A PLEIN-AIR TÖREKVÉSEK ÉS AZ IMPRESSZIONIZMUS
A realista törekvések a múlt század közepe táján születtek
meg Franciaországban. Nem beszélhetünk itt átfogó stílusirányzatról,
hiszen a fő mesterek, Courbet, Millet, Daumier egymástól
meglehetősen eltérő felfogást mutatnak; de csoportosulásról
sem, mint a barbizoni iskola esetében, mely különben a
realista festészet előjátéka volt a tájképfestészet területén.
Igazi párhuzamai a kor valóságának szenvedélyes keresésében
inkább az irodalom területén mutathatók ki. Courbet a főszereplő
a realista festészet mozgalmában; az elnevezés - eredetileg gúnyos
értelemben - ugyancsak az ő műveivel kapcsolatban kapott szárnyra.
Vérbő, ösztönös festő volt, szenvedélyes hévvel kutatta
az eszközöket kora jelenségnek megragadására - tegyük hozzá
olyan hévvel, mely nemigen lenne magyarázható a korábbi
romantika nélkül. A "Birkózók" fiatalkori mű,
tipikus alkotása egy zseniális, nagyot akaró fiatal mesternek,
de még nem egységes megoldású. Az előtér lihegve küzdő
izomgubanccá alakult, zárt kontúrba szorított két alakja
semmivel sem kötődik a kép többi részéhez.
A már-már impresszionisztikusan festett közönség és háttér
távoli, külön világ; mint sokan megállapították már: a főszereplőket
bátran ki lehet vágni a képből. Gyűlölték és rajongtak érte;
vitathatatlan, hogy e nagy republikánus volt a festészet koronázatlan
királya. Elve, a realizmus, korszak-meghatározóvá vált,
fiatalok szegődtek hívévé; azok is nagynak tartották, akik
nem fogadták el a realizmus esztétikáját, mint például
Delacroix.
A következő évtized iskolateremtő mestere Édouard Manet.
Ahogy Courbet 1855-ös egyéni kiállítása revelációként
hatott, ugyanilyen hatása volt Manet 1863-as kiállításának,
amely március folyamán nyílt meg a párizsi Martinet-Galériában.
De még ennél is nagyobb vihart fakasztott a "Salon des
Refusés"-ben kiállított kompozíciója, a "Reggeli a
szabadban". 1863, a "Salon des Refusés" megnyitásának
az éve, korszakos dátum, a hivatalos és a haladó művészet
nagy, nyilvános összeütközésének a dátuma, indítója
annak a harcnak, amelynek az impresszionisták csoportkiállításai,
majd a "Salon des Indépendants" megalapítása voltak
a kulminációs pontjai. Ekkor erősödött meg az az útkeresés
is, amely az impresszionizmus megszületéséhez vezetett. Ennek
az útnak több állomása és a folyamatnak több összetevője
volt, de mindegyik így vagy úgy az impresszionizmus győzelmét
egyengette, és végső soron a modern művészet alapjait
vetette meg.
Az impresszionizmus története és esztétikája
Manet korai festményei, sőt még a konzervatív ízlés és a
kispolgári prüdéria dühét kiváltó két fő műve, a
"Reggeli a szabadban" és az "Olympia" korántsem
minősíthető impresszionistának, akár még előfutárnak sem,
hiszen a "Reggeli a szabadban" plein air értelmezése
nem merészebb, mint például Courbet remekművéé, az 1856-ban
festett "Szajna-parti kisasszonyok" című kompozícióé.
Manet a spanyol mesterek nyomán indult, sötét-világos
kontrasztú, bravúros festőiségű képeit Velázquez és Goya
művészete inspirálta. Az említett fő művei is klasszikus
ihletésűek, maga Manet sem tagadta, hogy a "Déjeuner"
szellemi előképe Giorgione "Koncert"-je, kompozíciós
megoldása, az alakok csoportosítása pedig egy elveszett
Raffaello-képről készített Marc Antonio Rainaldi-metszet variációjának
minősíthető. Az "Olympiá"- nál sem nehéz
felfedezni a modellt, az "Urbinói Vénusz"-t. A képek
forrása tehát a klasszikus művészet - mégis forradalmian újak,
vihart fakasztottak, új festői korszak nyitányát jelentették.
Manet képeiben ugyanis szakított a romantikus, a realista, a
tradicionálisan figuratív képértelmezéssel, festményein a téma
elveszítette a jelentőségét, a motívumok csupán képépítő
szerepet játszottak, pusztán plasztikai, vizuális jelentést
tolmácsoltak. A kép nem akart érzelmet ébreszteni, mellékessé
vált az ábrázolási funkció, nincs benne kritikai tendencia,
szimbolikus célzás, hanem csak formai viszonylatok rendje,
plasztikai jelek önelvű rendszere. Leegyszerűsítve l'art pour
1'art-nak nevezik e jelenséget, pedig nemcsak arról van szó,
hogy a művészet nem akar rajta túli erőket szolgálni, pusztán
önmagáért van, hanem Manet felfedezte, hogy a vizuális,
plasztikai jeleknek megvan a saját világa, az önmagában is
megálló rendje. Az értelem és az érzelem rendje mellett létezik
tehát a "szem logikája" is. E felismerés nélkül
nem született volna meg az impresszionizmus minden addig érvényes
formai konvenciót elvető forradalma vagy a cézanne-i életmű.
Hogy a probléma mennyire benne volt a korban, bizonyítja, hogy
nem egészen egy évtized múlva, más útról indulva, hasonló
felismerésekhez jutott a klasszicizáló német festő, Hans von
Marées és barátja, a művészetfilozófus Konrad Fiedler is,
aki 1876-tól publikált tanulmányaiban már teoretikusan is összefoglalta
a "vizuális nyelv" törvényeit.
