Munkácsy ifjúkori rajza Mester uram felolvas	ÉRDEKESSÉGEK
	Munkácsy sajátos festőtechnikája
	Munkácsy Mihály párizsi elfeledtetéséről
	A nap szerelmese (regényrészlet)
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

...Düsseldorfban alakult ki sajátos festőtechnikája is, amelynek lényege a bitumennel való alapozás. Ez a 19. század elején szokásos fehér alapra való festéssel szemben látszólag a régi mesterek színes, un. bolusz alapozásához való visszatérést jelentené. A festők azonban túlzásba vitték ezt a technikát, mert nem csupán az alapozáshoz használtak bitument, hanem a palettájukon is feltornyoztak egy fehérrel kevert bitumenmennyiséget. A vászonra felvinni szándékolt színhez ebből a masszából egy kis részt mindig hozzákevertek. A bitumen összefogta a színeket, mondhatni automatikus színharmóniát és tónusegységet idézett elő. Az egyes színek hamar beszáradnak, de a bitumen mint szerves anyag tovább dolgozik és idők folyamán elnyeli a rá festett és vele összekevert színeket. Munkácsy ezt még azzal tetézte, hogy képei többségének felvázolásakor a bitumenes vödörből gyakran kézzel rakta fel a masszát, mely mind a mai napig képlékeny maradt. Így aztán nem csak a színelnyelés, de a festékfelület felpuhulása következtében előálló lecsúszás lehetősége is veszélyezteti a Munkácsy-műveket. Ennek megakadályozására az ilyen technikával készült műveit hűtött óriás tárlókban, frizsiderekben kell őriznünk. Mégis, a gondos kezelés ellenére a képek egyre sötétebbé válnak.

Forrás: Végvári Lajos: Munkácsy Mihály 1844-1900, Képzőművészeti Kiadó, 1983, Düsseldorf c. fejezet, 32-43. oldal

Kant azt mondotta, hogy a fogalmak szemlélet nélkül üresek. Ezt a tételt élesen megvilágítja Harsányi Zsoltnak egyik cikke Munkácsy Mihály párizsi elfeledtetéséről. Minekutána Harsányi megírta Petőfi, Zrínyi és Madách regényes életrajzait, azidétt Munkácsy Mihályén dolgozott s elkerült Párizsba, a mester egykori nagysága színhelyére, nyomozni. S mi most ott a nyom? - kérdi. Azt kellett rá felelnie, hogy semmi, teljesen semmi. Negyven év múlva "Munkákszi" üres fogalommá vált. Pedig negyven-ötven év előtt neve valóban élő fogalom volt. Akik láthatták volna dicsősége idején, akkor még gyerekemberek voltak, azóta persze felcseperedtek. "Munkákszi" nevét elfujta az idő, miért? Mert nem táplálja szemlélet. Az, hogy újabban egy-két francia nyelven írott cikk megjelent róla, azokat már csak a szakemberek olvassák, nem jelentenek tehát a hírnév szempontjából semmit. Párizsban nincs a múzeumok egyikében egyetlen képe sem. Életében másként volt. 1870-ben a Siralomház volt az akkori Salon nagy eseménye. Leibl akkor Courbet hívására Párizsban volt és sietett neki Düsseldorfba levelet írni, melyben megírta, mily nagy sikere van képének. Ezt a levelet azóta Munkácsy mindig a bugyellárisában hordta. Ott találtam meg néhány évvel ezelőtt Barnewitzné, Munkácsyné unokahúga, nagy Munkácsy-emlékgyüjteményében. Azt bizonyítja, mily nagy becsben tartotta a levelet Munkácsy, első igazi és nagy és döntő sikerének tekintette. Ez a levél nemcsak a sokrabecsült Leibl, hanem a nagyrabecsült Courbet véleményét is jelentette s azonkívül a Siralomház sikeréből indult ki Munkácsy párizsi dicsőséges sorsa. Négy év múlva újra egész Párizs róla beszélt, mikor a Salonban ki volt állítva a Műteremben című képe. Ujabb négy év múlva világkiállítás volt, akkor a Milton-nak volt világsikere. Aztán jöttek a Krisztus-képek, a remek szalonképek, 1889-ben a bécsi múzeum mennyezetképe, öt év múlva az Árpád (így nevezték akkor a Honfoglalást), szóval Munkácsy-képeket látott Párizs időről-időre egymásután; minden képe egy-egy megnyilatkozás volt. Táplálta a hírnevét az a sok, folyton megújuló, újabbnál újabb krónika, amelyekkel tele voltak a lapok, annak a hétországra szóló fogadtatásnak a hírével, melyben honfitársai részeltették, mikor a Krisztus Pilátus előtt-et haza hozta. Aztán az a híres gesztusa, mikor George Petit kiállítási termének üvegtetejét leüttette, mert homályos volt a világítás a Honfoglalás-nak. Meg aztán mikor kétszáz magyar jött ki egyszerre meglátogatására. Meg, hogy Liszt játszott a fogadó-estélyein... És így tovább. És így tovább. Így lett fogalom a neve. Mert volt mögötte szemlélet, állandóan foglalkoztatta a párizsiak képzeletét, nem csoda, hogyha 1896-ig, amíg testileg össze nem rogyott, "Munkákszi" nevétől volt hangos Párizs.

