Hollósy Simon levele Réti Istvánhoz |
CIKKEK, DOKUMENTUMOK | |
| Hollósy Simon levele Koronghi Lippich Elekhez | ||
| Lyka Károly: A Hollósy-iskola itthon | ||
| Réti István: Hollósy Simon | ||
| Ady Endre: Hollósy Simon sorsa | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
HOLLÓSY SIMON - K. LIPPICH ELEKHEZ1
(levélrészlet)
München, 1894. dec. 5.
[...]
Ha mi hiányát érezzük a képzőművészetek teréni oktatásnak, úgy tekintettel arra, hogy az ideje már bizony itt volna annak akkor, mikor a műtárlatunkon Európa legjobbjai vesznek részt; a művészi fejlődéssel intézeteinket is úgy rendezni be, hogy a fiatalság ne legyen kénytelen csak azért kimenni külföldre; mert a mi iskoláink az igényeiknek meg nem felelnek, de ezeket úgy intézni el, hogy a művészi fejlődéssel az oktatás egy színvonalon állhasson meg, vagy legalább ne messze ennek a háta mögött.
Hogy e téren végleges és határozott felvilágosítással szolgálhassak, megjegyzem: a mi népünk nem ad évente több művésznövendéket az életnek, mint tíz-tizenötöt, összesen pedig évenkénti számul száz-százhúsz.
Művészi iskolát kellene létesíteni Budapesten olyan szervezetten, amivel képesek lennénk meggyőzni a fiatalembereket arról, hogy ők itt megtalálhatják a legjobb külföldi iskolákkal egyenrangú nevelést; olyan tanárokat alkalmazni, akiknek személyében meg fogják találni a garantiát arra nézve, hogy ezután ne kifele, de külföldről - különösen pedig Németországból Münchenből, a józanabb rész hazakerüljön; ha ez el van érve, úgy még arra is lehet gondolni, hogy esetleg a szomszéd országokból is kapjunk növendékeket: akkor, ha ezek teljesedésbe mentek, gondolhatunk egy képzőművészeti akadémia építésére is.
Én részemről egy iskola létesítését óhajtanám a fővárosnak és az ország fogékony fiatalságának a következő programmal:
Egy hosszú barakkféle olcsó épületet, s hol földszinti műtermek volnának, egymásba nyílók, hogy a kezdő a legmagasabb fokig előrehaladottal közvetlen közeledhessék.
A fő bejárattal szemben Petőfinek az imént idézett receptjét márványlapra, mint egyetlen dekoratiót a falba vésetni.2
Tanrendet állapítani meg. Az évet 2 semesterre osztani. Télen 8-12-ig act délután 2-4-ig fej, este lámpavilágítás mellett act vázolás minden nap új állásból. Április felé május, jún. és júl. hónapokba - amennyiben a kedvező időjárás ezt megengedi, de. esetleg actot, vagy egész alakot künn - szabadban plein air rajzoltatni festetni - du. tájképeket, és ezért a nyári semesterre Bp.en kívül esetleg egy nagyobb vidéki városba húzódni meg, közvetlen közelébe a legnagyobb mesternek; a természetnek.
A stúdiumok beállításánál az egyszerűséget - a modellnek a karakterét kell kifejezésre juttatni; p.o. Az actot nem midenféle kitekert pózba, de úgy odaállítani a pódiumra, hogy a fiatal művésznövendék a beállított teremtménybe kénytelenek legyenek az értékes dolgokat keresni; figyelmüket az kösse le, amibe a természet, az istenség nyilvánul.
Egy meztelen modellel a végtelenségig finom vonalak, formák (kontúr) ezeket tanulja meg a fiatal művész megismerni, mélyedjen bele a természet tanulmányozásába addig, míg azt teljesen megérti. Ettől függ a magas, magasabb és legmagasabb fokú művészet, képzőművészet elérhetése.
Künn a szabad ég alatt egy tájképbe a vonal mint test teljes megértése a szín, a távlat.
Ilyen iskola minden embert egyenként, egyénileg fejleszt, nemcsak a kivitelben, de nézni-látni tanít a szó legszorosabb értelmében szellemileg is.
Ilyen iskola fog a magyar nemzetből tudni Milleteket, Meissoniereket fejleszteni.
Melléktanulmányok p.o. műtörténelem, bonctan, perspektíva pláne dressura, ha az illető intelligens ember, és szükségét érzi úgyis megtanulja ezeket.
Nem kell beleverni többet senkibe, mint amennyi belefér.
Ha látszólag fogyatkozások árán is: de szabad, független szellemet kell nevelni!
A mindennapi életbe lépés majd beláttatja minden egyessel a hiányokat, amiket ők rövid időn le fognak küzdeni akkor: ha a művészi felfogásban egészséges-magas alapon állnak.
Petőfi receptjei szerint és nem annyira könyvből tanulni, és így tudni, de ösztönszerűleg érezni kell a művésznek a tanulnivalókat és azt, amire őneki magának szüksége van.
Belenézek a jövőbe és látom, hogy így egy pár év múltán Európa tisztelettel hajlana meg a magyar nemzeti művészet előtt.
A piros fehér zöld lobogó felett olyan csillag világítana, ragyogna, aminek fényét az egész világon megláthatnák.
[...]
OSZK Kézirattár, Levelestár
1. Koronghi Lippich Elek (1862-1924) művészeti író, a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium művészeti ügyosztályának vezetője.
2. Hollósy a levél korábbi szakaszában Petőfi A Tisza (1847) című verséből idéz:
"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál szebbet, annál többet mondasz!
(helyesen: Annál többet, annál szebbet mondasz.)"
