Friedrich von Amerling: Nákó grófnő született Gyertyánffy Berta (1855)	MŰVÉSZETTÖRTÉNETI HÁTTÉR
	Klasszicizmus
	A klasszicizmus Magyarországon
	A magyar művészet kialakulása a XIX. század első felében
	A 19. század képzőművészete
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Klasszicizmus (a XVIII. sz. végétől a XIX. sz. közepéig)

A klasszicizmus kifejezés a latin classis = osztály szóból ered. Eredetileg az elsőt, a legjobb osztályba tartozót jelentette, a kiválót, a tökéleteset. Klasszikus alkotás az, amely a művészi mondanivalót tökéletesen alakított formával jeleníti meg. Klasszikus jelzővel az örökérvényű, harmonikus alkotásokat szoktuk jelölni. A stílusirányzat a XVIII. század második felében országonként eltérő, klasszicizáló irányzatokból alakult ki, s a XVIII. század végétől a XIX. század első harmadáig virágzik. Magyarországon a Martinovics-féle mozgalomtól a reformkorig tartó időszak ez. A klasszicizmus művészete az antik példaképeket igyekszik követni. A klasszicizmus a felvilágosodás korában már a szentimentalizmussal és a rokokóval együtt él tovább, de a publicisztikára, az elbeszélő prózára, a hazafias és tanító jellegű költészetre a leginkább jellemző. A klasszicista zene a XIX. század elején is uralkodó irányzat. Franciaországban ez a stílusirányzat igen szorosan kötődik a nemzeti történelemhez. Tartós továbbélését a francia forradalom (1789-től) és Napóleon uralma biztosítja (1810-es évekig). Ezért itt sajátos változatai is kialakulnak: directoire (direktoár), empire (ampír).

Történelmi háttér

A politikai légkört a francia forradalom és a napóleoni háborúk következményei befolyásolták. Különösen jelentős a szuverén nemzetállami törekvés és a nemzeti önrendelkezés jogának eszméje.

A XVIII. század természettudományos kutatásai, filozófiája és technikai felfedezései gyökeres változást eredményeztek a termelésben. A gőzgép, a mechanikai szövőgép és más gépek forradalmasították az ipart. A XIX. század elején a manufaktúrákat ipari üzemek váltották fel. A technika és a természettudomány hatalmas fejlődésén alapult ebben a korban az az optimista hit, amely a világ szinte korlátlan emberi átalakíthatóságát vallotta. A XVII-XVIII. században Európa átmeneti korszakot élt át: a polgárság erősödött és egyre nagyobb teret nyert. Míg a barokk művészet általában az egyház és az abszolút királyság támogatását élvezte, a klasszicista művészet a polgárság ízlését és erkölcsét tükrözte. Ez a stílusirányzat jelentkezik már a XVII. század közepi irodalomban, míg a polgárság önálló ideológiája, eszmerendszere, a felvilágosodás ekkor még csak Angliára, Hollandiára jellemző. Az új tanok elterjesztése a XVIII. századi franciák műve: hatásuk Oroszországig terjed. E gondolkodók még a nagy abszolutista uralkodókra, a porosz Nagy Frigyesre, az orosz Katalinra és az osztrák Mária Teréziára, s fiára, II. Józsefre is hatottak.

Festészet

A kor a festészettől az általános érdekű témaválasztást várta el: a képnek hősi tettet, vagy hősi szenvedést kellett példáznia. A művekben érzelmekre apelláló erkölcsi színezetet lelhetünk fel. A polgári becsületesség eszméiért való harcra szólít. Ezt a festészetet a sémák szeretete jellemzi, a merev ragaszkodás az előírthoz. Kialakul az akadémizmus: az élettől, az alkotó szenvedélytől eltávolodott, főleg formai tökélyre törekvő irányzat. A realizmus és az idealizmus elszakad egymástól, a mítoszteremtés mind tartalmilag, mind formailag az alkotói folyamat szubjektivizálódását készíti elő.

Biedermeier
(1820-1850)

A klasszicizmus és az empire elhalásával egy időben kialakult átmeneti stílus, a romantika kispolgári változata. Nevét a Fliegende Blatter humoros alakjáról kapta. Főleg Németországban, Ausztriában, Csehországban, de nálunk is elterjedt stílus. Jellemzője az érzelmesség és szenvedélymentesség, a mindennapi élet nyárspolgári kedélyességének ábrázolása (a tisztes Meier, a kispolgár). Műfajai: a portré, az életkép, az intérieur (enteriőr = szobabelső), a tájkép. Különösen jelentős az iparművészetben. Jelentős képviselője a festészetben Barabás Miklós, Borsos József, az iparművészetben Steindl Ferenc. Stílusára jellemző a feloldó, közvetlenebb, naivabb hangvétel. A bútorokat célszerű szerkezet, anyagszerűség, műgond jellemzi.

