1864 - Olaj, vászon, 176x236 cm |
MŰELEMZÉSEK | |
| A Képzőművészet Magyarországon kiállításból | ||
| Vadas József könyvéből | ||
| Szabó Júlia írása | ||
| Székely Zoltán elemzése | ||
| Végvári Lajos ismertetője | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Madarász valamennyi históriai képének tárgyát a magyar hősi múltból merítette. Ehhez a festményéhez "egész népvándorlás indult meg", amikor 1866-ban itthon kiállították. Az osztrák uralom ellen és a magyarok alkotmányos jogainak visszaállítására törő Wesselényi-féle összeesküvésben részt vett Zrínyi Péter horvát bánt és Frangepán Ferencet ábrázolja. A két hazafi a bécsújhelyi börtönben búcsúzik egymástól kivégeztetésük előtt, 1671 márciusában. Th. Gautier így jellemezte őket: "Férfias vonásaikról inkább a hasztalan áldozat miatt érzett fájdalom olvasható le, semmint az élet sajnálata. Boldogan halnának meg, ha elmúlásuk visszaadná a hazának az elvesztett jogokat." A háttérben dölyfösen álló császári csatlósok csoportja még jobban kiemeli a két főalak bensőséges összetartozását. A mű kompozíciós és jellemzésbeli értékeihez méltóak festői kvalitásai: a pazar festőiségű képen a lokálszíneket finom árnyalatok és reflexek gazdagítják.
Forrás: http://www.kfki.hu/keptar/magyar
Madarász alig tizennyolc éves volt, amikor jelentkezett honvédnek, de gyönge testalkata miatt csak nagy könyörgésre sorozták be. Így vett részt az 1849-es szabadságharcban, amely életre szóló élménye lett. Egész párizsi korszaka erről a küzdelemről szól, olyan képek formájában persze, amelyek a magyar történelem hasonlóan tragikus korszakait, pontosabban azok szereplőit idézik meg. Idegenben is Rákóczi Ferenc naplóit olvasgatta, kereste a kapcsolatot az emigránsokkal, akiktől valósággal leste a híreket az otthoni eseményekről. Párizsi tartózkodásának idejére esik Delacroix utolsó korszaka és egyszersmind a III. Napóleon uralkodásához köthető francia historizmus; az érdekes azonban az, hogy Madarász Viktor képi világa független mind az egyik, mind a másik felfogástól. Nála a romantika sokkal inkább belső életérzés, mintsem formanyelv; a történelem iránti intenzív érdeklődés sem járt együtt művészetében a múlt stílusainak felelevenítésével - szemben a korszak hivatalos, államilag is támogatott kultúrájával. Jól példázza sajátos szemléletét, alkotói függetlenségét ez a festmény is. Még a bal sarokban az ítéletvégrehajtók sem alkotnak mozgalmas csoportot; Madarász tehát nem lázit. Nyugodt, majdhogynem kiegyensúlyozott kompozíciójában a két főszereplő, a Habsburg abszolutizmus elleni szervezkedésért 1671-ben halálra ítélt Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc asztalnál ülő s egymást bátorító-vigasztaló figurája a tömören megfestett kulcsmotívum; közöttük a háttérben elhelyezkedő nagy ablak erős fénye glóriával övezi őket. Ily módon is a magyar szabadságért vértanúságra kárhoztatott hősök apoteózisát adja a festmény - összegezte a mű üzenetét a művész első monográfusa, Lyka Károly.
Forrás: Vadas József: A magyar festészet remekei / Hetvenöt mester száz képe, Corvina Kiadó, 2003, 71. oldal
A keresztény ikonográfiában Péter és Pál apostol mártíromsága előtti búcsúja ábrázolt hasonló témát, mint Madarász festménye. Ezt a témát sokan megfestették a XIX. század elején. Madarász Viktor a jelenet ünnepélyességében és a szereplők jellemzésében követi a szakrális előzményt, de meglassítja a cselekményt azzal, hogy a két főalakot az előtérben ülve helyezi el. A vallásos tárgyú festményeken éppen úgy, mint a történeti témát korábban bemutató metszeten, a halálba indulás és a búcsú mozdulatai összefonódnak. Itt pedig a búcsú beszélgetéssé változik, egy riadt ifjú és egy elszánt idősebb férfi párbeszédévé, amelyet a háttérben várakozó katonák és hivatalnokok még nem zavarnak meg akciójukkal. A festmény így minden hiteles részlete mellett elsősorban színpadi színhelyet nyújt, ahol a főhősök hosszú dialógusban vallják meg egymásnak gondolataikat és érzelmeiket.
