NAGYÍTHATÓ KÉP 1880 - Olaj, vászon, 119 x 170,5 cm Magyar Nemzeti Galéria, Budapest	MŰELEMZÉSEK
	Végvári Lajos írása 1.
	Végvári Lajos írása 2.
	Lyka Károly írása
	Perneczky Géza elemzése
	Dr. Lázár Béla cikke (részlet)
	Siralomház-változatok
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Az "Ásító inas" sikerén felbátorodva egy nagyobb kompozíció megfestésére készült. Ez a műve a "Siralomház", melyet még a festőállványról adott el egy angol műkereskedőnek. A művet 1870-ben bemutatták a párizsi Salonban, ahol nagy aranyérmet nyert, és a Courbet-kör elismerését is kivívta. Théophile Gautier és Castagnary, a kor vezető kritikusai különösen lelkesedtek érte, mert egy eddig ismeretlen nép bátor jelentkezését látták Munkácsy kompozíciójában. A "Siralomház" egy vidéki börtönt ábrázol, ahol magyar szokás szerint az elítélttől kivégzés előtt elbúcsúzhattak. Munkácsy gyermekkori élményből indult ki, de azt továbbfejlesztette, jellegzetes magyar attitűddé formálta. Az elítéltben érzékeltette a magyar temperamentumot, a halálban is virtuskodó, töretlen erejű betyárt. Különösen változatos a nézők csoportosítása, az egyes alakok megrajzolásában a nagy pszichológiai ábrázolókészséget lehet méltányolni. Természetesen a 26 éves művész kompozícióján még sok az idegen elem, a düsseldorfi festészetből átvett konvencionális figura, a kissé színpadszerű elrendezés. 1872 táján a kompozíciót ismét megfestette, s ekkor a műben rejlő lehetőségeket rendkívül szemléletesen bontotta ki. A sötét cellában már csak két alak van, az elítélt és a fegyházőr. Az elítélt alakjában Munkácsy már nem a betyáros vonásokat hangsúlyozta ki, hanem mintegy portrét rajzolt a magyarságról, arról a népről, melynek története csupa szenvedés és megaláztatás, de ennek ellenére ez a nép még a legválságosabb perceiben sem roppan össze. A realista festő eszközeivel szimbolikus jelentőséget tudott adni kompozíciójának, melyben jogosan ismerhetjük fel a magyarság jelképét. Munkácsy ezen a kompozícióján továbbfejlesztette Madarász örökségét, és az egész képen végighullámzó küzdelmet - a világító fehérek és a szenvedélyes, sűrű feketék között - a művészi mondanivaló fontos mozzanatává tette.

Forrás: A magyarországi művészet története, Corvina, 1970 (Végvári Lajos: A magyar művészet a XIX. század második felében c. fejezet, 424-430. oldal)

...A sokat ígérő vázlatok után a végleges példány kevesebbet nyújt. A pszichológiai rajz túlméretezett: minden egyes alakját olyan pontosan igyekezett jellemezni, hogy mindegyik szereplő szinte egy-egy önálló kép igényével jelentkezik. A főhőst viszont nem tudta gazdagítani emberi tartalomban és kifejezésben, így a mellékalakokkal egyenértékű. A fiatal művész felhasználja a düsseldorfiak gyakran teátrális ábrázolási eszközeit, minek következtében a mellékalakokkal együtt csodálkozunk az elítélten, eltűnődünk az egyes alakok magatartásán, elismerjük Munkácsy emberábrázoló és beleérző képességét, de nincs elég élményünk ahhoz, hogy az elítélt sorsát a maga jelentőségének megfelelően átérezzük. Az elítélt nem kelt szánalmat, dühödt, virtuskodó, elvadult szegénylegény, a falu réme, a jámborok és együgyűek megbotránkozásának tárgya. Munkácsy az első koncepciók fény-árnyék szimbolikáját elvetette, s ezáltal megszüntette a végtelen térség sejtelmét, s vele együtt a balladai hangulatot is.

A kép eszmei tartalmát Móricz Zsigmond így fogalmazta meg ebben a felemás mondanivalójú képben: "A magyar betyár, akit bitangba kergetett a sors, a küzdés, a szegénység. Akit megfogtak, mint a fenevadat. Bilincsbe vertek, kötélre ítéltek, s egy napra kitettek a siralomházba, világ csudájára, hogy a maga esetével riassza el a bűntől az embereket."

