Önarckép |
ÉLETRAJZI ADATOK | |
| A Képzőművészet Magyarországon c. kiállításból | ||
| A Magyar Életrajzi Lexikon szócikke | ||
| A magyarországi művészet története c. könyvből | ||
| Az Élet és Tudomány 1998-as számából | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Madarász Viktor
(1830, Csetnek - 1917, Budapest)
Festő. Közhonvéd, majd hadnagy volt a szabadságharcban. Ez az ifjúkori élménye végigkísérte egész életén; művészetét mindvégig a nemzeti függetlenség eszméjének szentelte; a magyar történelem hősi és tragikus emlékeit idézte a nemzeti szellem ébrentartására. A szabadságharc leverése után egy ideig bujdosott, majd jogot tanult, amit azonban hamarosan felcserélt a festőpályával. 1853-55 között a bécsi akadémián a történeti-festészeti szakosztály hallgatója volt. Ekkor festette első történeti tárgyú képét (Kuruc és Labanc), amelyet 1856-ban Budapesten állítottak ki. Ezután Waldmüller szabadabb szellemű magániskolájába került, e korszak termése A bujdosó álma c. Thököly Imrét ábrázoló műve.
1856-tól Párizsban L. Cogniet műtermében tanult, ahol az akadémikus-romantikus szemléletű történelmi festészet képviselői közül különösen Delaroche művészete hatott rá. Itt alkotta meg 1859-ben élete fő műveit: Hunyadi László siratása, Zách Felicián és Zrínyi Ilona Munkács várában c. történelmi jeleneteit. 1864-ben festette Zrínyi és Frangepán, 1868-ban Dobozi c. képeit, 1867-ben Dózsa-portréját és ugyancsak 1868-ban Dózsa népe c. kompozícióját. Drámai erejű történelmi festményeit Párizsban aranyéremmel tüntették ki.
1870-ben hazajött Budapestre, ám a francia művészethez kapcsolódó, erőteljes művei nem nyerték meg a bécsi szokványhoz szokott kritika tetszését. Bethlen Gábor tudósai körében c. pályaművét visszautasították. Egy 1873-ban történt újabb méltánytalanság után visszavonult a festészettől, s apjától örökölt üzletével foglalkozott. 1875-ben festett Petőfi halála c. képe művészi erejének hanyatlásáról tanúskodott. Üzlete tönkrement, 1902-ben elárverezték, 1903-ban újra festeni kezdett, főként portrékat és néhány fáradt történelmi kompozíciót alkotott. Korábbi művei azonban a romantikus-akadémikus történelmi festészet egyik legjobb hazai képviselőjévé avatták.
Forrás: http://www.kfki.hu/keptar/magyar
A Magyar Életrajzi Lexikon szócikke
Madarász Viktor (Csetnek, 1830. dec. 14. - Bp., 1917. jan. 10.): festő. Közhonvéd, majd hadnagy volt a szabadságharcban. Ez az ifjúkori élménye végigkísérte egész életén; művészetét mindvégig a nemzeti függetlenség eszméjének szentelte; a m. történelem hősi és tragikus emlékeit idézte a nemzeti szellem ébrentartására. A szabadságharc leverése után egy ideig bujdosott, majd jogot tanult, amit azonban hamarosan felcserélt a festőpályával. 1853 - 55 között a bécsi ak.-n a történeti-festészeti szakosztály hallgatója volt. Ekkor festette első történeti tárgyú képét (Kuruc és Labanc), amelyet 1856-ban Bp.-en állítottak ki. Ezután Waldmüller szabadabb szellemű magánisk.-jába került, e korszak termése A bujdosó álma c., Thököly Imrét ábrázoló műve. 1856-tól Párizsban L. Cogniet műtermében tanult, ahol az akadémikus-romantikus szemléletű történelmi festészet képviselői közül különösen Delaroche művészete hatott rá. Itt alkotta meg 1859-ben élete fő műveit: Hunyadi László siratása, Zách Felicián és Zrínyi Ilona Munkács várában c. történelmi jeleneteit. 1864-ben festette Zrínyi és Frangepán, 1868-ban Dobozi c. képeit, 1867-ben Dózsa-portréját és ugyancsak 1868-ban Dózsa népe c. kompozícióját. Drámai erejű történelmi festményeit Párizsban aranyéremmel tüntették ki. Gautier több ízben elismerően nyilatkozott róla. 1870-ben hazajött Bp -re, ám a francia művészethez kapcsolódó, erőteljes művei nem nyerték meg a bécsi szokványhoz szokott kritika tetszését. Bethlen Gábor tudósai körében c. pályaművét visszautasították. Egy 1873-ban történt újabb méltánytalanság után visszavonult a festészettől, s apjától örökölt üzletével foglalkozott. 1875-ben festett Petőfi halála c. képe művészi erejének hanyatlásáról tanúskodott. Üzlete tönkrement, 1902-ben elárverezték, 1903-ban újra festeni kezdett, főként portrékat és néhány fáradt történelmi kompozíciót alkotott. Korábbi művei azonban a romantikus-akadémikus történelmi festészet egyik legjobb hazai képviselőjévé avatták. 1952-ben a Fővárosi Képtárban rendeztek műveiből emlékkiállítást. - Irod. Lyka Károly: M. V. élete és művei (Bp., é. n.); Radocsay Dénes: M. V. (Bp., 1941); Erdei Sándor: M. V. (Szabadművészet, 1952. 5, sz.); Székely Zoltán: M. V. (Bp., 1954); Néray Katalin: M., Székely, Lotz (Bp., 1965).
Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990
http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC09732/09769.htm
. . .
. . .
Sok tekintetben rokon ezzel a festménnyel az esti félhomály hangulatát árasztó "Dobozi" című képe (1868, magántulajdon). . . .
A "Dobozi"-ban megvalósított romantikus, izgatottabb festés tanulmányozható Madarász forradalmi tárgyú kompozíciójában, a "Dózsa népé"-ben is (1868). Ezen a művén Madarász nem magát a forradalmi cselekményt ábrázolja, hanem Dózsa híveinek vezérük iránt érzett szeretetét, romantikus felfogásban. A kompozíció Madarász elkedvetlenedése miatt befejezetlen maradt. Időközben ugyanis visszatért Magyarországra, ahol Keleti Gusztáv, a müncheni akadémizmus ideológusa, támadást intézett ellene, "Bethlen Gábor" című kompozíciója miatt. (Ez a képe a történelmi festménypályázaton Benczúr Gyuláé mögött háttérbe szorult.)
Madarász Viktor (1830-1917) Csetneken született, nemzeti érzelmű nemesi családból. Rokona, Madarász László, az 1849-es radikális forradalmi párt egyik szószólója és vezetője volt. A fiatal művész a családjában erős visszhangra talált haladó eszmék hatása alatt nevelkedett. A szabadságharc kitörésekor az alig tizennyolc éves ifjú önkéntesként belépett a forradalmi hadseregbe, és végigküzdötte az egész szabadságharcot. Átélte a szabadságharc leveretését, a Habsburgok kegyetlen, véres bosszúját. Mindezek kitörölhetetlen emlékként egész életét végigkísérték. Mindvégig a forradalmi és a demokratikus eszmék irányították tevékenységét. A kiegyezés után sem szűnt meg gyűlölete a Habsburgok iránt, ellenezte az osztrák-magyar közös ügyeket, és a Kossuth szellemében megalkotandó független Magyarország megvalósításáért küzdött. Ő volt az egyetlen művészünk, aki közeli kapcsolatba került az emigrációban élő Kossuthtal. Midőn Madarász visszatért Magyarországra, a kapcsolat levelezés útján továbbra is megmaradt. Ez a levelezés igen értékes dokumentumokat nyújt Kossuth művészeti nézeteiről.
A szabadságharc leveretése után apja külföldre menekítette. Kezdetben Bécsben élt, és jogot tanult, mint annyi más nemesi származású fiatalember. Hamarosan azonban ráébredt művészi hivatására, és ettől kezdve rendszeresen tanulta a rajzolást és festést. Első mestere Waldmüller, az osztrák életképfestészet megalapítója volt. Waldmüller azonban sok útbaigazítást nem tudott nyújtani Madarásznak, mert a fiatalember történelmi festő szeretett volna lenni, nem pedig életképeket alkotni. Első nagy kompozícióját, a "Thököly álmá"-t, még Bécsben festette. Részletező, felsorakoztató előadásmód jellemzi ezt a festményét. Az alakok kapcsolata külsőséges, a festésmód nem tudja tolmácsolni a fiatal alkotó mély érzelmeit. De már ebben a festményében megmutatkozik az egész életművére jellemző tematika, a magyar történelem olyan eseményeinek kiválasztása, amelyek jelképes formában a művész saját korának érzelmeit, eszméit is képesek közölni.
Hamarosan be kellett látnia, hogy Bécs a maga kispolgári hangulatával, problémátlanságával nem jó környezet számára. Párizsba ment, azzal a kettős céllal, hogy közelebbről tanulmányozhassa a francia forradalom történetét és a Párizsban virágzó történelmi festészetet. Párizsban kezdetben Cogniet volt a mestere, de tanulmányozta Delaroche műveit is. Mindkét francia festő aprópénzre váltotta fel a francia nagyromantika, elsősorban Delacroix művészetének vívmányait. De azért nyomot hagyott Madarász művészetében Delacroix szélesebb ívű, szenvedélyesebb sodrású művészete is. Az előadás drámai erejét, a magas színvonalú tartalom iránti igényét a nagy francia romantikus műveinek tanulmányozása fejlesztette ki benne.
