NAGYÍTHATÓ KÉP 1871 - Olaj, fa, 141,3 x 196 cm Magyar Nemzeti Galéria, Budapest	MŰELEMZÉSEK
	Lyka Károly írása
	A "Képzőművészet Magyarországon" c. kiállításból
	Malonyay Dezső gondolatai
	Perneczky Géza elemzése
	Néhány részlet a képből
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

...A mű bizonyos tekintetben meglehetősen közel áll a "Siralomház"-hoz. A képnek lélektanilag fontos magva itt is a kép szélére került (itt azonban fordítva: a baloldalra): fiatal sebesült harcosa a szabadságharcnak, aki mankóra támaszkodva beszéli el a küzdelem valamelyik epizódját. Majdnem az összes jelenlevők, asszonyok, leányok, egy nyomorék, egy veterán, feszült figyelemmel lesik szavait. Zokogva borítja arcát tenyerébe az egyik asszony. Részvéttel teljesen figyel szavaira egy leány. Szörnyűködve tördeli kezét egy nő. Törődötten s megadón hallgat egy öregasszony. Valamennyien tépést csinálnak a sebesültek számára. De nem egy kéz megakad a munkájában, az elbeszélés hatása alatt. Mint a "Siralomház"-nál, itt is alakról alakra átáramlik a feszültség heves árama. Itt is mélysötét tónusokból mintázta elé a mester a formákat. Itt is belevillognak a friss és viruló színek. Itt is forró vérmérsék kormányozza a színt, a modellatúrát.

Gyermekkori emlékek... Hisz ily dolgokról odahaza eleget hallott. Most mindez a valóság erejével öltött testet a képen. Csak éppen kevésbé elemi erejű, mint a "Siralomház", mert az utóbbi szemléltetőbben adja lélektani velejét, közvetlenebbül a szereplők izgalmának okát, mint ahogy ezen a nyugodtabb képen lehetséges volt.

Forrás: Lyka Károly: Magyar mesterek, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT. kiadása, Bp., 194?, 58-59. oldal

Festményének tárgyát Munkácsy ezúttal az 1848-as szabadságharcból vette: egy mankójára támaszkodó sebesült honvéd mesél az átélt nehéz csatáról. A faluban otthonmaradtak: leányok, asszonyok, öregek, gyerekek, kiszolgált katona, púpos fiatalember fájdalmas meghatottsággal, feszült figyelemmel hallgatják a szuggesztív erejű elbeszélést, miközben a sebesültek számára tépést csinálnak. Munkácsi különösen együttérző emlékektől áthatva festett, hiszen a szabadságharc és az utána következő tragikus események okozták az ő szomorú gyermekkorát, korai árvaságát is, és hazafias érzelmeit mindez döntően meghatározta. A festmény kompozíciója kiegyensúlyozott. A főalakot itt is - mint a "Siralomházban" - oldalra helyezte, de az alakok csoportosításával a figyelmet ráirányítva kompozíciós és tartalmi középponttá tette. Az érzelmek rezzenésnyi variációit - arcokon, mozdulatokban, tartásban, tekintetben kifejezve - olvadékony aranybarnás, fényárnyékos festőiséggel jelenítette meg.

Forrás: Forrás: http://www.kfki.hu/keptar/magyar/m/munkacsy/muvek/1870-79/index.html

A "Tépéscsinálók"-on Párisban teszi ugyan az utolsó ecsetvonásokat Munkácsy, de a munka jellemző részét Düsseldorfban végezte s talán ez az alkotása az, amelyen leginkább érvényesül a düsseldorfi iskola minden jó hatása, de valamennyi hibája is.