Forrás: Szabó Attila: Művészettörténet vázlatokban, Győr, 2000. 126. 131. 133. oldal

A klasszicizmus Magyarországon

A XVIII. század utolsó éveiben induló klasszicizmus művészete hazánkban - főleg építészet terén - a virágzó művészeti korok közé tartozik. Nagyjában a XIX. század első felét tölti be, és uralkodó művészeti stílusa ezeknek az egyébként is emelkedő tendenciájú évtizedeknek. Magyarország ekkor próbálja legalább relatív függetlenségét Bécstől kivívni, ekkor történnek az eleinte tétova, de mindjobban erősödő lépések a feudális kötöttségek felszámolására. Városiasodás, iparosodás indul meg, a kereskedelmi élet fellendül, - mindez Bécsnek is érdekében állt, főleg amikor a napóleoni háborúk fenyegetése miatt felmerült az udvar Pestre, illetve Budára menekítése. Ekkor derült ki, hogy még a kor szerény igényeihez mérten sincs elég megfelelő épület a hivatalok és a tisztviselők elhelyezésére, nincsenek tiszta, jól megvilágított utcák, nem kielégítőek az egészségügyi berendezések még Pest-Budán sem, az ország kisebb városait nem is említve. Ez a felismerés meggyorsítja a végül 1808-ban József nádor vezetésével alakult Szépészeti Bizottságnak nevezett intézmény munkáját. Részben városrendezési és korszerűsítési tervek, részben egységes szempontok szerinti építési engedélyek kiadásával elsősorban Pest, de példájára több városunk is a kor igényeinek megfelelő szintre emelkedik.

. . .

A szobrászat nagyobb virágzását korszakunkban a szerény lehetőségek, kispénzű igények gátolták, hiszen a szobrászat mindenkor sokkal költségesebb a festészetnél és nem "hasznosítható", miként az építészet. Ezért válhatott az utóbbi a polgárság felvirágzásának vezető művészetévé. Így nem meglepő, hogy a festészet - a szobrászattal egybevetve - sokkal színesebb összképet mutat. Monumentális feladatok ugyan hiányoznak, de annál nagyobb a társadalom igénye arcképek iránt, amihez az érzelmeket kedvelő, a természet szépsége iránt fogékony felfogásának megfelelően a tájkép és az életkép műfaja járul. A lehetőségek kedvezőbbek ugyan, mint a szobrászat terén, mégis nem egy művészünk külföldre kényszerül, mert a még gyenge anyagi bázison álló polgárság nem képes a sok festő teljes eltartására.

. . .

A korszak legtermékenyebb festője és legvonzóbb művészegyénisége kétségkívül Barabás Miklós (1810-1896). Néhány külföldön töltött évétől eltekintve Pesten élt, az első magyar művész, aki művészetéből meg tudott élni. Gyorsan tett szert arra a társadalmi megbecsülésre és rangra, amelyért másoknak, még utódainak is, gyakran sokat kellett küzdeniük. Ezt a sikert tetszetős és mégis jellemző emberábrázolásának, gondosan részletező, többnyire derűs hangulatú előadásmódjának, harmonikus kompozícióinak köszönhette. Az 1848-as forradalmat előkészítő korszak szinte minden szereplőjét, politikust és művészt, költőt és színészt egyaránt bemutatott festményein, ill. nagyszámú litográfiáin. Akár korai reprezentatív arcképét nézzük, amely a fiatal Liszt Ferencet (1846) ábrázolja, akár az öregkorában festett Bittó Istvánné arcképét (1874): mindvégig ezeket a legjobb arcképfestői erényeket élvezhetjük munkásságában. Tájfestői készségét akvarelljein és képhátterein kívül a fiatalkori szegénységben festett üzletcégérei (A Zöld-Fához, 1838) állítják elénk legvonzóbban.

A kor sürgető igényének engedve csoportéletképet is fest, ezek sorából a legkiemelkedőbb a Vásárra utazó román család, amelynek gondos kidolgozása a művész igényességéről vall. Mégis legsikerültebb része a műnek a háttéri táj. Barabás felemelkedett a történelmi festmény ünnepélyes magaslatára is, ezt bizonyítja a Lánchíd alapkőletételét bemutató helyszíni vázlata (1842), amelynek főként első megfogalmazása megkapó. Nemcsak Barabásról, a művészről és emberről, de az egész korról élénk képet nyerünk Naplójából, amely egész életén végigkíséri. Benne élete fordulatairól és eseményeiről, alkotásairól és megrendelőiről éppúgy beszámol, mint barátairól, a kor vezető elméiről. Mint művészetszervező is páratlan energiájú, s bár a forradalom leverése után nehezen tér magához, már 1859-ben Képzőművészeti Társulat létesítésén buzgólkodik, haláláig vezető tagja marad a művésztársadalomnak. Barabás felfogása, témaválasztása és egészséges életöröme sajátos magyar jellegzetességeket mutat. Ha tanult is Bécsben, volt is kapcsolata ottani művészekkel: alapjában eltér mindattól, amit máig használatos, kevéssé találó elnevezéssel biedermeyernek neveznek. Hiányzik belőle a német nyelvterület e kispolgári művészetét jellemző érzelgősség és kitárulkozás, érdeklődése a kor átfogó kérdései és eseményei iránt túlemeli a családias befelé forduláson, amit amaz képvisel. Ezen az sem változtat, hogy ezt a nagyon szelíd és békés művészetet képviseli egész életében, a század végéig, amikor már a hazai művészetben romantika és akadémizmus éppúgy harcolnak egymással, mint másféle festői törekvések.

