SZINYEI MERSE Pál (1845, Szinyeújfalu - 1920, Jernye)
Festő. Régi nemesi család sarja, apja Sáros vármegye
alispánja, majd főispánja, aki támogatta Szinyei Merse Pál
festőszándékát. 1864-ben beíratta a müncheni akadémiára,
ahol Strähuber, Anschütz, majd Wagner Sándor voltak mesterei,
de hamar kapcsolatba került a kiváló pedagógus Pilotyval is,
akinek 1868-ban növendéke lett. Mestereitől azonban csak a
biztos rajztudást, a szerkesztés szabályait tanulta meg, az
akadémikus formanyelvet sohasem vette át.
Már fiatalkori műveiben is megmutatkozott közvetlensége,
művészetének egyéni hangja, koloritgazdagsága. Pilotynál
együtt tanult Leibllel, s a müncheni tárlatokon találkozott
Courbet műveivel. 1872-ben Böcklinnel kötött barátsága is a
színek gazdagsága felé vonzotta. Egyéni formanyelve már
1869-ben kibontakozott a magyar plein air festészet első
remekeiként napvilágot látó Ruhaszárítás és Hinta c.
levegőjárta, friss vázlatában (mindkettő a Magyar Nemzeti
Galériában).
A következő években festett első jelentős művét, lírai
Szerelmespárját (Magyar Nemzeti Galéria), s ekkor kezdett
foglalkozni fő műve, az egyik legszebb magyar kép, a Majális
vázlataival, mely 1873-ban öltött végleges formát (Magyar
Nemzeti Galéria). Az európai festészetben is igen fontos
helyet elfoglaló ragyogó koloritú, életvidám plein air képe
azonban nem érte el a megérdemelt sikert, s alkotója kedvét
veszítve abbahagyta a rendszeres munkát. Hazajött jernyei
birtokára, megházasodott, gazdálkodni kezdett és inkább csak
kedvtelésből festegetett. Eközben is néhány remekmű került
ki ecsetje alól, mint pl. a feleségéről festett Lilaruhás
nő (1874, Magyar Nemzeti Galéria).
1882-ben Bécsbe utazott és ismét nekilátott a komolyabb
festéshez. Ekkor készült a Majálisnál kevésbé jelentős,
de annak tematikáját idéző Pacsirta c. képe. Ez is
kedvezőtlen bírálatot kapott, ami mindinkább kedvét szegte.
1887-ben történt válása még tovább rontotta
kedélyállapotát. Csak 1894-től állított ki ismét
(Hóolvadás, Pipacsos rét). Végre az 1896-os kiállításon a
Majális átütő sikert aratott, a fiatal nagybányai művészek
törekvéseik előfutárát ismerték fel benne.
A magyar plein air festészet megteremtője, a modern magyar
piktúra első nagy képviselője a nyugat-európai kortársakkal
egy időben fedezte fel a szabad levegő, a napfény festői
ábrázolásának problémáját s teremtette meg gazdag
színvilágú, realista táj- és portréművészetét.
1897-ben képviselővé választották. 1905-ben nagy sikerű
kollektív kiállítást rendezett a Nemzeti Szalonban, ugyanezen
évben kinevezték a Képzőművészeti Főiskola
igazgatójává, mely tisztségét haláláig megtartotta.
1907-ben részt vett a Magyar Impresszionisták és Naturalisták
Köre (MIÉNK) megalapításában, több képével szerepelt
külföldi tárlatokon s ott is döntő sikert aratott. 1919
tavaszán betegsége miatt visszavonult Jernyére.
Forrás: http://www.kfki.hu/keptar/magyar/s/szinyei/index.html
Szinyei-Merse Pál (Szinye-Újfalu, Sáros vm. 1845 - Jernye 1920)
A magyar festészet egyik legnagyobb alakja. A müncheni
Akadémián tanult, s noha egyik mestere az akadémikus K. Piloty
volt, őrá mégis Gustave Courbet friss természetszemlélete,
majd később A. Böcklin tiszta, erőteljes színei hatottak. Művészetében
az ember és táj kapcsolata, a természeti valóság gyöngéd
szépségeinek örömteli megragadása foglalkoztatta. Az élet
szeretetét és a természet szépségét sugárzó művei (Anya
gyermekével, Szerelmespár, Hinta, Ruhaszárítás) után,
1873-ban alkotta élete fő művét, a magyar festészet egyik gyöngyszemét,
a Majálist. E képe minden akadémiai kötöttségtől mentes
festő ábrázolás, pompázó színeivel, oldott körvonalaival
és napfénytől sugárzó ragyogásával megelőzte a francia
impresszionisták törekvéseit. A magyar plen air festészet
megteremtője, a modern festészet első nagy képviselője a
nyugat-európai - elsősorban is a francia - kortársakkal egy időben
fedezte föl a szabad levegő, a napfény festői ábrázolásának
lehetőségét, s teremtette meg gazdag színvilágú realista táj-
és portréművészetét. A maga korában nemcsak megnemértést
és heves ellenállást váltott ki, hanem hivatalos elismerésben
is volt része. Egy időben országgyűlési képviselő, aki
nagyúri módra élt, megengedve magának, hogy esetleg ne vegyen
ecsetet a kezébe. De a birtokára visszavonulva ha ritkábban is
vette kezébe az ecsetet, olyankor megkapó műveket alkotott.
(Lilaruhás nő, Pacsirta, családtagjainak arcképei). A Majális
1896-i kiállítása és ezúttal aratott nagy sikere után a
hazai művészeti közélet egyik vezető alakja lett, amit egyik
francia kortársa se mondhatott el magáról. 1905-től haláláig
a Képzőművészeti Főiskola igazgatója volt. Késői alkotásainak
plein air törekvései a nagybányai iskola fölfogásához állnak
közel (Hóolvadás, Őszi táj).
Forrás: http://www.virtuartnet.hu/adoma/cv.htm
Szinyei Merse Pál (1845-1920)
Felvidéki középnemesi családból származott,
alapvetően a természet csodálója, derűs szívvel vele élő
művész. Minden harciasságtól mentes egyéniség, noha
szenvedett mind egyéni, mind társadalmi konfliktusok miatt. Vázlatszerűen
könnyed, szinte tavaszt lehelő korai képei után (Ruhaszárítás,
Hinta) festi fő művét, a Majálist (1873), amelynek ragyogó
színei, sajátos perspektívája, közvetlen és póztalan életszerűsége
élénk ellenérzést váltott ki a máshoz szokott közönségnél.
