A Mányoki-hagyaték árverezéséhez készült leltármásolat részlete	CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Bubryák Orsolya cikke
	Kupeczky és Mányoky a Szépművészeti Múzeumban
	Farkas Zoltán Lázár Béla könyvéről
	Galavics Géza írása
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Bubryák Orsolya
"Nincs az királynak jobb portrait kép írója"
Mányoki Ádám (1673-1757) kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában

Pontosan 300 évvel ezelőtt, miközben már javában tartott az 1700-ban utód nélkül elhunyt II. Károly spanyol uralkodó örökségéért I. Lipót német-római császár és XIV. Lajos francia király közt kirobbant, spanyol örökösödési háború, Magyarország egyik ifjú főnemese, a később erdélyi fejedelemmé választott II. Rákóczi Ferenc elérkezettnek látta az időt, hogy - kihasználva a Habsburg uralkodóház ideiglenes gyengeségét - hadba szálljon Magyarország függetlenségéért. A francia királynak jól jött, hogy ellenfelét a hátországból is támadás érheti, ezért már az örökösödési háború kitörésekor - fegyvereket és pénzbeli támogatást ígérve - támogatásáról biztosította Rákóczit, így amikor 1703-ban a császári csapatok jó részét átirányították a rajnai területek védelmére, Rákóczi hazatért Lengyelországból, és az időközben a munkácsi uradalomban kitört parasztfelkelés élére állt. A felkelés hamarosan szabadságharccá terebélyesedett...

Ezelőtt az esemény előtt tiszteleg a Budapesti Tavaszi Fesztivál megnyitó ünnepségének keretében nyílt kiállítás, mely március 14-én a Magyar Nemzeti Galériában "Európa fejedelmi udvaraiban. Mányoki Ádám. Egy arcképfestő-pálya szereplői és helyszínei" címmel nyílt meg, annak a festőnek a kiállításával, akinek személye II. Rákóczi Ferenc portréjának megfestésével örökre összeforrt a fejedelmi politikus nevével. Holott a festő élete során mindössze két alkalommal, és meglehetősen rövid ideig tartózkodott Magyarországon. Európa fejedelmi udvarai közül a Rákóczi udvarában töltött néhány év (1707-1712) csak egy - műalkotásokban nem is túlságosan gazdag - állomás volt a festő életében. Olyannyira, hogy Rákóczi mellett töltött évei tulajdonképpen csak a 19. század végén váltak ismertté, a híres Rákóczi-portré pedig, ami korábban a szász uralkodó gyűjteményében volt, csak a 20. század elején került először a magyar nagyközönség elé. (Magyar közgyűjteménybe még később, 1925-ben jutott Nemes Marcell ajándékaként.)

Mányoki Ádám gyűjteményes kiállításon pontosan 90 évvel ezelőtt szerepelt először Magyarországon, az Ernst Múzeumban 1913-ban, festményei jó része ekkor még csak fotón volt látható. (Eredetiben csupán hét festmény, és további kilenc fotón.) 1957-ben, a halálának 200. évfordulójára rendezett emlékkiállításon a Szépművészeti Múzeumban már 22 portréja szerepelt. Az időközben eltelt közel fél évszázad során a kutatások - legfőképp a kiállítás rendezőjének, Buzási Enikőnek köszönhetően - egyre több, Mányoki oevre-jébe tartozó portrét azonosítottak be, és segítségükkel most már képet alkothatunk Mányoki kevéssé dokumentált alkotói periódusairól is, amelyekről az Ernst Múzeum kiállításának előszavában Nyáry Sándor még szomorúan így írt: "Hogy Mányoki Ádám addig, míg Rákóczi udvarába került, mit festett, azt nem tudjuk. A fejedelem udvarán töltött működéséből is csak két festmény maradt fenn napjainkig, a többi a zivataros időkben elkallódott..."

A kiállítás nyomon követi Mányoki Ádám életútját Európa fejedelmi udvaraiban, Frigyes Vilmos trónörökös berlini udvarától II. (Erős) Ágost drezdai rezidenciájáig, Rákóczi Ferenc udvarától III. Ágost fejedelmi székhelyéig. Életének egyes állomásait - Lüneburg, Hamburg, Berlin, Drezda, Varsó, Dessau, Lipcse, Bécs, Prága, Pozsony - a kiállításon nemcsak Mányoki festményei illusztrálják, az ugyanitt dolgozó más udvari festők munkái és a városokról készült korabeli veduták segítségével képet alkothatunk e fejedelmi udvarok legfontosabb szereplőiről, eseményeiről és színteréről is.

Mányoki legkorábbi alkotói korszakából származik Christoph von Villadin portréja, 1706-07 (Schloß Königs Wusterhausen). Berlinben készült, s egyike annak a közel 40 portrénak, amelyeket Mányoki a porosz trónörökös, Frigyes Vilmos megbízásából a 6. gyalogsági testőrezred tisztjeiről készített. Mányoki Ádám, aki 12 éves korától J. A. Doelfer hadbíró-tábornok nevelt fiaként a braunschweig-lüneburgi hercegségben, Celle városában élt, 1703-ban érkezett Berlinbe, és ez a "tisztigaléria" számára készített portrésorozat volt az első komolyabb megbízatása. Portréfestői stílusa, mely a 17. századi holland festészet és a korabeli francia udvari stílus sajátságainak egyesítése, jól illett az ekkor kiépülő fejedelmi rezidencia elvárásaihoz. A tradicionális festésmódot könnyedebb, elegánsabb kompozíciókkal elegyítő stílus Mányoki "tanítómesterének", a salzdahlumi műgyűjteménynek volt köszönhető: Anton Ulrich braunschweig-wolfenbütteli herceg képtára, melynek másolásával Mányoki elsajátította a szakma technikai fogásait, éppen 17. századi holland és 18. század eleji francia festményeket tartalmazott.

Berlinben találkozott Mányoki Rákóczi Ferenc feleségével, akinek hívására 1707-ben Magyarországra jött, és udvari festőként Rákóczi szolgálatába állt. Elsődleges célja az volt, hogy tanulhasson, és tovább képezhesse magát, szerződésében is emlékeztetett rá: "...megígérvén, hogy engem Fenséged költségére további kiképzésemre Olasz- és más külső országokba küldeni méltóztatik". A fejedelem megtartotta szavát, Mányokit 1710-ben részben tanulmányi, részben diplomáciai céllal - ha nem is Itáliába, de - Hollandiába küldte, egy évvel később pedig Mányoki újra Berlinbe utazott, szintén a fejedelem utasítására. 1712-ben elkészítette Rákóczi portréját, mely az utolsó, a fejedelem megrendelésére készült alkotása lett. A kép feltehetően a Rákóczit lengyelországi emigrációjában támogató II. Ágost lengyel király és szász választófejedelem számára készült ajándékként.

Mányoki 1713 elejétől előbb Varsóban és alkalmi megbízásokat teljesítve, majd 1717-től Drezdában udvari festőként II. (Erős) Ágost szolgálatában állt. Drezda ekkoriban - előbb Erős Ágost, majd fia, III. Ágost uralkodása alatt az Olaszországból, Franciaországból és Hollandiából az udvarba hívott művészeknek köszönhetően - igazi szellemi-kulturális központtá vált, a művészek közt ott volt Johann Alexander Thiele, Anton Raphael Mengs, Christian Wilhelm Ernst Dietrich, Louis de Silvestre, Stefano Torelli, Bernardo Bellotto "Canaletto" és Pietro Rotari gróf. A drezdai képtár pedig, ahová kényes ízléssel válogatták be a legnagyszerűbb műalkotásokat, ekkor alapozta meg máig tartó hírnevét. Mányoki tehát Drezdába érkezve, igazi, pezsgő, kulturális közegbe került, és ennek hatása megmutatkozott festői életművében is.

