Az ablak a kép első változatán | A MŰ SZÜLETÉSE | |
| Szabó Júlia könyvéből | ||
| Székely Zoltántól | ||
| Részlet a műből | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
A hazai közönségnek szánt, igen erősen aktualizálható művek közül a legsikerültebb festmény a Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc a bécsújhelyi tömlöcben című, amely több változatban is elkészült. A téma ábrázolása már XVII. századi metszeten előfordul a Wesselényi-összeesküvésről megjelent nyomtatványban, Petőfi egyik drámájában pedig szó esik bizonyos vásári képmutogatókról, akik Zrínyi és Frangepán 1671-es elítéltetését és kivégzését úgy mesélik el, mintha gonosztevők lettek volna, s ezért egy magyar vásárban a nézők alaposan elpáholják őket. A XVII. század Habsburg-ellenes összeesküvő főurainak kivégeztetése és emléke elevenen élt a magyar nemzeti tudatban, mind a szabadságharc bukása előtt, mind azután. Madarász festményén előtérbe kerül a két egymástól búcsúzó, a hősi halálra készülő idősebb és fiatalabb férfialak: az idős, erős lelkű Zrínyi Péter és a fiatal, szenvedő Frangepán Ferenc. Madarász a helyszínen tanulmányozta a bécsújhelyi várat, s a kép egyik változatán még a kétfejű sast is odafestette a képre, amely az üvegablakon volt látható. Ebben a formában azonban nem szerepelhetett a kép magyarországi kiállításon, így újra elkészült a kompozíció már kétfejű sas nélkül, de amikor Magyarországon kiállították, akkor már mindenki tudta, hogy az ábrázolás mit jelent.
Forrás: Szabó Júlia: A XIX. század festészete Magyarországon, Corvina Kiadó, 1985. 29. oldal
. . .
Itt is, mint a Zrínyi Iloná-nál, a két csoport ellentétes karaktereivel fokozza mondanivalójának igazságát. És ezzel is egyértelműen, egyszerűen magyaráz, nagy költői lélekrajzzal kifejez - és nem utolsó sorban határozottan, félreérthetetlenül állást foglal: "ezek itten hozzám tartoznak, szeretem őket, azok ott ellenségeim, gyűlölöm őket." Tehát mindkettőjüket a lehető legmélyebben és sokrétűbben jellemzi, hogy felfedje a teljes igazságot. Barátnak és ellenségnek ez az élesen jellemzett szembeállítása is mutatja, hogy Madarásznak mennyire személyes ügye volt az, amit ábrázolt és minden eszközzel arra törekedett, hogy meggyőzze a nézőt a maga igazáról, megnyerje a maga álláspontjának elfogadására. Egyszerre szólt az észhez és a szívhez is. De ezt nem sematikusan üres és szónokló frázisokkal tette, hanem az ellentétes dolgok és jellemek állástfoglalóan szembeállított igaz feltárásával. Ezért volt nagy realista. A Zrínyi és Frangepán kompozíciós és karakterbeli értékeihez méltóak festői erényei is. A nagy gonddal, de rendkívül frissen, lendületesen festett képen a mélyen ágyazott helyi színeket finom árnyalatok és reflexek gazdagítják. Ez az eleven festőiség páratlan ekkori festészetünkben.
Nem véletlen, hogy a Kuruc és labanc-hoz hasonlóan, Madarász emiatt is bajba keveredett a cenzúrával. De most nem a címet kellett megváltoztatnia, hanem a képet kellett volna átfestenie. Ugyanis "Madarász a történelmi hűségnek megfelelően az ablak felső ívmezejére kétfejű sast festett, amit az akkori cenzúra kifogásolt, s nem akarta engedni, hogy kiállítsák a képet. Madarász, hogy az eredetin ne változtasson, újra megfestette az egészet kissé nagyobb méretben s mértani díszítésekkel töltötte ki a sas helyét. Kiállítva ez a kép volt;..." Sajnos, jelenleg az első változat hollétéről nem tudunk, de az ehhez készült tanulmány, vagy ennek kisméretű változata (?), amelyen szintén osztrák címeres, kétfejű sas díszíti az ablakot, a Szépművészeti Múzeum tulajdonában van és itt részletet reprodukálunk belőle, az "ominózus" ablakkal. Hogy Madarász valóban korhűség kedvéért festette eredetileg így az ablakot, mellette szól az az adat, hogy "Bécsújhelyben jártában lefestette a termet, ahol (Zrínyi és Frangepán!) kivégeztetésük előtt találkoztak".
