A "Krisztus Pilátus előtt" bemutatóját |
CIKKEK, DOKUMENTUMOK | |
| Lipp Tamás: A sátán körzője | ||
|
Sz. Kürti Katalin: Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája |
||
|
Sz. Kürti Katalin: Munkácsy Krisztus- képei Amerikában |
||
| Elek Artúr: Munkácsy Krisztusképei | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
. . .
A párizsi bemutató után következett az európai körutazás, amelynek első állomása Bécs volt. Munkácsyt február 16-án fogadta a király. A találkozóról beszámoltak a hazai lapok is; az Egyetértés bécsi levelezője elégedetten állapította meg: "Munkácsy olyan fogadtatásban részesült, aminő csak fejedelmeket illet". Másnap, február 17-én érkezett haza, Budapestre. Már az időpont kiválasztása is telitalálat, minden bizonnyal ez is hozzájárult az esemény páratlan sikeréhez. Sedelmeyer, tekintettel a közelgő húsvéti ünnepekre, a kép aktualitására, valamint arra, hogy az 1874-es nászút után ez lesz a Mester első hivatalos hazai látogatása, úgy döntött, hogy az "érzelmes honi szemlét" a húsvéti passió idejére kell időzíteni.
1882. február 17-én, az Európa-szerte ünnepelt Mester, nyolc év múltán először, feleségével együtt hazalátogatott Budapestre, s magával hozta a frissen festett, mintegy huszonöt négyzetméteres "biblikus vásznat", amelyet leveleiben korábban Az én elítéltemként emlegetett, s amelynek később a Krisztus Pilátus előtt címet adta. Festmény Magyarországon még nem aratott ekkora sikert: a képet néhány hónap alatt több mint százezren nézték meg, a Műcsarnok előtt akkora volt a tolongás, hogy időnként lovasrendőröket kellett kivezényelni, de még így is előfordult, hogy a tömeg széttörte a korlátokat. Országos gyűjtés kezdődött, hogy előteremtsék a festmény megvásárlásához szükséges pénzt. A nemzeti összefogás jele, hogy elsőként Kovács Zsigmond veszprémi püspök, másodiknak pedig Wahrmann Mór, a budapesti Lipótváros országgyűlési képviselője ajánlott fel ezer-ezer forintot.
A honi kritikák szinte versengve dicsőítették a Mestert, "megjelenítő erejét" a legnagyobbakhoz: Rembrandthoz, Leonardóhoz, Tizianóhoz hasonlították; a "magyar géniusz" magasztalásába azonban gyakran disszonáns hangok is vegyültek. A Petőfi Társaság rangos folyóiratában, a Koszorúban például - György Aladár tollából - ezt olvashatjuk: "A képen Rembrandt alakjai elevenednek meg. Valamennyi arc közös családi vonásokkal bír. Nagy részét mintha jelenleg is ismernők a börze, a pénzarisztokrácia, s a demagógok(!) körében. Csak egy arc van közöttük, hol a művész némileg engedményt tett: a fiatal nőé. Ez is zsidó arc, de rajta van a rafaeli szendeség." Úgy látszik, hogy a "nemzeti művészet" megteremtésének hevülete előhívta az érzelmi antiszemitizmus vízjeleit.
Munkácsyt itthon, az indóházban elsőként a zenede küldöttsége üdvözölte, az asztalos ipartestület pedig, figyelembe véve a Mester egykori asztalos múltját, mindjárt dísztagnak választotta. Az egyetemi ifjúság fáklyás felvonulással tisztelgett, jelszavaival Munkácsyt, Kossuthot és a hazát éltette. Egy lelkes újságíró ezt írta a pompás eseményről: "Fáklyák vöröslő fénye világította meg a Mester robusztus alakját, amely őszülő, torzonborz hajával, hosszú, tömött szakállával, domború, nagy homlokával az igazi magyar alkat megtestesítője, nem véletlen, hogy külföldön őt tartják a tősgyökeres hun típus egyik illusztris képviselőjének."
Forrás: Lipp Tamás: A sátán körzője, Liget Műhely Alapítvány, 1993
Sz. Kürti Katalin
Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája
Munkácsy Mihály (1844-1900) Krisztus-trilógiája 1881-86 között készült, Párizsban. A két első festmény: a Krisztus Pilátus előtt (1881) és a Golgota (1884) még 1887-88-ban amerikai tulajdonba került: John Wanamaker vásárolta meg. Később, 1911-től a philadelphiai Wanamaker áruház különtermében állította ki, ahol minden böjti és húsvéti szezonban láthatta a nagyközönség is. Sajnos, 1988 februárjában elárverezték a gyűjteményt, így a Krisztus-képek két külön tulajdonoshoz kerültek. A harmadik mű, az Ecce homo (1896), a mester utolsó alkotása, hosszas vándorút után Debrecenbe jutott, s a Déri Múzeumban látható 1930 óta.
A "Krisztus Pilátus előtt" keletkezésére Karl Sedelmeyer - Munkácsy "menedzsere" és életrajzírója - így emlékezett vissza: "Miért ne válasszuk rögtön minden idők legnagyobb vértanúját, Krisztust, az istenembert, aki az egész emberiségért halt meg? Egy jelenetet szenvedésének történetéből?" - vetette fel a festőnek. Munkácsy meghökkent: "Igen, de hiszen ez egy szentkép lenne, amit már ezerszer megfestettek! Hogyan lehetne e tárgyból valami újat alkotni?"