Főleg Keleti bírálja élesen. Hiába bátorította Böcklin -
akinek hatására több művét festette -, hogy ne térjen le útjáról,
Szinyeit oly mélyen sértette az értetlenség, hogy
visszavonult, és hosszú éveken át alig festett. A derűs életkedv,
a látszólagos problémátlanság, amely a Majálist oly elragadóvá
varázsolja, már nem él a feleségéről festett Lilaruhás nő
(1874) arcképén, noha nemes fegyelme, magába forduló csendje
és színadásának sajátos ellentétei itt is erős
kolorisztikus tehetségről vallanak. A Majális csak sokkal később,
az 1896-os Millenáris Kiállításon aratott sikert a később
Nagybányára telepedett fiataloknál, és ezzel együtt Szinyei
több régebbi és visszavonultsága alatt festett műve került
előtérbe. Ezek nyugodt természetábrázolása, sajátos nemessége,
finoman tört színei már keveset mutatnak a korai évek könnyed
és levegős festőiségéből, gyors és mégis finom
ecsetkezeléséből. Ez okozta, hogy Szinyeit sokan az
impresszionistákhoz hasonlították, noha soha nem látta műveiket.
Újra felfedeztetésétől fogva Szinyei mint a Képzőművészeti
Akadémia tanára, majd igazgatója fejt ki fontos működést,
de korai műveinek magaslatát többé nem érte el. Vele a hazai
festészet egyik legnagyobb alakja száll kettétört élettel sírba.
Forrás: Dercsényi Dezső-Zádor Anna: Kis magyar művészettörténet, Képzm. Alap, 1980 359-360 oldal
SZINYEI MERSE PÁL
A magyar plein-air festészet törekvései Mészöly
halk szavú nyitánya után Szinyei Merse Pál (1845-1920) "Majális"-ában,
ebben a páratlan szépségű, európai jelentőségű remekműben
teljesedtek ki. A "Majális" szépsége, eleganciája és
derűje egyedülálló nálunk a keserű-józan XIX. században.
Pedig Szinyei életének tapasztalatai nem éppen szívderítőek.
Egyéni sorsa, de főleg működésének értetlenkedő, sőt
ellenséges fogadtatása mindenképpen kedvezőtlen mozzanat a
derűs életszemlélet kialakításához. Mindennek ellenére
Szinyei festészetét az élet szeretete és csodálata jellemzi.
Ennek oka a természettel való különlegesen bensőséges
kapcsolatában keresendő. Szinyei, ellentétben francia festőkollégáival,
a természet ábrázolását nem végső menedéknek érzi, hanem
a legalkalmasabb, mintegy magától értetődő feladatnak.
Szinyei optimista művészete a természetábrázolásnak egyedülállóan
magas foka; az utolsó száz év magyar művészei legfeljebb ha
megközelítették, de soha el nem érték azt a hangulati és
formai teljességet, tökéletes mesterségbeli tudást és azt a
bravúros könnyedséget, természetességet, amely elsősorban a
"Majális"-t jellemzi.
Szinyei Merse a vagyonos középnemességből származott, szülei
gondos neveltetésben részesítették. Családját liberális
48-as nemesi politika jellemezte, amely természetesen ebben a környezetben
a fiatal művész világnézete is lett, (Ezt fejezi ki az
1867-es Honvéd-albumba készített rajza.) Ennek ellenére nem választotta
a történeti vagy az életképfestő hivatását, mint hasonló
érzelmű kortársai. Művészetének fő témája a szűkebb
családi környezet és a jernyei birtokot körülvevő hatalmas
park: a szelíd, üde gárosi tájtól nyert ifjúkori élmények.
A természet csendjének áhítatos, bensőséges művészi átélése
indította meg leginkább fantáziáját és alkotó kedvét. Az
ő életműve is alapjában véve tájművészet, mint Paálé.
Realizmusa azonban másfajta, mint nagy kortársáé: a természetben
nem a tragikus ellentmondások szimbolikus-valóságos kifejezését
kutatja, mint Paál, nem keres vigaszt és feloldódást a természetben.
Abban a korban, midőn sok írónk és művészünk meghasonlott
önmagával és a társadalommal, művészetük felőrlődött,
lassanként elhallgattak, Szinyei még képes a szépségről és
a harmóniáról beszélni. Ezt a természet világában találta
meg, mely az ő ecsetje nyomán visszanyeri "paradicsomi"
szépségét, "boldogságos" és költői valósággá
nemesedik. Szinyei művészete - derűje és bája - menekvés,
egy olyan festői világ kialakítására való törekvés, amely
"hasonlít" a valósághoz, abból táplálkozik, de a szépség
és a szabadság idillikus jegyeit viseli magán, a humánum formálja
hangulatát, így jutott el a "terméketlen magyar ugar"
szomorú világából Szinyei egy magateremtette ideális valósághoz,
amelyben a szépség arányossága, az élet felfokozott Öröme,
a humánum az uralkodó princípium.
Éppen ezért München a jómódú fiatal festő számára nem a
gyors művészi siker, a művészet útján való meggazdagodás
csábító piaca volt, hanem az a másik, az otthoninál szebb
világ, ahol a származásával járó előítéleteket, megkötöttségeket
levetkőzhette, és a bohémvilág derűs, fesztelen életmódját
élhette. Szinyei tragédiája, hogy Münchenben festett költői
ábrándjait - a hazai kritika ellenséges hangját komolyan véve
- maga is egy kissé haszontalan és értéktelen időtöltésnek
kezdte hinni. Neveltetése következtében nem tartotta illendőnek,
hogy a konvenciótól elszakadjon vagy vitába szálljon vele, s
inkább elhallgatott, hogy csak akkor szólaljon meg újra a csalódott
ember rezignált hangján, amikor a fejlődés az ő iránymutató
műveit nemcsak igazolta, de a továbbiakban szinte példaképpé
emelte.
