Szabolcska Mihály verse: "Feszty Árpádnak" |
ÉRDEKESSÉGEK | |
| Pósa Lajos: A magyarok bejövetele (vers) | ||
| Gárdonyi Géza: Aranymorzsák (két részlet) | ||
| A Millenniumi ünnepségek | ||
| A Feszty-körkép épületei | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Pósa Lajos
A magyarok bejövetele
- Feszty Árpád barátomnak -
Száll a turulmadár... utat ver a szárnya...
Kacagányos Árpád zúg-robog utána.
Jönnek a magyarok szilaj őserőben,
Mint a dörgő vihar fekete felhőben.
Népek riadása: paizs villanása,
Népek hódolása: buzogány zúgása.
Mint az ár, sodorja, a ki áll elébe,
Mint a tűz, olvasztja, hadverő sergébe.
Győzedelmes Árpád széttekint a dombon:
"Ez itt a mi hazánk! Ez az édes otthon!
Harmatos selyemfű gyöngyözik a réten,
Izes hal cikázik a folyók vizében,
Sátoros erdőket bujdosó vad lakja,
Itt ragyog felettünk a Csaba csillagja!
Nézzed sokaságát a sudár fenyőknek:
Kárpátok tetején föl az égig nőnek!
Álomra ringónak első és utolsó:
Születőnek bölcső; halónak koporsó."
S égre csap a tüze hál'adó lángoknak,
Délceg fehér lovat Hadúrnak áldoznak.
Messze bugó kürttel kürtösök harsogják:
"Vége a csatának! Mienk ez az ország!"
...Nincs vége, nincs vége! Most is foly a csata!
Ezer év után se mienk még a haza!
Nem ül diadalmat a nemzet ős lelke:
Népeket együvé alkotó szerelme.
Nyelvünk mindhiába édesajku madár:
Bűbájos dalától nem zeng minden határ;
Otthona nincs minden hazai berekben:
Leverik a fészkét... sírva tova rebben...
Ellenséges fajok tapossák e földet,
Mint az éhes farkas, mindannyi ránk törtet.
Vérszomjas fogával pusztítja nyájunkat,
Meg-megfélemlíti őrző pásztorunkat.
Hol vagy te, új Árpád? Új sereged hol van?
Foglald el, foglald el ezt a hazát jobban!
Forrás: Új Idők, 1896. (37. oldal)
http://www.bparchiv.hu/magyar/kiadvany/bpn/10/posa.htm
Gárdonyi Géza: Aranymorzsák
(két részlet)
A cigány arcképe. Cinkotai nagyitce.
- Jaj hogy ezt a zsanyám nem láthatja, - fakadt ki a cigány, mikor a kép készen volt. Még a csigaretta is itt van a filem mellett. Jaj, nem adnám ezer forintér, ha ezs a kép azs enyim lehetne!
Addig esdekelt a festőnek, míg végre neki ajándékozta.
A cigány nem tudott hova lenni boldogságában.
Egynéhány esztendőre rá valamelyik vidéki városban járt Feszty. Beül a vendéglőbe vacsorázni, hát a cigány-banda egyszerre megszólal. A prímás lépésről-lépésre közelíti a hegedűt Fesztyhez, és alig öt perc mulva már a háta mögött húzza az Ürge-nótát.
- Honnan ismertek ti engem? - kérdezi Feszty.
- Ki ne ismerné a nagyságos urat, csókolom kezsit-lábát. Bizsony megismernénk még Terekorságba is.
Súgja aztán a cigány Fesztynek, hogy kérdezze meg a brácsást:
- Hová lett az arcképe?
A brácsást nehéz volt fölfedezni, úgy elbújt a nagybőgő mögé, azonban Feszty hangosan a banda felé szólt:
- Hol a brácsás?
Előjött a brácsás nagyveresen; a cigaretta a füle mellett, és hajlongott Feszty előtt.
- No, brácsás, - mondja neki Feszty, - hát hogy vagy? Él-e még az anyád?
- Dehogy él, csókolom kezsit-lábát. Még sopós bárány voltam én, mikor meghalt.
