Pintér Ákos
Zichy Mihály, az ember és eszméi
*
A művésztől az embert különválasztani Zichy Mihálynál nem lehet - az ő egyénisége bélyege a művészetének, az ő művészete hű képe az egyéniségének. Sohase jutott ellentétbe még az ember a művésszel, bármennyire követjük pályáján a legkülönbözőbb korszakokban - még ott is, ahol kiváltságos művészi állásánál fogva, a cári udvarok körül félős volna, hogy Prokrustes-ágyba szorítják a művészetét, mely szolgálatukba szegődött. *
Mind e kérdések szenvedélyesen foglalkoztatják elméjét és egyre újabb meg újabb képtárgyakat talál kifejezésükre.
Lachta, Zichy-nyaraló, 1902. július 1.
Zichy Mihálynak két fényképe ismeretes Magyarországon. Az egyik: egy fiatalabbkori arckép után készült, amit tanítványa Mary, a későbbi Eristov hercegnő készített; a másik egy prémeskabátos, komoly, öreg művészfejet ábrázol.
Az elsőben benne van a tanítvány rajongása a mester iránt, csupa idealizmus, szépítés, beállítás, - az asszony elismerése és gyengédsége a kiváltságos férfi iránt. Mindez a mestert csak egy világításban mutatja be.
A második - ott volt a Nemzeti Szalon Zichy-katalogusán - nagyon kifejezéstelen, vasárnapias: ebből a mestert sohse lehetne megismerni.
Zichyt az ő selymes-prémes hálókabátjában, otthon kell látni, műhelyében, kényelmében, egyszerűségében. Amint Rodin és Falguiére szobrot akarván faragni Honoré de Balzac-ról, nem tudtak egyebet, mint egy hálókabátos, hanyagul öltözött, borzasan fésült alakot teremteni, az örökké munkás íróról, azonképpen Zichyt is legjobb közvetlen közelről, levetkőzve, otthonában megismerni. Mert, amint Balzac nagyságából nem von le semmit a hálókabát, azonképpen Zichy is csodálatraméltó marad az ő milieu-jében is.
Zichy egyike azoknak a meglepően jellegzetes alakoknak, akik még a legoroszabb környezetben is telivér magyar külsejűek. Nagy sávos selyem-hálókabátja orosz subaformájú, belül orosz bárányprémmel van bélelve, csizmája, egy oroszos, varrottas kis, színes csizma - mégis a fej, ha nem volna Zichy-fej teljesen, akkor is ősmagyarra emlékeztetne. Ez az ősmagyar fej nagyon érdekesen művészi jellegű. A szemei nem a hetvenötéves emberek bágyadt szemei, de fénylők, mosolygók, ragyogóan lelkesek. Ez a karaktere az egész arcnak: a szemek derűje végigömlik az egész arcon. Erős orra, finoman, keskenyre metszett szája harmonikussá teszi arca kifejezését és kedvesen övezi arcát a hófehér, kurtára eresztett szakáll. Beszéd közben a szemek megélénkülnek, ha kedvenc tárgyról szól, akkor meg éppen szinte foszforeszkálóan fényesek - gesztusai kísérik a beszédet, kivált, ha jellemezni, leírni akar valamit, annyira kifejezően, hogy az páratlan. Csontos, finom kezein az ujjak mozgékonyak s acélosak, bizonysága ennek az, hogy még ma is - hatvan évi szakadatlan munka után, hatalmas szorgalommal dolgozik munkáin és ha ezek a munkák nem volnának egy hetvenötéves "ifjú" munkái, azt mondanók, hogy egy lángeszű ifjú kezétől való.
Magyarországnak ez a nagy embere, Oroszországnak is nagy embere. Napról-napra a legkülönfélébb emberek keresik fel - barátainak százai jönnek-mennek nála s nem ülhet le egy nap se reggelijéhez, vagy ebédjéhez, hogy társasága ne legyen. Nem kell barátainak külön meghívás, aki jön, az ott is marad s nolens-volens (nem is kérdezik meg) annak idejében asztalhoz vezetik.
A legkülönfélébb emberek, mondom. Mert nála nincs válogatás a személyekben, se rang, se név, se nemzetiség, se vallás szerint. Egy és ugyanazon asztalhoz, egyazon szíves barátsággal fogadják és ültetik le a mindenható kormányzó urat, aki esetleg herceg, vagy a francia bárót, az orosz kis művészeket, az opera zsidó ballettáncmesterét, vagy a honfitársakat, bárki légyen is az.
Ez a különbség az ő vendégszerető háza és a Munkácsy párisi háza között. Itt a társaság nincs se tizedelve, se válogatva, célt se szolgálnak, hasznát se nézik - mindenki a vendége és egy figyelem központja. Amíg Munkácsy párisi házáról éppen magyar művészeink mesélik, hogy őket a mester így mutatta be an bloc a társaságnak: "Voila mes compatriotes. Les artistes hongrois!", addig Zichynél mindenki egy ember és külön figyelemre méltó.
Az ő nagy jelleme, amelyik mindenkit megért, roppant sok barátot szerzett neki egész életében. Itt ülvén közöttük, a mester mellett, meg lehet mindezt érteni is. A beszéd mestere ez az ecset nagymestere - nincs ember, métier, vagy rang, akivel - a maga nyelvén - elbeszélgetni nem tudna. Katona, politikus, tudós, művész, író, kereskedő, bankár - nyíltan beszél vele; tudja, hogy megértik és tudja, hogy egészséges, bölcs véleményt hall. A tanácskérők seregestül keresték fel minden időkben, - ennek bizonysága egy egész levelesláda. Hát még aki élőszóval fordult hozzá.
Külön fejezetre tartoznak a hölgyvendégek. Az asszonyok, hogy enyhén szóljunk - egyszerűen szerelmesek az ősz mesterbe. De mi, fiatalok, járjunk is hozzá iskolába, ha udvarlást akarunk látni. A magyar lovag tiszteletteljes hódolata, a francia elmés bókolása, az angol figyelme, az orosz becsülése egyesítve egy ragyogó beszédű készséggel, amely négy-öt európai nyelven egyformán harcra kész - ezek Zichy előnyei az asszonyok előtt. Ő mosolyogva mondja ugyan, hogy a rajongás, amellyel az asszonyok körülveszik, a hetvenötéves kor előnye, - s a csókok is, amelyet egy asszony se enged el neki, mind annak tudhatok be, - mi, többiek, akik úgy látjuk a derűs, bájos jelenetet, ha asszonyokkal mókáz, érezzük, hogy a hetvenöt éven túl kell egyéb is annyi szeretet inspirálásához.
S amilyen jól ért az ő udvarlásaihoz, vagy a tereferéhez, éppen olyan kész a legmélyebben járó gondolatokról való vitázásra. Óriás olvasottsága, európai műveltsége, erős kritikai judiciuma csak tekintélyt szerez véleményének, ha bármennyire távol esik is a tárgy, amelyről szól, az ő territóriumától. Mindig művész és mindig festő is. Szavai színesek, leírók, találók; hasonlatai meglepőek s ha így beszél, azt vélné az ember, hogy írónak is olyan nagy lett volna, mint festőnek. Levelei, minden pongyola, erőteljes kifakadásai mellett, irodalmi becsűek. Különösen azok, amelyekben vagy a művészet kérdéseiről, egy ehhez közelálló kérdésekről szól. Véleményében egyenes, szókimondó, szinte harcias; de forradalmár és aggressziv a művészeti kérdésekben. Mindenek felett a művészeti érdek! - Soha más szempont nem vezeti s ha véleményét megkérdezik egy és más tárgyban, amely a művészet kérdése, felel, de nem hímez és hámoz, hanem tisztán, érthetően, egyenesen elmondja, amit elmondhat.
Az embert hát nem úgy kell keresni Zichynél, hogy - Rousseau példáján - következetlenségeket keressünk életében, - hanem egyszerűen tekintsünk el az ezernyi-ezer művész-ötlettől, amely keze alatt hol filozófiát, hol háborút és vezércikket, hol epigrammot, hol lírát, máskor meg kedélyes egyszerűséget teremtett, geniális vásznain s kartonjain. Keressük az embert az ötleteken kívül, munkaasztalán túl, selymes, prémes hálókabátjában, amint a társaságban, a társaság kedvéért devalválódik a többiek nívójára.
