Munkácsy Mihály: Asztalnál ülő betyár |
ÉRDEKESSÉGEK | |
| Részlet Gál György Sándor könyvéből | ||
| Perneczky Géza "Munkácsy" c. könyvéből | ||
| Dallos Sándor: A nap szerelmese (részlet) | ||
| Munkácsy sajátos festőtechnikája | ||
| "Siralomház-kirakó" | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
"Kedves Munkátzy! Éppen most jövök a kiállításról, és láttam a képedet. Az én mérvadó véleményem szerint a Salon egyik legjobb, ha ugyan nem a legjobb képe. Tudom, hogy Párizsba akarsz jönni. Boldog volnék, ha itt üdvözölhetnélek. Ha azonnal válaszolsz, csodálatos műtermet foglalok le számodra, írj azonnal barátodnak Leibl Willidnek Willid"
A párizsi Salon zsürije 1870 márciusában rekordmunkát végzett. Több ezer kép érkezett a földkerekség valamennyi tájáról: beleértve Kanadát, Dél-Afrikát, Ausztráliát és Indiát is. Előírás szerint a zsüri tagjainak szavazniuk kell: ha szótöbbség (akár egy szavazattal) nem mutatkozik, az elnök ítélete dönt. Ez volna az előírás. Valójában az történt, hogy az elnök úgyszólván gondolkodás nélkül pergette az "igen" és "nem" ítéleteket, oly gyorsan, hogy a munkások, akik ki- és becipelték a vásznakat, alig tudtak lépést tartani vele. A közismert "márkák" igent kaptak, a fiatalok, újítók, forradalmárok vagy a legfélelmetesebb felforgatók: az impresszionisták általában elnyerték az őket megillető "nem"-et. Kivételt ritka esetben tettek. S körülbelül ez a sors várt a névtelen külföldiekre is. Mikor a munkások a közel kétméteres Siralomházat becipelték, az elnök úr felállt, aztán megkerülve a szobaszélességű zsüriasztalt, közelebb lépett a képhez, nagy keservesen betűzve az aláírást:
- Mün-kák-szi!
Az elnök úr visszafelé lépkedett, pillantását le nem véve a vászonról:
- Jó. Egész jó. Azt hiszem...
A zsüri kórusa egyöntetűen válaszolt:
- Bevesszük!
Az egyik zsűritag, név szerint: Monsieur Rivières, arra hivatkozva, hogy halaszthatatlan ügyei elszólítják, kirohant az épületből, kétfogatút hivatott, s hajtatott lóhalálban egy bizonyos Monsieur Goupilhoz. Fent nevezett úr Párizs egyik műkereskedő nagyhatalmassága volt: festők, rajzolók, rézmetszők megfellebbezhetetlen szavú tirannusa. Goupil titkára, aki egyébként a főnök távollétében a műkereskedés teljhatalmú igazgatója, megpróbálta feltartóztatni Rivières urat, de minden eredmény nélkül. Az berohant, egyenesen Goupil úr szentélyébe.
- Uram, egy lángészt fedeztünk fel. Mielőtt bárki beleártaná magát a dologba, ön utazzék azonnal Düsseldorfba. Ennek az embernek minden munkáját le kell kötni, amit most fest, amit valaha festett, és amit a jövőben festeni fog.
Goupil úr - a közöny burkába húzódva, félvállról a fölfedezett festőzseni neve iránt érdeklődött. Rivières úr papírszeletet vett elő a zsebéből, és most már együtt betűzték az egzotikus nevet:
- Mün-kák-szi.