- Hát az arckép megvan-e még, amit rólad festettem?
- Megvan, megvan - mondja mély sóhajtással a cigány.
- Hol van?
- Nem tudom, nagyságos uram.
- Talán elvesztetted?
- Dehogy vesztettem. - Úgy őristem én ast, mint a semem világát.
- Hát akkor mi történt vele?
- Egy angolnál van, a féreg essen bele. Most is sírok, ha rágondolok.
- Angolnál? Hiszen azt mondtad, hogy el nem adnád ezer forintért se.
- Hát nem is adtam volna el semennyiért - feleli a cigány, - hanem a kutya angol, hogy a féreg essen belé, kivágott elém egy igazsi etvenest. Musaj vót odaadnom!
- Milyen érdekes, - szólt Feszty Árpád, - hogy mi négyen megint együtt vagyunk.
Egy furcsa kirándulásra emlékezett Feszty ezekkel a szavakkal. A kirándulás annak idején az ő komárom-megyei tanyájára történt. Eltévedések és fölfordulások sűrűn tarkázódtak benne. S négyen voltunk: Fesztyn és kívülem Pósa Lajos és Lányi Géza.
- Menjünk el valahova, - folytatta Feszty Árpád. Mikor mi négyen összekerülünk, abból rendesen valami jó bolondság kerekedik.
Negyedóra múlva két bérkocsi vitt bennünket Cinkota felé.
Az egyik kocsin cimbalom is volt, meg egy cigánylegény. A cigánylegényre persze nem volt szükségünk, hiszen velünk volt az ország legjobb cimbalmosa.
Sohase jártunk Cinkotán, de éppen azért mentünk oda. Az ilyen utazásokban komolyan hiszi az ember, hogy visszaröppen az eltűnt századokon át a legendák idejébe, s a híres helyen talál valamit, ami még abból az időből maradt ottan.
Hát ha egyéb nem, az a kormos sötétség, amit mink Cinkotán találtunk, bizonyos, hogy ilyen fekete volt Mátyás idejében is.
A falu csöndes. A kocsma is. Még csak kutyaugatás se fogadott bennünket. Zörgettünk a kapun, ajtón, ablakon.
Semmi felelet.
- No, itt nem lakik senki.
- Vagy hogy alszanak Mátyás király óta.
- De ha már ide kijöttünk, szárazon nem megyünk vissza!
A kocsma ablaka nyitva. A bérkocsi lámpájával benézünk.
Hát itt sincsen senki.
Hanem a kármentőben egy néhány üveg áll, mi pedig szomjasak vagyunk.
Kapja magát egy a négy közül, bemászik az ablakon. (Hogy ki volt az az egy, nem nevezem meg, nehogy az utódai röstelkedjenek emmiatt, vagy hogy idő multán valami gonosz festő képben is megörökítse, amint a híres és komoly férfiú benégykézlábol az ablakon.)
A cél az volt, hogy kinyitja belülről az ajtót, ami sikerült is.
Letesszük a kocsilámpást az asztalra. A cigánylegény is beállítja a cimbalmát. Csak akkor lükken be az öreg kocsmáros.
- Kicsodák az urak? Mit akarnak? - harsogja mérgesen. Éjjel itt nincs kocsma! Hogy jöttek be? Nem adok bort.
- De már csak egy üveggel ád, ha már ennyire kijöttünk.
- Nem én, egy üveggel se!
Nagyon haragudott az öreg s nem is úgy volt öltözködve, hogy szolgáljon.
- Már pedig mink innen addig el nem megyünk, - dörögte vissza Pósa, - míg legalább egy üveg bort meg nem iszunk!
Az öreg erre kitett egy nagy üveg bort meg két üveg szikvizet az asztalra és így dohogott:
- Itt van, igyák meg. Nem kell az ára se!
Ezt mondva becsapta megint az ajtót maga után.
Egy darabig tanakodtunk, hogy visszamenjünk-e vagy hogy megigyuk előbb a bort. Végre abban állapodtunk meg, hogy a bort megisszuk, az árát pedig az asztalra tesszük és visszatérünk a városba.
