Plohn József fotóművész egyik negyvennyolcas honvédportréja 1902-ből	A MŰ SZÜLETÉSE
	A magyarországi művészet története c. könyvből
	Lyka Károly "A táblabíró világ művészete" c. könyvéből
	Borsos József néhány festménye (portrék)
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Már korai képei is - minden mesterségbeli bizonytalanság ellenére - jelzik az élettelibb és meleg színeket kedvelő, a megnyerő jellegzetesség kidomborítására törekvő festőt. Egyidejűleg arcképet és csendéletet is fest, amelynek érzékibb, melegebb felfogása, anyagszerű előadása mindjobban eltávolítja őt a kissé merev Kupelwiesertől. Így nem meglepő, ha nem sokáig tűri a bécsi akadémia légkörét, és 1842-ben Waldmüllerhez csatlakozik, aki ekkor - haladó nézetei miatt - kilépett az akadémia tanári karából. Borsos gyors egymásutánban alkotja új tárgyú képeinek sorát ("Jelenet egy bécsi hídon", "Elhagyatva", "Szőlőt vagy csókot"), amelyek lagymatag érzelmesség helyett életteli vidámságot, vonzóan fiatalos érzékiséget mutatnak.

Szinte természetes, hogy Borsos csakhamar keresett arcképfestővé válik, képei a Pesti Műegylet kiállításán feltűnést keltenek, elsősorban a festői előadás melegségével és nem annyira a jellemzés mélységével. Művei valami sajátos frisseséget árasztanak, amely túlszárnyalva az elmélyülést színlelő érzelmességet - e gyakran előforduló hangulatot a kor arcképein -, töretlen egészséget és erőteljes optimizmust hirdetnek. Mindebből fakad, hogy arcképeinek fő vonzereje a színes és derűs összbenyomásban, a ruházat anyagszerűségének, a tárgyi kellékeknek a szépségében rejlik - eközben az egyéniség mélyebb ábrázolása kissé háttérbe szorul. Mindez már magában rejti későbbi, külsőségessé váló műveinek közeledő veszélyét. Borsos Bécs vezető festőivel: Amerlinggel, Waldmüllerrel, Pettenkofennel tart fenn baráti viszonyt, de felfogásának sajátos, magyaros jellegét megőrzi.

Hatása művésztársaira nemcsak művészeti, hanem politikai vonatkozásban is erős. Pettenkofen az ő révén kezd érdeklődni a magyar nép iránt, és Borsossal együtt készíti a 48-as országgyűlés megnyitását ábrázoló litográfiáját. Mesterünk ezekben az években többnyire Bécsben él és ott dolgozik, vonzalma és érdeklődése hazája iránt azonban nemcsak az évente hazaküldött és kiállított művekben mutatkozik meg, hanem abban is, hogy a 48-as események típusait, alakjait megörökíti. Egyik legszebb műve a "Nemzetőr" című, ismeretlen férfit ábrázoló arckép, amely talán Pest 48-as polgármesterét, Rottenbiller Lipótot ábrázolja. Hazafias felfogásának jele az is, hogy Táncsics neveltjéről, Teleki Sándorról, a szabadságharc e talán kalandosnak nevezhető alakjáról fest arcképet, sőt e kedvenc modelljét mint emigrációba vonult harcost és gyertyagyári munkást is bemutatja. De e művein kívül nem tudunk a szabadságharcban való konkrét részvételéről, valószínűleg nem is volt kiemelkedő szerepe, mert 1850-ben bántatlanul újra Pesten találjuk. Visszatér korábbi kedvelt témáihoz, az életképekhez, amelyek már 48 előtt mindinkább a meghitt polgári-családi élet jeleneteit ("Anyai gondosság", "Álarcpróba", "Gyógyulófélben" stb.) ábrázolták.

