Vázlat a műhöz 1859-ből	A MŰ SZÜLETÉSE
	Részlet Szabó Júlia könyvéből
	Vázlat a Hunyadi László siratása című kompozícióhoz, 1859
	Székely Zoltán könyvéből
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Kovács Mihály, Orlai Petrich Soma, Than Mór, Zichy Mihály a műfajok akdémiai hierarchiájának teljes sorát akarta művelni. Mindnyájan meg is tették ezt életük folyamán különböző szintű alkotásokon. Az 1830-ban születet 1853 körül festőként kezdő Madarász Viktor viszont tudatosan történeti festőnek készült, még kitűnő portréival sem tett egyebet, mint emléket állított önmagának, vagy másoknak mint történeti személyiségeknek. Madarász 1858 után a történeti festészet nemzetközi problematikáját érintő festmények sorát alkotja; festészetében ugyanis még gyökeresebb változás játszódott le tizennégy évi párizsi tartózkodása alatt, mint Thanéban rövidebb párizsi tanulmányútján.

Madarász tudatosan szakított a Waldmüller-féle életképfelfogással - ez már a Bécsben készült, A bujdosó álma című festményén is megfigyelhető - s más forrásokat keresett.

A XIX. századi francia akadémikus festészetben a romantika hatására a téma kutatóinak véleménye szerint a legnagyobb újítás az volt, hogy megváltozott a kompozíció felépítésének programja. A legfontosabb elemmé az első lépés vált, amikor a festő mondandóját egyetlen lendülettel megfestett színvázlat formájában közölte. E színvázlatot mindig bemutatták az akadémiák mestereinél, akik a témaválasztás hatásosságát és a festői előadásmód spontaneitását értékelték legtöbbre.

Madarász igen hamar felfigyelt arra, hogy festményei minden gondolati és festői problémáját sűrítve kell előadni a vázlaton, s ezt a sűrítettséget, amennyire lehet, meg kell őriznie a festmény végleges változatán is. A magyar történeti festészet részletező elbeszélésmódja és anekdotázó jellege ezzel teljesen ellentétben állt. Madarász tehetségének így e két követelményrendszer között kellett egyensúlyoznia. 1858-ban Párizsban készült Zách Felicián című festményén úgy értelmezi az akadémikus előadásmód követelményeit, hogy két nagyon világosan jellemzett szereplőt kell egymás mellé állítania.

. . .

Egy évvel később, a nemzetközi művészeti életbe mindenáron betörni akaró Madarász már hatásosabb kompozícióval kísérletezik sikerrel. A kép témája az V. László által kivégeztetett Hunyadi László siratása. Hunyadi lepellel letakarva, gyertyák között fekszik egy gótikus kápolnában felravatalozva, anyja és menyasszonya gyászolja. Magyarországon egyértelmű volt mind a történet, mind a hozzá fűzhető gondolatvilág, amit Berzeviczy Albert később így fogalmazott meg: "Nemcsak egy történeti esetet beszél el, hanem az emberi lélek kálváriáját, s egy nemzet gyászos sorsát érezteti velünk. Ennek a magyar Pietának a magyar sors tragikuma a témája." Párizsban szintén megértették Madarászt, képének jelentését inkább a szabadságharcra fordítva, mint a XV. századra, s olyan neves kritikus írt képeiről, mint például Théophile Gautier. Az egyetemes emberi sorskérdéseken túl egy nép jelentkezését észlelték az európai festészetben, amely nemzeti tragédiáit festményekben megelevenítve "üzent" Párizsnak és Európának.

Az aranyérem, amit a szalontól kapott, kétségkívül jogos volt a politikumon túli szférákban is, hiszen Madarász festménye hatásosabb mű előképeinél és rokonainál. A kompozíciónak ezt az intenzitását már maga a művész sem tudta egyhamar megismételni. 1858-ban festett, Zrínyi Pétert ábrázoló tanulmányfejével valami hasonló sűrítettségű drámai ábrázolást ígért ugyan, mint a Hunyadi László síratásával, sőt talán még annál is többet; egészen Courbet 1840-es évek végi önarcképeihez és Sebesült ifjú című képéhez közeledő előadásmódot. Az 1860-as években festett történeti képein viszont csak egy-egy főhős ábrázolása válik hasonlóan szuggesztívvé, mint a Zrínyi-fej, vagy a Hunyadi László színvázlatai.