Az embert is, éppen úgy, mint a művészetét, csapongó, szabad szellem jellemzi, amely játszi könnyedséggel száll alá szédítő mélységekbe és emelkedik mérhetetlen magasságokba. Amellett azonban közöttünk, a mi apró-cseprő bajaink, gondjaink, örömeink és szomorúságaink között biztos, öntudatos, majdnem a szigorúságig energikus a fellépésében - amellett, hogy soha követelően nem várja az ő túlsúlyának a priori elismerését: megjön az magától is. Ennek fényes példája a párisi Magyar-Egylet története, amelynek Zichy második apja volt s amely a legutolsó időkig is (amikor csődöt mondott az ellentétes idegen áramlattal szemben) az ő szellemében, demokratikusan humánus útmutatásában fejlődött. Ez a demokratikus hajlandóság, amely absolut tisztasággal megvan a mesterben, az ő szabad szelleméből folyik - minden nobilis születése, katholikus neveltetése, családjának arisztokrata hajlandóságai mellett benne tiszta, modern jellem fejlődött ki, amely kozmopolita és vallásnélküli az emberszeretetben, ámbátor magyar és katholikus az utolsó leheletéig. Soha előnyöket, kiváltságokat nem várt a születésétől, de még a művészetéért sem, a munkájáért jutalmat nem várt, az elismeréseket, kitüntető megkülönböztetéseket le tudta szállítani a maguk értékére. Fényes bizonysága ennek az a némileg rebellis hangú válasz, amit a "Művészek Klubja "-ban Pétervárott Sollogub grófnak adott. Egy álarcos bált tervezett a klub és a nemes gróf Zichyhez így szólt:
- Meg kell nemesíteni a művészek mulatságát, le kell szállni hozzájuk és tenni valamit az érdekekben. Én és Ön (egy kitüntető megkülönböztetés révén) volnánk alkalmasak ennek az ujjáteremtésnek a munkájára.
Zichy így válaszolt:
- Mikor hagyják már abba, hogy követ vessenek azokra, akik a legkevésbbé szolgáltak rá, stb. stb. Még a lomhák is inkább sajnálatra, mint szemrehányásra méltók. Le a kalappal, Messieurs les Correcteurs, adják meg a tisztes munkának a tiszteletet. Azzal kezdjék, hogy foglalkozzanak a munkáinkkal, vagyis: vegyék meg, - de még ezután sincs semmi joguk, hogy dirigálják a mi mulatságainkat. Soha meg nem fogják érteni a mi lármás, látszólag vad örömeinket. Egy piszkos leányzónak a szemöldökei, vagy melle nekünk egy Madonnaképet inspirálhat!...
Az emberi gyengeség nem veri le a lábáról a mestert: ha őt kivételnek teszik meg, hogy a többieket szidják, nem rázogatja a fejét beleegyező önteltséggel, de leszáll a védtelenekhez és magát közéjük számítván, megvédi őket az ő lelkes, színes, majdnem rapszódikus beszédjével.
Valóban ilyen lángoló beszédű mindig, nagy kérdéseknél. Az ecset ékesszólása mellett megvan nála a szó ékesszólásának adománya is és szinte azt mondanám, hogy majdnem akkora gyönyörűség őt hallgatni, mint nézni a munkáit.
Filozófushoz méltóan nagy, kedvenc eszmékkel gyötrődik s ha nagyrészt az eszmék kifejezésre is találtak munkában, van temérdek, amely vagy kifejezhetetlen, vagy csak terv és így csak kevés embernek jutott a szerencse, hogy megismerkedjék azokkal.
Az ő vallási kérdései nagy stílűek, mélyenjárók. Ezek az eszméi nagyrészt meg vannak festve. A pápakérdés, teljes tisztaságában ott van a Messiás-képen, de ami ebben a képben benne van, azt végigtanulmányozni egész köteteken át lehetne. Amit meg élőszóval erről a kérdésről beszélni tud, külön fejezetet érdemel. Hatvan esztendei tapasztalat - érintkezés a legdivergálóbb egyházi elemekkel s kezdve a maga katholikus egyházán, át: a reformáción, a héberségen - legnagyobbrészt azonban a mindezekkel hadilábon álló és azokat új, külön világításban ismerő orosz egyházon, az egyházfejekkel temérdek vitája volt és ő is, aki mint az oroszok nagy írója, Dosztojevszky, a krisztusi egyszerűség harcosa, sikerrel vívta ki művészetének és egyéniségének a papok gyűlöletét azzal a nyíltan hangoztatott meggyőződésével, hogy Jézus Krisztus, ha ma visszatérne, a maga hívőitől jutna keresztfára. Egy másik nagy eszméje, amelynek temérdek tanulmányt szentelt és gyűjtött hozzá anyagot szeretettel, az a kérdés: honnan datálódik az emberek szemérmetes szégyenkezése, attól a momentumtól kezdve, amikor a szerelem élettanilag jelen meg. Mindent szépnek, poétikusnak, isteninek szeretnek nevezni a szerelemben: a lírai érzések költői mindent glóriával öveznek - egészen eddig a momentumig. Itt kezdődik a fügefalevél, a lepel, a fátyol - a szégyenkezés pírja, a hallgatagság, a nevelés ezer óvóeszköze és ijesztése, a kétértelműségek skálája, a suttogás, a titok, a homály. Ebben a kérdésben nincs harcoló műve a mesternek más, mint az Erotikák. Ezt a híres munkát, amely százakra menő kartonból áll s az egész világon szétszórt apró cyklusok gyűjteménye, névről mindenki ismeri, de kevesen látták színről-színre. Nem a nyilvánosságnak szánt munkák ezek, főképpen férfitársaság élvezheti, férfikezekben is van - jól eldugott albumokban. Csupa intimitás a szerelem élettanának köréből. Persze, a szűkebbre látó, felületes szem ezeket a munkákat szereti leszállítani a maga szellemének alacsony nívójára és dugdosva élvezi, mint egy úgynevezett "pikáns újság" művészi tökélyű illusztrációit s nem is sejti, hogy ez "carton combattant"-ja a mester eszméinek. Az ember hajlandó az egész természetet csodálni, mint egy isteni munkát, szépségétől elkábul és főképpen attól a mérhetetlen logikától, mely átvonul az egész teremtésen. Mindent ösztönszerűleg tisztel - azzal az egyszerű ösztönnel, ami az állatok életét is irányítja s ösztönét ősidők óta változatlanul követi, mint a többi isten teremtményei. Ez az egy momentum teljesen elüt a természettől beléoltott ösztöntől: szégyenli és takarja a nuditást. Mióta? miért? ezek a kérdések foglalkoztatják Zichyt, az embert, a művészt és gyűjti adatait, hogy erről, nagy munkát csináljon. A kiásott antikoknak szándékos megcsonkítása, régi képek takaratlan egyszerűségén az "elfestések" mire valók? Az ő művészlelke imádja a nuditás báját és fenségét s megérteni nem tudja, hol és minek kezdték meg ezt a leplezgetést.
A halálról, a félelemről is megvannak a maga eszméi. Miért féli az ember a halált? Hisz egész élete nem más, mint lázadás e sorsa ellen. Erről a tárgyról szól "Faust" vagy más néven, "Tehetetlenség". A tudós hatalmába hajtja az erőket és megfenyegeti velük az eget, mondván: Csak azért is! mégis! Én is úr vagyok a végzeten! Kis hatalmában kevélykedik éppen, amikor érte jön a kaszás halál. És ezzel vége mindennek, hatalomnak, erőnek, - az utód elölről kezdheti a küzdést.
Ez a félelem, úgymond, nem lehet természeti ösztön, belénk nevelik. Hiszen a gyereket ijesztgetik a halállal, hogyne félne hát tőle. Az állat elmegy minden megdöbbenés, félelem, vagy szomorúság nélkül a dög mellett - még hozzá is szagol; az ember nem láthat halottat szorongás nélkül, egy szobában vele élni nem tud és sír fölötte. Holott egész élete készülődés erre a pillanatra. Lassan, nagyon lassan szokik hozzá a gondolathoz s csakugyan, nyugtalanságot főképpen az ifjúságnál lát az ember ennél a kérdésnél. Az öregség nyugodtan tud meghalni; még utolsó pillanatában is, ha eszénél van, elbúcsúzik, meggyón, vigasztaltatja magát, papot kiván. Voltaire, aki egész életében nyugtalan gúnnyal csúfolódott a vallással, az utolsó percében meggyónt. Kibékült a végzetével.
- Ezt mind meg kell még csinálni, mondogatja.
És valóban, most, hogy felépült betegségéből, amely miatt hat hónapja nem dolgozott már, hozzáül majd "restanciái"-hoz s az ő példátlan munkabírása mellett meg is csinálja.
