Farkas Zoltán: Vita a Majális körül
Szinyei remekműve, a «Majális»
állandóan foglalkoztatja a magyar művészetről
elmélkedőket. Magyarázgatják, osztályozzák, helyét keresik
az európai művészet történetében. Minthogy pedig az a
nézet volt elterjedve eddig, hogy Szinyeinek ez a festménye
impresszionista és pleinair-kép, ezt az állítást is
revízió alá veszik.
Ezt tette legutóbb Rózsaffy Dezső dr. is, aki a dr. Lázár
Béla képviselte állásponttal szemben a Szinyei-Társaság
emlék-ünnepélyén tartott felolvasásában, mely a Magyar
Művészet áprilisi számában jelent meg, következőképen
dönti el a kérdést:
«Ha... valaki feltenné a kérdést, impresszionista
festmény-e, pleinair festmény-e a «Majális»... mindkét
kérdésre magától értetődőleg nemmel kellene
válaszolnunk.»
Rózsaffy állítását egyfelől az «impresszionista»,
másfelől a «pleinair» vonatkozásban kell megvizsgálnunk.
Abban, amit a «Majális» impresszionista voltáról mond,
igazat kell neki adni. Valóban, a «Majális» nem egy
pillanatnyi benyomás, nem egy esetleges természetű helyzet
gyors ábrázolása. Komponált mű. Azaz hosszabb latolgatás
és tervezgetés után született. «A képzelet szülötte,
benső, festői elgondolás eredménye», hogy Rózsaffyt
idézzük. Az impresszionizmussal csak némi vonatkozásokban
rokon, végtelen frisseségében, üdeségében, de a témában
is: egy társaság szabadban heverész az atmoszféra levegő és
fény tüneményei között. Persze festési módjának
részletessége és simasága igen messzire esik egy tipikus
impresszionista festmény ábrázolási módjától, például:
Manet «Rue de Berne»-jétől.
Jóval fogasabb kérdés a «Majális» «pleinair» jellege.
Rózsaffy hosszasan ismerteti az impresszionisták festési
módjait. Szerinte a «Majális» «pleinair» jellegét az
dönti el, hogy hol és hogyan készült, műteremben-e vagy
pedig a szabadban. Louis Réaut idézi:
«A realisták - vagyis Courbet és társai - követve elődeik
eljárását, a műterem hűvös, mesterséges világításában
festik az arcképeket, sőt tájképeket is, az impresszionisták
szakítva hagyományos gyakorlattal, ehelyett kimennek a szabad
levegőre festeni. Ezt nevezik «pleinairizmusnak.»
Ha tehát pleinair-képnek csak azt fogadhatnók el, melyet
valaki a szabadban festett, Rózsaffynak teljes igaza volna: a
«Majális» nem pleinair-kép.
Azt hisszük azonban, hogy ez a felfogás csak külsőséges és
lényegében egyáltalában nem állhat meg. Attól, hogy egy
kép odakint készült-e, vagy nem, még mindig lehet
pleinair-kép, aminthogy régebbi festők akárhányszor
festettek a szabadban, néha még kész képeket is és igen sok
tanulmányt, amelyek belső tulajdonságai tekintetében
egyáltalában nem voltak pleinair-ábrázolások.
A lényeg itt alkalmasint nem az, hogy egy kép hol és hogyan
készült, hanem az, hogy milyen. Ha a festmény az
atmoszférikus tüneményeket is ábrázolja, ha a színek
átalakulását napfényben, vagy napsütés közben vetődő
árnyékokban híven tünteti fel, feltétlenül pleinair-kép.
Az is mellékes, hogy mennyi szerepe volt benne komponálásnak,
meggondolásnak, aminthogy tévedés volna azt hinni, hogy a
pleinair-festők sohasem komponáltak. A kész eredmény a
lényeges, a napsütött térben és árnyékaiban elhelyezkedő
téma jellegzetes tüneményeinek szemléltetése.
Vajjon ebben a belsőbb és igazabb értelemben, szerintünk
egyedül helyes felfogásban, pleinair-festmény-e a
«Majális»?
Feltétlenül az.
Vizsgáljuk csak meg a háttérben közeledő alakot, vagy az
előtérben heverőket, vagy a pázsitot, melyre láthatatlan
lombok kék árnyékokat vetnek. De még a legparányibb részlet
is frissen leheli magából a szabad levegő fény-tüneményeit.