Életének ezt a tragédiáját és felmagasztalását fő műve,
a "Majális" idézte elő (1873). Mindaz, amit előtte és
közvetlen utána alkotott, valamiképpen ezzel a festménnyel
kapcsolatos; ami persze nem jelenti azt, hogy egyéb alkotásai
kevésbé értékesek, mint a "Majális", csupán jelentőségük
más természetű. Megszakításokkal kilenc évig tartózkodott
Münchenben, s ez a kilenc év fejlődésében olyan egyenes
vonalú, olyan céltudatos és következetes önneveléssel telt
el, amelynek méltó eredménye lett ez a festmény. Bár művészi
kiképzését Piloty mellett nyerte, említett Honvédalbum-beli
rajzát kivéve, egyetlen történelmi kompozíciót sem
alkotott. A Piloty-majmolás nem volt kenyere, mesterétől csupán
a technikára, a komponálás módjára vonatkozó ésszerű útmutatásokat
kapott és fogadott el. Már első müncheni műveiben
megnyilatkozik artisztikus előadásmódja, választékos
koloritja, a meghitt lírai hangulatok tolmácsolására való készsége.
Ezt bizonyítja egy sor, családja tagjairól festett arcképe,
amelyek a realista felfogás megkapó szépségű eredményei. Érdekes
összevetni ugyanazon női aktról festett tanulmányát Benczúr
Gyuláéval, hogy a természetesebb, festőibb hatásokra való törekvését
világosan meg lehessen ítélni.
Fejlődése során a legnagyobb hatást - az akadémizmussal
kolorista tendenciái miatt szemben álló - Böcklin, Courbet,
valamint az ő műveivel együtt Münchenben bemutatott barbizoni
festmények gyakorolták reá. Courbet-ban Szinyei csakúgy, mint
barátai, Leibl s köre, a festői realizmus mesteri példáját
látta, útmutatást, hogy a természet legkisebb részleteiben
is felfedezzék a nagyszerűt, a költői szépségűt és a festői
motívumnak valót. Böcklinnel való kapcsolata igen bonyolult.
Az antik mitológiát megelevenítő, nagy fantáziájú, eleven,
sőt néha túlságosan tarka kolorittal festő svájci német
mesterben Szinyei elsősorban azt a művészt becsülhette, aki
maga is szeretett volna lenni: egy a valóságból idilli szépségű
világot formálni tudó koloristát, a valóság megnemesítőjét.
Ez látszik 1868-ban készült "Faun és nimfa" című műven.
De a következő évben már ismét eltávolodott - legalábbis
tematikájában - Böcklintől, és plein-airben elhelyezett kétalakos
életképeket festett: "Anya gyermekével" (1869, New
York), "Szerelmespár" (1870-). Mindkét festményen az
alakok a természettel egységes hangulatban, egyetlen akkordban
kapcsolódnak össze. A gyengéden megfestett táj Szinyei művein
az emberi tartalmak nagyszerű visszhangjává válik. A jól
megfigyelt részletek feloldódnak a felületek foltszerűen
megfogalmazott nagyobb egységeiben, beleolvadnak a finom párás
tónusba. A két befejezett alkotással egyidőben megragadó színvázlatokat
is készített ("A hinta", "Ruhaszárítás"),
amelyeken festésmódjának bámulatos biztonságát, színadásának
tisztán csengő, újszerű harmóniáit csodálhatjuk. De
1870-72 közt semmit sem dolgozott, otthon élt ahelyett, hogy
tovább haladt volna a megkezdett úton.
Münchenbe való visszatérése után egy kissé mindent elölről
kellett kezdenie. A keresés időszaka következett, míg végre
műteremszomszédja, Böcklin biztatására nagy lendülettel
fogott neki az évek óta magában érlelt téma, a "Majális"
megfestésének. Több színvázlat után - ezekben csupán a
szituáció formai, aránybeli és megvilágításbeli problémáival
foglalkozott - megkezdte nagy vásznát, amelyet több hónapon
át műteremben festett. A festménynek az "Anya gyermekével-nél
és a "Szerelmespár"-nál - amelyek közvetlen előzményeinek
tekinthetők - több mondanivalója nincs. Arról beszél, hogyan
szabadítja fel a városból kiránduló fiatalság életkedvét
az árnyékos domboldalon uzsonnázás közben a természet harmóniája,
tavaszi pezsdülése. Az ember és a természet ezen a képen
fokozottabban egyet jelent: nemcsak hangulatilag, hanem a motívumok
jelentőségét illetően is. Csak annyit mutat meg, amennyi
egyetlen pillanat alatt ebből a kis jelenetből felfogható,
ennek értelmében az emberi és a természeti elemet nem választja
szét egymástól. A látványnak ez a tagolatlan egysége
azonban nem jelenti azt, hogy a "Majális"-on az ember
csupán a színt hordozó tényezővé válik, hogy az alakok a környezettől
csupán színes foltokat formáló felületükben különböznek.
Szinyei nagy gondot fordított a rajzra, alakjainak majdnem
plasztikus formát adott. Bár a nagy egységre és az idilli állapot
érzékeltetésére való törekvés következtében, továbbá
az alakok kis mérete miatt beható lélek-rajzra nem
gondolhatott, a ruhák színei, az alakok tartása és arcvonásai
mégis bőven áradó lírai érzelmeket közölnek, olyan érzelmeket,
amelyek felfokozzák a természet okozta benyomásokat.
Szinyei művét azonban nem csupán felfogásának egyöntetűsége,
kolorisztikus gazdagsága teszi rendkívüli és újszerű értékké,
hanem a festés, az atmoszferikus megjelenítés újszerűsége
is. A kompozíció legnagyobb része árnyékban van, ennek segítségével
mint ellentéttel érzékeltette a napfény sugarainak heves
zuhatagát. A fénynek ez a felfokozott intenzitása, a képek
koloritjában való döntő jelenléte teszi Szinyeit a francia
impresszionisták rokonává. Szinyei azonban nem ismerte a
francia impresszionistákat, sőt műve az impresszionisták kiállítása
előtt készült. De ha egyes megoldásbeli rokonságokban
egyezik is velük, festészete mégsem tekinthető impresszionistának,
mert alapvető elvi különbségek állnak köztük. Szinyei nem
mond le az emberi tartalomról, sőt a természetet is az emberi
érzelem körébe vonja, nemcsak az embereket, hanem a természet
legkisebb részletét is realista módon ábrázolja. Művészetében
az élet szépségeit szívósan igenlő fiatalos optimizmus, a
valóság szépségének ünnepélyes költészete, a derű és a
lélek békéje nyilvánul meg.
