Lengyel Géza: A megbántott Benczúr
A megrendelés maga még nem jelenti a teremtő művészi szabadság halálát. Az elmúlt századok nagy mesterei évtizedeken át dolgoztak megrendelésre. Nyilvánvalóan megrendelésre készült Rembrandtnak a posztókereskedők céhéről festett nagyszerű csoportképe, mindamellett eleven és finom és közvetlen és minden szolgaságtól ment férfias erővel teljes. A múltban a művész helyzete, a mecénás-világ, az udvari festőség alig is engedett egyéb munkát, mint a gazda kívánsága szerint végzettet. Ez a helyzet alaposan megváltozott. A művész ma sokkal inkább szabad, raktárra dolgozó kereskedő, semmint udvari alkalmazott. Az alkalmi verseket, a névnapi köszöntöket némi előlegezett gyanakvással fogadjuk és a tapasztalat szerint nem a legkiválóbb festők szegődnek kormányokhoz és udvarokhoz állandó szállítókul, sőt az állandóan arcképező emberek is a legritkább esetben maradnak meg a maguk, egyébként magasabb színvonalán. Mert semmi sem csábit annyira a megalkuvásra, mint az ábrázolandók szeszélyei. Ezek a modellek maguk fizetik a modellpénzt, még pedig bőkezűen, annál bőkezűbben, minél daliásabb és démonibb, hősebb, cézáribb módon sikerül képük mása. Van egy híres magyar festő, aki királyokat és hercegeket rak vászonra. Ismerik és szeretik Angliától Bukarestig. Mert herceg olyan herceg, milliomos olyan dús az életben soha nem lehet, mint az ő képein. Ez a művész fényképész-atilierben kezdte pályáját. És egykori mestere, egy bölcs emberismerő azt mondotta róla: ami a pénzügyeket illeti, kár, hogy nem maradt fotográfus. Most annyit keres, amennyit akar. A fotografálással pedig kétszer annyit keresett volna, mert ahogy a retouche-t értette, ahogyan tökéletes hasonlóság mellett fejedelmi vonásokat varázsolt lipótvárosi arcokra, az lázba hozta a szíveket és fenékig megnyitotta az erszényeket.
Íme, a megrendelt képek érvényesülésének titka. A retouche. A teljes, de a nagyon jól megválogatott igazság. A szem, amely szürke, vagy kék, mint a valóságban, de mindenesetre hódítóan csillog. A selyem, amely sustorog és a bársony, amely puha takaróul kínálkozik. Ez az alapja az előlegezett bizalmatlanságnak, amely azonban megbomlik abban a pillanatban, amikor adott, feladott témáról valaki nagyot, becseset produkál. Hiszen az építész, az iparművész mind feladatot kap és a megkötöttség nem válik kárára. A világért sem. Attól, hogy az állam szerződésileg biztosított érette hatvanezer koronát és talán a méreteit is megszabta, attól még egészen jó kép lehetne Beczúr Gyula milléniumi vászna és hogy bizonyos fejeket, portrékat, elhelyezést, sőt mozdulatot okvetlenül reá kellett fotografálni, ez sem zárja ki az artisztikus megoldás lehetőségét. A feladat azonban, ez a feladat, ez a megrendelés kétségen kívül nagyon nehéz. Valakinek nem sikerül, valaki nem tud többet vászonra varázsolni belőle, mint a hivatalos programot, valóban igazságtalanság volna megszólni érte. Mert a világ legnagyobbjai közül valószínűleg a legkevesebbnek sikerült volna. Viszont a legkevesebben utasították volna vissza a jó, meleg, állami hatvanezer koronát. A Benczúr-képnek sikertelen mivolta a legkevésbé meglepő, vagy bántó. Nem is katasztrófa, nem is baj. Ámde egy száraz hivatalos csoportkép-program egyszerű teljesítőjét babérral halmozzák el és olyan ünneplésben részesítik, aminőben például Szinnyei Merse Pálnak, vagy, hogy a történelmi festőknél maradjunk, Székeny Bertalannak, soha nem volt része. A tiszta művészi szempontok, a költői fellendülés, az intuíció, a csendes elmerülés, a nyugodalmas erő állandó emlegetése után megrohannak egy képet és jobbról, balról hihetetlen egyhangúsággal, verejtékes igyekezettel zengik dicséretét, holott abban a műben sem poézis, sem hangulat, sem erő, de még drámaiság sincs.
Ennyi szónoklatot, ennyi koszorút, ennyi elismerést maga Benczúr sem kapott ezelőtt. Holott nem tegnap óta fest. És van annyira objektív, hogy minden ismertebb képét, a Bachansnőt, vagy a Vajk keresztelését, vagy Budavár visszavételét a Műcsarnok tavaszi tárlatán kiállított milléniumi képnél jobbnak tartsa.
