A műhöz készült vázlat (1861)	A MŰ SZÜLETÉSE
	Bakó Zsuzsanna írása
	Szabó Júlia könyvéből
	Részlet Vadas József albumából
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Székely Bertalan 1867-ig készült történelmi képeinek gondolati-tartalmi vezérfonala - a levert szabadságharc jelképeként - a pusztulás megjelenítése volt. A nemzet tragédiáját hol a nemesség tragikus, kényszerű önfeláldozásának, hol a király, hol pedig a csatában résztvevő tömegek pusztulásának ábrázolásával fogalmazta meg. Az 1867-ben megfestett Egri nők új színt jelent történelmi tematikájú képei sorában, elsősorban a tartalmi mondanivaló miatt. A festmény ugyan időben szintén a törökellenes harcok időszakához kapcsolódik, mint a korábbiak, de ezúttal nem gyászol és elsirat, hanem harcra buzdít, mégpedig tömegek szükséges és eredményes összefogásának gondolatával.

A képhez először 1856-ban készített vázlatokat, melyek közül többet tartalmaz az ifjúkori napló. Az itt bemutatásra kerülő, ugyancsak 1856-ból - tehát az elsők közül - való ceruzarajz-vázlaton, még a vízszintes kompozíciós megoldással találkozunk, amely a tömegek egymással vívott ádáz küzdelmének ellentétére épül, és az egyén kiemelésének gondolata még nem kristályosodott ki.

Az ostrom legdrámaibb részét megörökítő képhez Székely számos szebbnél szebb vázlatot készített. A falakon felmászó törökök rohamát Dobó Katica és a védők kis csoportja fogadja. A harc forgatagát lendületes ecsetvonásokkal, izzó, parázsló színekkel kelti életre Székely szenvedélye, indulatainak hevessége, amely a vázlat spontán jellege következtében, a részletezés veszélyétől mentesen az alkotó erő teljességével érvényesül.

Az általunk ismert olajvázlatok már a végleges kompozíciós megoldást tükrözik, mint az itt közölt is. Ezeken már Dobó Katica alakja kiemelt szerepet kap úgy, hogy középpontja nemcsak a vele egységet képező harcolók csoportjának, hanem az egész képnek is. Székely így ír erről Cséka Károly egri rajztanárhoz intézett levelében:

"A gruppírozás lineáinál két nagy, tipikus formát tartottam meg: a női grupp formáját, mi összeáll, mint kéve, s egy konstans alakot képez - és a visszavert ostromot jelképező, levert török grupp alakját. Ez a két grupp egyszersmind balanszírozza egymást. Ez az örök természet alakja, a szirtről visszacsapkodó hullám alakja is ilyen." Valóban megfigyelhető egy alulról felfelé kanyargó, többször ellentétes irányt vevő, hömpölygő vonalvezetés és a "gruppokon" belül is több ízben ismétlődő háromszög kompozíció alkalmazása.

Összhatását tekintve mindez hatalmas heroikus küzdelem képét adja, s bár a helyenként túlzottan aprólékos részletezés visszafogja a lendületet, a kép bővelkedik drámai mozzanatokban és ez is növeli óriási népszerűségét, amely nemcsak Székely hasonló tematikájú művei között, de egész történelmi festészetünkön belül is kiemelkedő helyet biztosít számára.


Forrás: Bakó Zsuzsanna: Székely Bertalan (1835-1910), Képzőművészeti Kiadó, Bp., 1982, 32-33. oldal

Székely Bertalan indulása idején már minden nagy történeti téma egyszer vagy többször megjelent a magyar festészetben, ezért számára mindenekelőtt az a feladat, hogy a lehető legjobban rendezett képi formában mondja el újra a már elmondottakat, megszüntetve minden naivitást és ügyetlenséget, minden véletlent vagy mellékes epizódot. Ehhez a programhoz kitűnő alap a müncheni tanultság, ahol a vonalrajzban elvonatkoztatott kompozícióvázlatnak kell mindenekelőtt tökéletes formát öltenie, majd folthatásokban az ecsetrajzok és színvázlatok egyensúlyhelyzeteiben formálódik tovább a rendszer, végül pedig a kettő egymásravetítésével és a plaszticitásra törekvő, modelláló festésmóddal tökéletesedik a vásznon az öröklétbe emelt, illetve a múltból visszahozott "mintha élne" világa.