A "Majális"-t kortársai nem értették meg, mert nem
volt csattanós mondanivalója, mert színeinek elevensége az
akkor még szokásos aszfaltos festéssel, az un. galériatónussal
szembehelyezkedett. Nem látták meg, hogy Szinyei is a valóságról
beszél, ez a valóság azonban nem a festő tudásának megfelelően
módosult, egyszerűsödött, hanem a legnehezebb problémát, a
napsütést, a fény és az árnyék valódi megjelenítésének,
az ember és a természet együttes ábrázolásának legnehezebb
problémáit vette ecsetjére.
A "Majális" félreismerése, külföldön és Magyarországon
való megtámadása Szinyeit elkedvetlenítette. Ennek eredménye
volt, hogy az ezt követő plein-air képek közül a megkapó
hangulatú szabadtéri portré, a "Lilaruhás nő" (1874)
tónusában már bágyadtabb, a "Pacsirta" aktja (1883)
pedig keményebb, rajzosabb, konvencionálisabb. A hallgatás éveiben
még néhány szép arcképe készült, melyeknek közvetlen előzménye
a nemesre fogott tónusaiban Velázquezra emlékeztető, apját
ábrázoló arcképe (1870). Ezt követi felesége bársonyruhás
arcképe; velük Szinyei az emberi lélek nagy ismerőjének, a
bensőséges lírai portré - Munkácsy arcképfestészetéhez
fogható - kimagasló művelőjének bizonyul.
A "Majális" késői, 1896-os kiállítása és sikere után
Szinyei ismét ecsetet ragadott, de nagyobb igényű művet már
nem tudott alkotni. Kései művei között is akad néhány gyöngyszem,
ilyen a "Hóolvadás", az "Őszi táj".
Ezek felfogásuk természetességével, plein-air törekvéseikkel
és egyszerű témaválasztásukkal a nagybányai iskola megértését
segítették elő.
Szinyei Merse Pál a magyar festészetnek Munkácsy mellett
legnagyobb mestere, akiben a magyar nép természetszeretete, derűje,
a költői hangulatok iránti fogékonysága a legmagasabb formában
nyilatkozik meg. Művészetének e zavartalan derűje és harmóniája
avatja őt - festészetének európai viszonylatban is újszerű
törekvései mellett - a magyar festészet kimagasló mesterévé.
Forrás: A magyarországi művészet története, Corvina, 1970. 436-439. oldal
Önéletrajz
1845 július 4-én születtem Szinye Újfaluban Sáros vármegyében. Nagyon régi magyar nemes családból származom. Atyám Szinyei Merse Félix Sáros vármegye első alispánja, utóbb főispánja kiváló férfiú volt. Középiskolát Eperjesen és Nagyváradon végeztem hol az érettségit is letettem.
Gyermekkorom óta szerettem rajzolgatni, olajfestékkel festeni azonban csak Nagyváradon a gymnasiumi szabad napokon Mezey Lajos festőtől tanultam. Itt ugyan csak másoltam, de Mezey felismervén tehetségemet rábeszélte Apámat, hogy kívánságom szerint festészeti pályára engedjen, mely egyedüli hő vágyam volt, sőt eltökélt szándékom, mert praemontrei tanáraimnak, kik érettségi előtt megbuktatással fenyegettek azt mondtam: Az nekem mindegy! nekem a maguk érettségiére szükségem nincs, mert én festő leszek! Legfeljebb Atyámat szomorítanák. Ez hatott, és áteresztettek. -
1864 tavaszán Atyám felvitt Münchenbe az akadémiára. Itt lassan és nehezen haladtam antiktermen, Malschulékon át. Rajzolni kellett volna megtanulnom, de nem sikerült, mert professoraim nem a helyes rajzra hanem a caligraficus contour-rajzra tanítottak, a mihez semmi ügyességem nem volt. Festékkel és színekkel már jobban tudtam elbánni, ott otthon éreztem magamat, s akadémiai collégáim között is mint colorista voltam ismeretes.
1867 őszén felvétettem Piloty mesteriskolájába. Piloty iskolája akkor volt fénypontján, ekkor voltak iskolájában legjelesebb tanítványai, úgymint Makart, G. Max, Leibel, Defregger, Benczúr, sőt még Lembach mint régi tanítvány is állandó összeköttetésben állott az iskolával. Ezen környezet nagy hatással volt reám, alkotásaik serkentőleg hatottak, de hiába próbálkoztam az ő irányukban valamit alkotni, semmi sem sikerült. Piloty grosse Historische Compositioneneket követelt, ez már pláne nem ment, s így múlt el a tél meddő kísérletekkel. Collégáim a fiatal óriások már görbe szemmel néztek, bár pajtásnak a Pályt szívesen fogadták.
Eljött a tavasz, - azt mondták nekem: "machen Sie Landschaftstudien nach der Natur". - Kimentem, kerestem, - nem találtam sehol olyat mint a "Landschaftnak" lenni kell, sem jó középtér, se jó háttér, hát még a kellő barna árnyékú előtér? - Sehol sem találtam olyant mint a milyent a "képekre" festenek, mert a természetben minden egészen más! - sokkal egyszerűbb, de mégis sokkal-sokkal szebb! - Hogy egyeztessem én azt most össze? Bennem kell a hibának lenni, - még nem látom úgy a természetet, a hogy a festőnek azt látni kell. Néztem, kísérleteztem és tűnődtem tovább. - De képet is kellett már kezdeni, - belekezdtem hát a "Faun"-ba. Gondosan megfestettem a férfi aktot, fejet, kezeket, s behelyeztem őt a tölgyerdőbe aranyos napsugár reflexébe; itt a Makartos aszfalt árnyékok, a "Goldton" a húson s.a.t. követelményeknek meglehetett felelni, anélkül, hogy nagyon eltértem volna az erdőben meglátott színhatástól.
A Faun elkészült nymphástól, kiállítottam Münchenben, kiállítottam Pesten, s lázas izgatottsággal vártam a kritikát. Sehol egy szóval sem említették! Haza vittem szüleimnek. Itt csodálkoztak azon minek festek én annak az embernek kecske lábakat?
A nyarat falun töltöttem, lovagoltam, vadásztam, s mivel fejemen maradt a müncheni nagykarimájú kalap, még művésznek is néztek. Ez volt négy évi tanulmányom eredménye.