Egy képtárgy foglalkoztatja különösen: a magyar papságról szóló; ezt egyre tervezi, egyre csinálná. Ez a református papságot tárgyalná, mint amely, szerinte, legjobban közelítette meg Magyarországon hivatásának ideálját.
Forrás: Művészet, Ötödik évfolyam, 1906 Második szám 94-99. oldal
http://www.mke.hu/lyka/05/094-099-zichy3.htm
Boros Lili
Zichy Mihály és Oroszország
"Nincs még egy magyar művész a múltban, akinek működése, alkotása oly sok támadást, de ugyanakkor annyi lelkesedést váltott volna ki a kortársak körében, mint Zichy Mihályé." (Berkovits Ilona)
Zichy Mihály összesen 49 évet töltött második hazájában, Oroszországban, és három cárnak volt udvari festője. Dolgozatomban a festő első oroszországi tartózkodását szeretném bemutatni, annak életrajzi és művészeti vonatkozásait egyaránt.
Ifjúsága (1827 - 1847)
Zichy Mihály Zichy Ferenc és Eperjessy Júlia fiaként 1827. október 14-én született Zalán, Somogy megyében. Nagy nevű nemesi családból származott. Zichy Mihály apai nagyapja Mihály, Moson vármegye híres alispánja volt. Az alispán úr a kor műveltségét meghaladó könyvtárral rendelkezett, s itt az ifjú Zichy jó pár órát eltöltött. Már korán megismerkedhetett az elszegényedett középnemesek életével. A kis Mihályt 10 éves koráig otthon tanították, s már ekkor bekalandozta a környező tájat, megismerkedvén az ottani népszokásokkal, népdalokkal, amelyek egy egész életre szóló élményt jelentettek számára. Majd később jó megfigyelő-képességgel és humorérzékkel elkezdte rajzolgatni a rokonait, a plébánost, a falu lakóit. Villámgyorsan rajzolta meg a falusi történeteket.
10 éves korában, 1837 őszén Veszprémbe utazott, hogy ő is - bátyjával egyetemben - az ottani piarista gimnáziumban tanuljon. Bátyjával együtt Sámson tanárnál lakott. Az első években nagyon igyekezett, s jól is tanult. Két évvel később viszont megváltozott a helyzet, a legrosszabb magaviseleti jegyet kapta, és ez egyben kicsapást is jelentett. Antal nagybátyjával együtt Pestre került, ahol a kegyesrendiek gimnáziumában folytatta tanulmányait. Rajzolási szenvedélye egyre fokozódott. Ezzel egyidőben egyre jobban elhanyagolta tanulmányait. Rajzórákon nem volt hajlandó rajzolni, már gyerekfejjel művész akart lenni. Történt egyszer, hogy szülei Pesten megrendelték arcképüket Tikos Albertnél, aki már szép sikereket ért el Magyarországon. Ekkor ismerte meg a festés kellékeit, az állványokat, ecseteket, vásznakat, s érdeklődése egyre fokozódott a festészet iránt.
Gyermekkori rajzai sajnos nagyobbrészt megsemmisültek, alig egy-kettőt ismerünk, ezek saját önarcportréi. Ilyen az 1840-ben készült Önarcképe. A művészpályára készülő ifjú már gyermekkorában összeütközésbe került családjával, édesanyjával, művészi hajlamai miatt. De a szívós harc meghozta gyümölcsét. 1842-ben a pesti egyetemen folytatta jogi tanulmányait, és ezzel párhuzamosan festeni is tanulhatott Jacopo Marastoninál. Ekkor kezdett el módszeresen tanulni, ismerkedni a festési technikával. Azonban nem csak a művészet érdekelte, hanem határozott politikai véleménye is volt: festőnövendék társaival - köztük Jakobey Károllyal - négyen merényletet terveztek a Pesten tartózkodó Metternich herceg ellen. A terv természetesen nem valósulhatott meg.
1843-ban meghalt hosszabb idő óta betegeskedő édesapja. Édesanyja magára maradt az eladósodott birtokkal, súlyos anyagi gondokkal. Fiát végképp le akarta beszélni a művészpályáról. Úgy határozott, hogy Bécsben fejezze be tanulmányait.
Zichy a bécsi akadémiára nem jutott be, mert az iskola elvárásait egyetemi tanulmányai mellett nem tudta teljesíteni. Igen pénzszűkében volt, anyjától kapta a havi megélhetéshez szükséges pénzt. Tanulmányozta a bécsi mesterek művészetét, eljárt az Eszterházy-képtárba és elmélyedt a bécsi művészetben. Jó ideig csak egyedül festegetett, majd elszánta magát, hogy tanárt keressen. S a bécsi akadémia legkiválóbb professzora, Waldmüller lett a tanára. Waldmüller az akadémiai oktatással szemben a természet utáni festést szorgalmazta, az életből vett jelenségeket kedvelte. Távoznia kellett az akadémiáról, ahol nem szívesen látták. Zichyt is később végigkíséri a "Waldmüller - tanítvány" mivolta. (Talán ezért sem kapta meg Mentőcsónak c. képével az elismerést.) A bécsi professzor 1846-ban festőiskolát nyitott, melyet számos magyar festő (Jakobey Károly, Orlay Petrich Soma) is látogatott, s legkedvesebb tanítványát, Zichyt korrepetitorként maga mellé vette. Zichy első bécsi munkái romantikus középkori témákat dolgoztak fel. (Haldokló lovag, Nevető trubadúr, Lábadozó leány). 1846-ban festette Koporsólezárás c. képét, amelyen új, heves érzelmek tükröződnek. Neve egyre ismertebb lett, kedvező kritikákat írtak róla. A pécsi püspök őt bízta meg a pécsi székesegyházba kerülő oltárképek festésével. A sikeres képeladások lehetővé tették, hogy Olaszországba utazhasson. Itáliai utazása után festette bécsi tartózkodásának legkiemelkedőbb főművét, a Mentőcsónak-ot. De még ez a siker sem volt elég ahhoz, hogy független művészként élhessen. Waldmüller, tanítványa érdekében támogatást kért az országgyűléstől, de nem kapta meg, így Zichyt az őt Oroszországba hívó cári család pártfogásába ajánlotta. Zichy 1847-ben kezdte el a cár testvérének a lányát, Karolina nagyhercegnőt tanítani, s a hercegnő rajztanáraként követte a családot Berlinbe, Nizzába majd Szentpétervárra.
Először Oroszországban (1848 - 1874)
Zichy Mihály Ilona nagyhercegnő kíséretében 1847-48 telén érkezett meg Szentpétervárra. Megérkezte után fél évvel tört ki a magyar szabadságharc.
Első évei egyedüllétben teltek el, nagyon vágyott haza; ezt levelei is mutatták: "magányos óráimban éreztem azokat az érzéseket, melyek engem erősen és nemesen fölemeltek". Péterváron hamar rá kellett ébrednie, hogy az ottani körülmények korántsem alkalmasak nagy művészi álmainak megvalósítására. (Pl.: a nagyhercegnő ölebeinek lefestésével bízták meg.) Nemcsak a művészi önérzet lázadt Zichyben a nagyhercegi udvar ellen, hanem a hazafisága is: találkozott a magyar forradalmat leverő cárral. Bensőleg szemben állt az orosz uralkodó osztállyal, és csak egyre nehezebben tűrte kötelezettségeit. Romantikus érzelmek fűzték tanítványához, s ez a kapcsolat is megnehezítette helyzetét. Az Állami Orosz Múzeumban őrzik egy akvarelljét, ami az egyik legkorábbi pétervári munkája volt. Zichy itt a rajztanító és a főherceglány közös kirándulását örökítette meg.
1849-ben nem törődve a szerződéssel Zichy felmondott és megszüntette a kapcsolatot a nagyhercegnő udvarával. A távozás oka - a tanítványa iránt érzett romantikus vonzalom mellett - a magyar szabadságharc tragédiája volt. 1849 után egyedül, biztos jövedelem nélkül - de függetlenül - élt a nagyvárosban. Képkereskedőknél vállalt alkalmi munkákat, fotográfiák retusálásával és színezésével kereste kenyerét, monumentális művek helyett arisztokraták akvarellportréit festette meg rendelésre. Néhány év múlva megismert egy egyszerű lányt, Alexandra Erschoffot. Hamarosan össze is házasodtak, és gyermekük született. 1849 szeptemberében, a világosi fegyverletétel után még azon is gondolkodott, hogy hazatérjen-e Magyarországra.