Hanem még felére sem jártunk az üvegnek, kidöndül egy szép feketeszemű, vastag szemöldökű kisasszony. A ruhája divatos kék puffos nyári ruha. A lábán lakcipő. A kezén karperec. - Szóval mintha sétából érkezett volna.
- Bocsánatot kérek, urak, - mondja kedves meghajlással, - a papa nem aludt a múlt éjjel se, azért volt olyan haragos. Hanem itt vagyok én: parancsoljanak.
No erre a szép szóra mink is egyszerre otthonosabban éreztük magunkat. Lányi előhúzta a belső zsebéből a cimbalomverőket és végigpengette a cimbalmot. A kisasszony két gyertyát gyújtott. A vastag poharakat finomabbakkal cserélte föl s bort is jobbat adott.
Még két barna és vastag szemöldökű kisasszony jött kisidő múlva elő. Mind a kettő csinosan felöltözködve, s mind a három a kocsmáros leánya. Nem mulattak velünk, de mint afféle fővárosi embereknek, körülöttünk figyelmeskedtek. Mink legalább ezt gondoltuk. Később azonban kiderült, hogy az egyikük látásból ismerte Pósát is, Feszty Árpádot is, s ahogy az ajtón kikandikált, egyszerre értesítette a családot, micsoda híres neves vendégek érkeztek hozzájuk. Az öreget lepirongatták s nem is mert többet a szemünk elé kerülni, annyira restelkedett.
De mink minderről semmit se tudtunk. Amint bort és szíves szót kaptunk, szépen dalolgatásba fogtunk: ettünk, ittunk s kedvünkre mulatoztunk.
Ekközben meg is virradt, s egy ostoros paraszt-ember állított be az ivóba:
- Egy garasért pálinkát! Megissza.
Benyúl nagykomolyan a mellénye zsebébe. Kotorász.
- Hohó, - mondja Feszty Árpád, - ma itt nem fizetünk!
- Hogy-hogy? - mondja megdöbbenve a paraszt.
- Hát nem olvasta kend, hogy ki volt tegnap írva: Ma pénzért, holnap ingyen!
- Nem tudok olvasni, - mondja elbámulva a paraszt. Hanem ha így van, akkor adjon a kisasszony még egy porciót. És megelégedetten elkocog.
- Míg mink itt vagyunk, - mondja Feszty Árpád a kisasszonynak, - minden paraszt ingyen igyék, én fizetem.
Hát jöttek is egyenkint, fuvarosok, aratók, falubeliek. S mink most már azon mulattunk, melyik milyen arccal fogadja az ingyen pálinkát.
Volt olyan, aki közömbös arccal vette tudomásul az ingyenséget. De a többje megzavarodott. A falusi szemek kíváncsian vagy csodálkozva villantak ránk, miközben a szemöldökök le- és fölrándultak. Némelyik köszönt is. Másik gyorsan elsurrant és kis idő múlva nagyobb üveggel tért vissza. De mondom volt olyan is egy-kettő, aki se nem csudálkozott, se nem köszönt, csak ivott és odább ment. Hanem, hogy már valami huszan megfordultak az ivóban, kezdtük nem állani a behordott tehénszagot és egyéb falusi illatokat, s a kisasszony figyelmeztetésére az udvaron levő tornác alá vonultunk.
Itt aztán mink elfelejtkeztünk az egész világról. Lányi remekül cimbalmozott, az egyik kisasszony meg gyönyörűen énekelt. Jókedvünket még mámorosabbá tette, hogy Pósa egy verset rögtönzött, amely így kezdődik:
Cinkotai csaplárgazda
tele van-e a pince?
Megvan-e még az a híres
cinkotai nagy itce?
Hej ha én azt a nagy itcét
a kezembe kaphatnám...
Adja ide, csapláros úr,
nagyon nagyon ihatnám!
A versre mingyárt dallamot is találtunk, s abban a hiszemben, hogy az ördög sem ismer bennünket, szélesen mulattunk, s a velünk levő három kisasszonyt, sőt ha jól emlékszem a mamájukat is sűrűn megtáncoltattuk.