A falun sokat jártam, keltem, s szüntelenül motoszkált fejemben hogy kell hát ezt a szép természetet látni és megfesteni a képen? Néztem a zöld gyepet a kék eget, az úszó fehér felhőket, a tarka virágot a sötét fákat. Láttam a tájat napfényben, színpompában ragyogni, láttam fátyol felhők alatt, árnyék nélkül: alakot, gyepet, fát, bokrot, szelíd színharmóniában összeolvadni. De hát lehet-e ezt így megfesteni? Szabad-e? Hiszen én még ilyet képen festve soha sem láttam. Merjek e én ilyenbe belefogni, - én kinek dolgait mindenki csak félvállról nézi? - Így tépelődtem tovább.
Eszembe jutott azonban valami! -: festő pajtásaim kik múlt évben Párisban jártak a világkiállításon csoda dolgokat beszéltek a francia festőkről: képeik nincsenek componálva, egészen olyanok mint a természet! - Minden egyszerű világos színekkel festve, a zöld gyep világos zölddel zöldre, a kék ég kékre, a piros kendő pirosra! - Megálljunk csak! Hiszen ez ugyan az amit én akarok! -
Így lettem én a francia festők utánzója, mielőtt még tőlük egy képet is láttam volna. - Abinvisis.
Otthon pár családi portrait befejezve vissza mentem Münchenbe. Szerencsére mindjárt első nap találtam atelieremben egy nagyon kedvemre való pléh darabot, melyet talán pajtásaim szándékosan oda tettek, hogy reá egy skitzet fessek, mert a "Skitzel von Sinai" bizonyos hírességre jutott az iskolában. Elővettem tehát a kis pléhet, kétharmadát befestettem világos zöldre, ez volt a gyep, erre a legpirosabb czinoberrel ráfestettem a kiterített pokróczot melyre oda vázoltam a fiatal mamát galambszürke selyem ruhában fekete selyem fichu-vel ŕ la Marie Antoinette ölében a pólyás csecsemő kinek a nagyobbik leányka rózsaszín ruhában mezei virágokat szór szalma kalapjából, ott hever a mama szalma kalapja, lila napernyője és kendője. Virító barackfa, nyíló bokrok és fák a parkban, hátul látszik a nyaraló, fehér fátyolfelhők sápadt kék ég, árnyék sehol, - s készen lett első plein-air skitzem.
Piloty feljött, megmutattam neki a skitzet mondván, hogy ezt akarom nagyban megfesteni. Ő helyben hagyta: "Sehr originell, es freut mich." - Hagyta a képet egészen kedvem szerint megfesteni, s ha bele is szólt, mindig belement az én intentiómba. Piloty feleségének is annyira tetszett a kép tárgyánál fogva hogy a farbenskitzet neki kellett adnom. Igazolásául mondhatom hogy ő csak ott oktrojálta saját manierját a hol önállóságot nem látott. - A figurális részt, drapériákat jól megfestettem mindig szem előtt tartva a kis skitz hatását. A tájkép könnyen ment, annyira tele voltam a természet friss benyomásaival; egészen hasból festettem, pedig nagyon realisztikusnak nézett ki. Most már collégáim is jobb szemmel nézték picturámat, - originell és colorist lettem. Kedélyes élczek is hullottak: "Sinai mit der senkrechten Wiesen." H. Lossow.
A műkereskedés 1869 tavaszán nagy lendületet vett, angolok és amerikaiak szórták a pénzt. - Wimmer műkereskedő képemet 1.000 forintért megvette még mielőtt befejeztem, de kikötötte hogy a Kunstvereinban ki ne állítsam. Directe Salonjába küldtem hát, honnan rögtön Amerikába vitték, sőt Wimmer duplicatumot is rendelt melyet csekély változtatásokkal meg is festettem. Pénzem volt tehát elég, de képeimet senki sem látta, ennek káros hatását nagyon éreztem később.
Kisebb képeket és skitzeket festve közben, mindig kerestem és kísérleteztem. Egy ilyen kis tájképet stakétás kertet kiállítottam a Kunstvereinban, ezt a vaskalapos kritika megtámadással tüntette ki: "Einer von der äusersten Linken". - Brávó! Hiszen már észrevettek! - Így ment ez tovább. Utazásra is telt már most, lementem Velenczébe, megbámultam Veroneset a régi plain-airistát. Nyáron megnyílt az 1869 ki müncheni internationalis kiállítás, hol először láttam francia képeket. Courbet, Corot, Millet. Valóságos forradalmat csináltak ezek nálunk fiataloknál. W. Leibl és én hangos simfelésbe törtünk ki a müncheni iskola ellen, Piloty iskolájából azonnal kiléptünk s haranguieroztuk a fiatalokat. Courbet személyesen is eljött Münchenbe közénk, s így minden erővel agitáltunk, s magunkkal ragadtuk a fiatal gárda nagy részét. Így fordult München a modern irányba.
Most már én is biztosnak éreztem magamat látva hogy mégis nekem van igazam. Ateliert nyitottam s dolgoztam önállóan a megkezdett irányban. Többek közt festettem a széna petrencén heverésző szerelmes párt, egy delicaton megfestett, tökéletes kis plein-airt 1870 tavaszán. Különös véletlen hogy ezen képem feltűnően hasonlít Bastien Lepage híres "Le foin" című képéhez, melyet ő köztudomás szerint 10 évvel később festett. Ez a véletlen játéka annál különösebb mert ki van zárva hogy egyik a másikat befolyásolhatta volna. Ez csak a rokonérzésű lelkek véletlen találkozása egy ponton. - Ez a kép szintén sehol sem volt kiállítva, kitört ugyan a német-francia háború, Münchenből haza kellett utaznom s a képet Wimmernél hagytam bizományban, ki azt Amerikába eladta.
Evvel lezáródik művészi életem első cyclusa. - Életmódom a müncheni korcsmaélet Benczúr és Sáska Mihály társaságában, később G. Maxal benső baráti viszonyban voltam.
Mint mondám megint hazajöttem a szülői házba s kizökkentem a kerékvágásból, itt senki sem értett engem s én senkit sem értettem meg. Atyám arczképét megfestettem jól, aztán egy oltárképet kellett festenem, mi elvette már minden munkakedvemet. Léha semmi tevésbe sülyedtem.