Bár életének a Drezdában eltöltött 10 év a legtermékenyebb korszaka volt - a források alapján közel 70 Mányokinak tulajdonítható képet tarthatunk számon - e képeknek csupán töredéke maradt fenn. A fennmaradt festmények nagy része két sorozatba illeszkedik, egyrészt az Erős Ágost udvarának hölgytagjait ábrázoló "szépséggalériába", másrészt a Berlinben és Dessauban festett, a porosz uralkodócsalád, illetve az anhalt-dessaui hercegi család tagjairól készített portrékba. Az előbbi sorozat tagja Mányokinak Mária Wessolowskáról, Konstantin Sobieski feleségéről festett portréja. Az eredetileg félalakos portrét - a sorozat más tagjaival együtt - térdképpé egészítették ki, miután eredeti helyükről, a "török palotából" 1719 után Pillnitzbe szállították őket. Az uralkodók és hercegek portréi eredetileg a "Residenzschloß" első emeletén voltak kiállítva, de a kastély 1727-es átépítésekor szintén Pillnitzbe kerültek. Ennek a sorozatnak egy fennmaradt darabja a Leopold anhalt-dessaui herceget ábrázoló portré, akinek feleségét és négy fiát is megfestette a festő.

Sajátos módon Mányoki Ádám élete során az elismertség, a kitüntetés soha nem állt arányban foglalkoztatottságával. Legtöbb megbízatását Erős Ágost udvarában akkor kapta, mielőtt még az "udvari festő" rangjára emelték volna. Azt követően, hogy 1717-ben udvari festővé nevezték ki, komolyabb megbízásokat már nem kapott. 1716-tól Drezdában élt ugyanis Louis de Silvestre francia portréfestő, akinek festésmódja Mányoki visszafogott előadásmódjánál, sötét háttereinél az udvari ízlés számára jóval korszerűbb, tetszetősebb stílust képviselt. Mányoki megpróbált alkalmazkodni az új kihívásokhoz, 1720 körül készült portréi reprezentatívabb, egész alakos megoldást követnek, így például a Sophie Magdalena brandenburg-kulmbachi hercegnő, dán királyné karneváli öltözékben megfestett egész alakos portréja esetében. A hercegnő - aki a jelmezbálon magának a fejedelemnek a partnere volt farsangi jelmeze és Johann Alexander Thiele-nek a Zwinger udvarán megrendezett Karneváli lovasjátékot ábrázoló festménye segítségével bepillanthatunk az udvari élet könnyed szórakozásaiba is.

1724-ben újra visszajött Magyarországra, és megpróbálta visszaszerezni családja régi birtokait, hogy végleg itt telepedhessen le. Itthon készült munkái közül nagyon kevés maradt fenn. Ezek a portrék az itthoni hagyományok kedvéért szakítanak a Drezdában és Lipcsében kialakított, frissebb kompozíciójú, természetesebb beállítottságú képalkotásmóddal, a korábbi "ősgalériák" továbbfejlesztett változataként jelennek meg. Sötét háttér előtt, magyar nemesi öltözetben ábrázolja Mányoki legfontosabb pártfogóját és barátját, Ráday Pált, Rákóczi Ferenc diplomáciájának egykori vezetőjét. A visszafogott kompozíció, az itthoni hagyományokhoz alkalmazkodó képszerkesztés mellett a rá jellemző érzékeny ecsetkezeléssel festi meg a férfi képmását.

Miután birtokszerzési törekvései kudarcba fulladtak, és az ország rossz anyagi helyzete miatt itthon megrendelésekre sem számíthatott, 1731-ben újra, és most már végleg elhagyta az országot, és visszatért Drezdába. Udvari festői státusa azonban 1726-ban megszűnt, és az új uralkodótól, III. Ágosttól ezt csak 5 év elteltével kapta vissza. Mellőzöttségének oka elsősorban az udvari festő feladatkörének megváltozása volt, mely most már elsősorban a drezdai képtár gyűjteményszervezési feladatait jelentette, s Mányoki nem tudott e megváltozott feltételekhez alkalmazkodni.

Megrendeléseket leginkább az udvar arisztokratáitól kapott, ekkor készítette például Gotter gróf turbános képmását. A polgári és arisztokrata gyűjtők körében az 1740-es évektől "divatba jött" 17. századi holland festmények hatására sokan historizáló modorban - és mint Gotter gróf esetében is, kosztümöt öltve - készíttették el portréjukat. Mányoki, aki a korabeli francia portréfestészet mércéjével mérve, korábban nem volt elég "modern", most saját közegébe került: a "régi-új" stílus semmi problémát nem jelentett a 17. századi holland műveken iskolázott festőnek. Ennek ellenére Mányoki az 1740-es évek végétől egyre kevesebb megrendeléshez jut, főleg az újabb porosz háború kitörésének következtében kiürülő királyi kincstárnak köszönhetően, amiből már sem a festőt, sem az udvar szolgálatában álló többi tisztségviselőt nem tudják fizetni. Mányoki végül - feladva minden reményét, hogy még egyszer, legalább rövid szabadság erejéig hazatérhet Magyarországra - teljes nyomorban halt meg 1757-ben.

A Magyar Nemzeti Galéria 2003. augusztus 24-ig megtekinthető kiállítása Mányoki Ádám életművének eddigi legteljesebb bemutatásával tiszteleg az élete folyamán oly sokszor méltatlanul mellőzött festő előtt, s egyúttal igazolja Mányoki egykori sorstársa, a szintén Drezdában élő Darvas Pál szavait: "...nincs az királynak jobb portrait kép írója..."

Forrás: Új Művészet, XIV. évfolyam 6. sz. 2003. június 10-12. oldal

Dr. Nyári Sándor
Kupeczky János és Mányoky Ádám a Szépművészeti Múzeumban

A Rákóczi-kor festői közül ötnek a neve maradt fenn reánk. Mindszentyről azt jegyzi fel a történelem, hogy II. Rákóczi Ferenc udvarán túlnyomólag zászlófestéssel foglalkozott. Bogdán, ki csendéletet és madarakat festett, állítólag kivándorolt Angliába, hol az angol udvar szolgálatába szegődött. Mindszentyről egyebet nem tudunk, Bogdán is letűnt, mert nevére és műveire Angliában nem akadtam. Mediczkynek is csak a neve maradt reánk. A másik kettő: Kupeczky János és Mányoky Ádám a magyar festőművészetnek mai napig is büszkesége. Kupeczky a Rákóczi-kor művésze, habár sohasem volt a fejedelem udvarán, a fejedelmet sohasem látta. Mányoky ellenben II. Rákóczi Ferencnek udvari festője volt, addig a korig, amikor a fejedelem kénytelen volt külföldre menekülni. Mindkettő gazdag művészi tevékenységet fejtett ki, mindkettő korának keresett, megbecsült művésze volt, mindkettő művészi szolgálatát uralkodó fejedelmek vették igénybe. Kupeczky művei mai napig is láthatók Középeurópa majdnem minden képtárában, ahol féltékenyen őrzik képeit, ezek közül négy példány a Szépművészeti Múzeumban látható. Mányoky műveiből aránylag kevesebb festmény ismeretes ma, mivel tevékenységének tere leginkább a régi Lengyelország volt s festményeinek túlnyomó része a lengyel és orosz háborúkban vagy elpusztult, vagy pedig mai napig is ismeretlenül lógnak a lengyel és orosz kastélyokban. A. Szépművészeti Múzeum gyűjteményében csak egy festménnyel van képviselve. Amit ezen művészünk művei közül a külföldön és itthon felfedezni tudtam, gazdag művészi tevékenységéhez képest aránylag kevés, de mindenesetre teljes képét adja ezen érdekes ember művészi pályafutásának.