Forrás: http://www.sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/ttkuj/21het/muvtori/muvtori21.html

Meller Simon
A magyar művészet kialakulása a XIX. század első felében
Részlet a római magyar művészeti kiállítás katalógusából.

...

II.

A XVIII. század utolsó negyedében kezd a magyarság nemzeti öntudata ébredezni irodalomban, politikában, társadalmi életben egyaránt. A mozgalom rohamosan erősödik s a tizenkilencedik század első negyedében már jelentékeny hatalommá fejlődött. Az elmúlt évszázad színtelen csendje helyébe színes mozgalmasság lép; az irodalmi nyelv újjá alakul; az irodalom gazdag és változatos lesz; a politikai és a társadalmi élet megelevenedik. A gazdag képből csupán a művészet hiányzik.

Pedig a művészeti szükséglet, sőt tán a művészeti termelés sem kisebb, mint a XVIII. században. A főnemesség és a főpapság helyzete nem változott; kívánalmai ugyanazok maradtak. Ha a XVIII. században - kétszáz éves szünetlen harc pusztításai után - hirtelen mindenütt új kastélyokra és templomokra volt is szükség, a XIX. század elején az e téren mutatkozó hiányt busásan pótolja a városi építkezés föllendülése. Sőt templomaink közül is néhány legnagyobbszabású, így az esztergomi és az egri székesegyház a XIX. század első felében épül. Csakhogy ennek az építési tevékenységnek s a vele járó monumentális szobrászati és festészeti alkotásoknak kevés kapcsolatuk van az imént felébredt nemzeti öntudattal. Főpapjaink és főnemeseink túlnyomó részt folytatják a XVIII. században megszokott gyakorlatot és bécsi művészekkel építtetik és díszíttetik templomaikat, palotáikat. Az egykorú bécsi építészek, szobrászok és festők munkáinak jelentékeny része Magyarország számára készült s ma is itt található.

A nagyobbszabású városi építkezés, mely főkép Pesten összpontosul, szintén idegen a magyar újjászületéstől. Városaink jórészt, s ezek között Pest is, nyelvre németek, szellemre Bécs majmolói. Azonban a városi építkezésnek nemzeti szempontból mégis nagyobb a jelentősége, mint az előbb említett palota és templomépítésnek. Igaz, hogy eleinte Pest is Bécstől kapja építészeit, de az építő tevékenység folytonossága által ideköti, idetelepiti őket. Így lassankint - letelepülőkből és bennszülöttekből - egy építészgárda fejlődik, akiknél már némi eredeti jellemvonások mutatkoznak, és akiknek munkái adják meg az e korbeli Pest speciális jellegét.

A XVIII. század végén és a XIX. elején az európaszerte dívó s minden nemzeti különbséget nivelláló klasszicizáló építési stílus általán nem kedvezett a nemzeties törekvéseknek. Föllendülésünk, mely a társadalmi életben a már-már veszendőbe ment nemzeti jelleget domborította ki, az építészet formáira nem is volt és nem is lehetett ilyen hatással. Valami nyoma azonban mégis maradt ez irányzatnak az építészetben is, ha ugyan komolyan vehetjük Schauff János törekvését, ki 1790-ben egy magyar nemzeti oszloprendszer naiv tervezetével lépett fel.

E papíros architektúra mellett az élő építészet zavartalanul haladt a maga klasszikus útján az antik oszlopok nemes rendjei között. Első nevezetesebb klasszicizáló épületünk Sándor gróf budai palotája, a mai miniszterelnökségi épület, melynek akkor világraszóló híre volt s mely nyomott arányaival és szigorúbb egyszerűségével az empire ízlésének jellemző példája. Az első nevezetesebb bécsi építőmester, aki Pesten letelepedett és akinek a város sorsára jelentékeny befolyása volt, Hild János, egy régi építészcsalád ivadéka, kinek ősei már szerepeltek hazánk architektúrájának történetében.

. . .