1872 tavaszán ismét visszamentem Münchenbe, itt oly erős művészi élet pezsgett hogy engem is mindjárt magával ragadott, régi collégáim örömmel fogadtak. Egyik a Neueste Nachrichten-ben anonce-t adott be "Der Paly ist wieder da!" - Hozzá láttam a munkához. "Fürdőház" czímű képem nagyon sikerült, a Kunstvereinban feltűnt s mindjárt el is adtam 700 forintért. - Más képemmel meg egész fiascót csináltam, ez rossz volt, megfúlt a tónusban. - De most már benne voltam s nagy munkakedvvel és energiával tovább dolgoztam. Megkezdtem a "Majálist". - A szerencsés véletlen éppen akkor hozott össze Böcklin-nel.
Böcklint akkor üldözték, kigúnyolták sőt bolondnak tartották. Ő azért olympiai nyugalommal s jó kedvvel festette szebbnél szebb képeit. - Estefelé kimentünk együtt a Franziskaner Kellerbe s a jó sör mellett kitárta előttem lelkét ezt a gazdag kincses bányát. - Életemnek legszebb és legboldogabb korszaka volt ez mikor ezen igazi művésszel, a múlt század legnagyobb festőjével mindennap benső baráti viszonyban élhettem. - Ment is akkor a munka lázasan, Böcklin animált "zöldebbre még zöldebbre" - csak az élénk erős színekkel lehet a napsütést visszaadni, lila, piros, sárga, kék, barna, - a fehéren a könnyű kék árnyékok játéka, a csillogó napfoltok, - mindig feljebb és feljebb a skálával! - Az alakokhoz modelt használtam, de a tájat egészen emlékezetből, nem is kellett stúdium, magam előtt láttam minden fűszálat, virágot, csak le kellett írnom. - Magamat is ráfestettem a képre, hason fekve, falatozva, hátat fordítva. - Bevallom azon kritikusokra gondoltam kiknek képem nem fog tetszeni. -
Mikor elkészült kiállítottam a Kunstvereinben. A publikum megrökönyödött, - a festők között azonban nagy szenzácziót csinált. Beküldtem az 1873 diki internationális bécsi kiállításra. Nagy reményekkel vártam a succée-t mert éreztem hogy jót csináltam. - De nem úgy volt, - teljes kudarczot vallottam. - Képemet malícziából oly magasra akasztották, hogy teljesen meg volt verve. Dühösen felutaztam Bécsbe s kivittem hogy képemet a kiállítás megnyitása után két héttel, mikor már minden cathalogusban is benn volt, vissza adták nekem, mert az intéző körök meggyőződtek a nyilvánvaló malícziáról. Másik képem elől a világos ezüst-szürke tónusú fürdőház elől a fehér gyps figurát szintén eltávolították.
Teljesen le voltam sújtva. Még az sem vigasztalt meg hogy a "Fürdőház" a jury által "für Kunst" bronze Medaillal kitüntettetett. A Majálist még egy időre Miethke műkereskedőnél hagytam, de aztán haza vittem, s felajánlottam Pulszky Ferencnek ajándékképen a Nemzeti Múzeum számára, feltételül csak azt kötvén ki, hogy a kép jó helyen helyeztessék el. Erre Pulszky félvállról azt felelte: csak küldje fel a fiatal ember, majd meglátjuk micsoda kép az.
Megjegyzem, hogy a bécsi kiállítás rendezése alkalmával meglátta képemet még jó helyen néhány budapesti újságíró, s több lapban nagyon dicsérőleg írtak róla, hát Pulszky uram tudhatta, hogy micsoda kép az. - Ennek folytán persze fel nem küldtem. - Legjobb képem még ajándékba sem kell! Ez végkép elkeserített.
(1873) Otthon maradtam s megházasodtam a családi boldogság mindenért kárpótolhatott volna. Ebben reménykedtem s egyelőre nem szándékoztam képekkel a nyilvánosság elé lépni. Lefestettem feleségemet, egy pár skitzet, - többi közt a "Tourbillont" - s más apróságokat, de munkakedvem mindig hanyatlott. Minek is fessek? Jobbat a Majalesnél úgy sem tudok festeni, az meg senkinek sem kell, - Hát nem festettem! - Gazdálkodtam, lovagoltam, lakházat építettem, kertet alakítottam, gyermekeim, családi ügyek egészen lefoglaltak. Így múlt el több év.
Családomban nem találtam azt a boldogságot a mit reméltem, ehhez három gyermekem dyphtheritisben meghalt. Szép új lakházam, kertem ragály fészek lett, honnan menekülni kellett, nehogy még élő gyermekeim élete veszélyeztetve legyen. -
-1882-ben családostól felmentem Bécsbe, messzebb a családot bizonytalan jövőbe nem mertem vinni s ott volt Makart régi barátom, ennek révén megint be akartam állni a sorba pictornak. Itt festettem a "Pacsirtát", megkezdtem de be nem fejeztem a "Rococot". Kiállítottam a Majalest, Faunt, Pacsirtát s még néhány meglevő képemet. A bécsi kritika hidegen fogadott, a festők pedig vagy kicsinylőleg vagy ellenségesen viselkedtek. Már akkor kezdődött Bécsben a magyar gyűlölet. Eladásról szó sem volt.
Mivel hát sem nekem sem családomnak Bécs nem volt jó ismét haza mentem Jernyére. Képeimet: Majális, Faun, Pacsirta, feleségem arczképe 1883-ban kiállítottam Budapesten. Kelety Gusztáv volt akkor a hangadó kritikus, ő jónak látta felettem sajnálkozni: hogy a nagyreményű festő eltévelyedett s deliriun colorans-ban szenved. - A többi kritikus hidegen viselkedett, egy azért akadt, Berényi, ki meglátta a Pacsirtában a tavasz költészetét s dicsérőleg nyilatkozott. Eladásról itt már pláne szó sem lehetett.
Ezen újabb balsiker után természetesen végkép el kellett kedvemet veszíteni, s most igazán felhagytam a pictúrával. Jernyei atelieremben elraktároztam képeimet; s felé sem mentem; nagyon haragudtam ha kíváncsi vendégeknek atelieremet mutogatni kellett. Lemondtam!
"Hic ego sum barbarus, quia non intelligor." (Itt én vagyok a barbár, mert nem értenek engem.)
