Önarckép (1711) |
ÉLETRAJZI ADATOK | |
| A Képzőművészet Magyarországon c. kiállításból | ||
| A Művészeti lexikon szócikke | ||
| Lázár Béla: Mányoki-tanulmányok | ||
| Részlet Ernszt Lajos cikkéből | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Mányoki Ádám
(1673, Szokolya - 1757, Drezda)
Korának legjelentősebb magyar festője. A szokolyai református pap fia; előbb Hamburgban, majd Hannoverben tanult festeni A. Scheitz híres német festőtől. A francia arcképfestők közül különösen Larguilliere stílusa volt hatással fejlődésére. Porosz udvari szolgálatban ismerkedett meg II. Rákóczi Ferenc feleségével, majd magával a fejedelemmel is, aki csakhamar udvari festőjévé nevezte ki. 1709-ben diplomáciai megbízatással Hollandiába küldte, később Rákóczi ajánlására 1712-ben Erős Ágost szász választófejedelem és lengyel király fogadta szolgálatába. Így 1713-ban Varsóban, 1714-ben Drezdában, aztán Berlinben főként az udvar tagjait és híres szépségeit festette.
1724-ben végleges letelepedési szándékkal visszatért Magyarországra, de bár néhány főnemesi család több arcképrendeléssel látta el, biztos megélhetést ez nem jelentett. 1732-től Berlinben és Lipcsében működött, majd haláláig Drezdában élt visszavonultan.
A barokk arcképfestészet kiemelkedő tehetségű mestere volt. Korai művei közül kiemelkedik a Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő Önarcképe, II. Rákóczi Ferenc magyarországi (1708) és danzigi (1712) arcképe, az ismeretlen helyen lappangó Bercsényiné-portré (1712), valamint Flemming gróf (1713) és egy Ismeretlen magyar főúr Varsóban őrzött arcképe. Kiemelkedő alkotásai még az anhalti hercegi családot, valamint a királyi kegyencnőket ábrázoló képei (Montmorency hercegnő, 1714; Cosel grófnő, 1715; Dönhoff grófnő, 1713; 1716). A Habsburg udvarban, VI. Károly császárt, a gyermek Mária Teréziát s Mária Annát festette meg (1723). Hazai tartózkodásának emlékei a Ráday, Podmaniczky stb. család tagjait ábrázoló, a magyar családi képsorozatokhoz alkalmazkodó, provinciálisabb kivitelű arcképei. Késői korszakának kiemelkedő alkotásai Rechberg jogtanár, Blendinger ötvös (1731) és Knebelsdorff G. W. (1732) portréja, a Sulkowski-gyermekeket (1734) s egy Jelmezes kisfiút és Kisleányt ábrázoló képek stb. E korszak egyik legérettebb, legegyénibb alkotása Thiele A. festő arcképe (1737).
Forrás: http://www.kfki.hu/keptar/magyar
Mányoki Ádám, festő, szül. Szokolya (Hont m.) 1673. megh. Drezda 1757 aug. 6. Atyja Szokolyán és Perőcsényben ref. pap volt. Ifjúkoráról semmit sem tudunk. 1712-ig mint II. Rákóczi Ferenc festője szerepel, aki diplomáciai megbízással Hollandiába küldte. Megfordult Francia és Németországban is, hol lefestette Knobelsdorffnak, Nagy Frigyes e híres építészének arcképét (Hohenzollern Museum) Rákóczi-korabeli magyarországi működésének egyetlen ismert emléke II. Rákóczi Ferenc arcképe, amelyet a szász királyi udvartól Nemes Marcel 1925. szerzett meg s ajándékozott Szépművészeti Múzeumunknak. Rákóczi ajánlatára került Erős Ágost lengyel király és szász választófejedelemhez, aki 1000 tallér fizetéssel udvari festőének nevezte ki. Még Krakkóban festette le Lubomirska hercegnőt (Drezda) s Erős Ágostot (Krakkó, Potocki-palota). A szász királyi udvar tulajdonában egész sorozat, többnyire lengyel főurakat ábrázoló képmása van. Lefestette Rechberg jogtanárt (Lipcse. Egyetem), Blendinger ötvöst (Drezda, Grünes Gewölbe). Erős Ágost halála után III. Ágost foglalkoztatta. Carignan hercegnő képmása Szépművészeti Múzeumunkban az ő számára készült. Sorsa azonban rosszra fordult. Hazajött Magyarországra, hol egy ideig a Rhédeyek és Podmaniczkyak foglalkoztatták, számukra festett művei Kiskartal és Aszód kastélyaiban maradtak fenn. Drezdába visszatérve, csöndes visszavonultságban töltötte el utolsó éveit. Miniatűröket is festett (Gileno képmása 1702-ből Szépműv. Múzeumunkban). Több képmását rézmetszetben sokszorosították.
Forrás: Művészeti lexikon
http://www.kereso.hu/yrk/Zhirfmrgv/4409
Lázár Béla
MÁNYOKY-TANULMÁNYOK I.
(II. Rákóczi Ferenc születésének 250. évfordulója alkalmából)
. . .
Tíz esztendőt töltött Mányoky Erős Ágost szolgálatában (1713-1723) s ez idő alalt nemcsak Németországban, de Lengyelországban is huzamosabb ideig tartózkodott. Nagyon természetes, hogy a szorgalmas művésznek sok műve lappang lengyel földön, csak Stanislas Ágost lengyel király műkincseiről szóló jegyzékben, mely 1793-ban készült, tizenkét műve van fölemlítve. ... De igen sok képének nyoma veszeti. A lengyel királyság megdőlte után az oroszok elhurcolták a műtárgyakat s a lengyel múlt emlékeit tőlük telhetően elpusztították. Mi maradt meg ezekből, most fog kiderülni, mert a rigai békeszerződés szerint a lengyelek visszakapják királyaik műkincseit. A tárgyalások most folynak. . . .