Emlékszem mikor először voltam Párizsban, 1892. őszén, egy szép napsugaras délután, ott ültem a Grand Café terraszán, magyar barátaimmal. Szomory Dezső ült mellettem. Egyszer csak látom, hogy a járda szélén sorfalat állnak az emberek és kalaplevéve köszöntenek egy kétlovas hintóban ülő urat, ki felesége mellett ül és fogadja a köszöntéseket. Vajjon ki lehet ez az úr? - kérdeztem a tiszteletadásnak ilyen önkénytelen megnyilatkozását meglepetve szemlélve.

Szomory rám szólt:

- Ki lehet? Hát nem látod, hogy Munkácsy?

Később, a következő év májusában egy este a Champs Elysées egy nyári vendéglőjébe hívott a mester, Hubay Jenő társaságában, aki akkor Brüsszelből jött, ahol a Zeneakadémia tanára volt. A vendéglőben cigányok játszottak. Mikor beléptünk, a prímás meglátta Munkácsyt, intett egyet és a banda rázendített a Rákóczi-indulóra. Az asztaloknál ülő franciák szeme rátapadt a mesterre s mikor megismerték, az összes asztaloknál felálltak, urak és hölgyek és állva maradtak mindaddig, míg Munkácsy helyet nem foglalt. Így tisztelte Párizs a magyar zsenit. De Harsányi a huszas években ennek már nyomát se találta.

Mialatt ezt a könyvet összeállítom, nagy vita indult meg nálunk arról a kérdésről, minő a hírünk a világban és ez a hír ha torz, mikép alakult ki? Közben (a Magyar Csillag tavalyi évfolyamában 635. 1.) Illyés Gyula kitér Munkácsy hírének sorsfordulataira. Így szól: "Évtizedekig emlegettük diadallal Munkácsy nevét. Aki még egyáltalában emlékezett külföldön rá, az kellemetlenül húzta össze szemöldökét: arra emlékezett, hogy fogással, reklámmal és ünnepeltetéssel hogyan fogta el kora lángelméi elől a fényt, az elismerést, az a különben jelentős - de az előbbeniekkel egy napon sem említhető - müncheni(!) tehetség, akinek műveiben mellesleg a magyar elem is csak díszlet." Mit szólna hozzá Illyés, ha azt kérdezném: ennyit tud mondani Munkácsyról, 1943 decemberében egy "különben jelentős, de a lángelmékkel egy napon sem említhető... tehetség"?

