Gustave Le Gray: Erdei ösvény. Fontainebleau Korabeli fénykép 1855-1857 körül	ÉRDEKESSÉGEK
	Paál László elpusztult festményei
	Millet mondta...
	A fontainebleau-i erdő más festők képein
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Paál László elpusztult festményei

Lázár Béla a "Művészet" legutóbbi számában tanulmányt írt Paál László művészetéről, ezt a cikket tizenkét reprodukció illusztrálta. A reprodukciók ama Paál László-féle festmények nyomán készültek, a melyeket Lázár Béla a külföld és hazánk különféle városaiban szerzett meg arra a célra, hogy egy kiállítás keretében alkalma legyen a magyar közönségnek e kiváló mester műveivel megösmerkednie. A kiállítás előkészületei javában folytak a Nemzeti Szalon budapesti kiállítási helyiségeiben, a midőn egy hirtelen támadt tűzvész november 3-ikán megakasztotta a munkálatokat. Sajnos, e tűzvésznek egész sor Paál László-féle festmény esett áldozatul, a többi közt néhány azok közül is, a melyeket a Művészet a legutóbbi számában reprodukált. A veszteség, a mely ezzel a szerencsétlenséggel nemzeti kincsünket érte, nagy és pótolhatatlan. Paál László amatőrjei és a kutatók útbaigazítása céljából felsoroljuk az elpusztult vagy megrongálódott műveket, a melyek pontos lajstroma a következő:

1. Fontainebleaui út. Nagysága 3.00x2.00 méter. Keletkezési éve 1876. Tulajdonosa Sedelmayer Parisban. Teljesen elégett. Ennek képét a Művészet a 309-ik oldalon mutatta be.

2. Vízpartja. Nagysága l.00x0.50 méter. Keletkezési éve 1872. Tulajdonosa Volkhardt Düsseldorfban. Teljesen elégett. Ennek képét a Művészet a 307-ik oldalon mutatta be.

3. Halászó fiú. Nagysága 1.00x0.50 méter. Keletkezési éve 1872. Tulajdonosa Forbes Londonban. Teljesen elégett.

4. Erdő mélye. Nagysága l.00x0.50 méter. Keletkezési éve 1872. Tulajdonosa Forbes Londonban. Teljesen elégett.

5. Fatanulmány. Nagysága 0.50x0.50 méter Keltekezési éve 1870. Tulajdonosa Barbier Versaillesben. Teljesen elégett.

6. Erdő tehenekkel. Nagysága 2.00x l.00 méter. Keletkezési éve 1872. Tulajdonosa Forbes Londonban. Nagyon megsérült.

7. Fűzes. Nagysága 0.50x0.50 méter. Keletkezési éve 1872. Tulajdonosa Forbes Londonban. Nagyon megsérült. Ennek képét a Művészet a 305-ik oldalon mutatta be.

8. Erdő széle. Nagysága l.50 x l.00 méter. Keletkezési éve 1875. Tulajdonosa Lővenstein Parisban. Megpörkölődött.

9. Erdő belseje. Nagysága l.50x1.00 méter. Keletkezési éve 1875. Tulajdonosa Lővenstein Parisban. Megpörkölődött.

10. Naplemente. Nagysága 0.70x0.50 méter. Keletkezési éve 1876. Tulajdonosa Sedelmayer Parisban. Megpörkölődött.

11. Tenger. Nagysága l.50x1.50 méter. Keletkezési éve 1869. Tulajdonosa Schauer Aradon. Megpörkölődött.

12. Erdőrészlet. Nagysága 2.00x1.50 méter. Keletkezési éve 1870. Tulajdonosa Schlesinger M. Budapesten. Nagyon megsérült. Ennek képét a Művészet a 311-ik oldalon mutatta be.

A többi képen szerencsére nem esett kár. Ezekből a Nemzeti Szalon kiállítást rendezett, a mely november 23-án nyílt meg. A tárgymutató 47 képről számolt be, ezeknek legnagyobb része olajfestmény volt, csak a tűzvész által elpusztított képeket helyettesítették fényképpel. A tárlat iránt való érdeklődés nagy és őszinte volt, méltó a korán elhunyt, kiváló tehetségű művész emlékéhez, a kit eddig itthon alig ismertek.

A FONTAINEBLEAUI ÚT	NAPLEMENTE	ERDŐRÉSZLET
FÜZES	VÍZPARTJA	TÁJKÉP TEHENEKKEL

Forrás: Művészet, Első évfolyam, 1902, Hatodik szám, 425-431. oldal
http://www.arts7.hu/voyager/images/lyka/01/muveszet_01_hazai06.htm

Millet mondta...

