SZÁZ SZÉP KÉP - Székely Bertalan: Egri nők

CIKKEK, DOKUMENTUMOK

A Nemzeti Galéria Székely Bertalan-kiállítása

Bicskei Éva írása a művész naplójáról

Lengyel Géza: Székely Bertalan

Bizalmas, baráti viszony, amely a művész közelébe enged, amelynek révén megfigyelhető a zseni fejlődése egész vonalán, a teremtés óráiban, a műhely intim munkája közben: bizonyára kitűnő eszköze ez a megismerésnek, ha a szeretet elfogultságot okoz is, és a folytonos együttlét az ítélőképességet eltompítja. Székely Bertalan oldala mellett, életében, alig voltak ilyen rendszeres megfigyelők. Akik voltak, nem mind alkalmasak a nevezetes feladatra. Azután: Székely túlságosan nagy, nem csupán szeretetet: rajongást fejlesztett ki egész környezetében, a rajongás pedig éppúgy elvakít a fontos kvalitások, mint a hibák irányában. Halála után azonban érdemes, kivételes megbecsülésre méltó dolgot végeztek leglelkesebb hívei, amikor hosszú életének csaknem minden eredményét összegyűjtötték, kiállították. Most, egyszerre, előttünk van az egész pálya, az egész oeuvre, a meglepetésszerűen dús. Akik csak kiszakított darabjait ismertük, hirtelen szembekerülünk minden termékével. Az alkotó mester meghalt, az egyéni vonatkozások eltűntek, sok megható és érdekes emberi vonásról nem tudunk számot adni, de annál tisztábban válnak ki a kész eredmények körvonalai. Mintha egy könyvtár volna előttünk, egyetlen író műve. Az írót nem ismertük, bizalmas, meleg szobájában, megvesztegető órákon át nem ültünk vele együtt, a könyvek azonban beszélnek, és mi szűzen, makulátlan elfogulatlansággal fogadjuk be az első impressziót. Az ilyen hirtelen szembekerülés, nyugodt, alapos áttekintés nyilván éppen olyan célszerű módja a művészetről való ismeretszerzésnek, mint a másik, a melegebb, amely a mindennapi élet útjain való kísérgetéssel jár.

Székely Bertalan műveinek műcsarnokbeli kiállításán az emberről, az alkotóról feljegyezhet helyes képet a szemlélő, feljegyezhet helytelent: a kiállítás maga alkalmas a jó felvétel megkonstruálására. Gazdag. Ami a pusztán jobb értelemben vett szórakoztatásra meg ízlésfejlesztésre szánt kiállítás hátránya, ennek előnye, hogy teli van vásznakkal, vázlatokkal, rajzokkal, képek tornyosodnak egymásra, szobák telnek meg, falak borítódnak be háromszoros sorban. Ezek a képek, ez a tömérdek részlet összefüggő. Egyik a másiknak magyarázója, előzménye, oldalhajtása. A kész kompozícióhoz egy tanulmány, egy vázlat, még egy vázlat, megint néhány feljegyzés, utasítások írásban is, rövid szavakkal: ha még annyi volna, akkor sem sokallnók, akkor is lelkiismeretesen kellene végigböngészni minden darabját.

A sok száz töredék szerint Székely Bertalant, akivel szemben nem szabad osztályozó rendszert használni és kutatni, modern volt-e vagy sem, alkotásának processzusa élesen elválasztja ama festőitől, azoktól, akinek munkája, fejlődése a szemünk előtt történik. Mindnyájan a természetet emlegetik ősi forrás gyanánt - ez nem szabad, hogy megtévesszen bennünket. Székely Bertalan gyakran, kedvteléssel volt naturalista egészen a falevelek erezetéig, azonban alig van ékesebb példa, mint ő, annak bizonyítására, alapjában milyen kevés köze van a művész munkájának a természethez. A valósághoz, igen, bizonyos viszony köti Székelyt is, a tőle merőben különböző modern és legmodernebb festőket is. A ma festője megfigyel, másol, feljegyez, azután, egyre több elhagyással, összefoglalással leszűri a végső eredményt. Székely Bertalan elképzel, konstruál, beállít, azután tanulmányokat, részleteket szerez az elképzeléshez és velük dúsan felszerelve, megrakva felépíti a képet. A művelet, amelyet elmondottam, nem pontosan a Székely Bertalannal kapcsolatosan oly sokat emlegetett kompozíció, de körülbelül vele egynek vehető. A művelet két módja között értékbeli különbséget felfedezni fölösleges A mai festők nem csupán a naturalizmus győzelmes tanításaira hallgatva szokták meg, hogy minden alaposabb előzetes átgondolás nélkül kivágjanak egy darab természetet. Erre a szabad, költőietlen korlátok nélkül való munkára utalta őket a festő változott helyzete, az a körülmény, hogy nem dolgozott többé mecénásoknak, megrendelőknek, hanem tárlatok ismeretlen népe számára. A megrendelés, a feladat megszabása a hely, a cél, a világítás, sőt a rendelő egyénisége szerint, nem művészietlen valami. A legjobb korszakokban igen hatalmas és igen fejlett ízlésű megrendelők voltak és sok, azóta világhírű kép ötlete nem az alkotó fejéből pattant ki. Ez a puszta ötlet persze elenyészően jelentéktelen a kép megcsinálásához mérve. Éppen ezért nyugodtan kölcsönvehető. Székely Bertalannak még voltak megrendelői: a kormány, az egyházak, különféle társulatok. Alkalmi képeket is csinált - a koronázási parádékról például. E megrendelt képek nagyságát, alakját készen kapta. A nagy falsíkokba néhol belévágott egy ajtó, egy ablak. Ezt tudomásul kellett venni, ennek figyelembe vételével elrendezni, beállítani az alakokat, a csoportokat. A beállítás, a hatás pontos kimérése itt helyénvaló és természetes. A freskót, a dekoratív, lírai, drámai elemekből összerakott falképet persze, hogy meg kell komponálni, noha e kompozíciónak az irodalomból átvett szabályocskáihoz semmi köze nincs. A megrendelés híján festett, a meghatározott és meg nem változtatható hely kijelölése nélkül létrejött képeknél, amelyek mintegy a társadalom szabad vására számára készültek - itt e kompozíció, Székely Bertalan oly sokszor, oly ellentmondást nem tűrő hangon dicsőített kompozíciójának jelentősége is elhalványul. Akármily szigorúan formázta is meg a festő a kép centrumát, előterét, oldalterét, mellékes alakjait: a négyszögű keret képtelen egy komplikált, történet-fejezetet befoglalni, lezárni. A kép csak kivág egy darabot a képzeletbeli színpadból és gyakran a festő legmegfeszítettebb erőlködésének ellenére sem a legjellemzőbb darabot vágja ki. Székely Bertalan nagyságát, kivételes helyzetét ez a kiállítás elvitathatatlanná teszi, de legkevésbé történelmi festményei révén. Ezekről ma nem lehet egyebet mondani, mint hogy a tizenkilencedik század közepén oly megszokott, pompás kvalitásokkal ékes tévedések közé sorolhatók. A kor, a politikával telített idő ilyeneket követelt és Székely csak sokkal később, élete vége felé fejezte ki elég pregnánsan, hogy a monumentális piktúra meg nem elégedhetik a történelmi képek szűk fogalmával.

A piktúra nyelve internacionális nyelv. Minél inkább monumentális a piktúra, annál határozottabban internacionális. Ez nem jelenti a nemzeti jellemvonások tagadását sem. Ha nekünk olyan festőnk támad, akit mindenütt megbecsülnek, amellett, hogy mindenütt megérzik képeik magyar ízét, ez végtelenül örvendetes volna. Aki azonban Székely Bertalan történelmi képein megérzi a magyaros ízt, önmagát ámítja. A német emlőkön növekedett kitűnő mester németes, romantikus hőstablói bizony ezek és külön balesetük, hogy idegen ízük ellenére is, csak aránylag szűk körnek szólanak. Mert az állítólag oly fontos tartalmi rész megértéséhez a történelem, sőt a legendák ismerete szükséges. Mihelyt valaki nem magyar néző, márpedig Székely Bertalan érdemes idegen bámulókra is, számára a Lajos király tetemének feltalálását ábrázoló képből rögtön kiesik a túlbecsült kompozíció, az állítólag átéreztetett bánatos lelkesedés, a sötét csüggedés. Marad egy rendkívül finoman színezett kép, amely valóban áraszt bizonyos melankóliát, borongós egével, szürkéből lilába átmenő tónusaival. Ez a finom tónus rendkívül szerencsésen eltalált és az egészen átömlesztett, annak ellenére, hogy a káprázatos részletességgel megfestett részlegek - bogáncslevelek, fűszálak - az egységet erősen veszélyeztetik. Az alakok a tájtól, a környezettől függetlenek, mind külön megformáltak, megrészletezettek, és csak a legkevesebb képen, így az említett, a Lajos királyról szólón nem válnak el élesen a fűszáltól, a fától, amely mellettük zöldell, a levegőtől, amely körülveszi őket s amely egyébként nem játszik jelentékeny szerepet ezeken a képeken.

