Wilhelm Maria Hubertus Leibl: |
ÉLETRAJZI ADATOK | |
| A Képzőművészet Magyarországon c. kiállításból | ||
| A VirtuArtNet web-lapjáról | ||
| A "Kis magyar művészettörténet" c. könyvből | ||
| "A magyarországi művészet története" c. könyvből | ||
| A "Szinyei Merse Pál" c. könyvből | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
SZINYEI MERSE Pál
(1845, Szinyeújfalu - 1920, Jernye)
Festő. Régi nemesi család sarja, apja Sáros vármegye
alispánja, majd főispánja, aki támogatta Szinyei Merse Pál
festőszándékát. 1864-ben beíratta a müncheni akadémiára,
ahol Strähuber, Anschütz, majd Wagner Sándor voltak mesterei,
de hamar kapcsolatba került a kiváló pedagógus Pilotyval is,
akinek 1868-ban növendéke lett. Mestereitől azonban csak a
biztos rajztudást, a szerkesztés szabályait tanulta meg, az
akadémikus formanyelvet sohasem vette át.
Már fiatalkori műveiben is megmutatkozott közvetlensége,
művészetének egyéni hangja, koloritgazdagsága. Pilotynál
együtt tanult Leibllel, s a müncheni tárlatokon találkozott
Courbet műveivel. 1872-ben Böcklinnel kötött barátsága is a
színek gazdagsága felé vonzotta. Egyéni formanyelve már
1869-ben kibontakozott a magyar plein air festészet első
remekeiként napvilágot látó Ruhaszárítás és Hinta c.
levegőjárta, friss vázlatában (mindkettő a Magyar Nemzeti
Galériában).
A következő években festett első jelentős művét, lírai
Szerelmespárját (Magyar Nemzeti Galéria), s ekkor kezdett
foglalkozni fő műve, az egyik legszebb magyar kép, a Majális
vázlataival, mely 1873-ban öltött végleges formát (Magyar
Nemzeti Galéria). Az európai festészetben is igen fontos
helyet elfoglaló ragyogó koloritú, életvidám plein air képe
azonban nem érte el a megérdemelt sikert, s alkotója kedvét
veszítve abbahagyta a rendszeres munkát. Hazajött jernyei
birtokára, megházasodott, gazdálkodni kezdett és inkább csak
kedvtelésből festegetett. Eközben is néhány remekmű került
ki ecsetje alól, mint pl. a feleségéről festett Lilaruhás
nő (1874, Magyar Nemzeti Galéria).
1882-ben Bécsbe utazott és ismét nekilátott a komolyabb
festéshez. Ekkor készült a Majálisnál kevésbé jelentős,
de annak tematikáját idéző Pacsirta c. képe. Ez is
kedvezőtlen bírálatot kapott, ami mindinkább kedvét szegte.
1887-ben történt válása még tovább rontotta
kedélyállapotát. Csak 1894-től állított ki ismét
(Hóolvadás, Pipacsos rét). Végre az 1896-os kiállításon a
Majális átütő sikert aratott, a fiatal nagybányai művészek
törekvéseik előfutárát ismerték fel benne.
A magyar plein air festészet megteremtője, a modern magyar
piktúra első nagy képviselője a nyugat-európai kortársakkal
egy időben fedezte fel a szabad levegő, a napfény festői
ábrázolásának problémáját s teremtette meg gazdag
színvilágú, realista táj- és portréművészetét.
1897-ben képviselővé választották. 1905-ben nagy sikerű
kollektív kiállítást rendezett a Nemzeti Szalonban, ugyanezen
évben kinevezték a Képzőművészeti Főiskola
igazgatójává, mely tisztségét haláláig megtartotta.
1907-ben részt vett a Magyar Impresszionisták és Naturalisták
Köre (MIÉNK) megalapításában, több képével szerepelt
külföldi tárlatokon s ott is döntő sikert aratott. 1919
tavaszán betegsége miatt visszavonult Jernyére.
