Barabás Miklós: Bittó István arcképe (1875) |
ÉRDEKESSÉGEK | |
| Bittó István | ||
| Londesz Elek Barabás Miklósról | ||
| Részlet Barabás Miklós önéletrajzából | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Bittó István, államférfiú, szül. Sárosfán, Pozsony vmegyében 1822 máj. 3. Atyja, a megye alispánja nagy gonddal nevelteté, kitünő tanuló volt és midőn Mosonban megyei szolgálatba lépett, kitünő hivatalnoknak bizonyult, és megnyerte a nép szeretetét. 1848-ban képviselőnek választották, el is ment Debrecenbe és Szegedre, a világosi fegyverletétel után pedig kibujdosott. 1851-ben engedelmet nyert hazatérhetni és Somogyban élt, visszavonultan, gazdaságának. Az 1861. és 1865-i országgyüléseken a szigetvári kerületet képviselte, midőn ott 1869-ben megbukott, Abrudbányán választották meg. Nem annyira szónoki tehetsége által tünt ki, mint ügyessége és munkássága által, melyek megnyerték részére Deák bizalmát. Az országgyülésnek alelnöke, a pénzügyi bizottságnak, majd az 1870-iki magyar delegációnak elnöke volt. Horvát Boldizsár visszalépése után Andrássy reá bizta az igazságügyi tárcát és ezt Lónyay alatt is 1872 őszéig megtartotta. Ezen időbe esik az uj igazságügyi szervezet életbe léptetése, a királyi kinevezéstől függő birák kinevezése. Lónyay kabinetjéből B. még annak bukása előtt kilépett, és 1872 októberben a ház elnökének választatott. A rövid életü Szlávy-minisztérium után 1874 márciusban megbizatást nyert minisztériumot alakítani. Ez volt az utolsó kisérlet tisztán a Deákpárt alapján képezni kormányt, és annál nehezebben sikerült, mert magában a pártban nagy töredék követte Lónyayt, más meg Sennyeyt. B. feladatát csak az könnyítette meg, hogy pénzügyminiszternek sikerült megnyernie Ghyczy Kálmánt. Ekkor történtek az első komoly kisérletek a pénzügyek rendezésére. Midőn Tisza 1875 febr. 3-án kijelentette a közjogi alap elismerését és ezáltal a pártok új alakulása kezdődött, B. visszalépett. Azóta mint képviselő, és midőn nem nyert mandátumot mint magánember él. Ő az egyetlen volt miniszterelnök, ki nyiltan az ellenzékhez csatlakozott.
Forrás: Pallas lexikon
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/egyeb/lexikon/pallas/html/013/pc001375.html
Itt járt közöttünk még néhány esztendővel ezelőtt a magyar festőművészet pátriárkája, Barabás Miklós. Mintha ma is látnánk örökösen mosolygó, szelíd szemeit, mintha ma is csevegne még beszédes ajkával, félszázadnál jóval hosszabb időre terjedő pályájáról és emlékeiről. Élete valóban érdekes művész-élet volt, habár maga nem tartozott az "érdekes bohémek" közé, a kik külsőleg is kifejezést szeretnek adni művészvoltuknak. Nem a külsőségekben kereste a művészélet jellegzetességét, hanem magában a munkában, a művészetért való lelkesedésben. A Magyar Nemzeti Múzeumban levő, maga festette arcképén igazi mivoltában áll előttünk nyugodt, józanságra valló szelíd tekintetével, otthoniasan, házi sapkával a fején s csibukkal a kezében. Szinte várjuk, hogy megszólal: "Hej, az én időmben, a mikor nem voltak körülöttünk minden vonalt megmagyarázó tudós professzorok, s magunknak kellett rájönnünk a rajzolás meg a festés minden titkára"...