Lajos király képét 1860-ban festette Székely. Dobozit 1861-ben, a Mohácsi vészt 1866-ban, az Egri nőket 1867-ben. Ezek a dátumok bizonyítékok - egyébként bizonyíték néhány közismert levél is, így a báró Eötvös Józsefé - amellett, hogy erős politikai és tisztán artisztikus érzésekkel gyakran ellentétes befolyások rákényszerítették Székelyt a patetikus, a szónokló, a történelmi tendenciákkal telített előadásmódra. A kényszerítést nem kell nagyon tragikusan értelmezni. Az olyan kontempláló, tépelődő, elméleteket kereső, absztraháló elme könnyen hajlott amaz irány felé, amely a nemzeti ügy szolgálatába akart állítani minden kultúrmozgalmat, a versírástól a képfaragásig. Ma, hiába akarunk mást elhitetni magunkkal, csak képeket látunk ezekben a vásznakban. Deklamálásuk külön, politikai lelkesítő erővel csak a hatvanas években rendelkezhetett. Akkor sem olyan mértékben, mint ahogyan némelyek elhinni hajlandók. Dobozi képét annak idején megvásárolták a székesfehérvári nők, de vértanúhalált egyikük sem szenvedett férje oldalán. Az egri nők ajándékozták a múzeumnak ősanyáik hősiességét ábrázoló festményt, annyira azonban már nem lángoltak ők sem, hogy forró olajat és követ lettek volna hajlandók, a kép példája nyomán, a németek nyakába szórni. A kiegyezés után már a hősi múlt példáin való ideális fellobbanás szükségét is sokkal kevésbé érezték. Maga Székely mindig inkább a pittoreszk, dekoratív elemeket domborította ki, semmint a drámait. Nem csupán a művészi megismerés: a politika is segített elfelejtetni a történelmi piktúrát, amelynek elmúlásában könnyű megnyugodni. Mert nem csupán Székely festette a múlt jeleneteit. Mások is: elfelejtett nevűek, hihetetlenül gyengék, akik azonban szinte egyformán részesültek a nagy művésznek kijáró elismerésben. A hazafiasság jelszava és védőpajzsa alatt vonultak be a legsilányabb, tehát a leghazafiatlanabb képek a középületekbe, a hajdani kiállításokra.

* * *

Székely Bertalan szerette az elméletet, a metodikát. Néhány rajzából, feljegyzéséből is kitűnik, mennyi fontosságot tulajdonított neki. Volt tanítványai mind sokat beszélnek arról, mennyit bíbelődött csalhatatlan szabályok leszűrésével, és az egyébként jeles tanító mennyire veszélyeztette ezen az úton a tanítás eredményét, mennyire felszabadította a középszerűségeket. Sokat emlegetett feljegyzései, elméletei azonban a maguk egészében még nem kerültek nyilvánosságra. Nem lehet megtudni, mennyi szerepe volt létrejöttükben az igazán festői, benső és szigorúan követett meggyőződésnek, mennyi a puszta játéknak, szórakozásnak. Művészek, jók és gyengék, mind szeretnek maguknak és másoknak szóban és írásban utasításokat adni. Maguk nem mindig követik. Szeretnek papírra vetni rapszodikus feljegyzéseket. A kicsinyek firkálása persze senkit nem érdekel. A nagyoké mindig érdekes dokumentum. Gyakran annál érdekesebb, minél inkább ellentétes a feljegyzett elmélet a kész munkával. Székely Bertalan feljegyzései megérdemlik a legnagyobb figyelmet, de valószínű, hogy dokumentális jelentőségük sokkal nagyobb lesz, mint tanító értékük. Vannak művészek, akik nem tudnak, olykor nem is akarnak számot adni arról, amit csináltak. Székely Bertalan kész volt mindig, minden vonalát megindokolni. Elméleteinek azonban okvetlenül változnia kellett, ha öntudatlanul is. A képek legalább hatalmas változásról számolnak be. A freskók, a monumentális falkitöltések, a pécsi székesegyház díszei, a vajdahunyadi vár kartonjai, a Halászbástya számára készült tervezetek szinte elítélik az első kornak történelmi vásznait. Ezek a vásznak a valónak, a brutális naturalizmusnak és a modorossága mellett is lehetetlen elképzelésnek furcsa keverékei. Ha nézem az egri nők képét; minden arc, kéz, láb, fegyver szigorú mása a valónak. Egy-egy török figurája a maga egészében igaz. Az egri nő azonban: hős, tehát hihetetlenül megváltoztatja eredeti formáját, elképzelhető gesztusát, emberi mivoltát. Az egész harc pedig történik egy oly kicsi és oly meredek területen, ahol az odahelyezett emberek nem harcolni: megállani nem tudnának. A szándék azonban nyilvánvalóan a realizmus volt, az igazság, a hűség - a történelmi piktúra gondolatával merőben ellentétes -, de a részletek naturalizmusát a kompozíció, ez az elméleti elem, teljesen megbontja.

A falképeken, ott sokkal kevesebbet komponál Székely. Ezek nem utalnak bennünket a valóra, ezek észrevehetően és pregnánsan a festő külön világából születtek, nem tartanak számot a hűségre, megszabadulnak a részletek nyűgétől. Fejlődés, változás észrevehető itt is, bár Székely elméletei évtizedeken át nem változtak meg. A való mást mutat, mint az elmélet. A Deák-mauzóleum kartonjai még megszokott allegorikus alakok, plasztikusak, olykor szinte szoborszerűek, a falból kikívánkozók. A pécsi templom freskóin egészen háttérbe szorul a plasztikus elem, a vajdahunyadi és a Halászbástyához készült képeken a felülethez való simulás egészen szigorú és a vázlatokból, a különböző érési fokozatokat feltüntető feljegyzésekből a szándékosság, a tudatosság nyilvánvaló. Külön meg kell ezt említeni, mert egyébként tömérdek pompás dolgot csinált nagyszerű öntudatlansággal a metodikának ez a rajongója Míg a vajdahunyadi és a budai freskókat tervezgette, nyilvánvalóan meg volt győződve róla, hogy ugyanazt a komponáló munkát végzi, amely történelmi vásznait szülte. A poéta, a költő, a művész azonban itt tökéletesen, végképp legyőzte a matematikust. Már a téma megválasztása is jelentékeny engedmény. A csodaszarvas regéje meg a vándorlás az új haza felé. Eléggé magyar ahhoz, hogy az elveihez ragaszkodó művész történelminek vélje, de szerencsére túlságosan régen letűnt, tehát egészen mesebelinek tekinthető korba nyúlik vissza még a honfoglalást közvetlenül megelőzött idő is, a csodaszarvas meg kimondottan rege. Írás, kosztüm, történelmi kellékek nem kötik többé A fantázia szabadon csapong. Az emberi forma alakul, hajladozik nagy gazdagságban a hatalmas falfelületeken, és a nagyrészt elképzelt ruházat csak arra való, hogy még jobban kiemelkedjék a munka csapongó karaktere. Ha idegen nézi meg e kartonokat, nem lát bennük egy magyarázgatásra szoruló kiszakított részletet: lát egy mesevilágot, amelynek már színei is sokkal derültebbek, lát egy művészt, aki dúskált a formákban és végtelen könnyűséggel, mintha csak írta volna a falra a gazdagon és szabatosan megrajzolt képek egész sorát. Talán nem mellékes felemlíteni, hogy a pécsi, a vajdahunyadi és a budai képek egyaránt középkori épületekre voltak szánva. Székely Bertalan belemélyedt a középkori formakincsbe, és amit másodleöntésű reneszánsz épületek falaira dolgozva nem talált meg, itt meglelte a fal, a felület igazi jelentőségét, megtalálta a nagy mű megcsinálására egyesült művészetek közötti egyensúly nyitját. Miközben stílusproblémák után kutatott, megkapta őt a középkori romlatlan, ősi művész szellem, naivabb, áhítatosabb lett, sok-sok ismeret nyűgétől megszabadult. A hideg komponálót átmelegítette valami: ezek a kartonok és vázlatok egészen új Székelyt mutatnak nekem.

Amíg élt, kifelé hideg és ünnepélyes művészi arculatát fordította, és a múzeum is erről a kivételes kvalitású, de túl hideg művészről számolt be. A kiállítás első termében ott van régi önarcképe. Más portrék is vannak ott. Ismertek, híresek, díszruhások, hűvösek. A felmelegedésre képes poétát ez az önarckép fedezi fel. Hosszúkás, erős állú csupasz arc, vállakra dobott köpönyeg, szinte vázlatosan. Merészség, önbizalom, szinte gőg néz le erről a képről, de ma is oly friss, olyan beszédes, olyan nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy hatalmas tűz égett ebben a szívben - sok-sok metodikával elfalazva. A nagy gyönyörűség azután: a tárlat tömérdek darabja között kutatni, hol csap fel ez a láng. Székely Bertalan életének nem volt olyan időszaka, amikor egészen elrejtőzött volna. A kiegyezés ideje körül reprezentatív arcképek és tablók megrendeléseivel halmozták el. Ott vannak azonban a koronázásról készült akvarell-vázlatok. Egész tömegek pompásan éreztetve. Egy halavány feljegyzésben a régi épületek minden architektonikus kedvessége. Néhány meleg és friss szín elevenné teszi a halavány ceruza-rajzot. Az Ernst-gyűjtemény különösen sok ilyen delikát apróságot mutat fel. Itt vannak azután a történelmi képek sokkal emberibb vázlatai; egy tanulmány Andrássy Gyula arcképéhez - nem nagyon hízelgő a nagy államférfiúra, akit szépsége tudatában lévő, valójában azonban kissé cigányos fejű férfiúnak mond, de éppen ezért ez a vázlat jelentékenyen beszédesebb, mint a kész portré. A portréknál vagyunk: néhány asszonyi arcképről kell beszélni. Nagyszerűen végiggondolt, rafináltan befejezett képmások ezek. Egy öreg asszony arcképe például, a XI. teremben, lila tónusokkal, egy másik öregasszonyé szürkével, fehérrel és feketével.