Egyik sem a mi zsánerünk. Túlságosan, káprázatosan ügyesek, egyformák, dogmatikusak. A halott anyaghoz görcsösen ragaszkodva szereti Benczúr a szint. De szereti. És érti és tudja és villanásaiban lehet gyönyörködni és lehet bámulni félelmetes, bár egyoldalú tudását. E régebbi képek után a milléniumi hódolás arcképezése igazi Benczúrnak se látszik. A merev alakokból hiányzik még az akadémikus lendület is és a régebbi jól táplált formák nincsenek sehol. A színek a szokottnál fakóbbak, nem virítanak úgy a selymek, bársonyok és e megkopás miatt még szembetűnőbb az összehangolás, a térbehelyezés hiánya. Drámai erő híján az alakok cselekedet és mozgás helyett ágálnak és kellemetlenül tolják előtérbe pontosan másolt arcvonásaikat. Nagykép, tarka kép, de micsoda szürke tarkaság egy régi szőnyeg fenséges nyugalomban tüzelő színeihez képest.
Ilyen régi szőnyegre, valami nagyságban és erőben hasonlóra gondol az ember, ha azon töpreng, milyen módon is lehetett volna a száraz és leverő program sivár adatait tartalommal megtölteni. Megcsinálhatta volna valaki, aki erős kézzel össze tud tartani még olyan hatalmas területen elszórt formákat és színeket is. Valaki, - hogy forradalmi szándékkal ne vádoljanak bennünket - például Székely Bertalan.
A hivatottak, a nagy stílus értékesebb mívelői közül mindenesetre kevesen elégedtek volna meg a fotográfus szerepének ilyen rideg betöltésével. Vajon, akik annyira értékelik a formákkal kifejezett gondolatot, tartalmat, eszmét, hogy találják meg a Benczúr képen? Hol a fenség és a nagyság, hol a történelmi levegő. A milléniumot mindnyájan átéltük. Az ezeréves évforduló nem halott anyag, mint a történelmi képek szokott színpadi sablon-gyűjteménye, hanem eleven valóság. A mélyebb és az emberibb hazafiságnak is felemelő megnyilvánulása és tiszteletreméltó látvány még idegennek is, ahogy méltó, vagy méltatlan utódok elmúlt évszázadokra, egy becses és érdekes fejlődésre visszatekintenek. És az emlékezésről, a múltak tiszteletéről festett képből épp a nyugalom, az erő, a méltóság hiányzik. Holott, ha a valóság bölcs megváltoztatását, ha stilizálást vár a millénium jelentőségét átérző ember a nagy jelenet másától, hát mindenestre az erő és a méltóság fokozását várja. A Benczúr kép stilizálása csupán annyi, hogy mindenki daliás, karcsú, arányos. Nincs egy kevésbé szabályos lábszár, - isten mentsen - egy jól kifejlődött pocak. Nincsen. És mégis, olyan hétköznapiak, olyan nem színpadi, hanem díszletraktáriak ezek a jól megkonstruált díszmagyarok. Oly kínos igyekezettel dobálják kalapjaikat és olyannyira megtanítanak bennünket a kiválóbb fényképészek mesterségének megbecsülésére.
Hisszük, hogy maga a feladat kínos volt Benczúr Gyula számára. Értjük, hogy mégis elfogadta. A féktelen ünneplő lárma azonban nem töltheti el örömmel. Ez a kép Benczúrra nem jellemző. A maga útjait is sokkal különb, sokkal egészebb és sokkal lelkével egybenőtt emlékek jelzik. Magyarországon csak primadonnáknak jár ki ünneplés. Zajos tapsokat a legritkább esetben kap művész. A mi népünk nem tapsol. Ha tapsol, íme, rosszkor tapsol és egészben az a vigasztaló, hogy nagy ünnepi kedvében nem csak a magyar művészek hosszú soraihoz, hanem magához Benczúrhoz is igazságtalan.
