely a kép egységes fejlesztését szorgalmazta. Ez a müncheni sajátosság mindvégig jellemzője maradt Hollósy oktató munkájának is.
De első érett műve, a "Tengerihántás" már ugyanannyi szálon át kapcsolódik a Bastien-Lepage nevével fémjelzett franciássághoz, mint a német naturalizmushoz, s emellett mégis témája, tartalma, levegője már ízig-vérig magyar. Ennek a képnek sem új a témája, mások is festhettek incselkedő fiatalokat, csókot ígérő szerelmi enyelgést, a téma benne gyökeredzik a népdalok és a népszínművek folklorvilágában, a cigányzenében, a népies írók műveiben. Festettek is, gondoljunk csak Aggházy "Dagasztó menyecské"-jére. Ezek a művek azonban nemigen jutottak túl a népszínműjelenet illusztrálásán. Hollósy képén nem a megszokott modellek színészi mozdulatát láthatjuk. Bár a lány negédes mozdulata még eszünkbe idézi a rutinos népszínmű primadonnát, de a pajkosan mosolyra húzódó száj, az incselkedő ujjak finom repdesése, a legény szemét fürkésző játékos leányszem már az élet üdeségét, hamvasságát leheli. Mennyi életszeretet, életismeret és tiszta optimizmus sűrítődik a fiú szilárd, de mégis gyengéd kézszorításába, friss mozdulatába!
Meszelt fehér fal előtt, szinte reliefszerűen, a síktól alig elválva emelkednek ki az alakok, a fekete mellény meg kalap és a fehér fal harsány ellentéte azonnal magához vonzza a tekintetet. Világos, finom, lágytónusú színek, a halvány csendéleti részből csak a leány piros kendője, kék szoknyája és a legény tarisznyájának piros bőrmintái villannak ki. Nem is annyira a színek gazdagsága, mint inkább a leheletfinom, szabatos rajz, biztos forma és a lágy tónusok gazdag árnyalatkülönbsége jellemzi a jól egyensúlyozott képet. A legény felsőtestének sötét foltját az éles átlóban elhelyezkedő láb csizmájának a feketesége hangsúlyozza és egyensúlyozza, a legény lendületes mozgása és a hangsúlyt adó sötét színek és a világosak ellentéte megmozgatja a kép felületét és e mozgás tovább rezeg a piros színek ritmusos összecsengésében. Vidám, életteli jelenet, a népi közösségi élet, a falusi társasösszejövetelek vérpezsdítő optimizmusa fonja be a szerelmes fiatalokat. Friss, mint Petőfi bordalának jóízű ritmusa. Objektív anyagábrázolás, a naturalista festő fényképlencse-szemének mindent-meglátása és mindent-lefestése - mondhatná a felületes szemlélő. De ha belemélyed a ragyogó részletekbe, amelyeket mégis egybefoglal a tiszta, halvány tónus, akkor látja csak, hogy micsoda szenvedély, a festékkel anyagot teremtés ősi láza hevíti a másolás pontosságú anyagábrázolást; minden parányi részletben, a kukoricaháncs törékenységében, a fehér gyolcs ing ropogós redőzésében, a kopottas kék barchetszoknya bársonyos árnyéktónusaiban, a legény szűrének bőrmintájában vagy a bőrcsizma kopott feketeségében megérzi a művész életszeretetét.
De nemcsak a "Tengerihántás"-t jellemzi az egészen a flamandokra emlékeztető mesterségbeli tudás, nemcsak ezen a képen találni olyan ragyogó festői megoldásokat, mint például a legény keze, amelyben a hajló kéz porcainak a mozgását mesteri rajzzal és halvány tónusokkal érzékelteti a festő, hanem a többi zsánerképben is.
Forrás: Németh Lajos: Hollósy Simon és kora művészete, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1956, 36-38. oldal
A "Tengerihántás" témája a kukoricafosztás közben talált piros cső házasságot jósló, csókot engedő tréfás népi jelentése, melyet vidám, mozgalmas jelenetben fest meg Hollósy. Egyenletes szétszórt fénybe helyezi a festő az alakokat. Ez a világítás nem vet árnyékot és nem ad erősen megvilágított felületeket. A kép egységét segíti a mindent összefogó fehéres tónus, melyből még a feketék is kapnak egy leheletnyit. Ezen belül határozott foltokban bontakoznak ki a mozgalmasságot adó színellentétek. A háttér eleven, gazdagon árnyalt; ettől élesen válik el a férfi fekete kalapja és mellénye, mely azonnal magára vonja a figyelmet. A fehérek és sárgák világosával szemben a kék és a feketék adják meg az egyensúlyt, melybe szellemesen játszanak bele a piros szín ritmikusan elosztott foltjai. Gonddal érzékelteti a különböző anyagokat. Aprólékosan rajzolja a kosár fonott vesszőit, a plasztikus kukoricaszemeket; nagy, széles ecsetvonásokkal festi a szálkás leveleket.
Forrás: Nagy Ildikó: Hollósy, Ferenczy, Thorma, "Az én múzeumom" sorozat 5. (sorozatszerkesztő: Zádor Anna) Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1964, 9. oldal
[...] A Szépművészeti Múzeum új szerzeményei közt levő nagy képe, a "Kukoricahántás" (1885), ezen korszakának legkomplettebb kifejezője. Semmi más műve ezen időknek nem demonstrálhatja szemléltetőbben a ma naturalizmusnak művészi jellemét. Nem tanulmány ez a kép, a természetnek ez a megfigyelése nem eszköz - már a benne rejlő nagy szeretnél fogva se, - hanem végcél, szent elmerülés, boldog fölolvadás a látványban. Mintha az addig vaknak valamely műtét nyitja meg látását, felfedezi a valóságot, szeme érzékenyen tapintja végig a formák felületét, melegét, szövetét, színét s a funkció gyönyörűsége, a megismerés öröme tölti el. A motívum, amit választ, a szó szoros értelmében közel fekvő, nem rejt térmegoldási, világítási vagy levegőproblémákat, nehézségeket. A kép belső terének határa kevéssel van hátrább a felületénél, az egész telibe világított, szerény relief, de milyen gazdagsága a megfigyelésnek a részletekben és mily nagy festői szeretet a megoldásban! A megfigyelés minuciózus élességét föloldja a tónus leheletes lágysága, érzelmessége. A színek finoman követik a formát, az anyag minden változását s noha - amint az egyszerű világítás követeli - csupa lokálszín: gyönyörű tónusérzéke összefogja az egészet, még a nemesen megmunkált feketéket is a környező fehérekkel. Ezek akkor nálunk ismeretlen - és soha és sehol se gyakori értékek, noha az ez időben mindenható, de a jövő embereivel szembe nem szerencsés ítéletű kritikusunk, Keleti Gusztáv is elismeri "ügyességét", csak éppen az ambícióját keveselli. Annál nagyobb a sikere Münchenben a fiatal művészek között, tekintélyét ez a kép alapítja meg. Bastien-Lepaget és Leiblt emlegetik, mint akiknek törekvéseivel azonosak az övéi és ha a francia mester nehezebb feladataival, egységességével, következetességével, Leibl pedig zord férfiasságával fölötte is áll, Hollósyban viszont több az ingenuitás, közvetlenség, érzelmesség, - hajtó ereje nem a szándékosság, hanem a lefestés naiv, ősi öröme. [...]
Forrás: Nyugat 1918. 11. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/08655.htm