Forrás: Válogatás a Nagybányai művészek leveleiből 1893-1944: Dokumentumok a Nagybányai Művésztelep történetéből II., szerkesztette: András Edit, Bernáth Mária, (Nagybánya könyvek 8.), MissionArt Galéria, Miskolc, 1997, 10-12. oldal
Lyka Károly
A HOLLÓSY-ISKOLA ITTHON
- Művésztelep Nagybányán -
Gerjedez, rügyet fakaszt s talán bimbózásnak is indul a magyar piktúra későn ojtott szerény csemetéje. Bizony sok idő kellett, amíg végre meggyomlálták, föllazították körülötte a földet, hogy legyen miből élnie. Valami igen nagyon most se ápolják. Az elegáns napi élet zsebre dugott kezekkel sétál el mellette, s néha még hangosan csodálkozni is mer azon, hogy íme még mindig nem nyíl rajta valami nagyszerű virág, amivel pompázni lehetne idegenben is. A lóversenyek, kártyaklubok, matinék és szoárék urai, s a társadalom többi, eléggé rejtélyes stílű oszlopai az áldott keleti kiszmet-bizodalmukkal egy csöppet sem lendítettek a magyar piktúra ügyén, s ez a szegény árva jószág ma is abban a dísztelen, kölcsönkért ruhában járna koldulni, amelyben Kisfaludy meg Barabás korában járt, ha nem akadt volna egy kis csapat derék ember, aki föltűrt karokkal ment neki a munkának, nem is Magyarországon, legkevésbé pedig Budapesten, hanem idegen földön - otthonról bátorítás helyett cinikus mosolyt vagy legföljebb a lakájvilágban eltanult lenéző vállveregetést kapván lelkesítő ajándékul.
A müncheni akadémia volt egy ideig a mi piktúránk otthona. Egypár magyar ember tanárkodott ott, derék urak, akik becsülettel állták meg helyüket. Ők se tehettek csudát, tanítottak szorgalmatosan, jó szóval, egyszerű magyar szívvel támogatták, segítették a fiatal generációt. Az akkori idők ízlése, az akkori művészeti divatok, a Cornéliusok, Pilotyk stílje nem engedtek szabad szárnybontást. Azok a derék tanárok hát nem is tehettek egyebet, mint hogy megtanították a magyar festő fiatalságot arra, hogy az akadémia művészeti katekizmusának paragrafusait jelesre felmondhassák.
Bizony ez nem ért sokat. Nem is volt semmi hatással se közéletünkre, se kultúránkra. Az akadémiák levegője és a professzorok leckeórái nem neveltek egyetlen egy magyar művészt sem. Sivár, üres, teátrális képeket és szobrokat kaptunk ebből a korból. Csak a legifjabb generáció soraiban akadt egynéhány nagy tehetség, aki becsülettel tudta megállni helyét a külföldön. Ezeket már nem az akadémia nevelte, hanem valami istencsudája által úgy maguktól termettek elő. Egyforma és megható valamennyiöknek élettörténete. A jó magyar provincia, mely oly bőségesen adja ki magából a tehetségeket, az volt a szülőhelyük. Garas nélkül, de sok lelkesedéssel és nagy szívvel jöttek ki Münchenbe. Csaknem mindnyájukat a véletlen keze vezette össze s tartotta fönn. Ezeket az embereket még nem kezdte ki a budapesti cinizmus és léhaság rozsdája, olyan lelkesedésre készek voltak, mint amilyen csak naiv művészember lehet. A napi élet nem forgácsolta széjjel tehetségüket, s nem fárasztotta ki az idegeiket. Semmivel sem törődtek, csak azokkal a dolgokkal, amik mélyen benne feküsznek a szívben, és annak legnemesebb ékességeit teszik ki. Mint egy glóriával körülszőtt bálvány, úgy állt előttük a művészet, és ennek föláldoztak mindent. Azokat a kis kocsmákat, ahol bohém társaságuk hosszú éjszakai konvíviumokra egybegyűlt, nálunk ösmeretlen poézis fogta körül. Egész különös élet volt ez, emberségesebb és derekabb, mint amilyent fővárosunkban álmodni lehetne.
Amint ez a sok friss tehetség így egybeverődött, lassankint formát kapott, és megtalálta azt a szilárd magot, mely köré csoportosulhatott. E sorok írója tanúja volt akkor annak az átalakulásnak, mely oly szép tehetségekbe adott éltető erőt, és fenntartotta bennük a bizalmat, amit máshonnan nem táplált semmi.
Hollósy Simon volt annak a kis társaságnak a szíve meg a lelke. Mintegy tíz éve annak, hogy ezek a fiatal emberek Münchenben vele összeálltak, s amolyan iskolafélét szerveztek. Nem az akadémia mintájára, hisz az akadémiát kerülték, amennyire lehetett, hanem úgy, ahogy az ő ízlésük és érzésük jónak látta. Nagyon szerényen kezdődött a Hollósy-iskola: kibéreltek egy műtermet, modellt állítottak, s aztán rajzoltak, festettek, kiki a maga hajlandósága szerint. Hollósy pedig nem a nagyságos tanárok allűrjeivel, hanem mint szíves jó barát korrigálta munkáikat, és az ő nagy tehetségét csaknem egészen arra fordította, hogy előbbre vigye ezeket a derék jó fiúkat, az ő barátait.