Forrás: Dr. Lázár Béla: Munkácsy Mihály 1844-1944, Emlékezések a művész születésének századik évfordulójára, Folio Könyvkiadó, 1944? 9-13. oldal

Dallos Sándor: A nap szerelmese
(részlet)

A kazlak fehér elefántjai már egyesültek a környező fákkal, s többé nem lehetett őket különválasztani. Valami fantasztikus állati kereszteződésnek látszottak, amelyek roppant ágbogas szarvakat viseltek az ormányuk mellett, vastag lábuk benőtt a testükbe, s hatalmas, bordázatuk dagadt és zihált a viharban. A házak tetején megvert emberekként visítottak a kémények s a házak is átváltoztak. Kövérre hízott, nagy testeknek tűntek az estében, fejükön félrecsapódott, ijesztően nagy süveggel, s alattuk pislogó szemekként hunyorogtak az ablakok. Ha valaki bepillantott volna rajtuk, az lett volna az érzése, hogy a házak agyvelejébe lát be a gyulladt szemeken keresztül.

De senki nem volt, aki bepillantson rajtuk: egyetlen ember sem látszott semerre sem.

Csak Miska igyekezett, a mérhetetlen hóban minden erejét megfeszítve, a Lángi porta felé, s az ő érzései voltak ezek. Sohasem felejtette el őket. Később, sokkal később, Barbizonban voltak ilyen érzései, mikor Paál Laci már őrjöngve feküdt az ágyán, majd Clarentonban, mikor temették, s ő a temetés után szédülten bolyongott a mezőkön. Akkor, egy-egy villanásra, visszaemlékezett erre az átváltozásokkal telt, különös, s a világ fonákjait mutogató, viharos estére.

De most még csak tizenöt éves volt, asztalosinas, a festékesvödrét felrúgta a betyár, s elrepült, az ecsetje elveszett valahol, s Gerzson úrék sírkerítésén bizony alig végzett valamit. Hát meg-megremegett az aggodalomtól, ahogy szinte a vihar testébe kapaszkodva vánszorgott hazafelé, s nemegyszer eszébe jutott, hogy nem volna-e jobb visszamenni, s beállani a betyár mellé valaminek. De aztán elvetette a gondolatot, mert föléledt benne a betyár tanítása, s elpirult a gondolatra, hogy az gyávának nézheti.

Lesz, ami lesz! - gondolta.

S törtetett hazafelé.

Otthon Ancsa a tornácon állt, s talán már harmincadszor lesett a temető elé, hogy nem jön-e Miska, és keményen elhatározta, hogyha a gyerek odaveszett, holnap megmérgezi Lángit. Reggel patkánymérget kever a kávéjába. Behúzódott a konyhába, előkereste a mérget, s a szekrénye alá rejtette. Komolyan vette, amit elgondolt, s minden izgalom nélkül végre is hajtotta volna elhatározását, ha Miska elő nem kerül.

A műhelyben már égett a lámpa, s négyen aggódtak Miska miatt: Atyus, Gáspár és János, az öreg segéd meg Dávidka, a kisinas. Az annyira félt, hogy a foga is vacogott. Mindegyikük sűrűn nézte az órát, s ahogy sebesen múltak a percek, mind erősebb lett bennük a meggyőződés, hogy Miskának vége. Nincs az Istennek olyan embere, aki ezt a hóvihart ennyi ideig kiállja! Miska ott fekszik valahol a sírok között, belepte a hó, s már rég megfagyott. Gáspár fogcsikorgatva dolgozott, Dávidka szeméből el-eleredt a könny.

Csak Lángi nem törődött Miskával. Ott állt a reggel megkezdett bádog-Krisztus előtt, s olyan roppant bordázatot festett a kereszten vergődő, ijesztő Jézusnak, hogy egy gladiátor is büszke lehetett volna rá. Mindenki borzalmasnak találta, de őt elkapta a maga különös ihlete, s elöntötte szemét a könny. Csaknem könyörögve magyarázott:

- Lám csak, mennyire zihál a melle szegénynek! Hogy kínlódik! Hogy vonaglik!

