Részlet a műből | A MŰ SZÜLETÉSE | |
| Szabó Júlia könyvéből | ||
| Részlet Zoltán Péter életrajzi regényéből | ||
| A hajótörés, mint kedvelt ábrázolási téma | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Az arisztokrata származású gróf Zichy Mihály festői pályáját Pesten, Marastoni Jakabnál kezdte, majd Bécsben Waldmüller szabadiskolájában folytatta. A Nemzeti Múzeum képtárát "őrző" Kiss Bálint már igen hamar felfigyelt bécsi kiállításokon is elismert tehetségére, s életképeket és vallásos kompozíciókat vásárolt tőle, illetve a művész ajándékait elfogadta. 1847-ben, itáliai tanulmányút után készült ez a festmény, amely témaválasztásában francia romantikus-akadémikus példák hatását jelzi, bár a drámai feszültség régiesebb festésmóddal párosul benne. Géricault A Medúza tutaja című hatalmas kompozíciója óta a hajótörés és menekülés ábrázolása a XIX. századi európai festészet egyik nagy témája. A művelt Zichy gondolatvilágában a vezető áramlatokhoz kapcsolódott, bécsi népéletkép-festő képzettsége s a képtárakban a klasszikus mesterek tanulmányozása, másolása és műveik újrafogalmazása pedig ahhoz segítették, hogy az érzelmes, romantikus témákat a hagyományokhoz igazodó magasabb igényekkel oldja meg.
Forrás: Szabó Júlia: A XIX. század festészete Magyarországon, Corvina Kiadó, 1985, 159. oldal
Részlet Zoltán Péter életrajzi regényéből
Lázas, vad, elszánt iramban festette Szent Anna képét, hogy mielőbb elküldhesse Scitovszky püspöknek. A másik festmény már száradtan várt a csomagolásra.
Nem remélt örömhír szította fel munkakedvét és lelkesedését. A Bécsi Műegylet megvásárolta A haldokló lovag című festményét háromszáz osztrák koronáért. Zsebében már ott lapult az első keresmény, melyet nem portréért, hanem igazi kompozícióért kapott.
Megtört a jég! Ez a képe nem süllyed el szalonok, könyvtárszobák mélyében, mint a szükségből festett arcképek. A Műegylet kiállítja képcsarnokában.
Elképzelte, hogy vasárnaponként a látogatók: szerelmespárok, ifjak és aggastyánok megállnak képe előtt, és ezt kérdik: "Ki ez a Zichy Mihály, aki oly megrendítően ábrázolta egy deli lovag szörnyű haldoklását? Uramisten, milyen értelmetlen is mindenféle csata, párbaj és öldöklés, mely véget vet egy viruló életnek."
Ha a képe előtt a nézők ezt érzik, nem dolgozott hiába. Első sikeres képének valóban ez a mondanivalója. Waldmüller büszke lehet tanítványára.
Azért is igyekezett a két oltárkép befejezésével, mert újabb, nagy elképzelés sürgette. Alakban, színben még nem látta, de a gondolat már régóta vajúdott benne: megmutatni a háborgó víz és az ember örök, hatalmas küzdelmét. Talán egy árvízi kép lesz, vagy háborgó tengeren hánykolódó csónak megrémült emberekkel - pontosan még nem tudta. De most már bizonyos volt, hogy eljut Itáliába.
Alighogy elküldte Pécsre a két oltárképet, megkapta a püspök elismerő sorait, amelyekben arról is értesítette, hogy a képeket a következő esztendőben, 1847 áprilisában fogja felszentelni, s az ünnepélyes ceremóniára a művészt is szívesen látja. A Pesti Divatlap cikke viszont alaposan felbosszantotta.
"Jeles mű Zichy Mihály Koporsólezárása. Hűségesen ecseteli a koporsót bezáró barát közönyösségét s a fiatal leánytestvér fájdalmát. Az anya arckifejezése ellenben inkább haragot mutat, mint keserű fájdalmat, ábrázolása tehát elhibázott. Az egészet tekintve mégis könnyen feledjük az ügyes művésznek ezt a hibáját. Biztosak vagyunk, hogy a jövőben a részletekre is több figyelmet fordít majd, hogy minden tekintetben kiváló művet alkosson."
Háborogva fordította Waldmüllernek a kritikát németre.
- Hogy mit nem tudnak belemagyarázni a kritikusok egy festménybe! Még hogy az anya arckifejezése haragot mutat... Milyen szeme van annak az embernek?