Ilyen módon aztán páratlan sikereket ért el. A Hollósy-iskola rövid fél év alatt híressé lett Münchenben, az akadémia tanárai mindent elkövettek, hogy tanítványokul megnyerjék az iskola tagjait. Az iskola lassan nőni kezdett, híre bejárta az akadémiákat, s onnan egymásután átjöttek a fiatal festők, akik megunták a sok copfot. Egy év múlva már nem volt Münchenben festő ember, aki el ne ismerte volna, hogy a bajor művészvárosnak legkitűnőbb iskolája a Hollósy-iskola.
Persze itthon keveset tudtak erről a sikerről. Csak jó barát beszélt róla jó barátnak, s az iskola híre, hogy úgy mondjam, kéz alatt terjedt Budapesten, de csak a fiatal generáció köreiben. Hollósy fenn tudta tartani ezt a nehéz küzdelmekkel elért jó hírnevet, és iskolája ma is legkitűnőbb ilyfajta intézménye Münchennek.
De ez az iskola s ez az egész bohém társaság idővel érezni kezdte, hogy mindig idegen földön élve, nem érhetik el azokat a célokat, amelyekről oly rajongó szeretettel folyt a beszéd az esti szimpóziumok alkalmával. A magyar karakter még nincs művészetileg felfedezve, s ezt tudták és érezték a magyar festészet feladatául. De ehhez honi levegő kell, ehhez kell a magyarság szíveverésének a megérzése és megértése, ehhez kell a magyar táj melankóliája, a magyar élet sírvavigadása, ehhez az a miliő kell, amibe nem juthat idegenben senki sem.
Elhatározták tehát, hogy ha lehetséges, átteszik évenkint legalább hat hónapra az iskolát s a bohémtanyát Magyarországba. Hollósy, Réti István, Grünwald Béla voltak ennek az eszmének a kezdői. Eleinte a Balaton mellékére gondoltak, de ezzel a tervvel sok oknál fogva fel kellett hagyniok. Végre megállapodtak abban, hogy Nagybánya lesz a nyáron az iskola rezidenciája. Ennek a derék bányavárosnak intelligens közönsége az első percben felismerte nagy jelentőségét a Hollósyék tervének. Azon volt, hogy a terv kivitelét minden módon elősegítse. Igaz magyar vendégszeretettel hívta meg az iskolát falai közé, s anyagi áldozatokra is kész volt, hogy magyar Barbizon váljék belőle.
Az ilyenfajta vállalkozás persze nem eshetik meg az anyagi körülmények okos mérlegelése nélkül. Dacára annak, hogy a bohémtársaságnak igazán szerények az igényei, mégis nagy gondot okozott néhány financiális kérdés. Így például műteremre volna szükségük. Nyáron ugyan künn a szabadban fognak dolgozni, de kedvezőtlen időben mégiscsak elkel az atelier. Ezen a hiányon Nagybánya lelkes közönsége rögtön kész volt segíteni, úgyhogy ez a kérdés meg van oldva. Nagyobb gondot okozott az utazás kérdése. De e részben alapos a remény, hogy a magyar kormány minden lehetőt megtesz a vasúti árak mérséklése vagy elengedése dolgában. Ez az utolsó körülmény tartja még Münchenben a Hollósy-iskolát. Remélhetőleg ezt is csakhamar megoldja a kormány helyes érzéke, s akkor az iskola az eredeti terv szerint már május elején átköltözik Nagybányára.
A legmelegebben üdvözöljük e derék kis csoportnak lelkes fáradozását. Olyan ügy érdekében dolgoznak, amelyért melegen ver a mi szívünk. A magyar kultúra mostohagyermeke, a művészet, nagyon meggazdagodhatik ettől a vállalkozástól, amely nem holmi anyagi érdekből, nem spekulációból, hanem igazi lelkesedésből termett. És háládatos köszönettel tartozunk Nagybánya nemes közönségének az ő áldozatkészségéért és igazi magyar gavallérságáért.
Forrás: Pesti Napló, 1896. ápr. 15. 47. évf. 104. sz. 8-9. oldal
Réti István
Hollósy Simon (1857-1918)
*
Hollósy itt vázolt sorsa lelki tulajdonságaival s emberi természetével állott szoros összefüggésben. Művészetét és nevelő hatását is csak ezen az alapon érthetjük meg s értékelhetjük helyesen. *
A tegnap mindig szebb, mint a ma. Úgy kellene folyton élnünk, hogy szép tegnapjaink legyenek. A jelen tűnő szépsége, a holnap tegnapja. Az ifjúság, az élet: ez a tegnap. Mosolygó szemét fátyolos bánat, a folytonos búcsúzás lappangó könnye nedvesíti.
Élete, szereplése régóta legenda már, bizonytalan fény és köd, rezgő káprázat. A szóhagyomány rajzolta, a képzelet színezte. Miként ha néznők mozgó, játékos víztükörben: egyre változó, rövidülő, megnövekvő, kuszált alakban, egy antipodus égben, meg nem szokott látószögben cikázik emlékezete még azok előtt is, akik személyesen és hosszabb ideig ismerték.
Zavarba ejtő feladat egyéniségét objektíve rajzolni meg a tárgyilagosság szenvedélyes haragosának, ennek a nagy ösztönű, csupa ellentét embernek. Hangulatképet adni róla könnyebb, mint pontos adatokat akár élete folyásáról, emberi természetéről, akár művészetéről. Könnyebb annak aki rövid ideig ismerte és egy-két találkozás benyomásait őrzi a müncheni műterem vagy kávéház felhőjébe vesző alakjáról a hódolók, tanítványok udvara közepett prezideáló fejedelemnek, ennek a külsejében is jelentékeny, szép férfinak. Életében s most halála alkalmából sok ilyen visszaemlékezést olvashattunk. Ami ezekben a hangulatképekben oly nagy szerepet játszik: a mester "hollófürtű", romantikusan érdekes feje, szenvedélyes világszidása, félelmes testi ereje, másrészt lágy szíve, gyermekkedélye, csapongó fordulatos, gyakran homályos beszéde, érzelmes, meleg csellójátéka, mind igaz, jellemző és fontos is róla írva, mert külseje és külsőségei nem választhatók el ama képzeletizgató, mély hatástól, amelyet több mint három évtized óta ez a különös ember a vele érintkezőkre gyakorolt.