Amit Kupeczky János művészi pályafutásának első korszakából tudunk, azt a zürichi Füssli gyér feljegyzéséből ismerjük, ki a művészszel Rómában ismerkedett meg, a szegény fiatal embert anyagilag is támogatta s később barátja lett. Kupeczky János szülői, a vallási villongások idejében, 1666-ban a csehországi Jungbunzlauból menekültek s a pozsony-megyei Bazinban telepedtek le, hol az öreg Kupeczky polgárjogot szerzett s takácsmesterségét folytatta. Bazinban született 1667-ben művészünk, Kupeczky János, kit apja szintén takácsnak akart nevelni, aki azonban a művészet iránt érzett hajlandóságot s 15 éves korában, 1682-ben hazulról megszökött. Kóborlásai közben bevetődött a nyitramegyei Holics várába, melynek ura, Czobor gróf, rendkívüli műbarát hírében állott s akkoriban a luzerni Klauss festőt foglalkoztatta kastélyában. A mű-barát grófnak a fiatal legény megtetszett, magánál tartotta s mikor Klauss 1684-ben elhagyta a kastélyt s Bécsbe költözött, a gróf megbízásából és anyagi támogatása mellett magával vitte Bécsbe, hol a festészeti pályára készítette elő. Három évig tanult Klaus mesternél Bécsben s azután 1687-ben Olaszországba vándorolt. Olaszországból 22 évi tartózkodás után Liechtenstein Ádám herceg meghívására, végleges tartózkodásra Bécsbe utazott.

Erről a 22 évi olaszországi tartózkodásról alig tudunk eddig valamit. Erről is csak a zürichi Füssli közlését. Sovány jelentésében elmondja, hogy Kupeczky különösen Rómában tartózkodott sokat, ott különböző festők műtermében kapott alkalmazást, mindig a főnökei nagy megelégedésére; mert hisz ő olyan ügyes és gyorskezű művész volt, hogy naponta megfestett négy-öt fejet. Hát ez bármennyire is bizonyít Kupeczky manuális ügyessége mellett, a művészi működésére mégis szomorú világot vet. Aki naponta négy-öt fejet képes megfesteni, az nem lehet művész, mivel csak vásári munkát készít. S tényleg az egész impresszió nem is lehet ilyen körülmények között más, mint az, hogy Kupeczky János Rómában tucatfestő volt.

Csak két ténykörülmény engedi meg, hogy ebben a Kupeczkyre nézve semmiképp sem hízelgő feltevésben kételkedjünk. Az egyik az, hogy Kupeczkyt betegsége idején a német követség orvosa kezelte, kinek fizetni nem tudott, a honorárium helyett két képet adott neki. Ezek a képek olyan jók voltak, hogy az orvos a német követnek ajándékozta őket, aki szalonját díszítette velük ... Ezek már mégsem lehettek tucatképek. - A másik körülmény az, hogy e képeket a német követ szalonjában meglátta Sobiesky Sándor herceg, a lengyel trónkövetelő, kinek a képek annyira megtetszettek, hogy Kupeczkyt magához hívatta s teljesen szolgálatába szegődtette, úgy, hogy ez idő alatt Kupeczky más ember számára nem is festhetett. A világlátott, művelt lengyel herceget sem köthette le egy kontár, tucatfestő alkotása. Ez a viszony a herceg és Kupeczky János között két évig tartott.

Sobiesky Sándor herceg, atyja III. János halála után elesett a lengyel tróntól. Ennek visszaszerzését a pápa segítségétől várta, de minden reménye füstbe ment. Az életvidor fiatal herceg meghasonlott önmagával és a világgal, visszavonult a kolostorba s 1714-ben mint kapucinus-barát halt meg.

A lengyel királyok régi képtárában, különféle utazásain, de első sorban Rómában való tartózkodása idejében bőséges alkalma volt a hercegnek, hogy a művészet remekeit lássa, csudálja. Elképzelhetetlen tehát, hogy Kupeczky művészete iránt oly nagy szeretettel viseltessék, hogy honoráriumát - miként Füssli jelenti - mindenkor jóval felülfizette, ha Kupeczky már akkor nem lett volna kiforrott művészi egyéniség, kinek alkotásai az akkori Rómában jelentékenyek lehettek.

Mindez azonban puszta feltevés volt, minthogy Kupeczky olaszországi idejéből egyetlenegy kép sem volt ismeretes. Ennélfogva művészi pályafutását a művész második korszakától lehetett csak figyelemmel kísérni, azaz attól az időtől kezdve, amikor Liechtenstein Ádám herceg meghívására Velencéből Bécsbe költözött.

Ámde a múlt évtől kezdve ebben a tekintetben is némi változás állott be. Deutsch Antal budapesti közgazdasági író svájci utazása közben Luzernben egy Kupeczky-képet talált s azt megvásárolva, hazahozta Budapestre. A kép Kupeczky saját arcképét ábrázolja, abban a helyzetben, amint a festőállvány előtt ül s egy szentképet fest. A művészen lengyel nemzeti viselet van. A jó állapotban levő festmény élénk, tetszetős színeivel, kifejezett festői karakterével megelőzi a bécsi kort, tehát az olasz időbe esik. Ez az egyetlen eddig ismert Kupeczky-kép, mely az olasz korszakból való. Az a körülmény, hogy Kupeczky Jánost lengyel nemzeti viseletben ábrázolja, a kép, közelfekvővé teszi a feltevést, hogy a művész e képet abban a két esztendős időben festette, amikor Sobiesky Sándor herceg szolgálatában állott, amikor alkalma is volt arra, hogy a festői szép lengyel viseletet arcképe festésénél felhasználja.

A Deutsch-féle Kupeczky-képpel a mester műveinek száma mindenesetre egy becses művészeti és műtörténeti adattal szaporodott, ami a kép értékét rendkívül emeli. Nemcsak az arckép maga nagyon szép művészi alkotás, hanem az arckép mellett alárendelt szerepet játszó, az állványon munkában levő szentkép is rendkívül finom, művészi ihlettel készített festmény, mely minden önállósága mellett is határozottan mutatja a kissé édeses olasz befolyást.

Kupeczky Bécsben a Schröckenstein báró házában vett lakást a Lipótvárosban, a nagy Dunafürdőben s első festménye házigazdájának arcképe volt. Ezzel köszöntött be Bécsben s ez az első lépése kitűnően sikerült. A technikai kézügyesség, a hamis klasszicizmus, az érzékiségre való törekvés a bécsi művészetben az olasz és francia felfogás alatt nagyon lábrakapott. Auerbach, Stampert, Fürstenberger, Orient, Ferg, Damm, Strudel, Grangos, Gran, Meytens művészete vezetett akkoriban Bécsben, de egy-kettő kivételével ezen művészek neve ma már feledésbe ment. Savoyai Jenő herceg példáját követve, a művészetek pártfogását magukra vállalták a Schwarzenberg, Liechtenstein, Trantsou, Althan és más főúri családok, de ezek figyelme is Kupeczky felé kezdett fordulni, mikor az édeskés, hazudozó művészi irány közepette egyszerre megjelent Kupeczky Schröckenstein-képe, mely maga volt a realizmus.