Ha azzal a lehetőleg elfogulatlan kritikával vizsgáljuk, amely éppen a legnagyobb mesterek alkotásai előtt érvényesülhet szabadon, be kell vallanunk, hogy a német érzelgés felé hajlik. Komorságában egy-egy hajszál választja el a színpadiastól. Az erő közel járt a nehézkességhez; ott, ahol meghatott, mintha édeskés volna, érzik a düsseldorfi cukor ize s ha a jellemzés bravúrjai nem óvnák, könnyen egyhangúvá válnék és útszélivé a túlságos sóhajtozás. A kivitel eredetiségéből sokat fölemészt az a törekvés, hogy a kép általános hangulata szinte akadémikusan egységes legyen. Most, hogy a képet napról-napra jobban pusztítja a bitüm, amióta a színek hovatovább teljesen odalesznek, egyre erősebben nyilvánul az alapidea s az idea kifejezése között a kényelmetlen ellentét. Amit magyarul érzett és gondolt Munkácsy, azt németül fejezte ki s ez érzik a képén. Nem azon a nyelven beszél, amelyen gondolkozik. Ő ezt gondolta: Amikor megharsantak a trombiták, egyszerre fölállott minden ép szivű, magabiró ember a zászló alá, csatasorba. Apa, fiú, testvér, férj és szerető, mindenki elment, ki tudja, visszatérnek-e valaha! Csak az asszonyok és a gyerekek maradtak a faluban, meg az öregek, akiknek karja nem birja már a fegyvert; meg a kuckóba szorult nyomorék. És az asszonyok és a gyerekek, - azt se tudják, ki az özvegy, melyik az árva, - összehordják ami fehér gyolcsuk akad s hosszú, örökké tartó délutánokon azt fosztogatják halálos mély csöndben, ismeretlen sebekre kötésnek... Néha fölrezzen egyik-másik, de nem mondja, mire gondolt. Mindnyájan arra gondolnak. Lélekszorongva várják a hírt s félnek mégis tőle. Ha az ajtó nyílik, ha egy szú megpercen, mind jelent az valamit... Lámpát se gyújtanak esténkint, hanem úgy üldögélnek együtt szótlanul, a sötétben. Végre megjött az első. Bokáját járta keresztül a golyó, mankón került haza. Ezután hát már az is ott ült közöttük s ők mindent megakarnak tudni tőle. És az beszél nekik: a csatákat mondja.

Ott ül az asztalfőn. Szép, daliás, tüzes magyar fiú volt, amikor elment a hazáért, - mint sápadt, roskadt, szomorú ember sántikált vissza. Isten tudja, talpraáll-e még valaha!... Hanem azért kigyullad a homloka, szikrázik a szeme, amikor arról beszél, amit akkor csináltunk és úgy szorítja szivére a mankóját, mintha zászlónyele volna. Éppen most mondja:

...Ott rohannak... pusztító tűz...
A fele már ki van dőlve...
Most elnyeli a füstfelleg...
Meghaltak tán? - Nem! ott mennek!
Ott hallatszik, hogy Előre!

Mint viharkor a tengernek
Összezúdul minden habja:
Mind ott voltak... egymás mellett
A fiú és édes apja.
Apa elhult - és a fiú
Ráborúlt a vérző főre:
"Csak egy szót még édes apám!..."
A haldokló fölnézett rá
És azt mondta, hogy: Előre!

Egy görnyedt hátú öreg ember, akinek minden fia, valamennyi unokája elment s őt magát csak az tartotta itthon, hogy már a kanalat is alig bírja, nem tud ülve maradni, fölállt s úgy hallgatja, harminc évvel fiatalabbúl. Egy kis púpos, aki alig látszik ki az asztal mellől, lélegzetet se mer venni, nehogy egy szavát elszalassza; lángol az arca, reszket, pirul, liheg kínjában és a zokogás fojtogatja, hogy ő nem lehetett ott.

Bizonyosan ilyenformán gondolta ezt Munkácsy s mialatt megföstötte az idegen környezetben, német modeleket használva, művészi fejlődésének legkényesebb korszakában, amikor a kétségbeesésig reagált minden hatásra, teli volt önelégületlenséggel, amikor nem bízott egyetlen ecsetvonásában se: elpusztult ideájának eredeti zamatja, halvány német fordítás lett a magyar eszméből. Vajjon az ő lelki szenvedéseiben nem éppen az volt-e a legkegyetlenebb, hogy nem találta az összhangot egyéniségének magyar volta s az idegen környezet között? Ez kínozta, ez bénította anélkül, hogy számot tudott volna adni róla magának?... Képe erről tanuskodik. Benső ellenmondásaiból ezt érezzük ki.