A manet-i felfedezések mellett az impresszionizmus másik előfeltétele
a plein air törekvések megerősödése volt. A szabadban való
festés gondolata, és ami ettől elválaszthatatlan, a légköri
jelenségek figyelembevétele már a barbizoniaknál és
Courbet-nál is felvetődött, sőt érintette az angol tájfestő
iskolát is. Daubigny műterme már a táj volt, Corot is fogékony
volt az atmoszferikus hangulatok rögzítésére. Ugyancsak előfutárnak
minősíthető a provence-i iskola, amelyben Paul Gauguin művészete
láncszemet alkotott Courbet tájlátása és az oldottabb plein
air értelmezés között. Még nagyobb jelentőségű Boudin és
Jongkind példája, az úgynevezett honfleuri vagy saint-siméoni
iskola. Jongkindnek különösen akvarelljei árasztották a
tengerparti levegő frisseségét, a határtalan távlatot.
Boudin képei pedig főként Monet-ra hatottak, az utóbbi saját
bevallása szerint Boudin művei megismerése révén ébredt rá
arra, hogy tulajdonképpen mi is a festészet.
Az honfleuri iskola kedvelt témája a tenger volt, hasonlóan
Courbet ekkori korszakához, aki ugyancsak a 60-as években
festette monumentális tengerképeit.
A későbbi impresszionisták egyik ága, amelynek vezetője
Monet, Boudin példáján indult. E néhány fiatal művész a
hatvanas évek elején ugyancsak a tengert ábrázoló képekben
alakította ki a napfényt és a légköri játékokat már
figyelembe vevő, preimpresszionistának minősíthető stílust.
E fiatalok az akadémikus Gleyre festői műtermében ismerték
meg egymást, és 1863-ban Fontainebleau-ban, majd Boudin
mellett, a tengerparton festettek. Monet, Renoir, Sisley és
Bazille alkották e csoportot. Később, elsősorban Monet közvetítésével,
e kis csoport összeköttetésbe került az Académie Suisse néhány
növendékével, akik ugyancsak hasonló úton tapogatóztak.
Pissarro volt közöttük a legidősebb, és ide tartozott
Guillaumin, Cézanne. Pissarro Corot követője, és a
barbizoniak nyomdokán indult, Cézanne ebben az időben még
romantikus ihletésű, választott példaképe Delacroix és
Daumier.
A 60-as évek plein air festői nemcsak tájképeket festettek.
Igazi vágyuk sokkal inkább a nagy, figurális plein air kompozíció
volt, Manet "Déjeuner"jének a továbbfejlesztése.
Annál is inkább ilyen nagyszabású kompozíciók lebegtek szemük
előtt, mert csak ilyennel tudtak volna betörni a hivatalos
Szalonba, márpedig ez egzisztenciális szempontból létkérdés
volt a számukra. A 60-as évek elején ugyanis még semmiféle más
megélhetési lehetőség és érvényesülés nem állt a festők
előtt, mint az, hogy bejussanak és eladjanak, a Szalonban.
Jellemző Monet próbálkozása, aki az 1864-es Szalonban
szerepelt két honfleuri tájával, a következő évben azonban
hatalmas méretű plein air kompozícióba kezdett. Chailly-en-Biére-ben,
egy fogadó nagytermében és kertjében kezdte a Courbet műterem-kompozíciójánál
nagyobb méretű vásznát, amelynek témája egy szabadtéri
piknik, a XVIII. és XIX. századi francia festészetnek e
kedvelt témája volt. Vászonra vinni a kortárs emberek életét,
mégpedig nagy szabadtéri jelenetben, rögzítve a harsogó napfényt,
a természet isteni derűjét: ez volt Monet vágya. A nagy képet
ugyan anyagi okok miatt nem tudta befejezni, legnagyobb része tönkre
is ment, de a megmaradt középrész és a hozzá készített előtanulmányok,
illetve a hasonló témájú variációk mutatják, hogy milyen
újszerű, derűs, nagyszabású kompozícióról álmodott.
Hasonlóra vállalkozott Bazille is. Miután azonban e nagy
kompozíciókkal nem sikerült betörni a Szalonba, a művészek
jobb híján a kisebb képek, a portré és főként a táj felé
fordultak, annál is inkább, mert a 70-es évektől meginduló
magánvásárlások is - az impresszionisták nem jómódú családból
származó részének egyedüli megélhetési forrása - a kis méretű
képek iránt mutattak érdeklődést. A figurális plein air
kompozíció utáni vágy azonban nem veszett el, és ha kisebb
formátumú képekben is, egy évtized múlva Renoir e témakörben
festette fő műveit, mint például az 1876-os keletű "Le
Moulin de la Galette" vagy "A hinta" című kompozíciót,
1881-ben pedig az "Evezősök reggelijé"-t. A
szabadban piknikező fiatalokat megjelenítő plein air kompozíciók
remeke a magyar Szinyei Merse Pál fő műve, a "Majális",
amelynek születési ideje is egybeesik a francia plein air törekvésekkel.