Madarász 1864-ben festette történelmi műveinek egyik legkiemelkedőbb alkolását, a Zrínyi és Frangepán-t, amelyet efajta képei közt a drámai kompozíció-szerkesztés terén elért legnagyobb eredményének tekintünk.
A festmény ismét két császár ellen lázadó magyart ábrázol. Azt a jelenetet látjuk, amikor a Wesselényi-féle összeesküvésben részt vett Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc utolsó búcsút vesz egymástól a bécsújhelyi börtönben kivégeztetésük előtt, 1671 március 31-én. A jelenet teljesen korhű, annyira, hogy a baloldalon álló császáriak közül a parókás, feketeruhás alakban Lobkowitz herceget ismerhetjük fel, aki Lipót császár első embere volt és voltakép az ő elgondolásai szerint irányította a birodalom bel- és külpolitikáját. Tudvalevő, hogy belpolitikai tekintetben az egységes és katolikus, abszolút monarchia megteremtésére törekedett, tehát ellensége volt a magyar alkotmánynak is és a Wesselényi-féle összeesküvés véres elfojtása után - amelyben vezetőszerepet játszott - alkalmasnak látta a pillanatot arra, hogy kimondja: "a magyarok eljátszották az alkotmányhoz való jogukat". Ekkor hazánkban a nyílt abszolutizmus véres uralma következett; osztrák császári zsoldoskatonaság szállta meg az országot, amelynek élére kormányzóul német helytartót állítottak. Tehát a helyzet ebben a vonatkozásban ugyanaz volt, mint az 1848/49-es szabadságharc leveretése után. És Madarász ismét megtalálta azt a megfelelő témát, amellyel egy drámai jelenetben rámutathat erre a fontos történelmi összefüggésre. A kompozíciót itt is ellentétekre építi fel: az előtérben szereplő Zrínyi és Frangepán s a háttérben elhelyezett császáriak csoportjának ellentétére; a háttérből áramló fény világosságának és az árnyékban tartott részek nyomasztó hangulatának ellentétére. Madarász ismét rendkívüli pszichológiai készségéről és érzékenységéről tesz tanúságot azzal, ahogyan a két főalakot jellemzi és kompozicionálisan összeköti. Zrínyi és Frangepán alakjának harmonikus formai összekapcsolása teljesen megfelel a lélektani helyzetnek és a szereplők karakterének, helyesebben: ezeknek természetes, szükségszerű szülötte.
A Zrínyi és Frangepán-t, amikor 1866-ban itthon kiállították, a közönség nagy tetszéssel fogadta és "egész népvándorlás indult meg a képhez". Ez azt bizonyítja, hogy közvetlenül a kiegyezés előtti évben is volt még mozgósító ereje olyan műnek, amely a nemzeti öntudat és érzés ébrentartását szolgálta s a küszöbön álló kiegyezés ellen is szólt. A kép rendkívüli sikerét bizonyára nemcsak lebilincselő művészi hatása okozta, de feltűnő sikere arra is vall, hogy Budapesten ekkor még nagy számmal akadtak ellenzői a kiegyezésnek.
Forrás: Székely Zoltán: Madarász Viktor, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1954, 40-42. oldal
"...e tér mélyén a sarokban, a gyűlölt ellenség csoportját látjuk: a hátát mutató gőgös császári generálist; a dölyfös, Lobkowitz vonásait viselő főúri udvaroncot; a rendkívül ellenszenvesen, szatirikus éllel ábrázolt barátokat és egy sisakos katonát. A barnacsuhás papok ostoba és riadt tekintettel néznek a szétvetett lábbal előttük álló két előkelő »nagyúrra«, akik közül Lobkowitz az osztrák császárság politikai, a tábornok pedig katonai hatalmát képviseli."
A szöveg forrása: Székely Zoltán: Madarász Viktor, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1954, 41. oldal