Ez a művészi vetélkedés, mely Silvestre győzelmével végződött, igen elkedvetlenítette és 1723-ban szabadságra megy, haza, Magyarországba. . . .
Annyi bizonyos, hogy Mányoky nem volt megelégedve az otthoni eredménnyel és 1731. végén visszament Szászországba. Először Lipcsében találjuk, honnét már említett levelét írja Teleki Ádámhoz, melyben "csendes maradandó helyről" ábrándozik, hol végleg megtelepedhetne. Egyelőre erről szó sem lehet. Udvari festői állásától megfosztva érkezik Lipcsébe, ahol munka után kell lálnia. Ez időben Lipcsében készített művei közül csak Bernigeroth metszetében ösmerjük Richter János Kristóf szász kir. tanácsos s lipcsei szenátor arcképét. . . .
Mányoky azonban Lipcsében sem volt sorsával megelégedve; a biztos fizetés, a nyugodt elhelyezkedés vágya élt benne. Közben (1733-ban) Erős Ágost elhalt és fia III. Ágost jut a trónra, akihez - mint régi jóakarójához, hiszen már trónörökös korában festette! - már a következő esztendőben folyamodik régi állásáért. 1735-ben folyamodását megismétli, miközben mai siralmas állapotjára rámutat, "minthogy most, valamint az egész éven át semmi dolgom sem akadt s hitelezőim szüntelenül zaklattak". Az 1734-ben kelt folyamodványára nov. 2-án az a határozat, hogy meg kell vizsgálni, mi igaz állításaiból és hogy miért vesztette el penzióját? De a vizsgálat nem lehetett rá nézve kedvező, mert még 1735. augusztus 2-án is az a határozat, hogy "soll sich gedulden". Végre hosszas várakozás után 1738-ban újra kinevezik udvari festővé. . . .
Ezek az esztendők művészünk leghányatottabb évei voltak s alkotó ereje ezt megsínylette. Művészete tehát igen egyenetlen, a lelki elmélyedés szép példái mellett sok a lapos, felületes alkotás is. Már nem is ifjú ember. A sors csapásait nem viseli el játszi ruganyossággal. A keze a lelki izgalmakat, melyeken keresztülment és amelyeket felségfolyamodványaiban is panaszol, visszatükrözi. Csak III. Ágost udvarában nyugszik meg, a mi művészete - ha ideig-óráig tartó - újabb föllendülését is eredményezi.
Ünnepet ült a magyar kultúra, mikor évszázados számkivetés után hazakerült nemrég Mányoky Ádám arcképe, melyet II. Rákóczi Ferencről festett. A művész neve nálunk szinte kizárólag ehhez a képhez kapcsolódott. Azóta, hogy László Fülöp lemásolta és színes reprodukciókban országszerte elterjedt, Rákóczi fejedelem és festőjének, Mányoky Ádámnak neve elválaszthatatlanul egybeforrott. De csak a neve. Mányoky művészi egyéniségéről édes-keveset tudunk. Alakja elvész a múlt homályába s élete körülményei is felderítetlenek. Amit eddig újságcikkekben, sőt történeti munkákban is olvashattunk róla, nagyrészt egymásnak ellentmondó adatokat tartalmazott, úgyhogy itt az ideje megtisztítani a körülötte fölburjánzott gazt és megállapítani a kétségtelen igazságot.
E sorokban eddigi kutatásaimat foglalom egybe.
Mányoky Ádám életrajzának hiteles adatai egy 1755-ben Drezdában Conrad Walthernél megjelent francianyelvű műben találhatók, melyeket Christian Ludwig von Hagedorn (1712-1780) írt Lettre à un Amateur de la Peinture címmel. E könyvben (a 254-265. lapokon) Hagedorn magától Mányokytól nyert értesülések alapján foglalta össze a művész életadatait. Ez adatokat részben kiadott, részben kiadatlan levelek, a művésznek a drezdai levéltárban őrzött folyamodványai és hagyatékában talált iratai mindenben megerősítettek, de egyszersmind kiegészítettek. Fölöslegesnek tartom a régebbi hibás adatok részletes cáfolatát s alább csak kutatásaim végső eredményeit foglalom egybe.
Mányoky Ádám eszerint Szokolyán született 1675-ban, a hontmegyei Szokolyán, mely közel fekszik a nógrádi határhoz. Atyja, Mányoky János nemes származású szokolyai prédikátor volt, négy leánya és két fia született, Sámuel fia is pap lett, tahitótfalusi prédikátor, míg Ádám korán elkerült a szülői háztól. Lehet, hogy a család a tolnamegyei Mányok községből származott, hol már a XVI. században gyökeret vert a reformáció, ez időből három Mányoky nevű evangélikus prédikátort is ismerünk, ezek egyikének lehetett leszármazottja Mányoky János, festőnk atyja. Mányoky Ádám ifjúsága a törökök ellen folytatott véres harcok idejére esik, szülőföldje háborús színtér, atyjának menekülnie kellett s a kurucok által ostromolt Komárom várában húzódott meg; a város előbb meghódolt Thökölynek, kinek végül is föl kellett adnia a várat és a császáriak bevonultak. Ez 1685-ben történt, a csapatok közt volt a braunschweigi kontingens is, melyhez a zelli származású Doelfer auditor-generális is tartozott, aki a tizenkét éves Mányoky Ádámot inasának fogadta és annyira megkedvelte, hogy elkérte szüleitől, megígérve, hogy hazaviszi Németországba s fiaként fölnevelteti. Így került Mányoky Ádám hazatérő nevelőatyjával Zellre, ahol kitűnő neveltetésben részesült, hiszen nemcsak németül, de franciául is megtanult s ami sokkal meglepőbb, nem felejtett el magyarul, amit néhány magyar levele fényesen igazol.