Szó sincs róla: a bohémlegendás, hangulatos világítás illik szobrához, illik fejére a kedves adomák repkénykoszorúja is. De sokkal komolyabb emberi és művészi értékek hordozója volt ő, hogy ne lenne a való adatok fényében alakja még érdekesebb, az őt körülburjánzó anekdotabozót kigyomlálásával még vonzóbb. Megérdemli: nyomozzák ki életének pontos történetét, kutassák fel művészetének szétszórt, töredékes, ritka kincseit. Hanem aki e pozitív adatokból - mintegy matematikai művelettel - véli megállapíthatónak értékét, egyéniségét, soha közel se jut az eleven emberhez, soha meg nem értheti ezt a csodálatos ösztönlényt, aki itt élte áloméletét, itt szenvedte át a valóságosat és passzív természete ellenére oly hatólag kapcsolódott a magyar művészet fejlődésébe. Hálánkra tarthat majd számot az a melegszívű, valódi író, aki eljövend, hogy intuíciója s művészete hatalmával újra életre keltse s egy emberélet terjengősségéből könyvbe tömörítse Hollósy igaz alakját. Lelkét megröntgenezni, sorsának és művészetének gyökerét ott megtalálni, megtalálni látszólag ellentmondásos, rapszodikus egyéniségében az egységet, az összefüggést, a vezető motívumot, a jövendő életíró e nehéz feladatához mindnyájunknak be kell szolgáltatnunk, amit róla tudunk, megfigyeltünk, megérteni véltünk.
A magyar művészetnek egy új fejezetét kezdik nevével, hozzáfűződik a nagybányai mozgalom megindítása is. Mindez köztudomású. Azonban közelről ismerve őt, hogy mennyire fázott minden nyilvánosságtól, minden akciótól, minden változástól, érthetetlennek, természetével ellentmondónak tűnik föl ez a forradalmárvezér szerep. Hogyan sodródott ő ebbe?
Egész élete tele van hasonló kérdésekkel. Egész sorsa - a kereskedelmi iskola utált padjaitól kezdve, Münchenen és Nagybányán, örömön és bánaton keresztül, a técsői halálos ágyig - egy szomnambul réveteg vándorlása egy életen át, az akarásnak és előre megfontolásnak teljes aléltságában. Valami misztikus szózat hívta, valamely ismeretlen vezető fogta kézen és irányította útját tudta nélkül, hogy betöltse rendeltetését. Ő csak engedelmeskedett. Soha semmi akciójában a maga akarásának, kezdeményezésének semmi nyoma. Aggódó, jövőjére gondoló atyja az, aki a szigeti "korcsmaajtó-nyitogató", duhaj suhancok társaságából kiragadandó őt, mikor látja, hogy szeret festegetni, felajánlja: legyen hát festő, kiküldi, ha kedve van, Münchenbe. Szinte megijed az ajánlattól, de elfogadja. Odakint fiatalos, könnyelmű élete csodálatosan kedves epizódoktól tarka, de ugyanakkor mélyen elmerül a munkába is. Nem az akaraterő hajtja, hanem minden művészi tevékenység legtermészetesebb indító oka a kedvtelés. Finom talentuma gyorsan fejlődik, rövid idő alatt akadémiai tanárainak a legfőbb büszkesége, iskolájuk dísze s vonzereje lesz. Majd - s ez páratlan eset - szintén egészen kezdeményezése nélkül, úgyszólva akaratán kívül, festőtársai, bohémbarátai önszántukból mesterükké választják, iskolát nyittatnak vele. "Professor Hollósy"-hoz az akadémiáról is tódulnak a növendékek, komolyan szóba kerül a müncheni akadémiai tanárság, a dolog eléggé érett is, csak neki is kellett volna egy kicsit akarnia. Nemsokára az Isar-partjára került magyar fiatalságnak ő a központja, ő, a gyermekkori iskolakerülő: szellemi vezér. Akkor már mindannak, amit emberileg s festészetében előbb is reprezentált, lassan öntudatára jut és fanatikus hirdetője a természet, az érzés, a közvetlenség kultuszának, haragos ellensége a póznak, a hazugságnak, a haszonlesésnek. A művészi becsületességnek a papja.
Újságban még nem írnak róla, itthon nevét sem ismerik, azért egyre többen keresik iskoláját, ismeretségét, kedvét. Barátai, tanítványai bámulják, szeretik, rajonganak érte. Alávetik magukat kényének, az ő szemével nézik a művészetet, az embereket, az egész világot és ő jól érzi magát ebben az észrevétlenül kialakuló Hollósy-centrikus külön világban, külön törvényekkel, külön atmoszférával. De akkor még ő is fiatal, fogékony, van természetes kapcsolata a való élettel, tanítványai révén Párissal tart fenn szellemi összeköttetést.