A limonádé-művészet berkeibe behatolt egy kis friss, egészséges szellő, a jövevényt észrevették, sőt midőn második festményét, Liechtenstein Ádám herceg arcképét is elkészítette, melyet kitartó szorgalommal, élethíven, pompás kolorittal és határozott jellemzéssel festett meg, a bécsi társaságokban csak Kupeczkyről és művészetéről volt a szó, a szalonokban az új emberről beszéltek, sőt az udvar figyelme is feléje irányult, amennyiben I. József császár Wilhelmina Amália császárné, az udvar többi tagjai s ezek után a társaság emberei mind Kupeczkynél rendelték meg arcképeiket.

A bécsi képtár remekei természetesen új szellemben és új irányban művelték Kupeczkyt, aki mindig tanult, de midőn később VI. Károly császár udvari festője lett, akkor már rabja lett Rembrandt irányának, kinek művészetét nagy ambícióval tanulmányozta. VI. Károly császár arcképe, mely a bécsi városházán van és legjobb saját arcképe a bécsi császári képtárban, már teljesen Rembrandt befolyása alatt készült s naturalista ereje mellett jótékony meleg ömlik végig a képen, melynek tónusai kiváló művészi tudásról tesznek tanúságot.

Ebből az időből való és ebben a technikában készült két festménye van a Szépművészeti Múzeumban, egy nyílt tekintetű, meleg tónusokban festett ülő férfi, továbbá egy még biztosabb kézzel, erőteljesebben festett, tárogatón játszó férfi, mely utóbbi még száz évvel ezelőtt a gróf Attems képtárban volt Grácban. Mindkét kép a Szépművészeti Múzeum újabb szerzeményei közé tartozik.

Mielőtt azonban Kupeczky teljesen beleélte volna magát Rembrandt művészetébe, csakhamar kivetkőzött az olasz irányból és legelőbb a német befolyásnak engedte át magát. Ez még József idejében történt, amikor a császár megbízásából megfestette Braunschweig-Lüneburg Wilhelmina Erzsébet hercegnő arcképét, ki akkoriban Európa legszebb hercegasszonya s menyasszonya volt III. Károly spanyol királynak, ki később mint VI. Károly került az osztrák trónra. A bécsi tudósítások erről a képről sok dicséretest mondanak, művészi szempontból Kupeczky legjobb, legszebb alkotásának nevezik.

Az udvar tagjai és mindenki, kik az akkori bécsi társasághoz tartoztak, mind Kupeczky által akarták arcképeiket megfestetni. Megrendelésekkel teljesen elhalmozták s ő vasszorgalommal fogott munkához. Mindent maga végzett, maga festett. Nem volt Bécsben tanítványa csak egy, Füssli barátjának a fia, kit hálából vett maga mellé. Bécsi munkáin mind ott van művészi kezének a nyoma.

Az 1716. évben újabb kitüntetés érte. Nagy Péter orosz cár Karlsbadba érkezett s miután alkalma volt a művész több képét látni, ezek annyira megtetszettek neki, hogy Kupeczkyt magához hívatta Karlsbadba. A művész az első hívásra nem ment el. A cár erőszakosságáról sokat hallott, ő maga pedig félénk természetű ember volt. Félénkségének volt is alapja, Bécsben még mindig üldözték a protestánsokat s ő mint a cseh felekezeti szekta tagja, félt a vallási üldözésektől, melyeknek az apja is áldozata lett. Sokszor kezdték Bécsben szorítani vallása miatt, de a császár mindig védelmébe vette a művészt, úgy, hogy bántódása nem lett soha.

A visszautasítás után Péter cár egyenesen VI. Károly császárhoz fordult intervencióért, ki Kupeczkyt kamarai festőjévé nevezte ki, így akarván a művész aggodalmait eloszlatni, hogy mint hivatalos embernek a cárnál bántódása nem lehet. A decretumban a császár hat havi szabadságot engedélyezett neki, melynek letelte után tartozik ismét Bécsbe viszszatérni.

Karlsbadban a cár első sorban azon kívánságának adott kifejezést, hogy a művész készítse el arcképét. Kupeczky rögtön munkába fogott. Nagyon félénken közeledett az autokratához, kinek kérlelhetetlen szigoráról oly sokat hallott. Félénken felelt a cár kérdéseire, ki első sorban életkörülményeit tudakolta. Mikor megtudta szülőinek cseh származását s az egyik forrás szerint a művészszel cseh nyelven társaloghatott, szinte megszerette Kupeczky Jánost mint embert és művészt egyaránt. Nagyon kegyesen bánt vele, kegyeivel és ajándékaival tüntette ki s a művész ellenszenve is csakhamar tiszteletté és becsüléssé változott át. A cár nagymennyiségű megrendeléseit azonban egyedül nem győzte, így meghívta magához Hoyer Dávid festőt Lipcséből, ki a ruha és a Staffage festésénél segédkezett neki.

A cárnak Kupeczky által festett arcképei ma ismeretlenek. Nyilván ott vannak Oroszországban, valamelyik császári palotában, melyek azonban ma még épp oly hozzáférhetlenek - mint a török szultán kincsei. De az egyik arckép után Vogel egy metszetet készített, amely, amennyiben metszet után ítélni lehet, kiváló szépségű és nagy műbeccsel bíró festmény lehetett.

Midőn a cár részére készített munkáit befejezte, először is Lipcsébe utazott, hogy a cár megbízásából néhány kommissziót végezzen. De az akkor már nagy hírnévre szert tett művészt a lipcsei előkelőségek annyira elhalmozták megrendeléseikkel, hogy a tervezett időnél sokkal később tér vissza Bécsbe, ahol 1716-ban, családi öröm is várt reá, amennyiben fia született. Ez volt talán az egyetlen verőfény családi életében. Mikor Olaszországból Bécsbe érkezett, akkor hallotta, hogy mesterének, Klaus festőnek árvája, Zsuzsanna, nagy nyomorban él. Hálából nőül vette mestere leányát, aki aztán a bécsi dán követség papjával, Schickeisen tiszteletes úrral csalta meg az urát.

Az 1720. év pünkösd ünnepén Kupeczky Bazinba ment, hogy ekkor már elhalt szülői sírját meglátogassa. Ezen alkalommal egy általa festett képet vitt magával, mely Krisztust ábrázolja a keresztfán és a lutheránus egyháznak ajándékozta. A gyönyörű képet szent János napján az oltár keretébe illesztették és nagy ünnepélyességek között felszentelték. A város büszke volt nemcsak nagy szülöttére, hanem művészi becsű ajándékára is, mely a mai napig is ott van a bazini templomban.

Kupeczky Bécsbe visszatérve tovább haladt művészi pályáján. Néha modoros volt, de modorosságára jellemző, hogy csak a kiváló és jellemzetes vonásokat domborítja ki, míg az alárendelt dolgokat elhanyagolja. Kitűnően érti fejeiben, arcképeiben a természetes szépséget annyira fokozni, hogy szinte ideális képeknek látszanak; de ez a látszat csal, mert mi sem áll tőle távolabb, mint az ideálizmus. De ezt a csodálatos hatást a jellemzetes vonások ügyes csoportosításával éri el. Csak a gyakorlott szem fogja ezeket a sajátosságokat észrevenni, melyek arcképei becsét emelik. Technikájában nem követte azokat a művészeket, kik az igazságot a legnagyobb részletességgel teszik szemlélhetővé s a legkisebb hajszálra is súlyt helyeznek.

És éppen ebben rejlik nagy hatásának a titka.

Még egy nagy megtiszteltetés érte a művészt Bécsben. Megfestette a császárné arcképét, ki többszer ült neki.