A magyar honvéd egész magatartása, különben érdekes feje, de még a gesztusa is inkább egy német szinészé aki a publikumot érzi maga előtt, viszi a szerepe is, de a súgót sem felejti. A sápadt leány előtte az valami német iskolamester érzelgős leánya, nem magyar menyasszony, se nem magyar testvér az. Az öreg asszonynak csak a kozsókja került hazulról; annak a pólyás cselédjét ringató anyának a fejkendője, meg a szék amelyen ül s talán csak a honvéd mellett kezeit tördelő erélyes arcú asszony és a baloldali háttérben látható, a "Lakodalmi hivogatók"-ból ismerős alak a mi fajtánk, az öreg emberrel együtt, aki kétségen kívül a kép legigazabb alakja, feje, tartása, beállítása remek. A kis púpos merőben idegen arcán - bár ha egy kis irigység megokolt is lehetne rajta - ellenszenves a kajánság, aminthogy a gyolcsot hasító vénasszony megszeppent, inkább tamáskodó arckifejezése is nyugtalanítólag hat, mert nem illik a kép eszméjének pszikologiai egységébe. A szoba berendezése, bútorzata is idegen s nem segít ezen az apró módosítás. Az első pillantásra érezzük, hogy nem vagyunk itthon. Az 1873-iki párisi Szalonban kiállított kép francia címe pedig, Épisode de la guerre de Hongrie 1848, határozottan lokalizálni kívánja a jelenetet.

Bevallott tárgya ellenére idegen kép ez, amelyen Munkácsy érzelmeinek s gondolatainak áttételében nem emelkedett még arra a szuverén magaslatra, ahol az általánosan emberi kifejezésében olyan hatalmas, hogy feledtetni tudja a hiányosságokat, amelyek minden kozmopolita művész alkotásában megtalálhatók: csúszik alóla az anyaföld, sorsa menthetlenül fonnyadás, mint a fáé, a melynek gyökérszálai kiszakadtak a földből. Addig él, míg a saját erejéből táplálkozhatik.

Forrás: Malonyay Dezső: Munkácsy Mihály, Lampel R. Könyvkereskedése, Bp., 1907. 186-189. oldal

Munkácsy a Tépéscsinálókat még a Siralomház évében kezdte festeni, és csaknem két évig dolgozott rajta. Jelenetező tehetsége e képen emelkedett a lehetőségek legharmonikusabb felhasználásáig. A visszájára fordított helyzetet, vagyis a drámai motívum helyett az arra reagáló közönség szerepeltetését és jellemzését ezen a festményen is megtartotta, de a kép alapgondolata és kompozicionális felépítése igyekszik ezt elfogadhatóbbá tenni, és a teátrális hatást, amennyire lehet, visszaszorítani. A képen a szabadságharcból visszatért sebesült katona meséli emlékeit egy hosszú asztalnál tépést készítő társaságnak, s bár a hallgatóság reagálása a Siralomház látogatóinak aprólékos lélekrajzi jellemzésére is emlékeztet, mégis, a hallgatók maguk is olyan akcióval vannak elfoglalva, amely összefüggésben áll a harcokkal és a sebesült katona jelenlétével. A kép cselekménye így, mivel belülről is indokoltabb, kevésbé kiabáló. Munkácsy megelégedhetett a csendes szemlélődés különböző formáinak a bemutatásával, s műve az életkép-műfaj határain belül maradva a csoportarcképek bensőségesebb hangulatához, elmélyültebb karakteréhez közelített. A Siralomházon, megjelent pasztózus festésmód is nyugodtabban tölthette ki a kép felületét, tisztán festőileg is olyan feladatot jelentett ez a kompozíció Munkácsy számára, ahol a nagyvonalú ecsetkezelésre való hajlamát zavartalanul kiélhette. "Az olvadékony, fényárnyékos, atmoszférikus festőiségnek ünnepnapja ez a kép, külön lehet gyönyörködni a vonalak duktusában, a tömegek vázlatosan friss és eleven megjelenítésében. Hozzá foghatóan festői, sokfigurás kompozíciót Munkácsy soha többé nem festett" - írja a Tépéscsinálókról Genthon.