. . .

Madarász festészetének legnagyobb értékei közé tartozik az aktualitás iránti érzéke és szenvedélye. Az első a témaválasztásban és a drámai sűrítésben segíti, a második pedig a primer festői értékek, a sötét és világos ellentétének fokozásában, az egynemű, lendületes ecsetkezelésben, s mindkét érték jelen van a rokonszenvre, illetve ellenszenvre számító típusok rajzában.

. . .

Madarász művészi hírneve teljében tért haza 1870-ben Magyarországra. Kellő megbecsülést itthon nem kapott, inkább csak igen szigorú bírálatokat, s ezért egy évtized múlva már felhagyott a festészettel. Az akadémikus művészet emelkedettebb harmóniaigénye s a szélsőséges érzelmektől való nagyobb tartózkodása már nem engedte meg a hőskultusz nemesebb formáit sértő ízlésficamokat. Madarász még fehér lepellel letakart Hunyadi Lászlójával is a halott sokkal kíméletlenebb ábrázolását adta, mint kortársai vagy elődei. Ezért kortársainak még mindig az akadémiák felé törő emelkedésével szemben visszavonulása törvényszerű volt.

Forrás: Szabó Júlia: A XIX. század festészete Magyarországon, Corvina Kiadó, 1985. 27-30. oldal

Vázlat a Hunyadi László siratása című kompozícióhoz, 1859

Hunyadi siratását nem volt nehéz témául választani az 1850-es években. Hiszen ekkor már többször bemutatták Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját, s évek óta ismerték Petőfi Sándor Hunyadi Lászlóról szóló balladáját. Mégis a magyar festészetben így szokatlan volt a téma, noha előképül e festményhez is kínálkozik Orlai II. Lajos holttestének megtalálása című műve. Hunyadi Lászlót, a hóhérpallostól odaveszett ifjú áldozatot, akit Petőfi daliás vitéznek írt le, már nem ábrázolja a kép, csak fehér lepellel letakart holttestét.

A kompozíció-vázlat már felvonultatja a kép fő motívumait: oltár előtt a földön, fehér lepellel letakarva fekszik a holttest, nyakánál egy kicsit átvéresedik a lepel. Lábánál két összeölelkező gyászoló nő térdel. Meghökkentő viszont, hogy a fő motívumok közé kerül a kép sötétségét bevilágító két hatalmas gyertyatartó és gyertya. Mindennek ellenére a vázlat valódi festőt avat.

Forrás: Szabó Júlia: A XIX. század festészete Magyarországon, Corvina Kiadó, 1985. 214. oldal

Az 1859-es év meghozta a szorgalmas tanulás és elmélyült előkészületek gazdag gyümölcsét. Ebben az évben festette meg élete három kiemelkedő alkotását. Ezek: a Hunyady László siratása, Zách Klára és Zrínyi Ilona Munkács várában.

Új műveit még ebben az évben kiállította a Pesti Müegylet tárlatán, ahol azok nagy feltűnést keltettek és rendkívüli sikert arattak. A három festmény itthoni sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy az elsőt a Nemzeti Képcsarnoki Egylet, a másik kettőt a Pesti Müegylet vásárolta meg és csakhamar mindhárom színes műlapok formájában terjedt el és vált közkedveltté az egész országban. A kezdetleges festészeti kultúrával rendelkező hazai közönség nagyszerű festői értéküket még kevéssé vehette észre, de Madarász művészetének lényegét megértette, vagy legalábbis megsejtette és lelkesedéssel fogadta.