Forrás: Szabó Júlia: A XIX. század festészete Magyarországon, Corvina Kiadó, 1985. 216. oldal
Madarász 1864-ben festette történelmi műveinek egyik legkiemelkedőbb alkolását, a Zrínyi és Frangepán-t, amelyet efajta képei közt a drámai kompozíció-szerkesztés terén elért legnagyobb eredményének tekintünk.
A festmény ismét két császár ellen lázadó magyart ábrázol. Azt a jelenetet látjuk, amikor a Wesselényi-féle összeesküvésben részt vett Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc utolsó búcsút vesz egymástól a bécsújhelyi börtönben kivégeztetésük előtt, 1671 március 31-én. A jelenet teljesen korhű, annyira, hogy a baloldalon álló császáriak közül a parókás, feketeruhás alakban Lobkowitz herceget ismerhetjük fel, aki Lipót császár első embere volt és voltakép az ő elgondolásai szerint irányította a birodalom bel- és külpolitikáját. Tudvalevő, hogy belpolitikai tekintetben az egységes és katolikus, abszolút monarchia megteremtésére törekedett, tehát ellensége volt a magyar alkotmánynak is és a Wesselényi-féle összeesküvés véres elfojtása után - amelyben vezetőszerepet játszott - alkalmasnak látta a pillanatot arra, hogy kimondja: "a magyarok eljátszották az alkotmányhoz való jogukat". Ekkor hazánkban a nyílt abszolutizmus véres uralma következett; osztrák császári zsoldoskatonaság szállta meg az országot, amelynek élére kormányzóul német helytartót állítottak. Tehát a helyzet ebben a vonatkozásban ugyanaz volt, mint az 1848/49-es szabadságharc leveretése után. És Madarász ismét megtalálta azt a megfelelő témát, amellyel egy drámai jelenetben rámutathat erre a fontos történelmi összefüggésre. A kompozíciót itt is ellentétekre építi fel: az előtérben szereplő Zrínyi és Frangepán s a háttérben elhelyezett császáriak csoportjának ellentétére; a háttérből áramló fény világosságának és az árnyékban tartott részek nyomasztó hangulatának ellentétére. Madarász ismét rendkívüli pszichológiai készségéről és érzékenységéről tesz tanúságot azzal, ahogyan a két főalakot jellemzi és kompozicionálisan összeköti. Zrínyi és Frangepán alakjának harmonikus formai összekapcsolása teljesen megfelel a lélektani helyzetnek és a szereplők karakterének, helyesebben: ezeknek természetes, szükségszerű szülötte.
Az asztal fölött kissé egymáshoz hajolva ábrázolja a két elítéltet. Két különböző korú és karakterű férfi: Zrínyi, az idősebb, erős, sorsában megnyugodott; szomorúsága inkább az ifjú Frangepán szomorúsága felett érzett részvétteljes szomorúság. Vigasztalóan az ifjú karjára tett keze nemcsak formailag, fizikailag fűzi össze a két embert, de életük utolsó pillanatainak megbékülő szeretetével, lelkileg is. Sorsuk közös, a lábukat összekötő súlyos bilincs is erről beszél, az is összetartozandóságukról szól. Madarász minden eszközt felhasznál, hogy hősei iránt érzett rokonszenvét és sajnálatát kifejezze s ez a teljes együttérzés, azonosulás hőseivel, ez teszi annyira maradéktalanná a kép tartalmának élményszerű kifejezését. Az ablakon beáradó napfénnyel az élet melegét, örömét idézi fel, hogy a nemsokára bekövetkező halál szörnyűségét, hősei mélységesen fájdalmas, szomorú magatartását még jobban hangsúlyozhassa. Zrínyi markáns arcélén keményen megvillantja a fényt, hogy férfias szilárdságát ezzel is kiemelje, viszont a fiatal Frangepán sírásra kész, sápadt arcára és elomló szőke hajára halványan vetíti rá, hogy még inkább éreztesse halálos szomorúságát. A fény, az asztal fölött egymás felé nyúló két kar peremén villan meg legerőteljesebben, nyomatékot adva a két személy formai és tartalmi kapcsolatának s a néző tekintetét az arcokról a - hozzájuk hasonlóan - beszédes és kifejező kézre, Frangepán gyengéden Zrínyihez mozduló kezére tereli. A terem szürke falán gyéren derengő és a padló sárga-rózsaszín-fekete kőkockáin bőven szétfolyó világosság erőteljesen kiemeli az árnyékban tartott alakok sötét sziluettjét, az árnyék lefojtja ruhájuk sárga, barna, vörös, okker, kék és zöld színeinek izzását, a Frangepán székéről aláomló arannyal varrott fekete drapéria még komorabbá lesz; csupán, a visszavert fény formálja lágyan plasztikusra fájdalomtól megtört szép férfiarcukat, izmos termetüket és a drága, nehéz kelmékből varrt, s mégis egyszerű ruhájukat. Mindezek a festői eszközök maradéktalanná teszik a jelenet ünnepélyes, komor gyászhangulatát, amelyhez még szerves alkotóelemként járul a kőpadló kockáinak ridegsége és a sötét, merev gerendákból összerótt mennyezet nyomasztó alacsonysága.