A plein air kompozíciók, hasonlóan az honfleuri iskola műveihez
vagy az 1866-tól Pontoise-ban tevékenykedő Pissarro tájképeihez,
magától értetődően a természethez, a szabad levegőhöz, a
tájhoz kapcsolódtak. Manet, Monet és Degas azonban csakhamar
felfedezték a mindinkább világvárossá növekvő Párizs festői
gazdagságát, a nagyváros új varázsát. Manet 1862-es festménye,
a "Zene a Tuileriák kertjében" volt a nagyvárosi élet
mindennapjait rögzítő képek nyitánya, melyet csakhamar követtek
Degas lóverseny- és balettképei, Monet, majd Pissarro párizsi
látképei. Felfedezték Párizst, a boulevard-ok lüktetését,
a környékbeli séta- és kirándulóhelyeket, mint például az
írók által is kedvelt és Maupassant által megörökített
"La Grenouillére"-t. Courbet és a barbizoniak, sőt
az honfleuri iskola tagjai még a vidék festői voltak. A nagyváros
mint festői motívum az impresszionizmus vívmánya.
Manet korszakos jelentőségű működése és a megerősödő
plein air törekvések mellett még néhány más összetevő is
gyorsította az impresszionizmus kibontakozását. Mindenekelőtt
a japán művészet felfedezése. 1854-től kezdődtek a
francia-japán kereskedelmi kapcsolatok, ekkor jutottak el Párizsba,
először áruk borító papírjaként a japán fametszetek. A rézmetsző
Bracquemond csakhamar fel is fedezte a legnagyobb fametsző,
Hokusai művészetét. 1862-ben már kis butikban lehetett vásárolni
a japán fametszeteket. Az 1867-es világkiállítás Keleti
Pavilonja pedig ugyancsak ízelítőt adott Távol-Kelet művészetéből.
A japán fametszet megismerése revelációként hatott. Hatása
több rétű volt, másként hatott az impresszionisták első
nemzedékére, mint az őket követő posztimpresszionistákra.
Az impresszionisták még elsősorban az újszerű természetlátást,
az európai kompozíciós szkémáktól eltérő jelenetezést, képszerkesztési
módot fedezték fel. Míg az európai festészet kompozíciós
szkémája a színpadszerű jelenetezés, a klasszikus perspektíva
vonalhálózata volt, a japán metszeteket merész átvágások,
feszített térkonstrukció jellemezték. Különösen Degas
hasznosította képei szerkezeti szkémájában a japánok
metszetein tanultakat. De inspirálta őket a japán fametszők
variációs szisztémája, tehát az az eljárás, hogy ugyanarról
a témáról több variációt készítettek. Különösen Monet
ragaszkodott sokáig e szisztémához. A fametszetek dekorativitása,
a vonaljáték inkább a posztimpresszionista nemzedéket inspirálta.
Ugyancsak gyorsította az impresszionizmus diadalát a fotográfia
fejlődése. Az impresszionisták saját elveik igazolását látták
a fotográfiában. Elsősorban a pillanatfelvétel lehetősége,
a dekompozíció, a dolgok újszerű rögzítése foglalkoztatta
őket, és e munkájukban rokon momentumnak érezték, hogy a fotó
is a pillanatfelvételre koncentrál.
Az impresszionisták csoporttá szerveződésének, a volt
Gleyre-műterem és az Académie Suisse csoport találkozásának
elsősorban anyagi meggondolás volt az oka. A hivatalos Szalon
zsürije a 60-as években is csak elvétve engedett be egy-egy
modern képet, a kommün leverése után pedig még szigorúbbá
vált, hiszen a művészi forradalom mélyén a társadalmi
forradalmat sejtette. Márpedig a megélhetést csak a kiállításon
való érvényesülés biztosíthatta. A jómódú Manet, Degas
vagy az egy ideig a bankár apjától támogatást élvező Cézanne
nem szorultak rá ugyan a mindenképpeni eladásra, Pissarro,
Monet és Renoir azonban valóságos művész-proletárok voltak,
kiszolgáltatottjai a vásárlás véletlenjének. Tragikus és
felemelő, hogy e fiatal művészek milyen nehézségeket, milyen
döbbenetes nyomort vállaltak, de elveikből nem. engedtek. A művészettörténet
egyik legnagyobb paradoxona, hogy ezek az úgyszólván szüntelen
a koplalás ellen küzdő, ócsárolt, meg nem értett, egyéni
tragédiákat átélt művészek írták a festészet történetének
egyik legoptimistább, napfénytől harsogó fejezetét. Monet-t
a viszonylag jobb módú Bazille támogatta, Renoirt is elsősorban
festő barátai, Pissarrót is vékonypénzű barátok. Néha
akadt egy-egy mecénás vagy műkereskedő, aki néhány száz
frankért, sőt gyakran csak néhány tízért képet vásárolt
tőlük. Először "Pére Martin", majd 1870 után az
impresszionisták mentőangyala, Durand-Ruel volt állandó vásárlójuk.
Az árak azonban rendkívül alacsonyan mozogtak, csak a már
elismert, sőt a "Bon Bock" képével az 1873-as
Szalonban sikert is arató Manet kapott csaknem 1000 frankot
festményeiért, a többi impresszionista éhbérért festett.
Joggal mondhatta ekkor a festő: "Olyan vagyok, mint a
versenyló, elnyerte a nagydíjat, de nem kap mást, csak szénát."
A helyzet csak a századforduló táján változott meg, a XX. század
elején pedig Degas egyik már korábban magántulajdonban levő
képe aukción 435 000 frankért kelt el.
Az impresszionisták első kiállítása botránykővé, a
vicclapok csemegéjévé vált. Ekkor kapta a csoport az
impresszionista elnevezést, amelynek forrása Monet 1872-es képének
címe: "Impresszió, a felkelő nap". Az 1876-ban
rendezett második bemutatkozás, ha lehet, még nagyobb vihart
keltett. A közvélemény csak a 80-as évektől kezdve békült
meg az impresszionistákkal, amikor már újabb, formailag még
merészebb csoportok borzolták a konzervatív kedélyeket.