Nem lehetetlen, hogy Sedelmeyer segített a "hogyan?"-t megtalálni, s eljuttatta hozzá Renan könyvét. Kétségtelenül hatottak Munkácsyra az európai múzeumokban látott analógiák, de nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk egyéb hatásoknak és személyiségeknek is. Az új felfogású vallásos témák festése, írása a "levegőben lógó" feladat volt 1880 körül. Ernest Renan (1823-1892 ) "Vie de Jesus" című könyve (1863) huszonhárom kiadást ért meg. Renan Friedrich David Strauss vallástörténeti kutatásait és 1836-ban kiadott Das Leben Jesu (Jézus élete) című könyvének szellemét folytatta. E teológiai írók az evangéliumok tartalmát mint mitológiai alapanyagot kezelték és elvetették a bibliai csodák lehetőségét. Strauss Krisztust mint egyszerű galileai zsidót mutatta be, aki egyszerre csak azt képzeli magáról, hogy Messiás. Renan abban különbözött elődjétől, hogy világot megváltó isteni embernek tartotta Krisztust. Ezt a jelenséget az egyház elutasította, üldözte, a tudósokat kizárta soraiból, a közönség és a művészek egy része viszont mint a felszabadítás, egy új életérzés eszközét ünnepelte.
Munkácsy előtt jó pár évtizeddel Ivanov orosz festő jelenítette meg isteni emberként Jézust. Munkácsy valószínűleg Antokolszkij orosz szobrász révén ismerte meg Ivanov műveit. M. M. Antokolszkij (1843-1902) Párizsban, Rómában élt, egyik legismertebb szobra a "Krisztus a nép előtt". Az ő révén ismerkedett meg Munkácsy Rjepin és Verescsagin festményeivel, de orosz kapcsolataiban biztosan szerepet játszott Zichy Mihály is, aki ekkor tért vissza Oroszországból. Nem elhanyagolható párizsi szomszédjának, Gustave Doré grafikusnak (1832-1883) hatása, aki 1864-ben készített Biblia-illusztrációkat.
1879-80-ban gyűjtötte a modelleket, kosztümöket, s tanulmányozta a londoni National Gallery-ben, a müncheni és bécsi képtárban lévő Krisztus-képeket. 1880 nyarán kezdett a hatalmas, 417X636 cm-es festménybe, s 1881 tavaszára lett kész a "Le Christ devant Pilate" címet viselő festmény. Mivel nem vehetett részt a Salon kiállításán, Sedelmeyer saját La Rochefoucauld utcai palotájában mutatta be. A siker óriási volt: naponta több ezren látogatták a kiállítást. Minden nagy európai és amerikai lap tudósítókat küldött, főként a londoni és New York-i újságírók mutattak érdeklődést, s beharangozták a készülő vándorkiállítást. "Ez az én Krisztusom, én éppen így fogtam fel, mint filozófust, mint embert!" - nyilatkozott Renan. Ez a kijelentés indokolttá tette a kérdést: vajon vallásos vagy forradalmi, netalán nihilista kép - ahogy egy orosz herceg nevezte - a Krisztus Pilátus előtt?
Sedelmeyernek arra is volt gondja, hogy kivédje a képet ért egyházi kritikákat. Megnyerte a párizsi Saint-Jean Társaságot, amelynek rendezvényén Desire Laverdant olvasta fel tanulmányát a képről. Megállapította, hogy Munkácsy vallását gyakorló, áhítatos keresztény, festménye pedig igazi evangéliumi dráma. "Anélkül, hogy tagadnók egy istenibb alkotás lehetőségét, kijelentjük, hogy láttuk Jézus Krisztusnak egy igazi és igen szép képét" - írta. Albert Réville, a College de Francé vallástörténeti tanára így nyilatkozott: "íme a műítészek és egyúttal a történelem Krisztusa, olyan Krisztus, amilyennek azt a hívők és egyúttal a XIX. század szabadgondolkodói is képzelik. E kép nemcsak a művészet, de az eszmék történetében is korszakot alkotó."
A vallásosság kérdéséről Munkácsy is nyilatkozott H. de Blowitz kérdésére, a londoni Timesban: "Sosem próbáltam isteni személyt festeni, mivel ami isteni, azt az ember nem képes megfesteni. Én az emberi alakban megjelent Istent akartam ábrázolni." Renan hatását mutatja, hogy lefestette Krisztus glóriáját és hogy meghívta Renant az ünnepi bankettre.
1882 januárjában Bécsben, februárban-márciusban Budapesten, 1882 tavaszától 1885 őszéig - kisebb megszakításokkal - Angliában (közben német városokban, majd Varsóban, Brüsszelben, Amszterdamban) vándorolt a kép, hatalmas sikert aratva.
