1874 - Olaj, vászon, 84x66 cm |
MŰELEMZÉSEK | |
| Szvoboda D. Gabriella könyvéből | ||
| Zádor Anna írása | ||
| Hoffmann Edit elemzése | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Egy késői gyöngyszem az általában a múlt századi portréfestészet reprezentánsaként szereplő Bittóné is, melyet a külföldi szakirodalom a polgári szalonfestészet kvalitásos példájaként tart számon. Hasonlóan fáradt, de behízelgő szépség árad a Singer Sándor-portré zöldes-szürkés sfumatóval befuttatott gyöngéd felületeiről. De Barabás képmásainak javarésze ekkor már nem sikeres. A Képzőművészeti Társulat tárlatain időnként felbukkanó képeit a kritika feszesnek, keménynek tartja, a porcelános felületeket elavultnak, a modell legjellemzőbb testfelületét bemutató, stabil beállításokat fantáziátlannak, sőt unalmasnak.
A portrédivat változása egyre nyilvánvalóbb. A 60-as évektől Györgyi-Giergl Alajos, Madarász Viktor, Than Mór, Székely Bertalan, Lotz Károly művei között egyre nyitottabb kompozíciók bukkannak fel, bonyolult testmozgásokkal és bonyolult lelki tartalmakkal. A fiatal Benczúr Gyula sohasem látott gazdagságot, Munkácsy Mihály erőt visz az arcképbe. A nagy tehetségek ifjúkori művein Barabás biedermeier szelleme is fellelhető, éppen az ez ellen való tiltakozás tette lehetővé számukra a magasabb szintre jutást.
Barabás előadásmódja lassan, önkéntelenül igazodik az aktuális áramlatok külsőségeihez. Modelljeinek évtizedek óta egyforma beállításán is igyekszik változtatni.
Forrás: Szvoboda D. Gabriella: Barabás Miklós 1810-1898, Képzőművészeti Kiadó, 1983, 79. oldal
Barabás egyik fő vonása, hogy művészetének legfőbb jellegzetességei fellépésétől haláláig alig változtak. Szinte minden korszakában találunk művészi elmélyüléssel festett, kimagasló alkotásokat - még a késői korszakban is például "Bittó Istvánné arckép"-ét (1874) - és megrendelésre készült, kissé elsietett és kedvetlen, többé-kevésbé sematikus műveket. Barabásnak köszönhető a magyar arckép számos jellegzetes példája a forradalom előtti korszakból, sőt ezen túlnyúlva, egészen a hatvanas évekig. Arcképtermésének legjava vetekszik a korszak hasonló irányú legjobbjainak műveivel, így például az osztrák Friedrich Amerling művészetével.
Forrás: A magyarországi művészet története (főszerk.: Fülep Lajos, szerk.: Dercsényi Dezső, Zádor Anna), Corvina Kiadó, 1970, 367. oldal
A kortárs-barátok szeretik hangsúlyozni, hogy Barabás volt az első nálunk, ki életet öntött arcképeibe (Szana) és hogy "élethű rajzaiban nemcsak pusztán az idomok hűsége, hanem a lélek élet tükrözik vissza" (Maszák Hugó). Ez igaz is és nem is. Az előzményekhez viszonyítva sok volt, amit adott, a benne rejtőző lehetőségekhez képest kevés. Ha Barabás a lelkéhez közelálló realizmus felé hajlik, közelebb jutott volna a "lélek élet"-rajzához, mert művészete mindig akkor hozta a legmeglepőbb eredményeket, mikor minden melléktekintet és cifrázás nélkül azt rajzolta, amit egészséges, józan természete pontos megfigyeléssel érzékelt. Ha nemcsak a művészeket tudja közös szervezkedésben vezetni, hanem a kritikusokat és a közönséget is. De ami nem a művészeti életet, hanem a művészetet illeti, ott ő idővel nem vezető, hanem vezetett. Mint ahogy a témás képek festésére hagyta magát e téren fennálló fogyatékossága ellenére rákényszeríteni, úgy engedte, hogy a tőle alapjában véve idegen "idealizálás" felé tereljék. S noha Henszlmann világosan megmondta, hogy "sem jó tapintatot, sem jó reményt jövőre nem várhatni ott, hol a nyalka és édeskés iránti vonzalom meghonosul", ő mégis a többiekre hallgatott, akik erényéül tudták be, hogy "nem a keresetlen realizmus vezeti ecsetjét".
A "hálátlan hasonlatosságot kerülte" s "lehetőleg előnyös hasonlatú képmást igyekezett mindenkiről festeni". De hát nagyon kényes kérdés, mi az "előnyös hasonlat"; annak mindenesetre az ábrázolás belső képéből kell kiindulnia és nem a festő megítéléséből, mert az ízlés általában a legviszonylagosabb, legbizonytalanabb valami s Barabásé vezetésre szoruló. Mennyivel bölcsebb lett volna, ha Barabás a saját felfogása szerint való előnyösséggel kissé óvatosabban bánik, különösen nagy embereknél.
Forrás: Hoffmann Edit: Barabás Miklós, Művelt Nép könyvkiadó, 1950, 49. oldal