Szóbeli kontaktusa a nyugati fejlődéssel kihat munkásságára és tanítása irányára is, ez a hatás azonban nem mindig szerencsés. Egyre kevesebbet fest. Kezdődik az ő beszélő szereplése. A természetnek való feltétlen behódolás evangéliumát hirdeti fanatikusan, a hangulat, az érzés mindenhatóságát, mint egyedül jogos életprincípiumot és refrénként csendülnek fel valódi és képzelt sérelmei, indulatos kifakadásai a honi állapotok ellen. Lelkes, talentumos hallgatóság ad neki igazat, de nem elégíti ki őket ez az ősi magyar módon, gravameneken rágódó, egy helyben ülő forradalmiság: tettvágyuk, szellemi telítettségük feszereje, a millenniumi fölindulástól lökést kapva, a nagybányai akcióba pattan ki. Hollósyt magával sodorja az események s a hangulat ereje és a mozgalom élére állítja. A helyzet megmámorosítja, szelleme, temperamentuma fokozott fényben lobog, világít, gyújt. Ő az a tűzoszlop, mely az ígéret földjét keresők előtt imbolyog, de amikor az ígéret földjére elérkezve, ennek megmunkálására kerül a sor, a tűzoszlop rendeltetését betöltötte. Amikor a hangulat helyébe a kitartó, produkáló munka princípiuma lép, ő, a változhatatlan, sehogy se tud ebbe beleilleszkedni. Elmúlt az ünnep, haragszik a hétköznapokért. A tegnapot újra és újra akarja kezdeni ma. Az volt az ő vezérségének ideje, egyeduralmát megszokta, nem engedi többé s nem osztja meg senkivel. Erre csak az iskola felel meg neki. Fiatalsága folyton van és folyton áramlik feléje és épp úgy rajong érte, mint a tegnapi és tegnapelőtti. Egészen körülveszik, egy valóságos Hollósy-kultusz alakul ki, mely szeparálja őt a környező való élettől és magától a tulajdonképpeni Nagybányától is, amely képeivel harcol. Ezt ő már nem is érti meg, hajlandó ellene irányuló összeesküvésnek tartani. Ámbár a személyes jó viszony még fennáll, egy incidens mindkét részről elég, hogy a külső szakadás is bekövetkezzék. Nagybányára nem jön többé. A tűzoszlop újra elindul bizonytalan útján, határozott cél nélkül imbolyog gyérülő népe előtt s lassan eltűnik a nyilvánosság elől.
Ez a változatos, szép és keserű sors záródott le most Técsőn, ahova, müncheni iskoláját végképp beszüntetve, a télen költözött, hogy egészen a festésnek adja magát. A befejezés végtelenül megindító, de összhangzó életével. Az álomjáró makacs küzdelme a valóság ellen véget ért: legyőzetett. Föl kellett ébrednie: meg kellett halnia. Mert minden álom ébredése a rettenetes való.
Ő volt az abszolút természetes ember. Csak ösztön, csak érzés. A belátásnak, a logikus értelemnek nem volt ez ellen semmi ereje, épp ezért nem lehet nála szó - ethikai értelemben - akaratról. Érzésének sodrával szembe tehetetlen minden külső hatalom, társadalmi kényszer, anyagi érdek és ő maga is. Alkalmazkodásra - még külsőre is - képtelen, ami aztán önmaga és környezete szemében a férfias hajolni nem tudásnak, az erkölcsi és szellemi függetlenségnek az illúzióját adja. Pedig hajthatatlansága nem jelentett egyebet, mint teljes passzivitását érzéseivel szemben. Ezek uralkodtak rajta egyre teljesebben és ezek révén lehetett befolyást gyakorolni rája. Érzéseinek hullámzása, a hangulat, később formai igazolást is nyert öntudatában, életfilozófia alakját öltötte és az ő - már említett - külön világában szinte vallási dogma erejével bírt, ami természetesen nem nagyon engedte meg a céltudatos, kitartó akaratnak, a tervszerű munkásságnak, az organikus kultúra e legfőbb ható elemeinek a kifejlődését. Innen ered az a tragikus szakadék, mely rendkívüli tehetsége és élete tényleges eredményei közt tátong. Innen ered, hogy talentuma csak töredékesen fejeződött ki műveiben, másfelől egyéb szellemi értékei, képességei se gyümölcsöztek eléggé se az ő, se különösen a magyar kultúrának a javára. Mert ha ő nem tudott és nem akart természete ellen harcolni, külsőleg érvényesülni: nagy mulasztás történt, mikor meg se kísérelték itthon őt olyan helyre állítani, ahol nagyszerű képességei, a kedvező körülmények közt, teljes virágjukban kibontakozva, neki megérdemlett nyugalmas életet, a magyar művészetnek pedig temérdek hasznot eredményeztek volna. Így, hogy a saját természete szerint élhessen, egész élete passzív rezisztenciában telt el. A szeretet, az elismertetés melegét csak egy szűk körben kapta meg, ebbe zárkózott egészen a külső világ közönye, érdes hidege elől. Mi kifelé az abszolút rafinériamentes ember sok keserű tapasztalata, zavarodott megriadtsága mindenütt ellenséges indulatot sejtetett vele - és nála sejtelem és tény egyenrangú két dolog volt -, az ő külön birodalmában elragadta környezetét végtelenül kedves, gyermeki közvetlenségével, melegségével, meglepő, teljes nyíltságával. Mint az ingenuitás élő megtestesülése, nem ismert, nem tudott magában semmi hibát, rútat, tehát nem is volt semmi titkolni valója, se cselekedete, se érzése, se szándéka. Az ilyesmit másnál se értette meg, mulatságosan és kedvesen indiszkrét volt, mindenkinek rögtön a legkényesebb témáját érintette, meg lévén győződve, hogy azt "úgyis az érdekli legjobban". Az önzése is lelki jellegű, egyszerű, emberi, öntudatlan és ártatlan egocentrizmus. Roppant természetesnek érzi, hogy minden körüle forog, kedvére él, erre van teremtve és ő minden teremtett dologra ellen- vagy rokonszenvvel reagál, de soha se közönyös semmi iránt. Ezért, és nem hiúságból, lázadoz az el nem ismerés miatt és ellenségének érzi a saját életét élő, vele szemben közönyös embert. A fiatalság hódolatában és odaadásában meg is találja azt a meleget, ami az ő lelkének otthonos klímája, ő egész szívét, minden érdeklődését adja tanítványainak, barátainak, de cserébe szeretetüket ki is éli teljesen. Amint képtelenné öregednek a fiatalos, kritikátlan rajongásra, amint az önmaguk életére is kezdenek eszmélni: száműzi őket szívéből és környezetéből.