Egyes termek falaira csak úgy a hely kitöltése gyanánt keskeny frízeket raktak fel: amorettekből állította össze ezeket a frízeket Székely, csak úgy, szórakozásképpen, és mert a nyilvánosságra se szánta talán nagy részüket: azért oly közvetlenek, azért oly könnyűek, oly mélyen, igazán dekoratívek, oly impresszionisták. Székely magyarázói, kritikátlan tömjénezői úgy tesznek, mintha semmi nem lett volna idegenebb tőle, mint ez a fogalom, az impresszionizmus. Ha csak annyit tudok egy festőről, hogy szerette a falat és a freskónak igazi mestere volt, már feltételezhetem róla, hogy voltak kapcsolatai az impresszionizmussal. Székely oeuvre-jéből ez a kapcsolat oly nyilvánvaló, hogy talán kellemetlen is azoknak, akik szerették vele és az ő robusztus vállai mögül ütni a kritikátlanul egybefoglalt modern művészeket. A vázlatok között, amelyek az újabb freskókhoz készültek, akárhány kész, tipikusan impresszionista kép. A falon, a kartonon ezek természetszerűleg mind megváltoztak. Néha túlzott a változás. Gyakran érezzük, milyen jótékony lett volna a magasból amúgy sem érvényesülő apróságok helyett az erőteljesebb összefoglalás, a virtuóz kontúr-kalligráfia helyébe a pregnánsabb folthatás, a vázlat egész felfogásának szűzebb átvitele. Érthető, hogy Székely a részletező, gondos, aprólékos előadási múlthoz ragaszkodott kész művein. Múltja, élete, kora, meggyőződése, képességi mind erre utalták. ezek a vázlatok azonban meggyőző bizonyítékai annak, hogy a festő nem elméletek, nem szabályok szerint gondolkodik, hanem úgy, ahogyan számos indexre tett modern festő magát kifejezte és ahogyan épített maga Székely is, mikor a nyilvánosság, a megrendelés, amikor önmaga nem kötötték meg kezét.

Székely Bertalant ez a kiállítás nagy mesternek mutatja. Nagy festőnek. az elmélkedő Székely - ahogyan az elméletek nyilvánosságra jutott töredékei szerint ítélni lehet - nem kap igazolást. Ezek az elméletek minden szabad, fantáziától vezetett, külső motívumokat elvető, egyedül belül indokolt, minden kevésbé szabályszerű osztályzattal sújtott művészkedés ellen fordulnak. Székely, a festő, ellenkezőleg: minden kor írásos törvényei alul felszabadult piktúrájának igazolása. Naturalista; a valót azonban szuverén megvetéssel dobja el, mihelyt nincs reá szüksége. Isteníti a hideg tudást, miközben ceruzája alól öntudatlanul ömlenek a legszebb lírai sorok. Fest agyonértelmezett allegóriákat, de ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban. A teremtés igaz óráiban. Díszruhás portréin az arany verete és a drágakövek foglalata felismerhető. Maga-magának azonban önarcképén durva darócköpönyeg van a nyakába dobva - és ez az igazi Székely.

Forrás: Nyugat 1911. 4. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/02571.htm

Lándor Tivadar: Székely Bertalan

Meg kellett halnia, hogy életre kelhessen. Testi börtönéből szabadulnia kellett nagy lelkének, hogy minden elfogultság, harci jelszó, hamis megvilágítás, melyek Székely Bertalant és művészetét egyrészt köddel takarták el a világ elől, másrészt őt magát is elriasztották a nyilvánosságtól, megszűnjenek s a közlélek minden befolyástól menten táruljon ki a halhatatlan mester megismerése számára.

Divatok és jelszavas próbálkozások, minden szellemi élet e futóhomokja, melyet az emberi törtetés alantjáró szélrohamai vernek fel, az évtizedek során sokszor próbálták elborítani. Természete a futóhomoknak, hogy csak a kiemelkedésben akad meg és akörül halmozódik, a laposságon szerteszóródik. Innen van, hogy nagy harcok, jelentős félreértések mindig csak igazi nagyságok körül gyülemlenek. A jelentéktelenség felett elszáguldanak a változó idők viharai: vagy elsiklanak felette, vagy elseprik őt, vagy magukkal ragadják, de soha meg nem rázzák. Csak aki erősen áll, azt tombolja körül a vihar. Székely Bertalant egész élete pályáján a félreértés és félreismerés szele paskolta. Valójában sohasem járt együtt a korával, mert sohasem járt a tömegek, a divatok vásárában, hanem mindig a maga útját kereste s azon igyekezett járni. Késő utódok, kik a multaknak csak nagy vonalait, külsőségeit látják, ne vessék el maguktól az igazságosztás, a helyes értékelés gondját felszínes ítélettel. Hogy némely képét megvásárolták, hogy valamelyes állást juttattak neki, s egyidőben írtak és beszéltek is róla: az mind nem megbecsülése a művésznek, legkevésbbé a nagynak, az új utat nyitónak. Kevesebb külsőség és több megértés: ez a teremtő lélek legnagyobb lendítője.

Székely Bertalannak ebből az igazi megértésből élete pályáján alig-alig jutott. Tanárai és tanítványai, kortársai és utódai, ellenségei és barátai, magasztalói és bírálói egyaránt nem értették őt meg. A maga látószögén keresztül mindegyik agyvelő mást-mást látott benne, mert mindegyik csak egy darabját látta az "egész Székelynek", akit nagyságánál, széles körénél, sokoldalúságánál, sőt a művészetekben való egyetemességénél fogva nehéz is volt egészen általfogni. Elismerték tehetségét, de terjedelmét át nem látták; meghajoltak éles elméje előtt, de lázadoztak ítélő erejével szemben; emlegették tudását, de részt belőle nem kívántak, sőt a tudást is, mely mindig szárnya a tehetségnek, képességeinek kisebbítésére próbálták fordítani.

Nem élt elemében Pilotynál és Kaulbachnál, akiktől minden jóindulatuk elismerése mellett művészi meggyőződése már fiatalon elválasztotta. Nem akadt méltó társakra idehaza sem. Kultiválatlan közönséget, elparlagiasodott vagy dilettáns művészetet talált s roppant erejének nem kis részét pazarolta sokáig, és jórészt hasztalan, a hazai művészeti viszonyok megváltoztatására. Minden művészi tettének akadtak gáncsolói tömegével, amíg csak elunva a céltalan harcot és féltve teremtő képzeletét a szétforgácsolástól, teljesen elvonult, hogy magának és istenének fessen, a jövendő számára alkosson, s egyéniségének igazi körvonalait a küldetésében való prófétai hittel és érett meggyőződéssel maga megrajzolja.

A nagy magányosság azután megóvta őt a harcoló érdekek és áramlatok zaklatásától, keserűségeitől, nem zavarta őt követésében a maga kereste és maga megtalálta útnak, mely őt csodálatos magosságokra vitte el, az emberi művészet olyan csúcspontjaira, amelyeken előtte magyar művészelme nem járt, s más korok és országok nagymesterei közül is kevesen jutottak el.

Mosolyogva olvassuk ma már azokat a megítéléseket, amelyekben Székely Bertalannak élete folyamán része volt. Míg Reber Ferenc dr. a XIX. század német művészetéről szóló nagy művében "a kitűnő és hangulatteljes Székely Bertalanról", mint "a császári birodalom legjelentékenyebb festőjéről" beszél, addig Wurzbach lexikona a következő zamatos jellemzést adja Székely művészetéről:

"Székely eleinte olyan fokú naturalizmusnak hódolt, mely nem ritkán átlépve a szépnek határát, azzal fenyegetett, hogy rá és műveire romlást fog hozni. Később azonban, miután Parisban járt s irányának mintaképeit Belgiumban és Hollandiában jól megnézte, visszatért ebből az eltévelyedéséből, nem ugyan egészen, de mindenesetre annyira, hogy ne számíttassék azon irány követői közé, akik mint Liebermann úr Berlinben, ecsetjüket nem a festéktégelybe, hanem mindjárt a legközelebbi kloakába mártják, azzal a vásznat bemázolják, s a szellemi és színezésbeli mocsoknak ilyetén mixtum compositumát festménynek nevezik."

A hetvenes évek végéről való ez alapos és ízléses szakvélemény után milyen különösen hat, amikor máshelyütt Székelyről, az akadémikusról, a vaskalaposról, az agyontanulmányozóról, a rajzolóról, aki nem fest, a kizárólag vonalemberről, a túlkomponálóról, a pilotystáról, a dogmatikusról, az elavultról, a haladás ellenségéről olvasunk hasonlóan alapos szakvéleményeket, valamint kimutatását annak, hogy Székely Bertalan élete munkájában különböző ellentmondó szakok vannak, amelyek egymást lerontják, egymásnak negációi.

Székely még életében túl volt e szakvéleményeken, a magyar művészeti közvélemény pedig túlesik rajta most, mikor a Műcsarnok ezidei első kiállításában együtt látja végre Székely Bertalan oeuvre-jének legjellemzetesebb darabjait, hogy ne mondjuk szélsőségeit. És ime kitárulnak majd a lelkek a helyes megismerés számára, amelyet e folyóirat már azzal jelzett, hogy megszületésekor, mindjárt első számának homlokára Székely Bertalan nevét és néhány ismeretlen művét illesztette.

