Münchenbe való visszatérése
után [Szinyeinek] egy kissé mindent elölről kellett kezdenie.
A keresés időszaka következett, míg végre
műteremszomszédja, Böcklin biztatására nagy lendülettel
fogott neki az évek óta magában érlelt téma, a
"Majális" megfestésének. Több színvázlat után -
ezekben csupán a szituáció formai, aránybeli és
megvilágításbeli problémáival foglalkozott - megkezdte nagy
vásznát, amelyet több hónapon át műteremben festett. A
festménynek az "Anya gyermekével-nél és a
"Szerelmespár"-nál - amelyek közvetlen
előzményeinek tekinthetők - több mondanivalója nincs. Arról
beszél, hogyan szabadítja fel a városból kiránduló
fiatalság életkedvét az árnyékos domboldalon uzsonnázás
közben a természet harmóniája, tavaszi pezsdülése. Az ember
és a természet ezen a képen fokozottabban egyet jelent:
nemcsak hangulatilag, hanem a motívumok jelentőségét
illetően is. Csak annyit mutat meg, amennyi egyetlen pillanat
alatt ebből a kis jelenetből felfogható, ennek értelmében az
emberi és a természeti elemet nem választja szét egymástól.
A látványnak ez a tagolatlan egysége azonban nem jelenti azt,
hogy a "Majális"-on az ember csupán a színt hordozó
tényezővé válik, hogy az alakok a környezettől csupán
színes foltokat formáló felületükben különböznek. Szinyei
nagy gondot fordított a rajzra, alakjainak majdnem plasztikus
formát adott. Bár a nagy egységre és az idilli állapot
érzékeltetésére való törekvés következtében, továbbá
az alakok kis mérete miatt beható lélek-rajzra nem
gondolhatott, a ruhák színei, az alakok tartása és
arcvonásai mégis bőven áradó lírai érzelmeket közölnek,
olyan érzelmeket, amelyek felfokozzák a természet okozta
benyomásokat.
Szinyei művét azonban nem csupán felfogásának
egyöntetűsége, kolorisztikus gazdagsága teszi rendkívüli
és újszerű értékké, hanem a festés, az atmoszferikus
megjelenítés újszerűsége is. A kompozíció legnagyobb
része árnyékban van, ennek segítségével mint ellentéttel
érzékeltette a napfény sugarainak heves zuhatagát. A fénynek
ez a felfokozott intenzitása, a képek koloritjában való
döntő jelenléte teszi Szinyeit a francia impresszionisták
rokonává. Szinyei azonban nem ismerte a francia
impresszionistákat, sőt műve az impresszionisták
kiállítása előtt készült. De ha egyes megoldásbeli
rokonságokban egyezik is velük, festészete mégsem tekinthető
impresszionistának, mert alapvető elvi különbségek állnak
köztük. Szinyei nem mond le az emberi tartalomról, sőt a
természetet is az emberi érzelem körébe vonja, nemcsak az
embereket, hanem a természet legkisebb részletét is realista
módon ábrázolja. Művészetében az élet szépségeit
szívósan igenlő fiatalos optimizmus, a valóság
szépségének ünnepélyes költészete, a derű és a lélek
békéje nyilvánul meg.
A "Majális"-t kortársai nem értették meg, mert nem
volt csattanós mondanivalója, mert színeinek elevensége az
akkor még szokásos aszfaltos festéssel, az un.
galériatónussal szembehelyezkedett. Nem látták meg, hogy
Szinyei is a valóságról beszél, ez a valóság azonban nem a
festő tudásának megfelelően módosult, egyszerűsödött,
hanem a legnehezebb problémát, a napsütést, a fény és az
árnyék valódi megjelenítésének, az ember és a természet
együttes ábrázolásának legnehezebb problémáit vette
ecsetjére.
A "Majális" félreismerése, külföldön és
Magyarországon való megtámadása Szinyeit elkedvetlenítette.
Ennek eredménye volt, hogy az ezt követő plein-air képek
közül a megkapó hangulatú szabadtéri portré, a
"Lilaruhás nő" (1874) tónusában már
bágyadtabb, a "Pacsirta" aktja (1883) pedig
keményebb, rajzosabb, konvencionálisabb. A hallgatás éveiben
még néhány szép arcképe készült, melyeknek közvetlen
előzménye a nemesre fogott tónusaiban Velázquezra
emlékeztető, apját ábrázoló arcképe (1870). Ezt követi
felesége bársonyruhás arcképe; velük Szinyei az emberi
lélek nagy ismerőjének, a bensőséges lírai portré -
Munkácsy arcképfestészetéhez fogható - kimagasló
művelőjének bizonyul.
