Camille Corot: Tó az erdőben |
MŰVÉSZETTÖRTÉNETI HÁTTÉR | |
| A realizmus | ||
| A realista tájkép | ||
| A barbizoni iskola | ||
| A realista törekvések | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Az 1850-1870 közötti két évtized a realizmus diadalának a korszaka. Mind az irodalomban, mind a festészetben remekművek érvelnek létjogosultsága és igaza mellett. Nem ekkor született meg a realizmus, de e két évtized tagadhatatlanul az övé.
Az előzmények messzire nyúlnak vissza, hiszen a realizmus úgyszólván végighúzódik az ábrázoló művészetek történetén, hol búvópatakként, hol pedig uralkodó áramlatként. Maga az elnevezés értelmezése elég sokrétű és gyakran ellentmondó. A filozófiában a skolasztikus gondolkodás egyik nagy áramlatát jelenti, értelmezése homlokegyenest eltér a művészettörténeti jelentéstől, hiszen a transzcendentális tartalmakra, az ideák világára vonatkozik.
A XIX. századi festészeti realizmus párhuzamosan fejlődött a realista irodalommal, bár az irodalmi realizmus korábban indult, és hamarabb is vallhatott magának fő műveket, különösen az angol realista regényírók tevékenysége nyomán. A francia irodalomban is megelőzte Stendhal és Balzac Courbet-t, aki már a realista irodalom második hullámának, a Flaubert nevével fémjelezhető nemzedéknek a rokona. Az előbbiek kortársa még az első barbizoni nemzedék és Corot, míg a balzaci emberi színjátékhoz elsősorban Daumier grafikai munkássága mérhető. A realista, majd az abból kinövő naturalista regény és a hasonló törekvésű képzőművészeti irányok között azonban mindvégig érződött kölcsönhatás, ezt példázza a francia művészet mellett az orosz vagy a magyar fejlődés is.
A XIX. század realista festészetének előzményei elsősorban a spanyol és holland realisták, mindenekelőtt Velázquez, Goya és a holland tájfestők, a francia festészetben pedig a Le Nain fivérek és Chardin. A XVIII-XIX. század fordulóján a realista tendenciák háttérbe szorultak, de 1830 táján új hullám indult, az 1850-es évek pedig a realizmus virágkora. Az 1830 körüli kibomlás a romantikával együtt induló tájképfestők tevékenységének a következménye volt. Közvetlen előfutára volt ennek a mozgalomnak az angol tájképfestészet, elsősorban Constable és Bonnington atmoszferikus hatásokra is törő, szabadabb festőiségű művészete, amely egyaránt segítette Delacroix és Géricault - tehát a francia romantika - és a realista, plein air ihletésű tájfestészet útját.
Forrás: http://www.sulinet.hu/eletmod/hogyantovabb/tovabbtanulas/elokeszito/muveszettortenet/10het/index10.html
1869-ben egy emlékezetes kiállítás kapcsán a realizmus és naturalizmus jutott el Párizsból Münchenbe. Ezen a kiállításon Gustave Courbet és a barbizoni művészek szerepeltek. 1870 körül a realista irány olyan jelentős képviselői kerültek Münchenből, Düsseldorfból Párizsba, mint Wilhelm Leibl, Munkácsy Mihály és Paál László.
Leibl és Munkácsy elsősorban a realista életkép mestereivé váltak, de mindkettőjüket megérintette a realizmus festészeti mondanivalójának tájkép vonatkozása is, Paál László pedig egész rövid életében szinte kizárólag tájképet festett olykor egy-két alakkal vagy anélkül. Munkácsy és Paál közeli barátok voltak, becsülték egymás munkáit, jóllehet életvitelük különböző volt. Paál László művészi pályája, Munkácsyéhoz hasonlóan, Bécsben indult. Jogásznak készült, majd a képzőművészeti akadémia előkészítő osztályát látogatta. Albert Zimmermann volt a mestere, a tájrajzolás bécsi módon naturalista részletező módszerét tőle tanulta meg, majd bekerült már 1867-ben a Ramsauban szabad természetben rajzoló "hangulat-naturalisták" osztrák körébe, közülük elsősorban Eugen Jettel lett a barátja. Paál folytatta szabad természeti rajzait hazája szép vidékein, Radványban, Berzován, a szülői házban, Erdélyben. A bécsi akadémián évfolyamtársa Mészöly Géza volt, aki szintén a "bensőséges, valóságos, köznapi táj" festője lett később. Paál László mélyen átélte az élményt, hogy van egy kis hely, néhány háznyi település Franciaországban egy szép érintetlen erdőség szélén, ahol másfajta tájképeket festenek, mint Bécsben, Ramsauban, Münchenben. Ez a hely egy Barbizon nevű falu volt, Párizstól nem nagyon messze, ahová 1821-től festők jártak a szabadba tájat festeni közvetlenül, vagy előzetes vázlatok után, s ahol közeli mesterként tisztelték az angol John Constable tájvázlatait, parasztgazdaságokról, fákról, felhőkről festett képeit. Théodore Rousseau, Camille Corot, Jean-Francois Millet, Daubigny, Dupré, Diaz voltak az állandó látogatók, de megfordult itt Eugéne Delacroix és a Düsseldorfból Párizsba költöző Munkácsy Mihály is. Paál 1873-ban jutott el Barbizonba, miután tanulmányúton volt Hollandiában, már németalföldi típusú realista tájakat festett Düsseldorfban, valamint képei gyűjtőjénél látogatást tett Londonban.
