CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Munkácsy levelei Ligeti Antalhoz
	Dr. Lázár Béla emlékezése
	Munkácsyné levele
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Munkácsy levelei Ligeti Antalhoz

LIGETI ANTALHOZ
Düsseldorf, 1869. (Ligeti szerint júliusban.)

Kedves Ligeti úr! Régem készülődöm már, hogy ismét hallassak valamit düsseldorfi hogylétemről, hanem úgy belemásztam a palaitába, hogy csak most tudok némileg kivergődni belőle, de most csak azért, mert teljesen kimerültem s most egy pár napra földhöz vágtam mindent, ami csak arra emlékeztet, hogy piktor vagyok. Ki a szabadba szeretnék menni, de még jobban haza, hanem azt ez évben nem teszem. Először, mert időm nem engedi, másodszor meg, mert a pénz felére szükségem van, hogy megkezdett képemet elkészíthessem. Még nem is írtam Ligeti úrnak, hogy mit kezdtem festeni. Méltán mondhatom, hogy csak kezdtem, noha már negyedik hónapja, hogy hozzáfogtam. A tulajdonképeni képen csak néhány nap óta dolgozom. Eddig az előkészületekkel voltam elfoglalva, tanulmányokat festettem külön minden figurához, kartont rajzoltam, skiccet csináltam stb. Mindezt roppant költséggel, amit képzelhet Ligeti úr, ha megmondom, hogy a modellek naponta 2 forintba kerültek és kerülnek most is a kép festésénél. A kezdett képem tárgya egy siralomházi jelenet, midőn az elítélt rab közszemlére van kitéve. A tárgy elég drámai ahhoz, hogy a legkomolyabban elfoglalhasson, azért is vettem azt a fáradtságot, hogy minden figurához külön stúdiumot fessek, de meg is látszik ám rajta. Most minden erőmet összeszedem, hogy a kép úgy sikerüljön, hogy itt a felébresztett várakozásnak megfeleljen. Nagy szerencsém, hogy a 600 forint stipendiumot megkaptam, mert különben most már nem folytathatnám képemet, minthogy pénzösszegem utolsó részletét éppen a napokban vettem át, legközelebb tehát már a stipendiumból kell élnem. Csakhogy ahhoz nem juthatok Ligeti úr segítsége nélkül, minthogy a minisztériumból felszólítást kaptam, hogy hatalmazzak valakit fel az összeg átvevésével, én Ligeti urat kérném meg, ha lenne szíves kieszközölni és elküldeni, mert más nincs Pesten, akire egész vagyonom bízni merném. (Rokonaim jelenleg nincsenek Pesten). Itt roppant akadémiai ünnepeket ültünk, azaz ültünk fenét, annyit mászkáltunk, szaladgáltunk, táncoltunk, othellóztunk, hogy majd belevesztünk. Itt küldök egy példányt az én fényképeimből a Mahl-kastenfest alkalmával rendezett jelmezes, fáklyás menetből, amelyben én Othello voltam. A menet tagjai mind fényképezve vannak, igen érdekes album lett belőle. Hát Ligeti úr mit csinál? kész van-e már a képtári programm? - Knaus jelenleg el van utazva. Mindenki megy a szabadba. Csak én ülök rendületlenül. Nagyon szorgalmasnak kell lennem, ha 600 forinttal el akarom készíteni képemet, sőt nem is hiszem, hogy rövidebb nem lesz-e a kolbász, mint a nap, pedig eddig semmi jövedelemre sincs kilátás. No, majd lesz, ahogy lesz!... Lelkiösmeretem annyiban kielégítem, hogy megteszek mindent, ami tőlem kitelik. Addig Ligeti úr kegyeibe ajánlom magamat, maradok hálás tisztelője Munkácsy. Azon esetre, ha valami felhatalmazást kellene mutatni, írtam az ide mellékelt néhány sort.