Forrás: A magyarországi művészet története (főszerk.: Fülep Lajos, szerk.: Dercsényi Dezső, Zádor Anna), Corvina Kiadó, 1970, 372. oldal (Zádor Anna: A magyar művészet a XIX. század első felében c. fejezetből)

BÉCSI ÉVEK

Fiatal tehetségeink, akikben művészvágyak éltek, rendszerint Bécs felé vették első útjukat. Másutt 1846-ig, míg Marastoni pesti "akadémiája" meg nem nyílt, nem tanulhatták meg az iskolás elemeket. Bécsben azonban ott volt a régtől híres képzőművészeti akadémia s még egy sor művészeti tanintézet. Bécsben éltek a Monarchia leghíresebb művészei, s ezek kedvéért sok külföldi kezdő művész is a császárvárosba vágyott. Bécsben ezenkívül nagyszabású művészeti gyűjtemények álltak a képíró rendelkezésére, a szobrász az utcákon és a templomokban a kor leghíresebb mestereinek műveit tanulmányozhatta, s maga az utcakép temérdek tanulsággal szolgált a fiatal építésznek. Bécs volt a grafikának is központja, a kiadók itt készítették a legfinomabb rezeket, itt nyomták azokat legszebben.

Mindezeken kívül a század legelején Bécs volt a német császár székhelye, utóbb is Bécs volt tényleges fő- és székvárosa az egész Monarchiának s Európa egyik legfontosabb politikai és diplomáciai központja a hosszú Metternich-korszak alatt. Az idesereglő temérdek idegen, a kongresszus idejének fejedelemjárása világhírűvé tette. Itt találkozott és sütkérezett az udvar fényében az egész cseh, osztrák, magyar főúri világ, a kor híres német írói, színészei, költői, zeneművészei otthon érezték itt magukat. A temérdek aktualitás érdekessége s a tudomány és művészet leszűrt értékei egyaránt vonzóvá tették a nagyszerűen fejlődő várost. Azonkívül a Magyarországból ideszakadt ifjak mégsem érezték magukat Bécsben oly idegennek és elhagyatottnak, mint ha Rómába, Párizsba mennek. Mert egész magyar telep élte Bécsben napjait, s mindenkinek akadt ott rokona, ismerőse vagy legalább megyéjebelije, akik szívesen szolgáltak egy s más útbaigazítással, ha ajtajukon ajánlólevéllel kopogtatott a fiatal kezdő. Az ifjúság pedig Bécsben talált egy életörömmel teljes, a kor kultúráját élő nagyvárost, amely még a napóleoni idők súlyos bajai közt is megőrizte kedélyességét, jókedvét.

Igaz, hogy művészifjainknak éppen nem jutott ki az a sors, hogy Bécs fényes társas életében részt vegyenek. Csak külső pompáját láthatták, egyebekben zárt világ volt az nekik. Az odavaló magyar arisztokrácia sem engedte a maga közelébe művészifjaink egyikét sem, legfeljebb ha olyik pártját fogta egy-egy vidékbeli vagy jól beajánlott magyar művésznek.

Pestről, Bécs keleti külvárosából került oda legtöbbjük. Pest is félig-meddig német volt e félszázadban, és szellemi életét sokáig Bécs kultúrhulladékain tengette. Összenőtt vele nemcsak a politika, hanem a nyelv, a kereskedelem, az ide-oda vándorló ipar révén. Könyvet, újságot, színházat, részben képet is Bécsből kapott. Aki Pestről érkezett a császárvárosba, valóban nem jutott néki vadidegen világba.

Ez minden magyar jövevényre nézve egyaránt érvényes hatás. Aki pedig művészetet kívánt itt tanulni, az természetesen még egyéb benyomásokat is fogadott magába. Első útja az akadémia felé vitte. A bécsi akadémia tanárai és Bécs mesterei közt sok volt a híres ember. Egy Füger, Zauner, Führich, Waldmüller nevét messze vidékeken dicsérettel emlegették. De mindjárt hozzá kell tennünk: hírnevük felülmúlta tehetségüket. Ez alatt az ötven esztendő alatt Bécsben nem bukkant föl egyetlen nagy géniusz sem. A legtöbb neves művész fő erénye az volt, hogy értett a mesterségéhez, nagy művészeti értékeket azonban egyikük sem födözött fel, a művészet mélységeit egyikük sem tárta fel. Bécs hallotta Haydnt, Mozartot, Beethovent: az ily géniuszoknak azonban nem akadt párjuk sem a képírásban, sem a kép faragásban, sem az építészetben. A bécsi művészetnek magva, központja e félszázadban nem egy nagyszabású művész, hanem egy művészeti rendszer. Hatalmas erejű kinyilatkoztatások helyett a kezdő művész hírneves és jól szervezett iskolát talált, elsősorban a képzőművészeti akadémiát.