1882 januárjában Bécsben, februárban Budapesten mutatták be tehát a Krisztus Pilátus előtt-et. A régi pesti Műcsarnokot (ma Képzőművészeti Főiskola) templommá alakították. Közel nyolcvanezer ember látogatta egy hónap alatt a nagy festményt, amelynek fogadtatásában két főpap vállalta a legnagyobb szerepet. Haynald Lajos (1816-1891) kalocsai érsek, aki már 1874-től ismerte Munkácsyt (palotájában látta vendégül a nászuton levő festőt), Ipolyi Arnold (1823-1886) besztercebányai püspök, aki valószínűleg ekkor ismerkedett meg Munkácsyval.
Ipolyi Arnold, úgy is mint a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat elnöke, hosszas előadásban méltatta a művet. Beszédét, akárcsak Szász Károly és Tárkányi Béla ódáját (Venite adoremus címmel) és a francia valláskritikai vitákat, közölte az Egyházművészeti Lap. Czobor Béla örömmel állapította meg itt: "Renan szavai sem ártottak e műremeknek: Munkácsy vallásos alkotása diadalmaskodott felettük."
Valószínűleg Haynald érsek sugallatára gyűjtés indult, amelynek célja a nagy festmény itthon tartása volt. Haynald és Kovács Zsigmond veszprémi püspök 1000-1000 Ft-ot ajánlott fel, példájukat azonban alig követte valaki. Annál nagyobb összeg jutott a lakomákra, a díszünnepségekre!
Eközben Munkácsy szakadatlanul dolgozott a második képen, amelynek először a Consummatum est (Elvégeztetett) címet adta, később lett Krisztus a Kálvárián vagy Golgota.
1884 húsvétján nyílt meg a szenzációt jelentő tárlat (Sedelmeyer palotájában), itt egymással szemben állt a két Krisztus-kép. 1884 őszén Budapesten volt a másodbemutató. A bemutató után Kalocsára, majd - Ipolyi Arnold kíséretében - Besztercebányára utazott a Munkácsy házaspár.
Eközben a Krisztus Pilátus előtt Angliában, Skóciában és Észak-Írországban vándorolt, majd eljutott a német és skandináv városokba is. Katolikus, református, unitárius, ortodox papok, prédikátorok beszéltek a nagy kép előtt, a hívek ezrei utaztak a bemutatókra.
Karl Sedelmeyer, Európa egyik legjelentősebb műgyűjtője 1886 őszén útra kelt Amerikába, s magával vitte a Krisztus Pilátus előtt-et. Munkácsy is utánahajózott. A lapok lelkesedéssel üdvözölték a festményt, egyedül a New York Times kritikusa nevezte az eseményt "az áhítatosság ürügyén történő pénzszerzés"-nek. A nagy sikerű kiállítás után egy mélyen vallásos férfi, John Wanamaker vásárolta meg a Krisztus Pilátus előtt-et, majd az 1887-ben bemutatott Golgotá-t is.
A nagy európai és amerikai diadalul után Munkácsy betegsége elhatalmasodott. Mozart-képe megbukott, Sedelmeyerrel kötött szerződése lejárt. Levelei sorra tanúskodnak kedélyállapota romlásáról, szkepszisének elmélyüléséről. Az egyik, feleségének szóló levelében ezt olvashatjuk, kis feszületével kapcsolatban: "Mindenáron ragaszkodom hozzá. Az utolsó éveken át jól megvédett, a védelme alatt akarok maradni."
Egyre több időt töltött gyógyintézetekben, fürdőkben, s közben robotolt; unalomig ismételte régi képeinek variánsait, holland modorú életképeket, illetve párizsi szalonképeket, portrékat festett. A 90-es évek elején ismét felbukkant a Krisztus-téma, s 1896-ra elkészült a trilógia befejező képe, az Ecce homo.
A mű bemutatója Budapesten volt, a millennium évében, az Andrássy úton levő Belle-Vue mulató udvarán, külön pavilonban. Hatalmas érdeklődés kísérte a bemutatót, a kritika véleménye megoszlott. Többen észrevették a festő fáradtságát, illetve hitevesztettségét.
Munkácsy már haza sem tért Párizsból, Baden-Badenben és Endenichben élt még négy évet. Műtermét és képeit 1898-ban elárverezték. A magyar állam ugyan nem törődött ezek megszerzésével, de nagy pompával temette el 1900. május 9-én.
Az Ecce homo-t Kádár Gábor nyomdász és grafikus vásárolta meg és vándoroltatta azzal a céllal, hogy a bemutató jövedelméből majd hazahozatja a művet. Hosszú vándorút következett: Budapest után Bécs, Brüsszel, Nagy-Britannia, Amerika.
1910 körül Európában és Magyarországon is feléledt a Munkácsy-kultusz. 1911-ben felavatták Munkácsy síremlékét, Teles Ede művét. Prohászka Ottokár püspök beszédében leszögezte: "Prófétai géniusz volt Munkácsy, mert híven, páratlanul meglátta Krisztus dicsőséges arcát; misztikus vallásos géniusz volt, mert elérhetetlen mélységekből fakadtak eszméi."
Felvetődött a gondolat, hogy a Krisztus-trilógia a Rezső térre tervezett Ferenc József templomban kapjon helyet. Két újságíró tárgyalni kezdett John Wanamakerrel, aki nem zárkózott el az eladás ötletétől. Pénz azonban még az Ecce homo megvételére sem volt. Ez a nagy kép ekkor került vissza Európába, és be is mutatták az Ernst Múzeum jubileumi Munkácsy-kiállításán, amelynek védnöke dr. Csernoch János hercegprímás volt.