Nehéz viszonyok között legnagyobb terve volt egy nagy történeti képet festeni, amely biztosíthatta és megalapozhatta volna hírnevét Pétervárott. Ennek a képnek a témáját Zichy a régi orosz történelemből merítette: Oleg Kijevbe való győztes visszatérését akarta megörökíteni Konstantinápoly után. Bizonyos források szerint a vázlatokon dolgozott, de a kép sohasem készült el.
Zichy gyerekei és felesége iránti kötelességből maradt Pétervárott. Érdekes, hogy az első években feleségével házasságkötés nélkül élt együtt. Később ugyan a pétervári katolikus templomban egyházi házasságot kötöttek, de a házasságkötés az orosz törvények szerint érvénytelen volt: a pravoszláv egyházhoz tartozó orosz állampolgár ugyanis nem köthetett házasságot más vallású idegennel, s az ilyen házasságtörőt szibériai száműzetés fenyegette. Az orosz törvények szerint Zichy gyermekei törvénytelenek voltak.
1853-ban festette Táncosnő c. akvarelljét (ma a Nemzeti Galériában van). Ez a kis portré mutatja, hogy mivel érte el kezdeti sikereit Pétervárott. A kézügyességről árulkodó technika mellett rendkívüli jellemző erővel festi meg az ábrázolt személy egyéniségét, jellemét. Portréképet készített I. I. Sestyerkin grófról, Mecklenburg hercegről, I. N. Tolsztoj szenátorról, Ja. V. Vilje báróról. Jelenleg ezek a képek Oroszországban vannak; az első kettőt és az utolsót az Állami Orosz Múzeum őrzi, a harmadik a Tretyakov képtárban van.
Zichynek népszerűsége növekedtével sikerült nagyobb megrendeléseket is kapnia. Először három vallásos tárgyú kompozíciót festett (Ecce homo, Krisztus a keresztfán, Feltámadás). 1853 októberében kapott először cári megbízatást, s állítólag még ebben az évben huszonegy nagyobb rajzot és festményt készített a cár és cárné számára. Felismerte, hogy az oroszországi érvényesülés művészi engedményeket követel. Az uralkodó osztály kiszolgálásának kényszere végigkísérte egész életpályáján.
Zichy korai, ismert pétervári munkái még nem adnak számunkra átfogó képet művészetéről, de az bizonyos, hogy "öt év pétervári tartózkodása alatt teljes egészében kibontakozott tehetsége" (Berkovits Ilona)
Érdekes Zichynek az orosz művészettel való kapcsolata. Bizonyos, hogy a magyar festő az orosz nép iránti szeretetében nem lett az orosz kultúra, művészet képviselője, s nem volt az orosz művészet utánzója sem. Művészete részben eltér az orosz realista művektől, de velük azonos felfogásban látta és ismerte fel a cári Oroszország társadalmának visszásságait. Magáévá tette az orosz realista írók, művészek eszményeit. Oroszországba érkezésekor Pétervár legünnepeltebb művésze, Brjullov művészete ragadta magával a fiatal festőt. Megismerkedett Fedotovval is, akinek képei - haladó eszmei tartalmuk, a társadalom szatirikus ábrázolása miatt - később már nem kerülhettek a nyilvánosság elé. Tanúja volt annak is, hogy a művész 37 éves korában hogyan nyomorgott. Kora kiváló szatirikus művésze, Fedotov lett a példaképe. Művészetének megismerésével Zichy is az orosz feudális állapotok, társadalmi viszonyok gúnyolója lett.
Oroszországban fedezte fel az akvarellnek, a szépiának, a grafikus művészetnek a jelentőségét, s ekkor kezdett igazán grafikával foglakozni. A bécsi és franciaországi hagyományok mellett követte Fedotov rajzmodorát is. A szatirikus ábrázoláshoz igen fontos volt a kézügyesség, grafikus virtuozitás. Második pétervári tartózkodása kezdetén azonban már kevesellte azt a feladatot, hogy szatirikus rajzokban mondjon ítéletet. Szeretettel, megértéssel fordult az orosz nép felé, s fel-felvázolta a cári főváros elesettjeinek, szegényeinek életét.
Fölöttébb érdekelte az orosz irodalom is. Ezidőtájt ismerkedett meg az alig egy évtizede halott Lermontov költészetével. Lermontov műveinek ismeretében támadt fel benne az érdeklődés a Kaukázus, a keleti népek és a középkor iránt, s megerősödött benne a magyar őshaza utáni vágyakozás. A Kaukázusi jelenetek elkészítéséhez ösztönző erővel hozzájárulhatott Lermontov költészete. 1852-ben kezdett hozzá a híres Kaukázusi jelenetek litográfiákban kiadott rajzaihoz. Páratlan hatású képeken örökítette meg a hegylakók életét és harcait. Verseket és magyarázatokat írt műveihez. Zichy nemcsak Lermontov irodalmi alkotásainak került hatalma alá, hanem foglalkoztatták grafikai művei is. Lermontov grafikája a Valerik melletti ütközet egyik epizódját örökíti meg, s kapcsolatot vehetünk észre Zichy kaukázusi rajzainak művészi felfogásával. Zichy litográfiáin forróvérű küzdelmeket, kémek és árulók elleni harcokat festett. Ezek a jelenetek azt bizonyítják, hogy a művész igen jól ismerte a hegylakók függetlenségi harcait.
Orosz művészek is rajzoltak ebben az időben háborús jeleneteket. Pl.: Tyimm, a kiváló orosz élet- és csatakép festő. Ő is Zichy baráti köréhez tartozott. Sőt művészete is hatott Zichyre. S a magyar festő is szenvedélyesen rajzolta az orosz emberek ruháit: érdekelte az ottani népművészet és népművészeti gyűjteményében számos kaukázusi fegyvert, lőportartót stb. őrzött.
Egyre nagyobb érdeklődéssel mélyedt el az orosz nép megismerésében. A keletről jött honfoglaló magyarság és a kijevi fejedelemséggel kapcsolatot tartó Árpád-házi magyar uralkodók tettei foglalkoztatták. 1853-ban négy illusztrációt rajzolt az Igor-ének új kiadása számára. Ez a nagy nemzeti eposz Igor fejedelemnek hadjáratát énekli meg. Az Igor-énekben is fellelhetők a magyarságra utaló motívumok:
"két ugor poroszka ló között
Kievbe, a szent Szófijába"
Az Igor-ének második illusztrációja már szervesen kapcsolódik a szöveghez. Igor herceget ábrázolja az orosz hadak élén. Érzékelteti a baljós jelek jelentkezését, a nap elsötétedését, a felriasztott vészmadarak csapatát:
"Akkor Igor felnézett
a fényes napra
s látá, hogy egész seregét
setétség borítja.
És mondá Igor herceg
hős harcosainak:
Hű hadaim
s testvéreim!
Jobb, ha egy szálig elesünk,
mint ha foglyul esünk;
üljünk hát, testvérek,
gyorslábú lovainkra,
hogy meglássuk
a kék vizű Dont."
Illusztrációin figyelemre méltó a lovak ábrázolása. Már a Kaukázusi jelenetek rajzain is jelentkezik Zichynek a lovak iránti érdeklődése, amely végigkíséri egész életpályáján. A lovak nyugtalansága Lermontov rajzain is jelentkeznek: "A magyar művész a maga virtuóz rajzkészségével fejlesztette tovább a Lermontov művészetéből merített ösztönzéseket." (Berkovits Ilona)
1856-ban meghívást kapott a moszkvai koronázási ünnepségekre. Ekkor készítette el A koronázási albumot orosz, német és francia művészek (Tyimm, Gagarin, Teichel, Serienl, Blauchard) társaságában. A koronázási ünnepségekkel kapcsolatban festette meg 1857-ben a Népünnepély-t, ugyancsak a koronázási album számára. Művével megtalálta a módot arra, hogy az udvari fényűző élet ellentéteként virtuóz képet adjon az orosz nép helyzetéről, nyomoráról. E munkái közben nem feledkezett meg tragikus sorsú hazájáról sem. Erről tanúskodik az Oroszország allegóriája c. kép. Háttérben az orosz történelem nagy alakjai (II. Katalin, Nagy Péter) portréi vannak, s az előtérben egy ifjú lány - Oroszország jelképe - mezítelen lábaival eltiporja a magyar zászlót.
1857 novemberében a már elismert festő Zichy, Pétervárott egy művésztársaság szervezője lett. Ezt a társaságot Péntekieknek hívták; a tagok minden hét péntekjén találkoztak. Az összejöveteleken készített munkák jövedelmével támogatták nélkülöző társaikat. Ezek a művészek nemcsak rajzoltak, hanem megbeszélték koruk aktuális problémáit is, művészeti és társadalmi kérdéseket vitattak. Minden bizonnyal Tyimm, Ajvazovszkij, C. Klodt, Szokolov, Lavezzari, Hoch, Szvercskov s Klodt szobrász voltak ennek a csoportnak tagjai. A Péntekiek társaságának említett tagjain túl Zichy más pétervári művészekkel is jó kapcsolatban volt.