Waldmüller csillapította:
- Ne vegye a szívére! A kritikusnak az a dolga, hogy a véleményét elmondja. Lehet, hogy egy másik lap dicsérni fogja ezt a képet. Egyetlen dolog a fontos, az, hogy Pesten is felfigyeltek magára.
Két hét múlva ugyancsak a Pesti Divatlap vitte el Bécsbe az örvendetes hírt. "Két festménnyel gazdagodott az idén a Nemzeti Múzeum képtára. Megvásárolta Zichy Mihály Koporsólezárását és a Rómában tartózkodó Heinrich Ede Régiségbúvárját."
Nemcsak az ő sikere volt az, hanem Waldmülleré is. A Zaláról Bécsbe került alig húszesztendős festő immár két alkotásával bebizonyította, hogy a tehetséges művész mestere oly sokat támadott művészi szemléletével és oktatási módszerével ily rövid idő alatt figyelemreméltó eredményt ért el.
Waldmüller érthető örömmel gratulált:
- Íme, már két képe is nyilvános képtárba került. Meglátásai frissek, merészek. Biztos sikerre számíthat. Miután hazatérünk Itáliából, valami új, szellemes kompozícióval pályázza meg a Reichel-díjat.
A Reichel-díj a bécsi képzőművészeti élet jelentős kitüntetésének számított ebben az időben. Ha valakinek odaítélték, magas elismerést és művészi rangot jelentett.
Ez a megtisztelő ajánlat újra megerősítette, hogy mestere határtalanul bízik tehetségében. De nemcsak emiatt pirult el. Talán még jobban meglepte Waldmüller bejelentése: "...miután hazatérünk Itáliából..."
- Ön is elutazik Itáliába? De nagyszerű is lenne, ha valóban együtt mehetnénk.
Alig talált megfelelő szavakat öröme kifejezésére. Mennyit beszélgettek a műtermi munka csendes óráiban mestere ifjúkori itáliai tanulmányútjáról. Eddig csak tanácsokat, útmutatásokat kapott tőle, s íme, most valóságnak látszik, amire csak álmában gondolhatott: Waldmüller lesz a vezetője a képtárakban, a múzeumokban. Micsoda határtalan szerencse!
- Orvosaim már régen gyötörnek azzal, hogy kikapcsolódásra, levegőváltozásra van szükségem - mondta Waldmüller. - Néhány régi barátom meghívásának is eleget kell tennem. Eddig nem szóltam róla, nehogy elkeserítsem, ha magának nem sikerül utazási tervét nyélbe ütni. De hát most már lesz pénze hozzá. Mindvégig, sajnos, nem lehetünk együtt. Bécshez köt még néhány kötelezettségem. De magát mi tartja vissza? Amint teheti, induljon, szeptemberben találkozunk Rómában. Így is jó két hónapunk lesz a közös kalandozásra.
Bukfencezni szeretett volna az örömtől. Alig két év telt el azóta, hogy édesanyja Bécsbe hozta, és beíratta a jogi fakultásra. Akkor az volt egyetlen vágya, hogy megtakarított zsebpénzéből festéket, vásznat vásároljon, s íme, húszéves korában, miközben négyhónapos itáliai utazásra készül, olyan témájú festményt érlel képzeletében, mellyel az előkelő Reichel-díjra pályázhat.
Az itáliai útról visszatérve, az esős, havas téli hónapokban lekopott arca egészséges, vidám barnasága, de még most, a tavasz küszöbén is érezte bőrében a délvidéki napfény lobogó izzását. Elbűvölte a soha nem látott színek és fények pompája a fiesolei lankákon, a velencei lagúnák fölött, a római píneaerdőkben. És a nápolyi öbölben meglátta végre a tengert. Tűző fényben és harsogó viharban csodálta a végtelen vizet, megannyi csodálatos kép ihletőjét.
Velencében, Firenzében, Rómában és Nápolyban végre eredetiben látta Cimabue, Verrocchio, Piero della Francesca, Mantegna, Raffaello, Botticelli, Leonardo da Vinci, Michelangelo, Tiepolo, a számára kedvenc olaszok remekeit. Nincs olyan festőakadémiája a világnak, mely pótolhatná egy ilyen utazás gazdag tanulságait. Vonat repítette át a toszkán tájon, száz kilométereket zötyögött postakocsin, chiantit ivott zöld, fúvott pohárból egy loretói csapszékben, Perugiában táncolt egy lakodalomban. Megfigyelte a népviseletet, mely olyan gazdag volt, mint maga a változó tájék. Mindez beszédes forrás és adalék volt, hogy megértse és megfejtse a reneszánsz halhatatlanjainak titkát. Újabb eszmék és témák ihletője a fiatal festő számára.