1874 nem csupán az együttes jelentkezés miatt korszakos dátum
az impresszionizmus történetében, hanem ekkor kezdett Monet,
Manet, Renoir, Sisley és Caillebotte a Párizs melletti kis üdülővárosban,
Argenteuilben dolgozni. Itt került Manet is a legközelebb az
impresszionizmus elveihez. Ekkor kezdődött az impresszionizmus
fénykora, művészettörténeti győzelme, még ha jó ideig támadták
is őket.
Az impresszionista csoport nyolc együttes kiállítást
rendezett, az utolsót 1886-ban. Ugyanebben az évben Durand-Ruel
New Yorkban mutatta be az impresszionistákat, és ugyancsak ő
volt az, aki 1883-tól megkezdte az egyéni tárlatok; rendezését
is. A nyolc kiállítás résztvevői időnként cserélődtek,
személyes torzsalkodások is mindig meg-megbontották a
soraikat.
Az impresszionizmus következetesen szenzualista volt; megtalálta
a közvetlen érzéki megismerés festői rögzítését. A
minden prekoncepció nélküli látás művészete volt. A tárgyak,
a dolgok a valóságban az emberi szem számára színek hordozójaként
jelentkeznek, a szem és az agy aktivitása formálja meg belőlük
a tárgyak képét. Minden csak szín, illetve a színek és a fény
találkozása, a színek fénytelítettsége, világításbeli
fokozata, a festészeti terminológia szerint: valőr. Az
impresszionisták nem elsősorban a szín festői, azaz koloristák
voltak, hanem sokkal inkább a fény festői. A fény felbontja a
lokálszíneket, a levegő rezgése elmossa a szilárd körvonalakat,
a megvilágított színek hatnak egymásra, a felületeken
reflex-hatások vibrálnak. Az impresszionizmus előtt a festők
látását különféle előítéletek preformálták, stílus-,
ábrázolásbeli konvenciók, szkémák alakították. A természetet,
a tárgyi világot a tradíció vagy az iskolákban, műhelyekben
tanult szempontok szerint nézték. Az impresszionista festő,
mint a hirtelen látni kezdő vak ember, akinek nincs semmiféle
látáselőítélete, preformált víziója a csak érzékileg
felfogható látványról, mindent a maga szűzi tisztaságában
lát, illetve mindenekelőtt csak azt konstatálja, ami közvetlenül
hat a szem recehártyájára: a szín és a fény találkozását.
Cézanne mondotta Monet-ról, akinek művészetét joggal lehet
az impresszionizmus modelljének tekinteni: "Monet nem más,
csak egy szem, de micsoda szem!" Csakugyan, maga Monet is
megdöbbenten vallotta be, hogy egyszer egy nagyon kedves barátja
halottas ágyánál azon kapta rajta magát, amint ösztönösen
azt kereste, hogyan módosítja a halál az elhunyt halántékán
a színek viszonylatait és fokozatait. Minden látvány tehát
azonnal öntudatlanul színbontó, valőröket kereső
mechanizmust indított el benne.
Az impresszionisták a dolgokat úgy ábrázolták, ahogy az
adott pillanatban látták, a tárgyak színeinél nem törődtek
a tudott színnel, hanem csak a pillanatnyi látványélmény
vezette ecsetjüket. Ezért hiába tudták például, hogy az
emberi arc színe rózsaszín, magától értetődően ráfestettek
zöld reflexeket, a fehér ruhára pedig kékeket, ha az atmoszféra
rezgése, a napfény színeket bontó hatása az adott
pillanatban igazolta e reflexeket. A kritika és a közönség gúnyolta
is őket érte, hiszen az ő szemüket rabságban tartotta még
seregnyi látáskonvenció, nem merték a tudott és megszokott
ábrázolásbeli szkémákkal szembehelyezni a prekoncepció nélküli,
tiszta látvány igazát. A "teinte", azaz a színminőség,
a "ton", a szín fényteliségének világításbeli
fokozata amelyet a régi értelemben vett tónustól elhatárolóan
később inkább valőrnek neveztek - és a reflex voltak az
impresszionisták vissza-visszatérő műszavai. Megfigyeléseik
mindig konkrétak és ösztönösek, bár felfedezéseiket az
optikai törvények is igazolták, ők azonban tudatosan nem támaszkodtak
és nem is hivatkoztak e törvényekre. Ez csupán az
impresszionisták utódainál, a divizionistáknál figyelhető
meg.
Az impresszionizmus festői
Az impresszionista alapelv tételszerű tisztaságban jobbára
csak a 70-es évek közepén érvényesült, elsősorban az
impresszionista festők argenteuili korszakában, amikor Manet,
Monet, Renoir és Sisley úgy szólván egyazon stílusban,
ugyanazon motívum előtt dolgozott.
Az argenteuili korszakután-amikor is inkább csak a személyes kézjegy,
a sommázó, szerkesztő vagy a részletekben jobban elfelejtkező
látás különbsége választotta el egymástól az
impresszionista festőket - az impresszionizmus formakörén belül
többfajta művészi irány, egyéniség bontakozott ki, megtartván
azonban valamiképp a kapcsolatot az impresszionistaelvvel. Édouard
Manetnak (1832-1883) különben is csak az argenteuili korszaka
minősíthető impresszionistának, társaitól eltérően ő nem
a fény, hanem a szín festője. A friss festői meglátásokat rögzítő,
vázlatos ecsetkezelése azonban késői korszakában is sokat
megőrzött az impresszionizmus üdeségéből, a pillanat hímporából.
Par excellence festő volt, a nagy spanyol és velencei mesterek
vagy közvetlen elődei közül Delacroix örököse.