Feltételezhető, hogy Csernisevszkij, aki a magyarok nagy barátja volt, kapcsolatban állt Zichyvel, s politikai álláspontjuk is sokban hasonlított. Csernisevszkij írásait mély irónia jellemzi, s Zichy a fölényes és keserű gúnnyal ugyancsak Csernisevszkijhez hasonult.
1858 telén Zichy Mihály művészete olyan elismerést kapott, amilyennel a kortárs magyar művészek nem igen dicsekedhettek. Théophile Gautier Pétervárra látogatott, és elismerő cikkeket írt Zichyről. Sorai még Párizsban is megjelentek. Beggrov műkereskedő boltjában látta meg Zichy egyes műveit, és tulajdonképpen ő fedezte fel Zichyt. Gautier lelkes hangú cikke fokozta az érdeklődést Zichy iránt. Zichy 1858 áprilisában az Orosz Művészeti Akadémia tagja lett, 1859 januárjában a Sztanyiszlav-érdemrend harmadik fokozatának kitüntetését kapta. Majd ez év májusában elnyerte a Császár Őfelsége festőművésze címet. (A 6000 rubelos fizetés pompás megélhetést biztosított.) A nagy elismerések után azonban élete korántsem lett vidámabb. Fokozott kötelezettségei voltak az udvarban. Megfestette az ún. Gatcsinai krónikákat. Az akvarellen a palota belső életét mutatta be több humoros jelenetben. Az Állami Orosz Múzeumban és az Ermitázs gyűjteményében Zichynek még ma is több, az udvari élet eseményeiről készült képét őrzik. A cári udvar kötöttségekkel teli világából Lachta magányába menekült. Egyre nagyobb vágya volt Münchenbe utazni. Ez végül is 1862-ben beteljesedett. Visszatérése után Pétervár a cári terror színtere volt. Zichy együtt érzett a haladó orosz értelmiséggel, azonosult a forradalmi demokraták gondolatvilágával.
Mindjobban elmélyedt az orosz irodalom tanulmányozásában. Lelkesedéssel fordult az orosz klasszikusok felé. Lermontov lett az eszményképe. Ugyanekkor elkészítette Puskin Anyeginje zárójelenetének egy rajzát is, amelyet a moszkvai Irodalmi Múzeumban őriztek (1956-ban azonban elégett.) Lermontov-illusztrációinak készítéséhez már 1860-ban hozzáfogott. Ekkor készült Lermontov Démonához húsz vázlata. Ezeket az 1883-ban készült illusztrációkkal együtt az akkor létesült Lermontov-múzeumnak ajándékozta. A vázlatok mind nagyobb méretű tus- és szépiarajzok, s elsősorban a Démont és Tamarát ábrázolják: A Démon és a síró Tamara, Tamara a Démon karjaiban stb. Zichy ezen illusztrációinak igen nagy sikere lett Oroszországban. Azt mondták róla, hogy nincs orosz festő "aki bármennyire akarta volna is, szebb és igazabb Lermontov-illusztrációt csinált volna" (Pesti Napló). A Démon-illusztrációkkal foglalkozott a szovjet kritika is. Ők viszont azt írták, hogy a Lermontov költemények mélysége, filozófiai tartalma idegen maradt a művész számára.
1866-ban bombamerényletet kíséreltek meg a cár ellen. A merénylet után súlyos intézkedések következtek a haladó értelmiség ellen. Ekkor költözött a festő családjával együtt Zalára. De nem tartózkodott otthon sokat, hamarosan visszatért Pétervárra. 1869-ben volt Zichy első kiállítása az orosz fővárosban, amelyen mintegy száz művét állította ki. A kiállításnak nem volt nagy sikere, ugyanis az orosz haladó demokratikus irányzat szembehelyezkedett Zichy művészetével. A kritika szerint a kiállításon szereplő művek eltávolodtak a népies irányzattól, s így az orosz kritikai realizmustól is.
1871 őszén az angol trónörökös vendége volt. Ezt megelőzően nyáron végigutazta egész Nyugat-Európát. Európai körútja alkalmából újból hazalátogatott Zalára, és néhány napot Pesten töltött. Jellemző, hogy nem a művészetét dicsérték, hanem azt, hogy hosszú kinntartózkodása alatt sem felejtette el a magyar nyelvet.
Ezalatt Pétervárott a művészi életben fontos esemény történt. Az orosz realista művészek Kramszkojjal az élen megalakították a Peredvizsnyikek (Vándorfestők) Társaságát. Zichy is eljárt ezekre az összejövetelekre a visszaérkezése után, amelyet Csütörtöki Társaságnak hívtak. Ezt még korábban Kramszkoj kezdeményezésére rendezték. Első oroszországi tartózkodása utolsó évében Zichy továbbra is festett jelképes értelmű műveket. Nyíltan még ekkor sem politizált.
Noha a 70-es évek elejétől a művész egyre elégedetlenebb lett önmagával, s egyre erősebben élt benne Oroszország végleges elhagyásának terve, keserűsége elsősorban saját művészete ellen robbant ki. Elkeseredetten gúnyolta eddigi munkásságát. Utolsó nyugati útja alkalmával igyekezett elmélyíteni az orosz és német művészek kapcsolatát. 1871-ben megalakult az orosz akvaforisták társasága, ahol Zichy ugyancsak közreműködött. Elsősorban az orosz és német művészek alkotásai csereakciójának megvalósítása érdekelte. Ez a nagyszabású terv - művészegyletek, ahol a könyvtárakban a művészek más képeket is megismerhetnek - olyan elképzelés, ami mögött világosan felismerhető a nemzetközi együttműködés koncepciója. Ebben az időben nyíltan az orosz kultúra haladó szellemű képviselői mellé állt. 1873-ban részt vett az A. N. Jakobi kiadásában megjelenő Gyermekeinknek c. gyűjteményes kiadvány illusztrálásában. a kiadványt Repin, V. Vasznyecov, Mjaszojedov, Jakobi és Zichy illusztrációi díszítették.
Zichy három illusztrációt készített Polonszkij művéhez. A költemény főszereplője Foma, egy medve gonosz gazdája, de a vers tulajdonképpen a medve történetét énekli meg, amelyet fogságba ejtve gazdája láncra vert és különböző mutatványokra tanított. A medve azonban megszabadul a láncától, s amikor a gazdája újra el akarja fogni, nekiugrik és széttépi. Zichy jól értette a költemény rejtett tartalmát, aminek minden bizonnyal a parasztok felszabadulását célzó allegorikus értelme volt. (További illusztrációkat is készített egyébként.) Végül is az illusztráció minden változtatás nélkül jelent meg.
1873 végén az orosz írók és művészek két gyűjteményes kiadvány jótékony célra való megjelenítését tervezték. A legkiválóbb orosz költők és írók (Nyekraszov, Turgenyev, Goncsarov) műveinek albuma meg is jelent 1874-ben. Az albumban benne volt Zichynek egy Lermontov Démonához készített illusztrációja is, de egyben tagja volt a mű kiadóbizottságának is Gagarin, Mescserszkij, stb. társaságában.
Zichy mielőtt elhagyta Oroszországot nyugdíjának kérdését szerette volna rendezni. A cár udvari miniszterével kellett először megküzdenie. Mielőtt elbocsátását és szerződése felbontását kérte, fizetésemelésért folyamodott. A válasz késett; akkor döntötte el, hogy véglegesen el fogja hagyni Oroszországot.
1874 január 1-én Zichy többé már nem a cár udvari festője. Az Ermitázs levéltárában őrzik II. Sándor rendeletét, amelyben felmenti Zichyt hivatalának betöltése alól. A döntő lépés, amelyre korábban is olyan nehezen szánta el magát, most bekövetkezett. Elhagyta az udvart. De már rögtön csalódás érte, mert megtagadták (1875-ben) nyugdíjának folyósítását. Korábban azt a megállapodását kötötte az udvarral, hogy ha állását 10 évi megszakítás nélküli munka után hagyja el, akkor fizetésével teljesen egyenértékű nyugdíjat kap. A nyugdíjat utóbb mégis megkapta. Így hát Zichy Mihály 47 éves korában elkezdhetett szabadon, függetlenül élni.