Nevelőatyja, észrevéve a fiúnak rajz-tehetségét, nem állott útjába annak, hogy művészi pályára menjen, csak azt követelte, hogy alaposan képezze ki magát. Ezért eleinte a zelli rajzmesternek, Schillernek kezére bízta, ki néhány hónapig tanította és bevezette a rajzolás elemeibe. Később egy lüneburgi arcképfestő a festés mesterségére kezdte oktatni. Eljárt ugyanis Zellbe Scheits András, az ismert Scheits Mátyás hamburgi festő, Wouwermann egykori tanítványának fia, hogy arcképeket fessen s Mányoky ilykép a hollandi festői hagyományok titkaiba ezen az úton hatolhatott be. Sokkal nagyobb hatást tett reá azonban a salzdahlumi kastélyban látott gyűjtemény. A braunschweigi herceg, Anton Ulrich (1635-1714) 1691-ben salzdahlumi kastélyában kiváló művészi alkotásokban gazdag, 200 láb hosszú, 50 láb széles és 40 láb magas galériát rendezett be, melyben nemcsak szobrok és festmények, hanem porcellán-, zománc-, üvegtárgyak, majolika, órák is nagy számban voltak felhalmozva, csupa válogatott ritkaság, mindez együtt, főleg a festmények, melyek nagy része a braunschweigi múzeumba került, a herceg kitűnő ízlését igazolják. A festmények közt ott találkozott a fiatal Mányoky először Rembrandt, Rubens, Van Dyck, Giorgione,Tinto-retto, Veronese, Holbein s főleg De Troy (l 654-1730), Rigaud (l 605-1689) és Largillière (1656 -1746) műveivel, kik közül főleg Largillière volt rá döntő hatással, mert nevelőatyja közbenjárására megengedték neki, hogy kedvenc festőit lemásolhassa. Eleinte habozott, hogy arckép- vagy virágfestő legyen-e? Később úgy oldotta meg a kérdést, hogy arcképein virágfüzéreket alkalmazott. Semmi adatunk sincs arra, hogy valaha is Párisban járt volna. Nem volt tehát Largillière közvetlen tanítványa. "Kezdetben - írja Hagedorn - megfogta Largillière ízlése, kitől Salzdahlumban és később Berlinben kitűnő arcképeket látott." A braunschweigi képtárban van ma is J. B. Tavernier (1605-1689) arcképe Largillière-től, mely egykor a salzdahlumi galériában függött, Mányoky Ádám bizonyára ösmerte és talán ezt másolta.
A turbános, kaftános alak, amint balját csípőjére helyezi és nyugodt elmerüléssel néz maga elé, nagyszerű dekoratív hatást kelt. A könnyed festés, a szövet tónusgazdagsága, a ragyogó színek gazdag ötvényezése Mányoky festői felfogását elhatározó módon befolyásolta. Főleg abban az időben, mikor Hagedornnal megismerkedett (1741), Largillière iránt hódoló elismerésének kifejezést ad. Közben azonban egyéb hatások alatt állott. Már ekkor, a salzdahlumi galériában megösmerte Rigaud-nak gróf Schulenburgot ábrázoló festményét, melyen az anyagéreztetés kápráztató fénye, az ovális forma s a hideg nyugalom egy egészen más művészi egyéniséget revelálhatott előtte, mint aminő Largillière. Ott láthatta továbbá ugyanezen festő Liselotteját, melyen a hermelin, gyöngy, arany, selyem, a háttér drapériájának hangos lendülete, minden, az egész barokk-rokokó kor szelleme föltárulhatott előtte.
Minthogy mestere, Scheits ezidétt meghalt s a másolások révén tudásban megerősödött, otthagyta nevelőapját és Hamburgba költözött. Ez időből (1693) ösmerjük egy önarcképrajzát, melyen már franciás ízlésben, ovális formába komponálva ábrázolja önmagát. Vállra omló bodros-fürtös fejét, széles kendővel átkötött nyakát biztos, határozott kézzel rajzolja, csak tekintetében van valami ijedt merevség, a kezdő elfogultságának érzését tükrözve. De ez elfogultságot a gyakorlat mihamar elfojtja. Csatlakozott-e Hamburgban valamelyik idősebb festőhöz vagy pedig önállóan dolgozott, nem tudjuk. Hagedorn szerint 1703-ban való Berlinbe érkezése előtt tartózkodott Hamburgban. Hamburgi tartózkodása idejéből olvassuk Hagedornnak bátyjához 1742 május 28-án írt levelében ezt a kedves történetet: "Mányoky egy originális, keresztyéni vidámságú, de Istenemre! túlságosan is becsületes hívságos ember, ki sokszor dupe. Tegnap majdnem beteggé nevettem magam, mikor elbeszélte, hogy ismerte néhai atyánkat és miatta - találd ki, mi történt vele? - majdnem fölakasztották... 1701 vagy 1702 táján Hamburgban volt, az ellenséges dán csapatoknál egy generális-auditort, ki neveltette, meg akart látogatni. Atyám, ki az ellenséges tábor erőviszonyait ösmerni szeretné, megbízza őt a kémkedéssel, sőt egy kérdőívet is ad neki, melyet inge alá rejt. Mikor a táborba érkezik, épp fölakasztanak egy kémet. Megbízására gondolva, halálos félelem fogja el és igazán nem mer megbízására gondolni. Megtalálja nevelőszülejét, aki egy vad tatárkancára ülteti, melyet alig tud megfékezni. Három évvel ezelőtt eszébe jutott az eset, amin úgy megijedt, hogy majd összeesett. Az a legmulatságosabb, hogy harminchét évvel később jutott az eszébe a veszély, melyben egykor forgott."
Hogy az öreg Hagedorn tanácsossal, ki ott szász rezidens volt, oly bizalmas viszonyban lehetett, mutatja, hogy a fiatal festő Hamburgban mihamar tekintélyes pozícióra tett szert. Ez időből két művét ösmerjük. Egy miniatűrt 1702-ből, mely egy nyolcvanhét éves öreg urat, Michael Bertold de Gilenót ábrázolja, ovális formába festve, sötét tónusban, de igen eleven arckifejezéssel. A sötét háttérből a gondosan megrajzolt formák erős plasztikával domborodnak ki, még nem a dekoratív hatás uralkodik rajta. A másik kép a schleissheimi képtárban van. A kék bársony barettes, nyitott ingű fiatal ember, finom mosollyal arcán, baljában palettáját, jobbjában ecsetét tartja. Általján önarcképének mondják.