Forrás: Nyugat 1909. 9. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/00870.h
Elek Artúr: Benczúr Gyula (1844-1920)
Műcsarnokbeli kiállítása valóságos apoteózisa annak a festőnek, kinek élete is ünneplések hosszú sorozata volt. Életének munkája előtt újra meghajolnak azok, kik első perctől fogva ellentmondás nélkül és fokozódó lelkesedéssel élvezték művészetét: a hivatalos hatalom képviselői, a közönség a maga személytelen nagyságában és a művészek. Más-más módon, más-más megokolással valójában ugyanazt csodálják meg benne ezek a különböző kategóriák: a pozitívum mesterét. A nagyközönség, mely nevelésénél, de még inkább az ösztönénél fogva a természetről való képzetéhez tartja magát s a legnagyobb művészetet abban látja, ha az ábrázolat mentül hívebben emlékezteti arra, amit az ő érzékszervei természetnek mutatnak, a természethez való hűség, az "olyan mintha élne" illúziójának varázslóját bámulja meg Benczúrban. A hivatalos körök épp oly fogékonyak a festői ábrázolásnak ez erényei iránt, mint a nagyközönség, de azokon túl még a reprezentálás mesterét is tisztelik Benczúrban, azt a festőt, kinek munkái elképzelésük és megcsinálásuk módjánál, méreteiknél, mozdulatkompozíciójuk és színezésük nagyigényű patetikusságánál fogva különösen alkalmasak arra, hogy egy állam hatalmát és gazdagságát jelképezzék a falakon, melyeknek díszéül készültek. Ami végül a művészeket illeti, azok a mesterségbeli tudás teljességének láttára lesznek szótlanok, a sohasem hibázó biztos szem, a biztos kéz, a biztos foltfelrakás, a bravúros ecsethúzás, a ragyogó színkeverés példái előtt.
Az olyan kiállítás, mint a műcsarnokbeli, amelyen egy festő legjellemzőbb művei - egész munkásságának számottevő részei - egymás mellett függnek, képességeinek megítélésére, művészi jelentőségének felbecsülésére az egyetlen igazságos alkalom. Az ilyen kiállítás, mely a művész egész pályáját elvonultatja szemünk előtt, fejlődése menetének megfigyelésére is módot ad. Vannak a kifüggesztett festmények között olyan koraiak, hogy gyermekkéz műveinek kellene minősíteni őket, ha keletkezésük esztendejét nézzük. És mégsem azok. Tizenöt-tizenhat éves korában úgy festett már Benczúr, mint a korabeli élemedett művészek. S akárhol keresgélünk művei között, ha festett tanulmányait vesszük sorra, vagy rajzolt vázlatait, mindenütt csaknem teljesen kész művészre találunk. Sehol a tapogatódzásnak, a próbálgatásnak egy ott feledett jele, sehol "megbánt húzásai", pentimentói a kereső kéznek, melyekkel a legnagyobb művészek is a formák határait szokták kerülgetni a papíroson vagy a vásznon. Már a gyermekifjú Benczúr keze is habozás és kételkedés nélkül idézte a vászonra azt, amit szeme meglátott. Minthogy pedig a jelenségek világát egyelőre mestereinek szemével látta, végtelenül kevés az, amit művészetének zsengéi festői tehetségének fejlődéséről elmondanak. Mindössze egy olyan festménye szerepel gyűjteményes kiállításán, amely viszonylagos beszédességével lepi meg a nézőt: egy női akt-tanulmány (a katalógus a 214-es számmal jelzi), amelyet Benczúr 1867-ben, huszonhárom éves korában festett. Münchenben élt akkoriban, Piloty környezetében, az akkori Középeurópa legnagyobb festőtehetségeinek társaságában. Köztük volt Szinyei-Merse Pál is, Benczúrnak nála egy évvel fiatalabb kortársa. Benczúr aktja egy ülve féloldalt megdőlve alvó nő, lágy, szinte széjjelfolyó formájú mezítelen test. Ugyanezt a modellt majd ugyanazon elhelyezésben, ugyanabban a megvilágításban, éppen csak két évvel később, Szinyei-Merse Pál is megfestette. (A kép a Szépművészeti Múzeum Szinyei-termében függ.) Nagyon tanulságos a két festmény egybevetése. Mind a kettő a naturalista természetlátás eredménye. Mindenik módosítás és hozzátétel nélkül ábrázolja a természetet a maga véletlen elrendeződésében. Mindeniknek ideális biztosságú a rajza, noha a rajznak minden nyoma - a vonal - feloldódik a festői előadásban, mely a megvilágított és árnyékkal borított részek egymásba való lassú átmenetével a szétomló gömbölyűség és lágyság hatását kelti. Szinyei festményei azonban behatóbb tanulmányozása a természetnek, nagyobb elmélyedéssel való kutatása annak, ami a színes fölszín mögött rejtezik: a részek összefüggésének és egymáshoz való viszonyának. Benczúr tanulmánya viszont festőibb előadású. A színeket - a női test sárgás-szürkés színeit - nagy mérséklettel, erősségi fokozatuk finom egyensúlyozásával teregeti szét az akt formáin, és végül enyhe tónusban foglalja össze gyöngéd harmóniává a háttér aranyos kárpitjával. Előadásában a brutális élet megnemesedik. Így találkozott pályája elején két annyira más összetételű tehetség. Ugyanegy forrásból ivott mindenik, s ezen a korai művükön mintha ugyanazon cél felé is indulnának. Míg azonban Szinyei soha többé a rajzot annyira nem kereste, Benczúr egész munkásságában nem akadunk többé az abszolút festői előadásnak, a tónusos festésnek olyan példájára mint ezen a képén.
