SZÁZ SZÉP KÉP - Paál László: Út a fontainebleau-i erdőben

Paál László: Fatanulmány

A MŰ SZÜLETÉSE

Paál ismerhette az impresszionisták műveit ..., hiszen kiállításaik éveiben ott élt Barbizonban, Párizsban. De akár látta, akár nem 1874-ben a Boulevard des Capucines műteremhelyiségeiben vagy két évvel később a Durand-Ruel Galériában és 1877-ben a Rue le Peletier-n rendezett - vitákat kavaró - bemutatókat, neki a maga útját kellett végigjárnia.

1860-1870 között a fontainebleau-i erdőben dolgozik Manet, Monet, Sisley és Pissarro. Renoir 1864 tavaszán Chaillyban fest Monet, Sisley és Basile társaságában, ahol megismerkedik Diazzal. A magyar szakirodalomban voltak olyan vélemény is - például Keleti Gusztáv 1893-ban megjelent írása -, amelyek szerint Paál "Diaz nyomdokain látszott haladni". Ez s az ehhez hasonló állítások voltaképpen csupa feltételezések, amelyeket a tények nem igazoltak. Ha e két mester egy időben készült műveit egybevetjük, például Diaz 1874-ben festett Fontainebleau-i erdő-jét és Erdőben című művét (amelyek a reimsi Saint-Denis Múzeumban láthatók) Paá László ugyanebben az évben festett Sziklás erdőrészlet és A párizsi erődítések környéke címűekkel, szinte kézzelfoghatóan tapasztaljuk Szőnyi István véleményének igazát. Lázár Béla feljegyzése szerint, amikor Szőnyi István 1937-ben Párizsból hazaérkezett, ezt mondta: "Most jól megnéztem a barbizoni mestereket és megállapítottam, hogy Paál László mindegyiket felülmúlja az érzés és annak kifejező erejével". Diaz képei derűs kedélyre vallanak, Paál szenvedélyes és elmélyült. Diaznál az erdő kolorisztikus, hatásos háttér az előtér gyakori staffázs jeleneteihez, emberek és kutyák epizódjaihoz. Igaz, ott vannak képein az ismert barbizoni motívumok, a magányos fák, megvilágított fatörzsek, hatalmas szürke kövek. De a témák azonosságán túl, műveiből hiányzik az a tragikus életérzés, amitől Paál László művészete nagyobb sodrásúvá vált. Jules Dupré művei (A Louvre Chauchard-termében) túlhaladják a barbizoni iskola kiemelkedő úttörő egyénisége, Théodore Rousseau, "a nagy visszautasított" (24 esztendőn keresztül nem fogadta el képeit a Salon zsürije) részletezően természethű művészetét, s jelentősebbek Diaz alkotásainál is - ám többségükben nélkülözik a személyes érzések hangsúlyozását, és mesterük "a megjelenítés érdekében túl sokat áldozott fel a spiritualizálódás rovására" - mint Pierre Granville "Barbizon újrafeltámadása" című cikkében megállapítja.

Paál László műveit éppenúgy, mint a nagy francia úttörőkét, a természet ihlette. De a hagyományos barbizoni festészettől eltérően képei azt is tükrözik, hogy alkotójuk egyéniségének, szenvedéseinek, érzelmeinek parazsában izzott. Brutális sorsától azt kapta engesztelésül, hogy műveibe válthatta kínjait. Ezért találta meg oly hamar, oly biztonsággal saját útját Courbet, Rousseau, Diaz, Dupré, Munkácsy és az impresszionisták között, mert saját egyéniségére és érzéseinek biztos parancsára hallgatott. René Jullian a Paál László halálának 90. évfordulója alkalmából Barbizonban rendezett ünnepségen mondott beszédében hangsúlyozta, hogy "kétségkívül sok közös vonása van képeinek a nagy barbizoni mesterek alkotásaival, bizonyítékául annak, hogy ismerte azokat. Egészen más azonban műveinek akcentusa, ami különösen akkor szembetűnő, amikor összehasonlítjuk az erdő egy szép részletéről készült festményét a többieknek azonos témáról készült képeivel. Alkotásain az izzó érzés féktelen ecsetkezelésben jelenik meg, festészete szenvedélyes és komor villanásokban sűrűsödik és robban. Művészete alapvetően romantikus, és úgy gondolom, hogy ebben megtalálható a magyar szellemiség lényegének kifejezése, annak a magyar géniusznak, amelyet más festők is feltárnak számunkra."

Hasonlóképpen nyilatkozik Louis Réau Rózsaffy Dezsőnek még a 30-as években: "Paál László méltó társa a mi barbizoni mestereinknek... vérbeli tájfestő egyéniség, nagyon megragadott engem". Ugyancsak árnyaltan figyeli meg Paál és a barbizoniak hasonlóságát, illetve eltérését Zádor Anna, aki szerint "...van benne valami sajátosan más, ami által annyival közelebb áll hozzánk, mint Rousseau, Diaz és társaik látszólag hozzá igen közel álló művészete".