És Goupil úr harmadnap már ott volt Düsseldorfban. Tisztelgett Knausnál, de mielőtt még valami kellemetlen félreértésre került volna sor, kijelentette, hogy ezúttal nem a világhírű mestertől óhajt vásárolni, hanem egy bizonyos Munkácsy nevű urat keres, akiről egy és más érdekes információt kapott. Knaus útbaigazította a műkereskedőt, aki már a kora reggeli órákban felkereste a magyar festőt. A beszélgetés elég kínosan indult, mert Goupil nem tudott németül, Munkácsy úr viszont nem tudott franciául. Még szerencse, hogy a már-már nevetséges beszélgetésbe vagy inkább kézzel-lábbal előadott pantomimba két látogató avatkozott be. Az egyik körülbelül egykorú Mihállyal, Wilhelm Leibl, a festő (valaha a Piloty-iskola büszkesége, most Munkácsy őszinte csodálója) és Max Libermann, ahogy magát nevezte: festőinas, aki ez idő tájt Munkácsy piktúrájának bűvöletében élt. Az urak tudtak németül és franciául is, így hát egykönnyen lebonyolították a tárgyalást. Mivel kiderült, hogy a Siralomház már nem eladó, sajnálatos módon azt is a műgyűjtő tudtára kellett adniuk: Munkácsy úrnak csak holmi vázlatai vannak, mert kész képei javarészt Magyarországon gazdára találtak már. Csak az ezután keletkező művekről lehet tárgyalni, méghozzá igen sürgősen, mert Munkácsy urat elárasztják ajánlatokkal. Goupil úr nagyvonalúnak mutatkozott. Opciót kért az elkövetkező öt esztendő vásznaira. A képek árát közösen állapítják meg. Ha a vászon a megállapított áron felül találna gazdára, a mutatkozó hasznot elosztják. Igazságosan. Ötven-ötven százalékos részesedés alapján. Mindez álomnak tűnt volna csupán, ha Goupil úr ki nem számlál újabb ötezer frankot az asztalra, "az ügy komolyságát óhajtván e pár fillérrel aláhúzni".
1870. április 30-i keltezéssel Leibl levele értesíti először a párizsi világsikerről:
Utóirat: Fantasztikusan nagy feltűnést keltettél.
Még egy utóirat: a franciák rendkívül előkelően viselkedtek. Képedet olyan helyre akasztották, hogy dominál az egész kiállításon. Ennél többet, jobbat nem kívánhatsz.
Még egyszer üdvözöl
Mihály gondosan elteszi Wilhelm Leibl levelét. Ez több, mint elismerés. Ez ír egy olyan sebre, amit tulajdonképpen csak most hever ki igazában. A Piloty-iskola egyik főerőssége: Leibl írt neki. Vagy inkább maga a Piloty-iskola. És mindazok, akik keresztülnéztek rajta. Mihály igazán nem kérkedő, de most szeretné mindannyiuknak megmutatni Leibl Wili sorait. Benczúrnak is, Szinyeinek is, Liezenmayernek is... De hát nem mutatja senkinek, csak őrzi, mint valami talizmánt. Boldog: az ő képe dominál a párizsi világhírességek között.
Csoda, hogy nem szédül meg a reázáporozó eseményektől. Újabb angol látogató. Párizsból jön. Látta a Le dernier jourt (így hangzik franciául a Siralomház címe). Húszezer frankot kínál a képért. Aztán látva Mihály elsötétülő arcát, kijavítja árajánlatát: huszonötezer frank...
- Sajnos, nem eladó. Gazdára talált már...
És jönnek sorba Angliából, Belgiumból, Amerikából.
Aztán maga a Salon jelentkezik. Az 1870. évi aranyérmet Munkácsy Mihály úrnak ítélték.
Kábultan lézeng Düsseldorf utcáin. Végül úgy határoz: hazamegy. Bécset útba ejti, s meglátogatja a rossz kis albérleti szobát, ahol diákkorában lakott. Fogadhatna konflist, de ő csak gyalogosan ballag végig a bécsi utcákon. Kazalnyi virágot vesz, hajdani lakásadónőjét lepi meg vele. Persze első kérdése:
- Mi lett Engel doktorral? - A Madame, mert a lakásadónő Bécsben is ezt az előkelő címzést használja, vállat von:
- Most is itt tanyázik ugyanebben a szobában, ahol kettesben laktak annak idején.
Engel doktor otthon van, s elmondja, hogy a klinika asszisztense már, de úgy megszokta ezt a nyomorúságos fészket, és úgy ragaszkodik ifjúsága emlékeihez, hogy nem tud a Madame-tól szabadulni. Egész nap együtt, aztán a vacsorát is együtt fogyasztják el. Mihály egyetlen szót sem szól sikereiről, csak avval lepi meg barátját, hogy a legdrágább vendéglőbe kalauzolja el. Pezsgőt bontat. Fejedelmi borravalót osztogat. Engel bámul. Mihály zsebéből finom tokot vesz elő, majd az aranyérmet kirakja az asztalra: "Grand prix de Paris".