Valóban ritka tehetséggel volt megáldva, hogy gyermekkorának és ifjúságának mostohasága sem csábította el a bizonytalan jövőjű művészettől valami nyugodalmas hivatalba vagy parókiába, a melyet iskolai tanulmányainak elvégzése után hamarosan megkaphatott volna. Mikor a háromszéki Mártonfalváról, a hol 1810-ben született, szegény, árva fiúcska módjára egy kis batyúval bekerült a nagyenyedi kollégiumba, már ott derengett a lelkében a művészet szeretete s jobban szeretett bajlódni a rajzaival, mint a latin grammatikával. Diákoskodása alatt tömérdek nélkülözésben volt része, de minden nyomorúságáról megfeledkezett, ha rajzait dicsérgették. Minden gyönyörűsége a rajzolás volt, mely még cipóra valót is hozott neki. Tanulótársait rajzolta le kezdetben, majd pusztán emlékezetből Katona Zsigmond és báró Kemény Simon arcképét is elkészítette mindenek nagy bámulatára. Az évekkel egyre növekedett benne a művészet szeretete, s végre elszánta magát és búcsút mondott az iskolának. 1828-ban Kolozsvárra ment, a hol egy Gentiluomo nevű olasz festőtől - a ki különben ének- és zongoratanítással foglalkozott - megtanulta az olajfestés elemeit, minthogy addig csak krétával rajzolt vagy vízfestményeket készített miniatűrben. A festékek neveivel is ekkor ismerkedett meg először. Nem volt ezután nyugta, a míg a bécsi Képzőművészeti Akadémiába nem jutott, hogy ott alaposan kiképezze magát a rajzolásban és a festésben. Igen nehezen jutott be a bécsi iskolába, mert az igazgató sehogysem akarta elhinni az apró legénykének, hogy ért a rajzoláshoz. Semmikép nem imponált neki a Barabás nagyenyedi bizonyítványa, a melyben holmi kitűnők és jelesek voltak a zsidó és a görög nyelvből. Rajziskolai bizonyítványt kért tőle előtanulmányairól, Barabás ekkor hazatért szállására s ott kréta-rajzot készített egy barátjától kölcsönkért Vénusz-szoborról. Elvitte a rajzot az igazgatóhoz, a ki sokáig gyönyörködött benne, majd megszólalt német nyelven:
- Hol tanult?
- Sehol.
- Hát ezt ki rajzolta?
- Én, igazgató úr.
- Úgy? Micsoda szemtelen hazugság ez.
Barabás kemény hangon jegyezte meg erre:
- Tisztelt igazgató úr, mi nem azért vagyunk itt, hogy abból vizsgázzunk, ki tud egymásnak nagyobb gorombaságot vágni a fejéhez.
Az igazgató most még jobban kijött a sodrából, s mérgesen rivalt rá az önérzetes magyar legénykére:
- Hogy mer olyasmit mondani, hogy ezt maga rajzolta?
Barabás tanukra hivatkozott.
- Itt nincs más bizonyíték - rivalt rá az igazgató - csak az, a mit itt az akadémiában rajzol.
- De ha alkalmat nem adnak rá, hogyan bizonyítsam be a tehetségemet?
A mérges ember ekkor felrántott a homlokára egy zöld szemárnyolót s kifelé indulva a szobából, rászólt Barabásra.
- Jöjjön utánam!
Barabás nemsokára ott ült az egyik teremben a többi tanuló között s hozzáfogott egy dombormű-minta lerajzolásához. A harmadik napon észreveszi, hogy az igazgató ott áll a háta megett és nézi a rajzot, majd megszólal:
- Mióta van maga itt?
- Három nap óta.
- Ki adta magának ezt a helyet?
- Saját maga, igazgató úr.
A mérges ember egyszerre szelíd arcot öltött s nagy jóakarattal kérdezett még egyet-mást Barabástól, majd megelégedéssel távozott. Most már kedves emberévé vált a magyar legényke, s ezután nagy igyekezettel buzgólkodott a tanításán.
Barabás nagy szegénységben élt Bécsben, de erős akaratával és a művészet iránt érzett nagy szeretetével minden akadályt legyőzött. Mikor Bécsből - 1830-ban - visszatért Kolozsvárra, már egész Erdélyben nagy volt a híre a művészetének. Sok arcképet festett s Szebenben, később pedig Bukarestben is hosszabb időt töltött mint keresett művész. Bukarestben Kisselev tábornok pártfogása révén divatos arcképfestő lett és sok pénzt keresett. Módjában volt most már az is, hogy megvalósítsa régi vágyát s Olaszországban folytassa tanulmányait. 1834-ben már a velencei képtárakban mázolgatta nagy mesterek alkotásait, majd Bolognába, Firenzébe, Rómába és Nápolyba ment, s tapasztalatokkal gazdagon tért haza 1835-ben.
Ettől kezdve ő lett a legkeresettebb magyar arcképfestő s évről-évre igen sok kiváló ember arcképét festette meg, köztük báró Wesselényi Miklósét, Vörösmarty Mihályét, Petőfi Sándorét, gróf Széchenyi Istvánét és Arany Jánosét. 1840-ben végleg megtelepedett Pesten s a következő évben családot alapított; feleségül vette a konstanzi születésű Bois de Chesne Zsuzsannát. Anyagi gondoktól menten, teljesen művészetének szentelhette ezután az életét, a melynek nem voltak ugyan izgalmas külső eseményei, de annál több volt benne a művészet nyomán járó siker és elismerés. Az arcképeken kívül számos zsánerképet is festett, a melyek közül egyike a legnépszerűbbeknek a "Menyasszony megérkezése". A "Vándor cigányok" címűt Petőfi is megénekelte. Bámulatos memóriája volt; a többi közt egyszer harminchét év multán festett meg emlékezetből egy arcképet.