A kitűnően sikerült kép hatása alatt újból özönével jöttek a megrendelések. Althan gróf sokszor megfordult Kupeczky műtermében a császár és császárné megbízásából. Főrangú urak biztosították pártfogásukról, — mégis, Kupeczky pályafutása Bécsben véget ért. Kedves pályatársai, kik Kupeczky megjelenése előtt a bécsi világban előkelő szerepet játszottak, egyenként tűntek le a színtérről. Az új csillag elhomályosította őket, a császár, az udvar kegye és bizalma Kupeczky felé fordult. A többi festők már csak lézengtek; egyik a másik után tűnt le. Ezt meg kellett bosszulni, a további süllyedést meg kellett akadályozni.

A félénk természetű emberrel, kit a császár vett pártfogásába, elhitették, hogy a császár tudtán kívül, titokban, éjnek idején le akarják tartóztatni és ártalmatlanná tenni, mivel vallása szálka a katholikus papság szemében. Ez utóbbi tényleg igaz is volt, - mert hisz Kupeczky tudomással bírt a Bécsben történt mindennapos protestánsüldöztetésről, melyeket a katholikus papság rendezett. Tudta, hogy reá is régen sor került volna, ha a császár nem védi. De titokban mi minden megtörténhetik s a császár sem segíthet akkor, ha az inquizíció valahová lecsukta és senki sem tudja hová?

Álmatlan éjszakákat töltött el. Állítólagos barátai pedig folyton intették s mivel félénkségét észrevették, szakadatlanul tüzelték. Viszszaemlékezett régi barátjára, Blendinger György nürnbergi festőre, kivel még Olaszországban ismerkedett meg s aki folyton hívta a híres német városba, írt neki, megkérdezte, jöhetne-e, szívesen látnák-e ? Blendinger válasza kedvező volt. Tárt karokkal várják Nürnbergben, ahova nagy hírneve is eljutott s ahol számos megrendelés vár reá.

Először feleségét és kis fiát indította útnak. Azon ürügy alatt, hogy gyógykezelés miatt Karlsbadba kell utazniok, Nürnbergbe küldte őket. Mindez nagy titokban történt. S amikor övéit biztonságban tudta, bécsi művésztársai nagy örömére egyszer éjjel eltűnt Bécsből. Igazi barátjaitól, pártfogóitól el sem búcsúzott, mert félt, hogy titka kipattan s állítólagos üldözői még idejekorán elfogják és ártalmatlanná teszik.

Gróf Losymthal Ádám Fülöp arcképe, mely a bécsi képzőművészeti akadémiában van s amely szintén Kupeczky egyik remeke, 1723-ban készült, így van szignálva. Ezen a képen kívül még csak egyet ismerek Kupeczkytől, melyet szignált: saját arcképét a bécsi császári képtárban. Valószínűleg ez volt legutolsó bécsi alkotása, mert röviddel azután Nürnbergbe szökött.

A szökés esztendeje nem volt megállapítható.

A nürnbergi korszak a művész életében a harmadik, már csak mintegy tizennégy évig tartott. De ez a korszak talán a legérdekesebb. Egy teljesen kiforrott egyéniséggel állunk szemben, ki nagyon jól ismeri a légkört, melyben mozognia kell s tudatában van annak, hogy új környezetében semmiféle üldöztetéstől sem kell félnie, ami megnyugtatólag hathatott zaklatott kedélyvilágára.

A német festészet sem volt abban az időben egységes nemzeti. A hollandi, francia és olasz befolyás itt is érvényesült s a városok közül Frankfurt, Drezda, Berlin, Hamburg, Lipcse és Nürnberg tűntek ki leginkább, hol a művészetet kultiválták, de az alkotó művészek nem voltak kiváló kaliberű emberek s így Kupeczky, kinek már akkor jó hírneve volt Németországban, csakhamar vezető szerephez jutott.

Kupeczky Nürnbergben nemcsak az arcképfestészettel foglalkozott. Történeti és egyházi képei, melyek azóta már eltűntek s csak a róluk készült metszetek után ismeretesek, nagy megbecsülésnek örvendettek. Kupeczky első sorban jó rajzoló volt, színeiben erős, meleg, néha kissé nehézkes, előadása szabad és széles. Történeti képeiben a reális iránynak hódolt. Élénk felfogású arcképei néha kissé keresettek. A berlini képtárban volt valaha egy portraitszerű szent Ferenc című képe, melyről Kugler nagy dicsérettel emlékezett meg, mely kép bár kissé rustikusan, de pompás színekkel volt festve.

Új székhelyén csakhamar megfesti a nürnbergi előkelőségek arcképeit s művészi hírneve mindinkább terjed. Hízelgő meghívásokat kap kívülről. A mainzi választófejedelem, a gótai herceg, az anspachi őrgróf, a würzburgi püspök az udvarukhoz hívták meg s amidőn az angol király Hannoverben tartózkodott, meghívta, hogy jöjjön Londonba, míg 1733-ban a dán királynétól kapott meghívót. S habár mindezek a meghívások a leghízelgőbb módon történtek, Kupeczky kénytelen volt őket visszautasítani, mivel hajlott kora és fájdalmas kosz-vény bántalma az utazásra képtelenné tették.

Ebből a nürnbergi korból származik a Szépművészeti Múzeumban az a másik ülő férfi, meglehetős hideg tónusokban festve, mely már a teljes német befolyást mutatja. Két előbbi alkotása mellett ez a kép némileg barátságtalan, felfogásában kissé merev. A férfifej, mely szintén múzeumunkban látható, ismét barna, meleg tónusban készült, de a kép meglehetősen pongyolán van festve. Ez már a dekadens korba esik, mikor a művészt a sok családi csapás (felesége hűtlenségéhez hozzájárult nagyreményű egyetlen fiának a halála), továbbá a köszvény, elvették munkakedvét. Fia szintén festőművésznek készült és az apja által készített gyönyörű arcképe Zichy Jenő gróf tulajdonában van Budapesten.

Az 1740. év megváltotta a művészt lelki és testi szenvedéseitől.

Műveit számtalan német metsző reprodukálta. Bernhard Vogel egy hat részből álló kötetben 73 művét adta ki. Ez a publikáció ma már nagy ritkaság, de egy példányban megvan a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében.

A másik magyar festő, ki hírnevet és dicsőséget szerzett a magyar művészetnek: Mányoky Ádám. A hontmegyei Szokolyán született 1673-ban. II. Rákóczi Ferencnek volt udvari festője, aki 1676-ban született. A művész tehát három évvel volt idősebb mint a fejedelem. Magyar nemes volt, mint a fejedelem. Nincs kizárva, hogy a két, körülbelül egy korban levő férfi között bizalmasabb viszony létezett, mint fejedelem és festője között szokott lenni. Erre enged legalább következtetni ama tény, hogy Rákóczi bizalmas diplomáciai misszióval küldte Mányokyt Hollandiába, melynek aktái a mai napig sincsenek feldolgozva. Rákóczi megbízásából megfordult Francia- és Németországban is. Sőt Berlinből menekülnie is kellett, mivel egy Clement nevű politikai kalandorral hozták kapcsolatba a nevét s ennek a Clementnek később egy kényes természetű bűnpöre is akadt Berlinben. Mányoky művészetének mai napig is van nyoma a porosz fővárosban. A Hohenzollern-múzeumban a Monbijou-terén mai napig is őrzik Knobldorff arcképét, ki Nagy Frigyes porosz királynak volt udvari építésze s kinek tervei szerint építették fel a sanssouci-i kastélyt.