Mányoky művészete a Gileno-miniatür és az önarckép tanúsága szerint erős hollandi hatás alatt áll. A Largillière-másolás eredményeit újabb hatások egyelőre elfojtották. Csak Berlinben kaphatott újabb francia impulzust, ahová 1705-ban ment és ott maradt 1707-ig. Ez idő alatt készült egyetlen művét sem ösmerjük. Itt van az első hézag, mely kitöltésre vár. Hagedorn ez időről beszéli, hogy a trónörökös, a később I. Frigyes Vilmos név alatt porosz király, Nagy Frigyes apja, gyakran meglátogatta Briou ezredest, aki ugyanazon házban lakott, ahol Mányoky s Briouval egyszer meglátogatta, hogy műveit megszemlélje. A trónörökös jelenlétében dolgoznia kellett tovább, aki megrendelte ezrede tisztikarának arcképét. Így került a porosz udvarral összeköttetésbe. Ezen a réven ösmerte meg Rákóczi neje, 1707-ben, aki ekkor ott, tartózkodott s a fejedelem szolgálatába fogadta. Rákóczi ekkor Homonnán tartózkodott, hozzá utazott s két esztendeig mellette maradt, 900 forint évi fizetéssel. Ez időben Rákóczi fejedelmi udvart tartott s Mányokyt nagy örömmel fogadta, nemcsak mert méltányolta művészetét, hiszen finom ízlésű amatőr volt maga is, hanem mert Mányoky egyéniségét is meg kellett kedvelnie. Világlátott ember volt, már harmincnégy éves férfi, finom, simulékony modorral s igaz magyar, melynek később is számtalan bizonyságát adta. 1709 végén a fejedelem Hollandiába küldte pour ses affaires domestiques Klement János ügyvivője társaságában, akivel Berlinen át utazott, hogy magát művészetében tovább képezze és 1710-ben tért vissza Berlinbe. Ekkor újból két évig maradt Berlinben, közben a fejedelem megbízásából Königsbergben is volt. Rákóczi udvaránál tehát 1707-1709-ig tartózkodott első ízben. Ez időből való lehet a Radvánszky bárói család tulajdonában levő II. Rákóczi Ferencet ábrázoló mellkép, melynek alsó felirata: "Mányoky pinxií Ao 1705", azonban későbbi hozzátoldás, mert 1705-ben nem ösmerte még a fejedelmet. A felső felirat: "Franciscus Rákóczi Prince deTransylvan" eredeti. Itt már uralkodik a franciás dekoratív irány s a fejedelmet hosszú allonge-parókában ábrázolja, vértben, piros palástban, az anyagéreztetést hangsúlyozva. Gróf Batthyány Iván (Német-Újvár), tulajdonában van egy miniatűr, magyar úr arcképe, hermelinprémes felöltőben, jobbjában buzogányt tart, haja a vállára lóg, tekintete szelíd, a fényárny finom hatásait lágyan érezteti. A Gileno-miniatürre emlékeztet a technikája, az anyagéreztetésben már mesteri. Hollandi útja és második berlini tartózkodása után, mely idő alatt művészetében nagyon megerősödött, a fejedelem meghívására visszatért a fejedelem udvarához, de már Danzigba; a szatmári béke megköttetett és Rákóczi kibujdosott s Danzigban telepedett le. Itt festette meg nagyhírű festményét a fejedelemről, mely most már Szépművészeti Múzeumunk büszkesége. Mányoky legutolsó utazása alatt Németországban erősen belemerült a francia arcképfestők, főleg Largillière és Pesne művészetének tanulmányozásába s ettől kezdve az ő ízlésükben komponálja festményeit. Danzigban festhette Bercsényiné gróf Csáky Krisztina arcképét egészen Largillière szellemében, a rózsát tartó hölgy nyitott oszlopos csarnokban áll, tájképi háttere van a képnek, egészen a francia művészek módjára, ahogy azt mestereinél látta.