Az elítélt (Kétalakos Siralomház). 1873
Ezt a sokáig vázlatnak tartott képet Munkácsy az 1873. évi bécsi világkiállításra festette. Méltatói ezt a képét fölébe helyezik a sokalakos Siralomháznak. "Két alakkal itt több van kifejezve mint a kész művön a tömeggel" (Csók István). "Ez a kép ugyanolyan műremek a maga nemében mint Szinyei Merse Majálisa... feszültsége hatalmas, szenvedélyessége izzó... olyan egyszerű, mint amilyenek a legnagyobb mesterművek" (Rabinovszky Máriusz). Meier Grafe szerint Munkácsy ebben a képében Rembrandt látnoki erejét egy keménykötésű pusztai Goya hangvételével egyesíti.

Forrás: Végvári Lajos: Munkácsy Mihály 1844-1900, Képzőművészeti Kiadó, 1983

...Munkácsy 1869 telén kiállította azt a képet, amely nemcsak ámulatba ejtette a düsseldorfiakat, hanem rövid néhány hónap alatt világhírt szerzett a fiatal festőnek. Ez a kép a "Siralomház".

A sokalakos kép az első pillantásra meggyőz arról, hogy nem valamely formális problémával van dolgunk. Ahelyett, hogy ilyesmit adna, Munkácsy arra feszíti egész erejét, hogy a valóságos élmény érzését keltse bennünk. Alakjainak elrendezésében nem elméleti meggondolások, hanem friss intuíció vezette a kezét. Ezek az alakok itt nem formai vagy lineáris megoldások alanyai (mint ahogy a Rahl-iskolában tanították), hanem lélektani funkciók hordozói.

Komor, fakó siralomház tárul fel előttünk: messze jobbra az elítélt gonosztevőnek fojtott dühbe merült alakja. Az egész baloldalt sokféle ember alakja tölti be, akik az elítéltet nézik. Valamennyi friss felfogású jellem, férfiak, nők, egy leány, gyermekek. Kíváncsiság, szánakozás, utálat az, amit maguktartása, arcuk elárul. Ezen túl valami szokatlan, odáig képen alig látott érzéshullám járja át a képet: a közelgő végzet borzongató érzete. Az érzelmi tartalomnak ezt a velejét a fiatal mester erőteljes eszközökkel hangsúlyozza: mély árnyékok feküsznek el az alakok fölött és között, az öltözetek is, minden egyéb is mély fekete-barnából mintázódik ki. E mély tónusokból nagy erővel, telt színekben domborodnak elő a formák. Már ez a sok ellentét is jelentékeny feszültséget visz a képbe, amely egybevág az alakok felcsigázott érzéseivel. Még egy oktávval fokozza ezt a fehér szín bőséges használata, amely belevillog a mélyfeketékbe. Mindez odáig nem látott elevenséget, belső feszültséget juttat a képre, amely így nemcsak szemünket és érzésünket ragadja meg, hanem egyenest a kép szereplőinek sorába állít.

Mindezt elősegíti a festés módjának hatása. Korának óvatos, tompított előadási módját itt a festék erőteljes, magvas felrakása váltja fel. Mintha a festő munkaközben egészen átélte volna alakjainak belső izgalmát: az ecset járása is heves.

A mű mindenkit megragadott közvetlen valósághatásával, drámai feszültségével, amely benne villog, tősgyökeres frisseségével. Oly vonások, amelyek most először jelentkeznek a mester élete-művében s amelyekkel még fokozottabb kiadásban fognak később találkozni. Egyéniségének első teljes megnyilvánulása.

Munkácsy, mint mindig, hévvel és teljes odaadással festette meg ezt a képét. Mintha egész valóját akarta volna benne feltárni. Amikor tanuja lett annak, hogy művészek és laikusok ámulva állnak képe előtt s vége-hossza nem volt a dicséretnek, nem igen értette meg ezt a sikert. Neki magának annyit jelentett ez a mű, hogy belső izgalmát, homályos borzongató érzéseit kivetíthette, de hát vajjon mások számára jelenthet-e ez valamit? Kétségeskedett, vajjon van-e értelme annak, hogy a képet a párisi Salonba küldje.