Székely Bertalan élete munkáját s egyéniségének benne és általa kirajzolódó tág határait egyszerre áttekinteni alig lehet. Hosszú évek tanulmánya és elemzése kell hozzá, hogy munkásságát egészében és részleteiben méltathassuk majd.

Egyelőre csak arról lehet szó, hogy alakját nagy vonásaiban meglássuk, művészetünk történetébe beállítsuk, felismerjük a veszteséget, mely bennünket, művészeinket és művészetünket hat évtizeden át való meg nem értése által ért s kései, de el nem késett tudatára ébredve az ő jelentőségének minden korok nagyjai között, nevelőjéül fogadjuk őt művészeti felfogásunknak. Ha életében "senki szigete" volt ez országban, legyen most köztulajdon, mindeneknek: közönségnek és művészeknek útmutatója.

A formai művészeteknek van egy felötlő vonásuk, mely művelőiket az általuk használt kifejezési módon, a külön formanyelven felül is megkülönbözteti egyéb művészetek művelőitől. Míg az író, a zenész alkotásának csak megteremtője, de nem előadója s a tolmácsolás az irodalmi és zenei alkotásoknál külön mesterség, külön művészet, az úgynevezett reproduktiv művészet feladata, mely teljesen független a teremtő művésztől és művészetétől: addig a festőnél az alkotó elme s annak tolmácsolója, vagyis a művészet és a mesterség egymástól elválaszthatatlanok, egyazon egyénhez kötöttek, úgy hogy a teremtő képzőművésznek önmaga előadójának, reprodukáló virtuózának is kell lennie. Az alkotónak és előadónak ez az elválaszthatatlansága hamis fogalmakat támaszt még a művészettel hivatásszerűen foglalkozók körében is. Nagy a hajlandóság az előadásbeli mesterségben keresni a képzőművész erejét, jelentőségét, a mesterségbeli készséget fölébe helyezni az elgondolásnak, az alkotó, teremtő képzeletnek, vagyis szemben a többi művészettel egyszerűen a mesterség színvonalára sülyeszteni le a formai művészeteket. Holott a formák, épp úgy, mint az irodalom számára az emberi nyelv, a zene számára a hangok rendje, csak kifejezési anyaga, eszköze a képzőművésznek, aki ilyetén módon nem adott gondolatok, képzelmek és hangulatoknak adott formák utánzásával, másolásával való kifejezője, hanem éppen úgy, mint más művészetek művelői, saját gondolatainak, képzelmeinek és hangulatainak a maga eszközeivel, a formák és színek nyelvén való tolmácsolója. A képzőművész kiválóságát pusztán előadásbeli, technikai bravúrján keresztül nézni egyik tévedése korunknak. A helyes értékeléshez csak akkor fogunk visszatérni, ha nem csak a mesterségbeli készséget, hanem azt a világfelfogást, azokat a szellemi és erkölcsi értékeket is számba vesszük, amelyeket valamely képzőművész alkotásaiban kifejezett. Hisz minden anyag, minden kifejezési mód, mellyel az emberi tehetség dolgozni képes, azáltal nyer jelentőséget, hogy az emberi lélek tartalmának és mindenfajta megnyilatkozásának megszólaltatója. Anyag és forma, melyben emberi értelem meg nem nyilatkoznék vagy amelyet emberi elme értelemmel, valamelyes szellemi tartalommal felruházni képes nem lenne, elvesztené minden jelentőségét, az emberekre való hatását, az emberi felfogó képességgel való összefüggését: formátlan formává válnék, mert értelem nélkül való.

Székely Bertalan egyéniségének és jelentőségének megértésére ilyképen kell széjjelválasztani benne a teremtő elmét a formák virtuózától, az önálló elgondolót a lelki tartalom mesteri megábrázolójától. Csak így látjuk meg a különbséget, mely őt mesterségének számos kiváló képviselőjétől elválasztja, akikkel különben dologbeli tudásával, előadásbeli virtuozitásával is versenyre kel.

Székely Bertalan szimbolista volt a szó legnemesebb, filozófiai értelmében. Érezte és hitte, hogy minden jelenségben mélyebb értelem lakozik, hogy minden forma, annak tömege, foltja, szine és vonala kifejez valamit. Nem kell egyéb, minthogy e formai elemek általános jelentését, szimbolikus hatását megismerje a művész, hogy velük és általuk gondolatait, hangulatait és képzelmeit, a formanyelv korlátai között (ezek legfőbbike a benyomás egyidejűsége), épp úgy mindenek számára érthetően kifejezhesse, mint ahogy azt más anyaggal és eszközzel dolgozó alkotók a maguk lelki tartalmával cselekszik. Sohasem tekintette magát kizárólag technikusnak, hanem az volt törekvése, hogy költője legyen a formáknak, aki a maga szubjektivitását, a maga élményeit, a maga képzeletének világát szólaltatja meg a maga anyagával, a. maga külön nyelvének, a formáknak eszközeivel. Nem akart pusztán illusztrátora lenni a mások költészetének vagy másolója a természet világának, ami nem lett volna egyéb, mint idegen alkotásoknak lefordítása a formák és színek nyelvére. Ezért Székely festői alkotásainak hosszú sorában egészen önálló költőlélek és bölcselő elme, egészen külön erkölcsi, érzelmi és gondolkodásbeli világfelfogás nyilatkozik meg, amely épp olyan egyéni és önálló, mint ahogy egyéni költészet és világfelfogás a Michel Angelo és Lionardo da Vinci formai mesterműveinek szellemi tartalma.

A maga külön belső világának kifejezésére adatott Székely Bertalannak mind az a készség, ami a formák nyelvén való szuverén uralkodáshoz szükséges: párját ritkító rajzoló tehetség és csodagazdag színérzék. E két kivételes képessége azonban, mely másokat oly gyakran a részletezésre, mint e két tehetség igazi harcterére ragadott, sohasem tévesztette meg a formák egészére, a nagy összhatásra irányított tekintetét. Kiinduló pontja mindenkor a folt, a formatömeg volt az a nagy egység, amelyet a részletek bonyodalmas komplexumának összesége ad. Azt vallotta, hogy a részletformák ez összeségének, mint főformának, összformának meglátása és megábrázolása a képzőművészeti alkotás lényege és alapfeltétele. Enélkül egységes képhatás nincs.

Ez teszi minden alkotását nagyszabásúvá, monumentálissá.

A forma-komplexum képszerűsége vagy képiessége - tanította folytatólag - attól függ, hogy látószervünk s - mely általa felfog - elménk képes-e a formák, részleteit egyetlen nagy egységbe összefoglalni, azt mint a környező világtól teljesen különálló egészet, mint valami külön világot felfogni. Ami önmagában teljes, aminek önmagában értelme vagyon, amiből semmi sem hiányzik, az különválik környezetétől s a formákból álló térvilág közepette is mint külön egész hat.

Ez Székely Bertalan kompoziciórendszerének alapgondolata. Vagyis érzéki befogadó és elmebeli felfogó képességünk szabja meg azokat a határokat, amelyek között a formaművésznek mozognia kell. Ez nem akadémikus dogma, nem kieszelt tan, hanem természeti törvény, mintahogy mindennemű művészetnek és mindenfajta emberi alkotásnak természeti törvények s nem önkényes egyéni kieszelmények adják meg az alapjait. A nagy egésznek e keretén belül kell járnia a művész képzeletének, amikor a természetadta forma- és színjelekkel a maga költeményét képalakba ölti. A nagy egésznek részekre való tagozódása azonban teljesen ezen összefoglaló látás és ábrázolás szerint történik. Valósággal deduktiv módszer szerint, ösztönből és tudatos akaratból egyaránt, mindig a nagyból indult el a kisebb, az egészből a rész, a részlet felé, megalkotván előbb az összbenyomást, az egységet adó foltrendszert, a fénynek és árnyéknak eloszlását, arányát s az ilyképen nyert kisebb egységeken osztotta el a színek foltjait, amelyek minden változatosságuk, gazdagságuk mellett is a főformákat, a foltelosztást meg nem bonthatták. Innen színezésének összhangja, innen koloristaereje. Mert az az igazi kolorizmus, amely minden színt a maga helyén és a maga erejében rak fel oly módon, hogy az a többi színfolttal akár az összhang, akár az ellentét által színképzeletünkben könnyen egységessé forró benyomást ad.

A formavilág lényegére szegzett éles tekintet nyilatkozik meg Székely Bertalanban, mint a vázolás mesterében. Keresve kell keresni a művészet, történetében mestereket, akik olyan kevés anyaggal, formával és színnel olyan sokat tudtak volna megrögzíteni. Amit mind közönségesen "frisseségnek" szokás nevezni, az nem egyéb, mint a formai és színjelenségek lényegének a pillanatnyi benyomás (az impresszió) gyorsaságának megfelelő gyors, tehát egyszerű megábrázolása. Az impresszió azonnali megrögzítésének világosságában, egyszerűségében, szépségében és teljességében Székely Bertalannal alig egynéhányat lehet Összevetni a műtörténelem nagyjai közül.