A festmény lassú elkészülte arra mutat, hogy Munkácsy számára nem volt világos az út, amely ehhez a viszonylag kiegyensúlyozott kompozícióhoz vezetett. Felmerült annak a lehetősége is, hogy Munkácsy, aki ekkor kötött barátságot az éppen Hollandiában dolgozó Paál Lászlóval, a holland határhoz közel fekvő Düsseldorfból néhányszor átrándult Amszterdamba és Haarlembe, s ott a holland csoportarcképek, s mindenekelőtt Frans Hals művészetének hatása alá került, s ez támogatta őt a Tépéscsinálók megoldásában. Erre a feltevésre azonban nincs megnyugtató bizonyíték, s talán nem is döntő kérdés, hogy látta-e Munkácsy Frans Hals nagy lövészképeit. A megpróbáltatásokat mesélő katona vagy a hozzá hasonló kompozíciók festése ugyanis széles körű gyakorlat volt, s maga Munkácsy is festett korábban regélő honvédet. Másrészt belső fejlődése, a Siralomházat követő új kép megfestésének problémái maguktól is elvezethették őt az ökonomikusabb komponáláshoz. Munkácsy mintegy újra felfedezte a holland csoportképek elvének lehetőségét, s a maga eszközeivel itt egy pillanatra meg is közelítette ennek az elvnek a valóra váltását. De teljes sikert nem arathatott, mert míg a holland csoportképek méltóságteljes kompozíciós erejét külső tényezők, a megrendelők testületi viselkedésének megszokott formái is elősegítették (a céhek és egyletek sajátos társadalmi fellépése), addig Munkácsy ezt a belső tartást, ezt a szolidabb erőt már csak mint szakmai fogást alkalmazhatta, minden társadalmi hajtóerő nélkül. A szolidabb akcióhoz is éppen ellentétes oldalról érkezett el, mint a hollandok. Azok a csoportból indultak ki mint festői feladatból. Munkácsy viszont a cselekményt akarta mint témát, mint gondolatot ábrázolni, s legfeljebb a profán szituáció, a mitologikustól távol eső falusi környezet sugallta számára a csoportképekhez hasonló passzívabb, józanabb beállítást.

Ez a körülmény magának a műfajnak a határait jelzi, a csoportkép történelmi elévülését bizonyítja. A Tépéscsinálók jelentőségét - bár így is kiemelkedő teljesítménynek számíthatott a korabeli életképfestés gyakorlatában - még technikai anakronizmusok is gyöngítették. Ismeretes, hogy Munkácsy nagy kompozíciói milyen gyorsan színeződtek el, váltak felismerhetetlenül feketévé. Azt a szürkékkel játszadozó, hallatlan belső mozgalmasságú tónusos kolorizmust ugyanis, amit a holland nagymesterek, de különösen Frans Hals alkalmazott, a XIX. század akadémiáin már nem tanították. Munkácsynak hatalmas, vitális erejű színezőkészsége volt, de soha nem tanulta meg ennek korrekt, szakmailag is megbízható érvényesítését. Nagy kompozícióit nem is tudta volna tónusban összehangolni, következetes erővel összefoglalni, ha nem alkalmazza az aszfaltalapozást, amely zaftos, zsíros közegével automatikusan fogta össze a föléje hordott színeket. Jellegzetesen XIX. századi vonás ennek a mű-egységnek és mű-tónusfestésnek az elterjedése. Munkácsy, ha legelső képeinél még nem is ismerte az aszfalt alattomos természetét - amely lassan elnyeli, magába olvasztja a színeket -, hamarosan megtanulhatta volna, hogy nem véletlenül mondtak le a régi mesterek ennek a tetszetős eszköznek a használatáról. Mégis ragaszkodott az aszfaltalapozáshoz, legfeljebb később vékonyabb rétegekben használta, és csak kis képein, ahol a tónusok összefogása nem jelentett megoldhatatlan feladatot, hagyta el egészen. Az aszfalt biztonságérzetet adott számára, megengedte a rögtönzésekhez hasonló, indulatos munkát, ami természetéből inkább következett, mint a logikus képépítkezés. Nemcsak Munkácsyra, de az egész korra jellemző, hogy a pillanatnyi biztonságérzetért föladta a művészi munka egyik legrégibb és legelpusztíthatatlanabb igényét, a tartósságot.

Forrás: Perneczky Géza: Munkácsy, Corvina Kiadó, 1970, 14-15. oldal

Forrás: Munkácsy, Corvina, 1998