S e tér mélyén a sarokban, a gyűlölt ellenség csoportját látjuk: a hátát mutató gőgös császári generálist; a dölyfös, Lobkowitz vonásait viselő főúri udvaroncot; a rendkívül ellenszenvesen, szatirikus éllel ábrázolt barátokat és egy sisakos katonát. A barnacsuhás papok ostoba és riadt tekintettel néznek a szétvetett lábbal előttük álló két előkelő "nagyúrra", akik közül Lobkowitz az osztrák császárság politikai, a tábornok pedig katonai hatalmát képviseli. A papok szánalmas figurája és a két utóbbi cicomás alakja éles ellentétben áll Zrínyi és Frangepán személyével. E csoportot csak súrolja a fény, de azért az előtérben levőknél erőteljesebben villan meg rajtuk, határozott plasztikát ad alakjuknak és ruhájuk színeit -, amelyeknek összhangja megegyező a két főalakéval - megfelelő tónusértékűre fokozza. A jellemzésnek és a festői fogalmazásnak ezzel a hangsúlyos mivoltával éri el Madarász, hogy bár a háttérben vannak, szerepük nem tűnik alárendeltnek az előtérben levőkéhez viszonyítva, hanem nyilvánvaló, hogy azokkal csaknem azonos, bár ellentétes jelentésű, mellérendelt szerepet szánt nekik.
Itt is, mint a Zrínyi Iloná-nál, a két csoport ellentétes karaktereivel fokozza mondanivalójának igazságát. És ezzel is egyértelműen, egyszerűen magyaráz, nagy költői lélekrajzzal kifejez - és nem utolsó sorban határozottan, félreérthetetlenül állást foglal: "ezek itten hozzám tartoznak, szeretem őket, azok ott ellenségeim, gyűlölöm őket." Tehát mindkettőjüket a lehető legmélyebben és sokrétűbben jellemzi, hogy felfedje a teljes igazságot. Barátnak és ellenségnek ez az élesen jellemzett szembeállítása is mutatja, hogy Madarásznak mennyire személyes ügye volt az, amit ábrázolt és minden eszközzel arra törekedett, hogy meggyőzze a nézőt a maga igazáról, megnyerje a maga álláspontjának elfogadására. Egyszerre szólt az észhez és a szívhez is. De ezt nem sematikusan üres és szónokló frázisokkal tette, hanem az ellentétes dolgok és jellemek állástfoglalóan szembeállított igaz feltárásával. Ezért volt nagy realista. A Zrínyi és Frangepán kompozíciós és karakterbeli értékeihez méltóak festői erényei is. A nagy gonddal, de rendkívül frissen, lendületesen festett képen a mélyen ágyazott helyi színeket finom árnyalatok és reflexek gazdagítják. Ez az eleven festőiség páratlan ekkori festészetünkben.
Forrás: Székely Zoltán: Madarász Viktor, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1954, 40-42. oldal
"Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben" című alkotása. A kivégzésüket váró hazafiak utolsó, meghitt pillanatait mutatja be. A fiatal Frangepán arcán álmodozó szomorúság ül az élet korai elvesztése miatt. A másik hős, Zrínyi Péter, úgy jelenik meg, mint komoly, erejében meg nem tört hazafi, aki barátját és harcostársát a végső pillanatban is vigasztalja, helytállásra biztatja. A jelenet fájdalmas fennköltségét az ablakon át beözönlő fény aranyozza be, szelíden körülfolyja a halálraítéltek fejét, és csillogóvá teszi a szoba berendezését. A bal oldal félhomályában a kivégzés előkészítői, hivatalnokok, katonák és egy szerzetes, egykedvűen beszélgetnek: számukra az egész semmitmondó hivatalos aktus. Madarász ennek a két csoportnak szembeállításával fejezi ki elkeseredését és gyűlöletét az elnyomók iránt. Ki kell emelnünk a kép festői gazdagságát, fejlett térbeli megoldását, az előadás gondosságát.
Forrás: A magyarországi művészet története (főszerkesztő: Fülep Lajos), Corvina Kiadó, 1970, 404. oldal (Végvári Lajos: A magyar művészet a XIX. század második felében c. fejezetből)