Hírneve a köztudatban mint páratlan tanítómesteré él és való igaz, hogy tanítványaira rendkívül szuggesztív, hogy úgy mondjam: tehetségesítő erővel hatott. Pedagógusnak alig mondható ugyan, vagy ha mégis, az Ostwald szerinti romantikus típushoz kell őt soroznunk. Nem rendszeres, nem következetes, csupa egyenlőtlenség, hullámzás, de inspirációval, intuícióval tanít s egyéniségének varázsos hatalmával a fantáziát, a becsvágyat oly mértékben izgatja, olyan erőket vált ki még tehetségtelen emberekből is, amelyek aztán végképp ki is váltódnak belőlük. A müncheni akadémia professzorai nagyon szívesen vettek föl tanítványokat az ő iskolájából s aztán csodálkozva emlegették, hogy sokan közülük egy félév múlva nem tudnak annyit, mint kezdetben. Nem volt már bennük Hollósy lelke. Tanítását, ötletes, szikrázó szelleme termékenyítő hímporát, mint tavaszi szellő szórta, hordta a pillanat, a véletlenre bízva: termő lélek kelyhébe, vagy sziklaágyra-e? Egyénisége közvetlen hatása alól nem vonhatta ki magát senki, emiatt voltak utánzói, de nem voltak követői. Inkább csak úgy beszéltek, mint úgy festettek, vagy úgy cselekedtek. A tehetség eleven erejét ő sem tudta átplántálni senkibe, de igenis ennek vágyát és illúzióját: mindenki művészebbnek, jelentékenyebbnek érezte magát hatása idején, az ő fényétől fénylett, az ő pezsdítő erejétől forrott. Mindenki életében a nála töltött idő, a félálomszerű öntudatderengés, a nagy vágyak, nagy akarások szent korszaka, - oly szép és oly kihasználatlan, - mint maga a fiatalság mindig.
Személyes varázsa több bámulót szerzett neki, mint művészete. Képeit rajongói is kevesen, vagy egyáltalában nem ismerték, pedig oeuvre-jét kissé mélyebben vizsgálva, lelkének sok jellemző, finom vonását meglelhetjük benne, valamint - s ez ismerői számára nem kevésbé érdekes, mert egészen öntudatlan vonás - fizikai egyéniségének is a nyomait itt-ott. És miután egészen nem vonhatta ki magát ő sem az egymásután következő művészeti áramlatok befolyása alól, képeiből vissza lehet következtetni, hogy mikor mely hullám sodrába jutott.
Fejlődése kezdetén a puritán naturalizmus hullámverésébe került, ez acélozta meg tudását és természetének megadva a lehetőséget önmaga teljes kifejtésére, egész jövő fejlődésének irányt adott.
A Szépművészeti Múzeum új szerzeményei közt levő nagy képe, a "Kukoricahántás" (1885), ezen korszakának legkomplettebb kifejezője. Semmi más műve ezen időknek nem demonstrálhatja szemléltetőbben a ma naturalizmusnak művészi jellemét. Nem tanulmány ez a kép, a természetnek ez a megfigyelése nem eszköz - már a benne rejlő nagy szeretnél fogva se, - hanem végcél, szent elmerülés, boldog fölolvadás a látványban. Mintha az addig vaknak valamely műtét nyitja meg látását, felfedezi a valóságot, szeme érzékenyen tapintja végig a formák felületét, melegét, szövetét, színét s a funkció gyönyörűsége, a megismerés öröme tölti el. A motívum, amit választ, a szó szoros értelmében közel fekvő, nem rejt térmegoldási, világítási vagy levegőproblémákat, nehézségeket. A kép belső terének határa kevéssel van hátrább a felületénél, az egész telibe világított, szerény relief, de milyen gazdagsága a megfigyelésnek a részletekben és mily nagy festői szeretet a megoldásban! A megfigyelés minuciózus élességét föloldja a tónus leheletes lágysága, érzelmessége. A színek finoman követik a formát, az anyag minden változását s noha - amint az egyszerű világítás követeli - csupa lokálszín: gyönyörű tónusérzéke összefogja az egészet, még a nemesen megmunkált feketéket is a környező fehérekkel. Ezek akkor nálunk ismeretlen - és soha és sehol se gyakori értékek, noha az ez időben mindenható, de a jövő embereivel szembe nem szerencsés ítéletű kritikusunk, Keleti Gusztáv is elismeri "ügyességét", csak éppen az ambícióját keveselli. Annál nagyobb a sikere Münchenben a fiatal művészek között, tekintélyét ez a kép alapítja meg. Bastien-Lepaget és Leiblt emlegetik, mint akiknek törekvéseivel azonosak az övéi és ha a francia mester nehezebb feladataival, egységességével, következetességével, Leibl pedig zord férfiasságával fölötte is áll, Hollósyban viszont több az ingenuitás, közvetlenség, érzelmesség, - hajtó ereje nem a szándékosság, hanem a lefestés naiv, ősi öröme.