Akikkel különben rokonságot tart abban is, hogy ezt az ő impresszionizmusát nem végcélnak tekintette, hanem eszköznek a legnehezebb feladatok megoldására. Az impresszionizmus kémjárata a művészléleknek a formák és színek új kincsei után, melyekkel a maga kifejezéstárát a nagy természet kimeríthetetlen világából szaporítja. A felfogó elme és a jelenést reprodukáló cselekvés e csodás együttesét minden igazi nagyok oly formai és színjelenségek megrögzítésére fordították, amelyek vagy ritkaságuknál, vagy gyorsaságuknál fogva az emberi látás, vagy a látás megábrázolása számára kevésbbé hozzáférhetők. Lovak rohanatja, emberek zuhanása, tömegek dulakodása, pillanatonkint múló fényjáték és színváltozás: ezek az igazi feladatok a vázolás bravúrja, a helyesen értelmezett impresszionizmus számára.

Székely Bertalan életének javát a forma- és színkincsek ilyetén gyarapításában töltötte el.

Tájképvázlataiban például felötlik egy különös jelenség: a felhőtanulmányok túlnyomó száma. Aminek az a jelentősége, hogy őt a tájfestésben is elsősorban azok a szín- és formajelenségek érdekelték, amelyek a legkevésbbé ellenőrizhetők, mert a legmúlékonyabbak, legillanóbbak, pillanatról pillanatra változók, s amelyeket épp ezért még úgynevezett "impresszionisták" sem tanulmányoztak és rögzítettek meg képeiken igazi gazdagságukban. A felhő az élettelen természet kaméleonja. Színét, alakját egyre változtatja egészében, és részeiben egyaránt. Más, ha átjár rajta a nap fénye, más, ha visszaverődik róla, más, ha oldalt éri. A felhő a legérzékenyebb tükör is, mely környezetének s az alatta elterülő tájnak reflexeitől színét vagy legalább is színeinek árnyalatait változtatja. Épp ezért a felhő a színek és tónusok leggazdagabb forrása, valóságos kincsesbányája. Nem véletlen, hogy Székely épp arra vetette magát, aminek nehézségei elől legtöbben kitértek, vagy pedig a természet szépségének és gazdagságának nyomába sem jutottak. Felhős tájai és felhőtanulmányai olyan színskálát tárnak elénk, amilyen még katexohén tájképfestők természeti képeiben is alig-alig található.

Míg magának így kikereste az igazi nehézségeket, addig, hogy másoknak, kisebb képességűeknek, kevésbé látóknak könnyebbé tegye ezt a munkát, a vázolás módszerén kívül, amelyet kézzelfoghatóan tanított, igyekezett megállapítani azon formaváltozások törvényeit is, amelyek a képzőművésznek a legnagyobb nehézségeket okozzák: az élőlények mozgásának és mozgásközben való formaváltozásainak törvényeit. A képzőművész és természetbúvár képességeinek együttműködése meghozta azután az ember, a ló és egyéb állatok mozgásának elméletét és formatanát, amely, bárha négy évtizede készen áll, a tudományos világ előtt jórészt ismeretlen.

Ez Székely Bertalannak, a tudósnak tragikuma, egyazonos azzal a balvégzettel, mely őt, mint alkotó művészt és mint nemzedékek nevelőjét üldözte. A festészetnek minden faját művelte, nálunk példanélküli erővel, a legnagyobb mesterekre emlékeztető művészettel: mégis- beszorították őt történeti festőnek, holott a történelem-festés számára csak egy volt a sok művészi feladat közül, amelyet maga elé kitűzött s amelynek továbbvitelében fejlesztésében, új, eredeti irányba terelésében erejét, nagy képességeit megpróbálni akarta, hogy ezzel is a lelkében élő emberi, művészi és nemzeti eszményeket szolgálja. De ugyanezeknek az eszményeknek áldozott arcképeivel, zsanér- és táj festményeivel, egyházi képeivel és freskóival, architektonikus és ornamentális fantáziájával, a művészetek minden ágának és fajának művelésével, a multak jó hagyományainak óvásával, tévedéseinek kiküszöbölésével, a megoldatlan festői problémák felvetésével, s a teremtő művészi munka mellett a művészetek elméletének, az egyéntől független, mert természeti törvényeinek megfogalmazásával, rendszerbefoglalásával.

Az új stílust teremtő falfestőt, akinek egyszerűsége, nemessége, formai és színgazdagsága és stílusérzéke a XIX. század bármely feskófestőjének fölötte áll, a legnagyobb portraitistákkal vetekedő fejfestőt, a Tiepolo-plafond ellenében új plafond-típust teremtőt, az olajfestés nagy technikusát, a drapéria-felfogás újjáteremtőjét, a festőművészetnek minden irányban való nagy útmutatóját egy szűkös szempontnak alárendelni: bűn Székely Bertalan géniusza és az igazság ellen. Amikor egész élete pályáján legjobban azzal nyomorították, hogy lángelméjét hol erre, hol arra a műfajra igyekeztek korlátozni, amikor elhallgattatták őt mint arcképfestőt, alig engedték szóhoz jutni mint falfestőt, s nemzeti művészetünk múzeumában neki, az egyetemesnek, csak mint történeti festőnek juttattak helyet; akkor véget kell vetni az ilyen egyoldalúságnak, s fel kell tárni mindenek számára az "egész Székelyt", legalább azokban a nagy általános vonásaiban, amelyek első tekintetre is önként megmutatkoznak. E vonások:

I. Egyetemessége a képzőművészetben. A formák költészetének nincs olyan területe, melyet gondolkodó elméje és teremtő képzelete be nem járt volna. Építészet és szobrászat, festészet és ornamentika egyaránt érdekelték és foglalkoztatták, maradandót és újat váltva ki elméjéből. Ez természetes is az olyan mesternél, aki nem szigetelte el magát a formai művészetek egy-egy szűkebb területére, hanem az összes művészetek harmóniáját hirdette alapelvül. Ez a harmónia nála nem puszta szólam volt, tetszetős jelszó, hanem egyrészt azon elvéből eredő, hogy minden formai művészetnek alaptörvényei ugyanazok, másrészt elméjének azon szabásából, mely a formák világában mindig az egységet, az összhatást kereste s ennek minden részletet alárendelt. Joggal mondotta róla Lechner Ödön, hogy a reneszánsz fénykoráig kell visszamennünk, amíg olyan művészeket találunk, akik, mint Székely Bertalan, a művészetek egységét és harmóniáját teljesen felfogták, vallották és meg is valósították

II. Ábrázoló zsenialitása, amely eredt formalátásának, gyors észlelő képességének, kiapadhatatlan fantáziájának, a felfogó agy és az annak látomását új valóságban megismétlő szervek csodás összeműködésének együtteséből. E képességei révén egyképpen uralkodott az összes festési technikákon s mindegyikben az anyagával elérhető legteljesebb és legtipikusabb hatást tudta elérni. Technikájának ez az anyagszerűsége, a képalkotás mesterségbeli részének ez a főkelléke teszi olyan virtuózzá festői előadását, úgy hogy akár olajfestményeit, akár akvarelljeit, temperáit, szénfestményeit, szén-, ceruza- és krétarajzait tekintjük, az újabb idők legnagyobb festő-technikusai közé kell őt sorolnunk.

III. A teljesség, mely minden alkotását jellemzi. Képeinek felötlő sajátsága, hogy formai, értelmi és hangulatbeli tartalmuk az első pillantásra félreérthetlenül szól a szemlélőhöz. A hatásnak ez a harmóniája, melyet semmi elégületlenség, homályosság, lelki vagy formai hiány legtöbb képében nem zavar, a képnek ez az önmagában való önálló élete, mely sem előzetes sem utólagos magyarázatot nem kíván, rendkívüli szellemi és formai átgondoltságtól ered, amely nélkül teljesség semmiféle emberi alkotásban el nem érhető. Ez átgondoltság némelyekre talán a temperamentum, az egyéni és alkotó hevület kisebb fokának benyomását kelti. De aki áttekinti Székely Bertalan roppant számú és változatosságú műveit, azt fogja észlelni, hogy ahol helyén volt a nagyobb lendület, a szilajabb kifejezés, ott abban sem volt hiány. A teljességre való törekvés különben sohasem ragadta annyira, hogy aprólékossá lett volna az ábrázolásban. Sőt ellenkezőleg, valósággal a teljesség hatásának feltételéül vallotta, hogy a szemlélő képzeletét részletekben túlságosan megkötni nem szabad, s annak megérzését, hogy miben kell megkötni, s miben szabadjára ereszteni: ezt tartotta az igaz művész próbakövének.

IV. Eredetisége, mely eredt a minden nagy elmét jellemző elkülönzési vágyból. Új akart lenni, másminő mint a többi, s bár szívesen tanult, mindent áthasonított magába s beleolvasztotta egyéniségébe, akár szellemi, akár formai, akár technikai okulás volt az, amit szerzett. Az eleinte ösztönszerű elkülönzési vágy később tudatos akarattá vált nála. Valósággal kutatta, mit kell elkerülnie, hogy másokhoz hasonlóvá ne váljék. Ezért minden alkotásánál elkerülte a hasonmások tanulmányozását, saját képzeletéből és természeti motivumokból indult ki, rendesen olyan formai és festői problémák elé állítván magát, amelyek új megoldást követeltek. Versenyre kelt a legnagyobbakkal, hogy utolérje őket, vagy ha alattuk is marad, megőrizze egyéni különállását. Ez elkülönzési vágyának köszönhetjük azt a sok újat, amit a képalkotás művészetében, a festés mesterségében és mindakettőnek elméletében az emberiségnek hozott, s amit teljes jelentőségében késő korok fognak csak igazán méltatni.