Mestere Thomas Couture (1815-1879), az akadémizmus egyik
legismertebb képviselője "A rómaiak hanyatlása" című
óriási vászon festője volt, de nem is annyira őtőle tanult,
mind inkább a múzeumok tanulmányozásából: a Louvreban
Giorgione, Velázquez és Delacroix képeit másolta. Első
korszaka még romantikus ihletésű, formamegoldása a spanyol
mestereket idézte. Járt is Spanyolországban, több képének
motívuma jellegzetesen spanyol ("Lola de Valence";
bikaviadal-jelenetek).
Új korszakának nyitánya a "Zene a Tuileriák kertjében"
(1861-62) című, kis méretű, mozgalmas kompozíciója. Itt
figyelt fel először a plein air problémára és a nagyvárosi
motívumokra. E korai korszak fő művei azonban a botránykővé
vált "Reggeli a szabadban" és az "Olympia". A két kép joggal minősíthető a modern festészet indító
mozzanatának. A kompozíciója ugyan tradicionális - sőt hangsúlyozottan
reneszánsz előképekre, Raffaello-, Giorgione- és Tiziano-féle
kompozíciós megoldásokra megy vissza, és a téma sem különösen
újszerű. A reneszánsz óta vissza-visszatérő motívum volt a
szabadban mulatozó, piknikező társaság - sőt gyakran
szerepeltek a női figurák között aktok is. Az Olympia pedig a
régi fekvő Vénusz-jelenetek modernizálása, egy párizsi
varieté öltöző kerevetjén nyugvó szerelemistennő kacér pózú
ábrázolása. Ha a kispolgári prüdéria erkölcstelenséget is
látott a két kép szenvtelen, kendőzetlen asszonyábrázolásában,
a botrány valódi oka még sem ez volt, hanem a képek újszerű
festésmódja, a formaviszonylatok új értelmezése. Mert ha a
kompozíció még követte is a klasszikus képépítési normákat,
a színek összeválogatása, a merészen egymás mellé
helyezett dekoratív foltok, a plasztikus, szoborszerű mélytér-értelmezés
helyett a sík hangsúlyozása már hadat üzent a megszokott ábrázolásbeli
konvencióknak. Az akt fehérségének és a néger szolgálóleánynak
a színellentéte, a fehér drapériával kontrasztáló háttér
és virágcsokor, a figurák sziluetthangsúlya, a mélyteret érzékeltető
árnyék sutba vetése mind olyan vonás, amely az új megoldások
ígéretét hordta magában. De a modern művészet útját
egyengette e két kép szenvtelenül objektív, csak a formakérdésekre
koncentráló stílusa is. A téma itt valóban csak ürügy,
alkalom bizonyos formai összefüggések rögzítésére. Amit a
kép elmond - az nem olvasható csupán a témán, szimbólumokon,
ikonográfiai rejtjeleken keresztül, hanem csak az érzékeny
szem értheti meg. Kevés kép bizonyította annyira, mint Manet
"Olympiá"-ja, hogy létezik az önálló képi, vizuális
nyelv, a képzőművészeti gondolkodás is, amelynek öntörvénye,
saját lexikája és grammatikája van.
Manet-t a 60-as évek végén Courbet és Goya művészete inspirálta
("Reggeli a műteremben", 1867 és "Miksa császár
kivégzése"), majd mind közelebb került az ő példáján
induló, de az atmoszferikus hatások iránt fogékonyabb fiatal
festőkhöz, a későbbi impresszionistákhoz. 1873-ban Monet-val
együtt is dolgozott Argenteuilben, az itt festett képei
felelnek meg leginkább az impresszionizmus elveinek
("Argenteuil", "A bárka"). Késői korszakában
túlhaladt az impresszionizmuson, nagyobb szerepet szánt a
szerkezetnek, a formákat is jobban összefogta, megőrizte
azonban a festés hamvát, a pillanat szépségét. E korszakában
festői ereje a legnagyobb velenceiekéhez hasonlítható. Az
1881-ben festett "Folies-Bergére bárja" című kompozíciója
életműve sommája. Művészetének értékét már korábban is
felismerték. Jóllehet kezdetben a hivatalos kritika támadásainak
a célpontja volt, a fiatalok az (~ nyomán indultak, a 70-es években
pedig már hivatalosan is kezdték elismerni. Az 1884-es hagyatéki
kiállításának ugyancsak átütő sikere volt.
A Louvre tanulmányozása tette művésszé és mindvégig a múzeum
szellemében dolgozott. A komponálás ugyan sosem volt különös
erőssége - ezért is használt fel nagy kompozíciói szerkesztésekor
múzeumi előképeket -, mégis mindig ügyelt a képszerkezetre,
a foltok ritmusára, tehát a látványélmény véletlenjét a
festői tudatosság hálóján szűrte át.
Ha formanyelve el is tért Manet művészetétől, szellemében
Milaire-Germain-Edgar Degas (1834-1917) állt legközelebb
Manet-hoz. Őt sem érdekelte különösen a plein air probléma,
a bontott fény vagy a valőr. Még ha szabadban játszódó
jelenetet, utcaképet vagy lóversenyt festett is, akkor is
tiszteletben tartotta a formát, a rajzot, a dekoratív értékeket.
Rajzának tisztasága Ingres-re emlékeztetett, nem véletlenül,
mert Degas "a modern élet klasszikus festője" akart
lenni. Mindvégig küzdött benne a kettős vonzás: a
klasszikus, múzeumi művészet utáni vágy és a modern élet lüktetése,
a pillanatnyi mozgás ezernyi izgalma. Ő, a klaszszikus művészet
nagy ismerője és tisztelője, óvatosan került mindenfajta
szigorúbb megkomponálást, sőt, képeit nagy műgonddal
"dekomponálta", azaz mesteri rejtett kompozíciós
szerkezettel ébresztette a pillanatfelvétel esetlegességének
az illúzióját, sugallta a véletlenszerű konkrétságát.