Ezek a kvalitások fellelhetők a Szépművészeti Múzeumban másik képén, a kis korcsmai genre-on is, mely négy-öt évvel későbbi a Tengerihántásnál és részben más festői feladat elé állítja őt. A szceneria beállítása Münchenben akkor divatos: két alak a mögöttük levő ablak élvilágításában, a szoba levegője, a fény befolyása az alakok sziluettjére kínálja itt a festői témát. Hollósy azonban a festészetben nem impresszionista, legalább még akkor nem, nem az ablakon beömlő fénynek a tárgylátása biztosságát zavaró erejét nézi, amint eltakarja, bizonytalanná, vibrálóvá teszi a sziluettet és lesiklik a széleken, hanem belekémlel az árnyék mélységébe, homályába, a formát, az anyagot igyekszik tapintani ott is, az átlátszó függönyt, a parasztmellény pitykéinek elvesző csillogását, a huszármente szövetét, - de emellett programján kívül észreveszi az alakok elé kerülő levegőt s az éleken foszforeszkáló fény nyugtalanságát, anyagtalanságát. Ez az öntudatába nem jutott, de érzett disszonancia szeme és szándéka közt küzdelmessé és improduktívvá teszi szorgalmas munkáját. Néha évekig nem ad ki kezéből és temérdek munkával végképp elront egy-egy hasonló kisméretű dolgot. Már ennél a képnél is a téma münchenies pertraktálásába beleszól, zavar Párizs. Barátai, volt tanítványai hozzák onnan a félremagyarázott jelszót: "a természetben nincs fekete" és levétetik palettájáról a fekete festéket s az úgynevezett kobaltkorszak évekig tartó meddőségét, erőtlenségét okozzák. Holott páratlan tónusérzéke azelőtt is - pl. a Tengerihántáson - éppen feketék finom megfestésében excellál. Ezt a kis kocsmajelenetet megelőző, hasonló tárgyú, nagyobb, több alakos képeinek - amelyek közt talán legjelentékenyebb dolgait alkotta e nemben - feketés, bár csöppet sem levegőtlen mélysége és ereje végképpen kivész művészetéből. Az édességig erőtlenedett színnek s túltengő érzésű rajznak ebből a korból (1892) kitűnő példája Szépművészetink kis deszkaképe: a "Kereszttűzben".
Evvel a képpel le is zárul e fajta műveinek sora, - mert a későbbi, híres Rákóczi-indulót nem sorozhatjuk ide, magyar parasztalakjai dacára se. Tárgyköre ez ideig az, ami általában a nyolcvanas évekbeli magyar festészeté: a magyar paraszt-génre, a közízlés hatása alól nem igen vonhatja ki magát fiatal ember. De ha Goncourt Bastien-Lepage művészetét Holbeinra és Milletre vezeti vissza, a hazai értékek tekintetbe vételével nem túlzás azt állítani, hogy Hollósy a nyolcvanas évek magyar parasztgenrejába, ebbe a léha, adomázó, irodalmias népszínműfestészetbe holbeini rajzértékek komolyságát vitte be. Az ő képeiben különben is kevesebb az anekdotikus elem. Inkább egyszerű emberi állapotokat igyekezett a maguk természetes egyszerűségében feltüntetni, inkább a passzív, ritkábban a cselekvő embert, de mindig közvetlenül érezve, állapotában, vagy cselekvésében mintegy részt véve. Ezen intuitív közvetlenség útján jut képeiben szerephez fizikai egyénisége, ami nem ritka eset a művészetben. Aki ismerte őt, rájön, hogy ő hallgat, ő könyököl, ő fogja a poharat, gyújt pipára, az ő keze, az ő lába mozdul vagy pihen, az ő póztalan pózai élnek a képein. Festői kvalitásaiban és hiányaiban pedig belső énjének, lelki konstrukciójának rejtett analógiáit nyomozhatjuk érdekesen. Lénye feminin finomságai például mennyire kifejeződnek rajzának részletező érzékenységében, beszédjének ideges nyugtalansága megtalálható itt is a részletek közti összefüggés meg-megszakadásában, egyik rész túlzott kidolgozásában, a másik elejtésében, elrajzolásai megfelelnek értelme botlásainak és gondolkodása és képei konstrukciótlanságáért kárpótol az érzés, a tónus összefogó ereje. Nyerseség, az erő erőszakolása sohasem található nála. Soha nem hangosabb festőileg, mint amennyire hangja természetes ereje megengedi. Ezért későbbi kora plein-air kísérleteiben az erős fényeffektusokat ösztönszerűleg kerüli is. Tipikus fiatalkori műve - a "Tengerihántás" - csupa halkszavúság, látszólagos objektivitása tulajdonképp csak passzív szenzibilitás a természettel szemben, szerető maga alárendelés, egyebet mondani nem akarás, kedvtelő elmerülés a kézimunkában - mind csupa feminin vonás.
Az ifjúság idején, főleg művészek közt, nem ritka jelenség ez, hiszen maga a fiatalság általában feminin jellemű, hajlékony, befolyásolható és bájos. A kor, az élet, az öntudat, az akarás férfiassá keményíti a nőt is. Hollósy művészete is - később - részben elvesztette azt a nőies függést, megnyugvást, hogy csak azt mondja, amit ura és parancsolója, a természet. Vágyott alkotni, nemcsak érzékeléseit, de érzéseit is kifejezni. Nagybányai és Nagybánya utáni művei jelzik a küzdelmes fejlődésnek, átváltozásnak ezt az irányát.
