Vázlat a Siralomház-hoz (1869) | A MŰ SZÜLETÉSE | |
| Gál György Sándor könyvéből | ||
| Végvári Lajos könyvéből (1. részlet) | ||
| Végvári Lajos könyvéből (2. részlet) | ||
| Modellek a Siralomház-hoz | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
. . .
1896 őszén kész a kép.
Siralomház. A bűnös utolsó napja, a rettenetes virrasztás végső órái, mielőtt a hóhér elvégezné iszonyatos munkáját. Először a halálraítélt arcát látja, s ahogy újra meg újra megfesti a halálraítélt betyár fejét, mindinkább lebontja az arcról a hasonlatosság jegyeit. Tudniillik emlékezik gyermekkora egy megrázó élményére: halálraítéltet vittek nyitott szekéren, kezén-lábán nehéz bilincs. Varázslatos memóriája fölidézi az arcot, s az első vázlaton ez a fej kísérteties pontossággal meg is jelenik; de a további vázlatok során a vonások csodálatos metamorfózison mennek át. Ez már nem az a bűnöző, akinek arckifejezését a gyermekszem egyetlen pillantásával elkapta, hanem maga a "betyár"... A társadalomból kitaszított, gyűlölt, lenézett, rettegett és mégis nótába font mesehős. Lázadó. Bukott hérosz. Csapdába ejtett oroszlán, akit most körülállnak a közömbös, kíváncsi, fitymáló bámészok s az a néhány lélek, akinek a betyár az embert, a férfit, a szerelmet - és az apát jelenti. Aztán a másik parasztembert látja, aki a halálraítélttel szemben áll. Elgondolkozó, kicsit roskadt tartású: a saját jövő sorsát véli fölfedezni a siralomház lakójának életében-halálában. Itt van a polgár is, tán holmi jogász, akinek néminemű köze van az ügyhöz, s aki kíváncsi ugyan, de alig vagy egyáltalán nem részvevő. Mihály tisztán látja a gyerekeket, akiknek mindez vásári mulatság csupán... Aztán újra meg újra az elítéltet. Ő maga is megdöbben, hogy az utolsó hetek munkája nyomán a képről mennyire lefoszlott minden esetlegesség, a véletlen, a pillanatnyi ötlet minden vonása. Az arc lassan elválik a vászontól, s élő testként világít a homályos műteremben, mert Miska hajnal óta talpon van ugyan, de fest még az esti szürkületben is.
Siralomház.
Vajon zsánerkép lesz belőle?!
Önmagának válaszol, de olyan hevesen, hogy főbérlője ijedten rohan be: mi történt az istenért?! A festő egy bocsánatkérő mozdulattal kitessékeli a műteremből. És most már jóval csendesebben szövegezi meg az önmagának adott választ: nem, ez nem lesz zsánerkép! Érzelmesen előadott románc vagy a nézőre cinkosan rákacsintó anekdota! Nem, ez a nyomorult ember sorsa, ahogy gyerekarcokon és női ábrázatokon, fiatalok és vének gesztusában tükröződik. Az utolsó órák drámája. A betyár drámája. A csapdába került emberé. Az emberé!
Rettenetes dolog mindezt társ nélkül teremteni meg, barát nélkül, anélkül, hogy valakivel is megoszthatná titkát. Fél az emberektől. Attól tart, ha a készülő vázlatot megmutatja valakinek, az egy joviális hátbavágással intézi el a dolgot: no, Miska, sok lesz ez még neked... Ennyi ember, ennyiféle mozdulat, más-más arckifejezés, s mindez egyetlen kompozícióban.
Végül is úgy dönt, Knaus professzort avatja be a titokba.
A mester el is jön, gyors pillantással fölméri a vásznat, aztán megveregeti Mihály vállát.
- Ez túlságosan korai kísérlet, kedves barátom. Maga nagyon tehetséges ember, de hát ez túlzás... valami könnyebb feladattal próbálkozzék.
Éjszaka álmatlanul forgolódik. Szeme fáradt. Egész testét átfűti a furcsa láz. Hajnalban kiugrik az ágyból, félrerántja a műterem lyukas, foltos vászonfüggönyét, s rámered a vázlatra. Aztán csendesen, majdnem susogva mondja:
- És ha az Úristen tiltja is meg, ha bárki próbálja elvenni a kedvem, én megfestelek, még ha belehalok is... Mert érzem: meg tudlak festeni.