Forrás: http://www.kfki.hu/keptar/magyar/s/szinyei/index.html
Szinyei-Merse Pál
(Szinye-Újfalu, Sáros vm. 1845 - Jernye 1920)
A magyar festészet egyik legnagyobb alakja. A müncheni
Akadémián tanult, s noha egyik mestere az akadémikus K. Piloty
volt, őrá mégis Gustave Courbet friss természetszemlélete,
majd később A. Böcklin tiszta, erőteljes színei hatottak. Művészetében
az ember és táj kapcsolata, a természeti valóság gyöngéd
szépségeinek örömteli megragadása foglalkoztatta. Az élet
szeretetét és a természet szépségét sugárzó művei (Anya
gyermekével, Szerelmespár, Hinta, Ruhaszárítás) után,
1873-ban alkotta élete fő művét, a magyar festészet egyik gyöngyszemét,
a Majálist. E képe minden akadémiai kötöttségtől mentes
festő ábrázolás, pompázó színeivel, oldott körvonalaival
és napfénytől sugárzó ragyogásával megelőzte a francia
impresszionisták törekvéseit. A magyar plen air festészet
megteremtője, a modern festészet első nagy képviselője a
nyugat-európai - elsősorban is a francia - kortársakkal egy időben
fedezte föl a szabad levegő, a napfény festői ábrázolásának
lehetőségét, s teremtette meg gazdag színvilágú realista táj-
és portréművészetét. A maga korában nemcsak megnemértést
és heves ellenállást váltott ki, hanem hivatalos elismerésben
is volt része. Egy időben országgyűlési képviselő, aki
nagyúri módra élt, megengedve magának, hogy esetleg ne vegyen
ecsetet a kezébe. De a birtokára visszavonulva ha ritkábban is
vette kezébe az ecsetet, olyankor megkapó műveket alkotott.
(Lilaruhás nő, Pacsirta, családtagjainak arcképei). A Majális
1896-i kiállítása és ezúttal aratott nagy sikere után a
hazai művészeti közélet egyik vezető alakja lett, amit egyik
francia kortársa se mondhatott el magáról. 1905-től haláláig
a Képzőművészeti Főiskola igazgatója volt. Késői alkotásainak
plein air törekvései a nagybányai iskola fölfogásához állnak
közel (Hóolvadás, Őszi táj).
Forrás: http://www.virtuartnet.hu/adoma/cv.htm
Felvidéki középnemesi családból származott,
alapvetően a természet csodálója, derűs szívvel vele élő
művész. Minden harciasságtól mentes egyéniség, noha
szenvedett mind egyéni, mind társadalmi konfliktusok miatt. Vázlatszerűen
könnyed, szinte tavaszt lehelő korai képei után (Ruhaszárítás,
Hinta) festi fő művét, a Majálist (1873), amelynek ragyogó
színei, sajátos perspektívája, közvetlen és póztalan életszerűsége
élénk ellenérzést váltott ki a máshoz szokott közönségnél.
Főleg Keleti bírálja élesen. Hiába bátorította Böcklin -
akinek hatására több művét festette -, hogy ne térjen le útjáról,
Szinyeit oly mélyen sértette az értetlenség, hogy
visszavonult, és hosszú éveken át alig festett. A derűs életkedv,
a látszólagos problémátlanság, amely a Majálist oly elragadóvá
varázsolja, már nem él a feleségéről festett Lilaruhás nő
(1874) arcképén, noha nemes fegyelme, magába forduló csendje
és színadásának sajátos ellentétei itt is erős
kolorisztikus tehetségről vallanak. A Majális csak sokkal később,
az 1896-os Millenáris Kiállításon aratott sikert a később
Nagybányára telepedett fiataloknál, és ezzel együtt Szinyei
több régebbi és visszavonultsága alatt festett műve került
előtérbe. Ezek nyugodt természetábrázolása, sajátos nemessége,
finoman tört színei már keveset mutatnak a korai évek könnyed
és levegős festőiségéből, gyors és mégis finom
ecsetkezeléséből. Ez okozta, hogy Szinyeit sokan az
impresszionistákhoz hasonlították, noha soha nem látta műveiket.
Újra felfedeztetésétől fogva Szinyei mint a Képzőművészeti
Akadémia tanára, majd igazgatója fejt ki fontos működést,
de korai műveinek magaslatát többé nem érte el. Vele a hazai
festészet egyik legnagyobb alakja száll kettétört élettel sírba.
Forrás: Dercsényi Dezső-Zádor Anna: Kis magyar művészettörténet, Képzm. Alap, 1980 359-360 oldal
A magyar plein-air festészet törekvései Mészöly
halk szavú nyitánya után Szinyei Merse Pál (1845-1920) "Majális"-ában,
ebben a páratlan szépségű, európai jelentőségű remekműben
teljesedtek ki. A "Majális" szépsége, eleganciája és
derűje egyedülálló nálunk a keserű-józan XIX. században.