Megtörölte a szemét, mélyet lélegzett, a szíve fájt. Most komolyan fájt az az aljas szív a mellében, hogy nem lehetett megérteni, ki ez az ember?

- Jaj - folytatta meghatottan -, Urunk, Megváltónk iszonyú sokat szenvedett értünk, kimondhatatlan sokat, hogy lehet mégis, hogy az emberek elfelejtették mindezt? Mert elfelejtették. A hálátlanság, a közömbösség és a kapzsiság fekete ördöge szállta meg a szívüket, s az Üdvözítő kínjaira már nem emlékeznek. Ó, ember, ember... - Ekkor lépett be az ajtón Miska, s mindenki fölrivalgott:

- Miska!

- Csakhogy itt vagy!

- Nem fagytál meg?

- Állj a kályha mellé!

S babusgatták, örültek, verték le róla a havat, Dávidka örömében a megkerült gyerek fagyos kezét csókolgatta.

Lángi vérig sértődött. Ő itt beszél ezeknek, egyenesen a szívéből beszél, az ihletét, a legmélyebb látomásait szórja szét ezek közt a barmok közt, s ezek egy taknyos inast ünnepelnek itt!

Megdermedt a sérelemtől. Letette az ecsetet, homloka fölszaladt. Megfordult, körülnézett az emberein.

- Hát maguknak fontosabb egy inasgyerek, mint az én hitem?

Csönd lett. Mindenki őt nézte. Borzasztó volt. Arca rángatózott, szemét elöntötte a vér. Miskához lépett.

- Befejezted? - kérdezte fojtottan.

Miska érezte, hogy most érkezett el az ő próbatétele. Megrázta a fejét, és kimondta, amit ki kellett mondania.

- Nem.

Az első nem volt életében.

A mester mereven nézte a gyereket, s csak most vette észre, hogy annak hiányoznak az eszközei. Rákiáltott.

- Hát a vödröd meg az ecseted hol van?

Miska vállat vont.

- Nem tudom. Elvitte őket a vihar.

Keményen állt. Nem adta ki a betyárt. Tartotta a titkot. Lángi megdermedt a pimasz választól.

- A vihar? - sziszegte.

Iszonyút ordított.

- Hogy mertél hazajönni?

Miska nem szólt. A mester bömbölt:

- Azonnal visszamész, megkeresed a szerszámaidat, s nekem addig a szemem elé ne kerülj, míg a munkád be nem fejezted!

Őrültség volt, amit parancsolt, talán maga is érezte, de ez a gyerek merte megszakítani az ő szép beszédét? Gyönyörű hitvallását? No várj! S bömbölt:

-Eredj!

De akkor Miska megrázta a fejét, s szembeszállt a gazdájával.

- Nem! - csendült a hangja. - Még ha nappal volna, és új szerszámokat adna, akkor sem mennék ki ebben az időben! Mert ez embertelenség!

- Mi? - üvöltött fel Lángi. - Kivel beszélsz te?

- Mindegy! - mondta a gyerek, s homlokáról dőlt a verejték. - Ez embertelenség! Nincs ember, aki ilyet parancsolhasson egy másik embernek!

A segédek Miskára bámultak, s egyszerre megérezték, hogy ez nem egy elkínzott inas csökönyössége, ez több. Ezzel a gyerekkel valami történt. Hallgattak. Lángi megszédült az őrjöngő dühtől.

- Kuss! - ordította habzó szájjal. - Nekem nyolc ötven jár ezért a munkáért! Mars vissza!

- Nem! - üvöltött most már Miska is.

Mióta ez a műhely állt, nem történt benne ilyesmi. Lánginak végképp elöntötte agyát a vér.

-Te! - hördült fel.

Nekiugrott a gyereknek, s kétszer úgy vágta pofon, hogy annak kiesett kezéből a süveg.