Mindig borotvaélen táncolt, és sikerült neki a nagy vállalkozás:
a megkomponált komponálatlanság, a tudatos véletlen, a
klasszikusan modern. Utánozhatatlan bravúr, nincsenek is követői.
Történeti festőnek indult, majd Manet művészetét megismerve
vált az új törekvések képviselőjévé. Témakörét néhány
témacsoport alkotta: balett, koncert, lóverseny, fürdő nők.
Késői korszakában néhány művészetében szokatlan témájú
képet is festett, mint az "Abszint mellett" és a
"Vasaló nők" . E képeinek hangja Picasso korai műveiben
éledt újjá. Művészetének alapeleme a mozgás pillanatszerűsége,
ez vonzotta a balett és a lóverseny megjelenítéséhez. Könyörtelen
szemű művész volt - nemcsak a pillanatszerűséget leste el a
fotótól, hanem az objektivitást is. Mosakodó nőket ábrázoló
aktjait olyan szenvtelenül festi, mint tisztálkodó állatokat.
Előtte mindenfajta aktábrázolásnak volt valami szublimált,
nemes jellege, még Manet nagy botrányt fakasztó "Olympiá"-ja
is hódolat a női test előtt. Degas minden pátoszt, heroizálást,
istenítést elhagy. Szenvtelenül rögzíti az önmagával
elfoglalt mozdulatokat, esetlen hajladozásokat, szépítés nélkül,
fotószerű objektivitással közöl tényeket.
A 90-es évektől kezdve szobrokat is mintázott, mozdulattanulmányukat
formált viaszból. Feljegyzéseknek szánta csupán őket, a málékony
anyag tönkre is ment. Pedig a kor talán legnagyobb szobrásza
volt. Degas művészete egyéni színfolt a francia századvég művészetében.
Klasszikusan tisztán és izgalmasan modernül rajzolt, nagy
kulturális erők összegeződtek műveiben.
Néha-néha átmenetileg, különösen itáliai utazása után a
klasszicizálás felé fordult Pierre-Auguste Renoir (1841-1919)
is, de az ő egyéniségének nem felelt meg a szigorú stílus,
a szabatos rajz. Porcelánfestőként kezdte, 1862-ben került
Gleyre műtermébe, itt ismerkedett meg későbbi impresszionista
barátaival. Festői útját a barbizoniak és Courbet irányították,
ez utóbbi hatására utal a "Vadászó Diana" (1867) című
képe. Hatott rá Manet festőisége is ("Lise", 1867).
1869-től Monet-val dolgozott együtt Párizs környékén, a
Szajna-parton, majd Argenteuilben, itt alakította ki
impresszionista stílusát. Különösen a kedvelt kirándulóhely,
La Grenouilliére környékét és idilli motívumait jelenítette
meg reflexekt(Sl ragyogó, figurális plein air kompozícióin
("Le Moulin de la Galette", 1876; "Ebéd után",
1879, Frankfurt; "Az evezősök reggelije"; "Kislány
ostorral").
1881-ben Algériában és Itáliában járt, művészete a
klasszicizálás irányába fordult, Ingres hagyományának az ébresztője.
Késői korszakában mind nagyobb szerepet kapott képein a tömeg
festői ábrázolása, húsos aktjai már-már manierista jellegűek
("Fürdőző nők"). Öregkorában betegsége miatt
nemigen tudott festeni, Maillollal rokon szellemű szobrokat mintázott.
Az impresszionizmus festői között Renoir volt a legelomlóbb,
aki a részletszépségekért kockára tette az egész hatását.
A lágy reflexek, a puha körvonalak és összemosódó formák
jellemezték a többnyire lágy, harmatos leányokat és
asszonyokat ábrázoló képeit, amelyekben Boucher kacér
aktsorozatának a folytatója, természetesen azzal a különbséggel,
hogy ösztönösen felhasznált minden technikai újítást,
amelyet az impresszionista festési mód nyújtott.
A legtöbb impresszionista festő csak bizonyos korszakában vagy
művészete bizonyos összetevőjében minősíthető
impresszionistának. Manet csupán argenteuili korszakában,
Renoir és Bazille figurális plein air kompozícióiban, Degas képei
keresett dekomponáltságában és a mozgás megjelenítésében,
Cézanne és Gauguin is egy korszakában, Berthe Morisot pedig
inkább az impresszionizmus előtti Manet követője. Monet,
Pissarro és Sisley azonban életművük egészét tekintve is
impresszionisták.
A legkiemelkedőbb közöttük Claude Monet (1840-1926) volt,
akinek művészetében csakugyan testet öltött az
impresszionista alapelv. Talán véletlen, hogy épp az ő képéről
nevezték el a mozgalmat impresszionistának, de a véletlen
jelen esetben a szükségszerűség hordozója, történeti igazságot
teljesített. Joggal mondhatta e nevezetes képről, az
"Impresszió, a felkelő nap"-ról Monet mecénása és
harcostársa, Durand-Ruel, hogy "az új művészet
mintalapja". Már a figurális plein air korszakában is ő
volt a legkövetkezetesebb, a legfogékonyabb a fényfestés festői
problémái iránt ("Reggeli a szabadban", 1866). Mikor
már az ugyancsak matuzsálemi kort megérő barátja, Renoir késői
korszakában a szoborszerű, testes aktokat festi, ő akkor
fokozza "Nympheás" sorozatában a végsőkig az
impresszionista elvet, a mindenfajta prekoncepció és a kompozíció
teljes kizárását, és ekkor próbálja a maga érzéki totalitásában
visszaadni a látványt. O vette át a japán fametszők kedvelt
eljárását, az azonos motívum sorozatszerű feldolgozását
is, ez az eljárás az ő tevékenysége nyomán vált az
impresszionista alkotó módszer prototípusává.