A "Majális" késői, 1896-os kiállítása és sikere
után Szinyei ismét ecsetet ragadott, de nagyobb igényű művet
már nem tudott alkotni. Kései művei között is akad néhány
gyöngyszem, ilyen a "Hóolvadás", az
"Őszi táj". Ezek felfogásuk természetességével,
plein-air törekvéseikkel és egyszerű témaválasztásukkal a
nagybányai iskola megértését segítették elő.
Forrás: A magyarországi művészet története, Corvina, 1970. 436-439. oldal
Szinyei Münchenben barátságot kötött az ugyancsak ott
dolgozó Böcklinnel. A fő művének tekinthető Majális
megfestése során figyelembe vette Böcklin tanácsait is. A
kép egy napsütötte domboldalon, a képen kívüleső fa
árnyékában letelepedett kiránduló társaságot ábrázol. A
kép a francia impresszionisták képeivel azonos hatást kelt,
az elkészítés módszere azonban eltérő. A természetet
emlékezetből, műteremben festette, az alakok helyét kihagyva,
majd az alakokat egyenként festette rá a képre, modellek
alapján, különböző időpontokban. A pokrócon hasonfekve
csirkecombot evő alak a festő sajátmaga.
A képet elkészülte után teljes meg nem értés fogadta, még
festőtársai részéről is, beleértve Böcklint is. A festő a
képet a Magyar Nemzeti Múzeumnak akarta adományozni, de az nem
fogadta el. A milleniumi kiállításon 1896-ban kapta csak meg a
festő és a kép a méltó elismerést.
Forrás: http://www.kfki.hu/keptar/magyar/s/szinyei/muvek/1870-79/index.html
...Fő műve a Majális, keletkezése idején sehol, az egész világon sem számíthatott volna nyomban népszerű sikerre. Mert festési eljárásában ugyan általánosan tisztelt hagyományokra támaszkodott, természetlátása azonban annyira új és függelen, akárcsak az impresszionistáké francia földön. Különösen idehaza nem számíthatott egycsapásra elérhető megértésre, köztetszésre meg éppen nem. Még abban az időben társadalmunk az Ausztriával történt kiegyezéssel sem jutott túl levert szabadságharcának fájdalmas emlékén. Szétszóródtak legjobbjai, az elnyomással való küzködésben pedig egész értelmiségi rétege megvékonyodott. Csakis az ellentállás hangulatával átitatott szellemi mozdulatokra volt érzékeny ez a társadalom. Észre sem vette, nemhogy megértette volna lényének ilyen keresetlen vonását, mint amely a Majálisban vált látható valósággá. Olyan műveket tarthatott csak méltónak, nemesnek, amelyek történelmének hősi példáival lelkesítettek, de legalábbis népi regényességéből vett életképpel táplálták nemzeti öntudatát. Ilyen művek inkább számíthattak témájuk megértésére és ennek révén festészetük elfogadására.
Szinyei félreállásának magyarázatát kereshetjük ugyan az akkori vidéki úri társadalom életfelfogásában, hiszen belőle származott, de igazi okát mégis csak a környezeti hatások iránt engedékeny lelkialkatának lágyságában találhatjuk meg. A képességeiből magától adódó szerepet, s amit ez reá rótt, az akadályok legyőzésének kötelességét nem érezte át annyira, hogy otthoni környezetében vállalhatta volna. Elnyelte a család melegének természetes boldogsága, a vidéki élet örömeinek szűk látóköre. Inkább elfogadta a küzdelem nélkül kínálkozó trónust, az örökölt birtok biztonságát.
Visszavonulása művészetünk történetében sajnálatosan nem magábanálló eset. Csak a kimagaslókat említem: Madarász és Gyárfás is hasonló módon dobta el az ecsetet. Még Ady is, aki pedig akarta és vállalta is szerepét, művéhez való különös magyari viszonyát, - dacban ugyan, de mégis csak így fogalmazta meg:
Én voltam Úr, a vers csak cifra szolga,
Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,
Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.
. . .
[A] fiatal művész mindenik müncheni társánál önállóbb egyéniség. Természetlátása eredetibb és függetlenebb. Előképek nélkül élete élményeit mesterkéletlenül alakítja képpé. Ezért önkénytelenül eredeti és akaratlanul új. A szabad természetről olyan eleven emlékképet hordoz magában, hogy képeinek táji részét előzetes tanulmányfestés nélkül, fejből képes az alakokkal egyenlő rangon megfesteni. Vizuális emlékei annyira uralkodnak rajta, hogy naiv bátorsággal a megrögzött szokások ellenére, szinte novellisztikus tartalom nélkül festi az alakot és tájat, pusztán létezésük szépségéért. Világosan és színesen fest, mert a szabad természet világos és színes. Magasztalva festi, mert el van telve szépségével. Korabeli ruháikban festi az embereket, mert így ismeri és szereti őket, holott akkoriban ezt nem tartották általában a művészet méltóságához illőnek.
