Paál László művészete a barbizoni festők eredményeit egyéni vonásokkal gazdagította. Barbizonban Paál munkássága idején már csak J. F . Miller élt a nagyok közül, aki az ott dolgozó fiatalabb festőkkel együtt a magyar mester tevékenységét is figyelemmel kísérte, és szenvedélyes hangú alkotásait igen nagyra becsülte. Kortársai közül Th. Rousseau-hoz hasonlították, később képeit Diaz de la Peña műveivel állították párhuzamba Valami mégis megkülönbözteti tőlük: előadásának lenyűgöző ereje és közvetlen élményeinek nosztalgiákkal teli kifejezése. Paál legjobb műveiben romantikus természetszemlélete realista ábrázolásmóddal és az atmoszferikus hatások érzékeltetésével párosul.
"Út a fontainebleau-i erdőben" című képén a fényben fürdő természetet a formák fellazítása nélkül, mégis vibráló, áttetsző, levegős hatást keltve ragadja meg. Palettáján a zöldek gazdagon tobzódnak: nedvesen csillogó olívzöld, egy-egy napsütötte levél sápadt zöldje, a mohán megcsillanó tengerzöld, a sejtelmes erdőmélyének sötétzöldje - s az erdei növényzet még számtalan színváltozata csillan meg a táncoló, bujkáló napfénycsóvákban.
Életében egyetlen műve sem került múzeumba, a hivatalos elismerést, a Salon "mention honorable"-ját is már súlyos betegen kapta. 1880-ban vásárolták meg két képét a Nemzeti Múzeum képtárának. Petrovics Eleké az érdem, hogy az I. világháború idején és utána a gazdasági nehézségek ellenére Paál Lászlónak egész teremre való művét tudta megszerezni a Szépművészeti Múzeum számára. Ezek közé tartozik ez a mű is.
Forrás: http://www.kfki.hu/keptar/magyar
...szintén 1876-ból való Út a fontainebleaui erdőben, mely Munkácsy Mihály tulajdona volt. Platánok sora közé vezet. Sima törzsük felnyúlik a képsík felső széléhez, magasba emelkedésüket hangsúlyozva. Oldalt és a háttérben az erdő sűrűje húzódik. A megtört napfény jobboldalról esik a térbe és világos, sárgászöld színre éleszti a lombokat. Az útra néhol vízszintesen húzódó sávokban napfény hull s a háttér fatörzseit napfényfoltok elevenítik. A megvilágítás legerősebben a baloldali sima, szürkészöldes platántörzsekre szóródik, ezekről is világosság esik a kép többi részére. A világos és még világosabb zöldek változatossága és egymásbaolvadása Paál egyik legremekebb művévé avatja ezt az alkotást. Az ifjú tavaszi erdő himnusza. Megfestésének módja művészpályájának tetőpontján könnyed, biztos, erőteljes: mintha maga a természet varázsolta volna vászonra ábrázatát.
Munkácsyt idézi emlékezetünkbe és összehasonlításokra csábít, megérteti, hogy valóságábrázolásuk mennyire rokon, mégha sok tekintetben különbözik is. Ezzel az elnevezéssel irodalmunk csodálatosképpen még nem igen foglalkozott. Csak Petrovics Elek érintette ezt a kérdést, a Magyar Tudományos Akadémián 1944-ben tartott Munkácsy Mihályról szóló előadásában. Szerinte egymáshoz való viszonyuk külön és tüzetes tanulmányt kívánna, de megállapításait röviden mégis összefoglalta, hangsúlyozva egyéniségük különbözőségét. Igazat kell neki adnunk abban, hogy Paál líraibb természet, Munkácsy drámaibb. De szembeállításukban, melyből megérzik, hogy Munkácsyt jóval többre becsüli, azt hangsúlyozza, hogy a szenvedélyes és tragikus hang Paálnak csak pályája végén és elvétve jelentkezik, míg Munkácsynak állandó sajátossága. Összehasonlításukban jellemző az a különbség, ahogyan az eget ábrázolják. Paál képein rendszerint az égnek csak egy-egy tenyérnyi foltját pillantjuk meg a lombok között, Munkácsy viszont nagy helyet szán tájképein az égboltnak, mely nála a drámai hatás főtényezője. Azt hisszük, hogy ez az elkülönítés egyoldalú szemlélet eredménye. Paálnak egész sorozatnyi festménye van nagy égboltokkal, Munkácsynak pedig egy sor tájképe nagy égbolt és tragikus drámai hangsúly nélkül.
Forrás: Farkas Zoltán: Paál László 1846-1879, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1954, 36. oldal
Noha nem önmagát festette rá a képre, jelképes értelemben ő az a figura, aki hanyag mozdulattal az út szélén áll, alig észrevehetően, az őt valósággal elrejtő és végzetesen körülölelő fák árnyékában. Hiszen nem arra szolgál, hogy az arányokat érzékeltesse, noha, mint egyik méltatója megjegyezte, szinte eltörpül a rengetegben, így magától értetődően növeszti óriásivá maga körül a tölgyeket. Ez a kósza alak ugyanis mást sugall. Azt hangsúlyozza, hogy az egyetlen élőlény ebben a számára mind inkább a félelmetességet megtestesítő sötét erdőben, vagyis hogy egyedül van a világban.
Forrás: Vadas József: A magyar festészet remekei, Corvina Kiadó, 2003, 86. oldal
|