A roueni katedrális homlokzatáról, a Temze-hídról, a szénakazlakról, tengeri
sziklákról, pályaudvarokról festett sorozatai különféle napszakokról,
megvilágításbeli effektusokról adnak helyzetjelentést; a rögzített
pillanatok egymásutánja a sorozatban a tűnő idő lüktetését érzékelteti. A
légkör remegése megszünteti a formák szilárdságát, feloldja az anyagot, a
puha, libbenő ecsetvonások mindmegannyi fénypehelyként szövik be a
képfelületet, és csak kellő távlatból, a szem recehártyáján sejtődik fel a
természeti motívum. Monet korai korszakában Courbet "A festő műterme" című
képéhez mérhető hatalmas plein air kompozíciók lebegtek a szeme előtt,
később elsősorban anyagi, eladhatási okok miatt vált a kis táblaképek
festőjévé. Műterme a Szajna-part, a vízen ringó bárka, a kertek, a
tengerpart, a mező . Amit korábban egy művön akart megvalósítani, azt képek
egymásutánjában valósította meg - illetve a XX. század elején ismét
feltámadt a vágya a nagyméretű plein air kép iránt
Camille Pissarro (1831-1903) ugyancsak mindvégig az
impresszionizmus elkötelezettje, amikor a fiatalok inspirálására
a divizionizmus foglalkoztatta, akkor is megmaradt az
impresszionizmus talaján, csak a közvetlen benyomást váltotta
fel a színbontás tudatos művelete. Egyébként ő, bár az
egyik legérzékenyehb szemű impresszionista volt, sosem tagadta
meg mestereit, a barbizoniakat, különösen Corot-t, akinek képei
szerkezeti rendjét köszönhette. Pissarro művészettörténeti
érdeme nemcsak művészi teljesítményében rejlett, hanem
abban is, hogy ő segítette Cézanne-t a saját útjára találni,
és művészete élő kapocs volt a barbizoniak, az
impresszionisták és a neoimpreszszionisták között.
Camille Pissarro hosszú és termékeny életútja során többször
is változtatta piktúráját. Az 1863 körüli Varenne-de-St.
Hilaire zöldellő táját még egyenletesen világítja meg a nyári
nap, akadálytalanul érvényesülnek a helyi színek - születőben
van az impresszionizmus.
Sisley is az állhatatosak közé tartozott. Nem ment oly
messzire a fényfestésben, mint Monet, ugyanakkor napfénytelibb
volt, mint Pissarro. Hogy az impresszionizmus nemcsak metódus,
hanem iskola is volt, azt nem kis mértékben épp Sisley mindig
megbízható minőségű munkássága bizonyította.
Az impresszionizmus Európában
Az impresszionizmus a francia kultúra gyermeke, csakúgy, mint a
gótika és ahogy a gótika bölcsője az Ile-de-France, úgy az
impresszionizmus is a Szajna-parton, Argenteuilben, Párizs környékén
született meg; az ottani légkör ezüstös párája, finom
remegése inspirálta az impresszionista festőket. Anélkül,
hogy túlbecsülnénk a földrajzi tényezők determináló hatását,
megállapíthatjuk, hogy a tengerpart légköri játéka nélkül
nehezen alakulhatott volna ki az impresszionizmus, mint ahogy az
sem puszta véletlen, hogy a levegőperspektíva problémája elsősorban
a németalföldi, a holland, majd az angol tájfestőket
foglalkoztatta. A mediterrán egyöntetű fényében a színek
sokkal telítettebbek, mintsem hogy alkalmasak lennének a festői
bontásra, a valőrök rögzítésére.
Az impresszionizmust tehát a francia festők alkották meg; de
ahogy a gótika is túlnőtt a francia kultúrkör határain, és
számos helyi változata alakult ki, úgy az impresszionizmusnak
is megvannak a Franciaországon kívüli variációi. Oly
modellszerű tisztaságban ugyan, mint a francia művészetben,
nemigen találunk rá példát. Sokkal inkább az
impresszionizmust közvetlenül megelőző plein air törekvéseknek
és annak az oldottabb, festői festésnek leljük meg a párhuzamait,
amelynek iskolateremtő mestere Manet volt.
A német festészetben a romantika, a biedermeier és a
naturalizmus túl erős volt ahhoz, semhogy az impresszionista
elv diadalt arathatott volna, inkább csak a plein air szelídebb
változata hódított. Leibl párizsi útjáról még inkább
Courbet és Manet művészetének a tanulságait vitte magával,
fejlődése azonban nem a formák impresszionista feloldása felé
vezetett, hanem épp ellenkező irányba, a holbeini formaszigor
felé. Korai képein pedzegette a plein air festés problémáit
a német Adolf von Menzel is (1815-1905), vaskohászatot ábrázoló
híres képén ("Vashámor", 1875) azonban a courbet-i
realizmust inkább csak a naturalizmus felé közelítette, történeti
jelenetei pedig a rokokó és az akadémizmus keverékét képviselték
(Nagy Frigyes udvara-sorozat, 1850-től). Egy egy képe azonban
mindig jelezte, hogy érdeklik a fényfestés problémái. E
kezdeményezésekből azonban nem születhetett életerős
impresszionista iskola. A század végén alakuló művésztelepek
- mint a worpswedei, weimari inkább a barbizoniakhoz álltak közelebb,
tagjaik realista vagy naturalista tájakat festettek, útjuk az
impresszionizmus kiiktatásával inkább a szecesszió stilizálása
felé vezetett. Az impresszionista elemeket is magába foglaló
plein air festés legjelesebb német képviselője Max Liebermann
(1847-1935) volt, aki Courbet, Millet és Munkácsy követőjétől
a század végén jutott el az újabb irányok jelentőségének
a felismeréséhez. Napfényjárta, oldott ecsetkezelésű képei
a német impresszionizmus fő művei.