Nagy eszményekre tört s nem egynek, amennyire ember az ideált elérni képes, közelébe is jutott. Az utat, melyen az igazság felé járt, megjelölte képeiben; az elveket, amelyeket követett, az okulást, amelyet nagy vándorútján szerzett, az ideálokat, amelyek útjának végpontjáról feléje integettek, megírta naplójegyzeteiben és elméletében. Hogy nyomán mások is járhassanak, hogy az utat az emberi művészet magasságaihoz késő utódok is követhessék, iratait reám hagyta, hogy tanítása és útmutatása szerint átadjam mindeneknek,

"Az emberi haladás csak azáltal tartható fenn, ha a szerzett tudás és tapasztalat az utókornak átadatik, akár tanítványok alakjában, akár azáltal, ha a tudás leiratik."

Ezt írta végrendeletében.

Még halálában is a haladásra gondolt a nagy kereső, aki annyit talált s megállást mégsem ismert soha.

Forrás: Művészet, Tizedik évfolyam, 1911, Második szám 62-69. oldal
http://www.mke.hu/lyka/10/065-069-szekely.htm

Látogatóban

Van a Nemzeti Galéria Székely Bertalan-kiállításán egy terem, amelyik tele van mennyezettervekkel. Stílusosan a színes, több vagy kevesebb alakot különböző nézetekben, rövidülésben ábrázoló ovális grafikák a terem mennyezetét borítják. Ezek a tervek Székely Bertalan mennyezetelméletének illusztrációi, kísérletei. A mester 1899 és 1900 között dolgozta ki elméletét, s fogalmazta meg rajzban és írásban tapasztalatait.

Egy másik terem Székely Bertalan művészelméleti és tanári munkásságának van szentelve. A művész 1877-ben írta meg a Figurális rajz és festés elvei, 1881-ben a Festészeti bonctan című munkáját, mégpedig az Országos Mintarajziskolában, ahol később ő lett az igazgatóhelyettes, majd igazgató.

A mester 1871-től tanított alakrajzot, festészetet, alakrajzi kompozíciót, majd festészeti boncalaktant. Művészetpedagógiai tankönyvéből tudjuk, hogy a művészeti oktatást természettudományos alapokra kívánta helyezni. "A természetet nem esetleges összeállításban, hanem törvényeiben kellene megismerni; nem az egyes természeti képet utánozni, hanem azon közös szabályt ismertetni, amely szerint a természet eljár" - fogalmazta meg elveit. S hogy mindez miképp valósult meg Székely oktatási gyakorlatában, arra is van példa a kiállításon. Festett gipsz lómodellek, táblázatok, a mozgást elemző rajzok voltak a lovak mozgását tanulmányozó kísérletei, amelyeket élő állatok és modellek megfigyelésével végzett tanítványaival. Rendszeresen tanulmányozott csontvázakat, izommodelleket, fejsémákat. Negyvenéves pedagógiai gyakorlata során művésznemzedékeket indított útnak, igazgatóként pedig a főiskolai oktatást reformálta meg.

Sokoldalúságára és kutatókedvére jellemző, hogy olyan kérdések is foglalkoztatták, mint a levegőnek a színt és a teret befolyásoló ereje, a színek és az árnyékok meg a reflexek összefüggése, de a dinamika is izgatta.

A Magyar nemzeti Galéria 2000. január végéig látogatható Székely Bertalan-kiállítása, persze, elsősorban a nagy formátumú festőt kívánja bemutatni az ismert történelmi kompozíciók alkotóját, az elmélyült portrék festőjét. Az életképeket korai anya- és gyermekábrázolásai és a későbbi Nő élete című sorozat képviselik. Az aktmitológiát a Lédaváltozatok jelenítik meg. Fontos helyet kapnak a plein air és a már-már az impresszionizmus igézetében született varázslatos szadai tájképek. Bár a Székely Bertalan faképfestészetét a pécsi székesegyházban, a Mátyás templomban, a kecskeméti városházán, a tihanyi templomban, a vajdahunyadi várban, a Halászbástyán lévő műveket csupán grafikai vázlatok és tanulmányok meg egy videofilm idézi, de így is képet kaphatunk a monumentális munkákról.

Abból a száztizenöt festményből és százhárom grafikából, amely az emlékkiállításon szerepel, de amely az életműnek mindössze töredéke, kiderül, hogy Székely Bertalan a múlt századi magyar festészetnek egyik legnagyobb formátumú festője.

Nagyon termékeny alkotó volt. Korának számbelileg és kvalitásban is legnagyobb életművét hozta létre. Ezer festményről és hozzávetőlegesen kétezer rajzról, akvarellről és vázlatról van szó. Ezek azonban meglehetősen szétszóródtak. És minthogy képeit nem írta alá és nem datálta, meglehetősen nehéz őket felkutatni is.

Életműkiállítása azonban mindössze kétszer volt: 1911-ben és 1955-ben. A művészettörténet pedig máig adós munkásságának tüzetes feldolgozásával. Ezt némileg pótolni igyekszik a jelen kiállításhoz kapcsolódó tudományos igényű katalógus. Ebben ugyanis megtalálható a tárlat összes képének színes fotója és műelemzése, valamint több - a festőről, a tudósról és a kísérletező Székely Bertalanról szóló - tanulmány is.

Ez a mostani emlékkiállítás a művek időrendbeli sorrendjében, nagyjából évtizedenkénti bontásban és a műfaji változatosság kiemelésével mutatja be a művészt. Az eleddig jószerével történelmi festőként számon tartott Székely Bertalanról az is kiderül a tárlaton, hogy nemcsak a XIX., hanem a XX. századnak is művésze volt. Tőle származik az első japanizáló kép a magyar festészetben. Bizonyos alkotásain a szecesszió és a természetelvűség stílusjegyeit is föllelhetjük, csakúgy, mint a romantika késői megnyilvánulásait vagy az akadémizmust.

Az erdélyi születésű mester, aki 1851-től 1855-ig Bécsben folytatott festészeti tanulmányokat, családjának szűkös anyagi körülményei miatt hazatérve vándorpiktorként és rajztanítóként működött. Már ekkor tágan értelmezte a festői hivatást. Viszont szorosan kötődött a hagyományokhoz - a művészetben és a magyar történelemben egyaránt, és 1857 és 1861 között már valamennyi történelmi festményének vázlatával elkészült. Alaposan tanulmányozta a történelmi események helyszíneit, szereplői és hősei cselekedeteinek rugóit. Hitelességre, korhűségre törekedett. Munkásságának korai szakaszát ifjúkori naplója is dokumentálja a kiállításon, aminthogy levelei, jegyzetei és tanulmányai is végigkísérik további művészetét.

A Münchenben 1860-ban készült híres önarcképe igazi remekmű. És ebben az évben fejezte be első nagyszabású történelmi kompozícióját, a realisztikus II. Lajos holttestének feltalálását is. És ugyanez az évtized a Mohács (1866) meg az igen népszerű Egri nők (1867) keletkezésének dátuma.

Az egész alakos Erzsébet-királyné című képe sokáig ismeretlen helyen lappangott. Ezt minden bizonnyal Csongrád vármegye megrendelésére készítette a mester. Kevéssé ismertek Keleti Gusztávnéról, Siklóssy Gyulánéról, Pfeffernéről, Keresztélynéről, Rosty Pálról és hathatós pártfogójáról, a kultuszminiszter Eötvös Józsefről készített reprezentatív arcképei.

A hetvenes években születtek meg az V. László és a Czillei (1870), a Thököly Imre búcsúja (1875) és a Murányi Vénusz (1876) című történeti kompozíciók.

Ez az időszak a változatos és gazdag tematikájú életképek - az Anyai őrszem, az Árva, az Apáca, valamint az aktok meg a Léda-változatok - kiemelkedő korszaka.

Miközben feltárulnak a művészt ez időben élénken foglalkoztató falfestés rekvizitumai, két vallásos táblakép és a nyolcvanas-kilencvenes években festett természetelvű szadai tájképek egy merőben más, szinte ismeretlen Székely Bertalant mutatnak.

K. M.

Forrás: http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1999/9952/latogato/szkely.htm

Bicskei Éva: Napló, vizuális autobiográfia, Künstlerroman
Személyiség és személyesség Székely Bertalan "ifjúkori naplójában"
(Részletek a tanulmányból)

A 19. századi magyar festészet egyik kiemelkedő alakjának, Székely Bertalannak (1835-1910) "ifjúkori naplója" berajzolt és beragasztott vázlatok, írott naplófeljegyzések, valamint mindezek egymást átfedő, egymáson átnyúló összessége. A napló "kaotikussága" Székely komplex szerkesztési eljárásának az eredménye, amely eredetileg elkülönülő részek utólagos összekapcsolásának köszönhető. Az "ifjúkori napló" különböző időszakokban különböző funkciót töltött be: szolgált "vázlatkönyvként," később naplószerű feljegyzésekből álló "festőkönyvként," majd egy utólagos visszatekintéssel és egységesítő újrarendezéssel Székely egyfajta fiatalkori, az alkotói személyiség formálódását szolgáló és egyben reprezentáló konstrukciót, írott és vizuális elemekből álló autobiográfiát hozott létre. Így a napló olyan "teret" jelentett Székely számára, amelyben fiatalkori művészi személyiségét megélhette, formálhatta és reprezentálhatta. Székely Bertalan "ifjúkori naplója" ezért nemcsak korai vázlatainak, illetve írásos feljegyzéseinek felbecsülhetetlen értékű gyűjteménye, hanem egy 19. századi művészi személyiség kialakulásának társadalmi és kulturális gyakorlatát rögzítő kortörténeti dokumentuma is.