Közben teáztunk, kávéztunk. A nyári piros hajnal kellemes hűvös, a levegő tiszta volt. Észre se vettük, hogy ránk reggeledik.
Hanem, hogy már ugyancsak sokadozott a nép az utcán a kocsma körül, Lányi egyszerre megdörzsöli az orrát és azt mondja Fesztynek:
- Még mindig ingyen hordják ezek a pálinkát?
- Tyű kutyázom adtát! - pattan föl Feszty, - meg kell szüntetni most már a pálinkamérést!
Késő volt. A nép már ott tolongott az udvar kerítése előtt. Piros kendők, bekecsek, fehér ingvállak tolongtak ottan. Egy nagy nemzeti színű zászló is lebeg és közeledik a hullámzó sokaságon át és erre egy szeplősképű sárkefe-bajúszú kövér paraszt elordítja a kerítés mellett:
- Éljen Feszty Árpád, szeretett országgyűlési képviselőnk!
Forrás: http://www.brody.iif.hu/hmek/gardonyi/aranym/feszty.htm
"Virradtakor az új ezernek
Emléke éled Pusztaszernek..."
A millenniumi ünnepségeket szervező országgyűlési képviselők a 1890-es évek elejétől nem annyira a honfoglalást, nem a dicső kezdeteket és a hősi múltat, hanem inkább a jelen igazolásaként "a magyar állameszme rendíthetetlenségét, a konszolidált állami létet", a magyar alkotmányosság - szerintük páratlan - jelentőségét akarták megünnepelni, ezért javasolta Thaly Kálmán, hogy az ország történetileg nevezetes pontjain: Munkácson, Zoborhegyen, Pannonhalmán és a Feszty-körkép sorsát sok évtizeddel később véglegesen meghatározó Pusztaszeren, valamint az ország szimbolikus kapuinál: Dévénynél, Zimonynál és Brassónál, mintegy "az állameszme látható kifejezéseként", millenniumi emlékműveket emeljenek. A hatalmas oszlopokon kivont kardot szorongató dévényi és brassói szittyavitézek, a Duna és a Száva egymásba torkollására néző zimonyi őrtorony, a zoborhegyi gránitobeliszk, a pannonhalmi főapátság kupolacsarnoka, a munkácsi várhegyen lévő aranyozott szárnyú turul és a pusztaszeri Árpád-szobor alig titkolt hivalkodással hirdette, főleg a nemzetiségek előtt, az ezeréves "magyar birodalom dicsőségét".
A millenniumi ünnepségek megrendezése kapcsán Pusztaszer neve egyébként már évekkel korábban is felmerült. Részben Hornyák János, részben Göndöcs Benedek javasolta, hogy Pallavicini őrgróf birtokán, ott, ahol "a honalapító Árpád legelső nemzeti törvényhozó ősgyűlést tartott", országos emlékművet emeljenek.
Pusztaszer kultusza, akárcsak Árpád vezéré a magyar felvilágosodás, illetve a magyar romantika íróinak, Dugonicsnak, Katonának, Vörösmartynak köszönhetően a XVIII. század végétől bontakozott ki, s érte el tetőfokát a millennium idején. A kultusz minden bizonnyal Dugonics András Etelka (1788) című regényével és Anonymus Gesta Hungaroruma magyar fordításának megjelenésével (1790) vette kezdetét. Anonymus leírását, tudniillik, hogy "Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el azért, mert ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgának", nemcsak reformkori íróink fogadták el, hanem jó néhány történészünk is.
Voltak azonban néhányan, köztük az akadémikus Révész Imre, akik kétségbe vonták Anonymus Pusztaszerre vonatkozó állítását. Szerintük az Anonymus által leírt események és adatok hiteltelenek, hiszen azokat háromszáz évvel a honfoglalás kori események után jegyezte le a Névtelen.
Hiteltelennek tartották a Szerről írt sorokat is. Erről a magyarság életét sorsdöntő módon meghatározó színhelyről ugyanis a Névtelenen kívül sem egyetlen későbbi történészünk soha nem tett említést. Fel lehet-e tenni, kérdezi Révész, hogy "ily roppant fontosságú s az egyéni, családi és országos élet legkényesebb érdekeibe vágó, azokat fundamentaliter szabályozó esemény és annak emléke csupán és egyedül egy krónikásnak az esemény után századokkal írt művében s annak is csak néhány sorában maradjon fenn?"