És a tenger! Október végén még fürdött a nápolyi öbölben. A napfényben ringó hullámok úgy simogatták a bőrét, mint a legfinomabb bársony. S amikor néhány nap múlva beborult az ég, s a szél korbácsa felkavarta a vizet... isten lehetett csak irgalmas a hullámokba került árva lelkeknek! A távolból egy halászcsónakot látott küszködni a haragvó hullámveréssel. Kocsi várt rá a parton, nem várhatta ki a küzdelem végét, nem tudta meg, mi lett a vívódó emberekkel.
De elképzelte, hogy micsoda gigászi küzdelem, kétségbeesett félelem szoríthatja össze a léket kapott hajóról mentőcsónakba kényszerült, gyermekeik életét féltő asszonyok szívét, feszítheti a csónakot irányító férfiak izmait. Milyen parányi és ugyanakkor milyen hatalmas ilyen küzdelemben az ember! A veszély a jellem erőpróbája. Erről a megrendítő élményéről is beszámolt édesanyjának Zalára küldött levelében. És elhatározta: Ezt festi meg a Mentőcsónakban!
Hazaérkezése után azonnal hozzákezdett. Waldmüllernek már a festmény vázlata is szerfölött tetszett. Javasolta, ezt nyújtsa be a Reichel-díj pályázatára. A döntésig lesz ideje a kép végleges megfestésére.
Ezen dolgozott egész télen át, amikor csak a Waldmüller iskolájában végzett korrepetitori munkája engedte. Elfoglaltsága itt is megsokasodott. Sikereinek híre újabb tanítványokat vonzott Waldmüllerhez. Ez az ő jövedelmét is növelte, nem kényszerült rá, hogy csupán a kereset kedvéért portrékat vállaljon.
Most már tartott szolgát is, aki főzött rá, lakását rendben tartotta, sok felesleges munkától és fáradozástól kímélte meg.
Ez a János nála jóval idősebb, félig magyar, félig osztrák, semmiféle szakmához nem értő legény, afféle kifutó, küldönc, rakodómunkás volt. Modellnek járt be az Akadémiára. Jakobey ajánlotta neki: talpig becsületes és szerény igényű ember. Csak jól járhat, ha maga mellé fogadja.
Hányszor jutott az eszébe - amikor János illedelmesen bekopogtatott a műterembe, hogy megkérdezze, van-e valami parancs -, cifra nyomorúság ez is, akárcsak otthon, a zalai élet. Waldmüllertől kapott keresete éppen hogy fedezte a lakbérét, a kosztját, és szerényen jutott a munkájához szükséges vászonra, festékekre.
Szegény jó János! Már háromhavi bérével adósa volt. Szolgáját is az a remény éltette, ami gazdáját. A Reichel-díj talán beérkezik... A Mentőcsónakot elküldi Pestre a tavaszi tárlatra. Ha ez is vevőre talál, egy időre minden anyagi gondját megoldja. Új ruhát és csizmát is csináltathat magának.
Ennyi "ha" kövezi jövendője útját. De hát minden oka megvolt a bizakodásra.
A Waldmüllerhez bejáratos festőbarátok, kritikusok hozták a hírt a Reichel-díj bizottságából; hogy és mint állnak a dolgok. Mindössze tizenheten pályáztak. Weiser, Donner és Bauer egybehangzóan azt állították, hogy a beküldött képek közül a Mentőcsónak a legesélyesebb. Mondanivalójához és a téma mesteri kidolgozásához nem érnek fel a pályázatra beküldött csendéletek, társasági jelenetek, édeskés életképek.
Csak még bírja két hétig az izgalmat, amíg a bizottság a döntést meghozza!
A Mentőcsónakkal valójában már elkészült. Egy-egy árnyékot mélyített el, ruhaszegélyt igazított ki, az utolsó ecsetvonásokat végezte rajta.
Másik állványán már új vászon várakozott. Alsó szélére szúrva a földet súrolta a szénnel felvázolt karton.
Krisztus levétele a keresztről.
Forrás: Zoltán Péter: Ég és föld között (Regény Zichy Mihály életéről), Corvina Kiadó, 1976, 53-57. oldal
A hajótörés és menekülés ábrázolása a festészet egyik nagy témája
Claude-Joseph Vernet: Vihar hajóronccsal (1754)
John Singleton Copley: Brook Watson és a cápa (1778)
J.M.W.Turner: A hajótörés (1805)
Eugène Delacroix: Dante bárkája (1822)
Eugène Delacroix: Don Juan hajótörése (1840)
Eugène Delacroix: Hajótörés után (1847)