A barbizoni realista tájkép mindenekelőtt véletlen természetkivágat, mentes minden heroikus motívumtól. Egyes képviselői, például Jean-François Millet festenek valami áhítatos pillanatot mezei munkások, favágók életéből, egy-egy képen a romantikus rémálom-motívum is előfordul: irodalmi ihletés alapján csontváz-halálalak kapja el a rőzseszedőt. A telep látogatói és festői a legtöbb esetben tartózkodtak minden szimbólumtól, elbeszéléstől, a tájképeken az alakok mindennapi munkájukat végzik, nem játszanak semmilyen szerepet, ha ott vannak, nem jelentenek többet, mint a bokrok, fák, mocsarak. Mindez persze nem kevés, s időnként még sejtelmes, titokzatos is lehet. Talán ezért dolgozik szívesen Barbizonban a szimbolista Odilon Redon és a fiatal Mednyánszky László.
Paál László szegényen érkezik Párizsba, majd Barbizonba, mindazonáltal Zichy Mihály műterme közelében bérel műtermet a francia fővárosban. A jól házasodott gazdag és sikeres Munkácsyval szemben élete végéig a nyomor határán él, képei árából, ha tud, hazaküld testvérének Magyarországra. Képei szerepelnek a párizsi Szalonban, komoly elismerő kritikákat kapnak a barbizoni természetfelfogást képviselő erdei tájai, de nincs állandó műkereskedője, sőt vannak, akik azért veszik festményeit, hogy az aláírást híresebb barbizoni festők nevével kicserélve árusítsák tovább. Paál László nemcsak a hitelezőivel küzd, hanem erős belső harcokat vív a táj méltó megjelenítéséért. Egy alkalommal leírja, hogy viszonylag keveset fest természet után, ezért újabb élményeket kellene szereznie természet utáni rajzolással. Ez az adat arról árulkodik, hogy a barbizoniak 1873-1875 körül messze voltak az impresszionista tájfestő gyakorlattól. Paál László borongós erdőrészletei, mocsaras tájai nagybeteg ember alkotásai. Rajta hamarabb elhatalmasodik a 19-20. század íróinak, művészeinek szomorú betegsége, a szifilisz. 1878-tól szanatóriumban, majd elmegyógyintézetben ápolják. Már nem értesült arról, hogy 1879-ben Út a fontainebleau-i erdőben című festménye a világkiállításon kitüntetést kapott. Deák Ébner Lajos festette meg temetését, melyen Munkácsy és néhány más barát volt jelen csupán. Paál hagyatékát elárverezik, utolsó képeit, melyek a feljegyzések szerint fényteli fehér vásznak voltak, Munkácsy megsemmisíti. Az anekdota Munkácsy és a tájkép viszonyára is fényt vet. Munkácsy a Paálénál körülbelül ötször több alkotást számláló oeuvre-jében alkalomszerűen fest tájvázlatokat és realista tájfestményeket. Témája Colpachon lévő háza és környéke, egy-egy szép fasor, alkonyaiban hazatérő nyáj. Életében két alkalommal is megfesti a poros, alföldi utat. 1874-ben a Poros út első változatán még feltűnik egy parasztszekér, az 1881-ben készült második változaton vörösbe, szürkébe, sárgába kavargó színkavalkáddá változik az út, az ég, a szekér és a szálló por. Ezen a képen Munkácsy közel áll Edouard Manet 1860-as -1870-es években festett tájaihoz. Munkácsy tájképei mindazonáltal inkább Gustave Courbet nagy jellemző erővel festett realista tájaival és a barbizoni festők realista stílusával rokonak. Félkézzel odavetett tájat ábrázoló művei, pihenő óráiban rajzolt vízfestményei, olajban festett monumentális tájképei azt jelzik, hogy Munkácsy megértette Barbizon festőit, tisztelte férfias lírájukat, tudott alkotni sötétzöld, barna, szürke színárnyalataikhoz hasonló árnyalatokat, megfigyelte a fatörzseken csillanó fényeket, az alkony színfokozatait.