Danzigban azonban rosszra fordul a fejedelem sorsa, nem tudja fentartani udvarát, - Mányokyt is nehezen fizeti, ez időben egy bejegyzés 223 forintról szól - egyre-másra bocsátja el testőreit s Mányoky érzi, hogy terhére van urának, vágyik vissza Hollandiába, a művészet hazájába, de Rákóczi lebeszéli és felajánlja, hogy a lengyel nagyurak figyelmébe fogja ajánlani. Csakugyan megfesti Bielinski gróf lengyel marsall arcképét, mely a szász királyi család tulajdonában megmaradt s erős, hatalmas termetű, parókásfejű férfit ábrázol, marsallbottal a kezében, lila bársony ruhában. A marsallbotot tartó kéz festése remekbe készült. A kép úgy megtetszik Erős Ágost lengyel és szász királynak, hogy meghívja Varsóba, 1713-ban. Erről Mányoky III. Ágost szász királyhoz írt folyamodványában 1735. júl. 18-án így emlékezik meg: "1713-ban a néhai emlékezetű felséges király Bielinski gróf marsall útján kegyeskedett engem Danzigból Varsóba hívni, ahol néhai Vitzthum gróf mutatott be s Ő Felsége kegyeskedett néhány lengyel hölgy lefestésével azonnal megbízni, mely képek befejezése után egy kolostorban tartózkodó Lubomirski hercegnőt kellett megfestenem, hogy utána Krakóba menjek. Kijelentette még Ő Felsége, hogy onnét Bécsbe, aztán a birodalomba és végül Angliába fog küldeni, hogy a kijelölt helyeken megjelölendő személyiségeket megfessem. Mikor megjegyeztem, hogy mivel azelőtt Rákóczi szolgálatában állottam, Bécsbe csak az esetben mehetnék, ha Ő Felsége szolgálatába fogadna, az a legmagasabb elhatározás adatott értésemre, hogy e kívánságomnak elég lesz téve, amire másnap gróf Vitzthum a legmagasabb rendeletet kézbesítette is s azt hittem, hogy járandóságom e naptól fogva számíttatik majd. Nem sokkal utóbb nevezett gróf úr értésemre adta Ő Felsége rendelkezését, hogy Danzigból, hol ekkor tartózkodtam, menjek egyenesen Berlinbe, a királyi udvart festeni, ahol engem a szász követ gróf Manteuffel mutatott be s minekutána feladatomat elvégeztem, a dessaui udvarhoz rendeltettem, ahol ugyancsak az udvart kellett lefestenem, ahol kilenc hónapot töltöttem, de a sok akadályozás miatt csak kilenc arcképet fejezhettem be, melyeket Drezdában Ő Felségének átadhattam, melyekért gróf Vitzthummal történt megegyezésem szerint csak 160 aranyat kaptam, anélkül, hogy a sok utazási költség és egyéb kiadásaim folytán nekem járó 1000 tallért bonifikálták volna, valamint hogy a Varsóban készített arcképekért járó 150 aranyat is megkaptam volna, melyek fejében az ígért évdíjról tudakozódva, nevezett gróf Vitzthumtól azt a választ kaptam, hogy meg lehetek elégedve, ha az arcképeket kifizetik, évdíjra pedig még nem gondoltak s a 150 aranyról sem tud semmit. E szomorú körülmények folytán elhatároztam, hogy elmegyek innét, de legmagasabb helyről meggondolásra szólítattam fel, időről-időre megnyugtató kijelentést kaptam, végül négyesztendei várakozás után 1717 június 26-án Karlsbadban kelt legfelsőbb elhatározással udvari festőnek neveztettem ki, 1000 tallér évdíjjal, amit az ide mellékelt kópia igazol. Boldognak éreztem magam e dekrétum folytán, de annak élvezetében nem részesülhettem, mert sok esztendő telt el, míg egy fillérhez jutottam s mikor már néhány évi követelésem volt, felénél többet levontak, kijelentve, hogy ha ezzel nem érem be, még tovább kell várakoznom." Folyamodványában nem említi, pedig bizonyára nagyban hozzájárult elkedvetlendéséhez az anyagi veszteségeken kívül az a körülmény is, hogy 1715-ben Louis de Silvestre francia festőt Erős Ágost király főudvari festőnek Párisból meghívta, ami művészi érzékenységét bizonyára kínosan érintette. Hozzájárult ehhez Rákóczi fejedelem volt követének Klementnek hírhedt ügye, melyben Mányokynak is annyiban volt szerepe, hogy mikor Klement Bécsből, ahol már Savoyai Jenő herceg zsoldjában állott, megszökött, Drezdába menekült. Mányoky persze nem tudta, hogy Klement elárulta a fejedelmet, az agyafúrt ember a honfitárs, a menekült kuruc álorcájában jelentkezett Mányokynál, kérve őt arra, hogy mutassa be őt a szász udvarnál, mert fontos adatai vannak Savoyai Jenő herceg álnokságáról. Mányoky vezette be Fleming grófhoz, akinek mihamar bizalmába férkőzött s Berlinbe küldte kémkedni, de Savoyai Jenő felvilágosításai után szakított vele, mire Klement a porosz királyhoz férkőzött és nagy cselszövényt szervezett, ami persze kiderült, Klementet fölakasztották s mindenki gyanús lett, aki Klementet ösmerte és vele érintkezett, így tehát Mányokynak is, ki ez időben Berlinben tartózkodott, azonnal, éjnek idején kellett onnét menekülnie. Ez persze ártott a pozíciójának Drezdában is, Fleming gróf orrolhatott rá, hogy egy ilyen kétes exisztenciával hozta össze. Nem meglepő ezek után, hogy Mányoky elvágyott Drezdából és mivel időközben híre ment, hogy Magyarországon amnesztiát adtak a megtérő kurucoknak, Mányoky szabadságot kért és ügyei rendezésére Bécsen át hazautazott, 1723-ban.
Bécsi tartózkodása alatt is festett az udvarnál, a gyermek Mária Terézia, Mária Antónia és Mária Josephine főhercegnőket, mely képei közül kettőt ösmerünk (az egyik Schleissheimban, a másik Münchenben az udvari levéltárban), feltűnően szigorú rajzos felfogásban. 
Erős Ágost király arcképe, a dessaui képek közül a két fiatal herceg arcképe, Gotter gróf arcképe Braunschweigban, mind kora legmagasabb színvonalát képviselik. Ekkor, 1724-ben már túlhaladta az ötvenedik életévét s lelki depresszió alatt is állott, mikor hazajött szülőföldjére, anyagi kérdésekkel bajoskodni. Egy másik, III. Ágoston fejedelemhez 1754 aug. 4-én kelt folyamodványában ezt a lelki depressziót egyenesen kiemeli: "Gond és elkeseredés miatt - írja - nem tudom ezidétt a megrendelt arcképeket geniem és tehetségem szerint elkészíteni". Különösen fájlalja, hogy elesett attól a reménységtől, hogy a lengyel lovagrend tagjait megfesthesse, "noha e célból már négy vázlatot expresse elkészített, melyek legfelsőbb helyen tetszést is arattak, úgy hogy abban a reményben ringathatta magát, hogy megkapja a megbízást, de nagy kárára elesett a megbízástól és más kapta azt meg". Majd hozzá teszi: "El nem mulaszthatom még minden vanitas nélkül megjegyezni, hogy ha e hosszú időt Angliában vagy Hollandiában töltöttem volna, e húsz esztendő alatt recht was Considerables igen könnyen szerzett volna, míg így az elvesztett fiatal évek után nem maradt más hátra, mint egy languisantes Leben".