Barabás hosszú művészélete folyamán a művészet elméleti részével is foglalkozott, s ebbéli irodalmi munkásságáért levelező tagjává választotta meg a Magyar Tudományos Akadémia. 1877-ben ünnepelte meg ötvenéves művészi jubileumát s ezután is fiatalos buzgósággal festett, a míg - 1898 febr. 12-én - a halál ki nem vette kezéből az ecsetet. Istenáldotta magyar művész volt s mindig legjobbjaink között fogják emlegetni a nevét.
Forrás: A magyar festőművészet albuma, Hornyánszky V. Cs. és Kir. Udvari Könyvnyomdája, [é.n.], 69-70. oldal
Részlet Barabás Miklós önéletrajzából
1872-ben Pucher János építész rábeszélte anyósát, hogy festesse le magát meglepetésül a férje nevenapjára. Az asszony arcképét már alá is festettem, mikor Puchernek sikerült ipát, Kern Józsefet is rábírni, hogy lepje meg a feleségét, Jozefát a nevenapjára. Pucher így akart egyszerre az ipa és anyósa arcképéhez jutni. A legközelebbi hétfőn Kern Józsefnek eszébe jutott ígérete, és váratlanul beállított hozzám. Megijedtem, mikor megláttam, mert a váratlan megjelenésre nem számítottam. A neje arcképe éppen állványomon volt, az állványhoz kötve, s mivel nagy térdkép volt, hirtelen el sem dughattam, sőt meg sem fordíthattam.
- Ich bin Schlossermaister Kern - kezdi ő jó vastag hangon -, ich will malen lassen, ich bin einmal gemalt, aber das ist schlecht, die Rame aber ist noch gut, ich habe die Maas mitgebracht, 25-25 zoll. (Én Kern lakatosmester vagyok, és festetni akarom magam. Már egyszer lefestettek, de rosszul, a kép keretje azonban jó, el is hoztam a mértékét, mely 25-25 hüvelyk.)
Már most másik bajom is akadt, tudniillik hogyan beszéljem őt reá, hogy nagyobb vászonra festesse magát, hogy az ő arcképe is egyenlő legyen a feleségéével. Kezdtem neki magyarázni, mennyivel jobban díszíti a szobát a térdkép, mint az a nagyon kicsi alak.
- Hát mekkora legyen, például mint az a kép? - kérdi, és megáll a neje képe előtt. Rámereszti a szemét, aztán felém fordul, és keményen reám nézve így szól:
- Hiszen ez az én feleségem!
El akartam vele hitetni, hogy talán csak hasonlít az ő feleségéhez, ha átfestem, egészen más lesz az arca.
- De hiszen ez az én feleségem, nemcsak az arca, de az egész növése is az övé. Hát akkor ki ez az asszony?
- Valami vidéki, a nevét nem is tudom még.
Javában vitatkozunk, mikor kopogtatnak az ajtón, és beállít egy leány, a karján kávéskendőbe kötött batyuval, és gazdáját észre sem véve, éles hangon kezdi el:
- Die Frau Kern lasst sich empfehlen, und hir schnikt sie irh Kleid. (Kernné asszony tisztelteti, s itt küldi a ruháját.)
- Na jetzt samer doch im klohren - dörmögte bele mély hangon a mester. (Most már tisztában vagyunk.)
A leány nagyot sikított: "Jessus Maria!" - mire Kern feléje fordulva így szólt: "No én már meg vagyok lepetve, de ha egy szót szól otthon, hogy engem itt látott, jaj lesz magának." A leány hallgatást ígért, és szavát meg is tartotta.
- Már most természetes, hogy engem is ilyen nagyságban kell lefestenie - szólt hozzám Kern.
Mikor a képek készen voltak, azt ajánlottam Kernnek, jó volna egy kis tréfát űzni a képek hazavitelével. A képeket természetesen letakarva viszik haza, és az asszony estig dugdossa a maga képét. Ha most már én a képet elcserélve küldeném, mikor a képet (leleplezi, saját képmása helyett a férjéét találja. "Das wer ich anderst machen" - felelte Kern, de mikor később eljött hozzám a képek árát kifizetni, mégis nagyon sajnálta, hogy nem fogadta meg a tanácsomat.
Forrás: Barabás Miklós önéletrajza, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1985, 155-156. oldal