Kedves, rövidlátó, barázdás homlokú Engel doktor. Bevallja töredelmesen, hogy ő a medicinán kívül semmivel sem foglalkozik. Ő bizony azóta se hallott Mihályról, mióta "ágytól-asztaltól" elváltak.
Két nap múltán együtt Ligeti Tóni bácsival, Kazár Emillel és Szana Tamással. Tóni bácsi hosszan nézi az aranymedáliát, s megsimogatja Mihály dús hajzatát.
- De most aztán dolgozni kell, fiam! A világsiker kötelez. Én már kivettem szobát a Sas-házban, s beszéltem a Reáltanoda igazgatójával, Ney professzorral: a rajzterem rendelkezésedre áll, holnaptól kezdve műteremnek használhatod.
Hét végén valóban ott áll a Reáltanoda rajztermében. Előtte állvány, vászon, kezében paletta és ecset. De bármit rak fel a vászonfelületre, valami bolond gondolat egyre csak lefogja a kezét.
"A párizsi Salon aranyérmesétől valami jobbat várnak, barátocskám... Ez semmi. Lehet az, hogy a Siralomház, mint valami vámpír, kiszívta minden erődet, és utána semmid se maradt?..."
Dolgozik tovább, de úgy, hogy alig kezdte el a festményt, máris átalapozza az egészet. Tóni bácsinak panaszkodik, de az csak legyint: fáradt vagy, öcsém... Ezt mondja Kazár és Szana Tamás is. De ő csak gyötri magát: a Siralomházzal elmondtál mindent! Nincs több mondanivalód...
Forrás: Gál György Sándor: Munkácsy Mihály élete, Móra Könyvkiadó, Bp., 1969, 110-115. oldal
. . .
5 Munkácsy betegsége szifiliszes fertőzés volt, mely előbb tábesszé, majd paralízissé fejlődött. Malonyay egy 1896-ban megejtett orvosi vizsgálat eredményei alapján írt Munkácsy betegségéről. Malonyay: Munkácsy Mihály (II. köt. 108. old.). . . .
14 Az aszfalt vagy bitumen szerves anyagokból álló, terpentinben oldható szurokfajta, amelyet természetes előfordulási helyeken bányásztak. Barnásfekete tónusa jól kiemeli a ráfestett színeket, és sokáig nedvesen maradó anyaga olajos fényt ad a festéknek. Mivel azonban soha nem szárad meg teljesen, és melegedésnél mindig újra felolvad, állandó mozgásban van, idővel magába szívja és elfeketíti a színeket, és ráfolyhat a fölötte levő olajfestékre is. A bitumennel való aláfestés a XIX. században terjedt el.
1 A Siralomház eredeti példányát a Magyar Nemzeti Galéria 1966-ban vásárolta vissza Amerikából. A kép annyira rossz állapotban volt, hogy az erős restaurálás után már csak egyes részei tekinthetők hitelesnek.
2 A Munkácsy körüli viták fő éltetője Lázár Béla művészettörténész, Munkácsy egykori titkára volt, aki számos cikkében és A Munkácsy-kérdés (1936) című könyvében vitába szállt a nemzetközi és a magyar műkritika-irodalommal, valamint Harsányi Zsoltnak Ecce homo című Munkácsy-életregényével, és azt próbálta bizonyítani, hogy Munkácsy népszerűségét német és francia vetélytársai, valamint az impresszionizmusért lelkesedő kritikusok ásták alá igazságtalanul.
6 Munkácsyt keresztlevele szerint Lieb Mihálynak hívták. 1868-ban magyarosított, szülővárosának nevét felhasználva, Munkácsyra.
Forrás: Perneczky Géza: Munkácsy, Corvina Kiadó, 1970, 46. oldal
Dallos Sándor: A nap szerelmese
(részlet)
A világ tele volt nyögéssel, sírással, sikoltozással, ahogy a vihar elérte és szaggatta.
Fél három volt délután, de ezt csak az órák mutatták, odakint nem lehetett megállapítani, dagadt felhők takarták az eget.
Miska ott birkózott a viharral Gerzsonék sírkerítésénél, és hangosan zokogott. Nem ment semmire. A vihar már az ecsetről letépte a festéket, a léceket televágta hóval, a gyerek a tíz körmével kaparta, hogy festeni tudjon a parancs szerint. De amennyit mégis sikerült a festékből felkennie, nyomban odafagyott, s olyanná vált, mint a halpikkely.