1914-ben más gondja volt Magyarországnak és a fővárosnak is, így elodázódott az ügy. Ekkor Déri Frigyes (1852-1924) bécsi selyemgyáros megvásárolta a képet. Az ő hagyatékának részeként került a mű Debrecenbe, a Déri Múzeumba.
A Krisztus Pilátus előtt címet viselő képen Munkácsy Krisztus és Pilátus első találkozását ábrázolja. A két alak közti ellentétet, feszültséget elsősorban színekkel fejezte ki Munkácsy. Elmondta barátainak, hogy a Biblia olvasásakor Jézus ruhájának fehér színe gyújtotta fel először képzeletét. A történeti hűségnek megfelelően fehér ruhában van a helytartó is. Krisztus középen áll, tekintetünk az ő összekötözött kezéről indul el és Pilátuson át vezet tovább az anya alakjáig, az ágáló farizeusig, s vissza a főalakig. Munkácsy ecsetjárása feszültséget hordoz: élénken, szélesen, indulatosan, szinte vibrálóan kerültek fel a festékfoltok.
Krisztus és Pilátus második találkozását jóval később, 1896-ban festette meg Munkácsy. Ha "szó szerint" idézzük az evangéliumot, valóságos vallásos drámának érezzük az Ecco homo-t, ha eszmei mondanivalóját ragadjuk meg, moralizáló alkotásnak látjuk, amely kifejezi a beteg, fáradt festő szkepszisének elmélyülését.
A törvénykezési palota udvarán, megemelt oszlopos erkélyen áll a két főszereplő. Pilátus a töviskoronás, vörös köpenyes, megostorozott Krisztusra mutat. Szinte halljuk az erkély alatt hömpölygők kiáltását: "Feszítsd meg, feszítsd meg!" S ez a mozzanat, a túlzott elbeszélő jelleg tette Munkácsy művét kritika tárgyává. Krisztus arca beesett, meggyötört, égre szegeződő tekintete megtört. Ez a drámai portré Munkácsy utolsó önarcképét rejti.
Az emelvény alatt hömpölyög, hullámzik a tömeg; a mozdulatok, a heves gesztusok egymásba érnek. Munkácsy a hatalmas csoportkompozíciót úgy fogta össze, hogy az egyéni indulatoknak, karaktereknek is teret adott, s ezzel enyhítette a hatásvadászó, fáradt színvilágú mű hibáit.
A bibliai történés sorrendjében utolsó jelenet Krisztus megfeszítése, Munkácsy azonban másodikként, ereje teljében, 1884-ben festette meg a Golgotá-t.
Míg az első festményeknek zárt tér, a törvénykezési terem a színhelye, a Golgotá-é a Koponyák hegye. Ott az adott tér is segített összefogni a kompozíciót, itt a hatalmas természeti kép szinte elnyeli a csoportokat. Az első kritikák is kifogásolták, hogy tulajdonképpen két részből áll a kép: a Kálváriacsoportból és az eltávozó tömegből. Nem véletlen, hogy Munkácsy később négy-öt változatban is feldolgozta a Kálvária-részt. A legjobb változat, a drezdai feszület sajnos elpusztult.
Alig látható szálak kötik össze a keresztre feszítetteket és a távozó tömeget: a hóhér lajtorjája, a fegyverek és a másik szélről visszatekintő arab lovas. Az izgalmas, lélektanilag szépen motivált figurák mellett jellegtelen, kidolgozatlan alakok is előfordulnak a képen. A mű legnagyobb erénye a tájfestés. A vörösbe forduló lilás-feketés égalja szinte sugallja a Biblia természetleírását, az apokaliptikus képet (Máté 27).
A korabeli kritikák kifogásolták, hogy Krisztus alakja nem a középpontban áll, s hogy ezért nem felel meg igazán a vallásos eszménynek. Ha azonban összehasonlítjuk a három festmény Krisztus-alakjait, látnunk kell, hogy Jézus nem a bibliai történés során lesz egyre elesettebb, az "isteni" helyett egyre esendőbb, emberibb, hanem a megfestés sorrendjében.
Abban a korban, amikor "a vallásos szemlélet válsága nem hatott serkentőleg a vallásos művészetre, nem mozgósított új ábrázolástípusok kidolgozására" (Széphelyi F. György), jelentékeny tényező volt a magyar művészetben Munkácsy hármasképe. Nagy kár, hogy Magyarországon még Ipolyi Arnold és Haynald Lajos törekvései ellenére sem sikerült itthon tartani a két Krisztus-képet, ami talán egy Feltámadás megfestésére ösztönözte volna a még ereje teljében levő festőt.
Forrás: Vigilia, 1989/3 231-233. oldal
Sz. Kürti Katalin
Munkácsy Krisztus-képei Amerikában
A Krisztus-trilógiát senki - még Munkácsy Mihály - sem látta együtt, egymás mellett. A két első kép, a Krisztus Pilátus előtt (1881) és a Golgota (1884) 1889-ben, a párizsi kiállításon volt látható utoljára Európában, a befejező darab, az Ecce homo 1896-ra készült el, s "járt" ugyan Amerikában is, de soha nem állt két párdarabja mellett. A trilógia hányatott sorsáról, amerikai útjáról emlékezünk most meg.