Pollák Mihály (1773-1855) és Hild József (1789-1867) szabták meg a forradalom előtti Pestnek építészeti jellegét. Az előbbinek főműve, a Nemzeti Múzeum, fővárosunknak ma is egyik legszebb, legnemesebb ízlésű középülete. Hildnek legnagyobb szabású terve a lipótvárosi templom volt, melynek már csak két oldalsó homlokzata maradt olyannak, a minőnek Hild tervezte és építette. A középületek azonban szinte háttérbe szorulnak a magánpaloták fényes sora mellett, mellyel e két építész, főleg a mindent romba döntő 1838-iki árvíz után, Pestet díszítette. A hirtelen növekvő város, miután falait és kapuit lebontotta, teljesen átalakult. A XVIII. századi zegzugos Pest maradt ugyan a város magva, de az élet mindjobban az északfelé fejlődő új, modern, fényes részbe húzódott. Ennek széles, nyílegyenes utcáihoz, szabályos négyszögű tereihez kitűnően illettek Pollák, Hild és követőik oszlopsoros, előkelő palotái. S e görögös ízlésű, finoman rajzolt épületek a régi várost mindenütt fényes szegélyként vették körül, végig az egész Dunasoron és a fő útvonalak mentén. Alt Rudolf bájos akvarelljei őrizték meg számunkra a legművészibb módon a klasszicisztikus Pest emlékét. A város benyomása rendkívül egységes volt, de az épületmegoldások és az építészeti részletek finom változatossága megóvta az egyhangúságtól. Talán sehol a világon a XIX. század klasszicizmusa ehhez fogható egységes, nagyszabású és művészi színvonalon álló városképet nem teremtett.

A szerencse kedvezése megadta a képnek betetőzését: a lánchidat, mely e kor építészetének kétségtelenül egyik remeke.

Mindezt távolról sem illeti meg a "nemzeti művészet" neve. Azonban e korszakban sehol Európában nincs nemzetiesebb építészet; a klasszicizmus architektúrája csak kis árnyalati sajátosságokat ismer. E sajátos árnyalat a pesti építészetben is megvan, és részben az adott helyi körülményekből, a feladatok speciális voltából, részben az itt élő és működő, itt született vagy ideszokott művészek egyéniségéből alakul ki. Még a Lánchíd is, noha építője, Clark Vilmos, angol ember, éreztet valamit e sajátságos pesti klasszicizmusból. Az angol mérnök, kinek művészi ereje a környezethez való bámulatos alkalmazkodásban rejlik főképen, kész milieut, klasszicisztikus palotákkal szegélyezett teret kapott a híd ívének kiindulási pontjául s hídfői és pillérei formáit és arányát e palotasor figyelembevételével szabta meg. A lánchíd tette csak eggyé és egésszé a forradalom előtti Pest-Buda kettős képét; ritka szabatossággal illeszkedett környezetébe, míg e nagyszerű harmóniát a legújabb Budapest épülettömegei meg nem zavarták.

III.

Az építészet fellendülése a szobrászati szükségletet is fokozta. Míg az építészet azonban olyen rangú művészeket mutathat fel, minők Pollák és Hild, addig a szobrászok jórészt alsóbbrendű dekorativ feladatokkal foglalkoznak. Az 1824-ben Pesten élő nyolc szobrász közül egyedül Dunaiszky Lőrinc (1784-1837) tett szert némi nevezetességre. Mint a bécsi akadémia dicsérettel elbocsátott növendéke (1809), Pesten a művészet akkori kevés számú barátai közt reményeket kelt, melyek sohsem válnak valóra. Oltárokat, síremlékeket gyárt, mindjobban elhatalmasodik rajta az üzleti szellem s munkája egyre durvábbá, egyre rnűvészietlenebbé válik. Ez a sorsa többi társának is. Mind e művészek a pesti németséghez szítottak s annak művészeti szükségleteit elégítették ki elsősorban. E társadalom pedig híjával volt annak a magasabb eszmények felé való törekvésnek, mely a művészeket is emelkedettebb alkotásokra sarkalta volna.

Egy sajátságos jelenségnek vagyunk tanúi. A rohamosan épülő város, melynek új palotái gazdag plasztikus díszben pompáznak, nem tud magának magasabb színvonalú szobrászatot fejleszteni. És nem is a szobrásztehetségek hiányzanak; a magasabb fejlődés lehetősége hiányzik, a pesti német társadalom kicsinyes szelleme átjárja és leigázza a művészeket. Míg az építészet fellendüléséhez elég volt a feladatok sokasága, a szobrászat felvirágoztatásához, úgy látszik, más is kellett volna: lelkesebb részvét, vagy finomabb ízlés a közönség részéről. De az építészetben is az a két művész, aki igazi művészi nivóra emelkedett, Pollák és Hild, nemcsak a kalmárpalotákon, hanem nagyobbszabású közfeladatokon erősödött meg; Pollák végül a Nemzeti Múzeum épületében foglalhatta össze tudását, Hild pedig az egri és esztergomi székesegyház és a pesti Szent István-templom monumentális feladatain edzhette erejét. A szobrászok számára ilyen nagyobb alkotások nem kínálkoztak, s az oromdíszek, párkányfrízek egyhangú feladata megőrölte ambiciójukat.

. . .