A Rákóczi-korból csak egy festmény maradt fenn napjainkig és ez II. Rákóczi Ferencnek reprodukciók utján is közismert arcképe, mely mint a szász király tulajdona, Drezdában van a Taschenburg kastélyban. László Fülöp erről másolatot készített a Magyar Történeti Képcsarnok részére. Ez a kép II. Rákóczi Ferencet férfi kora viruló teljében ábrázolja, mint tettakaró és tetterős férfit, kinek a bátorság, hősiesség a szemeiből sugárzik ki. Kitűnő kép, melynek pompás színei mai napig megőrizték üdeségüket. A kép nemcsak férfias szép kép, de mint festmény is kiváló. Talán a legjobb és legszebb Mányoky-kép, mely eddig tőle ismeretes.

A Rákóczi-kort ezzel a képpel, ha a további kutatás nem járna eredménnyel, be lehetne fejezni. Pedig lehetetlen, hogy Rákóczi-nejét, hesszeni Amáliát ne festette volna, vagy pedig a fejedelem generálisait, barátait, különösen pedig Bercsényi Miklós gróf nejét: Csáky Krisztina grófnőt, aki különben is nagyon szép asszony hírében állott. Nagyon valószínű, hogy ezeket a képeket mind elkészítette. De a háborúk idején s a később bekövetkezett emigráció alatt, ki tudja hova lettek? Ha el nem pusztultak, hanem csak úgy tűntek el, akkor talán még előkerülhetnek.

Van Magyarországon néhány előkelő család birtokában néhány arckép, melyek II. Rákóczi Ferencet ábrázolják gyermekkorában. Ezekhez a képekhez a fáma hozzáfűzte a Mányoky Ádám nevét. Természetesen így a történeti becshez hozzászegődik a művészi becs is. Bármint sajnálom azonban, ezt a téves feltevést le kell rombolnom, mert amikor Rákóczi gyermek volt, Mányoky is gyermek volt s így azokat a képeket nem festhette.

A krónikákban feljegyzik, hogy Mányoky Nicolas de Largillièrenél és A. Scheitznál tanult festeni. Lehet, hogy mikor a művész Rákóczi megbízásaiban Parisban járt, Largillièrenél tanult. A fejedelem szerette a francia szellemet s meglátszik az arcképén is a francia befolyás. De kétkedem azon, hogy Mányokynak Scheitz is mestere volt. Igaz ugyan, hogy később, a drezdai korban Mányoky is a német szellemnek, a német iránynak hódolt meg, de akkor ő már különb mester volt mint Scheitz és nem szorult reá.

Mikor a fejedelem külföldre költözött, Erős Ágost lengyel király és szász választófejedelemnek ajánlotta, ki őt 1000 tallér évi fizetéssel udvari festőjévé nevezte ki 1713-ban s Krakkóba rendelte. Erős Ágost roppant gáláns ember volt s nagy tisztelője volt a szép nőknek. A két Lubomirska hercegnők egyike volt akkor Európa legszebb hölgye s a művésznek első sorban ennek az arcképét kellett Krakkóban megfesteni. A még mindig jó állapotban levő festmény Drezdában van s a király tulajdona. A szép hercegnő itt is a szépségével hat első sorban, az ő finom, szimpatikus vonásait a művész nagyon szépen domborította ki. Színei nem oly élénkek, mint a Rákóczi-képen, de életigazak és meggyőző erővel bírnak. A nőiesség bája megkapóan van itt megfestve.

Ebbe a korba esik Erős Ágost király életnagyságú képe, vértes ruhában, hosszú hermelines köpenyben, mely a Potocki-palotában van Krakkóban. A színek itt már sötétebbek, mintha a harcias királynak kissé zordabb keretet akart volna adni a művész. Drezdában, a király tulajdonában Erős Ágost idejéből van még egy sorozat kép, mely lengyel hölgyeket és urakat, néhány német hercegnőt és herceget ábrázol, melyeken a művész lassankint távolodik el attól a festészeti iránytól, mely a Rákóczi, Erős Ágost és a Lubomirska hercegnő képein érvényesül. Nem szellemeskedik, lassankint szakít a francia iránynyal és szép csendesen közeledik a német felfogáshoz, anélkül azonban, hogy egyéniségét feladná. Amíg előbb a virágzó szépségű hölgyek haját és mellét virágcsokrokkal és virágkoszorúkkal díszítette, hogy annál illatosabbá tegye képe tárgyát, addig később e bájos dísztől megválik és adja képeit saját mivoltukban, minden külső ékesség nélkül. Az átmenet nem mindenütt kellemes s az ábrázolás kissé száraz.

Ez az eltérés nem annyira feltűnő, ha férfi képről van szó. Rechberg jogtanár képe a lipcsei egyetem aulájában, egyike a legszebb alkotásának. Minden külső cicoma nélkül, teljesen realisztikus felfogásban van megfestve a híres jogtudós s Mányoky nagy művészi ereje itt is dominál, színei a régi frissek, üdék. Ilyen kitűnő festmény Blendinger barátjának, a híres ötvösnek képe a drezdai Grünes Gewölbe-ben, mely naturalisztikus felfogásban ábrázolja az ötvöst, szélesen festve, teljesen keresetlenül ábrázolva állítja elénk pompás modelljét.

Erős Ágost halálával III. Ágost került a trónra, ki szintén szolgálatába fogadta Mányokyt. De a királyi kegy már nem tartott sokáig. Ő festtette még meg Carignan hercegnő képét, ki a király kegyeltje volt, de ez a kép már a dekadens korba esik s festése már teljesen a rokokó izlés szerint készült. Az arckép a Szépművészeti Múzeum tulajdona, újabb szerzemény, de már nem reprezentálja Mányokyt, az erős, szimpatikus, érdekes művészt.

A korral művészi ereje is lehanyatlott, a király is fiatalabb művészi erők után nézett körül, így esett ki a királyi kegyből. Teljesen elszegényedve hazajött Magyarországba, hogy itt az örökségét felvegye. Keserű csalódás érhette, mivel annyi pénze sem volt, hogy visszatudjon menni Drezdába. Itthon az arcképfestéshez fogott, így készült el Podmaniczky János báró és neje Ostroluczky Júlia képe, mindkettő Podmaniczky Géza báró tulajdonában Kiskartalon, így a Rhédey-képek Aszódon. Valamennyi szép művészi alkotás, egy kiváló művészi erő utolsó felcsillanása.

Mikor kissé megszedte magát, visszatért második hazájába, Drezdába. Művészete ekkor már lehanyatlott, szerepköre nem akadt. Hiába fordult több ízben a királyhoz, az udvarnál az ő helyét fiatalabb erőkkel töltötték be, kik az új kor szellemében szolgálták a művészetet. Csendes visszavonultságban halt meg a szász fővárosban 1757-ben.

Egyik gyönyörű szép, rézlemezre készített miniatűr-olajfestménye, Michael Berthold de Gileno arcképe, mely l702-ben, tehát a Rákóczi-korban készült s amely kép mint miniatűr eddig igazi unikum, Glück Frigyes tulajdonában van Budapesten.

Forrás: Művészet, Ötödik évfolyam, 1906, Negyedik szám 249-258. oldal
http://www.mke.hu/lyka/05/249-258-kupec.htm

Farkas Zoltán: MÁNYOKI ÁDÁM
Lázár Béla könyve

Mányoki Ádámról, a XVIII. század első felének egyetlen kiváló magyar festőjéről (mert hiszen Kupetzkyt csak a legnagyobb elfogultsággal lehet magyar festőnek kinevezni), eddig édes-keveset tudtunk. Élete sem volt tisztázva, művei közül csak nagyon keveset ismertünk. Néhai Nyári Sándor foglalkozott azzal a tervvel, hogy felderíti Mányoki élettörténetét és kikutatja munkásságának eredményeit. De meghalt, mielőtt művét elvégezhette volna.