Midőn azonban egy amerikai úr, Mr. Wilstack a képért nem kevesebb, mint 2000 tallért számolt le Munkácsy asztalára, a siker valóban kézzelfogható alakot öltött. Egyszeribe "kapitalista" lett a szegénysorsú festőből. Nekibátorodott és barátainak sürgetésére mégis elküldte (1870) a képet Párizsba.

Itt akkora szenzációt keltett, amekkora csak a kései császárság korában volt elképzelhető. A rendezőbizottság, alig, hogy a képet megpillantotta, alig tért magához a meglepetéstől. Egyikük sietve közölte a nagy eseményt Goupil képkereskedővel, aki nyomban Düsseldorfba robogott, Munkácsy műtermében összevásárolt mindent, ami kapható volt, azonnal elhalmozta a művészt megrendelésekkel, ezalatt a Salonban bámulva állt a közönség a kimondhatatlan nevű mester képe előtt, amelyet mindjárt nagy aranyéremmel tűntettek ki. Így lett az egyszeri asztalosinas 26 éves korában a világváros leghíresebb festőjévé.

Forrás: Lyka Károly: Magyar mesterek, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT. kiadása, Bp., 194?, 55-57. oldal

...Ám a Siralomház megkomponálásának folyamata meggyőzően mutatja Munkácsy belső válságát és végül kompromisszumait is. Még 1865-ben festett egy búsuló betyárt, amely a biedermeier életképek és a hírlapi rajzok illusztratív jellegét követte. Ezen a festményen a népi motívum még nem népi életkép, hanem jellegzetesen népieskedő, a városlakó ember elképzeléseit követő ábrázolás volt, tiszta "gyolcs"-ingekkel, "szederajkakkal", nőies szemöldökű "parasztarcokkal". A Siralomház 1869-es vázlatai közül az első és a második ebből a biedermeier népieskedésből már romantikus látomást teremtett, és a szituáció egyetemesebb vonásait hangsúlyozta. Mindkét vázlat csak egy figurát mutat be, s közülük az a figyelemre méltóbb, amely a betyár alakját egy gyertyafény drámai fény-árnyék effektusainak körébe vonja. Ezen a vázlaton a figura teljesen elveszti egyéni fontosságát, jellemzése nem a mozdulatok vagy a mimika segítségével történik, hanem az őt körülvevő festői közeg romantikus borongásának segítségével, a gyertyafény és a mély árnyékok hangulat- és szimbólumteremtő erejével. Ez a delacroix-i vagy távolabbról: rembrandti módszer azonban olyan festői kultúrát feltételez, amelyben a kép elé járuló néző a fény-árnyék játéknak az elosztását, a figura és a gyertyaláng sajátos társítását és a belőlük származó szimbolikus jelentésvilágot érteni és értelmezni tudja. Munkácsy azonban erre az értelmezésre képtelen volt, az igazi megoldás lehetőségét elejtette, s helyette elkészítette a harmadik vázlatot, amely lényegében azonos a kész kép sokalakos kompozíciójával. A gyertyák ezen is megmaradtak, de csak mint jelentéktelen kellékek. A drámát Munkácsy a fény-árnyék játékról azokra a mellékszereplőkre tette át, akik úgyszólván átélik mindazt a borzalmat, meghökkenést, sajnálkozást és együttérzést, amit tulajdonképpen a nézőnek kellett volna a korábbi kompozíció romantikus fény-árnyék kontrasztjainak láttán éreznie. Soha világosabban nem mutatható ki az értékteremtő viszony háttérbe szorulása, mint itt, a Siralomház kétféle vázlatának szembeállításával. Munkácsy kétségtelenül a düsseldorfi gyakorlathoz simult, amikor a dráma nézőit is belefestette a képbe, ahelyett hogy a betyárt mint drámai motívumot jelenítette volna meg önmagában. De a kor nézőközönsége már gyenge volt egy igazi drámai motívum felfogására, s a drámát csak akkor és csak úgy észlelte, ha a képen önmagát is látta, ha leolvashatóan ott voltak azok az érzelmek és gondolatok, azok a mozdulatok, amelyeket neki is át kellett élnie. A kész képen a betyár alakja már alig van motiválva, azt sem tudjuk szabadsághős-e vagy gyilkos útonálló.