- Takarodj!

Nem tudta, mit tesz. Talán a gyerek se. Mert hirtelen lehajolt, felkapott egy elhullott, sarkos fadarabot, s belevágta a mester arcába. Azt állon érte a dobás, hogy a foga összevaccant, s állából kiserkent a vér. Lángi megőrült.

- Micsoda?!

Hirtelen leoldotta nadrágszíját, összefogta, s teljes erejéből belevágott vele a gyerek arcába. De úgy kiszámította még dühében is, hogy a nehéz vascsat is érje.

- Nem mész, tetves?

Gáspár felordított:

-A csattal üt!

Azzal, ütött. Egyszer, kétszer, háromszor. A gyereknek csupa vér lett az arca, de küzdött. Üvöltött.

- Nem megyek! Nem megyek!

Megvillant benne egy gondolat, kikiáltotta:

- Feljelentést tettem maga ellen s elfogadták!

A csat megint az arcába hasított. Ömlött a vére. Felordított.

- Hát senki sincs, aki igazságomban a pártomat fogja?

Lehajolt, s a fejével teljes erejéből belerohant a mester hasába. Az eltorzulva kapott oda.

- Jaj!

De dühe nagyobb volt. Földhöz vágta a gyereket, rugdosta.

- Te dög! Te rongy! Te tolvaj!

A gyerek egy fakalapácsot lelt a földön, vette, s verte vele a mester lábát meg a sípcsontjait.

- Részeges! Besúgó! Apagyilkos!

A mester olyan volt, mint a vadember. Egy gyalult lécet kapott fel, s azzal kezdte verni Miskát, aki hirtelen hasra fordult. Úgy verte. Gáspár megmarkolta kalapácsát, úgy üvöltött:

- Mester úr!

De nem volt szükség a közbeavatkozásra, mert olyan dolog történt, hogy aki látta, sohasem felejtette el. Atyus rohant ki a kuckóból, talpig fehérben, ahogy feküdni szokott, jobbjában magasra emelt szekerce, s habzó szájjal rontott a fiára.

- Kettéhasítom a fejedet, te állat! Hagyod azt a gyereket!

A jelenség oly félelmetes volt, hogy Lángi eldobta a lécet, s döbbenten hátrált meg az apja elöl. Még Anton is eldermedt, aki eddig felemelt karral röhögött.

De vége Lánginak, ha Gáspár oda nem ugrik, s le nem fogja az öreget.

- Atyus!

Az öreg lihegett.

- Hagyj engem! Hadd hasítom szét a fejét!

Miska felugrott fektéből, s véres arccal futott Gáspár gyalupadjához, hogy valami ütőszerszámot találjon, de Atyus hangjára megperdült.

A kép, amelyet látott, egy villanásra ez volt: Anton feltartott karral, bentszakadt lélegzettel állt bal felől. Jobbról, két kezét egymásba téve, dermedten állt az öreg segéd. Atyus, talpig fehérben, s szinte világítva állt középen, előtte, egy kicsit jobbra, balját szívére szorítva döbbenetében, jobbját védekezőn maga elé nyújtva, a fia. Az egészet besütötte a lámpafény.

Egyetlen villanás volt, s Atyus hörögve kiabált:

- Te akarsz Jézust festeni? - zengett a hangja. - Te mersz? Te, aki nyolcötvenért ölnél?

Kiköpött.

-Fuj!

S az öklét rázta.

- Mind ilyenek vagytok, ilyen aljasok! Alázatosan nyaljátok a papok kezét, hízelegtek nekik a megrendelésekért, s ájtatos pofával ötven forintot kerestek egy-egy ilyen feszületen! - mutatott a félig kész bádog-Krisztusra. - Nem szégyenlitek magatokat? Nem sül le a bőr a pofátokról, piszkos farizeusok?

S eleredt a könnye.

Forrás: Dallos Sándor: A nap szerelmese, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1967, 24-29. oldal