1887-ben elváltam nőmtől, ki remariaget csinált, magával vivén két leányomat az idegen családba. Fiam nálam maradt. Ez a családi katasztrófa végtelen sok keserűséget okozott. Anyagi gondok is súlyosan reám nehezedtek. Mondhatom nagy nehezen sikerült jó gyomromat s egészséges humoromat megmenteni.
1894-ben felkeresett magányomban Zempléni Tivadar, - nálam töltvén a nyarat - addig kapaczitált, míg ismét kezembe vettem az ecsetet. Befejeztem félbe maradt dolgaimat s a téli tárlaton kiállítottam az "Oculit", "Rococot", "Patakot" s egy kis őszi tájat. Ezek kedvezően fogadtattak, sőt az Oculit Őfelsége megvette. -
Megtört a jég, komolyan hozzá láttam a munkához, de ez nem ment úgy mint régen.
- Emlékezetből, - recte hasból való festés már éppen nem ment. - Szakítanom kellett régi eljárásommal, s neki ültem vásznammal ki, directe a természetnek; csak ez frissíthet fel, csak innen nyerhetek új erőt. Igaz is hogy a pictura olyan mint Anteus. Ha eltávolodik a természettől, elgyengül, hanyatlik. De ifjú erővel felvirágzik mihelyt direct érintkezésbe kerül a természettel, - az anya földdel, így volt ez minden időben. - A múlt században szemeink előtt játszódott le ez a processus. - A modern irány, a borzas fejű fiatal óriás legyűrte realismusával az aesthetikusok által mesterségesen construált akadémikus alkotmányt.
Hiába való minden okoskodás, picturát megtanulni nem lehet csak egy mestertől, s ez a mester a Természet. Ez a mi örökös mintánk. (Természet = külvilág)
Ez a mester azonban csak annak tárja fel gazdag kincseit a ki becsületes, őszinte és naiv, s hozzá mindig hű marad. Az megláthatja utolérhetetlen szépségeit. Ez meggyőződésem!
*
Tudom, hogy egyedüli erőm ez a szilárd meggyőződés. Tehetségem nem nagy, színérzékem jó, technikám egyszerű, routinról bravourról szó sincs ezt jól tudom. Magam sem tartom képeimet mesterműveknek, ezek csak útmutatók. Fog jönni a nagy tehetségű festő ki ezen a nyomon tovább haladva mesterműveket alkotand.
*
Kint, természet után festettem ezután képeimet az utolsó vonásig ott a helyszínén készre. Befejeztem a "Hóolvadást" egy régibb időben festett stúdiumot. Újakat is többet, de csak a "Pipacsból" lett kész kép.
1895 ben a téli tárlaton kiállítottam a "Hóolvadást" és "Pipacsot". - Ezek akkor semmi feltűnést nem keltettek.
1896 diki millenáris kiállításra minden meglevő képemet beküldtem, s itt teljes érvényre jutottam. - Különösen mikor Párisból hazajött a fiatal gárda, lelkesült, lármát ütött, engem banquettel ünnepelt, s a kritikát is magával ragadta, sikerem teljes volt. A "Hóolvadást" és a "Majálist" tartották legjobbnak. A Pacsirtát megvette Dr. Kohner Adolf, a Hóolvadást gr. Andrássy Gyula, a Majálist az állam, a Patakot br. Inkey és a Pipacsot (No. 1) Csáki B. Művészi hírnevem otthon meg volt állapítva s ezentúl a budapesti kritika mindig kitüntető elismerésben részesített.
Ez év octoberében voltak az általános képviselő választások. A héthársi kerületben országgyűlési képviselőnek választattam meg. A politikába egész lélekkel belementem, sikerült is a szabadelvű pártban positiót szereznem. Büszke vagyok rá, hogy Szilágyi Dezső barátságába fogadott s legmeghittebb gárdájához tartozhattam. A magyar festészet érdekében minden erőmből agitáltam hogy a művészeti oktatást reformáljam, s a párisi Julian mintájára école libre felállítására rábírjam a minisztert, de semmi sem sikerült; minden fegyverem visszapattant arról az erős chinai falról mellyel magát Benczúr és Kelety a hivatalos körök segítségével körül sánczolta.
Pedig milyen magas színvonalon álhatna ma a magyar nemzeti művészet, ha ezen felesleges sőt káros intézetek (Benczúr-iskola és Mintarajztanoda) helyett az École libre állott volna!
A politikai élet ugyan sok időmet rabolta el, de azért minden évben festettem egy pár képet és kiállítottam. 1897-ben kiállítottam saját arczképemet nyírfák között és egy esti tájképet. 1898-ban a "Falu alatt" czímű képemet.
1899-ben a tavaszi tárlatra beküldtem "Pipacs a búzában" (II) - ez nem jó kép volt, különösen nem sikerült a szivárvány. Ugyanakkor állítottam ki az Őszi reggelt - ezt megvásárolta az állam. Ősszel a Nemzeti Salonban állítottam ki arczképemet újra s több régi kis skitzet, ezek közül a "Tourbillon" nagy port vert fel. El is adtam őket.
1900. A Párisi nemzetközi nagy kiállításra elküldtem a Hóolvadást. Ez ott is feltűnt s megkaptam reá az ezüst medáliát. A téli kiállításon kiállítottam a "Reggelt", mit Ő Felsége megvett és az "Őszi tájat", melyet az állam az országos képtár részére megvett. Időközben régi képem a Faun szintén az orsz. képtár részére megvásároltatott.
Az országos képtárban van tehát a Majales, az Őszi reggel, a Faun és az Őszi táj. (Most ugyanoda megvásárolták az 1902 diki téli tárlatról "Pipacs a mezőn" III.) Sajnos mindezen képeim az országos képtár raktárában vannak eldugva. Mintha csak Amerikában volnának.
1901-ben értein el legnagyobb sikeremet. A Majalest elküldtem a müncheni nemzetközi kiállításra, ott nagy senzatiót csinált, - erős színes plein air 1873-ból. Amint értesültem, a nemzetközi jury egyhangú lelkesedéssel az I. oszt. arany medaliával praemirozta. 28 év múlva kaptam ezen nagy elégtételt. Ez kárpótol minden elszenvedett keserűségért. Sajnos életemnek ezen 28 évét mely életemnek java korát képezi (28-56 éves koromig) senki többé vissza nem adhatja, s a keserűségben elvesztett 28 évet semmi sem pótolhatja. - Evvel szeretném befejezni ezen írást, de nem lehet, - még van elpanaszolni valóm.