Barbizonban - a ma részben múzeumnak berendezett - egykori Ganne vendéglő felirata a volt törzsvendégek: Delacroix, Théodore Rousseau, Corot, Millet, Diaz, Daubigny, Dupré, Verlaine, a Goncourt testvérek, Murger, George Sand, Alfréd Musset itt-tartózkodásának emlékét idézi. Az egykori vendéglő padlásáról a közelmúltban két vázlatos, eddig ismeretlen Paál-kép került elő, bizonyítva, hogy ő is, mint sok más megszorult kollégája, olykor képeivel törlesztette szerény étkezése árát vagy Ganne apó kisebb-nagyobb kölcsönért.

Forrás: Bényi László: Paál László 1846-1897, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1979, 28-30. oldal

1873 tavaszán Paál letelepszik a Párizstól mintegy 50 km-re levő Barbizon községben. Itt, a festői fontainebleau-i erdő közvetlen szomszédságában, ezen a francia elődöktől halhatatlanná tett tájon Paál egy csapásra otthon érzi magát... "Megtaláltam azt, ami után a szívem vágyott... - írja düsseldorfi barátjának, Bartell zenemesternek - ...ha valaha vissza akarnál vonulni, Barbizonba kellene jönnöd. Nem hiszem, hogy van szebb vidék a világon."

A ház - amelynek falán 1929 óta emléktábla hirdeti, hogy 1873 és 1878 között itt lakott Paál László magyar festőművész - a hatalmas erdő peremén áll, a falu akkor egyetlen utcája végén, nem messze Millet házától. Néhány lépés innen a hazulról jól ismert erdei tisztások, ösvények, magányos tölgyek, vörösfenyők, nyárfacsoportok, erdőmélyek világa. Az első barbizoni ősz - az ifjúkor eleven emlékeként - akár erdélyi ősz is lehetne, ahogyan azt még Petőfi barátja, Teleki Sándor jellemezte naplójában: "...Az erdő tömör zöldje a szín minden árnyalatát változtatja, a szelíd gesztenyefák megsárgulnak, a bükkös piros és vérvörössé lesz, s az egész egy olyan összhangzatos egészet képez, s befödi a tájat a természet óriási perzsaszőnyegével."

A természet szépségeit rajongva csodáló festő hamarosan munkába kezdett. Erdő belseje című képén megkapó az ősz színeinek varázsa. Az elszórt sziklák tövében, a süppedő talajon életre kap a változatos növényzet, a rőt páfrányerdő. A fény felé nyújtózkodó fák lombjai között átkandikál a távolból a fehér ég egy kis darabja. A művész felkeresi az erdő rejtett zugait; valóban áhítat az, ahogyan megeleveníti a mohát, a hideg sziklákat, az avart, a fáradt rőzsehordó asszonyt, favágót. A Napnyugta vagy Eső után őszi hangulat címen ismert képén az erdő fái mögött most bukott le a nap, fehér-sárga izzás jelzi nyomát a kék-szürke felhősávok között. Az ég most tisztul, permetező, elcsituló cseppek peregnek még a lombokról. A fák törzsén a moha szivacsosan megszívta magát, a nagy csendességben csak egy esernyős öregasszony lépte cuppogása hallatszik a latyakos erdei úton. Karján kosár, kis motyójával. Fejét kicsit lehajtja, tanácstalanság és magányosság van a tartásában. A hosszú, csupasz törzsű fák lombkoronája fenn a magasban összeborul, tömören lezárva a teret. Az erdő belsejének zárt világát finom biztonsággal érzékeli Paál; akkor van igazán elemében, amikor a természet egy-egy részletét lesi meg, szinte a titkokba való behatolás intimitásával.

Csendes komolysággal dolgozott, írja róla visszaemlékezéseiben egykori festő kollégája, Liebermann. "...gyakran láttam Barbizonban, sokszor jártuk együtt a fontainebleau-i erdőt. Az ottani nagyok tisztelték, becsülték tehetségét. Szerették finom, ködös egyéniségét. Voltaképpen sokkal többre tartották a sikerekben gazdag Munkácsynál... Munkácsyra hálával és még ma is érdeklődéssel gondolunk vissza, míg Paálra meghatott szeretettel; gyakran eszembe jut sápadt, munkára koncentrált arca, amint a fontainebleau-i erdő fekete fái alatt vászna előtt mereng." A barbizoni festőkolónia többi tagja is szereti és tiszteli Paált. Az osztrák Ribarzot megkapja Paál munkájában való "bámulatosán lelkes elmerülése", a holland Mesdag vásárolja képeit, mások, többek között a svéd Hill és a bécsi jóbarát, Jettel rövidebb-hosszabb ideig Paál festészetének hatása alá kerülnek. Munkácsyban is ő lobbantja fel a tájképfestés iránti kedvet. Tudjuk, hogy Millet, a barbizoni nagyok "utolsó bölénye" mindig elismeréssel szólt Paál eredeti tehetségéről.