Hosszú esztendők teltek el, amióta - Courbet tanácsára - Paál László Barbizonba költözött. Nagy néha, egy-egy napra utazott be csak Párizsba. S ahogy múlt az idő, egyre ritkábban mozdult ki az ősi városkát kerítő védőfalak mögül. Az aspremont-i gránitsziklák alól. A sűrű erdőség bozontos világából. A vidéki élet csendje, a környező természet végtelen nyugalma vette körül.

A fontainebleau-i erdő dús vegetációja néha szinte befonta indáival. Csüggedés, belenyugvás pihentette hetekig, hogy hirtelen, váratlan ösztönzésre heves munkába fogjon. Ilyenkor lehullott róla aggódás, gond, rémlátásos félelem. Festőállványa fel-felbukkant a vastag törzsű tölgyfák között, vízmosások öbleiben, a sziklás fennsík kopár magaslatain vagy a sással, vízililiommal benőtt, ingoványos tó partján.

Amikor festett, a természettel társalgott, azzal szövetkezett. A munka láza izgatottá s derűssé is tette.

Pedig mosolya, játékos kedélye, beszélgető kedve lassan elhagyta már. A tervszerű pihenés vagy a lusta tétlenség idején bánatba ernyedt, hallgatásba süppedt. Ilyenkor gondolatban végigszáguldott életén, emlékezete elmúlott éveire borult.

Már gyakran betegeskedett. Ilyenkor szállásán többnyire magányosan feküdt, volt úgy, hogy hétszámra - leginkább télidőben - szobájából ki sem mozdult. Madame Silon, a penziósnő - koros, kövér asszonyság, zsörtölődve szolgálta ki, s nemegyszer szemére vetette, hogy rendetlen, mindent szétdobál. Azért a "rossz" lakó - ki ráadásul hónapokig adósa is maradt - semmiben sem szenvedett kiányt. A házsártos öregasszony ellátta őt - ha szegényesen is - élelemmel és orvossággal is, és ápolta betegségében. Néha még éj szaka is felkelt, hogy lakója kínzó fejfájásán enyhítsen, hideg borogatással, zsályafőzettel s egyéb háziszerrel.

- Madame, ne hagyjon most magamra - így kérte néha Paál, s meséltetett magának a régi művészekről, akik itt éltek Madame Silon penziójában; már eltávoztak - ki Párizsba, ki meg a temetőbe.

Mint Théodore Rousseau is, aki itt halt meg Barbizonban, s akit már Paál is kikísért az erdőszéli temetőbe.

- Hárman laktak nálam akkoriban - mesélte az öregasszony -, jó barátságban voltak: Rousseau, Dupré, Diaz. Diaz de la Peña. Heveskedő öregember volt, nemhiába spanyol vér folyt ereiben. Gyönyörű tájképeket festett; hanem azokról sosem hiányozhatott valamiféle pucér nőszemély, Venus vagy Diana, így nevezte őket. Nem él már Diaz sem, Mentonban temették el. A harmadik, Jules Dupré volt a legfiatalabb, mégis legjámborabb. Talán azért vetette oly sokszor tekintetét az égre. Azért festette egyre az eget.

Mindezt jól tudta Paál, ha nem is ismerte mind a három művészt személyesen. Hisz hallott róluk eleget, s egyik-másik festményüket láthatta is. "Azért festette egyre az eget" - így mondta Dupréről Madame Silon. Lehet, hogy ez a megszállott ifjú festő szenvedéllyel ábrázolta az égbolt tüneményeit: izgalmasan torlódó felhőket, kavargó kékekkel, elfeketedő szürkékkel; a lemenő napot, barnába bágyadó vörössel; a felkelő hold aranysárga korongját, s a tündöklő nappali fényözönt, mely fehér ragyogásba vonja a világot.

Paál lehunyt szemhéja mögött sorra megjelentek Dupré izgatott egű festményei. És a többieké, akik, akárcsak ő, Silon anyó házában álmodták álmaikat, fogyasztották éveiket, erejüket. Akik itt éltek, égtek, terveztek, lázadoztak.

Rousseau-t szerette legjobban. Tisztelte, felnézett rá, mint nagy mesterre, mint a természet csodásan éles szemű s fáradhatatlan megfigyelőjére. Ő volt az, aki Dupréval és Daubignyvel megteremtette a barbizoni iskolát. Csodálta néhány kis képén az égboltozat alatt nyújtózó erdőséget, göcsörtös, sebzett vén tölgyeivel; a mezőket, a viharváró, nyugtalan vetést, az esti homályba merülő tisztásokat, a csendes mocsarakat.