. . .
Majdnem két esztendei jernyei gazdálkodás - művészi tétlenség - után újra Münchenbe megy. A felgyülemlett benyomások és tervezések áramával telítve, festésre éhesen, szinte megérkezése órájában megtermi a Majális gyönyörű vázlatát. Benczúrtól kölcsönkapott műteremben dolgozik a Majálison. Böcklin a műterem szomszédja, öccse-bátyja barátság szövődik közöttük, ami a fiatalabb Szinyeinek nagy javára válik. Böcklin tanácsaival segíti és főként a színek erejének bátor fokozására biztatja.
A Majális Szinyei főműve. Minden képessége, eredetisége és újsága benne tetőződik. Teljes megvalósulása a szabad természet élményének. Csupa szépség és igazság nappali világossága, színeinek ereje és tárgyát jellemző értelme. A Majálissal Szinyei az európai festészet élén jár. A plein air festői feladatát veti fel és oldja meg egycsapásra. A magyar művészet vele kapcsolódik önállóan és egyenrangúan a korszerű európai művészet egyetemébe.
A Majálisban sikerült a színek felfokozott ragyogásával olyan festői káprázatot létrehozni, mely a motívum teljes tárgyi ábrázolását pompás látványegységgé olvasztja. Ünneplően árasztja festőjének gondtalan életörömből fakadó pogány derűjét. A létezés költészetének üde felfedezése és egyben beteljesedése is, mint a korai görög szobrok, amelyek sohasem szűnnek meg hatni és boldogítani.
A Majális anélkül, hogy a hazai művészet fejlődésére hathatott volna, feledésbe merült. Csak egy későbbi nemzedék, Szinyeiről mitsem tudva, került olyan művészi helyzetbe és olyan feladat elé, melyet Szinyei a maga módján már megoldott. Ez a festőnemzedék fedezte fel a millenniumi kiállításon és hirdette nagyszerűségét, tisztelte benne elődjét.
Felfedezésekor lelkes hírverői az akkoriban diadalra jutott impresszionizmus előfutárának, a Majálist az első impresszionista képnek hirdették. Azzal, hogyi történelmi szerepét emelték ki, jelentőségét fonákján hangsúlyozták. De hiszen a Majális alig hasonlít az impresszionista képekhez. Bár a szabadtermészet élménye rendkívül magas fokon ölt testet benne, mégsem impresszionista kép, sem szándéka szerint, sem véletlenül. Az, hogy különösebb irodalmi jelentés nélkül napsütött domboldalon heverő társaságot ábrázol, pusztán tárgyi egyezést mutat. Az impresszionizmus fogalma művészi magatartást, alakító elvet, egyszóval stílust jelöl.
Az impresszionisták a tervezett képpel a kompozícióval szemben a szabadtermészet közvetlen festését művelték. Képalakításukban nem törekedtek afféle tárgyi teljességre, mint a régimódon komponálók. Ellenkezőleg, szívesen hangsúlyozták motívumuk tröredékjellegét, az ábrázolt tárgynak sokszor csak szeletét vonván a kép terébe. Az ilyen kép: Látvány-darab, kivágás. A tárgynak nem jelentése, hanem látványértelme van.
Tulajdonképpen az impresszionizmus is naturalizmus, csakhogy nem tárgyi igazságra törekszik, hanem a látvány érzékleti valóságára. Az impresszionisták a jelenséget festik. Csak ennek az érzékleti képnek határain belül ábrázolják a tárgyat. Mivel a valóság mint jelenség (plasztikusságát vesztve), színfoltokban mutatkozik; ezekből a színfoltokból alakítják a képet. E színfoltok a kép egységében, viszonylagos szerepük szerint, a szemlélőben tárgyuk képzetét keltik. A tárgy tehát csak a jelenség egészében létesül. A színfoltoknak - a színek egymáshoz való viszonyának törvénye szerint - mélységi értelmük van; mélységi állapotot láttatnak. Ezért képesek vizuális teljesség létrehozására.
A képalakításnak ez a módja a szabadtermészet folyton változó érzékleti képe közvetlen rögzítésének vágyából és gyakorlatából ered. Megjelenésében őrzi rögtönzött jellegét, vázlatszerű, de nem vázlat, nem valami feljegyzés, hanem a maga módján befejezett egész.
Az impresszionisták általában a jelenség, de különösen az illanó plein air jelenség kifejezésére ilyen kiváltképpen alkalmas határozott stílust teremtettek. Impresszionistának tehát nem nevezhető olyan kép, amelyben a szabad természet élménye más módon valósul meg. (Különben például Giorgione Tempestá-ját is impresszionista képnek kellene neveznünk.)