Mint ismeretes, a Krisztus Pilátus előt-tet Karl Sedelmeyer, a nagystílű műgyűjtő mutatta be először párizsi palotájában 1881-ben. Sikerét látva elszállította a nagy képet Bécsbe, Pestre, majd kétéves angliai diadalútra. 1884 húsvétjára visszatért a nagy kép, s együtt láthatta a párizsi közönség az időközben elkészült Golgota társaságában. Pesten volt a Golgota másodbemutatója, Bécsben pedig a két kép közös kiállítása. Ezt követően a szigetországban vándorolt a Golgota, míg a Krisztus Pilátus előtt eljutott Berlinbe, Hamburgba, Stockholmba, Christianiába.
Karl Sedelmeyer - akinek arcmását 1879-ben Munkácsy megfestette - kiváló menedzsernek mutatkozott. Valószínű, hogy nem akadt Európában párja, vagy csak kevés. A két nagy Krisztus-kép diadalútja, európai, majd amerikai sikersorozata egyértelműen bizonyította ezt. Mindig megtalálta partnereit: Angliában az Agnew, illetve Mawson céggel, később, Amerikában, Wanamakerrel szövetkezett.
Míg Európa nagyvárosaiba - Párizst, Bécset kivéve - külön-külön, két-három év késéssel jutott el a két nagy biblikus kép, Amerikába egymás után, pár hónapon belül, illetve - bizonyos helyekre - együtt. Sedelmeyer ugyanis jól látta a közelgő gondokat: az impresszionisták diadalát, Munkácsy népszerűségének hanyatlását, elhatalmasodó betegségét,
másrészt azt, hogy Amerika még kiaknázatlan, jó felvevő piac, ahol Munkácsy képeinek nagy esélyei lehetnek. Ezért vitt 1886 nyarán amerikai milliomosokat a festő műtermébe, ezért melengette az ötletet, amit Munkácsy így jelzett Cecile-nek 1886. június 16-17-én írt levelében: "Sedelmeyer most volt nálam... arról álmodik, hogy Amerikába megy, hogy elébe menjen az üzletnek, ha már az üzletek nem jönnek elébe... Rábeszél, hogy menjek vele Amerikába arcképeket festeni és milliomosként hazatérni. Krisztusomnak amerikai kiállításán kérődzik. De nem talál rá vállalkozót, tehát ő maga akarja megkockáztatni." Később Sedelmeyer így fogalmazta meg az Amerikába vitel okait: "kötelező hála illeti azt az Amerikát, amelynek műpártolói elsőként ismerték fel a nagy művész zsenialitását... Ha Magyarország a szülőföldje, Franciaország művészhazája, egyre inkább Amerika lesz művei végső, maradandó otthona".
Ez a megállapítás igaz volt. Az ismeretlen fiatalembert, annak idején, Düsseldorfban meglátogatta John R. Tait újságíró és Willstaek vasgyáros. A milliomos 1870-ben megvásárolta és Amerikába vitte a Siralomházat (később a philadelphiai Academy of Fine Arts féltett kincse lett), a Milton pedig a New York-i Lennox Library termét díszítette 1879-től, miután Robert Lennox Kennedy megvásárolta a nagybátyjáról elnevezett könyvtár számára. Csendéletek, szalonképek sora volt már New Yorkban W. H. Vanderbilt, W. Astor, H. G. Marquand, A. Belmont, Moris K. Jesup, H. Hilton, F. Blumenthal, C. J. Osborn, 0. D. Munn, R. Stuart tulajdonában, W. E. Waltersnél Baltimore-ban, Gibson (Philadelphia) és Rice (Boston) gyűjtők, milliomosok otthonában.
1881 áprilisában egy nagy tanulmány jelent meg a The American art review-ben John R. Tait tollából, több festmény, rajz reprodukciójával, Munkácsy arcképével. Tait áttekintette Munkácsy életét, és leírta az Amerikában található művek egy részét.
Nem akármiért vitte tehát Sedelmeyer Munkácsy kiállítását Amerikába, súlyos milliókat remélt. A művészt is biztosította: nagyszámú és jól megfizetett portrémegrendeléseket kap odaát. Sedelmeyer megtalálta a számítását, Munkácsy kevésbé.
Sedelmeyer már 1886. november elején áthajózott a Krisztus Pilátus előtt című képpel, s megkezdte a kiállítás előkészületeit. Munkácsy is követte őt november 14-én, a La Champagne postahajón. Keservesen meggyötörte a tizenöt napos tengeri út, de fényesen kárpótolta a fogadtatás, amelyben része volt a kinn élő magyarok spontán lelkesedésének. Úgy várták és köszöntötték, mint annak idején Kossuth Lajost. Az ünnepségek szervezője Pulitzer József, a híres újságkirály volt.
1886. november 19-én nyílt meg a kiállítás New Yorkban a 23. utcában lévő Old Tabernacle kiállítótermében. Hatalmas sajtóáradat dicsérte a Krisztus Pilátus elöttet. Nyilatkoztak a művészek, politikusok, egyházi személyek, híres újságírók a New York Starban, a Theatre-ben, a Figaróban, a The Magazin of Artban stb.