Tájain sohasem szerepelt emberi alak. A hajnali vagy délutáni fényben legelő tehenek álldogáltak csupán, tóparton vagy a sekély vízben, mely reszketegen tükrözte vissza a lomha állati testeket.

Lám, a nagyszerű idős mester, Théodore Rousseau is azt hirdette, amit a fiatal kezdő Paál. "Az ember csak megcsúfolja a természetet."

S amit a fákról vallott: "Megértem a fák beszédét, váratlan mozgásukat, változatos formáikat, nyújtózkodásukat a fény felé. Az erdő üzenetét közvetítik nekem. Néma világ ez, mégis megértem a szavukat, ismerem szenvedélyeiket..."

Annyiszor ismételgette Paál e szavakat, mintha az ő lelkéből fakadtak volna. Ugyanazt érezte maga is.

Egy héten át reggeltől estig a Békák mocsara partján... Késői negyedik versenyzője a "vetélkedésnek", amelynek valaha a három művész - Théodore Rousseau, Diaz de la Peña és Dupré - volt résztvevője. Mindhárman megfestették ezt a tájat. Vajon Paál látta-e ezek közül az egyik képet is?

Alighanem csak Rousseau-ét, aki halovány esti fényben ábrázolta a tájat; a borús ég szinte letakarni készül a fákat és a mocsárt körülvevő bozótot. Bánat, közöny, magány, egyhangúság - ezt fejezi ki műve.

Dupré a leszálló éjszaka komor fenségében mutatja be a láp világát. De la Peña - a hajnali derű boldogságában, felröppenő madarak, felderengő fények, a levegő s a víz mozgása közben.

Paál László festménye egyikre sem emlékeztet. A táj valóságos képét leegyszerűsítette. Az ingoványos terület facsoportozata egymásba simul, közülük csupán egyetlen lombos fa emelkedik ki - talán magányát jelképezte ezzel.

Mihelyt befejezte a képet, félretette, s másikba kezdett. És megint a mocsár, megint a fák. Ez sokkal tetszetősebb volt, mint az előbbi. Gyönyörű volt! Ő látta ezt, s túlzottnak tartotta szépségét, a színek selymes összeolvadását; a fények vibráló reszketését. Az árnyékok bársonyos lágyságát. Túl szép volt ez a festmény. Ő pedig a természet drámai átélésére törekedett.

Még egyszer nekilátott.

S munka közben - gyötrő gondolatok!

Rossz emlékek s aggodalmak; elpusztult reménység, magány, korán elhervadt ifjúsága, kételyei - mindez fél éjszakán át, egészen hajnalig, kísértette.

Keserű szívvel állt a staffeláj előtt. Élete drámáját festette meg. A Békák mocsara összeszűkült, veremszerű lett, melybe belehullani pusztulás. Körülötte az aljnövényzet, csalóka szépségével, szinte az élet kísértéseit jelképezi. Fent kusza, hamuszürke és világosabb, a fényt áteresztő, fehér felhőrongyokkal terhes ég. Izgatott, heves ecsetvonásokkal rakta fel Paál a felhők színeit, izgatottan és türelmetlenül, akárha megsejtett rossz végzete siettetné. Néha egyenesen a tubusból a vászonra nyomta ki - s volt úgy, hogy spaknival s még kézzel is, görcsösen megfeszülő ujjakkal kente szét a festékeket, s csupán fent, a vásznon keverte el. Ott képezte a színeket, mintha karja valóságosan is felérne, mintha belenyúlhatott volna a természet élő szerkezetébe - dühödt teremtő, kétségbeesett, utolsó perceit érző titán, aki kapkodó karjával már-már felborítaná, szédülten, a világot.

A háttér távoli fái nyugalmasak. Hanem a kép két oldalán vadul hajladozó, fellázadt rabokként szabadulni akaró, fehér törzsű fiatal nyírfák s boglárfák; lombos ágaik ostorként suhognak.

Szenvedélyes, hol az életvágy élénkzöldjével harsogó, hol démoni sötétjével komorló színek szimfóniája avatja ünnepi remekművé a Békák mocsarát.

Benne volt a tájban élete; minden tulajdonsága, érzései és gondolatai.

Benne voltak korai öregségre ítélt arcvonásai, benne betegségének láza, s a szédülés, amely megforgatta előtte sokszor a világot.

S mindettől a sok szomorú hasonlóságtól lett olyan gyönyörű a kép.