Az azon korbeli fiatal festők számára általában két út kínálkozott, két stílus, melyek közül az egyik már teljesen kialakult volt, a másiknak lehetőségei még bizonytalanok. Az egyik folytatása volt annak a "történelmi festészet" néven ismeretes stílusnak, mellyel a belgák ajándékozták meg Európát és mely Németországban, ott is különösen Münchenben a realizmus irányába fordult, legalább is ami a részleteket illeti. Piloty volt ennek a stílusnak főmestere. Szintén a realisztikus természetszemléletnek volt terméke az a még alakuló festői stílus, mely a tizenkilencedik század második harmadában kezdett mutatkozni és csakhamar kibontakozni is: a festői naturalizmus. Bár nagyszerű mesterei voltak és remekművek tanúskodtak mellette, mégis, Benczúr müncheni kezdő korában is nyugtalan evolúcióját élte még ez a stílus, céljait, eszközeit is minduntalan váltogatta, hogy micsoda eredményekben fog kiteljesedni, még nem látszott tisztán. A barbizoni művészek még erősen rajzoló festők voltak, kik a természet jelenségeinek színes megjelenésével be nem érték, hanem színei mögött rajzos szerkezetét is megkeresték. Csak fokonként, úgy szólva nemzedékről-nemzedékre haladva alakult ki ez a stílus az abszolút színkeresés és festői felfogás törekvésévé.
A fiatal Szinyei ösztönszerű vonzódással a válaszútnak ezt a bizonytalanságba mosódó ágát választotta pályájának. A fiatal Benczúr ugyanolyan ösztönösséggel azon az úton indult meg, amelyet tanítója és ideáljai a festés művészetében lábuk nyomaival kirajzoltak eléje. S ha most pályája mentén követni akarjuk és fejlődésének állomásait keressük, megint az az érzés fogja el az embert hogy az ő művészetének nem volt fejlődése. Korán késszé vált művészet volt az, amely zenitjét már útjának elején megütötte és följebb jutni aztán nem tudott. Igaz, hogy lejjebb sem ereszkedett, s elmondhatjuk - amire nem igen tudunk példát a művészet történetében -, hogy az ifjú, a meglett korú és az öreg Benczúr művészete között alig van kvalitásbeli különbség. Olyan művészet volt az övé, amely éretten kezdődött és éretten múlt el véle. Nem igen volna értelme azért annak, hogy műveivel keletkezésük időrendje szerint foglalkozzunk. A históriai vizsgálódás helyett inkább azokat a törekvéseit keressük meg, melyek művészetének kifejlésére elhatározók voltak.
Ilyen volt a színes és tarka környezetben lejátszódó népes és mozgalmas kompozícióra való törekvés. Első "történeti" festményét, a "Hunyadi László búcsúját" 1866-ban fejezte be, huszonkét éves korában. A halálra szánt ifjú hőst barátai veszik körül, szintén fiatalemberek, kik kissé színésziesnek érző mozdulatokkal helyezkednek el a főalak körül. A kép alakja inkább a magasság irányába terjeszkedő, tehát nagyobb embercsoport, népesebb és mozgalmasabb kompozíció elhelyezésére kevéssé alkalmas. Benczúr legszerencsésebb szerkezetű képeinek egyike ez a festmény. - A "Vajk megkeresztelése", melyet kilenc évvel utóbb festett meg, valójában a Hunyadi László kompozíciós feladatának más megoldása, legalább is ugyanazé a tér-problémáé. Ismét fölfelé terjeszkedő, széltében mérsékelt kiterjedésű síkon bontotta ki, azaz hogy sűrítette inkább össze kompozícióját Benczúr. A cselekvény - a keresztelés jelenete - jól kifejeződik a kompozíción, éppen csak némi lendület hiányzik az egymás mellé állított alakok összefűzésében, a kompozíciónak vonala nem eléggé megragadó. Az alakok mind bizton állnak lábukon, mozdulatuk természetes hatású, csaknem olyan mint az életé - nem magasabb rendű felfogású nála: a művésznek sem valami megmérlegelt elhatározása, sem akaratlanul nyilvánuló megilletődése nem érzik benne. Egészben véve ilyennek képzelhetné el az első magyar király megkeresztelésének jelenetét egy színházi rendező, ha szűk téren kellene csoportosítania némajátékának szereplőit.