Első jelentős párizsi műve "Zrínyi Péter a fogságban" című kompozíciója. ... A következő évben, 1858-ban festette egyik fő művét, a Zrínyi-tanulmányfejet. ... Ezen a festményen Madarász festői erejének teljességét adta. Kevés magyar festmény van, amely ilyen világosan fogalmazva és hasonló átéléssel fejezi ki egy adott történelmi korszak nemzettudatát.
Ilyen kezdetek után fogott hozzá fő művének, "Hunyadi László siratásá"-nak megalkotásához. 
Madarász nem elégedett meg az elért eredményekkel, újabb kompozíciók kivitelezésébe fogott. Hamarosan befejezte a "Zrínyi Ilona a vizsgálóbíró előtt" című festményét. Megragadó művészi erővel tudta ábrázolni a bírái előtt rendíthetetlen nyugalommal álló, két gyermekét oltalmazó Zrínyi Ilonát, akinek alakját a nemzeti sors átérzése felmagasztosítja. Vele szemben Madarász az osztrák rémuralom jellegzetes típusait sorakoztatja fel, a dölyfös katonabírótól a hétrét görnyedt gonosz írnokig. A mű kivitelezése azonban nem éri el a "Hunyadi László siratásá"-nak színvonalát. Bár színekben gazdagabb, hiányzik a képből Madarász művészetének egyik alapvető kifejezési eszköze, a fény-árnyék, amely összefoglalná a különböző alakokat és csoportokat.
1863-ban újabb nagyszabású kompozícióval gazdagította nemzeti kultúránkat. Ez a kép "Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben" című alkotása. A kivégzésüket váró hazafiak utolsó, meghitt pillanatait mutatja be.
A sikertelenség Madarászt elkedvetlenítette, s arra a meggyőződésre jutott, hogy reá a kiegyezéses Magyarországon nincs szükség, ezért visszavonult a festészettől, és apjától örökölt ipari vállalatát vette át. Festői törekvéseit azonban mégsem tudta elaltatni, ezért időnként ecsetet ragadott. 1875-ben megfestette "Petőfi halálá"-t (Petőfi Múzeum). A kép hazafias eszméjéhez méltó kifejezés azonban már nem sikerült, a költő haldoklásának fennkölt pillanatát már teátrális eszközökkel fejezte ki. A képpel kapcsolatban Madarász levelezést folytatott Kossuth Lajossal, akitől néhány fényképet kapott, hogy portréját elkészíthesse. Több portrét festett a nagy hazafiról, amelyekben a kifejezés ereje szétfeszíti a megfogalmazás leíró módját. Ha Kossuth arcképei nem is lettek népszerűek, a "Petőfi halála" reprodukciói odakerültek a kocsmák falára, vásárokra, s a nép óriási példányszámban vásárolta. Még ilyen teátrális, sok tekintetben külsőséges formája ellenére is hatást gyakorolt ez a festmény abban a sivár időszakban.
A hetvenes évek utolsó alkotása a teljesen akadémikus "Zápolya Izabella" (1879) és az "Ónodi országgyűlés" (1879), amelyek egy elkedvetlenedett, helyét nem találó művész utolsó erőfeszítései. Történelmi képeinek sorát a primitívségében is megindító "Feltámadás" (1913, magántulajdon) című Petőfi-kompozíciója zárja le, amely arról tanúskodik, hogy az 1910-es évek megerősödött forradalmi mozgalmaival a maga módján Madarász Viktor is kapcsolatot tartott.
Életművének méltó kiegészítése néhány nagyszerű arcképe, ilyen "Felesége kék ruhában", "Thierry Amadé" (1864), "Felesége csíkos ruhában" (1871), "Izsó Miklós" (1873), amelyek a festői előadás, az elmélyült emberábrázolás mesterművei.
Madarász Viktor a magyar nemzeti festészet egyik legjelentősebb alakja. Nemcsak annak köszönheti kivételes szerepét, hogy forradalmi, nemzeti jellegű tematikára adott példát művészeinknek, hanem annak is, hogy kialakította azt a drámai jellegűfestésmódot, a fény-árnyékhatások ellentétére épített kompozíciós formát, amelyet Munkácsy és az ő követői fejlesztettek tovább. A fiatal Munkácsy elsősorban Madarászban fedezhette fel azt a nemzeti hagyományt, amelyet folytatnia kellett. Egyik fiatalkori képe, a "Búsuló betyár" gondolata tovább érik, és elvezet a "Siralomház"-hoz, amely a magyar festészet egyik legnagyszerűbb alkotása. Madarász - egyéni kvalitásain kívül - tehát azért is jelentős, mert előfutára az egyik legnagyobb magyar festőnek, Munkácsy Mihálynak.