Néhány szó további életéről
1874 őszén elkerült Párizsba. Belekapcsolódott a Párizsi Magyar Egylet életébe. Elsősorban azokkal a kritikusokkal, írókkal, művészekkel teremtett kapcsolatot, akik vele rokon forradalmi eszméket és művészi felfogást vallottak. Victor Hugon keresztül baráti szálak fűzték Zichyt Dumashoz is. A francia festők közül elsősorban a kiváló illusztrátor, Gustav Doret művészete állt közel Zichyhez. Párizsban készítette el Goethe és Petőfi illusztrációit, folytatta a Shakespeare-i Falstaffokat. 1875-ben Horace Güngsburg, a párizsi mecénás bízta meg Goethe Faustjának illusztrálásával. Jellemző Zichy alkotómódszerére, ahogy kedvelt témáit hosszú éveken át újabb és újabb változatokban érleli: a Falstaffok, a Faust, a Petőfi- és Lermontov-illusztrációk témái végigkísérik szentpétervári, párizsi, nizzai, zalai - majd ismét Szentpétervárra visszatérő - vándorlásaiban. Az 1878-as párizsi világkiállítás után - ahol a Démon fegyverei-t kiállította - kimerült, és az események megviselték egészségét, így Nizzában keresett gyógyulást. Hűséges kísérője egyik tehetséges tanítványa, Mary Etlinger, egy cári orvos leánya volt.
1883-ban III. Sándor cár meghívására Zichy ismét udvari festő lett. Ekkor már 57 éves és a jól jövedelmező állás szinte teljesen lekötötte. Ebben az időben Madách Az ember tragédiája c. színművéhez is készített szénrajzokat, s Arany János balladáinak illusztrációin is öt évig dolgozott. A magyar köztudatban e megjelent díszalbumokkal foglalta el helyét. 75. születésnapjára a Nemzeti Szalonban rendeztek kiállítást. Tovább Pétervárott is nagy megbecsülésben élt.
Zichy Mihály egészségét élete utolsó szakaszában gyógyíthatatlan betegségek támadták meg. 1905 tavaszától már nem hagyhatta el szobáját, s csak tétlenül követte figyelemmel az 1905-ös orosz forradalom hatalmas erejű megmozdulását. 1906. február 26-án Zichy Mihály meghalt.
"De ha egész munkásságát a cári család szolgálatában töltötte is, mégsem vetette alá gondolkozását, magasztosabb, nemes emberi érzését kenyéradója akaratának. Lelkesedett a nagy emberi eszményekért, szabadságért, egyenlőségért, csakhogy ezek az eszmények nála már nem mint az emberek természetes jogai szerepelnek, melyeket egy ferde társadalmi berendezkedésben az elnyomottaknak ki kell vívniok az elnyomó osztályok ellen, hanem csak egy szép, kívánatos álomkép, melynek eljöttét boldogan, lelkesen üdvözölné s amelynek eljöttét az emberek, a felsőbbek, jóindulatánál, akarnak siettetni."
Forrás: (Népszava, 1906)
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/muvtort/zichy/zichy.htm
Elmúlt e világból, miután hat évtizeden át temérdeket alkotott rajzónjával és ecsetjével. Elmúlt idegenben, Oroszországban, s csak hírének sugarait küldte haza, mint a naprendszertől elszakadt s az űr végtelenjéből visszafénylő csillag. S csak az elmúlás hozta őt vissza a magyar földbe, amelyből kisarjadt, amelynek levegőjében felnövekedve, tüneményes pályájára indult. Most már ismét egészen a miénk, magyaroké, a magyar művészeté: a halál összeforrasztotta a kapcsokat, amelyeket széjjelszakított az élet. Ha egyéniségének, művészetének nincs is közöttünk folytatása, ha művészeti életünkben szellemi hagyománya, s örököse vagy iránya, mely folytatódnék, nincs is: beállítjuk őt a magyar szellem világ társtalan, előd s utód nélkül való nagyjai közé, a maga elszigetelt kiválóságában, mint jelét a magyar faj rendkívüli képességeinek s egyik fokjelzőjét annak a magasságnak, amelyet ez a faj elérni képes. Egyelőre ennyi a feladat szemben Zichy Mihály egyéniségével. Jelentőségének, élete munkája értékének, lelki világának teljes megrajzolására nem jött még el sem az idő, sem a lehetőség. Hisz az alak, amint beleáll művészetünk gyéren lakott panteonjába, még nem is ad kész képet. Látjuk köntösét, a külső díszt, a drapériát, amellyel idegen dicsőség és hazai büszkeség szélesbítette meg körvonalait, de nehezen állapíthatjuk igazi idomait, a lelket, mely ebben a jelentős alakban élt s amely hivatva van a halhatatlanságra. Hisz jórészben alig ismerjük azt az életfolyamatot is, amelynek terméke a Zichy Mihály művészete minden alkotásaival egyetemben s amelyben a legellentétesebb eszmék, hatások és események szövődnek össze sajátságos egyvelegbe. Mivel pedig megoldatlan ellentétek hosszú sorozatából áll össze Zichy Mihály egész élete, ellentétekben mutatkozik egész egyénisége és művészete is, ellentétekben, amelyek néha olyan élesek, hogy egymást szinte kizáróknak tetszenek s amelyeknek egymás mellett valóságába elfogadható magyarázatot csak az egész Zichy Mihály megismerése és feltárása adhat. Aki azt hiszi, hogy Zichy Mihály szellemvilágát megismeri száz meg száz rajzának, festményének látásából, felszínesen ítél és csalódik.
Valahányan csak megközelíteni próbálták ezt a kivételes képességű embert a maga igaz mivoltában (és erre a feladatra nem sokan vállalkoztak), mind a rejtélyek egész sorozatával kerültek szembe, amelyeknek megoldása szinte lehetetlenségnek tetszett a művész életében, s egyelőre az még most, közvetlenül a halála, után is.
E hasábokon, mindjárt a "Művészet" megalapítása után (I. évfolyam 4. szám) nagyobb tanulmány keretében próbáltam megragadni Zichy Mihály művészi egyéniségét, tehát azt az ellentétsorozatot, amellyel ez a sokoldalú egyéniség a vizsgáló szem előtt megmutatkozik.
"Akármelyik oldalról is közelítjük meg, akár az embert, akár a művészt, szinte áthidalhatatlan paradoxon támad elénk, rejtély, amelyet csak elemezni tudunk, megoldani nem. Munkásságának ritka gazdagságában és sokféleségében mindvégig bizony ős egyformaság vonul végig. Eklektikus, aki minden irányzatnak tetsző és neki alkalmas elemeit felhasználja s mégis mindannyit egyazon modorra fordítja. Éppen így van az eszmékkel is, amelyekből ezernyi forr lelkében, de megábrázoltatván, szinte egyazon formaskálát adja mindig. Magyar lélek, magyar hajlandóság, amely idegen földön, idegen mesterek keze alatt nő fel és fejlődik, idegen földön munkálkodik és rólunk alkotva és hozzánk szólva is, gyakran idegen impressziókat ad. Idegenben él és hazafiúi lángolást formál rajzba patétikus allegóriával, gyökeres magyar ember és mégis kozmopolita témák ragadják őt a legnagyobb alkotásokra. Filozóf és humanista, az eszméket portálja a legnagyobb, szinte akaratos szeretettel, és mégis legjobbat akkor alkot, amikor a génre kisebbszerű témáit dolgozza fel. Lélekben a nagy eszmék kedvelője, a világmozgató jelszavak embere, de ezeket festői pointekre aprózza el. Eszmevilágának szabása ellentétes a művészi modorával, amely realisztikus külsőségeket kedvelő. Egybefoglalni a formabeli sokféleséget alig tudja, de az egységeset is felbontja sok apróra. Egyszer fantasztikus a gondolatban és kisszerűen realisztikus, aprólékos a kivitelben. Másszor a gondolata semmis, köznapi, és a kivitele fantasztikus. Materializál minden témát, még a legeszmeibbet is, anélkül, hogy Igazán a képlátás formai kívánalmai szerint alkotná meg. Csupa paradoxon ember. Ellentétben van a hazájával, amely mellőzte őt; magyar érzése által ellentétben az idegen földdel, amely befogadta, szabad lelke az állásával, hajlandósága, fantáziája a feladatokkal, amelyekre állása kényszeríti. "
Valóban ez Zichy Mihálynak, az embernek és művésznek képe a gondolkodó ember szemében. Sajátos, gazdag, de egység nélküli s nehezen összefoglalható kép, amelyhez pszichológiai vezérfonalat sehol sem találunk, csak magában az ember rendkívüliségében. Olyan egyéniség ő, akinek számára nincs mértékünk, aki másmihez nem fogható, aki minden irányban maga adja meg a maga mértékét.