Szakszerű képzőművészeti kritikánk ekkor még nem volt, de a lapok rendszeresen beszámoltak a képzőművészet eseményeiről is. A beszámolók írói nem értettek a művek érdemleges esztétikai elemzéséhez, de tudták, hogy milyen művekre van szüksége a magyar közönségnek és rögtön észrevették, ha a nemzeti kultúra terén valami haladás történt. Hiszen ebben az időben nálunk a kulturális események egyben hazafias megmozdulások voltak. Ez érezhető a Napkelet 1859-es kiállítási beszámolójának örömteli hangjából:

"A műtárlat még sohasem volt olyan gazdag hazai festészeink által kiállított szép és remek művekben, mint a múlt havi. 23 olajfestményt állítottak ki hazai (!) művészeink, melyek mindegyike szép tanúbizonysága annak, hogy a művészet ez ágában is nemcsak fejlődést, haladást láthatni, de valódi remekműveket is mutathatunk föl. Figyelmünket leginkább a történelmi tárgyú művek kötik le... A történelmi tárgyúak közt Madarász Viktor képei lepnek meg bennünket. Három képet állított ki, melyek mindegyikén a teremtő lángész ismerhető fel. Mily egyszerű és mégis mily költői gondolatok! E vonások, e színezet, ez alakokból a legszebb tragikai költészet szól hozzánk, minek hallgatásába - illetőleg szemléletébe - órákig elmerülhet a lélek." Ugyanez a beszámoló a Hunyady László-t Madarász kiállított művei közül a "legnagyobb"-ak tartja. A történelmi festő Orlai Petrich Soma a tisztelet és elismerés hangján írt a Hunyady László-ról: "Nagy költői érdem oly érzelmeket ébreszteni a néző szívében, mint aminőket lelkének sugallatából a művész vásznára iparkodott hozni." Jókai Mór (Kakas Márton álnéven) ugyancsak fellelkesedik Madarász képei láttán: "...nemcsak festést látunk, de látunk lelkeket előjönni belőlük, amiktől ihletés borzadálya fut végig rajtunk... a művész... egyúttal költő is és érző szellem... Ilyen egyszerű, nemes és megragadó jelenetet (írja a Hunyadyról) csak nagy ihletésű művész alkothatott, hogy az nem borzasztó, hanem sympathicus szép legyen." (Kiemelések tőlem. Sz. Z.)

Ezekből az idézetekből alig tudunk meg valamit Madarász műveinek úgynevezett "szakmai" erényeiről, de meggyőződhetünk belőlük arról, hogy haladószellemű kortársai igenis megértették művészetének lényegét. És ez a fontos. Észrevették, hogy Madarász teremtő "lángész", "nagy ihletésű művész" és hogy művei "lelkének sugalla-tából" fakadtak. Mindezt azért mondták, mert gondolatait egyszerűen, drámai költőiséggel tudta előadni. Tehát tévedés az, hogy csak képeinek témáit és a bennük lévő hazafias tartalmat értette meg az akkori közönség, amint ezt az eddigi Madarász-irodalomban többnyire olvashatjuk. Az idézett lapok nemcsak irányították, de tükrözték is közönségük véleményét. És a fentiekből is nyilvánvaló, hogy Madarász azért keltett olyan rendkívüli feltűnést, mert a korabeli fogyatékosan képzett és kistehetségű történelmi festőinktől lényegesen eltérve, újszerű hangon, költői meggyőző erővel mondta el ugyanazt az igazságot, amely az ő száraz és szónokias előadásukban olykor inkább "borzasztó" volt, mintsem "sympathicus szép", amire Jókai célzott. Bizonyság erre az is, hogy a valóban legjobb művet, a Hunyady László-t dicsérték leginkább, noha a Zrínyi Ilona vagy a Zách Klára előadásmódja viszonylag közelebb állt az itthon addig megszokott művekhez.

Párizsban ugyancsak nagy sikert aratott ezekkel a képekkel a Salon 1861-es kiállításán. Elnyerte velük - a magyar festők közül elsőnek - a francia állami nagy aranyérmet, s a francia kritika nagy elismeréssel írt a fiatal mester műveiről és tehetségéről. A franciák is különös figyelmet szenteltek a Hunyady László-nak. Gautier-t a kép "romantikusan gyászos költőiségével" ragadta meg.

Vázlat a műhöz 1859-ből	Részlet a mű 1860-ban készült kisebb változatából

Forrás: Székely Zoltán: Madarász Viktor, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1954, 26-27. oldal