A temetőőr kunyhójában öten voltak. A házigazda ott pipázott az asztalra könyökölve, a két gyerek a kemence sutjában aludt, az asszony az ágy szélén ült, s egy gyermeknadrágot foltozott. A temetőre tekintő ablak előtt egy nagy darab, csupacsont paraszt ült a lócán, s némán szemlélődött kifelé. Sűrű, fekete haja volt, kicsi, de villámló, fekete szeme, s az ökle, amelyre a fejét támasztotta, akár egy vaskalapács. Nem szólt semmit, csak órák óta bámult kifelé.
Miskát figyelte, amint birkózott a viharral. Az arcáról nem lehetett leolvasni, mit gondol magában, csak a némaságától és a mozdulatlanságától lett egyre nagyobb csend a szobában. Vajon mit tesz ez az ember, ha megmozdul? Szerették is, féltek is tőle.
S megmozdult. A válla beleroppant, s az ökle is. Az arca olyan volt, mint a vasfogó.
- Három órája birkózik az a gyerek odakint a viharral! Nem tudom már nézni! - szólalt meg végre.
Mély erős hangja volt, mint egy kostülöknek.
Fölállt. Most látszott, hogy valóságos óriás, talán két méternél is magasabb. A fogashoz lépett, levette a süvegét, fejébe nyomta, s visszaszólt az asszonynak.
- Hozz egy csupor forró vizet, s tégy bele egy kis-főzőkanálnyi sót!
Kilépett a viharba.
Nagy léptekkel odament a gyerekhez, egyetlen rándítással az ölébe kapta, belerúgott a festékes vödörbe, hogy az versenyt szállt a széllel, aztán szó nélkül bevitte a gyereket a kunyhóba. Ott letette, maga is leült, s egy pillanatig nézte a gyereket, aki tele volt rémülettel. A csupor már ott állt az asztal szélén, érte nyúlt, elvette, s a gyerek kezébe nyomta.
- Idd meg! - parancsolta mély, súlyos hangján. - Sós víz. Forró. A só ilyenkor jót tesz a vérnek. Megűzi!
Miska remegő kezébe fogta a csuprot, s mozdulni se mert.
- Idd! - dördült rá a paraszt. - Csupa fagy van! Meg akarsz dögölni?
Miska szájához kapta a csuprot, s egyszuszra kiitta. Arcát egyszerre elöntötte a verejték. A paraszt bólintott.
- Jó. Most vetkezzél le anyaszült meztelenre!
Miska az asszonyra nézett s elpirult.
- Ne törődj vele! - mondta a paraszt. - Látott az már olyat!
Miska levetkezett. Alig tudott magáról. Akkor a paraszt elkapta, hanyatt dobta az ágyra s elkezdte gyúrni a rettentő ökleivel. De csak gyengéden. Vigyázott rá. Előbb a szíve táját gyúrta, aztán a mellét, valami csodálatos, utánozhatatlan mozdulatokkal a köldöke rózsáját, hasát, combját, lábszárát, aztán erős fogásokkal az egész testét. A család addig a gyerek ruháit szárogatta.
A marcona ember most hasra pördítette a gyereket, s a hátát kezdte megdolgozni hevesen. Érdes volt a marka, akár a smirgli papír, de jó. A gyerek érezte, hogy jó. Jót tesz vele. Mikor a két lapockája közé ért, rászólt:
- Testednek erre a részére egész életedben vigyázz, mert ez a legnagyobb erő fészke!
A farcsontját gyúrta.
- Meg ez! El ne felejtsd!
Markolászta, dolgozta, hajtotta ki belőle a fagyot. A gyerek teste merő vízben úszott, mintha megfürdették volna.
-Törülközőt!
Az asszony egy-egy törölközőt adott a paraszt kezébe, s az most az érdes vásznakkal kezdett dolgozni a gyerek testén. Horzsolta, dörzsölte, csutakolta, hátát, mellét, karját, combját egyaránt. A gyerek még izzadt egy darabig, de aztán száraz lett a bőre és piros, mint a pirosra festett kordován. Itt-ott a vére is kiserkedt a pórusain. Az egész nem tartott félóránál tovább, de alapos munka volt.