Hisz a felbukkanása is rendkívüli volt: olyan időben támadt, amikor Magyarországon művészetről a szó komoly és nemes értelmében beszélni alig lehetett. Előfutárja nem volt, mint például az irodalom nagyjainak. A zalai Zichy-család fiatal sarja, aki 1827 október 21-én született a zalai kastélyban, egészen magában álló jelenség volt a negyvenes években rendkívüli és kiművelt festői képességeivel. Kivált abban a korban, amikor a közfelfogás is lenézte a "pingálást" s amikor nem is igen volt számbajövő jelentősebb művész az országban. Maga Marastoni Jacopo, akinek rajzolóiskolájában először tanult Zichy Mihály, minden dicsérő nyilatkozata mellett sem gondolt arra, hogy előkelő tanítványa ifjonti korban magára vonja Bécs kényes művészi köreinek figyelmét s elkerül udvari festőnek Oroszországba, a cárok udvarába. Pedig Zichy tüneményszerűen indult pályájára. Feltűnt, mint valami üstökös, a negyvenes évek közepén első három olajfestményével Waldmüller bécsi festőtanár iskolájának kiállításán. Egy darabig sokat beszéltek róla Bécsben és Budapesten, aztán eltűnt és vagy két évtizedig hír nélkül, szinte elrejtve élt Oroszországban. Nyugodt és biztos volt ott pályája néhány évig, amíg rajzmester volt az egyik nagyhercegi udvarnál, aztán következett a bukás, a gond, a napszámosmunka, a retusőr-kenyér; majd ismét fölment az üstökös: Theophile Gautier, az európai hírű író és műkritikus oroszországi útjában megismeri, fölfedezi őt és megírja róla nagy föltűnést keltő cikkeit, amelyek elsőkül szerzik meg Zichy számára a méltó nagy pozíciót és művészi hírnevet.
Azt a második feltűnést természetesen új változás követte. Vándorlás Európában s vonzódás az európai művészeti naprendszer középpontjába, Parisba. Ott élt Zichy Mihály vagy fél évtizedig és fényéből ott a sok világraszóló művészhíresség között sem veszített. Sőt tán még nevesebbé lett, mint a világtól elzárt Oroszországban.
Így fényben meggyarapodva tért vissza hazájába, de honát nem találta meg benne. Csakhamar, néhány évi elszakadás után, visszatért orosz földre a cárok szolgálatába, ahol meg is maradt mindhaláláig.
Magyar földön, gyermekkorát kivéve, alig néhány évet töltött el nyolc évtizedes életéből; magyar művészekkel kapcsolatba csak rövid ideig és futólag jutott, bár ismerte mind-megannyiuknak munkálkodását és érdeklődött is irántuk. Művészetünk nagyjaival való érintkezéséről maradt egy pár dokumentum s egy részüket a következő cikkben nyilvánosságra is bocsátom. Hatása művészeti életünkre azonban nem volt, a távolság és művészetének természete folytán nem is lehetett.
Mert ez a művészet eklektikus volt a szó szoros értelmében. Bécsben az ideálreál festőmodort sajátította el Waldmüller iskolájában; orosz földön érintkezésbe került az erősen fellendülő és sajátos orosz festőművészettel, amelynek rá való hatását mindaddig nem határozhatjuk meg, amíg az orosz művészekkel való kapcsolatát meg nem ismerjük. Parisban belekerült a legkülönbözőbb művészeti irányok forgatagába s hatásuk alatt új, nagy feladatokra merészkedik ecsetje. De mindé hatások és kísérletek külön-külön, igazi egybeolvadás nélkül maradtak művészi egyéniségében, mely csak őszülő fejjel tért vissza teljesen a maga igazi birodalmába: a grafika világába.
Zichy Mihályban uralkodó volt a rajzolás adománya, mely mellett színérzéke árnyékba jutott. A szín erejével, árnyalataival, hatásaival nem tudott igazán bánni, s összes festett alkotásai valamelyes szervezetlenséget mutatnak: a szín nem nőtt össze a formával, hanem annak gyakran ellentmondó maradt. Hogy miféle fogyatkozás ez, arra magyarázó hasonlatot ad a zeneszerző, a kinek hangszerelésén megérzik a zongora, mely mellett művét megkomponálta. A sokszínűség idegen világ volt a számára, benne az egységet, a harmóniát nem bírta megtalálni, s igazi elemében csak ott érezte maiját, ahol a foltok csupán a fény és árnyék szerint válnak el, tehát az egyszínű festésben és ami vele egyazonos, a rajzban.
Egész élete harc volt, hogy képességének ezt a korlátját áttörje, s művészi pályájának három szaka egy-egy állomása ennek a küzdelemnek. Elsőben a Waldmüller ideálreál festőmodorához simult, amely realisztikus allure-je segítségével akart szembeszállani az úgynevezett bécsi akadémikus festészettel. És ebből az iskolából egész életén át megmaradt művészetében valamelyes realisztikus, aprólékos vonás. Hiába került élete második szakában a francia művészeti irányok befolyása alá. Egyéni hajlandósága a programmfestés, a gondolatábrázolás felé vonzotta, amely feláldozza a festői látást és elrendezést a gondolati tartalomnak. Egész párisi tartózkodása alatt a szó szoros értelemben való festő akart lenni, kolorista, de minden nagy festett alkotásai is csak sikertelen kísérlet volt ebben az irányban.
Végezetül, életének harmadik szakában, amely körülbelül a nyolcvanas években kezdődik, Zichy Mihály tudatára ébred nagy tehetsége határainak, s attól fogva alig nyúl ecsethez, csak a grafikára szorítkozik, kréta, tus és rajzón az alkotó szerszámai. Ezekkel teremti meg illusztrációit a költészet nagy alkotásaihoz, ezekkel formálja képbe cári krónikáinak jórészét, valamint csak szűkebb körben ismert szellemes erotikus rajzait, amelyekben a formával való bánásnak rendkívüli készsége mutatkozik meg.
Olyan korban, amikor a színproblémák uralkodók a festőművészetben, Zichynek tisztán grafikus talentuma természetesen elszigetelődött, hatást a művészetre nem gyakorolhatott, követőkre nem találhatott. Innen magában állása, elszigeteltsége nemcsak a magyar művészetben, de akár az oroszban is, ahol pedig közvetetlen hatása révén inkább csinálhatott volna iskolát. Oka ennek részben Zichy sajátos és erősen egyéni grafikus modora is, amely minden egységes képies kompozíció nélkül való volt s csak az egyes alakok külön-külön való elegáns rajzára vetette a súlyt. Ezek a jól, virtuozitással megrajzolt egyes alakok formális kapcsolatba ritkán jutnak nála, az alakok sokaságát, a tömegeket nagy festői masszákba ritkán foglalja, hanem valamelyes naturalisztikus szervezetlenséggel vagy színpadiassággal sorolja egymáshoz. Ez Zichy művészetének leggyengébb oldala, amelyért csak az egyes alakok jellemzetes felfogása, elegáns, határozott és minden aprólékossága mellett is könnyed rajza kárpótol.
Ez a kiválósága és az eszmevilág, amely lelkében élt, amelyet műveiben apostolkodva, erős pathosszal kifejezett, általános emberi rajongása és lelkes magyarsága adják meg alakjának rajzát a művészettörténelem számára, ahol őt, mint a szellemi harcosok semmiféle rendjébe nem sorolható, romantikus életű és szeszélyes művészetű embert, részben bölcselő, részben agitátor, részben formaművészt, egészen kivételes hely, egészen kivételes szempontok szerint való megítélés illet meg.
Forrás: Művészet, Ötödik évfolyam, 1906 Második szám 73-79. oldal
http://www.mke.hu/lyka/05/073-79-zichy.htm
Elek Artúr: Zichy Mihály születésének századik évfordulóján
1906-ban halt meg Zichy Mihály, de az ő feltámadásának órája még nem ütött. Most az Ernst-múzeum összemarkolta kiállításra mindazt, amihez munkáiból hozzá tudott férni. De kiállításának nincsen olyan meggyőző ereje, mint azoknak a kisebb poszthumus kiállításoknak volt, melyek Munkácsy művészetének a híresség útja mentén elhullajtott maradékait gyűjtötték össze. Munkácsyról kiderült, hogy erejének java, sőt teljessége, azonfelül az egész frissesége benne van híressé sohasem lett apró munkáiban, melyeknek legtöbbje hatalmas méretű alkotások tanulmányának készült.