Pedig Szinyei életének tapasztalatai nem éppen szívderítőek.
Egyéni sorsa, de főleg működésének értetlenkedő, sőt
ellenséges fogadtatása mindenképpen kedvezőtlen mozzanat a
derűs életszemlélet kialakításához. Mindennek ellenére
Szinyei festészetét az élet szeretete és csodálata jellemzi.
Ennek oka a természettel való különlegesen bensőséges
kapcsolatában keresendő. Szinyei, ellentétben francia festőkollégáival,
a természet ábrázolását nem végső menedéknek érzi, hanem
a legalkalmasabb, mintegy magától értetődő feladatnak.
Szinyei optimista művészete a természetábrázolásnak egyedülállóan
magas foka; az utolsó száz év magyar művészei legfeljebb ha
megközelítették, de soha el nem érték azt a hangulati és
formai teljességet, tökéletes mesterségbeli tudást és azt a
bravúros könnyedséget, természetességet, amely elsősorban a
"Majális"-t jellemzi.
Szinyei Merse a vagyonos középnemességből származott, szülei
gondos neveltetésben részesítették. Családját liberális
48-as nemesi politika jellemezte, amely természetesen ebben a környezetben
a fiatal művész világnézete is lett, (Ezt fejezi ki az
1867-es Honvéd-albumba készített rajza.) Ennek ellenére nem választotta
a történeti vagy az életképfestő hivatását, mint hasonló
érzelmű kortársai. Művészetének fő témája a szűkebb
családi környezet és a jernyei birtokot körülvevő hatalmas
park: a szelíd, üde gárosi tájtól nyert ifjúkori élmények.
A természet csendjének áhítatos, bensőséges művészi átélése
indította meg leginkább fantáziáját és alkotó kedvét. Az
ő életműve is alapjában véve tájművészet, mint Paálé.
Realizmusa azonban másfajta, mint nagy kortársáé: a természetben
nem a tragikus ellentmondások szimbolikus-valóságos kifejezését
kutatja, mint Paál, nem keres vigaszt és feloldódást a természetben.
Abban a korban, midőn sok írónk és művészünk meghasonlott
önmagával és a társadalommal, művészetük felőrlődött,
lassanként elhallgattak, Szinyei még képes a szépségről és
a harmóniáról beszélni. Ezt a természet világában találta
meg, mely az ő ecsetje nyomán visszanyeri "paradicsomi"
szépségét, "boldogságos" és költői valósággá
nemesedik. Szinyei művészete - derűje és bája - menekvés,
egy olyan festői világ kialakítására való törekvés, amely
"hasonlít" a valósághoz, abból táplálkozik, de a szépség
és a szabadság idillikus jegyeit viseli magán, a humánum formálja
hangulatát, így jutott el a "terméketlen magyar ugar"
szomorú világából Szinyei egy magateremtette ideális valósághoz,
amelyben a szépség arányossága, az élet felfokozott Öröme,
a humánum az uralkodó princípium.
Éppen ezért München a jómódú fiatal festő számára nem a
gyors művészi siker, a művészet útján való meggazdagodás
csábító piaca volt, hanem az a másik, az otthoninál szebb
világ, ahol a származásával járó előítéleteket, megkötöttségeket
levetkőzhette, és a bohémvilág derűs, fesztelen életmódját
élhette. Szinyei tragédiája, hogy Münchenben festett költői
ábrándjait - a hazai kritika ellenséges hangját komolyan véve
- maga is egy kissé haszontalan és értéktelen időtöltésnek
kezdte hinni. Neveltetése következtében nem tartotta illendőnek,
hogy a konvenciótól elszakadjon vagy vitába szálljon vele, s
inkább elhallgatott, hogy csak akkor szólaljon meg újra a csalódott
ember rezignált hangján, amikor a fejlődés az ő iránymutató
műveit nemcsak igazolta, de a továbbiakban szinte példaképpé
emelte.