Benczúr kompozíciós elképzeléseiben nem véletlen ez: gyakran találkozunk bennük a színpadi csoportelrendezés bizonyos hagyományos ötleteivel. A "II. Rákóczi Ferenc elfogatása" különösen színpadias kompozíció, de a "Budavár bevétele" is olyan hatású mint egy látványos történelmi színműnek a zárójelenete, Benczúr utolsó nagy kompozíciója pedig, a millenniumi kép, minden egyéb munkájánál is inkább a színpadi elrendezés konvenciójában fogant alkotás. Mindez a képzelő tehetségnek bizonyos megkötöttségére vall. A színpadi rendező elvégre sok tekintetben a festőéhez hasonló feladatok megoldására törekszik. S a jó rendezőnek, annak, ki színpadi képeivel meg tudja ragadni a közönséget, bizonyos tekintetben jó festőnek is kell lennie, mert a fődologra nézve ugyanazt az elképzelő munkát kénytelen elvégezni, mint a jó művész. Ha Benczúr kompozíciói mégsem megragadó hatásúak, azért van, mert képzelete a konvenciós színpadi rendező elképzeléseit követi, vagyis sokszor kipróbált, készen átvett megoldásokat használ fel. A néző szinte látni véli, mint tologatja a művész műtermének rekvizitumait bizonyos megállapodott hagyományok szerint, hogyan helyezi el drapériáit, bútorait, hogyan állítja be alakjait úgy, ahogy az szinte gépiesen adódik a régi és sokszor megismételt gyakorlat szerint. Amilyen konvenciósak kompozíciói egészükben, olyanok részeikben is. Alakjait mozdulataikban ugyanaz a színpadon megfigyelt élet mozgatja, amelyre emlékezve rendezi el képein a cselekmény részeit. Benczúr kompozícióin mindig akad egynél több olyan emberalak, mely a színész pózában áll vagy ül. "Vajk megkeresztelésén" ilyen a római császári koronás, birodalmi pallost tartó férfiú a keresztelő Asztrik püspök mögött. Ilyen Rákócziján magának Rákóczinak alakja, a millenniumi nagy képen pedig a Horvátország zászlaját tartó és a nézőnek háttal forduló, tovább a kép jobb felén szintén hátát mutató mágnás alakja. Ilyen azután Narcissusa, sőt ilyen még arcképeinek legtöbbje is (az önmagáról festetteket beletudva), már tudniillik azok, melyeknek Benczúr patetikus kifejezést kíván adni, hogy ünnepélyes hatásukat fokozza. A baj csak az, hogy pátoszuk álpátosz, mint a rossz színészé, kinek mozdulatai nem az érzés önkéntelenségével nyilvánulnak, hanem a tükör előtt való gyakorlat eredményei, s azért nem is hatnak természeteseknek, maguktól értetődőknek, meggyőzőknek. A nagy komponáló művészek minden korban a megadott tér arányaiból fejlesztették ki festményük tárgyát, a kompozícióban egyensúlyra törekedtek, a mozdulatritmusban változatosságra, mindenképpen pedig arra, hogy kompozíciójuk szerkezete világos legyen, részeinek egybefüggése kitűnjék, szükségtelen módon el ne takarja azt se drapéria, sem egyéb műtermi kellék.
A színesség volt Benczúr másik művészi főtörekvése. A színkeverésnek valóban nagy mestere volt Benczúr. Bravúrosan, sőt virtuózi készséggel tudta megfesteni az élettelen anyagot, különösen a fényeset és csillogót, a selymet, a bársonyt, az aranybrokátot. Az ilyen anyaghatások visszaadása annyira lefoglalta érdeklődését, hogy nem egyszer képe témáját is feláldozta neki. A "Vajk megkeresztelésén" például a festmény tárgya, a históriai jelenet, minden történeti, politikai, egyházi és lelki vonatkozásában együtt szinte csak ürügye a suhogó selymek, bársonyok és brokátszövetek kibontásának és káprázatos megcsillogtatásának. Milyen mesteri a "Budavár visszavételén" a halott magyarra terített zászló selyemszövetének, vagy Dubarry asszony kéksávos sárga selyemruhájának megfestése! Itt és egyebütt is, például a díszruhás arcképein, minden egyebet elfelejtően fénylenek és izzanak színességükben bizonyos részletek. Ám ha kissé távolabbról nézzük Benczúr képeit és szemünket összehunyorítva igyekszünk színes egységben látni őket, akkor feltűnik eredendő színtelenségük. A színesség ugyanis relatív valami. Színesnek a szín nem önmaga erejénél fogva hat, hanem a körötte elhelyezett színekhez való viszonyánál fogva. Némi túlzással azt mondhatnók, hogy egymagában minden szín színtelen, színessé csak környezete által lesz. Hogy ragyognak a "Budavár megvételén" itt is, ott is a színes foltok, a trombitáját fújó lovas arcán, a kiterített zászlón! s még is, ha mint egészet nézzük a képet, tarkaságot azt látunk rajta, egymással össze nem függő, egymással semmi viszonyban nem levő színfoltokat, de igazi színességet, a színek harmóniáját, azt, amit ha tudatosan keletkezik, szímkopozíciónak nevezünk, azt nem. Érzékenyebb színérzékű festő mint Benczúr, például azt a kis darab kékséget, mely a várkapu nyílásán át az előtér sűrű és szinte zsíros tapintatú színeire mosolyog, bizonyára úgy fokozta volna meg, hogy mint megenyhítő ellentét derítse föl az előtér mindent áthathatatlanul betakaró nehéz színeit. Színízlését jellemzi Domony Móricné arcképének színkompozíciója, melyek a bársonyruha meggyszíne az ábrázolt nő kezében tartott pipacsvirág pirosával sehogy sem egyesül harmóniában. S még inkább híres, reprodukciók által sokszorosan megörökített "Mályvák közt" című festménye (és általában virágok amorettes képei), melyen a különböző színfoltok nem hogy fokoznák egymás hatását, de gyöngítik s az egésznek színbenyomását zavarossá teszik. Annyira megcsodált arcképei is csak közelről megnézve hatnak úgy mint a minden apró részletében szinte a fényképíró lencse könyörtelen tárgyilagosságával megfigyelt és valójában megmerevített és azért élettelenné tett élet, néhány lépésnyi távolból már alig érzik az erősen megvilágított fej és az inkább árnyékben hagyott test között összefüggés, a kép egészének színbeli egysége, a színszerkezet.