Egészen mellékes tehát, hogy ezeket Szinyei közvetlen a
szabadban másolta-e, vagy pedig emlékezetből képzelte el. És
ezért éppen a «Majális» egyik legdöntőbb bizonyítéka
annak, hogy pleinair-képet emlékezetből is lehet festeni, amit
különben Rippl-Rónai és Csók is megtettek. Viszont az is
megállapítható, hogy a színek és vonalak felbontásában
Szinyei «Majális»-a egyáltalában nem megy olyan messzire,
mint a francia impresszionisták, részletezőbb is, de a
pleinair lényege, a fény átalakító és módosító hatása
bizonyos határig már megnyilvánul benne. Ezért Rózsaffy
kategórikus tagadásával szemben azt kell állítanunk, hogy a
«Majális» pleinair-kép és éppen ez a tulajdonsága
kapcsolja az impresszionizmus történetéhez, amit különben
Meller Simon és Réau állításait elfogadva, Rózsaffy sem von
kétségbe.
Forrás: Nyugat, 1936. 5. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/22710.htm
Bernáth Aurél: Szinyei Majálisáról
A műalkotások ugyanúgy elemei a nemzet sajátos
alkatának mint történelmének politikai eseményei. A nemzet
önmagáról formált tudatát egyes valóban közkinccsé vált
műalkotások, gondolatok, szellemi tények is alakítják.
A műértőkön kívül néha egészen széles néprétegeket varázslatában
tart egy-egy mű, s úgy a művészetet ismertető tudományos
kiadványok, mint a varrógépek fölé akasztott színes levelezőlapok
is bizonyságai annak, hogy közmegegyezés történt arra
vonatkozólag, hogy a nemzet valamit közkinccsé avatott.
Új nemzedékek jönnek más életideálokkal, s a képnek újra
meg újra felelnie kell. Az a feszültség, ami az eljövendő
nemzedékek és a kép szellemisége közt mutatkozik, termékenyítő
erővé válik, s a kép formába zárt örök arca új szépségben
merül fel utódainknak. Egyre gazdagabb következtetéseket
tudunk levonni belőle. A rajta és általa csiszolódott ízlésünk
és felismeréseink által nemcsak önmagunk vágyait ismerjük
meg jobban, de viszonylatainak is más kultúrközösségekhez.
A szellem önmegismerésének nem lehet elég útja és módja.
Nem lehet elég sok támpontunk ahhoz, hogy megmérhessük, kik
vagyunk igazán.
Érdekes volna látni, hogy miként szervesedik bele egy műremek
a nemzet életébe. Amint fokozatosan, - közvetett vagy közvetlen
úton, válás folytán értéke mind becsesebb lesz lelkünkben
és mind kevésbé tudjuk elképzelni nélküle életünket.
Ha a kultúránkra, tehát öntudatunkra eszmélünk, ha
gondolataink végigsiklanak azokon a háromszögelési pontokon,
mellyel egy nemzet magát felmérheti, az elvillódzó alakok,
jelenetek és megkövült eszmények és képek sora közt ott
van a Majális is. Ízleljük a különböző nemű és jellegű
emlékek változatos sorát. Kihallgathatjuk a soktémájú beszédet,
- állást foglalunk, bíráljuk őket, kiemelünk, majd ismét
elnyomni óhajtunk egyeseket, egyéni adottságaink szerint. El
akarunk jutni valahová, s mindig döntenünk kell valami felől.
S annál biztosabban határozunk, annál jobban tudjuk a lényünknek
legmegfelelőbb döntést hozni, minél inkább formált öntudat
irányít bennünket.
A kép éppúgy részt kér a nemzet öntudatának kialakításában,
mint valamely történelmi esemény.
Érdemes követni az ily kép fényét, szépségének munkáját,
ami át meg áthat embert, s meg-megújulva, átváltozva belenő
egy nemzet és az európai közösség szellemszövetébe. Örökös
körforgás, termékenyítés, átváltozás a sorsa. Mint ahogy
a kimondott szó tettre váltódik és végátváltozás a sorsa.
Mint ahogy a kimondott szó tettre váltódik és vég nélkül
tovább munkál, - úgy ez a hangtalan fényáradat, ami ily képből
özönlik, állandó intő, ösztönző, felemelő szuggesztió
lesz, ami közöttünk és bennünk tovaáramlik.