Révész szerint merő fikció az is, amit Anonymus a Szer szószármaztatásával kapcsolatban írt, hiszen a magyar nyelv szellemével tökéletesen ellenkezik, hogy egy helyet, ahol országgyűlést tartottak, Szernek neveztek volna.
A fenti megfontolások miatt javasolták Thalynak, hogy a pusztaszeri emlékmű felállításának gondolatától álljon el.
Thaly nem vonta vissza javaslatát, az országgyűlés pedig 1894-ben elfogadta, majd 1896-ban törvénybe iktatta azt, és elrendelte a hét (feltehetően a magyar vezérek és a Pusztaszeren mesterségesen kialakított halmok azonos száma miatt ennyi) vidéki emlékmű felállítását.
A honfoglalás vidéki emlékei közül kitüntetett figyelem övezte az első, 1896. június 27-én felavatott pusztaszeri Árpád-emlékművet. Az oszlopos csarnok tetejére tervezett, de csak később felállított Árpád-szobor (Kallós Ede, 1896) kétségkívül nemzeti, politikai célokat megfogalmazó emlékmű volt. Az emlékműállítók mégis vallásos liturgiát mutattak be előtte, és a profán történeti helyszínt az ott lévő emlékművel együtt szakralizálták, szentté avatták. E szándékot jól tükrözte az egész ünnepséget bevezető tábori mise, amelyet zöld gallyakból font sátorban egy apát-társával és két plébánossal Hoffmann Artúr pusztaszeri apát celebrált, és azok a vallásos retorikai fordulatok, amelyek mind a beszédekben, mind az újságírói tudósításokban egyaránt szerepeltek. A tudósítások vasúton és gyalogszerrel elzarándokló környékbeliekről szóltak, hozzátéve, hogy úr és pór együtt voltak e szent helyen, ahol oltár volt minden pusztaszeri göröngy; a magyar szabadság eme temploma körül pedig ott hullámzott a nemzetfenntartó magyar Kánaán áldott gyümölcse (tudniillik a kukorica); majd Hoffmann apát miséje után Árpád óriás templomában, a pusztaszeri rónán először halkan, aztán egyre erősebben hangzott fel a magyarok imádsága, a magyar hazafiság vallásának zsolozsmája, a Szózat...
Ez utóbbi szókép egyébként, mely a magyar hazafiságot vallásnak, a Szózatot pedig zsolozsmának nevezi, igen érzékletesen fejezi ki, hogyan akarták egy valós történelmi esemény fiktív vagy legalábbis nem kellőképpen hiteles e világi helyszínét transzcendens szférába emelni, és amint az a Feszty-körkép esetében történt, a hit tárgyává tenni.
Mindamellett volt a pusztaszeri ünnepségnek egy másik, voltaképpen a millenniumi ünnepségekre általában jellemző vonása is. A bíbor színű ünnepi sátorban a hét vezér és a vezérek vezére, Árpád aranykeretbe foglalt arcképe, valamint a két méter magas Árpádházi címer között ott volt ugyanis a "jelen két áldott alakjának", a királynak és a királynénak aranyozott mellszobra is. A kétségkívül furcsa párosítás üzenete azonban egyértelmű: Árpád fejedelemnek, a hősi múlt dicső alakjának Ferenc József a méltó utóda. A jelen politikai törekvéseinek a múlttal történő igazolása viszont már nem csak a pusztaszeri ünnepség sajátja volt.
Forrás: Kovács Ákos: A Feszty-kép
http://www.idg.hu/expo/hosok_tere/feszty
A Feszty-körkép épülete 1896 körül
(a Szépművészeti Múzeum helyén)A Feszty-körkép épületének főhomlokzata
A körkép elkészítéséhez készült
sineken gördülő állványzatA Feszty-körkép épülete Ópusztaszeren,
mely 1995-ben nyílt meg a látogatók számára