Mérete sem mindennapi: 137X195 centiméter.
Az első néző: Knaus professzor. Mihály karszéket kér főbérlőjétől, odaállítja a képpel szemben. Knaus leül, jó negyedóráig nem szól egyetlen szót sem, csak nézi - vagy inkább vizsgálja a vásznat. Végül feláll, megöleli tanítványát, aztán megcsókolja jobbról-balról.
- Elhamarkodottan ítéltem. Ön nemcsak megoldotta feladatát, hanem remekművet alkotott...
Forrás: Gál György Sándor: Munkácsy Mihály élete, Móra Könyvkiadó, Bp., 1969, 104-106. oldal
Már az ötvenes évek elején a Magyarországot járt külföldi mesterek műveiben gyakorta szerepel a "vad magyar", a betyár. Ebben látják megtestesülni a magyarság nemzeti géniuszát, szabadságvágyát, vad rebellis lelkületét. A külföld érdeklődése nyomán hazai mesterek is egyre többet foglalkoztak a betyár témájával. Egyes festményeken a betyár szinte tragikus hőssé nemesedik, vagy társadalmi-erkölcsi konfliktusok miatt gyötrődik. A hatvanas években különösen a képes folyóiratok gyakorta közölnek cikkeket és fametszeteket a betyárokról.
Lázár Béla közli Munkácsy egyik "ismerősének" emlékezését mely szerint a fiatal festő kereste az alkalmat a betyárokkal való találkozásra. Felkereste a gerendási csárda bérlőjét, s megkérte, hogy egy este, ha szegénylegény vendégei lesznek, küldjön érte, mert szeretne egy ilyent lerajzolni.
"A kocsmáros megígérte, hogy alkalomadtán tudatja vele a hírt: Itt vannak a betyárok... Csakugyan megérkezett egy csapat, szíverősítőt kaptak be egy új vállalkozás előtt. Miska odamegy, leül egy sarokba és elkezdi rajzolni az egyiket, akinek a fizimiskája különösen tetszett. Egy ideig nyugodtan dolgozhatott, a legények rá se hederítettek, de aztán a bandavezető élt a gyanúperrel: Hiszen erről a rajzról - mondja - az emberemet menten fel lehet ismerni. Talán a vármegye számára csinálja ez a gyerek a rajzot! Egy-kettő! Miskát már kipenderítették a kocsmaajtón. A rajzot szétszaggatták s utána hajították. Még ugyancsak örülhetett, hogy épkézláb menekülhetett."
Munkácsy emlékezetében mélyen megmaradhatott a szituáció. A betyárokkal való találkozás élménye nem csupán a Búsuló betyár (1865) c. képhez volt elegendő, de bizonnyal a Siralomháznak és még az 1893-ban festett Búsuló betyárjának is legfőbb ihletője volt.
Forrás: Végvári Lajos: Munkácsy Mihály 1844-1900, Képzőművészeti Kiadó, 1983, A bécsi és a müncheni akadémiák c. fejezet, 19-20. oldal
...
A kétalakos Siralomház keletkezésének ideje fordulópont a magyar művészet történetében, hiszen ugyanebben az évben festette Szinyei Merse Pál a magyar festészet egyedülálló és megismételhetetlen remekét a Majálist, egy olyan ígéretet, amely sohasem teljesült be igazán.
Az Ásító inassal Munkácsy feltűnő sikert ért el Düsseldorfban. A magára talált festőt nagy tervek foglalkoztatták, egyben szorongó érzések nyomasztották, még mindig nem bízott eléggé önmagában. Válságos hetek következtek, melyekre később így emlékezett vissza. "Dolgoztam én szakadatlanul, de nem szerettem azt amit csináltam. Mikor a palettát kezembe vettem, nem ment a munka olyan igazán, mint régebben, mikor még kevesebbet tudtam, de azt hittem, hogy isten tudja, micsoda remekmű lesz abból, amit éppen csináltam. Éreztem, hogy csak vásári portékát csinálok, amit más is meg tudott volna festeni. Rossz kedvem volt. Azt hittem, most derül majd ki, hogy elfogyott a szufla, s többre már nem telik. Szerettem volna levakarni másnap, amit előtte való nap festettem, hiszen olyat láttam én már másnál is. Töprengtem, mi lesz már belőlem?!