Életének ezt a tragédiáját és felmagasztalását fő műve,
a "Majális" idézte elő (1873). Mindaz, amit előtte és
közvetlen utána alkotott, valamiképpen ezzel a festménnyel
kapcsolatos; ami persze nem jelenti azt, hogy egyéb alkotásai
kevésbé értékesek, mint a "Majális", csupán jelentőségük
más természetű. Megszakításokkal kilenc évig tartózkodott
Münchenben, s ez a kilenc év fejlődésében olyan egyenes
vonalú, olyan céltudatos és következetes önneveléssel telt
el, amelynek méltó eredménye lett ez a festmény. Bár művészi
kiképzését Piloty mellett nyerte, említett Honvédalbum-beli
rajzát kivéve, egyetlen történelmi kompozíciót sem
alkotott. A Piloty-majmolás nem volt kenyere, mesterétől csupán
a technikára, a komponálás módjára vonatkozó ésszerű útmutatásokat
kapott és fogadott el. Már első müncheni műveiben
megnyilatkozik artisztikus előadásmódja, választékos
koloritja, a meghitt lírai hangulatok tolmácsolására való készsége.
Ezt bizonyítja egy sor, családja tagjairól festett arcképe,
amelyek a realista felfogás megkapó szépségű eredményei. Érdekes
összevetni ugyanazon női aktról festett tanulmányát Benczúr
Gyuláéval, hogy a természetesebb, festőibb hatásokra való törekvését
világosan meg lehessen ítélni.
Fejlődése során a legnagyobb hatást - az akadémizmussal
kolorista tendenciái miatt szemben álló - Böcklin, Courbet,
valamint az ő műveivel együtt Münchenben bemutatott barbizoni
festmények gyakorolták reá. Courbet-ban Szinyei csakúgy, mint
barátai, Leibl s köre, a festői realizmus mesteri példáját
látta, útmutatást, hogy a természet legkisebb részleteiben
is felfedezzék a nagyszerűt, a költői szépségűt és a festői
motívumnak valót. Böcklinnel való kapcsolata igen bonyolult.
Az antik mitológiát megelevenítő, nagy fantáziájú, eleven,
sőt néha túlságosan tarka kolorittal festő svájci német
mesterben Szinyei elsősorban azt a művészt becsülhette, aki
maga is szeretett volna lenni: egy a valóságból idilli szépségű
világot formálni tudó koloristát, a valóság megnemesítőjét.
Ez látszik 1868-ban készült "Faun és nimfa" című műven.
De a következő évben már ismét eltávolodott - legalábbis
tematikájában - Böcklintől, és plein-airben elhelyezett kétalakos
életképeket festett: "Anya gyermekével" (1869, New
York), "Szerelmespár" (1870-). Mindkét festményen az
alakok a természettel egységes hangulatban, egyetlen akkordban
kapcsolódnak össze. A gyengéden megfestett táj Szinyei művein
az emberi tartalmak nagyszerű visszhangjává válik. A jól
megfigyelt részletek feloldódnak a felületek foltszerűen
megfogalmazott nagyobb egységeiben, beleolvadnak a finom párás
tónusba. A két befejezett alkotással egyidőben megragadó színvázlatokat
is készített ("A hinta", "Ruhaszárítás"),
amelyeken festésmódjának bámulatos biztonságát, színadásának
tisztán csengő, újszerű harmóniáit csodálhatjuk. De
1870-72 közt semmit sem dolgozott, otthon élt ahelyett, hogy
tovább haladt volna a megkezdett úton.
Münchenbe való visszatérése után egy kissé mindent elölről
kellett kezdenie. A keresés időszaka következett, míg végre
műteremszomszédja, Böcklin biztatására nagy lendülettel
fogott neki az évek óta magában érlelt téma, a "Majális"
megfestésének. Több színvázlat után - ezekben csupán a
szituáció formai, aránybeli és megvilágításbeli problémáival
foglalkozott - megkezdte nagy vásznát, amelyet több hónapon
át műteremben festett. A festménynek az "Anya gyermekével-nél
és a "Szerelmespár"-nál - amelyek közvetlen előzményeinek
tekinthetők - több mondanivalója nincs. Arról beszél, hogyan
szabadítja fel a városból kiránduló fiatalság életkedvét
az árnyékos domboldalon uzsonnázás közben a természet harmóniája,
tavaszi pezsdülése. Az ember és a természet ezen a képen
fokozottabban egyet jelent: nemcsak hangulatilag, hanem a motívumok
jelentőségét illetően is. Csak annyit mutat meg, amennyi
egyetlen pillanat alatt ebből a kis jelenetből felfogható,
ennek értelmében az emberi és a természeti elemet nem választja
szét egymástól. A látványnak ez a tagolatlan egysége
azonban nem jelenti azt, hogy a "Majális"-on az ember
csupán a színt hordozó tényezővé válik, hogy az alakok a környezettől
csupán színes foltokat formáló felületükben különböznek.