Zichy Mihállyal nem így vagyunk. Az ő életének célja szintén a nagyszabású alkotás volt. Már egész fiatalon, mikor félig még Waldmüller tanítványa volt, óriási méretű kompozíciókat festett és sokkal különb fölkészültséggel, mint későbbi bajtársa, Munkácsy. Pályája folyamán utóbb is minden nagyobb erőfeszítését hasonló feladatoknak szentelte. A rajzolást és az illusztrálást inkább csak kenyérkereső foglalkozásnak tekintette. Nagy érzéseit és nagy indulatait festett kompozíciói számára gyűjtögette: a hatalmas vásznakra, melyeken allegóriás módon igyekezett az emberiség életére vonatkozó elgondolásait, politikai és társadalmi ideáit, ritkábban: tisztára festői álmait megérzékíteni. Bátyjának, Zichy Antalnak írt leveleiből tudjuk (Iván Ede közölt belőlük mutatót »A Ház« IV. évfolyamában) mennyire fontosak és kedvesek voltak neki ezek az alkotásai, legnagyobb erőfeszítéseinek eredményei, mekkora értéket és jelentőséget tulajdonított nekik.
S éppen ezek az alkotásai azok, melyek legkevesebbet mondanak el róla. Nem tudta rajtok festőivé alakítani nem festői tárgyait. Sőt azt az érzést keltik a nézőben, hogy a nagyméretűséghez nem volt meg Zichyben a kellő erő. Nagy kompozíciói inkább csak felnagyításai kicsiny elképzeléseknek, semmint monumentálisnak fogant látomások. Nagy foltjaikat üreseknek érezzük. S a mesternek ép ezek a művei csaknem hiánytalanul itthon vannak. Annak idején mint szenzáció keltésére alkalmasnak látszó látványosságokat végighordoztatta őket Európán. Minden európai fővárosban ki voltak állítva. De sehol ott nem marasztották őket. Sikerük is elegyes volt, mert az elismerésbe sok kritika vegyült. Az utaztatás végével azután a zalai Zichy-kastélyba tértek meg nyugodni a nagy festmények. A megbántott mester a jövendő Zichy-múzeumról álmodozott: annak főműveiül szánta művészpályájának ezeket a fájdalmas emlékeit.
Ha a monumentalitás tehetségét megtagadta végzete Zichytől, a színesség adománya dolgában sem volt hozzá kegyesebb. Eredendő fogyatkozásról van itt szó, valóságos tehetetlenségről, melyet a legnagyobb erőfeszítés sem bírt legyőzni. A festék elszíntelenedett ecsetje alatt, mihelyt nagy foltokban teregette széjjel. Híres kompozíciója, a »Hulló csillagok« bizonyára mint színes látomás alakult ki képzeletében: mire óriási vásznon életre idézte, színét vesztette. Nem csak ereje nincsen színeinek, fénye és tüze, de egymáshoz való helyes viszonyukat, hatásuknak fő feltételét, sem tudta képein megtalálni. Ő maga, úgy látszik, holtáig nem jutott ennek a fogyatékosságának tudatára. Sem ennek, sem annak a már említettnek: hogy a monumentalitás tehetsége meg nem adatott neki.
Azért az olyan kiállítás, melyen ilyen munkái dominálnak, könnyen megtévesztheti Zichy jelentőségére nézve a tájékozatlant. Másrészt legtöbb egyéb munkája még idegenben lappang, s nem tudni, hogy nem a legkülönbjei-e? Ami itthon van, azt úgyszólva a véletlen vetette haza és nem mindenikük mutatja meg a java Zichyt. Erről a művészről helyes fogalmat kapni csak olyan kiállításon lehetne, mely a fejlődéstörténeti folyamatosságról lemondva, csupán válogatott munkáit mutatja be a mesternek.
Mindenki számára nyilvánvalóvá válnék úgy, ami sokaknak még nem eléggé szemmellátható: a páratlan eredeti egyéniség, aki Zichyben lakott. Tehetségének lényege a sajátos képzeletjárása volt. A képzeletnek kétféle lehetőségéből, abból, mely az emlékezést és abból, mely a vágyódást eleveníti meg, neki inkább az utóbbi jutott. Milyenek voltak vágyai? Az elérhetetlenre, az emberi megismerhetőn túlra vágyódott, az álom és a mese világa vagy legalább is az időben messze eső korok felé. Érdeklődését az tudta leginkább megragadni és a képzeletét megindítani, ami nem hétköznapi, ami rendkívüli, ami kivételes vagy éppen lehetetlen volt. Rokonlélek volt ebben nagy kortársával Gustave Doréval. A kettejük között való különbség mutatja meg legjobban Zichy egyéniségének sajátosságát. Doré volt az, ki a valóságtól messzebb el tudott rugaszkodni. Fantáziája féktelenül ragadta rajzoló tollát a szertelenbe. Fantáziája torzító képzelet volt: nem olyan, amely az élet érzéki szépségeiben gyönyörködni tud. Többé-kevésbé keserű íze és gúnyos zamatja volt. Vele szemben Zichy képzelete mindenben az érzékien szépet kereste. Még ha torzítás volt is a szándéka, ha boszorkányt, ördögöt és bestiális emberi lényeket jelenített is meg, bizonyos szépségideálnak a határain belül maradt meg. A természetet jobban tisztelte, mint Doré. Jobban is ösmerte, ami úgy értendő, hogy biztosabban tudott nála rajzolni.
Míg amaz kegyetlen bíráló volt, Zichy nagy gyönyörködő! Gyönyörködött az emberben, a ruhátlan emberi alak formáiban, azok helyváltoztatásában vagyis a mozgásban. Női aktot annyit, mint ő, a mi művészetünkben még legfölebb csak Lotz Károly rajzolt. S miként emez; Zichy Mihály is késő öreg koráig ifjúi érzékiséggel tudott ebben a motívumban gyönyörködni és meg-megújhodni. Micsoda őserdei érzékiség serceg faunjában, ki az elrabolt nőt vállára vetve viszi barlangja felé; vagy a Fornarinája előtt eszét vesztő Ráfáeljében! A torzítástól annyira óvakodott Zichy, hogy inkább a kalligrafiás előadást választotta a kifejezés eszközének. Míg Doré geniális lendülettel kuszálta vonalait, Zichy szinte áhítatos érzéssel követte aktjainak kontúrját. A krétával és szénnel azután inkább festett mint rajzolt. Alakjainak plasztikáját lassú és lágy átmenetű finom tónusokkal jelezte. Festék híján is igazi festmények ilyen rajzai.
Munkásságában általában kétféle rajzstílus különböztethető meg. Az első a tónusos rajz, amelyről szólottunk. A másik, késő korának stílusa, melyet talán az öregség, talán éppen a bizonytalanná lett kéz határozott meg. Ez a stílusa kevésbé volt kalligrafikus, a vonalat nem egy kanyarításra húzta meg, hanem szaporázva. A rajz hatása ettől mozgalmasabb és lendületesebb lett. Ilyen előadásúak például az Arany János balladáihoz készült rajzai. Bennük közvetlenebbül érzékül meg Zichy temperamentuma, amely ezekben a rajzaiban Munkácsy Mihály temperamentumára emlékeztet, sőt egészen közeli rokonának érzik.
Doré is, Zichy is sajátos illusztráló tehetség volt. Olyan művész, kiknek képzelete leginkább írók elképzelései előtt hevül ki. Amit az író a maga gyarló körülírásával az olvasó asszociáló képességére bíz, annak ők alakot adtak: megfoghatóvá tették a láthatatlant. A konkretizálásnak ebben a képességében a magyar mester nem kisebb a franciánál. De Zichy az, ki közelebb marad a költőhöz, akinek megérzékítőjéül szegődött, hívebben és igazabban igyekszik tolmácsolására. Dore önkényesebben bánt el megillusztrálásra vállalt költőivel: sokszor magát helyettesítette személyükbe.
Kettejüknek poszthumus sorsa meglehetősen hasonlóan alakult. Doré művészete még hazájában is csaknem feledségbe merült. Zichyt, az illusztrátort, a külföld igazán nem is ösmerhette, mert főművei magyar költőkhöz készült illusztrációi. De itthon is érdemetlenül feledségbe merült az emlékezete. Múzeumainknak is nagy a mulasztása körüle s a magánérdeklődés is többet tehetett volna híre érdekében. Franciaországban és Oroszországban kallódó műveit már rég haza kellett volna hozni.
Forrás: Nyugat 1927.
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00421/13165.htm