S mégis bámulatos a mester festői készsége, kezének, ecsethúzásának biztossága és színeinek ereje ott, ahol kisebb feladatokra gyűjti össze. De ugyanaz a soha nem hibázó kéz egyben nehéz kéz is, amely csak a súlyukkal érzékelhető pozitívumok ábrázolására képes: a selyem, bársony és brokátszövet szemet megtévesztő hűségű megfestésére, de csak is az ilyen kemény és nehéz anyagú szövetekére. A moll hangneme számára ennek a művészetnek nincsen kifejező eszköze, az illatszerű lágyság, a határozott húzással körül nem fogható levegőhatások, az enyheség, a derengés kifejezésének képessége meg nem adatott az ő művészetének. Mindent összevéve színesnek nem mondható Benczúr festőisége.
Mint a mozdulatkompozícióban azonképp a színlátásban és a színszerkesztésben is egy elmúlt stílusnak volt ő követője. A színeket épp olyan közvetve látta mint a mozdulatokat: a színpadi szemléleten át. Hogy a természet színeivel valaha közvetetlen összefüggésbe jutott volna, annak alig látható nyoma művészetében. Tájat alig festett, azt is fiatal korában s akkor is igazi ihlet nélkül. Azok a színfölismerések, melyekre a szabad ég alatt és a szabad levegőn való szemlélődés és festés ihlette meg a tizenkilencedik század második felének festőit, a színszemléletnek az a minden művészetet megújító renaissancea hatástalanul múlt el Benczúr művészetére nézve. A korán késszé fejlett tehetségek szoktak ennyire hozzáférhetetlenek lenni későbbi hatások iránt. Benczúr már húsz éves korában annyira kész művész volt, kifejező eszközeinek annyira ura, önmagában annyira biztos festő, annyira elismert és megcsodált jelenség a művészet világában, hogy megérthető, ha újabb tanulságok iránt való fogékonysága eltompult. Annál is inkább, mert tele volt egészséggel, életörömmel, az élet élvezésének elpusztíthatatlan kedvével. Mint ujjongva bukdácsoló szatír (aminek annyira szerette megábrázolni magát önarcképein) járta meg a hédoné életét. Az ilyen nagy egészségűeket nem kezdi ki a kétség, nem sebzi föl a művészet véres ösztökéje. Az ilyenek nem néznek szét keresgélve, nem tudakolják senkitől sem az irányt, hanem elégedetten és boldogan mennek a maguk útján, amely egyenes folytatása elődjeik egyenes útjának.
Forrás: Nyugat 1921. 8. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/10269.h
Farkas Zoltán: Benczúr Gyula emlékkiállítás
Benczúr halálának tízéves fordulóján a Szépművészeti Múzeum egyik termében kiállította a mester ama képeit és rajzait, melyekkel részben vásárlás, részben ajándékozás utján gazdagodott. A vásárolt képek, a kiállítás jelentékenyebb része, azt a fiatal Benczúrt mutatják be, akin ismert, pompázóan stilizáló modora még nem lett úrrá. Erős naturalista megfigyelőkészséget mutatnak, eleven és fínom természetmegérzést. De inkább tanulmányszerűek, mint befejezett, reprezentativ alkotásoknak szánt képek. És ha érdekesek is Benczúr fejlődésének szempontjából, egyáltalában nem lényegesek azzal a szereppel szemben, melyet festészetünkben később betöltött: ezentúl is mint a neobarok ünnepélyes festőjére és nem mind e fiatalkori intimebb benyomások följegyzőjére fogunk gondolni reá.