A felismeréstől hirtelen jókedvű lett, boldog lett Paál, s ha nem félt volna attól, hogy saját magát bolondnak kell tartania - nótázni kezd! Uralkodott magán, elfojtotta a torkába toluló hangokat. De kezeinek nem parancsolt; két karja fellendült a levegőbe, mint ahogyan a fák emelik a nap felé lombos ágaikat. S félig akaratlanul, vagy készakarva talán - mint ahogyan a mulatozók eldobják poharaikat -, kicsusszant jobbjából az ecset, s félkört írva a levegőbe, a Békák mocsarába hullt.

Nem maradt fenn, a súlyos olajfesték lehúzta.

Paál nem bánta, nem is tudta talán. Ott állt, új festménye előtt, olyan felejtő gyönyörűséggel, amelyhez hasonlót a szerelmes férfi érezhet a meghódított asszony teste fölött.



A szót, hogy "remekmű", Millet mondta ki. Ő látta elsőnek a Békák mocsarát. Ott volt, amikor befejezte Paál.

A régi barbizoni művészek közül ő maradt itt még egyedül.

Az idős mester, a művészet szentje s megszállottja, ki ecsetjével próbált küzdeni a társadalmi igazságtalanság ellen, a Békák mocsarát, Paál művét szemlélve hosszan, teljes hittel, s komolyan kijelentette:

- Remekmű!

Paál meg erre a szóra olyat érzett: le kellene hajolnia kezéhez, Millet parasztian nehéz s kérges jobbjához, s megcsókolni azt.

Nem a festéstől volt durva keze; Millet maga művelte kertjét. Ásott, kapált, fát vágott. Így tudta még inkább - képein, melyeknek központi alakja mindig a dolgozó ember volt - önmagát adni. Erejét, erőlködését, fáradságát, derekának sajgását, vállának feszülését, ernyedését. Mint ahogyan jó néhányan előtte is, festők, szobrászok gyakran felvették modelljeik testtartását, meghajlását és görnyedését. Még vonásaik változásaiban is - haragos, vidám, feszült érdeklődésű arckifejezéssel - "utánozták" készülő képeiket, szobraikat. (Ingres-ről mondják, hogy ifjúkorában tapogatta rajzolás közben a gipszmodellt.)

"Remekmű" - ismételte Millet; s hozzátette, átölelve Paált, csalhatatlan megérzéssel:

- Miért vagy olyan szomorú, fiam? Fiatalemberben ennyi keserűség?

- De hiszen én... - kezdte amaz zavartan - úgy örülök! Most igazán nem vagyok szomorú. Mert jó a képem, dicséri a mester. Boldog vagyok! - kiáltotta -, boldog, hogy ön remekműnek nevezte. És... Jónak tartom én is. Nincs ennél... igazán nincs nagyobb öröm!

- Úgy van, fiam. De most... Gyere, hozd a képet, a palettát, a "chevalet"-t. Várj csak, segítek. Az egyik ecsetet, azt mondod, beledobtad a tóba. Tudom, hogy örömödben tetted. Ki így, ki úgy! Én akkor szoktam elhajítani, ha úgy érzem, hogy elrontottam valahol a képet, s át kell az egészet festeni. De azért én nem gyötröm magamat. Semmiért. Én már öreg vagyok, mégsem foglalkozom sem a szegénység, sem a sikertelenség, sem az elmúlás gondolatával.

Elindultak, kifelé haladtak az erdőből. Millet bőbeszédűen mondta tovább - hangjában önmaga és Paál iránt érzett szánakozással s vigasztalóan:

- Nem félek a haláltól. Corot gondoskodott már hosszú életemről. Nem vagyok babonás, de mégis... van benne valami. Akit halottnak híresztelnek, sokáig elélhet. De te még tovább élhetsz, sokkal tovább! Először - mert fiatalabb vagy, másodszor: mert a fákat fested! Barátjuk, testvérük vagy, velük élsz. Te a fák családjához tartozol. És ha ők mind túlélnek is - kell hogy legyen benned egy kevés az ő nedveikből. S az megtartja életedet nagyon sokáig!

Bölcs volt Millet és nagy művész. Mindez azonban nem jár a jóstehetséggel is. És ő rádöbbent erre, és elhallgatott.

Forrás: Barát Endre: Élt harminchárom évet (Regény Paál László életéről), Corvina Kiadó, 1972, 201-205. oldal

A fontainebleau-i erdő más festők képein

Claude Monet, 1865	Pierre-Auguste Renoir, 1866	Leon Kroll, 1906
Theodore Rousseau, 1850	William Morris Hunt, 1855	Nathaniel Hone,1868
Camille Corot, 1846	Frédéric Bazille, 1865	Gilbert Munger, 1900 körül