Ilyen nyomasztó gondolatokkal érkezett haza szülőföldjére Mányoky Ádám.
MÁNYOKY-TANULMÁNYOK II.
Ez időben Mányoky már segédekkel dolgozott s főleg a királyarcképeket többször másoltatta. A Potocki gróf tulajdonában, jelenleg Kozeszowiceben levő II. Ágost királyt ábrázoló festmény ilyen egykorú kópia. (Magyar Művészet I. J. 59. sz.) Hasonlókép a lembergi múzeumban levő királyarckép. (U. o. 58. sz.)
A krakói Czapski-múzeum Mányoky-festménye német főurat ábrázol. Már világos tónusban, ami azt bizonyítja, hogy 1715 után, Silvestre hatása alatt festette, de még igen gondos rajz és gyöngéd festés jellemzi, a francia kolléga felületes dekorativitása nem ejtette meg. Jóval korábbi alkotása lesz azonban a varsói múzeum remeke, mely talán Mányoky legjobb műve, kétségtelenül mindeddig egyedül áll oeuvre-jében, festői előadás, sőt emberjellemzés tekintetében egyaránt. Egy magyar mágnás arcképe, mondja a varsói múzeumi katalógus, amely szerint a kép a Rudkovszki-családtól került a múzeum tulajdonába. A prémes kabátos, őszes bajszú, kopaszodó öreg úr, kék szemével, nyakában nagy arany lánccal, fülében gyöngyfülbevalóval, a formák széles felfogásával, az anyagéreztetés markáns voltával, a fény- és árnyékjáték erőteljes kezelésével a hollandi iskolának befolyását érezteti. Tudjuk, hogy Mányoky többször járt Hollandiában, mielőtt Rákóczihoz került és az alatt is, hogy e fejedelem szolgálatában állott. Ez a holland hatás tehát érthető lenne s régebbi műveiben is megnyilatkozott. (Magyar Művészet II. 295.) De mivel a kép nincs szignálva s az ábrázolt személyét nem lehet meghatározni s mikor 1867-ben a kép a múzeum tulajdonába került, Pietro Dankerts neve alatt katalogizálták, meg kell még vizsgálnunk alaposabban a kérdést.
Magyarországi utazását akkép okolja meg III. Ágost királyhoz 1735. június 18-án intézett folyamodványában: hogy őseitől örökölt, de egy fatalitás által elvesztett nagy birtokait (considerable Güther) visszaszerezni igyekezett, ami sokkal több idejét vette el, mint amennyi szabadságot kapott. E folyamodványában elmondja, hogy folyamodott ő szabadsága meghosszabbításáért a kellő időben, a Bécsben székelő szász követ, Lautensack útján, de választ nem kapott. Szerencsétlenségére a követ halála után tudta csak meg, hogy folyamodványait annak iratai között felbontatlanul találták, aminek következménye volt, hogy fizetését 1726-ban megvonták s ő otthon rekedt. Magyarországi útjáról egy előbbi, 1734. augusztus 4-én kelt folyamodványában pedig ezt olvassuk : "Nem volt ennek rám nézve más eredménye, mint hogy sok időt, nagy költséget és fáradságot hiába való módon elpazaroltam, mely idő alatt nem mulasztottam el felséged atyjánál szabadságom meghosszabbítását kérelmezni, de minden írásom a néhai cabinetminister, Lautensack írásai közt felbontatlanul megtaláltattak, melynek eredménye az lett, hogy nem jelentkezőnek vétettem és fizetésem folyósítását végül beszüntették. Három évvel ezelőtt (tehát 1731-ben) Magyarországból, hol dokumentumaim elégése folytán igazamhoz nem juthattam, újra ideérkeztem, hogy felségedet megkérjem, fogadjon újra kegyébe, ...más gloire-ra nem is számítva, minthogy felséged tetszését megnyerjem."
Hét esztendőt (1724-1731-ig) töltött tehát Mányoky most harmadízben hazájában, de hogy ez idő alatt mely considerable Güther visszakövetelését szorgalmazta, nem tudjuk. Ennek a kikutatása későbbi feladat. Mindössze egy 200 arany összegű követeléséről tudunk. 1713. július 1-én ugyanis Danzigban Vay Ádám generálisnak, ki ekkor nagy szükségben volt, mert magyarországi birtokait a fiscus, mint rebellisét, lefoglalta, 200 aranyat adott kölcsön s még ugyanazon évben újból adott 10 aranyat az ifjú Vay Ádámnak. Vay Ádám aztán Rodostóba került a fejedelemmel s nem tudta visszafizetni Mányokynak a 200 aranyat, nemhogy a dupláját, mint ahogy megígérte. Mikor aztán Mányoky hazakerült, azon volt, hogy pénzéhez jusson. Mindezt azokból a levelekből tudjuk meg, melyeket dr. Kiss Ernő talált a gyömrői Teleki-család levéltárában, melyeket most az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltára őriz. E levelek elsejében értesíti Teleki Ádám grófot (1724. 7bris 12.), hogy tíznapi utazás után Drezdából Tahitótfalura érkezett s meg fogja a gróf szüleit látogatni Pesten, hogy számára arcképüket megfesse.