1878 után, amikor Münchenben élt, rövid ideig Leibl is inspirálta,
stílusa szigorodott, de rövid intermezzo után visszatért az
oldott, impresszionisztikus modorhoz. Jelentős volt művészetszervező
tevékenysége is, 1900-tól a berlini "Sezession" vezére
volt.
A német szakirodalomban impresszionistának minősített többi
festő művészete átmenet a naturalizmus, az akadémizmus, a
szimbolizmus és az impresszionista oldottság között. A
szimbolista, illusztratív tematika Arnold Böcklin (1827-1901) képein,
gyakran öltött magára napfénytől ragyogó formát. Böcklin
koloritgazdagsága segítette például a magyar Szinyei Merse stílusának
a kialakítását. A pasztózusan, vázlatosan festő
impresszionisztikus festők közül a legjelentősebb Lovis
Corinth (1858-1925) és Max Slevogt (1868-1932) voltak.
A XIX. század első felének angol tájfestői a franciákat is
inspirálták, művészetük fontos összetevője volt a
preimpresszionista törekvéseknek. A 60-as és 70-es évek figurális
plein air festészetének, majd a tételes impresszionista iskolának
azonban már nem voltak számottevő képviselői. Az
angol-amerikai James Mac Neill Whistler (1834-1903) ugyan gyakran
nyúlt impreszszionista témákhoz, színhangulatokra épülő képei
gyakran már címükben is Debussy etűdjeire emlékeztetnek,
formailag azonban már közelebb állt a posztimpresszionistákhoz
és a szecesszióhoz.
Itáliában az úgynevezett "foltfestők", a
"macchiaiulik" közelítették meg leginkább az
impresszionizmust, jelentőségük azonban nem mérhető
egyetemes mércével. A holland Hendrik Willem Mesdag
(1831-1915), a belga Frans Courtens (1854-1943), a cseh Antonín
Slavícek (1870-1910) voltak rangosabb plein air, illetve
impresszionista festők. Az orosz festészetben a kritikai
tendencia mellett a formai kérdések, így az atmoszferikus hatások
rögzítése nem játszott különösebb szerepet, bár Rjepin,
Szerov, Arhipov, Levitan művein megtalálható a plein air festés
néhány eleme. Önálló impresszionista iskola azonban nem
alakult ki.
Nagyobb szerepet kapott a plein air gondolat a román és a
magyar művészetben. A román festészetben a barbizoniakkal
rokon Nicolae Jon Grigorescu (1838-1907) és különösen a
koloritgazdag Stefan Luchian (1868-1916) említhető. A magyarok
között Szinyei Merse Pál (1845-1920) és az ő nyomán induló
nagybányai kolónia volt az, amely megteremtette a magyar plein
air festészetet, és magába szívta az impresszionizmus számos
elemét. Szinyei a modern magyar festészet úttörője. 1864-től
a müncheni akadémián tanult, 1867-től Piloty tanítványa. Többet
tanult azonban Böcklintől, aki a kolorit kérdései felé irányította
művészetét. Nagy hatással volt rá Courbet művészetének a
megismerése ("Szerelmespár", 1870). 1869-ben néhány
friss impresszionisztikus vázlatot festett ("A hinta",
"Ruhaszárítás"), 1873-ban pedig megalkotta fő művét,
a "Majális"-t. Miután e képe nem aratott sikert,
elkedvetlenedett, hazautazott Jernyére, és Böcklinnel rokon
mitologikus képeket festett. 1874-ben alkotott "Lila ruhás
nő" című képe ugyan még a korai plein air kompozíciók
üdeségét tükrözi, de az 1882-es "Pacsirta" című
képe már fáradtabb, keményebb megoldású. A meg nem értett
festő sokáig abbahagyta a munkát, csak 1896 után, mikor is a
fiatal festők felfedezték a millenniumi kiállításon szereplő
"Majális"-t, kapott újra kedvet a festéshez. Késői
képei realista tájak. A nagybányai művésztelep alapító
mestere, Hollósy Simon (1857-1918) a naturalizmus, a realizmus
és az impresszionizmus elemeinek az ötvözője. Fő művének,
a számtalanszor variált "Rákóczi induló"-nak néhány
vázlata vagy a kis méretű "Zrínyi kirohanása" című
kép a figurális impresszionizmus első sorába tartozik. A
nagybányai iskola stílusigazodását azonban nem elsősorban
Hollósy, hanem Ferenczy Károly (1862-1917) határozta meg.
Ferenczy végigjárta a naturalizmustól a plein air festésen át
vezető utat egészen a posztimpresszionizmus dekorativitásáig.
A nagybányaiak képviselték ugyanakkor Magyarországon
Barbizont is, hatott rájuk Bastien-Lepage finom realisztikus
naturalizmusa, néhány képviselőjük eljutott a
posztimpresszionizmushoz is - ezért a nagybányai iskolát sem
lehet egyértelműen impresszionistának minősíteni.
Forrás: http://www.sulinet.hu/eletmod/hogyantovabb/tovabbtanulas/elokeszito/muveszettortenet/10het/index10.html
|