A naplót Székely a bécsi képzőművészeti Akadémián töltött tanulóévei végén, vagy az után (1855-56 körül) kezdte el, és főleg müncheni tartózkodásai alatt (1859-64) vezette, életének egy olyan időszakában, amikor kezdő művészből gyakorlott festővé, ifjúból férfivá, férjjé, családapává vált. A napló azt az éveken keresztül zajló folyamatot dokumentálta, amely egy pályája kezdetén álló művész, egy fiatal férfi helykereséséről, lehetőségeivel való szembenézéséről szólt - alkotói személyiségének a korban elérhető társadalmi és kulturális modellek szerinti kialakításáról és megszilárdításáról.

. . .

Székely a naplót 1855-56 körül "vázlatkönyvként", berajzolásra kezdte el használni.

. . .

A "naplószerű" feljegyzések egy elkülönülő papírfűzési egységnél kezdődnek, 1858. május 8-án, Székely Bertalan 23. születésnapján. Évfordulókon megkezdett naplóvezetési gyakorlat tipikusnak mondható, és hasonlóan tipikus a válságban lévő személyiség helyzetállapotának felvázolásával kezdődő felütés is - Székely ritka személyes megnyilvánulásainak egyike: "itt ülök 23 évesen, és Ó! előttem egy kis szürke asztalon festékdörzsölőm, és büdös dohányt szívok - az asztalon előttem heverő hímzett zacskóból, ez az egyetlen dolog, ami anyámtól rám maradt." Székely kezdetben intenzíven vezette a naplót: a művészet technikai kérdéseivel, a színezés és modellálás problémájával foglalkozott. Az utolsó bejegyzés önértékelés - saját alkotásainak művészi szempontból való elbírálása. 1858. június 20-a után Székely feljegyzései megszakadtak, és mintegy fél évig nem írt a naplóba - ez Erdélyből a csehországi Marschendorfba, az Aichelburg-család birtokaira való utazásával függ össze (1858. július végén), ahol a család tagjairól portrékat készített és képeik restaurálásával foglalkozott. Itt és ekkor ismerkedett meg későbbi feleségével, Johanna Kudernaval. Feljegyzések ebből az időszakból nem származnak, de ekkor készült (beragasztott) rajzok, szerelmes jelenetek megtalálhatók a napló másik részében. A feljegyzések 1859 elején folytatódtak szórványosan, a portréfestéssel kapcsolatos technikai kérdések tárgyalásával.

. . .

1859 novemberétől 1860 márciusáig ismét egy intenzív naplóvezetési időszak következett: újra a festészet gyakorlati problémáit, technikai oldalait vizsgálta - egyfajta "festőkönyv" kialakításának szándéka vezérelte. A feljegyzések 1860 márciusában több mint egy évre megszakadtak - mindez fokozott mobilitásával függött össze: Münchenből Marschendorfba távozott, majd onnan újra Münchenbe tért vissza, hogy ott, 1860. november 13-án beiratkozzon az Akadémiára, Carl von Piloty történelmi festészeti osztályába. 1861 elején ismét Marschendorfba ment fia születése miatt, majd visszatért Münchenbe. A magánéleti eseményeket írott bejegyzés nem említi, de a naplóban találhatók ebből az időszakból származó szerelmes jelenetek, anya-gyermek kapcsolatot bemutató skiccek.

Székely 1861-es májusi és októberi bejegyzései a festészet technikai problémáival, a kompozíció kérdéskörével foglalkoztak. Azonban már ezek között a szórványos feljegyzések között megjelent az a visszatekintő, értékelő szemlélet, amely 1861 novemberének-decemberének intenzív naplóvezetési időszakát jellemezte, és amelyet egy önmagával szembenéző, helyét kereső, jövőjének lehetőségeit kutató fiatal művész életében - személyiségében - beállott krízisként lehet jellemezni. 1861 telén, 26 évesen, nemcsak az elmúlt két, Münchenben töltött év alkotói fejlődése szempontjából vett hasznával nézett szembe Székely. A pályája kezdetén, különböző választási lehetőségek előtt álló fiatal Székely önmaga képességeit a pályatársakéval vetette össze, a festészet mint élethivatás melletti elköteleződésének folyamatát vázolta fel, pályaválasztását értékelte, és a művészet egy ága, a zsánerfestészet melletti - időleges - elköteleződésének megfogalmazása után, 1861. december 4-től 14-ig terjedő időszakban - mindössze tíz nap alatt - összegyűjtötte a naplóban azokat a képterveit, amelyek az elmúlt, Münchenben töltött két év alatt - 1860-ban és 1861-ben - foglalkoztatták, de - a Dobozi Mihály és hitvese (1861) kivételével - nem valósított meg festményként.

Szándékát jelző, egyetlen, beszúrt, tömör mondat után elrendezte 1860-ban készített "képi ötleteit:" először történelmi kompozíciókhoz készített skicceit, majd a szerelmi élményre, a családi boldogságra és az anya-gyermek kapcsolatra koncentráló zsánerjelenet-terveit ragasztotta be. Néhány 1859-ből származó ötletet is beragasztott, és ez azt jelzi, hogy ekkor már elhatározta, hosszabban visszatekint, de eredeti elgondolásánál maradva, ebbe a részbe csak a müncheni két év terveit illesztette be. Több kivágott oldal után Székely müncheni kereseti forrásának, a fényképek színezésének technikai kérdéseivel foglalkozó, 1860 eleje és júniusa közötti gondolatait foglalta össze. Mindezt az 1861-es "ötleteinek" beragasztása, illetve írásos feljegyzése követte. A beragasztások alapján 1860-hoz képest Székely tárgyköre jelentősen megváltozott: a hangsúly a zsánerjelenetekről a történeti képekre tevődött át. A beragasztások nagy részét az Egri nők festményéhez (1867) készített skiccek alkotják, a marschendorfi szerelmes jelenetek jóval kevesebb teret kaptak, az anya-gyermek kapcsolat megjelenítése pedig eltűnt.

. . .

Képi ötleteinek utólagos összegyűjtése és elrendezése 1855 és 1861 közötti alkotói fejlődésének irányváltoztatásait is reprezentálta. Sorozatok kialakítására való törekvése a bécsi Akadémián töltött évei után figyelhető meg - itt érhették olyan impulzusok, amelyek a képi narráció ezen formáját erősítették fel benne. Emögött Székely első bécsi akadémiai tanárának, Joseph Führichnek, valamint a nemzetközileg elterjedt sokszorosított grafikák hatása is állhat. Több képi egységben való elbeszélésére való hajlamának egyik csúcspontját a Münchenben töltött első hónapok jelentették, azonban itt-tartózkodása jelentősen befolyásolta alkotói arculatát: önálló zsánerjelenetek alkotása felé fordult, azok eladhatósága és Székely személyes alkata miatt. A müncheni akadémia és Piloty hatására 1861-től Székelyt egyre inkább a történeti festészet tárgykörébe tartozó témák foglalkoztatták - valójában már 1857 óta jelenlévő tendencia erősödött fel Székelyben, ezt a II. Lajos tetemének feltalálása-hoz (1860), illetve az Egri nők-höz (1867) készített korai tanulmányai mutatják. 1861-es írásos feljegyzései ugyanakkor azt bizonyítják, hogy ez az irány nehéz feladatnak bizonyult egy fiatal festő számára és egyben ellentétben állt alkotói személyiségének indíttatásaival, a személyesség hiteles kifejezésének képességével, a korabeli témakört feldolgozó zsánerfestészet művelésével.

. . .

Székely a Künstlerromanok gyakorlatához hasonlóan beszéli el művésszé válását: hangsúlyozva az apa, a család, a világ ellenállását, saját benső vívódásait, a fiatal művész pályáján való eligazodásának nehézségeit, "vándorlásait." A biográfia szerint Székelyt apja a "technikus szakok valamelyikére" szánta, és ezért "1850 vége felé Bécsbe küldte a polytechnikumra," ahol Székely a "veleszületett erélylyel és alaposságra törekvő buzgalommal" tanult kezdetben, de mivel a "kedélye mélyében szendergő művész lassankint háborogni kezdett a merev formulák ellen," "számot vetett magával és eltökélé, letérni az irányról, melylyel kibékülni nem tud, s becserélé azt a művészi pályával." A narratíva szerint 1851-52 folyamán Bécsben tette meg Székely az első lépéseket a művészi pálya felé, ami a nélkülözhetetlen elméleti és gyakorlati képzés megszerzés mellett elsősorban az alkotói személyiség felfedezését és fokozatos kifejlesztését jelentette. Székely "látogatni kezdé a bécsi művészakadémiát, mely lépését azonban jó darab ideig titokban tartatá vele az apai tekintély iránti tisztelet." Az (autobiografikus) narratíva olyan események megemlítését választotta az alkotói személyiség felfedezésének bemutatására, amelyek a már említett (írott és vizuális) Künstlerromanok állandó motívumait jelentették: Menzel sorozatának, illetve a korai Künstlerromanok főhőseihez (például Anton Reiserhez) hasonlóan, Székely is egy tőle idegen szakmát tanulva ébredt rá elnyomhatatlan művészi hajlamára, és először az apa ellenállását kellett leküzdenie. Saját képességeinek és alkotói személyiségének kiépítése korántsem ment könnyen, és Székely többször rámutatott a művésszé válással járó vívódásokra, krízisekre, "benső mozgalmak"-ra. Két éves bécsi tartózkodása után megbetegedése miatt hazatért, majd 1853-54 körül visszament Bécsbe, újabb két éven át folytatta tanulmányait az Akadémián, és 1855-ben "családjának megváltozott külső helyzete" miatt visszatért Erdélybe. Az 1854-55-ös évek nemcsak képzettségének megszerzésében, hanem alkotói személyiségének kiépítésében is döntőnek bizonyultak: "Olthatatlan tudási szomj, s kifejlett önálló gondolkodásmódja most már azon ösvényre terelé munkásságát, melyre az öntudatos haladás biztos sikerrel találkozott." Mindez nem jelentette, hogy alkotói identitása megszilárdult, hiszen a naplóban még 1861-ben is azt jegyezte fel, hogy "kibékültem azzal hogy festész - és nem költő vagy szobrász lettem - festészethez mégis legtöbb hivatásom volt -".