Szinyei nagy gondot fordított a rajzra, alakjainak majdnem
plasztikus formát adott. Bár a nagy egységre és az idilli állapot
érzékeltetésére való törekvés következtében, továbbá
az alakok kis mérete miatt beható lélek-rajzra nem
gondolhatott, a ruhák színei, az alakok tartása és arcvonásai
mégis bőven áradó lírai érzelmeket közölnek, olyan érzelmeket,
amelyek felfokozzák a természet okozta benyomásokat.
Szinyei művét azonban nem csupán felfogásának egyöntetűsége,
kolorisztikus gazdagsága teszi rendkívüli és újszerű értékké,
hanem a festés, az atmoszferikus megjelenítés újszerűsége
is. A kompozíció legnagyobb része árnyékban van, ennek segítségével
mint ellentéttel érzékeltette a napfény sugarainak heves
zuhatagát. A fénynek ez a felfokozott intenzitása, a képek
koloritjában való döntő jelenléte teszi Szinyeit a francia
impresszionisták rokonává. Szinyei azonban nem ismerte a
francia impresszionistákat, sőt műve az impresszionisták kiállítása
előtt készült. De ha egyes megoldásbeli rokonságokban
egyezik is velük, festészete mégsem tekinthető impresszionistának,
mert alapvető elvi különbségek állnak köztük. Szinyei nem
mond le az emberi tartalomról, sőt a természetet is az emberi
érzelem körébe vonja, nemcsak az embereket, hanem a természet
legkisebb részletét is realista módon ábrázolja. Művészetében
az élet szépségeit szívósan igenlő fiatalos optimizmus, a
valóság szépségének ünnepélyes költészete, a derű és a
lélek békéje nyilvánul meg.
A "Majális"-t kortársai nem értették meg, mert nem
volt csattanós mondanivalója, mert színeinek elevensége az
akkor még szokásos aszfaltos festéssel, az un. galériatónussal
szembehelyezkedett. Nem látták meg, hogy Szinyei is a valóságról
beszél, ez a valóság azonban nem a festő tudásának megfelelően
módosult, egyszerűsödött, hanem a legnehezebb problémát, a
napsütést, a fény és az árnyék valódi megjelenítésének,
az ember és a természet együttes ábrázolásának legnehezebb
problémáit vette ecsetjére.
A "Majális" félreismerése, külföldön és Magyarországon
való megtámadása Szinyeit elkedvetlenítette. Ennek eredménye
volt, hogy az ezt követő plein-air képek közül a megkapó
hangulatú szabadtéri portré, a "Lilaruhás nő" (1874)
tónusában már bágyadtabb, a "Pacsirta" aktja (1883)
pedig keményebb, rajzosabb, konvencionálisabb. A hallgatás éveiben
még néhány szép arcképe készült, melyeknek közvetlen előzménye
a nemesre fogott tónusaiban Velázquezra emlékeztető, apját
ábrázoló arcképe (1870). Ezt követi felesége bársonyruhás
arcképe; velük Szinyei az emberi lélek nagy ismerőjének, a
bensőséges lírai portré - Munkácsy arcképfestészetéhez
fogható - kimagasló művelőjének bizonyul.
A "Majális" késői, 1896-os kiállítása és sikere után
Szinyei ismét ecsetet ragadott, de nagyobb igényű művet már
nem tudott alkotni. Kései művei között is akad néhány gyöngyszem,
ilyen a "Hóolvadás", az "Őszi táj".
Ezek felfogásuk természetességével, plein-air törekvéseikkel
és egyszerű témaválasztásukkal a nagybányai iskola megértését
segítették elő.
Szinyei Merse Pál a magyar festészetnek Munkácsy mellett
legnagyobb mestere, akiben a magyar nép természetszeretete, derűje,
a költői hangulatok iránti fogékonysága a legmagasabb formában
nyilatkozik meg. Művészetének e zavartalan derűje és harmóniája
avatja őt - festészetének európai viszonylatban is újszerű
törekvései mellett - a magyar festészet kimagasló mesterévé.