Elgondolkoztat, hogy múzeumunkban miért látom a Majálist
olyan állócsillagszerű jelenségnek, s még a legjobbak közt
is miért van neki külön rangja? Miért van az, hogy festői
kiválóságának elismerésén túl ezt a képet meleg szívek
veszik körül?
Úgy látom, ahhoz hogy egy kép a kvalitáson túl még
reprezentatív szerepet is be tudjon tölteni, többnek kell
lennie, mint amit dicsérő jelzőkkel egyszerűen kimeríthetnénk.
Meg szeretném tehát keresni és mutatni a páratlanságának, -
az unicum-voltának ismertetőjeleit, hogy igazi ismeretéhez közelebb
jussunk. A Majálisnál u. i. nemcsak arról van szó, hogy ilyen
vagy olyan jó kép, mely ezt és ezt az érzelemterületet
tartja megszállva. Itt már arról is beszélhetünk, hogy egy
nemzet kiválasztotta reprezentatív követének, tehát szelleme
jellegzetes letéteményesének.
A reprezentáció fogalma magába zárja az erősön, a
formabiztoson túl egy bizonyos és sajátságos íz jelenlétét.
Egy nemzet idegenbe követének oly embert igyekszik kiküldeni,
aki a magabiztosságon kívül az egyéniség valamilyen utánozhatatlan
virágával is rendelkezik.
Elnézem a Majálist, s ilyenfajta mivoltának ismertetőjeleit
keresgélem. Elcsodálkozom nyugodt fölényén, s igénytelenségének
éles fegyverén, mellyel könnyedén tönkreteszi az ágálót,
a bombasztikust, s a kancsal szemű epekedőt, s mindahány álarcban
csak képek meg tudnak jelenni. Helye a múzeumunkban egy szerény
trón, ahonnan minden feltűnés nélkül uralkodik. Térdre kényszeríti
a környezetében lévő ál nagystílus utánzókat, a fáradt
akadémikusokat, s hallom, ahogy a parlagi naturalistákhoz beszél
az érzékeny természetlátásról.
Legelőbb ez a reprezentatív megjelenése tűnik fel nekem. Csodálom
a Majálist ezért az ünnepélyességért. Ma, mikor a festészet
szabadabban gondolkozik bizonyos kérdésekről, s nincs annyira
a naturalizmusnak, mint elvnek terrorja alatt, szinte már érzékelni
se tudjuk, mily nagy elkülönülést jelentett ez a magatartás
a Majális korában. A reneszánsz és barokk képek ünnepélyességének
szinte kánonja volt. A kép akkor ott kezdődött; s a leggyengébb
reneszánsz vagy barokk mesternek is biztos érzéke volt eziránt.
A szigorú elrendezés és nem utolsó sorban magának a stílusnak
csak a lényegre törő természetábrázolása voltak ehhez a főtényezők.
S még ma is, azok a festők, akik e nagyok szellemi örökét
variálják, játszva lesznek ünnepélyesek, holott a festői
tartalom már rég elsikkadt kezeik közül.
A Majális azonban, - bármennyire nehéz is őt kielégítően
osztályozni, - a naturalizmus-impresszionizmusnak volt a leszármazottja,
illetve adlátusa, tehát egy oly festői elvnek, mely az ünnepélyességet,
ezt a tiszteletreméltó kellékét a festészetnek, nemcsak hogy
nem helyeselte de egyenesen meg is vetette.
A Majális nem volt engedelmes gyermeke a naturalizmusnak. Volt
annyi bátorsága, hogy se naturalista, se impresszionista ne
legyen, illetve oly ragyogásba emelte fel, az ott tanultakat,
hogy az csak bámulhatott utána. És így született az ünnepélyessége.
De ezt úgy érte el, hogy a festészeten semmi csorba nem esett,
tehát nem fakult el a természetlátása, s nem lett sematikus
az ábrázolása. Szóval úgy festett ahogy illik.
De maga az ünnepélyesség még nem adna a Majálisnak ekkora
reprezentációs képességet. Sok ünnepélyes kép van ott a környezetében
és még sem azok uralkodnak. Miért? Mert fakó a világuk. Mert
természetlátásuk nem volt eredeti.
Tehát a festészet mégis annyit jelent, mint festeni: azaz életet
adni, formálni. Tehát mégis csak ott kell keresnünk a választ,
hogy ez a természetábrázolás milyen hőfokú, milyen kvalitású.