Bizonyos, hogy Munkácsy jó ügyet vélt szolgálni ezzel a didaktikus megoldással. Ragaszkodva a magyar szabadságharc bukása utáni évtizedek komor hangulatához, a tragikus hősnek mint központi figurának az alakjával ahhoz hasonló életérzést akart kifejezni, mint amit Madarász tíz évvel korábban festett képe, a felravatalozott Hunyady László sugallt. Sőt ennél továbblépve, a historikus téma helyett a népit választva, a magyar irodalom és különösen Arany János balladaművészetének motívumvilágához közeledett. De míg Arany a népi helyzetképeket a művészi tömörítés és a lírai átfogalmazás szabályainak hibátlan betartásával emelte egyetemesebb színvonalra, és ebben a fogalmazásban a helyzetkép már csak a gondolatok külső keretét jelentette, addig Munkácsy a művészi elvonatkoztatás eme útja helyett inkább a mű hatásának, az "olvasó" lelkiállapotának "elmagyarázásába" fogott.

A helyzetkép tehát, amit a Siralomház látogatóiból összeállított, ezért nem ábrázolhatta a nép vagy a nemzet tragikumát sem, helyette egy eleve tragikus élményekre berendezkedett "olvasó" várakozását, elképzelt lelkiállapotait taglalta. Ballada vagy sorsmotívumok helyett színpadias élőképet látunk, s a szenzációéhes nézőtér moraját halljuk felzúgni. Munkácsy minden tehetsége kevés volt ahhoz, hogy ezt a megcserélt helyzetet, a mű helyett a mű hatásával foglalkozó látványt, egyensúlyba hozza a festészet követelményeivel.

Tovább folytatva Munkácsy és a kortárs magyar irodalom összehasonlítását, megállapíthatjuk: a kiemelkedő irodalmi művekben észrevehető egy olyan szándék, hogy az író a nemzet és a művészet sorsát magasabbtól, az egyetemes fejlődés higgadtabb távlataiból szemlélje. Nem véletlen például, hogy Arany a szabadságharc bukása után már inkább fájdalmasan ironikus vagy bölcsen elégikus hangon írt a plebejus érzelmek idealizált szépségéről, és nem a csatadalok rajongásával, s nem kímélte azokat a Petőfi-epigonokat sem, akik az életképet és a népi fordulatokat még mindig a közben rájuk vetődött történelmi árnyék és bonyolultabb jelentésvilág nélkül ismételgették. A magyar képzőművészet viszont ezekben az években még mindig csak a történelmi festészetnél, Madarásznál és Székely Bertalannál tartott, vagyis olyan kompozícióknál, amelyek még a Petőfi-Arany-féle népi hangvételt és szimbólumteremtő gyakorlatot sem ismerték.

Kétségtelen tehát, hogy Munkácsy volt az első magyar festő, aki ezt a plebejus szemléletet Orlai Petricsnél vagy Jankó Jánosnál magasabb igénnyel próbálta a képzőművészet nyelvére fordítani. De a német életképfestés kikerülhetetlen hatása és didaktikus gyakorlata, valamint a közben eltelt esztendők változásai lehetetlenné tették, hogy az életkép, amit Munkácsy a Siralomházzal megteremtett, egyenrangú legyen a magyar irodalom legjobb életképeivel.

Forrás: Perneczky Géza: Munkácsy, Corvina Kiadó, 1970, 12-14. oldal

Dr. Lázár Béla
A modern művészet kezdetei
(Munkácsy és Szinyei-Merse)

...Ily körülmények közt természetesnek kell találnunk, hogy mikor a Siralomház első vázlatát, (egész csomó alakkal, külömböző síkokban elrendezve,) megmutatta Knausnak, az lebeszélte róla, igen nehéz feladatnak vélte, s azt tanácsolta néki, hogy folytasson tovább rendszeres tanulmányokat. Bécsi barátjához, Engel Gyulához írt leveléből látjuk, hogy ez az elutasító ridegség elkeserítette, de egyszersmind dacot fejlesztett ki benne és most már annál inkább hozzáfogott. "Lesz belőle kép! Azért is!"