. . .

A művészi személyiség kiépítésének folyamatát, fokozatait Székely önmagára használt megnevezései mutatják a legjobban. A bécsi akadémián eltöltött tanulóévekben magát mint "ifjút," "kezdő művészt," "fiatal kezdőt" említette, de az ezt követő időszakban már "fiatal művész"-ként, valamint "művészi továbbképződésre" vágyó "szerény ifjú"-ként határozta meg magát. Vagyis 1855-56-ra Székely alkotói identitását többé-kevésbé kiépítette - ennek nyoma lehetett a Menschliches glück und Elend sorozat megalkotása is -, és művészi képességeinek továbbfejlesztése mellett döntött: "Immár maga előtt látván tiszta körvonalakban a czélt, mely felé törekedett, s önbírálattal elemezni tudván szellemi erejét: azt tüzte czéljául, hogy a festészet külső eszközeinek kezelésében önállóságra és könynyűségre tegyen szert. E végre Párisba vágyott, de mivel a hosszú ut költségeit nem győzte Münchenbe tért, hol a kitűnő technikájáról híres Piloty Károly akadémiai tanár műterme virágzott." A narratíva szerint, a művészi pálya mellett való elköteleződés folyamatos képzést, képességeinek és alkotói módszereinek másokéval való folyamatos összevetését jelentette - a Künstlerromanok gyakorlatához hasonlóan "vándoréveket."

. . .

1862-es Pestre költözését az alkotói személyiség formálódásának újabb lépcsőfokaként beszélte el, amely ismét a művészi identitás nem adott, hanem a társadalmi kontextustól függő természetére világított: Székelynek, az "azelőtt ismeretlen művész"-nek pesti közönség és megrendelők számára is művésszé kellett válnia. A biográfia nem tárgyalta első pesti éveit - a naplóban sincs 1862-63-ra vonatkozó feljegyzés, és akárcsak a napló, a biográfia is Székely müncheni falkép-megbízatásával, majd európai körútjával folytatódott: "franczia és németalföldi iskolák tanulmányozását tüzve ki czéljául, Párisba indult s az ottani, valamint utána a Brüsszel, Antwerpen, Hága, Harlem, Amsterdam, majd a Kassel, Pommersfeld és Nürnbergben levő képtárakat, valamint az utjába eső hiresebb művészeket sorra látogatá, írott jegyzeteket [!], majd festett vázlatokban állandósítván élményeit és tapasztalásait."

Az írott biográfia, hasonlóan Székely írott naplórészeihez "hallgatott" feleségével való megismerkedéséről, gyermekei születéséről - magánéletéről és érzelmeiről. A visszatekintéssel és újraszerkesztéssel létrehozott összefüggő autobiográfia lehetővé tette azt, hogy alkotói személyisége kialakulását, életének eseményeit egységes történetként, biográfiaként láthassa és láttathassa. Így a Vasárnapi Ujság-ban közölt biográfia azt az élettörténeti narratívát beszélte el, amely által önmaga és mások számára Székely azzá vált, amit a magyar olvasók és a közönség akkor már feltételezett róla - érett, kiforrott, hazai művésszé.

Az 1856 és 1861 közötti évek az átmenet évei voltak Székely számára: akadémiai képzésben részesülő diákból művésszé, ifjúból férfivá, szerelmesből családfenntartóvá kellett válnia. Ezek az évek fizikai és szellemi értelemben is Wanderjahrenak számító évek voltak: bécsi tanulmányai után visszatért Erdélybe, a csehországi Marschendorfba ment, majd Drezdába látogatott, onnan Münchenbe, majd München és Marschendorf, akadémiai képzés és magánélet között "ingázott," Pesten telepedett le családjával, de falfestészeti megbízása miatt újra Münchenbe utazott, és európai körutat tett. A fizikai értelemben vett vándorlásnak ezek az évei különböző típusú szellemi-intellektuális vándoréveket tömörítettek: nemcsak a bécsi akadémiai diákéveket, a fiatal, önmagát gyakorló festő skiccelő túráit, hanem a "vándorfestőként" tevékenykedés éveit, fokozatos "akadémiai festésszé", nemzetközileg is elismert és megbízásokat elvállaló, világot járt, önmagát képző, de "nemzeti" festővé válását. "Érzelmi" vándorévei alatt ifjúból férfivá, szerelmesből férjjé, családapává vált - magánéletének élményei, személyességének vizuális reprezentációi alkotói működésének fontos állomásait jelentették, jelentősen befolyásolták működését, műfajok közti választását. Székelynek családfenntartóvá is kellett válnia - és ez az 1860-as évek elejének magyar művészeti életében nem volt könnyű feladat, még alkotói személyiségével összhangban álló és "eladhatónak" ítélt képek alkotásával sem.

A pályakezdő művész, Székely dilemma-helyzetben élt: egyfelől nemzetközi kontextusban egy nemzeti irányultságú zsánerfestészetben alkatának megfelelő, nemzetközileg kellően respektált és kielégítő anyagi lehetőséget látott - annak árnyoldalaival együtt; másfelől nemzeti kontextusban egy nemzeti irányultságú történeti festészet határaival, lehetőségeinek szűkösségével is tisztában volt. Bár Székely naplójában a müncheni periódust negatívan értékelte - nyomában a magyar művészettörténeti szakirodalom is -, a nemzetközi zsánerfestészet körébe tartozó képtervek tematikájukban divatos és jól eladható, személyes hajlamához és előképeiket tekintve nemzetközi példákhoz igazodtak, továbbá arra mutatnak, hogy Székely korántsem köteleződött el ekkor az akadémikus, történeti festészet mellett, és történeti képeihez készített számtalan vázlata, illetve naplófeljegyzései még nem (csak) elméleti hajlamát, hanem egy fiatal festő a "nagy műfajban" való eligazodásának nehézségeit jelezték. A naplóban található sorozatok (mintegy 18 darab) előrevetítik Székely egész életművén végigvonuló, több képi egységben elbeszélt történetek kialakítására való hajlamát, és ezzel a legjelentősebb 19. századi magyar képi elbeszélővé avatják.

Az útkeresés éveinek lezárásához, művésszé válásához életének eseményeit egy összefüggő és érthető narratívává kellett elrendeznie. Az eligazodást nélkülöző években, kezdő művészként nemcsak technikai és elméleti tudását kellett elmélyítenie, hanem alkotói személyiségét is meg kellett szilárdítania. (Auto-)biografikus fikciók felé vonzódása ennek is köszönhető: a korban elérhető, népszerű, írott és képi modellek ismeretében Székely is hasonlók kialakítására törekedett. A Künstlerromanok, valamint a populáris (auto-)biografikus sorozatok, családtörténeti albumok ismeretében maga is alakíthatta alkotói személyiségét. Ebben az összefüggésben érdemes Székely későbbi, feleségével való megismerkedése, 1858 után megsokasodó, és a naplóba beragasztott szerelmi történetekkel, a családi élet eseményeivel foglalkozó kép- és sorozatterveire úgy tekinteni, mint az alkotói személyiség fejlődésében, és az ezt dokumentáló autobiografikus konstrukcióban nagy szerepet játszó személyességének kifejezésére, vizualizálására, a Künstlerromanokban felvázolt művészet és szerelem azonosságának megvalósulására, Székely "subjektivitásának" (fiktív) reprezentációira. Azonban alkotói személyiségét nem fikciókkal, hanem egy saját életének eseményeit és dokumentumait felhasználó és elrendező autobiográfiával érte el. Székely "ifjúkori naplója" egy olyan autobiografikus "konstrukció," amely az alkotói fejlődésére tett visszatekintés révén elkülönülő részek és eltérő funkciók között kapcsolatot teremtett. A kezdő művész vázlatkönyve, majd a mindennapok naplószerűen vezetett, eligazodását szolgáló "festőkönyve" 1861 telének kaotikus élethelyzetében autobiográfiává vált: képi ötleteinek összegyűjtésével és elrendezésével nemcsak vázlatai, hanem életének eseményei között is, és az összefüggést nélkülöző naplóban is rendet teremtett.

Forrás: Aetas 2002. 2-3. szám
http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/aetas/2002_2-3/2002-2-3-07.htm