Mikor azt mondtam, hogy ragyogásba emelte fel a naturalizmusban
tanultakat, azzal azt próbáltam kifejezni, hogy az ábrázolásnak
egy egészen rendkívüli átköltése sikerült Szinyeinek. És
ha ezzel nem is akart a naturalizmus ideológiájára csapás mérni,
de olyat mutatott meg, ami nagyrészt abból hiányzott, mert
azok a festők lazán értelmezték a feladatot. Lefesteni
valamit nagyon könnyű dolog, de az igazi festészet a tárgy átlényegítését
jelenti. A világnak az ábrázolás útján más síkra kell
helyeződnie: a szellem síkjára. Le kell vetnie a földi ruháját,
még akkor is, - és ez itt paradoxonnak fog hangzani - ha a festő
optikailag a valóság teljességéhez ragaszkodik is, mint a
naturalizmusban. Mágiát kell neki űznie, mint ahogyan egy
szonett-sor dallá változik.
A naturalizmusnak ez a félreértelmezése okozta a művészettörténet
egyik különös tragédiáját. Kivált a naturalizmus másik válfajának
divatja idején: az impresszionizmus korának, ahol ez a féligazság
kibővült azzal, hogy a festészetnek most meg kell keresnie az
emberi szem látásának megfelelő kifejezési módot. Ekkor
kezdett felhangzani az a vezényszó, hogy a festészet látni
tanít. Persze igazságot is rejtettek ezek a jelszavak. A baj
csak ott volt, hogy az igaz ábrázolás nagy keresésében a képek
elfelejtettek röpülni, s maradtak olyan földön topogó és számunkra
mind unalmasabbá váló készítmények, amelyeknek a festészet
igazi célkitűzéséhez édeskevés közük van. Maga a köztudat
is úgy megfertőződött, s az igények, - helyes szellemi vezetés
híján - úgy lecsökkentek, a festészet oly bárki munkája
lett, hogy a naturalizmus lassanként fotográfizmussá vált.
A Majális ebből a zűrzavarból csillagként ragyog ki. A
legnagyobb festészeti erény hordozója. Naturalista volt, de
helyes módon! Azoknak, akik kortörténeti szemmel is érzékelik
ezt a jelenséget, dupla öröm ezt a képet látni, mert e
tekintetben forradalmi.
A Majális a festészet tiszta légkörébe burkolt költészet.
A világban való gyönyörködésének átszellemítő tisztasága,
elragadóan természetes ünnepélyességgé válik. Ez a
keresetlen ünnepélyesség emeli sok nagy kortársa fölé. Túlragyog
rajtuk, mert amíg azok sokszor a lefestés útveszőjében eltévedtek,
addig Szinyei égi szférába akart eljutni.
*
Ahhoz, hogy a Majális ezt a trónt elfoglalhassa, legalábbis
ezekkel az erényekkel kellett rendelkeznie. De ahhoz, hogy a szívekbe
így beiktatódjon, még más varázserőkre is szüksége volt.
Azt látom, - ha egy kevés művészettörténeti visszapillantást
engedek meg magamnak, - hogy úgy nemzeteknek, mint koroknak
vannak ilyen kiváltságos képei. Olyanokról beszélek persze,
melyek nemcsak a tömegek sokszor festészetellenes, irodalmi igényű
beállítottsága, érzelgőssége, vagy alacsony rendű tárgyi
érdekeltség által jutott a szívekbe. Hanem olyanokról,
melyek úgy az értőkön, mint a tömegen egyaránt uralkodni
tudnak. Néha egyes festők egész munkássága élvez ilyen
tiszteletet, néha - és legtöbbször - csak egyes képek. Különböző
korokon keresztül majdnem egyenletes virulással ragyognak ezek
a művek, melyek örök emberi és hangulati tartalmukon kívül
ontják magukból ezt a meghatározhatatlan egyéni bájt és
egyedülvalóságot.
Talán Raffael volt az egyetlen festő, akinek nemcsak egy-egy képe,
hanem jóformán egész oeuvreje ilyen - mondhatnám - értéken
felüli megbecsülést élvezett. Bár a kortársak Raffaelről
formált ítélete Michelangelo javára mind máig helytálló,
Raffael mégis egész a múlt század közepéig megtartotta tündöklő
trónját, mert műveinek festészeti értékén felül, sajátságosan
ellenállhatatlan varázsereje van. És tovább menve éppen
Raffael példájával, ha ez a hovatovább egy évszázada tartó
elkedvetlenedés vele szemben nagyjából ma is fennáll, mégsem
az ő varázsereje tört meg. Az a fogalom és íz, amit mi
Raffael néven azonosítva szívünkbe zártunk, hiszem, hogy örökre
fennmarad, amíg a földön képet festeni és nézni fognak az
emberek.