- Fázol-e még valahol? - kérdezte a paraszt.
- Nem - mondta a gyerek. - Mindenem tüzel.
- Akkor jó. S hátraszólt:
- A gönceit!
Az asszony hozta a megszáradt ruhadarabokat, a gyerek felöltözött, leszökkent az ágyról, s megállt a paraszt előtt.
- Köszönöm - mondta neki sugárzó arccal. - Maga nélkül megfagytam volna.
- Lehet - mondta a paraszt, s belül halk öröm volt benne. - Hogy hívnak?
A gyerek megmondta a nevét.
- A Lánginál inaskodol?
- Ott.
- Az küldött ki?
- Az.
- Hány éves vagy?
- Tizenöt.
A parasztot elöntötte a düh. Ráhörrent a gyerekre:
- Hát miért nem mondtad neki, hogy: nem!
- Féltem, hogy megver - vallotta Miska őszintén.
- Hát aztán! - robbant rá az óriás. - Az embert verheti, akinek hatalom van a kezében, de az ember legyen erősebb! Míg vágják, mindig mondja magában: nem! Minden ütésre keményebben! Tartsa magát belül! Érted? A végén olyan kemény lesz, mint az acél. Elhiszed?
A gyerek bólintott.
- El.
- Te! - folytatta a paraszt. - Én ennyi idős koromban már juhászbojtár voltam, s úgy pünkösd táján elloptam a nyájból hat ürüt. Nem magamnak: a faluvégi szegénységnek, mert azok már csaknem felfordultak éhen. Persze, kitudódott, bevittek a hatóság elé, s olyan huszonötöt vertek rám, hogy a vérem is föcsögött. De belül: nem! Egyre azt mondtam. S mikor fölkeltem a deresről, olyan voltam, hogy a pandúr, aki ütött, megijedt tőlem. Éjjel kilopakodott hozzánk a nyájhoz, s azt mondta: "Ne haragudj, muszáj volt." Én meg beleköptem az arcába: "Ez is muszáj!" Le se merte törölni a nyálamat, csak ült szótlanul, aztán elsírta magát. Akkor lettem ember.
Miska hallgatta. Már nem félt. Valami nagy bizalom melegedett benne.
- Kicsoda maga? - kérdezte halkan.
A paraszt ránézett. Csöndes volt a tekintete. Most meglátszott, hogy nem lehet több harmincnyolc évesnél. Nem is volt. Érthetően mondta:
- Az én nevem Lacza Bálint.
A gyerek szeme felsugárzott.
- Tudtam - mondta halkan.
- Honnét? - kérdezte a betyár.
A gyerek arca szép lett.
- Más nem tette volna ezt velem!
S az ágyra mutatott. A betyár megértette, hogy a gyerek a kemény gyógykezelésre gondol. Elmosolyodott.
- Hátha.
- Nem - rázta Miska a fejét. - Az emberek nemigen törődnek egymással, ezt én már tudom. Az emberek csak verni szeretik egymást.
- Az már igaz - bólintott a betyár. - Én, lásd, végigküzdöttem a szabadságharcot, mert azt gondoltam: ha szabadság lesz, minden jobb lesz. De vesztettünk - hát minden rosszabb. Az emberek is rosszabbak egymáshoz. Hurkot vetnek a volt barátaiknak. Feladják egymást; bitangabbak, mint hajdanán. S a szegénységnek még jajabb a sorsa, mint azelőtt. Hogy ezt láttam, azt mondtam: most az egyetlen tiszta mesterség a betyárság! Hát betyár lettem. Nehéz sors.
- Szép! - mondta a gyerek. A betyár megrázta a fejét.
- Nem az! - mondta. - Az embernek nincs már egy maroknyi helye sem az életben, ahová haza mehessen. Olyan, mint az űzött farkas. Kergetik. Hol itt, hol ott húzza meg magát. Miért? Mert fáj az igazságtalanság, és a gazságért visszavág.
A gyerek ezt a hangot nem értette.
- Azért szép - mondta csökönyösen. - Most például búsul az egész Csaba, mert a nép úgy tudja, hogy magát az éjszaka a zsandárok befogták.
- Engem? - nevetett föl a betyár.
- Magát - bólintott a gyerek. - De ha most hazamegyek, mindenkinek megmondom, hogy hazugság.