Kazinczy Ferenc, ez időben a magyar irodalom és szellemi élet vezére, aki minden iránt érdeklődött, ami a nemzeti művelődés körébe tartozott, már tudomást szerzett arról, hogy Bécsből egy magyar ifjú Rómába ment szobrászatot tanulni. E perctől kezdve figyelemmel kíséri s midőn két év múlva (1820-ban) egy sikerült mellszobráról kap hírt, buzdító és elismerő levelet ír neki. Midőn 1822-ben első szobrai Budára érkeznek - századok óta az első szobrok ismét, melyeket magyar ember művészöntudattal alkotott - kitörő örömmel üdvözli a rég vártat, a rég keresettet: "Melly dicső pályát fut az Úr, édes barátom. Az Úr az első Magyar, aki fényt von ezen a maga Nemzetére! "

A magyar szobrászat - vagy mai szigorúbb kritikával: a magyar művészi öntudat - e megalapítója Ferenczy István (1792-1856).

. . .

IV.

E korszak festészete Ferenczynél nagyobb tehetségeket mutathat ugyan fel, de senkit, aki művelődésünk fejlődésében az övéhez hasonló szerepet játszott volna. Markó Károly (1791-1860) egy évvel idősebb Ferenczynél és neve ismerős mindenki előtt, aki a XIX. század első felének festészetét kedveli; művészetünk történetében jelentősége mindazonáltal csekélyebb, mint a külföld előtt ismeretlen szobrásztársáé. Markó magának élő ember volt s korán elkerült Magyarországról; midőn itt a művészeti élet első jelei mutatkoztak, ő még a mindennapi kenyérért küzködött Bécsben s bizonytalanul kereste tehetsége útjait. Csak 1835-ben, Rómában, eszmélt magára; az olasz ég hatása alatt fejlett ki és állapodott meg nemes művészete; s ettől kezdve haláláig állandóan Olaszországban élt, először Rómában, majd Pisában, 1843-tól kezdve Flórencben.

. . .

Művészete általános és nemzetközi. Egy ország, egy nemzet sem nevezheti őt magáénak; sem a magyar, a melyből származott, sem a német, melynek művészete, sem az olasz, melynek természeti s társadalmi környezete hatott rá s melynek körében élte le napjait. Mindez nem kisebbíti érdemét. Művészete kora szellemének épp oly jellemzetes kifejezője, mint a Thorwaldsené.

Emberileg sem vehetjük tőle rossz néven, hogy elhagyta szülőföldjét s Olaszországban keresett szebb hazát. Olaszország századok óta bűvös mágnesként vonzotta magához minden ország legjobbjait, s vonzóereje sohasem volt nagyobb, mint a klasszicizmus éveiben. Mit keresett volna Markó itthon, hazájában? Itt akkor még legfölebb arcképfestőkre volt szükség, és aki magasabbra tör, bizonyára belebukik, mint Ferenczy.

Az arcképfestés azonban eléggé jövedelmezett és eltartotta művelőit. Igaz ugyan, hogy a bécsi festők időről-időre el-ellátogattak hozzánk s elszedték a zsírosabb falatokat, de az arcképfestés divatja annyira el volt terjedve, hogy a hazaiaknak is maradt elég munkájuk. Az arcképek nagy részét bizonyára az öreg Donát János (1744-1830) festette, aki bár csak hatvan éves korában költözött sziléziai hazájából Magyarországra, hátralévő 26 évében még valóságos gyári tevékenységet fejtett ki, s alig volt Magyarországon nevezetesebb ember, akit le ne festett volna. Magasabb művészi fokot ért el Lieder Frigyes (1786- 1859), aki Poroszországból származott Pestre, ahol az arisztokrácia kedvelt festője lőn. Arcképeit az empire szigorú szellemében festette: minden részletre kiterjedő pontossággal, a rajznak rendkívüli szabatosságával. Műveiben a rajz a fő; a szín csak másodsorban következik; s a színezett rajzok e korszakában arcképei a legjobbakkal versenyeznek

. . .

V.

A magyar romantikát első virágjában letörte az 1848/49-iki szabadságharc végzete: a következő évtized már csak a romantika haldoklása volt. Gyönyörűnek ígérkezett e korszak, de ígéreteit csak részben válthatta be; az irodalomban nagyrészt, a festészetben féligszobrászatban és építészetben csak nagyon kis részben. A romantika szó nem is födi teljesen e korszak tartalmát; inkább csak kapcsolatát jelzi az általános európai áramlattal.