Forrás: A magyarországi művészet története (főszerkesztő: Fülep Lajos), Corvina Kiadó, 1970, 402-405. oldal (Végvári Lajos: A magyar művészet a XIX. század második felében c. fejezetből)
Madarász Viktor Csetneken született 1830-ban felvidéki kuruc nemesi hagyományokat ápoló családban. A világosi fegyverletételig harcolt a szabadságharcban, s ez meghatározó erejű lett későbbi festményeinek tárgyválasztásában is (például: Petőfi halála, 1875). Pécsett folytatott jogi tanulmányai után, 1853-ban beiratkozott a bécsi Képzőművészeti Akadémiára történeti festészetet tanulni, de nem követte az akadémista stílust. Hamarosan a több magyar festőt oktató Ferdinand Waldmüller magániskolájában tanult tovább. Egyike volt az első magyar festőknek, akik Párizsban dolgoztak. A híres École des Beaux Arts növendékeként díjat nyert, Leon Cogniet díjával pedig annak magániskolájában tanulhatott. A Párizsban töltött tizennégy év alatt festette pályafutásának legkiválóbb történeti tárgyú műveit.
A történelmi festészet a XIX. század első felében alakult ki Európa nyugati részén, a nemzetté válásnak, a nemzeti öntudat kifejlődésének időszakában. Magyarországon a reformkorban, majd ezt követően először az irodalomban állították a középpontba a romantikát és a nemzeti múltat, s mindez inkább a század derekától szolgált a festőknek is feldolgozandó témául. Madarász nemzeti múltunk azon eseményeit és hőseit ábrázolta, amelyek és akik népünknek a függetlenségre és igazságra vágyó természetét leghatásosabban tudták kifejezni. Leghíresebb és egyúttal legismertebb alkotásai a párizsi korszakában születtek. Festményeinek fő alakjai olyan lázadó magyarok, akik szembeszálltak az elnyomó hatalommal: Zách Felicián (1858); Hunyadi László siratása (1859); Zrínyi Ilona a vizsgálóbíró előtt (1859); Zrínyi Péter és Frangepán Kristóf a bécsújhelyi börtönben (1864); Dobozi (1868); Dózsa népe (1868).
A Párizsi Szalon kiállításán 1861-ben a Hunyadi László siratása nagy aranyérmet kapott. E rangos kitüntetést Madarász előtt még egyetlen magyar festő, sőt az Osztrák-Magyar Monarchiának egyetlen más festője sem nyerte el. Ezzel ismertté és elismertté vált a művészetek fővárosában. A neves francia kritikus, Théophile Gautier szerint: "Madarászban van eredetiség, s az első pillanatban magára tudta vonni a figyelmet, ami nehéz dolog abban a jellegzetesség nélküli vászontömegben, amely elárasztja a Salont."
Midőn Madarász 1870-ben hazatért Magyarországra, ez egyszersmind pályájának fordulópontja is lett. Berendezte a főváros első műteremházát a Városligetben. A kiegyezés utáni évek megváltozott ízlésvilága azonban nem a 48-as romantikus szellemet képviselő rebellis Madarász műveire tartott igényt. Személye sem volt kívánatos a hatalom számára, már csak a Madarász család 1848/49-es magatartása miatt. Nyíltan nem támadták, de mint festőt szinte leküzdhetetlen akadályok elé állították. A német iskolázottságú hivatalos műkritika elutasította a francia iskolát képviselő Madarászt. Így a festő és a magánember elszigetelődött. Az 1873. évi bécsi világkiállításon kitüntették az itthon elutasított festményt. A hazai kritika hidegen fogadta - ugyancsak 1873-ban - a következő történelmi festménypályázatra benyújtott pályaművét is, a Podjebrád cseh király bemutatja Mátyásnak vitéz Jánost, a magyar küldöttséggel címűt. Madarász ezután a pályázatokon elszenvedett kudarcok, valamint apja halála miatt keveset festett, s átvette az apja után örökölt bányának, gyárnak és üzletnek az irányítását - nem sok sikerrel. Kiállításokon inkább a régi, semmint új képeivel jelentkezett, így a millennium alkalmával is. Vállalkozásai 1902-re kudarcba fulladtak, csődbe ment, vagyonát elárverezték. Idős kora és szembetegsége ellenére ismét ecsetet ragadott, de a kései művek színvonala elmaradt az előző évtizedek remekműveiétől. Az utolsó korszak legemlékezetesebb alkotása 1910-ben festett Önarcképe.
A művész 1917-ben Budapesten hunyt el. Műveinek jókora hányadát a Magyar Nemzeti Galéria őrzi, köztük a Bethlen Gábor tudósai körében című vázlatot is.
Forrás: http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1998/9818/bethlen/bethlen.html