Egyetlen negatív észrevétel volt: a New York Times kritikusa az eseményt "az áhítatosság ürügyén történő pénzszerzés"-nek tartotta.
Közép- és dél-amerikai újságokban is jelentek meg cikkek és komoly tanulmányok, példaként említsük meg José Marti, a híres kubai költő és Amerika-szerte ismert újságíró tanulmányát. New York-i levele 1887. január 28-án jelent meg a Buenos Aires-i Nacion című lapban. Ebben ezt írta a kubaiak Petőfije: "Ma elmegyünk oda, ahova egész New York ellátogat: megnézzük a magyar festő, Munkácsy Krisztusát. Éljen, éljen! - így mondják magyarul azt, hogy viva - kiáltozzák a festők, költők, újságírók, papok, politikusok mindenütt, ahol megjelenik Munkácsy, aki eljött New Yorkba mintegy azért, hogy még nagyobb hírverést csapjon képének és növelje látogatottságát... A pompa, amely útját kíséri, Rubens életére emlékeztet, aki mindent úgy szeretett, ha arany- és ezüsttel áttört szövet övezi..."
A siker valóban káprázatos volt. Munkácsy örömmel írta feleségének 1886. november 19-én: "a Rochefoucauld utcai jelenetek nagy megelégedésemre megismétlődtek", 25-én pedig arról számolt be, hogy "A tegnapelőtti bankett fenséges volt, vagy száz ember a pénzvilág és az értelmiség előkelőségeiből. Hétfőn utazom, hogy egy kis körutat tegyek Washingtonba, Philadelphiába, hogy megnézzem a városokat és az én Siralomházamat. Ma nincsen portréfestésem. Megyek meglátogatni néhány magángyűjteményt, a Vanderbilt, a Stuart stb. képtárt. A Miltonon kezdem, melyet még nem volt időm megtekinteni..."
Pár nap múlva részletes és mélyreható kritikát írt Munkácsy az amerikai gyűjteményekről.
Philadelphiában ismerkedett meg John Wanamakerrel, aki megfestette vele tizenöt éves leánykájának arcmását, és megvette a Három hölgy a parkban című képét. A milliomos később elmondta, hogy amikor először látta a Krisztus Pilátus előttet, nem értette, miért térdelnek a bibliát mormoló emberek százai a kép előtt. Fokozatosan szerette meg a képet, s jutott el a vásárlás gondolatáig. A valószínűleg holland ősöktől származó, mélyen vallásos John Wanamaker igazi self-made man volt. Alacsony sorból indult (édesapja téglaégető műhelyében dolgozott kilencéves korától), de a nyolcvanas évekre már Amerika egyik leggazdagabb embere volt. Róla is szól Kellermann karrierregénye, az Alagút.
Miután Munkácsy hazatért 1887. január elején, Sedelmeyer szorgalmasan küldte és adta el Amerikában - valószínűleg Wanamaker közvetítésével - Munkácsy képeit. Így került amerikai tulajdonba a szalonképek, holland modorú életképek sora 1886-87-ben. Vásárolt Charles Smith, Jay Gould, L. Roth, M. Fiske, A. Wilson (New York), Potter-Palmer (Chicago), Olivér Ames (Boston). Ekkor került a Metropolitan Museum of Artba a Zálogház. Ez a siker, valamint a Wanamakerrel kialakult üzleti kapcsolat biztosítékot jelentett Sedelmeyernek arra, hogy kiküldje a Golgotát is. Tudta, hogy nem kell visszahozni, mert a Krisztus Pilátus előttet már megvette Wanamaker 600 ezer frankért (120 ezer dollár), s természetesen saját hasznára kezdte vándoroltatni Amerika kiállítótermeiben, templomaiban.
1887-ben érkezett meg a Golgota (Christ on Calvary címmel) és a Mozart halála (ezt Gen Russel. A. Alger detroiti milliomos vásárolta meg). A Golgota bemutatója, 1887 októberében, ugyancsak New Yorkban, a Tabernacle kiállítóhelyiségében volt. Terjedelmes katalógus foglalta össze az eddigi bemutatók sajtóját, és részletes tanulmányt közölt. Az ötödik kiadás már tartalmazta az amerikai reagálásokat is, például Daniel Huntingtonnak, a New York-i rajzakadémia tanárának levelét, vagy a brooklyni Franklin utcai templom presbiterének beszédét. Két hónap alatt több mint negyven cikk jelent meg a New York Heraldban, a Daily Newsban, a The Churchben, a The Magazine of Art, a The Church Review című lapokban, a Starban, Theatre-ben, a Figaróban. Nyilatkoztak a New York-i, brooklyni, washingtoni unitárius, protestáns, katolikus, ortodox, zsidó, metodista teológusok és világi személyek. Több tízezer példány kelt el Chas. Koepping rézkarcából, amelynek darabja 30-125 dollár volt.