Úgy járkáltam egyik műteremből a másikba, mintha elvesztettem volna valahol valamit, s azt keresgélném. Olyan szerencsétlenül éreztem magam, mint egy kivert kutya."
Ilyen állapotban fogott a Siralomház megfestéséhez. Június végén ezeket írja Ligetinek: "Még nem is írtam Ligeti úrnak, hogy mit kezdtem festeni, méltán mondhatom, hogy csak kezdtem, noha már negyedik hónapja, hogy hozzáfogtam. Eddig az előkészületekkel voltam elfoglalva, tanulmányokat festettem külön minden figurához, kartont rajzoltam, skiccet csináltam. A kezdett képem tárgya egy siralomházi jelenet, midőn az elítélt rab közszemlére van kitéve. A tárgy elég drámai ahhoz, hogy a legkomolyabban elfoglalhasson, azért is vettem azt a fáradságot, hogy minden figurához külön stúdiumot fessek, de meg is látszik ám rajta. Most minden erőmet összeszedem, hogy a kép sikerüljön, hogy itt a felébresztett várakozásnak megfeleljen."
A kép vázlatát nagy reményekkel mutatta Knausnak, aki azonban egész ridegen tanácsolta neki, hogy ne fecsérelje az idejét ilyen vakmerő, erejét túlhaladó dologra, hanem csak folytassa szép nyugodtan és rendszeresen a tanulmányait. Ekkor írt Bécsbe régi barátjának Engel Gyulának egy elkeseredett levelet, melyben panasz, szomorúság, harag, rajongás, lelkesültség, de meg nem rendíthető erős akarat, remény és meggyőződés van kifejezve.
A Siralomház gondolata Munkácsy 1865-ben festett Búsuló betyárjához vezethető vissza. A népszínművek felfogására emlékeztető betyárt akkor még fogyatékos művészi eszközeivel úgy alakította, hogy annak "búsongása" a Bach-korszak magyarságának igen jellegzetes attitűdjét, a szabadság elvesztése miatt érzett bánatot is kifejezte. A betyártéma alakulásának következő stádiuma a Kupaktanács c. rajza. A mű alakjainak elrendezése már a Siralomház bámészkodó népségére emlékeztet. A Kupaktanács betyárját Munkácsy elesett, megtört, hitvány bűnözőnek rajzolta, s ha kissé csúfolódik is a betyár bírái, a kupaktanács tagjai felett, mégis velük van egy véleményen, nem mutat részvétet az elfogott szegénylegény iránt.
A Siralomház koncipiálása idején azonban Munkácsy felfogása megváltozott. A kivégzés előtti utolsó napon közszemlére kitett betyár elképzelésekor Munkácsy igyekezett megérteni hősét. A témának ez a felfogása a düsseldorfi F. Th. Hildeb-randt (1804-1879) Rabló c. festményének hatásával magyarázható. Munkácsynak a düsseldorfi romantikus realisták iránti vonzalmát még bizonyítja, ha K. F. Lessing (1808-1880) Ezzelinó a börtönben c. festményét (1838) is idézzük. Ez a kép Madarász nagy kompozícióiban is megnyilvánuló patetikus, az emberi sors problémáit is felvető szemléletet idézi. Ezeknek a mestereknek a művészete - éppúgy, mint Madarászé - a francia romantika befolyását mutatja. Lessing festménye és Munkácsy képe egyaránt E. Delacroix (1798-1863) Tasso a bolondok börtönében c. kompozíciójának inspirációját árulja el. Nem valószínű, hogy Munkácsy ismerte volna eredetiben Delacroix képét, ugyanis az még 1863-ban Angliába került és azóta nem is szerepelt franciaországi kiállításon. Mégis a Lessing közvetítette Delacroix hatáson túlmenően meg kell emlékeznünk a francia mester és Munkácsy felfogásbeli rokonságáról.