Szinyeit a Majális létrehozásában a természetre való rendkívül élénk emlékezése és tárgyának pontos ismerete, tárgyi képzetei vezetik. Nyilvánvaló ez mind az alakok fogalmazásában, mind a növényzet botanikus szerelemmel való ábrázolásában. Anyaga tehát az emlékezetben megőrzött természetélmény, nem pedig a természet előtt nyert benyomás közvetlen rögzítése. Magára a tárgyra figyel, nem a jelenségre, amit a tárgy okoz, bár a jelenségből vett jelekkel ábrázol. A tárgy eleve mint tárgy kerül a vászonra, nem a foltok együtthatásából áll elő. A plein air feladat megoldása egyszerűen a magában hordott elfogulatlan természet-emlék őszinte visszaadása. Az életben való gyönyörködése, az emlékezésben ünnepléssé emelkedik. Ennek a képzeleti képnek a valószerűségére törekszik.
Az impresszionisták egyrétegű színfoltokkal festenek, mert ez az eljárás alkalmas a rögtönzésre. A színek erejét fokozni ebben a módszerben csak úgy lehet, hogy a tárgy színét a kiegészítő színek értelmében kell elhajlítani, túlozni. Így csökken ugyan a szín tárgyat jellemző tartalma, ez azonban az impresszionistának nem veszteség, mert nem a tárgyra figyel. Ezzel ellentétben Szinyei a Majálist az olajfestés legősibb hagyománya szerint egymáson áttetsző színrétegeket használva lazurozva festi meg. Ennek a hosszadalmas eljárásnak gyümölcseképpen meg tudta tartani képe nappali világosságát és igen nagymértékben volt képes felfokozni színeinek erejét és ragyogását, anélkül, hogy jellemző erejükben változtak volna. Minden bizonnyal színkáprázatának igazságában rejlik sajátos varázsa.
A Majális kétségen kívül tervszerűen megvalósított képzeleti kép. Minden porcikájában tárgyi teljességet ad, mégis egy tekintettel felfogható optikai egység. A kép idomában az ábrázolt jelenet annyi helyet foglal el és olyan alakú, hogy nem uralkodhatik, hanem a környezettel együtt hat. Ezek az arányosságok a kép alapvető szépsége, így érvényesül igazi tárgya a szabadtermészet látvány-élménye, így válik a természetdarab művészi teljességgé. A Majális tehát plein air kompozíció. Egyszeri és egyetlen arányosság: vizuális költemény.
Természetlátásának üdesége és eredetisége, őszintesége a megvalósításban, festésének természetes pompája, elbájoló arányossága; egész mivoltának minősége remekművé avatja.
A nemzetek lelki formájukat művészetükben fogalmazzák meg legegyetemesebben, legfélreérthetetlenebbül. Semmi sem jellemzőbb valamely nép kultúrájára, mint az az ember-ideál, amelyet lelkében öntudatlanul hordoz és amely cselekvéseiben a legérzékenyebben irányítja. Minő ösztövér fogalmaink lehetnének régen letűnt nagy kultúrákról, azok nélkül a töredékeikben is beszédes, sugalmazóerejű művészeti emlékek nélkül, amelyek ma is érthetően megőrizték kultúrájuk mineműségét, létük sajátos értelmét.
Szinte megfoghatatlan, hogy mi tesz egy művet magyarrá. Fogalmakkal meghatározni aligha lehet. Mégis kétségtelen például, hogy nemzetközi kiállításokon egész határozott bizonyossággal tudunk rámutatni a magyar, a német, a francia, az olasz, stb. származású munkákra. Sőt nagyobb gyakorlattal azt is megmondhatjuk, hogy magyar vagy német festette-e a franciás képet. A művészetnek tehát vitán felül van nemzeti jellege. Az a kultúrabeli közösség, amely egy népnek, nemzetnek vérmérsékletét, életérzését, kedélyét, észjárását alakítja, valami sajátos élet- és embereszménnyé akar formálódni, fogalmazódni. Ennek az öntudatlan eszménynek a kivillanása az ezerféle alakban ugyanannak az egynek megfoghatatlan, mert folyton alakulóban lévőnek az arca igazítja ezt a felismerésünket.
A Majális a sajátos magyar eszményt nemcsak kifejezi, hanem művészi minőségének erejével, egyenesen sugalmazza. A Majális igazi magyar remekmű, nemzeti kincs.
Forrás: Pátzay Pál: Szinyei Merse Pál, Officina Nyomda és Kiadóvállalat, Budapest, 1943, 4-15. oldal
A "Majális"-hoz készült vázlatok
1872
1873
RÉSZLETEK A FESTMÉNYBŐL
NAGYÍTHATÓ KÉP
NAGYÍTHATÓ KÉP
A pokrócon hasonfekve
csirkecombot evő alak a festő sajátmaga.
|