Szilágyi Dezső meghalt, - Széll hatalomra segítette a sárosi nemzeti pártot, ellenségeimet, s így nekem az új képviselői választásokon meg kellett buknom. Hasztalan töltöttem el az egész nyarat és őszt korteskedéssel, s vagyonilag is megrendültem. Ez évben Budapesten ki nem állítottam.
1902 Februárban Olaszországba utaztam, megnéztem Rómát, Nápolyt s Capri szigetére mentem kipihenni s elfelejteni a politikát - haza táviratoztak, 16 éves leányom halálos beteg lett, rögtön hazajöttem, viruló szép leányomat haldokolva találtam. - Másnapra meghalt. - Mély fájdalmamban csak a munkánál találtam vigaszt, - a nyár folyamán festettem a téli tárlaton kiállított képeimet. A kiállítás megnyitásakor ismét dühbe hoztak, minden képemet rossz helyre akasztották mert fényes - színes voltuknál fogva ártottak a szomszédnak. - Energikusan felléptem s jó helyre akasztották. - De mégis bosszantó hogy én ilyeneknek ki vagyok téve.
Végül még constatálnom kell, hogy én 1873-ban Bécsben bronz medaliát, 1900-ban Párisban ezüst medaliát, s Münchenben 1901-ben I. arany medaliát kaptam, de Budapesten semmit. - Én nem restellem, resteljék mások! -
Most már mindent elmondtam, kiadtam mérgemet, azért nem vagyok valami rosszmájú keserű ember. - Szeretek kényelmesen élni, jól enni s tudom humorral élvezni ezt a jó és rossz világot, mert az élet egészben még is nagyon szép!
Eperjes 1903 Január 7-én
Szinyei Merse Pál
Forrás: A Majális festője közelről (Szinyei Merse Pál levelezése, önéletrajzai, visszaemlékezések), Akadémiai Kiadó, Bp., 1989, 265-273. oldal
Szinyei Merse Pál élete
1845-1855 |
Szinyei Merse Pál 1845. július 4.-én született a Sáros megyei Szinyeújfalun. Édesapja, Szinyei Merse Félix jogász, később Sáros megye alispánja, majd főispánja volt; fia művészi ambícióit mindvégig támogatta. Több megyében levő földbirtokai házassága révén is tetemesen gyarapodtak. A festő édesanyja Jekelfalussy Valéria (nyolc gyermek anyja) művelt asszony volt, ő oltotta fiába a művészet szeretetét. A család 1853-ban költözött Jernyére, amely ezentúl Szinyei életének legfontosabb színhelye lett. |
1856-1868 |
Gimnáziumi tanulmányait Eperjesen, majd Nagyváradon végezte, itt már rajzórákat is vett Mezey Lajos arcképfestőtől. Az érettségit követő évben, 1864-ben Münchenbe ment, ahol egyéves előtanulmányok után jutott be Hermann Anschütz, majd Wagner Sándor festőosztályába, és csak 1867-ben a Piloty-iskolába; itt további két évet tanult.
Szinyei Merse Zsigmond arcképe csibukkal; Faun és nimfa |
1869 |
Akadémiai tanulmányait 1869 októberében szakítja meg.
Szerelmesek; A hinta; Ruhaszárítás |
1870-1871 |
1870-ben Párizsba készül, de kitör a porosz-francia háború, és Münchenből visszatér Jernyére, ahol csaknem két teljes évet marad, gazdálkodik.
Szinyei Merse Ninon arcképe |
1872-1873 |
1872 júniusában tér vissza Münchenbe, és több más kisebb kép mellett elkezdi a Majálist festeni. Benczúr kölcsönadja neki műtermét, barátságot köt Böcklin-nel. 1873 márciusában a müncheni Kunstvereinben, áprilisban Bécsben kiállítja a Majálist, innen azonban a rossz akasztás miatt visszavonja képét.
Idill; Majális; Műterem; Kerti padon; Tourbillon |
1873-1881 |
Hazamegy Jernyére, és 1873 októberében elveszi feleségül Probstner Zsófiát. Firenzei letelepedésük Szinyei édesapjának rossz egészségi állapota miatt elmarad. Apja 1875-ben meghal, Szinyei átveszi a gazdaság irányítását, valamint új házat építtet maga és megnövekedett családja számára. Az évek során feleségének 5 gyermeke születik, közülük két kislány 1881-ben meghal.
Lilaruhás nő; A müvész fia, Félix; Léghajó |
1882-1883 |
1882-ben Makart hívására Bécsbe költözik, itt megfesti A pacsirtát. Néhány képét kiállítja Bécsben, majd Budapesten. A siker most is elmarad.
A pacsirta |
1883-1893 |
Szinyei 1883 májusában Bécsből hazaköltözik Jernyére és 1884-től abbahagyja a festést. 1887-ben elválik tőle felesége, ő Félix fiával Jernyén marad. Anyagi körülményei erősen megromlanak. |
1894-1896 |
1894-ben Zemplényi Tivadar látogatja meg Jernyén, ki festésre biztatja. Ugyanebben az évben a téli kiállításon már komoly sikere van, majd az 1896-os millenáris kiállításon, ahol több régi és új művével szerepel, hatalmas közönség- és kritikai sikert arat. A Majálist az állam megvásárolja. 1896 októberétől országgyűlési képviselő.
Hóolvadás; Oculi; Pipacsos mező |
1897-1920 |
Az év nagy részét Budapesten tölti, tájait leginkább nyaranként, Jernyén festi. 1897-es Önarcképét 1911-ben a firenzei Uffizi arcképcsarnokába kérik. 1900-ban a párizsi kiállításon a Hóolvadással ezüstérmet, 1901-ben Münchenben a Majálissal nagy aranyérmet nyer. 1905-ben a Nemzeti Szalonban nyílik gyűjteményes kiállítása és kinevezik a Képzőművészeti Főiskola igazgatójának. Ezután már mind itthon, mind Németországban, Rómában minden szereplését kitüntetések, érmek sokasága fémjelzi. 1912-ben Eperjesen felavatják mellszobrát.
Önarckép; Szinyei Merse Rózsi; Szurokfenyő; A jernyei kúria; Csend
1920. február 2-án halt meg Jernyén. |
Forrás: Bernáth Mária: Szinyei Merse Pál, Corvina Kiadó, Bp. 1981.
|