E rendszer alapja a század elején a klasszicizmus, s ennek hűséges őre Füger volt. Amit Párizsban David jelentett, azt jelentette az ő neve Bécsben. Füger s az ő akadémiája gondoskodott róla, hogy a művészet minden egyéni kisiklástól menten egy keményen megrendszabályozott életet éljen. Nem érzelmek, nem egyéni hajlandóságok, nem a vérmérsék szava, hanem a regula volt a fontos. A művészet úgy jelenik itt meg, mint egy pontosan megszerkesztett szolgálati szabályzat végrehajtása. Nem is volt talán hidegebb művészet soha, mint éppen ez. Nem csoda, ha fiatal emberek, akik forró érzelmeket mertek magukkal hozni az akadémiára, mint például a német Overbeck s még néhány társa, csakhamar száműzöttjeivé lettek az akadémiának.

A görög-római hősöket s azok átlagos formálását a század második, harmadik tizedében a históriakép váltotta fel, amelynek Peter Krafft egyik fő képviselője. Az a Krafft, aki a mi Nemzeti Múzeumunk számára is megfestette Zrínyit. S e még mindig átlagosító festés mellett fel-feltünedezik Führich, Kupelwieser s mások kezén egy oly képírás, amely szintén a múltba megy ugyan ideáljaiért, mint a klasszicizmus és mint a historizálók, mindazonáltal legalább az egyéni érzést engedi a képen uralkodóvá válni. E romantikusok, sokjuk élénk kölcsönhatásban a nazarénusokkal, gyakran vallásos rajongók s az új, érzelmi katolicizmus prófétái, gyakran a nemzeti múlt regényes hangulatait építik ki képeiken, egészen a romantikus írók, költők módjára. Végül egy sor festő, mint például Danhauser és Waldmüller más utakra indul. Bécs életére, Bécs környékének parasztjaira irányítják figyelmüket, s amennyire a kor etikettje megengedi, élményeket adnak elő, tapasztalataikat festik meg. Danhauser kezén így alakul ki a bécsi polgárélet képe, Waldmüllerén a parasztnépé. Nem elfogulatlan festő egyikük sem, ahhoz nem volt elég nagy tehetség sem ez, sem az, de legalább egy új szabadságot tudtak ők s társaik kivívni a bécsi képírásnak, az egyéni élmény alakításának szabadságát.

Magán az akadémián azonban ilyesmiről szó sem lehetett. Ezért utasították ki onnan Overbecket és társait, ezért mondott le a tanárságról Waldmüller s nyitott magániskolát, mint még később pályatársa, Rahl. Az akadémián sokáig, még Füger halála után (1818) is az antik gipszöntvény szolgált minden művészeti tanulmány alapjául. Az élő modell, a természetnek e véletlene, csak szerény felvilágosító jegyzetként szerepelt, hogy az élet prózája mintegy magyarázza a gipszantikok megközelíthetetlen szépségeit. Pontos technikai szabályok szerint folyt a rajzolás és festés. Meg volt határozva a fény meg az árnyék készítésének módja, elő volt írva az aláfestés menete, ecsetnyomról ecsetnyomra. Minden héten más tanár vagy korrektor korrigált, végigjárta a munkákat, de érdemleges dolgot a szabályokon kívül alig mondott. Művészetről éppenséggel nem esett szó. Egykorú festőfeljegyzésekből tudjuk, hogy Petter, az igazgató, csak úgy végigszaladt a termeken, Kupelwieser az esti aktnál főképp a kontúrt bírálgatta, s egyetlen vonallal írta rá újra a tanuló rajzára; Führich többnyire csak futó pillantást vetett a munkákra, Ender azt kívánta, hogy a fej részletről részletre festessék, ami viszont Kupelwiesernek nem tetszett. Női modellt jóformán sohasem állítottak. Emellett Führich, Kupelwieser és Rösner szigorú követői lévén a vallásos festészetnek, teljesen kiközösítették az életképfestést. Waldmüller később élesen kikelt e "jámborok" ellen. A tanuló ifjú a nézetek e sokféleségében nem egykönnyen igazodott el. Bizonyos támasztékot adhatott neki az a nagy sereg régi mester, akiknek műveit a gyűjteményekben másolhatta. S aztán a kiállítások is, amelyeket az akadémia rendszeresített.

Ezek voltak az alapok, a segítőeszközök, a támasztékok, amelyek segítségével a Bécsbe vetődött magyar festőnövendék a művészet titkai felé közeledhetett.