Arra a Benczúrra, aki történelmi képeivel évtizedeken át koronázatlan királya volt itthon festészetünknek, mert csak a külföldön élő Munkácsy Mihály volt az, akit idehaza véle egysorban, vagy felette emlegettek. A század fordulója körül azonban kételkedők, sőt támadók is jelentkeztek a rajongókkal szemben, bár a közönség túlnyomó része sokáig kitartott mellette és egészen pályája végéig első művésze maradt a hivatalos életnek. Halála után azonban az egykori lelkesedés mindjobban lelohadt, az újabb nemzedékek elfordultak tőle. Közben elmúlt a véle szembeszálló naturalista-impresszionista magyar festészet kora, melynek jelszavaival annyit és annyiszor támadták őt, mint az elzárkozó akademizmus legkiemelkedőbb megtestesítőjét. Ma tehát, amidőn e vitáknak vége, már könnyebben közeledhetünk hozzá azzal az egyedül helytálló mértékkel, hogy mint alkotóművész önállóan mivel ajándékozta meg művészetünket.
Benczúr Gyula a XIX. század második felének magyar történelmi festészetében a neobarok póz nagymestere volt, tehát nem egy elsődleges teremtő érzésé, hanem egy kosztümbe öltöző, szinpadiaskodó lelkiállapot kifejezője. Mintha München történelmi művészünnepélyeit és felvonulásait elevenítené meg előttünk. Elragadtatásának kifejezéséhez suhogva nekilendülő palástokra, csillogó páncélokra, fegyverekre, sárgálló aranyra, mélytüzű bársonyokra és izgatott vonalakban leomló ünnepélyes mozdulatokra volt szüksége, egy transzponált, átöltözött világra, melynek valóságontúli atelier-világításában a rendezés magaslatai tündökölnek. A hétköznappal alig foglalkozott és a jelent is valamiképpen úgy nézte, mint ahogyan a megnagyító visszaemlékezéstől felcicomázott multat szerette nézni, kavarogva elrendezett kulisszák között, mesterséges világításban, melyben végletekig fokozta a lokális színek orgiáját. Mozgalmas tolongásban, melynek formáit azonban nem ő alakította ki, hanem a barok szokványossá vált sablónjaitól kölcsönözte. Képein minden mosolyog, de nem az újat teremtők uralkodói mosolyát önti rájuk, hanem a megilletődött polgárember derűjét, aki a történelemnek külsőségeiben gyönyörködik. Minden alakját egy elmúlt, már talaját vesztett kultúra nagyságáért való rajongással festi és ez az öröm buja gazdagságra ingerli a holt tárgyak ábrázolásában is. Mindent patetikusan heroikusra hangol, de ez a heroizmus nem a közvetlen életből fakad, csinált, a modorosságnak jóval több benne a része, mint a közvetlen megélés fakasztotta ihletnek.
Ilyen lelki beállítottsághoz témaképpen persze jobban illett a múlt, ahol istenek, nimfák és igazi hősök éltek, nagy metresszek és hasonlíthatatlan lovagok. Számára a multban tán még az arany is jobban csillog, a drágakövek jobban sziporkáznak és csak benne fejeződhetnek ki igazán a nagy emberi szimbolumok. De ma már valahogyan úgy érezzük, hogy ilyen áttételek közben elsikkad a művészet közvetlensége, hogy ez a más világba áthelyezett lelkesedés csak póz és nem igazi erőkifejtés.
Benczúr abban az időben jött művészetével, amidőn a historizmus nálunk tetőpontján állott. az a furcsa állapot, mely a jelen nagyságát nem saját képében látja, hanem csak a mult színpadias felidézésével tudja ünnepelni. Nemcsak nálunk volt ez kedvelt kibúvó, hanem majdnem egész Európában, különösen hivatalos művészetében. Az embereket környező, közvetlen életből sarjadt, új formákat teremtő festőket, a XIX. század második felének valóban nagy mestereit még alig ismerte valaki, a közönség és kultúrérzéseinek kedvelt művészei zavartalanul fogtak össze, hogy a mát új formák nélkül, csak a régiekben gazdagon és mégis szegényen ünnepeljék. Ebben a túlnyomóan intellektuális mámorban születik és nő nagyra Benczúr művészete és az ő életérzésének is kösztümöt kellett magára öltenie, hogy alakításhoz jusson. Még ha vidám dévajkodását festi is, vagy helyesebben mondva, ha eszébe jut, hogy a sok monumentális póz után dévajkodónak ábrázolja magát, akkor is régmult idők ruháját veszi magára, Courbet ingújjban áll elénk közvetlen életérzésének egész brutális erejével, Benczúr pedig a XVII. század ruhájában nevet reánk, mert az alkotáshoz álöltözetre van szüksége. De tán még ezt a kölcsönvett kösztümöt is megbocsátanók, ha festői ábrázolásának egyéb formái eredetiek volnának.