Képei évről évre megjelennek a Salon kiállításain. 1874-ben az Eső után őszi hangulat, a következő évben Holdfeljötte című képével kapcsolatban ér el biztató sikert. A L'Art kritikusa, Paul Leroi olyan jelentős művészt lát Paálban, "akinek nevére még vissza fognak emlékezni". Átmenetileg anyagi viszonyai is megjavulnak: egy műkereskedőtől bretagne-i útjára 3000 frank előleget kap "...ha így fog menni - írja nővérének -, hát elmondhatom, hogy ha nem is csurog, hát cseppen, hanem ez még reménység, még nem tehet elbízottá, azért nagyon vigyáznom kell magamra. Dolgozom, mint még soha, hogy új tanulmányokkal tovább haladhassak."

Különböző napszakokban, újra és újra megfesti kedves tájrészleteit, s e párhuzamos művek élénken bizonyítják, hogy Paál milyen biztonsággal tapintja a természet hangulatváltozásait. Hajnal az erdőben című festményén a finom pára fátyolszerűen lepi el a tájat: szinte érezni a reggeli hűvösséget. Álmodozó, lágy atmoszféra uralkodik a képen, amelyet az őszi lombhullás előtti, légiesen könnyű lombozat is érzékeltet. A festmény hangulata, festői előadásának könnyed finomsága, a finom átmeneti színárnyalatok érzékeltetése rokonságot mutat a nagy barbizoni mester, Corot művészetével. Némi változtatással ugyanaz a témája a Reggel és a Reggel az erdőben című műveknek. Az elsőn a párák már felszálltak, józanabb, frissebb a hangulat, a ködös sziluetteket biztosan kibontakozó formák váltják fel. Reggel az erdőben című képét néhány órával később festhette, színei már melegebbek, ízesebbek.

Ismerjük e témához készített mesteri biztonságú rajzát is. Tollal, ceruzával, szénnel készült rajzai, tanulmányai - amelyekből azonban sajnos csak néhány maradt ránk - izgalmas és jellemző dokumentumai művészetének.

. . .

Az egyensúlyát kereső művész vívódásából egymás után születnek a remekművek. Békák mocsara című, az 1876-os Salonban kiállított képét Leroi a L'Art-ban nemcsak dicséri, hanem közli a képhez készített tollrajztanulmányait is. "Paál Békák mocsara című képe - írja a neves kritikus - új szempontból mutatja be a szép fontainebleau-i erdőt, amelyet művészeink azelőtt úgy szerettek, de ma már kezdenek elhanyagolni. Paált elsősorban a fény és árny ellentétei foglalkoztatják, s műve figyelemre méltó a hatás elevensége miatt."

Leroi elsőként hívja fel kritikájában figyelmünket a Paál művében jelentkező "új szempont"-ra, vagyis arra, ami Paál művészetét nagy hírű elődeitől, a barbizoni első generáció festészetétől megkülönbözteti. A békák mocsara kedvelt motívuma volt az itt dolgozó festőknek; Rousseau, Diaz, Dupré többször megfestették, jóval Paál franciaországi működése előtt. Ugyanaz a látvány fogadta Paált is, hiszen törzsük hajlását a fák, formájukat a sziklák nem változtatták meg Rousseau óta, de a hang, amelyen Paál szólott róluk - amelyet az ő élményének mélysége és izgalma fűtött -, az változott. Tragikus életének drámája minden idegszálát igénybe vette mondanivalójának kifejezésére. Egyéniségének, szenvedélyének, érzelmeinek parazsában izzott, látásának és érzéseinek biztos parancsára hallgatott. Ezért találta meg oly hamar és olyan biztonsággal saját útját Rousseau, Courbet, Diaz, Munkácsy és az impresszionisták között.

. . .

Paál utolsó barbizoni éveiben születtek azok a bensőséges érzésvilágú képei, amelyeken széltépte fák küzdelmét ábrázolja.

Az Októberi szél címűn a terebélyes tölgy pőre ágainak rajza cikázik, mint a villám. ...

Merőben új hangot üt meg a Fontainebleau-i erdőrészlet [Út a fontainebleau-i erdőbe] című képén. A fényben fürdő természetet a formák feloldása nélkül s mégis vibráló, áttetsző légiességében ragadja meg. Paál fejlődésének csúcspontja e remekmű, amelyből ecsetjének széles, gáttalan sodrását érezzük.

Forrás: Bényi László: Paál László, A művészet kiskönyvtára, Corvina Kiadó, 1977, 14-21. oldal