Nagy kartonrajzot készített mindenekelőtt, többet is, különböző módon csoportosítva alakjait, míg végre vagy az ötödik változatot vászonra vitte, aláfestette, hogy aztán rámenjen a fedőszínekkel. Március elején fogott hozzá és november végén Párisba küldi. Düsseldorfi jó barátai kezdettől fogva bíztak művében. Vautier már az aláfestéskor megdicsérte, szeptember végén el is adja, október végén Knaus is elismeri, bocsánatot kér tőle, hogy a rajz bemutatásakor oly kicsinylőleg nyilatkozott, s Párisban az 1870-iki kiállításon aranyérmet nyer.

Aki az "Ásító inas"-hoz készült fejtanulmányt ismeri, azt ez az eredmény meg nem lepi. A Siralomház komoly tovább fejlesztése az ott elért eredményeknek, megtalálta az új utat, amelyen eljuthatott önmagához, a tapogatódzás, a kísérletezés, keresés sok számos kétségbeesett órát adó vívódásai után. On ne devient un Christ dans l'art qu'a la condition de monter lentement son Calvaire. Kire illik ez inkább Munkácsynál? A düsseldorfi vidám életképek világából képzelete hazaszállott és egy sötét aradi emlékhez erősen hozzátapadt. A siralomházba kitett betyár alakja, az utolsó nap, minden komor, halálfélelemmel, borzadálylyal teli érzéstengerében, megjelenik lelke előtt. A hirtelen megfogant kép kezdi mind erősebben foglalkoztatni. A fátyol - melyben először tűnt fel előtte - hull le róla, darabjai mind világosabban alakulnak ki és az intuitive felfogott egész színt kap, gazdagszik erőben, nő részletező gonddal kialakított részletekben. A siralomházban ijedező és borzongó asszonynépek, a kisváros alakjai, a kereskedő, a pajtás, a mesterember, a szakácsné, az utcagyerekek szállingóznak, vezettetve egy sajátos, a rémület és iszonyat, a kíváncsiság és a részvétből egybebonyolodó érzéstől, s mindebből egy nagy, hatalmas, iszonytató, vihart megelőző, kínoktól néma csönd alakul ki Még fokozza ezt a falhoz támaszkodó feleség hangtalan, görcsös fuldoklása....

Ez: a lélektani mozzanat, - láttuk - kezdettől fogva alakította vízióját. Most mindent egybefoglalt, amit csak eddigi művészi pályáján az érzés kifejezési módjáról megtanult. A csönd, a halálos csönd misztériumáig fokozta az azelőtt ábrázolt intenzív ügyeimet, mely a felolvasást, a mesemondást, a pártát felvevő menyasszonybemutatását kíséri, hogy suggestiv erejével érzéseinket hatalmába kerítse, mindenkép azon igyekezve, hogy a kifejezés teltségével, az alakok kifejező mozgásával a lélektani pillanatot minél egyszerűbben, minden szinpadiasságtól menten, fejezze ki. Valóban egy új borzongást, melyért egykor Baudelaire sóvárgott, kelt fel ez a megragadó sötét kép, de e hatás a tökéletes formába olvadt tartalom összhangjából alakul ki. Mert a keze a jól elképzelt látományt most már kitűnően szolgálta. Mindenekelőtt arra törekedett, hogy balladaszerű rövidséggel, csak a lényeges kiemelésével, előadásának jellegzetes szűkszavúságával hasson, hogy a Knaus-os formába be nem olvasztott anekdotaszerűséget elhányja magától. Courbet példája felvilágosítólag hatott reá. Megnyerte ily kép kompozíciója egységét, a fényvezetés egységesítésével. A fény, mely amint felülről, a rácsos ablakból behatol, "vidám a magasban és szomorú és bánatos alul", egységes tonusfátyolba vonja biztosan letett fokozatokban az egyes alakokat. Ezzel a komor, tompa színharmóniával kitűnő hangoló elemet nyert, mely a mély érzés tükrözését biztos hatással szolgálja. Megértette, hogy e tónusegységbe kell beleépítenie mindent, színt és mozgást, még pedig az egyszerű alaphangnak megfelelően, széles formákban, nagy egységben.

S ha már most figyelemmel kisérjük, hogy egységben látott vízióját mint építi fel, a mit tanulmányain követhetünk nyomon, látjuk, hogyan alakulnak, változnak, módosulnak, tisztulnak azok, képzeleti képeinek megfelelően.