Legkésőbben az építészet terén jutott szóhoz az új irány. Az építészeti klasszicizmusban, mely Pestnek s az ország néhány más városának képét egészen átalakította, a nagy nekilendülések eleven ereje még élt, midőn a szellemi élet egyéb ágaiban a klasszicizmus már hitelét vesztette. 1848-ig Pesten minden épület a Hild-Pollák-féle építészet szellemében készült. A szabadságharc letörése után az építkezési kedv természetesen megcsappant s csak később, az abszolutizmus utolsó éveiben jutott szóhoz a romantikus irány, mely Ausztriában és Németországban már a negyvenes években uralkodott. Egyetlen kiváló képviselője Feszi Frigyes. Fő műve a pesti Vigadó, mely 1859-től 1865-ig épült. Nem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy ez az épület az egész romantikus architektúrának egyik legkiválóbb alkotása. Benne van ugyan ezen építészetnek alaphibája, mely minden feladatot - pályaudvart, bérházat, középületet egyaránt - valami fantasztikus középkori várideál szellemében, nehéz, komoly formákkal oldott meg; de ha ebbe belenyugszunk s ha ez egyoldalúságot az általános korszellem rovására írjuk, el kell ismernünk, hogy a Vigadó tömegelosztása, formái igazan nagyszabásúak, s hogy erőteljes fantáziájú tervezője a monumentális hatásnak mestere. A magyar romantika szellemében Feszl a magyar stílus megteremtésére törekedett; e tendenciája főleg a díszítő elemekben vehető észre s az épület korjellemző erejét növeli.

E korszak szobrászata is csak egy kiválóbb tehetséget mutathat fel: Izsó Miklóst (1831 - 1875), kiben Ferenczy István, a magyar művészet úttörője, keltette fel a szobrászambi-ciót. Legnépszerűbb alkotása a Búsuló juhász márványszobra, az első magyar szobor, mely a népéletből meríti tárgyát. Tehetsége mértékét a debreceni Csokonai bronzszobor adja. Művészetének szelleme rokon a Petőfi és a fiatal Arany költészetével, melyet irodalomtörténetíróink népies-nemzeti iránynak szoktak nevezni. E költészet a magyar romantikának legnemesebb terméke, s ha Izsót nem törik meg időnek előtte ifjúsága nélkülözései, talán a szobrászatban nemcsak rokon irányút, hanem rokon értékűt is alkotott volna.

Romantikus festészetünk képe gazdagabb és változatosabb. A klasszicizmus korában az értelem s a szigorú mérték uralkodik, az építészet és a szobrászat a vezető művészetek; a romanticizmus felszabadítja a képzeletet s az érzelmet s a képzőművészetek közül a festészeté lesz a főszerep. A legnagyobb tehetség talán Brocky Károly (1807-1855), kinek mithologiai képei (pl. Ámor és Psyche) és portréi meglepnek színgazdagságukkal, kolorisztikus erejükkel. Korán elkerült Magyarországról, Bécsben tanult s végül Angliában telepedett le. Ez az oka annak, hogy nevét már-már elfeledték; nincs sehol gyökere, s egy nemzet festészete sem számíthatja teljesen magáénak. A klasszicizmus idejében ez nem lett volna baj, akkor a művészet inter-nacionális irányú volt s Rómában például minden nemzet fiai egyaránt fejlődhettek és érvényesülhettek; a romanticizmus idejében azonban a művészet tendenciája nacionális s a honi talajból szíja legszebb színeit; a gyökértelenek nem tudnak teljesen kifejlődni s az idegen miliő megnyirbálja tehetségüket. Mar-kónál az az érzésünk, hogy teljesen kifejezte magát; Brockynál, hogy kedvezőbb körülmények közt milyen nagy művész válhatott volna belőle.

Kisebb szabású tehetségével szerencsésebben sáfárkodott Barabás Miklós (1810-1898), a romantikus idők legnevezetesebb arcképfestője. A 40-es években készült zsánerképei fontosak, mint a magyar népélet első jelentősebb festészeti ábrázolásai; de tehetségének és termékenységének területe főkép az arcképfestés. Ezen belül a kisméretű akvarell portré az, amiben a legtökéletesebbet produkálta. Hosszú élete második felében megérte a magyar művészet újabb átalakulásait, látta a históriai irány virágzását, s utóbb a plein-air győzelmét - de művészetében hű maradt régi ideáljához. Akvarelljei vetekednek kora legjobbjaiéval, s a magyar művészet értékes emlékei közé tartoznak.

A romantikus zsánerkép bécsi válfajának, az úgynevezett biedermeier zsánernek képviselője Borsos József (1821-1883); a "nazarenus"-ok vallásos festészetének áhitatos művelője Szoldatics Ferenc (sz. 1820-ban), a magyar festészet pátriárkája, e rég letűnt korszaknak egyetlen élő képviselője.

A romantikus tájkép művelői közül nevezetesebbek Brodszky Sándor (1819-1901) és Ligeti Antal (1823-1890). Az előbbi a hazai vidékek romantikáját festi; az utóbbira déli és keleti útjai voltak elhatározóak, s legkedvesebb tárgya a messze kelet mesés fény-özöne marad. Eredetibb s mélyebb mindkettejüknél Keleti Gusztáv (1834-1902), akinek különösen "A száműzött parkja" c. festménye a szabadságharc leveretése után, az osztrák abszolutizmus nyomása alatt kifejlődött nemzeti szomorúságnak megható kifejezése. Keleti keveset festett; kritikus és szervező munkássága talán még fontosabb, mint művészi gyakorlata. Tájképeinek formalátása még a romantikus iskolához kapcsolják; de azoknak tartalma, s általán művészeti elvei és törekvései már átvezetnek az új korszakba, a történeti művészet korába, melynek ő egyik leglelkesebb hirdetője s harcosa. A hatvanas évek folyamán áll be a változás; a romanticizmust felváltja a hisztoricizmus.