Munkácsytól nem állt távol Delacroix izgalmas festészete, kétségtelenül vannak közös vonásaik. Boyer D. Ágén francia kritikus, Munkácsy egyik legnagyobb méltatója megállapította, hogy "...kortársai között csupán Delacroix-t látjuk, a vonalak mozgásának és az alakok életének ezt a fáradhatatlan keresőjét, akihez Munkácsy hasonlítható a mozdulatok erejére való tekintettel: ezekkel kapcsolatosan később ismerjük fel, hogy utóbbi talán sokkal mélyebben hatolt bele a lélekbe."
Mivel Munkácsy "drámai" hatású képet akart festeni, a búsuló betyár motívumot elvetette és új tervbe fogott. Ezt dokumentálja a Siralomház első vázlata megjelöléssel ismert kompozíciós ötlet. Ezután kartont készített, végül kivitelezte. A végleges példányt 1870 tavaszán fejezte be.
A korábbi elképzelésekkel szemben a Siralomház e harmadik változata visszaesésnek tűnik. A drámai hangvétel helyébe a látványosság, az egyes figuráknál elidőző részletező szemlélet uralkodik. A festés indulati értékei mellé felsorakoznak az elbeszélő kedv szülte figurák, akik túlbeszélik, túlmagyarázzák sőt elfedik az eredeti szándékot. Munkácsy Siralomházában a régi és az új: az elmesélő tendencia a társadalomkritika hangjával keveredik. Mégis, felemás mondanivalója és kifejezési eszközei ellenére, a Siralomház nemcsak a magyar festészet történetében jelent fordulópontot, hanem közép-európai viszonylatban is: egy modernebb, a kor problémáit is sejtető festészet kezdetét jelzi, amelyből a valóság bátor keresése nagy részben száműzte már a népies idillt. A mű tanúsítja, hogy a Rajna-parti művészkolónia atmoszférájában Munkácsy tehetsége szinte robbanásszerűen fejlődött: néhány hónap alatt a Siralomházzal túljutott a düsseldorfi szemléleten: ettől kezdve nincs mit kapjon innen, inkább ő inspirálja az ottani művészeket. Szeptember 30-án már arról értesítette Ligetit, hogy Wilstack gyáros 10000 frankért (akkor 4000 magyar forint) megvette a képet. "Az egészben csak azt sajnálom, hogy Pesten ki nem állíthatom, mert amint készen lesz, rögtön kell küldenem Párizsba a kiállításra, ahonnan aztán a tulajdonos veszi át és viszi Angolországba, hol egy galériába jön." Nemsokára örömmel értesítette Engel Gyulát: "Tegnap bekopogtatott hozzám Knaus az én kis műteremnek alig nevezhető szobámba, oda áll a stafelej elé és nézte a Siralomházat. Aztán izgatottan felém fordult hevesen megszorította a kezemet és bocsánatot kért tőlem, hogy rajzom bemutatásakor oly kicsinylőleg nyilatkozott velem szemben. Gratulált és azt tanácsolja, hogy küldjem el a párizsi kiállításba - ilyen képet mostanában senki sem festett."
Párizsban Munkácsy sikere tulajdonképpen már abban a pillanatban kialakult, amikor az alkotást tartalmazó ládát felbontották. 1870 májusában az egész világot bejárta a hír: Munkácsy Mihály magyar festő kapta a párizsi Szalon aranyérmét. Valójában a nép hangja adományozta ezúttal az aranyérmet. A festmény előtt szorosan tömörülve álltak az emberek, hogy megcsodálják egy olyan ember alkotását, aki a szíveket annyira meg tudta hatni: mivel az emberi nyomorúságot ő maga is megízlelte.
A siker, a Szalon aranyérme lehetővé tette volna a Párizsban való letelepedést. Munkácsy megrettent a hirtelen hírnévtől, nem érezte még elég erősnek magát arra, hogy eredményesen helyt tudjon állni a párizsi nagy művészeti versenyben. Végül is hosszú vívódás után Pestre utazott.
Magyarországi tartózkodásának ideje a rokoni látogatásokon kívül szorgos munkával telt el.
Forrás: Végvári Lajos: Munkácsy Mihály 1844-1900, Képzőművészeti Kiadó, 1983, Düsseldorf c. fejezet, 32-43. oldal
Kosaras nő
A főalak: az elítélt
Az őr
Álló férfi szűrben
Anya gyerekkel
Bőrkötényes férfi
Forrás: http://www.bhn.hu/munkacsy/