A főalakhoz készült vázlatán a halálra ítélt komor kétségbeesését kereste. Összevont szemöldökkel, befelé fordult tekintettel, üvegesedő szemekkel néz maga elé. A megváltozhatatlanba való dacos belenyugvás kétségbeesett némasága hallgat ki felénk e tekintetből. De a beesett arcon puhán játszadozó fénynyaláb, amely körülöleli a főformákat, enyhíti az iszonyatot, melyet a rá várakozó sors tudata máskülönben felkeltene. Mögötte a falhoz támaszkodó asszonya, görcsös fuldoklása, a testtartás mindent kifejez, egész érzéstengert szuggerál, kereste is többször a kellő formát, melynek legigazabb változatát épp a kész műben találjuk meg.

A látogatók közt a legszuggesztívebb hatást a földre lenéző szűrös ember kelti, akinek kifejezéséből úgy érezzük, hogy több, mint betévedett, barát vagy rokon, mindenesetre olyan, akinek szíve az elítéltért érez. A tanulmány formaelemzés, a képen a tónusba olvad minden, a tanulmányon kezét állához szorítja, a képen feje aláhull, keze energiavesztetten lehanyatlik, - a kifejezés, a komor magábamélyedés intenzitása nőtt. A másik, pipáját görcsösen szorító mesterember, amint az elítéltre néz, pöckösen, csakúgy félvállról, a megindulását nem leplezheti el. A tanulmány nagy szeretettel készített texturahatás, a bekecs bőre, a prém, a bőrkötény mind külön-külön éreztetve, de az egész nem színben, hanem tónikus értékelésben. A képen a folt elrendezés szempontjából a sötét tömeget megszakító fehérre volt szüksége és így a kovács levetette bőrkötényét, hogy ingben álljon ki, melyet a lecsüngő nyakkendő ment meg az unalmas egyszínűségtől.

A csoport harmadik alakja, az öreg asszony, aki mindkét kezével belső iszonyatát fejezi ki, a tanulmány és a kész kép között szintén jelentős változáson megy át, - határozottan előnyére. Mindjárt a kéztartás (a tanulmányon a balkézt maga elé tolja, a képen védőleg magához vonja, ami jellemzőbb), de főleg kolorisztikus szempontból érdekes a fejlesztés: a tónusegység lényegének mind finomabb átértése. Düsseldorfban akkor aligha volt versenytársa, a legjelesebb mestereket, Knaust magát, Vautier-t sem véve ki. Már a tanulmányon is letesz pozitív színeket: téglavörös szoknya, szürke blúz és kendő. A képen az alak alsó részét elvágja az előtte álló inasgyerek, de a ráeső megtört fény színkiemelést követelt, kékes színt kap tehát a kendő, mert csakis így olvadhat be a tónus nagy egységébe.

A gyermekalakok is milyen jellemzők (főleg az elítélt kis aprósága, a kis naiv butácska, ott áll semmittudóan, kenyeret morzsolgatva az édesapja előtt), a háttérben a gyermekét karján tartó asszony, mellette az osztrák baka, felszúrt panganétjával, rideg közönnyel, csodálatra méltó nyugalomban; az igaz és eredetien elképzelt tipikus alakok egész sora, a jól látott és kitűnően összefoglalt egység benyomását teszi.

Mindezt kiegészítette előadásának nobilis egyszerűsége, színeinek mélységes ereje és ecsetvezetésének bátor őszintesége. A meleg tónusokat ágyazó aszfaltalapból finom bársonyos csillámok rezegnek elő, melyek sonorikus egységbe foglalják a nemes színeket. Nem oly vadul szenvedelmes, mint mestere Courbet, de megérezte minden nézője, hogy itt újra egységlátó festővel áll szembe, akiben egyesült elődeinek minden tapasztalata, de érzésben differenciálódott, kifejezésben enyhült, s harmóniában nemesbedett. Maga Courbet és barátai tapsoltak a sikeréhez a legőszintébben!

Forrás: Művészet Hetedik évfolyam, 1908, Hatodik szám 390-417. oldal
http://www.mke.hu/lyka/07/390-417-modern.htm

Siralomház-változatok

	1869 Olaj, fa, 87,5 x 115,7 cm Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
	1872 Olaj, fa, 87,5 x 115,7 cm Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
	1880 Olaj, vászon, 119 x 170,5 cm Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Forrás: http://www.kfki.hu/~arthp/keptar/