A korai Nagybánya művészeti érdeklődése megoszlott az ember és a tájkép között, az utóbbiban is inkább az emberi, a kedélyi momentumra: a hangulatra helyezve a fősúlyt, nem a külső, festői elemekre. A belső mondanivalónak a feszültsége jellemzi ezen idők törekvéseit. Hollósy ebben egy Nagybányával, csakhogy ő az ottani gyönyörű külső természetet már meg se látja, a tájkép előtt közönyösen áll, tekintetét egészen a belső ember köti le, ennek a kifejezését tartja a művészet főcéljának. "Az nem tehetség, aki nem érzi mi reszket a másik emberben" - mondotta egyszer valakiről beszélve és valóban ez irányban rezonáló, együtt átélő képessége nagyszerű, ami az életben elragadó, baráti aktusokra ragadja olykor. Hogy ezt a tehetségét - ami nem egyéb mint intuíció - művészileg kifejthesse, kitűnő alkalmat adnak a Kiss József illusztrációk. Egy-egy darabjában ezeknek a rembrandti mélységűvé válik szellemisége, kifejező ereje. Az új szerzemények közt - kiállított öregembere, az "előttem semmi, mögöttem semmi" illusztrációja megdöbbentő átélése egy üres, sivár életalkonyatnak. Ennek a víziószerű öreg fejnek a vigasztalan múlt és jövő közt révedező tekintetéhez kevés hasonlót láthatunk a művészetben.
Ekkor már faktúrája is szabadabbá, könnyebbé vált, ecsetje az élet remegésével siklik vásznán, melegen időzve egy-egy kifejező részletnél. Így vannak festve a "Tüzek" hóesésben előretörő, vad, toprongyos emberei is, - az ő tragikus sorsú Rákóczi-indulójának ez töredékes, de sikerült parafrázisa.
A "Rákóczi-induló" életének legnagyobb művészi vállalkozása, legmegindítóbb küzdelme és bukása. Soha el nem készült, ideájának csak foszlányait bocsátotta néha a nyilvánosság elé. Első vázlata fejezte ki az ötletét legérthetőbben, legmeggyőzőbben. Még Münchenből hozta Nagybányára, hogy ott megfesse és húsz éven keresztül vissza-vissza tért hozzá, újra és újra nekipróbálkozott. Hogy a Rákóczi-induló tengerkorbácsoló, mindent elsöprő erejét kifejezze, genre alakjait vonultatta fel. Az első vázlaton még a tömeget, megfélemlítő előreáramlásban, a későbbi példányokon már csak egyes embereket. A heroikus lendületnek ellent mond a genreszerű kicsinyesség, nem férnek meg egymás mellett. Az eszme lelkéből fakadt, de hiányzott egyéniségéből az építő, értelmi elem, a konstrukció képessége, a tervszerű fejlesztő munka, ami egy nagyobb kompozíció megoldásának elengedhetetlen feltétele. Az érzés adja bele az élet fluidumát, de részletekből élő organizmust, ami a kép is, összerakni nem lehet. Ez a tévedés, ez a disszonancia volt az ő tragikuma.
Mindnyájunk életének szép tegnapja Hollósy, a magyar művészetnek melankolikus élménye. Elbúcsúztunk tőle, eltesszük emlékét lelkünk kincstárába.
Forrás: Nyugat 1918. 11. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/08655.h
Hollósy Simon elmenése a legfurcsább gondolatokra késztet és jogosít, mert hogy ez már megint egy átkozottan magyar és tragikus távozás. Ugye, hogy a magunk gusztusa és rejtett ravaszsága szerint valamikor fölszabadítottuk a jobbágyokat, s a jobbágyság mégis megmaradt? Szegény úri és művész Hollósy Simon egy ilyen magyarul fölszabadult valaki volt, aki nem tudta, mit kezdjen a szabadságával. Egy képére nagyon emlékszem, ahol sokaságos figurával dolgozik gyönyörű színben, de bizony ezek a figurák alig látják s találják meg egymást. Úgy képzelem, hogy Hollósy Simon ilyenféle képekkel akart örülni az ő fölszabadultságának, holott mestere volt a rajznak.
Robusztus, nagy magyar piktor, akire szinte rákényszerít irodalmiságomban a Vajda Jánosra mutatás, mert ijesztően hasonló sorsúak.
Egy anekdotát tudok róla, megtörtént, nem történt, mindegy, de több az igazságnál. Mindenki menekült már azon a vidéken, ahol ő festett: betörtek az oroszok. Már majdnem nyakoncsípte egy kozák, mikor egyetlen félig megcsinált vásznával, fejét csóválva, ő is elballagott. A Rákóczi-induló lehetett ez a megmentett vászondarab vagy valami több?
Magyar és alkotásra hívott zseni volt és nagyszerű pedagógus: ezt is lehetne néhány klasszikus példával magyarázni. Ezt a furcsa, bánatos nagyságát a kiemelkedő magyar géniusznak, ki oltáriszentségétől majdnem megfosztva él mégis, s örül, hogy új életeknek, új művészegyéniségeknek szolgálhat. Nem hiszem egy percig, hogy ne fájlalta volna a legönösebb, legművészibb dicsőséget, de azt se, hogy nem valósággal művészet volt neki a tanítás.
Még öreg sasnak se mondhatom, mert nem volt öreg, csak éppen a nagyon magasat nem tudta beszárnyalni. Élete nem volt terméketlen, s hogy brutálisan végezzek véle, mint az élet: most lesznek csak igazán kelendők a Hollósy-képek.
Forrás: Nyugat 1918. május 16.
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/ady/adyproza/html/ady89.htm