Mányoky tehát öccsénél Tahitótfalun telepedett le. Sokat megfordult Pest megyében is a földbirtokoscsaládoknál. A Ráday- és Podmaniczky-családoknál máig maradtak fenn művei. Közben volt Bécsben is, mert 1726. ápr. 24-ről Bécsből keltezett francianyelvű levele maradt, Teleki Ádámhoz intézve, ki ekkor a szász király kamarása volt, továbbá egy ugyanazon év május 28-ról, szintén Bécsből kelt magyar levele, Teleki Ádám adósságának rendezése tárgyában. Bécsi utazásának okait egyelőre nem ösmerjük, valószínűleg a szász királyhoz írt folyamodványában említett pereskedésével volt az kapcsolatban. Tudjuk, saját vallomása szerint, hogy pereskedései sikerre nem vezettek, hogy a Vay-családtól sem tudta megkapni a 200 aranyát, 1731. május 2-án még Tótfaluról kelt levelében arra kéri az osztályra egybegyült Vay-családot, hogy most, mikor neki is "nagy szüksége érkezett az ide s tova való járása miatt" annyira, hogy emiatt nem is telepedhet le végleg hazájában, legyenek igazságosak vele és jótettét hálálják meg. "Én kívülem bizonyára igen kevés vagy talán senki sem találkozott volna, kivált az akkori időben, akinek a szíve rajt (t. i. Vay Ádámon) megesett volna" s mivel sokan vannak és egyre-egyre kevés teher jut, meg sem érzik "ezen kevés bagatella" kifizetését. Úgy látszik, már akkor foglalkozott a Drezdába való visszatérés gondolatával, mert azt írja, hogy ha a kifizetés idején már nem lenne Magyarországon, fizessenek öccse Sámuel, tótfalusi prédikátor kezéhez. Mányoky nem várta be a határozatot, hanem öccsére bízta az ügy elintézését, nem lehetetlen, hogy ennek javára le is mondott. Öccse aztán Erdélybe is elutazott, hogy személyesen sürgesse az ügy elintézését, de nem jutott célhoz, mert Busárdiné és Keményné asszonyok - mindkettő Vay-lány - semmit sem akartak tudni kielégítéséről. "Lássák ugyan Ő Ngok, - fakadt ki Mányoky Sámuel Tótfaluról 1732. okt. 27-én Teleki Ádámhoz írt levelében, akinek pedig az édesanyja szintén Vay-lány volt - ha ugyan azzal meggazdagodnak-e ? Noha ez úgy esnék, mint ha mostan segítenék nyomorúságban lévő édes atyjukat." De mindez falra hányt borsó maradt, sem Ádám, sem az öccse soha pénzükhöz nem juthattak. Épúgy volt azzal az összeggel is, melyet Mányoky a drezdai udvartól elmaradt járandóságai fejében várt s amely összeg évek során 4000 forintra szaporodott. Úgy látszik ezt is öccsére hagyta, akinél hét esztendeig éldegélt, aki 1734-ben végrendeletet csinált azon clenodiumokról és hagyatékokról, melyeket bátyja elutazása előtt neki adott. Itt van szó a 4000 forintról, melyet ha a szász királytól megkap, abból Szabó István egy rend ruhát csináltasson magának. Ha pedig a Vay Ádám 200 és 10 aranyához is hozzájut, abból Lajos sógor tíz aranyat magához vehet, a többi osztozkodásra kerül stb. Azonban - tudjuk - sem az egyik, sem a másikhoz nem jutott sem ő, sem öccse, maga Mányoky Ádám visszautazott külsőországba és 1732. április 19-én már Lipcséből keltezett levelét találjuk, melyben Teleki Ádámnak tanácsot ad, hogy miként írja meg kérvényét a szász és lengyel királyhoz, ki ekkor Varsóban volt, "és onnét octobernek előtte nem várják". E levélben még bízik abban, hogy öccse hozzájut a Vay-köveleléshez. "igazán megvallom nagyságod előtt, hogy a sok föl és alá való járást és szüntelen való fáradozást már annyira meguntam, hogy most egyebet nem óhajtok, hanem csak hogy ha Istennek teczenék egyszer olyan csendes maradandó helyet rendelni, a hol a kevés életemnek hátra maradott részét Isten dicsőségére, nemzetemnek és jóakaróimnak szolgalatjára eltölteném, úgy vélem, akkor újulnék meg."
Ekkor már 64 éves, de rendkívül szívós egészségű, telve munkakedvvel, művészetének teljes birtokában, mint azt az ez időben festett művei igazolják. Ekkor végleg Drezdába telepedik.
Forrás: Magyar Művészet, Második évfolyam, Atheneum, Budapest, 1926, 91-101. oldal és 463-474. oldal
Ernszt Lajos
Adatok Kupeczky János és Mányoki Ádám életéhez
(részlet a cikkből)
. . .
Mányoki Ádám családja és hagyatéka.
Mányoki Ádám 1673-ban született Szokolyán Sáros vármegyében. Életének történetéből annyit tudunk, hogy szülei, kik egy ideig Komáromban tartózkodtak és rossz viszonyok között éltek, Ádám fiukat Dölfer német tábornokra bízták, ki örökbe fogadta és megigérte, hogy kitaníttatja őtet és magával is vitte Németországba. Legelőbb Scheitz András hannoveri festőtől tanult festeni, majd később Largilliere Miklósnál folytatta tanulmányait Párisban, majd pedig Hollandiába vitte művészi becsvágya és ösztöne.
A Mányokiak családfája.
Márton József tahi-tótfalusi prédikátor levele Kompa István jurátushoz, Pestre, 1796 (a borítékon Perceptae die 2. februarii 1796).
...Sikerült ugyanis családfáját megtalálnom ennek a minden ízében magyar művésznek és ez azért fontos, mert így meg van adva a lehetőség, hogy a rokon családoknál sikerül majd Mányoki eddig ösmeretlen műveit is felfedezni, mert sajnos, eme kiváló művészünknek eddig csak igen kevés műve ösmeretes előttünk.
Megtaláltam azonkívül hagyatékának leltárát is, amely ugyan kevésbbé foglalkozik művészi dolgaival, de mint adat eléggé érdekes.
II. Rákóczi Ferenc udvarában sokáig tartózkodott, 1712-től kezdve pedig mint II. Ágoston lengyel király udvari festője élt Varsóban. Ezután III. Ágost szász király udvari festője lett s e díszes állásban érte őt el a halál Drezdában 1757 aug. 6-án.
Mányokival történetíróink keveset foglalkoztak. A legérdekesebbek a Tudományos Gyűjtemény 1828. évfolyamában megjelentek. Thaly Kálmán a Századok 1874-iki évfolyamában ír Mányokiról, míg Nyári Sándor a Vasárnapi Újság 1889-iki és 1893-iki évfolyamaiban közöl róla eddig ismeretlen adatokat, melyek szerint Mányokit 1717-ben nevezte ki udvari festőjévé Ágost szász király, még pedig 1000 tallér fizetéssel.