- Senkinek! - sziszegett rá a betyár. - Egy léleknek se! Ami történt, a kettőnk titka, s ha nem tudsz titkot tartani, akárhol kaplak, elrepesztlek!
A gyerek úgy megrettent, hogy torkán akadt a szó. Csak ennyit tudott mondani:
- De...
A betyár megenyhült.
- No menj - mondta csöndesen -, ne félj! S amit mondtam, megjegyezd magadnak: a nem legyen a legfőbb igéd egész életedben!
A gyerek felvette a ködmönét.
- Köszönöm a jóságát - szólt halkan.
- Szívesen.
- Isten megáldja!
- Téged is!
Miska kilépett az ajtón, s becsukta maga után. Odakint már szürkülni kezdett, de ő nem félt. Valami jó, meleg erőt vitt magával. A vihart se bánta. Semmit. Csak ment, egyenesen a főút felé, aztán bekanyarodott a hótól terhes szomorúfüzek között.
A betyár meg a kunyhóból nézett utána. Már rég nem látta, s még mindig nézett. Aztán leült, elkönyökölt, hallgatott. Csönd volt. Talán negyedóra is elmúlt így, mikor fölriadt.
- No mi az? - nézett körül.
Már jó sötét volt bent. Lámpát kellett volna gyújtani.
- Semmi - mondta az ember.
A betyár fölállt.
- Megszerettem ezt a gyereket - mondta elgondolkodva. - Van benne valami különös. A teste olyan jószagú volt, ahogy ott verejtékezett a kezemben, mint a virág. A majoránna virágja.
Többet nem szólt. Odament a fogashoz, fejébe nyomta a süvegét, vállára tette a subáját, leakasztott a falról valami ostorfélét, megtapogatta a zsebét, megfogta a kilincset.
- Vigyázzatok! - szólt vissza.
S kilépett a homályosodó, viharral terhes világba.
Forrás: Dallos Sándor: A nap szerelmese, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1967, 18-23. oldal
...Düsseldorfban alakult ki sajátos festőtechnikája is, amelynek lényege a bitumennel való alapozás. Ez a 19. század elején szokásos fehér alapra való festéssel szemben látszólag a régi mesterek színes, un. bolusz alapozásához való visszatérést jelentené. A festők azonban túlzásba vitték ezt a technikát, mert nem csupán az alapozáshoz használtak bitument, hanem a palettájukon is feltornyoztak egy fehérrel kevert bitumenmennyiséget. A vászonra felvinni szándékolt színhez ebből a masszából egy kis részt mindig hozzákevertek. A bitumen összefogta a színeket, mondhatni automatikus színharmóniát és tónusegységet idézett elő. Az egyes színek hamar beszáradnak, de a bitumen mint szerves anyag tovább dolgozik és idők folyamán elnyeli a rá festett és vele összekevert színeket. Munkácsy ezt még azzal tetézte, hogy képei többségének felvázolásakor a bitumenes vödörből gyakran kézzel rakta fel a masszát, mely mind a mai napig képlékeny maradt. Így aztán nem csak a színelnyelés, de a festékfelület felpuhulása következtében előálló lecsúszás lehetősége is veszélyezteti a Munkácsy-műveket. Ennek megakadályozására az ilyen technikával készült műveit hűtött óriás tárlókban, frizsiderekben kell őriznünk. Mégis, a gondos kezelés ellenére a képek egyre sötétebbé válnak.
Forrás: Végvári Lajos: Munkácsy Mihály 1844-1900, Képzőművészeti Kiadó, 1983, Düsseldorf c. fejezet, 32-43. oldal
Működés: A darabokat párosával lehet megcserélni:
először az egyikre kell egyet kattintani, és ha sárga színű lesz a kerete,
akkor pedig arra a darabra, amelyikkel ki szeretnénk cserélni. Újrakeverni
az ablak frissítésével
vagy a darabszámokat mutató valamelyik nyomógomra kattintva lehet. Lassúbb
gépeken az újrakeverés eltart néhány másodpercig. Ha a kép szélén véletlenül
ott marad néhány képpont az előző keverésből, akkor csak mozdítsuk meg
a böngésző gördítősávját az ablak jobb szélén, ez újrarajzolja a képet. A
program működéséhez szükség van a Java
futtató környezetre. A programot Perlaki Attila készítette.