A magyar művészettörténetnek, melyet a Magyarországon működő barokkori osztrák festők jobban érdekeltek, ezt a szégyenletes mulasztását törekedett pótolni dr. Lázár Béla, aki most egy jókora monografiában írta meg Mányoki életét tíz évi kutató munka után. Művéhez több mint százharminc Mányoki-kép, illetőleg az elveszett képekről készült metszetek reprodukcióit csatolta és összehasonlítás végett egyéb, abból a korból való művész számos festményének képét is közli.

Mányoki az udvari, a szó szoros értelmében vett királyi festészet korában élt, mely alakjait emberi isteneknek törekedett ábrázolni. Ezeknek a királyoknak, nemeseknek, nagy maitresseknek, udvari dámáknak egyéb vágyuk sem volt, mint hogy az emberi élet fölött álló, gondtalan, büszke, hatalmas lényeknek látszhassanak, akikhez a hétköznap gondjai távolról sem érnek fel. Mindegyik királykép: a királykép, mindegyik nemesemberkép: a nemes ember képe, minden udvarhölgy képmása: az udvarhölgy képe akart lenni. Nem az egyéni megjelenés, nem az arc különösségeinek, hanem a kasztnak ábrázolása volt a fő. Sőt ezek az emberek nem is akartak egyéniségek lenni, nem akartak másoktól másképen különbözni, hanem csak azzal, hogy a kaszt nyújtotta nevelés összes előnyei a legfokozottabb mértékben érvényesüljenek képmásaikon. Érzelmeik fölé nőttek, mint minden átarisztokratizálódott társadalom tagjai. Nem szeretik az arcalakulás egyéni különbözőségeit. Megvan a határozott nézetük az asszonyi és férfiarc szépségeiről: mindannyi a divat irányában erőszakolja arcvonásait és arca kulisszáit. Egyforma parókák, az arcból egyformán kifésült haj, egyforma ívre festett szemöldökök még uniformisabbá teszik arcukat. A lelki tartalom háttérbe szorul, s ha visszaemlékszünk a kései barok és a kezdődő rokokó képeire, emlékeink nem a szemekből kisugárzó lélekhez fűződnek, hanem hullámzó drapériákhoz, a bársony s a selyem pazar forgatagához és olyan uralkodói gesztusokhoz, amelyeket az ábrázoltak többé-kevésbé egyforma tökéletességgel játszanak el előttünk.

Ebbe a teatrális és erősen érzéki világba került a nógrádmegyei Szokolya kálvinista prédikátorának fia, Mányoki Ádám. Könnyen alkalmazkodó, sőt egy kissé feminin természet volt, aki a korabeli nagy udvari festészetnek követelményeit gyorsan el tudta sajátítani. De amit ebben a stílusban alkotott, nem ér fel az akkori vezető francia mesterek kavargó pompájához, aminthogy a drezdai udvar sem érte utól a francia királyok hatalmasabb világát.

De volt Mányoki művészetének egy értékesebb oldala is: a művésznek kétségtelen érzéke volt az ábrázoltak egyénisége iránt. Jó példa erre Gotter grófnak a braunschweigi múzeumban őrzött képe, mely valóban fínom emberábrázolás. Körülbelül ez a képmás jelenti a legmagasabb fokot, melyre eljutnia sikerült. Ez a portré magasan felette áll a közismert II. Rákóczi Ferencének. Általában sikerültebben festette a nőket, gyermekeket, mint a férfiakat, több érzéke volt a báj, kecsesség mint a komplikáltabb módon jelentkező erő iránt. Azonkívül egy kissé mindig ingadozott az elébb vázolt typus követelményei és a tényleges megjelenés megfigyelése között.

Festői eszközei között nagyon kevés a tisztára egyéni, magateremtette forma. Rajza kissé bizonytalan, színei a kor átlagos színei. Kifejező ereje kisebb, mint Kupetzkyé. Simább, de előkelőbb, sohasem olyan földhözragadtan zsíros, mint ez a kiváló kortársa, bár benne is sok józanság volt és szívvel-lélekkel alkalmasint sohasem tudott beléhelyezkedni a hanyatló barokkor sóvár élvezetvágyába.

Lázár Béla könyve tömérdek kortörténeti adat közlésével teszi elevenné Mányoki élettörténetét. Meleg szeretettel kíséri végig hosszú művészpályáján, amely nekünk különösen értékes és érdekes, hiszen Mányoki volt az első magyar képzőművész, akinek élete és művészete méltón illeszkedett belé a Nyugat gazdag művészetébe.

Forrás: Nyugat 1934. 2. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/21147.h

Galavics Géza
Mányoki Ádám: II. Rákóczi Ferenc arcképe

Nincs a régi magyar művészetnek még egy olyan alkotása, amely annyira mélyen s elevenen élne a legszélesebb közönség tudatában, mint Mányoki Ádámnak II. Rákóczi Ferencről festett arcképe, s nincs még egy olyan magyar történeti személyiség, akinek alakja annyira összefonódott volna egyetlen műalkotással, mint Rákóczié e Mányoki-képpel. Régi művészetünk történetében az ábrázolt történeti jelentősége s a megjelenítés magas művészi kvalitása igen ritkán találkoznak úgy össze, mint Mányoki e képén, amely mind a hazai portréfestők munkái, mind a Rákócziról készült többi ábrázolás közül egyaránt kiemelkedik. Keletkezésének nem a magyar művészet addig megszokott formái adtak keretet, s a portré festőjének éppúgy, mint megrendelőjének művészettel való kapcsolata, a barokk korszak hazai viszonyaihoz képest egyaránt rendhagyó volt.

A festő Mányoki Ádám azok közé a magyar származású művészek közé tartozott, akik a 17. századi Magyarországon részben a török háborúkkal járó sanyarú állapotok, részben az erőszakos ellenreformáció elől fiatalon külföldre kerültek s ott korszerű művészi képzést nyertek. Amíg azonban e művészek, így Johann Priwitzer, Johann Spillenberger, Jakob Bogdány többé nem tértek vissza hazájukba, s bár az első két művész szignatúrájában is jelezte származását, Magyarországgal művészeti kapcsolatuk nem volt, addig a gyermekkorában Észak-Németországba került Mányoki Ádám a berlini udvar környezetéből már érett művészként tért vissza Magyarországra. Visszatérése az arckép megrendelőjenek célkitűzéseivel állt kapcsolatban.

A megrendelő, II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelmek unokája volt, s Bécs felügyelete alatt nevelődött császárhű főúrból lett az elnyomó Habsburg uralom ellenfele. 1703-ban indította meg a császári elnyomás ellen 9 évig tartó szabadságharcát, amelynek rendkívül széleslátókörű, gazdag koncepciójú vezetője lett. Sokirányú figyelme a szabadságharc minden fontosabb kérdésére, így a kultúra területére is kiterjedt. Mint fejedelem, nemzeti szellemű művelődés megteremtésén fáradozott, s eredményeinek szerepet szánt a szabadságharc céljainak megvalósításában. A művelt, Itáliát járt, néha festegető s az egyes műalkotásokat kritikus szemmel néző Rákóczi programjában a képzőművészetre kettős feladat várt, egyrészt a szabadságharc törekvéseinek a képzőművészet eszközeivel való támogatása, másrészt a fejedelmi udvar fényének emelése. E két szempont az egyes művészeti alkotásokban általában együtt jelentkezik, azonban keletkezésüket tekintve mégis inkább az első feladathoz sorolhatók azok az emlékérmek, amelyeket Körmöcbányán a svéd származású Warou Dániel készített a szabadságharc kezdetére, a vallásszabadság ideájára s Rákóczi erdélyi fejedelmi beiktatására, míg a második célra műfaji adottságainál fogva a festészet kínálkozott legalkalmasabbnak.