Ugyancsak Nyári említi, hogy Mányoki 1724-ben a drezdai udvartól szabadságot kért, hogy az apja utáni örökségből őt megillető részt Magyarországon felvehesse. Ez a dátum azonban nem lehet helyes, mert egy most megkerült Mányoki-féle testamentum igazolja és említi, hogy "ha Ádám nem jönne haza, ő lenne az örökös", tehát Mányoki azon időben még Drezdában tartózkodott, a végrendelet pedig 1734. évben készült. Ezért tehát a Nyári Sándor által említett 1724-es dátum lehet sajtóhiba, de semmiesetre sem helyes. Hogy szabadságért folyamodott: az valószínű, mert bátyja írhatott neki, hogy jöjjön haza rendezni a vagyoni ügyeket.
Mányoki azonban a kellő időre nem végezhette el ügyeinek rendezését és azért szabadságának meghosszabbításáért folyamodott, melyet azonban nem adtak meg neki. Úgy látszik azonban, hogy ezt a szabadságot is megadták neki később, még pedig kegyelem útján, mert - ugyancsak Nyári feljegyzései szerint - Drezdában megvannak a nyugták arról, hogy Mányoki a fizetését mégis felvette.
Mányokinak családfája Losoncon a Battik-család levéltárában van meg s ugyanezen archívumban van Mányoki hagyatéki leltára is, mely 1734 szept. 4-én Tótfalun lett kiállítva.
Különösen érdekes adat az a tétel, mely azon 4000 forintokról szól, melyet neki a szász királytól - kinek szolgálatában állott - kellene kapnia s mely összeget rokonainak testálja.
A Mányoki családjára vonatkozó hitelt érdemlő adatokat Márton József tahitótfalusi prédikátornak köszönhetjük, aki Kozma Istvánhoz Pestre levelet írt, amelyben kéri: tudná meg Mányokinak ott élő édes anyjától, hogy kik és melyek voltak nemzetségei? Ez alkalommal Márton József a levél mellé egy kérdőívet is tett, amelyben felteszi a család leszármazására vonatkozó kérdéseket és amelyekre, mint alább láthatjuk, a kérdezett részletesen meg is felelt, leírván az általa ismert vagy hallott adatokat.
Ebből tudjuk meg azt, hogy Mányoki atyját Jánosnak hívták és szokolai és perötsényi prédikátor volt, négy leánya és két fia volt, köztük: Ádám a festő és Sámuel a tótfalusi prédikátor.
Megtudjuk továbbá azt is, hogy kihez mentek nőül Mányoki nővérei. Ez az adat különösen és ismét azért fontos reánk nézve, mert valószínű, hogy ezen családok leszármazói birtokában lesznek egy, avagy más Mányoki-féle festménynek.
A Mányoki családjára vonatkozó adatok eddig ismeretlenek voltak s a Nagy Ivánban is csak Ádámról meg Sámuelról, a két testvérről tétetik említés, de hogy ki volt atyjuk, vagy voltak-e nővéreik, erről eddig nem tudott még ez a legmegbízhatóbb forrás sem.
Ezen adatok után itt közlöm az említett okmányok tartalmát.
Feljegyzések a tasudi Battik-család levéltárából, Losonc.
Kedves drága Úr! Érdemes és Atyafiságos levelét vévén még életben s utolsó öregségben lévő édes Anyám Aszszont magamhoz hivattam 's tudakoztam a Nemzetiség felől, s a mit felelt egy papirosra feljegyzettem, mellyet is includálva el küldök. Ebből azt láthatom, hogy az Atyafiak, kik az Urat informálták, hibázhattak ebbe, hogy Kosdi Károly(?) édes Attyát Mányoki Sámuelnek mondották. Látni való, hogy Kosdi Ádám Hitvese (kitől maradt Klára) Mányoki leány volt, Mányoki Judit; de Mányoki Jánosnak leánya, ki egy érdemes tanult Praedicator volt nálam levő munkáiból is ki tettszik, de szegény ember volt, úgy hogy Mányoki Sámuel N. A. Uram innét táplálgatta Búzával.
Ezt is megjegyzem, hogy Mányoki Sámuel és Ádám, ki volt Pictor Dresdában az Electornál és meg holt circa 1757 k. a Burqus háború alatt, ezek impetrálták a Nemességet, melly Donatióval edjütt nálunk vagyon, de semmi haszna nintsen, mert magokat nem statuáltathatták a sok contradictorok miatt Fogacsba és Pöstyénben.
Látván azt is, hogy legtöbbet tenne az Úrnak a T. Kompa Mihály és Kosdi Ádám Attyainak Nemességek; de mivel nem tudom mi végre és mit keres az Úr, erről nem szükség írnom. Tartozunk egymást mint Atyafiak segíteni, én a miben tőlem lehet, mindenben kész vagyok szolgálni. Meg kell említenünk a Collateraliter descendens Atyafiságot, T. Mányoki János öv. Nagy Atyánkról valót. Ha még többet kíván tudakozni Anyám Asszontul a Pesti Piaczon árulnak minden héten a Tótfalusi kenyérsütők, lehet tőlük levelet küldeni.
Addig is, mig bővebb ismeretségéhez szerencsém lehetne, magamat Atyafiságos szereteteibe ajánlván, minden tisztelettel vagyok az Úrnak kész szivessen szolgája Marton József Tótf. praed.
Kívül: Perillustri ac Groso Domino Stephano Kompa, penes Spect. Dr. Josephum Jászai Jurato fratri mihi colendissimo Pestini. In Seminario Magno sub No. 22.
Forrás: Művészet, Tizedik évfolyam, 1911 Első szám 23-28. oldal
http://www.mke.hu/lyka/10/023-028-manyoki.htm