Forrás: Művészet, Tizedik évfolyam, 1911 Negyedik szám 174-186.odal
http://www.mke.hu/lyka/10/174-186-magyar.htm

A 19. század képzőművészete

A század kezdetei. Oktatás, műfajok

. . .

A 19. század első felének magyarországi művészete nagy tömegében mindenekelőtt portréművészet. Az arisztokrata megbízók elődeik vagy saját maguk tetteire utaló "közéleti portrékat" igen sok alkalommal bécsi festőktől rendeltek; síremlék- vagy portrészobrukat külföldi mesterek készítették. Gondoljunk Eszterházy Leopoldina Antonio Canova által készített kismartoni ülő szobrára (1818), Széchényi Ferenc Johann Nepomuk Ender által festett Nemzeti Múzeum-alapító portréjára (1823), Friedrich von Amerling már említett Széchenyi István portréjára (1836). A városi polgárság szívesen foglalkoztatott távoli művészeti központokból idetelepedett festőket. Johann Jakob Stunder tizenhét Magyarországon őrzött és több tucat Szlovákiában fellelhető arcképe között találhatunk Festetich László herceget (1805), Csáky Sándorné, Prónay Sándorné Teleki Johanna grófi rangú méltóságokat, de legalább annyi polgárt, férfit, asszonyt és gyereket. Az arcképek egy része a század első évtizedében igen finom táji háttérrel, emblematikus kellékekkel, latin szignatúrával, olykor német vagy latin feliratokkal van megkomponálva. A háttérben egyes festményeken megjelenik a birtok képe, az előtérben könyv vagy valamilyen eszköz, mely az ábrázolt foglalkozására vagy kedvtelésére utal. Papi portrékon feszület vagy csupán öltözet utal a hivatásra, kereskedőnél, mint Rombauer János Steinhübl Sámuel eperjesi kereskedőt ábrázoló portréján (1804) távoli földrészekre utaló motívumok is láthatók. Lányoknál virágkoszorú, asszonyoknál virág a hajban, az asztalon, a kerti háttérben, az első fiúgyermeket már világrahozott asszonyoknál virág és gyümölcs, gyermekportréknál játékszerek. Az arcmások stílusa klasszicizmusból a romantikába hajló, kivételes esetekben 1820 körül már eljut a biedermeier eszményekig, a nyugodt polgári élet reprezentációjáig, a polgári öntudat, a családi kapcsolatok tiszteletéig, a személyes hazafiság felmutatásáig. Czauczig József portréi olykor ügyetlenek, anatómiai hibák is felfedezhetők rajtuk, ezenkívül naivan allegorikusak, nyelvük botladozik, segítségre szorul. Czauczig arcképet is fest közösen Müller János Jakabbal (például id. Pulszky Károlyt és feleségét, Pulszky Ferenc szüleit), mert erősebbnek érzi tanítómesterét a szabadtéri portrék táji, kerti környezete megfestésében. Három testvér című kerti portréja azonban talán már teljesen saját kezű műve. Kis mérete ellenére remekmű ez az olajkép, melyen a három fiútestvér egymáshoz közel helyezve, a családi viszonyok bensőségességét sejtetve áll a szép kertben, eleven, személyes jellemzéssel, nagy optimizmussal ábrázolva, mint a magyar romantika minden melankóliától mentes barátság-képe.

Sok portréfestőt sorol fel a szakirodalom, a legjelentősebbek Rombauer János, Balassa Ferenc, Kozina Sándor, Lányi Sámuel, Barabás Miklós, Borsos József, Weber Henrik. Rombauer Fessler Ignác Aurél portréja (1821) egy távoli országban élő tudós honfitársról ad hírt a Magyar Tudományos Akadémiának, Kozina Sándor Önarcképe (1832) az utazó festőt mutatja be táji háttérrel, Pulszky Ferenc portrérajza egy nagyratörő ifjú értelmiségi vonásainak visszaadása Balassa Ferenc Önarcképéhez (1821 körül) hasonlóan. Lányi Sámuel Önarcképe (1840) a forradalmár öltözetében jelenik meg; piros frígiai sapkája, lendületes gesztusa figyelemreméltóvá teszi a kevés alkotásával ismert művészt.

. . .

Arckép, életképfestészet az 1820-as évektől 1850-ig

A követelmények és kritikák alig befolyásolták a 19. század első kétharmadának művészetét.