E szempontból azonban csak a Rákóczi uralma alatt levő területek városi képírói jöhettek számításba, akiknek művészi iskolázása, tevékenysége a céhes élet konzervatív keretei között zajlott s kifejezési eszközeik igencsak korlátozottak voltak. Művészi képességeiket a fejedelem jól ismerhette, hiszen portréját, amelyet 1703-as, Bécsújhelyből történt szökése emlékére a neki akkor szállást adó podolini piarista kollégium számára készíttetett, egy ilyen városi képíró festhette. Az ismeretlen festő ezen a képen a hazai portréfestészet sok évtizedes sémáit ismétli a beállítás szokványosságával, a megformálás aprólékosságával, a színezés nyerseségével s a karakterizálás hiányával, így ez a színvonalú festészet a fejedelmi reprezentáció céljaira nem lehetett alkalmas. Rákócziról tudjuk, hogy már a szabadságharc kezdetén törekedett arra, hogy udvarában rendszeresen, jól képzett festőt is foglalkoztasson. E terve azonban csak 1707 augusztusában valósult meg, amikor a fejedelem homonnai udvarába megérkezett Berlinből a portréfestő Mányoki Ádám, akit ott ez év tavaszán Rákóczi felesége és udvari orvosa nyert meg a fejedelem szolgálatára. Személyében így olyan, külföldön magasabb szintű képzésben részesült festő került a fejedelem udvarába, aki az udvari reprezentáció igényét művészi színvonalon tudta kielégíteni. Ottlik főudvarmester megállapította a festő fizetését, a fejedelem pedig Terebesen, ahol szeptember 19-ig vadászaton vett részt, a francia követ, des Allieurs márki jelenlétében megígérte neki, hogy művészetének tökéletesítésére "Olasz és más külső országokba" fogja küldeni, s még ugyanaz évben elrendelte, hogy Mányoki tanulja meg a rézmetszés technikáját is. A sokszorosított grafika műfaját a fejedelem minden bizonnyal éppúgy a szabadságharc szolgálatába akarta állítani, mint ahogy ezt ellenfelei is tették. (Vak Bottyán karikatúrája, a nagyszombati és koroncói csaták ábrázolásai stb.)

Mányoki két évig tartózkodott Rákóczi udvarában, azonban itt készített képei közül csak egyetlen darab, a fejedelemről 1708 körül készült első arcképe maradt fenn. E portré festői megoldása Mányoki németországi iskolázottságáról tanúskodik, amelyben a német portréfestészet 17. század végi állapotának megfelelően németalföldi s francia hatások keverednek. Festője későbbi műveihez képest szokatlanul erős fény-árnyék ellentéteket alkalmaz, különösen az arc, de a drapéria, a páncél s ennek fodra megfestésében, s ezt a szemléletmódot igyekszik összehangolni kolorisztikus törekvéseivel, összhatásban a beállítás közvetlensége, a bensőséges jellemzésre törekvés, az enyhén összemosott tónusok alatt is élő ecsetvonások s a részletmegoldások finomságai jellemzőek Mányoki e képére, ugyanakkor azonban az arc és a drapéria viszonyában érezhető némi ellentét; mintha a festő a mindent az arc bemutatásának alárendelő szemlélet s a vele ellentétes, a drapéria festésével, színességének dekorativitásával reprezentáló felfogás közt nem tudott volna határozottan dönteni. Mindkettőt alkalmazza, s a kétféle szemlélet nem erősíti egymást.

Mányoki két évig szolgálta itthon a fejedelmet, aki ezután ígéretéhez híven a festőt külföldi tanulmányútra küldte. Miután Körösi főkomornyik ellátta 500 Forint útiköltséggel 1709 szeptember 1-én, Rákóczi egyik diplomatájának társaságában Mányoki elindult Berlinen keresztül Hollandiába. 1709 végétől tartózkodott itt, ahol képzőművészetnek és társadalomnak olyan, számára teljesen újszerű kapcsolatát érezhette, amelyet sem Észak-Németországban, s főképp Kelet-Európában nem tapasztalhatott. Művészetére a 17 - 18. század fordulójának holland portréfestészetéből az az irányzat volt hatással, amely a sötét tónusban tartott képek arcvonásait s drapériáit egyaránt egy hideg porcelán-simaságú festésmóddal formálja, majd a képet egy lágy tónus fátyollal vonja be.

Mányoki 1710 végén újra Berlinben volt, s a következő év nyarán Rákóczi utasításának megfelelően elkészítteti a fejedelem arcképének rézmetszetét, s kéri, hogy Rákóczi küldje el a kép aláírásának szövegét. A metsző számára nyilván Mányoki rajzolta - 1708 körül festett első Rákóczi portréja nyomán - az előképet is. Ez a metszet nem ismeretes, ellenben joggal hihető, hogy a J. Folkema által 1739-ben készített s a Rákóczi közreműködésével készült Histoire des Révolutions de Hongrie címképeként megjelent metszet az 1711-ben Berlinben keletkezett lap után készült, s így 30 évvel az első Rákóczi-portré keletkezése után még Mányoki kompozícióját népszerűsíti.

Amikor Mányoki Berlinből beszámol Rákóczinak megbízása teljesítéséről, a magyar szabadságharc már elbukott, s Rákóczi Lengyelországba menekült. Ide, Gdanskba rendelte magához 1712-ben Mányokit, aki itt készítette el második portréját a fejedelemről. A kék magyar ruhás, piros palástos, tollforgós kucsmájú fejedelmet ábrázoló képen jól lemérhető a hollandiai tanulmányút Mányoki művészetére tett hatása. A leglényegesebb változás, hogy a festő az egész képet egy áttetsző fátyol alá vonja. A kompozíció vázát tulajdonképpen egy részletező, aprólékos belső rajz adja, amelyet ez a fátyol fog egységbe, s tesz festőivé éppúgy, mint ahogy a kevés félárnyékkal megbontott piros és kék lokálszínű drapériának is ez ad mély tüzű ragyogást. Ez a rajzzal és színnel tagolt drapéria s fent a haj s kucsma zárt színfoltja ad keretet az arcnak, amelyen a lazúros festés és a belekevert kék szín ad plasztikusságot a már szinte monoton hússzínnek, amelyet Mányoki még a drapériánál is erősebben összemos s fátyol alá borít. Mányoki egész életművének egyik csúcspontja ez az arckép, amelyen festői kvalitásai és karaktert megragadó készsége egyaránt jól lemérhetők. Itt a fejedelem méltósággal telt tartása, nyugodt magabiztossága és tiszta tekintete a személyiségnek olyan sugárzó erőt adnak, amely híven fejezi ki Rákóczi emberi nagyságát, s amelynek megörökítésével Mányoki méltó emléket állított az igaz ügyért harcoló fejedelemnek.

A portréban tehát művész és megrendelő kapcsolatának betetőződését láthatjuk, amely azonban egyúttal a befejezés is volt. A szabadságharc bukása után a fejedelem Gdanskban feloszlatta udvarát s Franciaországba ment, festője pedig a szász királyok varsói és drezdai udvarában kamatoztatta a Rákóczi biztosította hollandiai tanulmányút eredményeit. Kettejük kapcsolata azonban felvillantotta annak lehetőségét, hogy egy önálló magyar államnak milyen szerepe lehetett volna egy nemzeti szellemű képzőművészet megteremtésében.

Forrás: Művészet, X. évfolyam 9. sz. 1969. szeptember, 42-44. oldal