Munkácsy és Paál tájfestészetét nagyvonalúság és erő jellemzi. Eltűnik az az aprólékos pepecselés, melyet Bécsből importál a magyar tájfestészet, eltűnik az életképpel kevert táj negédes idilli hangulata, mely bécsi magániskolákból és mindenekelőtt Münchenből érkezett Magyarországra. Utóbbihoz sorolható Mészöly Géza, aki kitűnő rajztudása ellenére nem tudott elszakadni ezektől a hatásoktól, így ma már gazdag oeuvre-jé kisebb jelentőségű, jóllehet a kor magyar kritikája, élén Kelety Gusztávval, igen nagyra becsülte.
Forrás: Beke-Gábor-Prakfalvi-Sisa-Szabó: Magyar művészet 1800-tól napjainkig, Corvina, 2002, 171-175. oldal
[Szabó Júlia: A 19. század képzőművészete (A realista tájkép) c. fejezetből]
1830 és 1850 között a fontainebleau-i erdő szélén, Párizstól néhány kilométerre fekvő Barbizon faluban művésztelep alakul ki. Narcisse Díaz de la Peña (1808-76), Constant Troyon (1810-65), Jules Dupré (1811-89), Théodore Rousseau (1812-67), Charles-François Daubigny (1817-78) ennek az iskolának a legkiválóbb képviselői. Nemcsak a környéket
járják, hanem bebarangolják a francia tájakat Auvergne-től a Juráig, a Vendée-től Normandiáig.
A barbizoni iskola összekötő láncszem a romantika és a realizmus között, az impresszionista tájfestészet előkészítője. Művészei szakítanak a 18. századtól örökölt hagyományos tájképpel, egyszerű, bensőséges tájképeket festenek a szabadban készített, részletes rajzok és olajvázlatok alapján. Növekvő érdeklődéssel figyelik a természet örökös változását, a napszakok és évszakok körforgását, ecsetkezelésük oldottabbá, érzékenyebbé válik. Más szemmel kezdik nézni a szabad ég alatti festést. Régebben is dolgoztak a művészek a természetben (például Dürer, Poussin, Claude Lorrain, Friedrich Turner), vázlataikat azonban nem tekintették műalkotásnak, hanem csak a műteremben kidolgozandó alapanyagnak. A barbizoni iskolával leomlik a korlát a helyszíni vázlat és a műteremben befejezett kép között, de odáig még nem jutnak el, hogy egyszerűen azt fessék le, amit a természetben látnak.
Forrás: Egyetemes művészettörténet, Park Könyvkiadó, Bp., 2003
. . .
Munkácsy, Paál László művészetét, ha kortárs európai irányokhoz mérjük, még a barbizoniakhoz és a courbet-i realizmushoz rokoníthatjuk. Vezércsillagaik elsősorban a klasszikusok voltak, főként a holland realisták. Művészetük tehát a múlt mestereihez fordult, nem véletlen tehát, hogy az impreszszionizmus határához érő Munkácsy tudatosan és haragosan elhatárolta magát az impresszionistáktól, és Paál László sem tette meg azt a lépést, amelyet a barbizoniak második nemzedéke megtett a plein air piktúra irányába.
...Munkácsynak igen nagy volt a hatása. Hatott fiatalkori műveinek stílusa, kontrasztos festőmodora is, de különösen romantikus élete. Plebejus sorból indulva Párizs elismert nagy művésze lett - hány fiatal festőt bátorított karrierje, hányan hitték az ő példája nyomán, hogy az ő tarisznyájukban is ott búvik a marsallbot! Kortársai közül Paál László stílusa állt hozzá a legközelebb, és képei valósághűsége, realizmusa is elérte Munkácsy fiatalkori művei értékét. Megegyezett bennük a romantikus elemek és a realista látásmód összekapcsolásának az igénye is. Munkácsyval ellentétben Paál László úgyszólván kizárólag csak tájakat festett, mégpedig a barbizoni mesterek nyomdokait követve. A hetvenes éveket töltötte Barbizonban, tehát már a realista francia tájfestőiskola utolsó képviselőivel dolgozott együtt. Átvette tőlük a táj aprólékos részletezését, a táj realista szemléletét, de nála az intimitást mindinkább a drámai hang váltotta fel. Még a természet kiszakított részleteit, különösen erdőrészleteket ábrázoló képei is drámai és monumentális ihletésűek. Általában a borongós hangulatokat kereste, művei színvilága komor, de ezen az alaphangon belül sokrétű, sohasem ismételte önmagát.
Forrás: http://www.sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/ttkuj/23het/muvtori/muvtori23.html