John Wanamaker e sikersorozat után megvásárolta a Golgotát is 500 ezer frankért (100 ezer dollár). A vándoroltatás után Lindenhurst nevű Jenkinstow-beli házában őrizte a két Krisztus-képet. Amikor tűz ütött ki, 1907. február 8-án, elsőként ezeket mentette ki a házból, rámájából kivágva. A restaurálás után Philadelphiában, az 1911-ben avatott Wanamaker-store-ba vitte. Ennek nyolcadik emeletén kialakított egy különtermet. 1914-ben már itt látta és írta le a két biblikus képet Reményi József. Egymással szemben, egymástól 15 méternyire helyezkedtek el. Köztük Munkácsy palettája, Barrias Munkácsy-szobra és egy néger festő, Tanner (akit Párizsban taníttatott Wanamaker) biblikus képei álltak. Az üzletet tovább vivő Wanamaker-örökösök közkinccsé akarják tenni a két festményt, ezért a böjti és húsvéti szezonban az üzlet nagy fogadótermébe-udvarába függesztik ki közszemlére.
Az eltelt száz esztendő alatt egyszer hajóztak vissza Európába a képek Wanamaker jóvoltából: az 1889-es párizsi világkiállításon szerepeltek és nagydíjat kaptak. Annikor elkészült az Ecce homo (1896), előbb Budapesten, Bécsben, Brüsszelben, Angliában, majd Amerikában mutatta be egy magyar-angol konzorcium. Elképzelhető, hogy Philadelphiában is bemutatták a harmadik nagy képet, de ekkor (1902-1906 között) párdarabjai még Wanamaker magánvillájában voltak, tehát semmiképpen nem szerepelt együtt a trilógia. A tízes években
- Ernst Lajos és Lázár Béla munkájaként - felmerült a trilógia összegyűjtésének ötlete. 1914-ben az Ernst Múzeumban bemutatták az Ecce homót, és tárgyalás indult Wanamakerrel. Ebben a háborús időszakban csak az Ecce homo visszaszerzésére volt pénz és erő, méghozzá egy magángyűjtő. Déri Frigyes jóvoltából. Ő vásárolta meg 1916-ban a trilógia utolsó és fáradt darabját, így látható ez Debrecenben, a Déri Múzeumban, míg párdarabjai Philadelphiában, a Wanamaker-store-ban, redukciói a Magyar Nemzeti Galériában.
Forrás: Művészet, 1987, 11-12. 45-49 oldal
Elek Artúr
Munkácsy Krisztusképei
Különösen alakult Munkácsy képeinek végzete. Alkotójuk korán elszármazott hazulról. A híre idegenben kelt föl. A siker, a dicsőség mind ott érte. Nagy festményeinek megvásárlásához Európa szegény volt és talán nem is eléggé lelkes. Az akkori Magyarország mindenesetre szegény, bár hiszen egy kis bátorsággal, egy kis elszántsággal futotta volna arra, hogy itthon marassza legnagyobb festőjének ünnepelt remekeit. Ha mindent számbaveszünk, a mester főművei közül csak néhány fiatalkori és néhány későkori alkotása van itthon: az Éjjeli csavargók, a Tépéscsinálók, az Újoncok az előbbiek közül (a "Siralomház" itthoni példánya már csak replika az Amerikába került eredeti után), s a Honfoglalás és Ecce Homo az utóbbiak közül. A Szépművészeti Múzeum évtizedes fáradhatatlansággal, igaz, összegyűjtött egy hatalmas teremnyi Munkácsy-képet s gyűjtésének eredményével Munkácsy értékelésének új korszakát indította meg, de azokat a műveket, melyek Munkácsy legnagyobb művészi erőfeszítéseit érzékítik meg, mindeddig nem volt módjában külföldről - sajnos, Amerikából - hazahoznia.
Így van az, hogy az a nemzedék, amely annak idején, mikor a Milton, a Krisztus Pilátus előtt, a Kálvária, a Mozart halála itthon is látható volt, kellő ítélettel tudott elmerülni beléjük, ma már vagy nem él, vagy az emberi életkor hanyatló szakában él, - a mai javakorú ember pedig még gyermek volt, mikor a Krisztus-képek megbámulására magával vitték őt megindult szülei. Így van az, hogy Munkácsy oeuvrejéből éppen leghatalmasabb és legnagyobb sikerű alkotásait nem ismerjük s kérdés, hogy azoknak híján egyáltalán beszélhetünk-e Munkácsy ismeréséről? A reprodukció, ha még oly sikerült, ha még oly részletező és nagyméretű is, nem pótolja az eredetit. Nem pótolják a hozzájuk készült részlettanulmányok és vázlatok sem, melyekből olyan pompás darabokat gyűjtött össze múzeumunk. És nem pótolják a replikák sem, még ha a mesternek végig sajátkezű alkotásai volnának is.
Ilyen két replika került most haza és látható az Ernst-múzeumban. Charles Sedelmeyer, Munkácsy ismert műkereskedője és barátja írja róla kiadott nagy illusztrációs könyvében, hogy a Krisztus Pilátus előtt-nek és a Kálváriá-nak ezeket a replikáit Munkácsy arra gondolva készítette, hogy az Amerikába származott eredetiket képviseljék Európában s talán a mester hazájában. Munkácsynak ez a titkos gondolata most valóra is bevált, a két replika itthon van és hihetőleg itthon is maradt. Kívánatos volna, és művészi értéküknél fogva meg is érdemelnék, hogy így legyen.