Benczúr azonban a többi vonatkozásokban sem volt közvetlenül teremtő erő. Visszatekintgetett és kölcsönzött, bár kétségtelen, hogy gyakran virtuózi módon. Rubens, Hals és mások befolyásolják, de mindenkinél jobban a sablónná merevedett akadémiai barok átlagos felfogása. Ehhez adja hozzá régi értelemben vett kolorisztikus dúskálkodását, melyet az akadémiai festési technika boszorkányos ügyességével tudott összekapcsolni. Ám évről-évre mindinkább belérögződött modorába, semmi változást, semmi fejlődést sem mutatott: idősebb korának képei a régebbiektől csak annyiban különböznek, hogy csökkentebb erővel készültek. Az akadémiává koptatott barok festői modor kései virtuóza volt egy olyan korban, melynek élete egyáltalában nem volt barok és ahhoz csak annyi köze volt, hogy önálló formateremtő erő híján ennek az időnek jelmezeit és nyelvét is szívesen kikölcsönözte. A biedermeierre következő polgári «protz»-stílus egyik legjellegzetesebb képviselője, kinek modorossága leginkább akkor éleződött ki, ha reprezentatív portrékat festett. Azaz, ha általában arcképet festett, minthogy majdnem minden arcképe imponálásra, tehát inkább elrejtezkedésre, mint vallomásra szánt. Pedig ezen a téren a közvetlennel, a prímér jelenséggel találkozhatott volna, melyet erős megfigyelőképessége élesen állíthatott volna eléje, de neki nem ez kellett, hanem az, amit meggyőződése szerint látnia illett, még az anyagok ábrázolásában is. Így a portrén, mely legnemesebb fajtájában mindig lélekábrázolás, szintén csak színpadias barokkoskodásának formáit alkalmazta. Jelentéktelen, vagy közepes fejekből, a legragyogóbb teatrális környezetben, csillogó, imponáló jelenségeket alkotott. Egy polgári kor szürke embereit a fejedelmi barok színpompájába és emblémái közé helyezte és ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy e rangemelés ellen tiltakozzék? Természetes azonban, hogy e stilizálás miatt a legrosszabbúl éppen az járt, ami a portrén a leglényegesebb: a lelki valóság. Neki fontosabb volt, hogy külső nehézségeket nem ismerve virtuózkodott és biztos technikájának csillogó ügyességével az egyik ámulatból másikba ejtette hálás közönségét, mely azt hitte, hogy nagy teremtő egyéniséggel találkozott, pedig Benczúr csak a külsőségeknek volt virtuóza, a mindig készen álló és könnyen ismétlődő rutinnak remekelője, de nem a mélyről fakadó teremtő alakításnak.
Másodlagos művészet volt az övé, sőt fáradtabb óráiban még annál is kevesebb. Nem olyan új formateremtés, mely előre visz és megtermékenyíti a jövőt. Nem kapcsolódott belé az emberi lélek állandó megújhodásába, csupán pompázó álarcos játék volt elmult stílusok külsőségeivel.
Forrás: Nyugat 1930. 15. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/18085.h
Mikszáth Kálmán - Benczúr Gyulának
[Budapest, 1909. április 19.]
Méltóságos uram
Igen tisztelt Barátom!
Tegnap este érkeztem haza Délről, hol magyar lapokat nem láttam. Itthon széltében hallom, hogy a lefolyt utóbbi napok valóságos Benczúr-lázban és ünneplésben teltek el. Mivelhogy a lázaknak erre a nemére magam is inklinálok, engedd meg, hogy valaki olyan is gratuláljon, aki még a képedet nem látta. Nem a képhez gratulálok én, hanem a dicsőség verőfényének ahhoz a teljességéhez, mellyel nemzeted eláraszt. Adjon az Isten Neked ezentúl is munkakedvet, s ezzel, azt hiszem, megadott mindent, ami Neked kell.
A képeket a feleségem látta, s azzal fogadott "No Benczúr levágta Munkácsyt". Ez persze csak olyan asszonyos beszéd. A nagyok nem vágják le egymást, csak egymás mellett röpülnek mint a sasok. Itt már senki se találgatja, melyik a nagyobb. Mert sokszor az látszik kisebbnek, amelyik magasabban van és megfordítva.
Ma még nagyon fáradt és törődött vagyok, de holnap már én is megnézem a képet, s abban a Benczúr-lázban leszek, mely az összes epidemikus betegségek között a legnemesebb.
Bpest, ápril. 19. 1909.
Őszinte tisztelőd és bámulód
Mikszáth Kálmán
Forrás: Mikszáth Kálmán összes művei / Mikszáth Kálmán levelezése (24-26. kötet)
http://www.arcanum.hu/cultus/lpext.dll/MKOM/38f981/649c82?fn=document-frame.htm&f=templates&2.0