Forrás: A magyarországi művészet története, Corvina, 1970. 436-439. oldal
1845-1855 Szinyei Merse Pál 1845. július 4.-én született a Sáros megyei Szinyeújfalun. Édesapja, Szinyei Merse Félix jogász, később Sáros megye alispánja, majd főispánja volt; fia művészi ambícióit mindvégig támogatta. Több megyében levő földbirtokai házassága révén is tetemesen gyarapodtak. A festő édesanyja Jekelfalussy Valéria (nyolc gyermek anyja) művelt asszony volt, ő oltotta fiába a művészet szeretetét. A család 1853-ban költözött Jernyére, amely ezentúl Szinyei életének legfontosabb színhelye lett. 1856-1868 Gimnáziumi tanulmányait Eperjesen, majd Nagyváradon végezte, itt már rajzórákat is vett Mezey Lajos arcképfestőtől. Az érettségit követő évben, 1864-ben Münchenbe ment, ahol egyéves előtanulmányok után jutott be Hermann Anschütz, majd Wagner Sándor festőosztályába, és csak 1867-ben a Piloty-iskolába; itt további két évet tanult.
1869 Akadémiai tanulmányait 1869 októberében szakítja meg.
1870-1871 1870-ben Párizsba készül, de kitör a porosz- francia háború, és Münchenből visszatér Jernyére, ahol csaknem két teljes évet marad, gazdálkodik.
1872-1873 1872 júniusában tér vissza Münchenbe, és több más kisebb kép mellett elkezdi a Majálist festeni. Benczúr kölcsönadja neki műtermét, barátságot köt Böcklin-nel. 1873 márciusában a müncheni Kunstvereinben, áprilisban Bécsben kiállítja a Majálist, innen azonban a rossz akasztás miatt visszavonja képét.
1873-1881 Hazamegy Jernyére, és 1873 októberében elveszi feleségül Probstner Zsófiát. Firenzei letelepedésük Szinyei édesapjának rossz egészségi állapota miatt elmarad. Apja 1875-ben meghal, Szinyei átveszi a gazdaság irányítását, valamint új házat építtet maga és megnövekedett családja számára. Az évek során feleségének 5 gyermeke születik, közülük két kislány 1881-ben meghal.
1882-1883 1882-ben Makart hívására Bécsbe költözik, itt megfesti A pacsirtát. Néhány képét kiállítja Bécsben, majd Budapesten. A siker most is elmarad.
1883-1893 Szinyei 1883 májusában Bécsből hazaköltözik Jernyére és 1884-től abbahagyja a festést. 1887-ben elválik tőle felesége, ő Félix fiával Jernyén marad. Anyagi körülményei erősen megromlanak. 1894-1896 1894-ben Zemplényi Tivadar látogatja meg Jernyén, ki festésre biztatja. Ugyanebben az évben a téli kiállításon már komoly sikere van, majd az 1896-os millenáris kiállításon, ahol több régi és új művével szerepel, hatalmas közönség- és kritikai sikert arat. A Majálist az állam megvásárolja. 1896 októberétől országgyűlési képviselő.
1897-1920 Az év nagy részét Budapesten tölti, tájait leginkább nyaranként, Jernyén festi. 1897-es Önarcképét 1911-ben a firenzei Uffizi arcképcsarnokába kérik. 1900-ban a párizsi kiállításon a Hóolvadással ezüstérmet, 1901-ben Münchenben a Majálissal nagy aranyérmet nyer. 1905-ben a Nemzeti Szalonban nyílik gyűjteményes kiállítása és kinevezik a Képzőművészeti Főiskola igazgatójának. Ezután már mind itthon, mind Németországban, Rómában minden szereplését kitüntetések, érmek sokasága fémjelzi. 1912-ben Eperjesen felavatják mellszobrát.
1920. február 2-án halt meg Jernyén.
Szinyei Merse Zsigmond arcképe csibukkal; Faun és nimfa
Szerelmesek; A hinta; Ruhaszárítás
Szinyei Merse Ninon arcképe
Idill; Majális; Műterem; Kerti padon; Tourbillon
Lilaruhás nő; A müvész fia, Félix; Léghajó
A pacsirta
Hóolvadás; Oculi; Pipacsos mező
Önarckép; Szinyei Merse Rózsi; Szurokfenyő; A jernyei kúria; Csend
Forrás: Bernáth Mária: Szinyei Merse Pál, Corvina Kiadó, Bp. 1981.