E fiatal magyarok száma a század kezdetétől annak közepéig egyre gyarapodik. Bár munkánk természetszerűen hézagos lesz, mégis némi áttekintését kell adnunk a korszak népes bécsi magyar művésztelepének.

. . .

Borsos József 1840 telén kerül az akadémián Kupelwieserhez, de már 1842-ben megelégelte annak szkémáit, amin nem lehet csodálkozni, mert Borsost a piktorösztöne nem teóriákhoz, hanem a való világ kézzelfogható szépségeihez hajtotta. S mert akadt akkor Bécsben az effajta felfogást szolgáló iskola is, Waldmüller magániskolája, Borsos ennek lett tanítványa. Még mielőtt a "forradalmár"-hoz csatlakozott volna, életjelt adott magáról odahaza, egy csendélet és egy Hálaérzet képében, amelyeket a pesti kiállításra küldött 1841-ben. Nem csupán Waldmüllertől szerzett okulást: jól megnézte a németalföldi mestereket, amelyekből kiváló készlete volt a Belvederének, de egyben szemmel tartotta az ifjabb bécsi nemzedék életképeit, arcképeit is. Az utóbbiak közül leginkább az Amerling műhelyéből kikerülteket, akivel különben is jó viszonyban élt.

Waldmüllerhez nem valamely forradalmi hajlamosság vezette, hisz alapjában véve Waldmüller sem volt forradalmi lélek. A forradalomnak vezérlő csillaga nem a józanság, márpedig ez esetben a tanár is, a tanítvány is, az áldott polgári bon sens alapján tért el az akadémikus sablonoktól. Mind a ketten nem az iskolateremben keresték a művészetet, hanem az életvásárban, amelyben több időt töltöttek, mint a gipszekkel és kartonokkal teleaggatott akadémián. Festették tehát azt, amit láttak, amit jól ismertek, amit kedveltek, viszont irtóztak az esztétikai hieroglifektől, amelyek megértése külön szaktudományt kívánt, s végül mégsem elégítette ki őket, mert kisült, hogy ez a holt grammatika alig ad élő élményt. Az ifjabbik, Borsos, méghozzá szerette is, tudta is élvezettel szürcsölgetni az élet szép billikomát. Jól élni, finom urak, szép nők közt, sok pénzt szerezni s csinálni azt, ami jólesik: ez az életprogram alaposan más volt, mint amit a nazarénus hajlandóságú Kupelwieser hirdetett. Az akadémikus mester ráaggatta a manökenre a gipszlébe itatott drapériát, és szorgoskodott a redők szerves elrendezése körül: Borsos, ha drapériáról esett volna szó, egy pompás indiai shawlt vett volna elő, odavetette volna egy szép asszony vállára, élvezte volna a skarlát szikrázását, az arabeszkek futamát, s gyönyörködött volna a szövet omlós tapintatában. A legszimplább esztétikát követte: szépnek tartotta azt, ami neki tetszett, s nem azt, amit a paragrafusok hosszú sorába foglalt valamely, a tudomány magánzárkájába száműzött tudós. Konzervatív érzésű polgárember volt Borsos (a negyvennyolcas forradalmak sem hozták ki sodrából), mint minden jómódú nyárspolgár, akinek van szép lakása, van jókedvű, kedélyes kompániája, s gondtalanul élhet kedvteléseinek. Éppen mert az akadémia semmi piros örömöt, életérzést szolgáló élményt nem adott, hanem csupa elvonást, éppen ezért s nem szecessziós indulatból hagyhatta ott Kupelwiesert.

Tanult tehát Waldmüllernél, és sok arcképet meg kedélyes életképet festett. Az arcképek terén sikerült derék klientélához jutnia, amióta kiállította Csernovics Péter gróf és Granichstätten dr. képmását (1842). Követte ezt 1844-ben Filtsch Károly zongoraművész, Andrássy Károly gróf, Hegedűs Kristóf, 1845-ben egy Bethlen gróf, 1848-ban Rottenbiller polgármester arcképe, közben egy sor kisebb-nagyobb képmás, amelyekről e percben nem lehet még megállapítani, hogy kit ábrázolnak. A vagyonos vagy előkelő polgárság, közéleti nevezetesség vagy arisztokrata: ez volt képmásainak témaköre. Hamar keresett festő lett Bécsben, sőt a legjobbak közé számították. Még többet mondhattak azonban a művelt közönségnek életképei. Ilyen lehetett az 1841-ben Pesten kiállított Hálaérzet a vett jótéteményekért s az 1843-ban ugyanott kiállított Jelenet egy bécsi hídon, ilyen a Veszélyben forgó szerelmes levél (1844, Bécs), az Álarcpróba (1845, Bécs), a Gyógyulófélben (1846, Bécs), Anyai gond, Drótostót (1846, Bécs), a Bor, asszony, szerelem (1846, Bécs), hogy csak oly művekről számoljunk be, amelyek korszakunkban, 1850 előtt készültek. Mert a legérdemesebb munkássága igazában a század második felébe esik, s megindul a Lányok bál után című képpel, 1850-ben.