A felülről rájuk ömlő "szuffita"-világításban igen hatásosak. Különösen a "Kálvária", amely színkompozíciójában egységesebb. Sötétbarna alapról virítanak ki rajta a színek. Általában határozottabbak és élénkebbek ezek a színek, mint Munkácsynak itthon őrzött képein. Rendkívül hatásosak a feketével mélyített nagy kék foltok. A különböző színekben azonban nem foglalja össze tónus. Főként a nagy fehér foltok bontják fel a színkompozíció egységét. Hogy mindebben mi írandó az ugyanazon képtárgy megismétlésével járó kisebb érdeklődés és lendület rovására, az eredetinek ismerete nélkül lehetetlen megítélni. A részletekben jobban megmérhető a replika és az eredeti közötti különbség. A "Kálvária" képe mellé kifüggesztették ugyane kép megfeszített Krisztusának egyik tanulmányát (a Szitányi-gyűjteményből való). Milyen nagyszerű festői munka, a szélességnek, a lágyságnak és összegének: az erőnek milyen elragadó alkotása ez a félakt. Hozzá képest a replika Krisztus-alakja száraz és keményhatású. Érthetően, nemcsak azért, mert megismétlése egy meg nem ismételhető lendületnek, hanem azért is, mert a hazakerült replikák félakkora méretűek, mint az eredetijük. A kisebb méret egymagában is fékezőn hathatott a lendületre.
Művészkörökben mindig sok szó esett arról, hogyan szokta Munkácsy hírre kapott műveinek másodpéldányait elkészíteni. Nem egy fiatal magyar tanítványa volt, kikkel nagyjából megfestette a replikát s maga éppen csak végigment rajta ecsetjével. Egy Szubics nevű horvát származású festőnek maradt meg a híre, hogy az ecsethúzása szakasztott olyan volt, mint Munkácsyé. Ezt a festőt, ki a maga nevén semmit sem alkotott, különösen szerette az olyan másolásszerű munkához segítségül venni. Mind igaz lehet, de bizonyára csak Munkácsy históriás és modern tárgyú genreképeinek esetében. Ezek a művei nem tartoznak legsikerültebb alkotásai közé, de nagyon népszerűek voltak és különösen Angliában és Amerikában igen kelendőek. Ezeken bizonyára nagy tér jutott a tanítványok és segédek számára. Meg is látszik rajtok: nem egyikük teljesen idegen Munkácsytól: semmi sincsen meg rajtuk abból, ami művészetére nézve jellemző.
A Krisztus-képek replikáin nem valószínű, hogy nagyobb szerepet juttatott volna a fiataloknak. Lépten-nyomon a keze lendületére ismerünk rajtok és arra az aszfaltbarnával árnyékoló széles és lágy ecsetnyomra, amely egy húzásra rajzol, színez és mintáz. Leibl ecsettechnikájára emlékeztet ez a festőmód, Leiblnél azonban inkább öncél, szinte tüntető bravúr. Munkácsy finom átmenettel olvasztja egymásba ecsetjének nyomait. A két kép közül a Kálvária az, amelynek részein jobban megismerszik a mester keze. A kivégzés helyéről távozó csoportban a széles gesztussal magyarázó szakállas farizeus arcán szinte szemmel kitapintható Munkácsy kezenyoma. A Krisztus Pilátus előtt alakjain inkább a ruha megfestésén érzik a munkácsyas lendület. Milyen egy lélegzetre - majd azt mondhatni: egy suhintásra - odafestett a nézőnek hátat fordító római köpenyének barnája. És a kék színnek micsoda átható erejével - tüzével, mondhatnók - és mégis mennyi árnyalatával teljes a katona lándzsája végénél előrehajló ember köntöse. Ezt és sok más részletet csak Munkácsy festhette, mert bennük van az, ami benne legegyénibb volt.
Vannak a két képnek, főként a Krisztus Pilátus előtt-nek feltűnően gyönge helyei is. Ilyen a Pilátussal szemköztálló Krisztus fejének elmosódottsága, magának Pilátusnak bizonytalan rajzú feje, vagy a kisgyermekét tartó asszonynak kifejezéstelen arca. Ha az ember ezeket a részleteket az Amerikába került eredetiről készült fényképekkel hasonlítja össze, szembeszökővé válik az eredeti és a replika között való különbség. Munkácsyról írott könyvében Sedelmeyer azt állítja, hogy a két replika frissebb hatású az eredetijénél. Nehéz elhinni. Inkább a fáradtság jelei látszanak rajtuk, helyenként bizonyos merevségek és kiegyenlítetlenségek alakjában.
Mindezért arról, hogy a részletekben oly nagyszerű Munkácsy hogyan tudott forma- és színmennyiségeket összefoglalni, hogyan tudott nagy egységet alkotni, a replikák ismerete után sem tudunk véleményt alkotni. Kisebb képei erről többet mondanak, mint ezek a replikák, melyekben a színkompozíció darabos hatású. Milyen hatású lehet az eredetijük? A művészet dolgaiban senkinek sincsen joga a következtetésre. A művészet megítélése az autopsia feladata, az érzékelésé, minden eset külön-külön mérlegelésé, nem a behúnyt szemű logikáé.
Forrás: Nyugat 1926. 9. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/14110.h