Székely nagy gondot fordít a szabályok megtartására, az arányosításra, a mértékletességre. Csak az intimebb műfajokban: életképben vagy kevésbé ünnepélyes portréban hajlik olykor oldottabb hangulatra, s egy-egy tájvázlaton valamilyen végtelenség felé vágyakozó nosztalgiára.

Székely bécsi és müncheni feljegyzéseiben egyaránt jelzi, hogy csak olyan témával tud érdemben foglalkozni, ami lelkesíti képzeletét. Vázlatokon kísérletezik egy-két egyetemes történeti epizóddal, de mivel célja mindenekelőtt az, hogy festészetével hazáját szolgálja, vázlatkönyveiben majd festőállványán egymás után megjelennek a lelkesítő vagy megrendítő hazai témák. Egyik első nagy vállalkozása a II. Lajos holttestének megtalálása-téma megfestése.

. . .

Az egyetemes és magyar művészeti szempontból egyaránt aktuális témák feldolgozása Székely több történeti festményén nyomon követhető a vázlatok sorától a végsőkig kidolgozott változatig. A hősi halál tudatos áldozatának vállalóit festi meg az 1850-es évek végétől tervezett s 1861-ben befejezett Dobozi és hitvese című festményén, amelyen már nem a mozgalmas menekülés motívuma dominál, mint a század eleji kis mesterek festményein és kortársa, Madarász hasonló témájú művén, hanem a dráma tragikus hőseinek jellemábrázolása. Hasonló gondolatok formálják a szintén több mint egy évtizedig készült Egri nők című festményét, a kétségbeesett küzdelem ábrázolásából a tudatos és emelkedett áldozathozatal szinte brutális megjelenítéséig. A példa magyar forrását a férjük mellett küzdő egri asszonyok törökök elleni harca, a vár védelmében való aktív részvétele nyújtotta. A téma egyetemes művészeti párhuzamai közé sorolható több történeti és allegorikus ábrázolás hős asszonyok emberfeletti küzdelméről az 1841-ben már meghalt Sir David Wilkie saragossai lányától egészen Delacroix nagy művéig, ahol a polgárnő a Szabadság eszményévé változik. Székely monumentumszerű festményein tudatosan kerüli az allegorikus megjelenítést, nála döntő a konkrét, történelmi pillanatba ágyazott esemény ábrázolása, de az általánosítás és eszményalkotás lehetősége nála is fellelhető.

Festményei hazai fogadtatása idején Dobozi és hitvese és az Egri nők igen hamar a magyar festészet nemzeti panteonjának megbecsült alkotásává vált. Országos gyűjtések útján kerültek a Nemzeti Múzeumba...

Forrás: Szabó Júlia: A XIX. század festészete Magyarországon, Corvina Kiadó, 1985, 31-32. oldal

1552-ben az ország jelentős részét elfoglaló törökök megostromolták Eger várát, de annak védői visszaverték a támadást. Hősi küzdelmükről az elmúlt évszázadokban számos irodalmi mű számolt be. Székely nem ezeket kívánta mintegy illusztrálni. A szabadság védelmezése révén a téma szinte közvetlen utalás 1848-ra, noha a szabadságharc elbukott, míg Dobóék áldozata nem volt hiábavaló: a török sereg végül eltakarodott a vár alól. Csakhogy a festmény nem a háromszáz évvel korábbi esemény valamiféle rekonstrukciójának készült; a művészt, mint korabeli leveleiben olvashatjuk, az a probléma foglalkoztatta, hogyan lehetne ábrázolni a túlerő elleni harcot, így jutott el ahhoz a gondolathoz, hogy - úgymond - a "gyönge" nőket állítsa kompozíciójának középpontjába. Az egri asszonyok szerepére egy korabeli történeti munka szerzője, Horváth Mihály hívta fel a figyelmet. Hogy Székely Bertalan tőle kapta-e az ötletet, nem tudjuk, de az bizonyos, hogy szerencsés megoldásnak bizonyult a motívumválasztás. A mű mozgósító erővel bírt: amint kiállítják (először Bécsben, majd Pesten, végül Egerben), gyűjtés indul annak érdekében, hogy megvásárolják és közgyűjteménybe kerüljön. Az akció sikerrel jár, s nem érdemtelenül: a csoportkép robusztus központi alakja állja az összehasonlítást Delacroix barikádjának allegorikus párizsi nőalakjával.

Forrás: Vadas József: A magyar festészet remekei (Hetvenöt mester száz képe), Corvina Kiadó, 2003, 74. oldal