Szerette a csendéletet is, és szaporán állított ki effajta munkákat, egyébként életképein is szerepet juttatott, még pedig jelentékenyet, a szép szöveteknek, a bútornak, a faragott, domborított holminak, serlegnek stb., csupa oly dolognak, ami a maga jó módját élvező polgárnak és tehát neki is tetszett. Szolid polgári módra kézzelfogható valóságban kínálta képein mindezt az ékes és színes holmit nézőinek. Itt valódi selyem, igazi bársony, tizenhárom próbás arany, eredeti keleti szőnyeg volt látható a maga szövetszerűségében, anyagiasságában, akár a jó németalföldi kismesterek képein. Nem csoda, ezek is hasonló optimista polgárpublikumot szolgáltak ecsetjükkel. És ugyanilyen módon, az élet valóságában, kívánta Borsos adni életképeinek embereit. A szende beállítású hajadon, a hősies pátoszú férfi tulajdonképpen kívül esik az ő szemlélete és az ő művészete körén. Nincs itt romantikus máz, nincs holdvilágos poézis sem. Az igaz, hogy ha arisztokratát fest: meglátszik a képen, hogy arisztokrata volt a modellje. Így adta képein azt, amit a valóság eléje tárt, és eszébe sem jutott mesterséges égi lajtorját szerkeszteni, hogy annak legfelső fokáról, emelkedett szintről formáljon magának elméletet a művészet magasztosságáról, céljairól, módszereiről stb., mint az akadémiákon tették. Lenn maradt a földszinten, jó polgári sorban, a polgári józanság zsöllyéjében, örülve az életnek s festve az életet. Még a moralizálás fényűzését sem engedte meg magának, mint olykor Waldmüller és gyakran Danhauser tette: oly vonás, amely a Bécsbe került s a bécsi életet annyira kedvelő, de keményebb kötésű veszprémi magyart mégis elkülöníti környezetétől.

Az életörömmel fűszerezett józanság az ő festői előadásának is egyik jegye. Hasonlíthatatlanul színesebb legtöbb azon korbeli bécsi pályatársánál, de a színt mindig csak járuléknak, eszköznek fogja fel: nem épít rá kompozíciót. A homály és fény sem szerkezeti elem nála, csak jellemez vagy domborít. A forma sem válik külön kutatás, külön probléma tárgyává képein: ott van, de csak oly mértékben, hogy hitelessé tegye az előadott testeket. Ez a józan mérséklet, amely még álmában sem gondol semmiféle egyoldalúságra vagy túlzásra, egyrészt távol tartja őt minden stilizálástól vagy valamely új kompozíciós rendszer megteremtésétől, másrészt tökéletesen megfelel a negyvenes évek művelt polgársága lelkületének. Főképp a bécsinek. Ezt a kort, ezt a környezetet tehát mesterien jellemzi s teljesen kifejezi, bár effajta célja aligha volt. Igazi biedermeier művész, a szónak Bécsben felkapott értelmében. Markó hozzá képest klasszikus, Barabás hozzá képest vidékies és kispolgári, legtöbb e korbeli más festőnk vele összemérve tudatlannak tűnik fel. Technikai előadókészségét a mieink közül e korban vajmi kevesen közelítették meg, Markót, Barabást s még kettőt-hármat kivéve.

Forrás: Lyka Károly: A táblabíró világ művészete (Magyar művészet 1800-1850), Corvina Kiadó 1981, 132-135. és 150-153. oldal

Portrék

Hegedűs Kristóf arcképe (1844)	Férfi képmás 1850 körül
Gestel O'Henfels, ír nemes arcképe (1845)	Pulszky Ferenc arcképe (1841)
Nő csipkegallérral 1850-es évek	Almásy grófnő (1852)