Barabás Miklós pályája az 1820-as évektől a század végéig ível. Utazásai, bécsi, itáliai tanulmányai közben igen sokat foglalkozott tájrajzolással, akvarellezéssel. Ez hozzátartozott az utazó festő gyakorlatához. Velencében vedutát rajzolva vette észre, hogy nincsenek megalapozott távlattani ismeretei, ezeket igyekezett önéletírása szerint pótolni skót barátja és a magyar festőtársak segítségével. Akkoriban másolt, esetleg önállóan festett néhány vedutát a Vezúv kitöréséről, a Kék Barlangról, a Villa Maecenasról Tivoliban, Róma részleteiről, mint ahogy ez szokás volt az európai tájrajzolási gyakorlatban a reneszánsz korától, északi és déli rajzolóknál egyaránt. Ezekkel az egyszerű módszerekkel készítette fel magát a magyar tájrajzolói pályára, egyes portréi tájhátterének finom elrendezésére, életképei hátterének megoldására.

Barabás a harmincas évek közepétől haláláig a magyar főváros arcképrajzolója és festője lett, egyes fontos intézményeinek lelkes, szorgalmas tagja. Számunkra ezek közül legfontosabb a Magyar Tudományos Akadémia, majd az 1860-as évektől az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat. Mit várt a Tudós Társaság levelező tagjától, Barabás Miklóstól? Azt semmiképpen nem, hogy pusztán tagjai portréját fesse sorba saját vagy pártfogók megrendelésére. Akadémikus volta többre kötelezte. Magának tűzött ki 1836-ban akadémikusi feladatot, melyet csak részben oldott meg hosszú élete folyamán, s csak egy-két, évekig készülő alkotásában, kevés előadásában és valószínűleg iskolájában hasznosított. Ez a perspektíva, a távlattan tanulmányozása volt, melyet ő már elődeitől eltérően nem nevezett isteni (divina) perspektívának, hanem teljesen racionális, száraz tudománynak tekintett. Tizenöt könyvet vásárolt európai könyvesboltokban, a témáról írott székfoglalóját azonban soha nem tartotta meg.

. . .

Barabás portréfestőként kezdte pályafutását, de már ifjúkorában Josef Neuhausernél Nagyszebenben megtanulhatta, hogy az élet elevenségét a 17. századi holland, flamand hagyományok nyomán, a legjobban a szabadban elhelyezett életkép adhatja vissza. Bécsben Johann Nepomuk Endertől megtanulta a festői népviseletek tanulmányozásának és felhasználásának fontosságát a népi portrékat és életközeli jeleneteket megjelenítő kompozíciókban. Barabás nagyobb méretű életképeiben, így legismertebb művében, a Vásárra igyekvő bérci oláhok / Vásárra menő román család című 1840-es években festett kompozíciójában, emelkedett, ünnepélyes formában egyesítette a romantikus táj és a kosztümös népi életkép elemeit. Vigyázott, hogy minden életkor, s a család és kicsiny kísérete (egy szolgáló s a fiatalasszonyt hordozó öszvér vagy kisebb méretű ló) pontosan megjelenjen a képen. A család mint a társadalom alapegysége nem csoportportréban, hanem cselekményben látható a képen. Minden részlet szépen kidolgozott, a képen konfliktusnak még árnyéka sem érezhető. A reformkor Magyarországának egy szegletét bemutatva a festőben - szerencsésen - nincsen nemzeti elfogultság. A pesti gyalogőrség hasonló érzésekkel vehette meg a festményt a József nádor Nemzeti Képcsarnok részére, remélve, hogy a művész még sok hasonló, életből ellesett jelenetet fog megfesteni a két magyar haza tájairól. Az ötvenes években több festményben (például A menyasszony érkezése) kicsit fátyolosabb részletekkel a festő folytatta ezt az életképstílust, mindazonáltal az is észrevehető, hogy a portréfestő Barabás kerekedett felül az eseményfestőn. Későbbi működésének is legfőbb műfaja a portré maradt, noha akvarelljeinek tanúsága szerint lehetett volna kitűnő tájfestő, életképfestő is. Portréinak százai jeleznek egyenletes jó kvalitást, biedermeier kedvességet, az ábrázolt pozitív vonásainak kiemelését, szolid mesteremberi értékeket az arcmások, ruhák, selymek, bársonyok, szőrmék, ékszerek festésében. Barabás korai képei közül egy ismeretlen fiatal nő portréja 1831-ből Johann Ender nyomain haladó mestermű a ruhakelmék, ékszerek, hajviselet megelevenítésében, Liszt Ferenc-portréja (1837) a fiatal zseni romantikus ábrázolása a fejtartás, a viselet, az ihletett arc ábrázolásában. Teleki József (1836), Vörösmarty Mihály (1836), Wesselényi Miklós portréja (1836), a tudós akadémikusok arcképeinek sorából egyéni jegyeikkel tűnnek ki.

Forrás: Beke - Gábor - Prakfalvi - Sisa - Szabó: Magyar művészet 1800-tól napjainkig, Corvina, 2002, 120-122. oldal és 133-137. oldal (Szabó Júlia: A 19. század képzőművészete c. fejezetből)