LIGETI ANTALHOZ
Düsseldorf, 1870. május 20.

Kedves Ligeti bácsi! Most vettem egy sürgönyt Párizsból, mely tudatja, hogy képemnek a juri az arany medalionok egyikét odaítélte. S tudván, hogy e hír senkit jobban meg nem örvendeztet, mint az én patrónusomat, tehát siettem azt vele tudatni. Azonkívül még azt is megírhatom, hogy Goupil Párizsból ide jött, hogy engem személyesen megismerve megrendeléseket tegyen, melynek egyelőre azon eredménye volt, hogy két képet festeni vállalkoztam 10000 tallérért, oly feltétel alatt, hogy az eladásnál a többletet megosztjuk. Tehát még ebből is remélhetek vagy 2000 tallért. Azonkívül azon előnyöm van, hogy a megrendelt két kép rézmetszetben fog megjelenni, mint Knaus Aranylakodalma. Goupil azt mondja, hogy Knaus első fellépése óta nem volt kép kiállítva a párizsi Salonban, mely oly általános elösmerésben részesült volna, mint a Siralomház s amiért is Gérome különös elismerését jelenti ki Goupil által, s minthogy tudja, hogy a napokban Párizsba megyek, meghívott magához. Most tehát megrendelések volnának kvantum satis, csak festeni gyorsan, pénzféle is lesz elég. Csak egészség legyen. Vajjon mit szól mindezekhez Székely Bertalan, a nagy - - - No talán lesz szerencsém őt személyesen udvarolhatni a nyár folyamán, mert biz én nagyon szeretnék már kissé hazanézni, mert különben itt házasítanak meg. Ligeti bácsi! Az első 2000 forintom már meg van takarítva szépen a takarékpénztárban s azonkívül kéznél annyi pénzem, hogy egy évig elélhetek belőle, mely idő alatt reménylem egy képet elkészíteni. Mindnyájatokat üdvözölve maradok hálás tisztelője Munkácsy. Düsseldorf, 1870.

Forrás: Munkácsy Mihály válogatott levelei (szerkesztette és fordította: Farkas Zoltán), Művelt Nép Könyvkiadó, 1952, 57-59. és 64-65. oldal

Dr. Lázár Béla emlékezése

Jól ismertem Munkácsyt, Münchenben 1866-1868-ban gyakran találkoztunk, eljött ő Leibl körébe, de mindenki lesajnálta. Nemcsak azért, mert németül csak gagyogott, s kifejezésein halálra kacagták magukat a fiúk, de sajnálták, hogy nem haladhat. Nem volt meg a kellő alapja, a tudása bizonytalan volt. Egy nap eltűnt közülünk, s mikor újra elénk került, nagyban újságolta, hogy Párizsban járt. Általános volt a vélemény, hogy kár volt az útiköltségért. Mindenki - kivétel nélkül - úgy ítélte meg, hogy nem foghat rajta Párizs. Mert hiszen ami munkát tőle láttunk, mind nagyon gyenge, rajzhibákkal teli volt. Mikor aztán a Siralomház-zal nagy sikert aratott és annak reprodukciója szemünk elé került, hogy egy szóval megmondjam, senki se hitte, hogy ő festette. Talán Knaus vagy más festő korrigált belé. A mesterségbeli tudásában nem hittünk...

Forrás: Dr. Lázár Béla: Munkácsy Mihály 1844-1944, Emlékezések a művész születésének századik évfordulójára, Folio Könyvkiadó, 1944?, 179. oldal

Munkácsyné levele

Művészünk felesége, aki nemcsak dicsőségében vett részt, de egy negyed századon keresztül magára vállalta férje teendőiből mindazt, ami művészi munkájának körén kívül esett, aki az életben örökké járatlan művészember társadalmi kötelezettségeinek terheit viselte, aki a világhírű Munkácsy műterem köré alakult királyi szalont vezette s a művész látogatására érkező uralkodóktól kezdve a nagyvilág annyi előkelő alakját tudta vendégszeretettel fogadni, Munkácsyné, két kétségbeesett sóhajtás között, a következőleg írta meg nekünk egyik szomorú levelében, ez első találkozásuk történetét luxenburgi kastélyából, Kolpachról:

"Az 1870-iki háború folyamán férjemmel Düsseldorfba utaztunk, hogy meglátogassuk néhány barátunkat, francia tiszteket, akik német fogságba esve, Düsseldorfban voltak elhelyezve. Karácsony napján a Brutenbacher-Hofba voltunk híva ebédre. A véletlen úgy akarta, hogy az én terítékem éppen a Pál Lászlóé mellé esett, akit Munkácsyval együtt, egy francia ezredes hivott meg az ebédre. Minthogy Pál se igen tudta magát megértetni a francia tisztekkel, kértem Marchesot, segítsen rajtuk, tolmácskodjék nékik. Munkácsy elkeseredve kiáltott föl: »Mégis csak borzasztó, hogy a magyart külföldön senki sem érti!« Hanem aztán módját találta a társalgásnak, karrikatúrákat rajzolt s azt kézről-kézre adtuk az asztal körül. Az uram, Marches, éppen abban az esztendőben látta a párisi Salonban s nem győzte eléggé csodálni Munkácsy Siralomházát, bemutatkozott Munkácsynak, aki még azon estére meghívott bennünket a Mahlkastenbe. Persze éltünk az alkalommal, hogy így együtt láthassuk a düsseldorfi művészeket és nagyon kellemes estét töltöttünk ott. Pál és Munkácsy meglátogattak bennünket másnap s gyakran voltunk együtt. Elhagyva Düsseldorfot, Marches lelkire kötötte Munkácsynak, hogy okvetlen fölkeressen ám bennünket, ha majd Párisba jön, amit meg is cselekedett 1871 januárjában. Szívesen láttuk, segítettünk neki, hogy valami tisztességes világítású műtermet találjon, egyéb vásárolni valóit is együtt szereztük be, hogy meg ne csalják túlságosan. Mert egy kukkot se tudott franciául. Még vendéglőt is mi választottunk neki, szóval gondját viseltük mindenekben, amire szüksége lehetett eleinte. Gyakran ellátogatott hozzánk s családi körben fogadtuk, terítéke az asztalon, volt, amint érkezett. Bizalmasan közölte velünk örömeit s apró csalódásait. Sokszor bíztattam, - nősüljön meg! Össze is hoztam őt szalonomban néhány fiatal leánnyal, ő azonban, tréfálkozva, egyre csak azt felelte:

»Majd ha egy olyan asszonyt találok, mint Ön, azt feleségül veszem.« Nagyon ragaszkodott hozzánk, egyebüvé nem is igen járt, amig be nem mutattuk néhány kedves emberünknek s így lassankint más családokkal is összeköttetésbe lépett. Két esztendő múlt el így. Marches báró meghalt. Munkácsy mélyen gyászolta őt, olyan odaadó barátsággal környezte betegsége folyamán s halála pillanatában is annyira a miénk volt, hogy apósom, Han Steenhuyer gróf maga biztatott utóbb: »Maga még fiatal (huszonhét éves voltam), ne maradjon özvegy. Lássa, férjhez mehetne majd annak idején Munkácsyhoz, aki őszintén tiszteli. Olyan ember ez, mint amilyenek a munkái, komoly, teli nemes indulattal.« Követtem apósom tanácsát és 1874 augusztus ötödikén megesküdtünk az én édes Miskámmal Kolpachon, ahol menten műtermet is építettünk s ahol annyi szép dolgot teremtett, anélkül, hogy egy csöppet megpihent volna valaha. Istenem!..."

Forrás: Malonyay Dezső: Munkácsy Mihály, Lampel R. Könyvkereskedés, Bp., 1907. 184-186. oldal