Az olasz művészetben Giorgione: Koncert c. képe élvez még
ilyen megkülönböztetést. A franciáknál már az avignoni
Pietá-val kezdhetném, aztán ott van Watteau: Gilles-e, vagy
Boucher: Dianá-ja, le Nain: Parasztcsalád-ja, Chardin több képe,
Millet: Angelus-a, több Corot kép, Manet: Olympiá-ja, egy-két
Renoir kép, s nálunk a Majális, - melyek ilyen kivételes
megbecsülésben részesülnek.
Előrebocsátom, hogy ezzel az önkényes osztályozással azért
hoztam közös családba ezeket a képeket, mert ezek az "értőktől
- a varrógépekig" vonalat egyforma intenzivitással tudták
megszállni.
Mi tette ezeket a képeket az értékükön túl is ennyi ember
számára felejthetetlenné és kedvessé?
Szeretnék arra a közös sajátságukra rátapintani, ami őket
rokonná teszi, korok, stílusok, és egyéb tényezők dacára.
Tulajdonképpen egyfajta emberi alkatot, mint közös, művészetet
tápláló tartalmi tényezőt mutatok itt be, amivel azt hiszem
Szinyei jellemzéséhez, s főleg a Majális sikerének megvilágításához
is hozzájárulhatok.
Úgy látom, hogy a gyengéd, de mégis férfias báj a közös
jellemvonásuk ezeknek a képeknek. Valami olyan optimista életfelfogás,
derű és kedves mélység ez, ami szíveket tud nyitni.
Ezek a képek ritka és örök emberi tartalmat őriznek
magukban, mely stílusokon, korokon felül mindig kiragyog, s külön
fénnyel telíti meg a nézőjét. Minden egyéb festői
tartalmon túl, problémákon felül ott ragyog ez a kedves vonás,
ami a szív derűje.
Ez a ritka emberi beállítottság előszeretettel fordul a
nyugodt és harmonikus élet dicsérete felé, nem keresi a súlyos
problémákat, de még a legkisebb feladat is üde, vonzó és
behízelgő lesz általa.
Ha végig pillantok képzeletben az említett képeken, látom
szinte a formálás munkáját, azt a gyengéd szeretetet,
mellyel egyes részleteket életre tapintanak, ahogy eltűnődnek
egyes formákon. Mintha hamvas barack tapintása lenne ez. Gyengédek
és mégis erősek, teltek, de nem túlságosan feszülnek.
Olyan ez a festés, mint egy meleg emberi orgánum, mely áthangolja
a szavakat a léleknek ezen a különös hangfogóján, miáltal
a kimondott szó az értelem és a szív kamráiban egyidőben
rezonál.
Nagy emberi tulajdonságokat rejtenek ezek a képek. Érzékenységük
nem érzékenykedés, gyengédségük nem gyengeség. Valami
arany középutat jelentenek a kiegyenlítődés megbékéltségét.
Nem járnak izgalmas utakon, a végleteket nem ostromolják, de
az a hely amit elfoglalnak, olyan révet jelent, ahol szívesen
üdül a lélek.
Megbékéltségük nem jelenti az önelégültséget, de
nyugtalanságuk elsimul az első szóra, mert nem hányódnak
ellentétek között. A lélek arányainak olyan kerekdedsége
ez, mely nyugalmi állapotot tud teremteni minden megnyilatkozásukban.
"Genug ist nicht genug." Nem az ő versük, de műveik
előtt a fellebbezésnek el kell hallgatnia, mert azok a maguk
nemében lezártak és egészek.
Végtelen a vágyuk az egyensúlyra, de oda nem az önmardosás
útján jutnak. Életük megnyilatkozásai egyenletes folyamatban
törekednek erre és érik el azt.
A derű és önbizalom egyenletes sugárzásban árad az ilyen lélekből.
A világ is a maga bonyolultságában természetesen rendeződik
el számukra, mintha nekik teremtődött volna. Nem akarják megváltoztatni
a világot, hanem belemerülnek annak élésébe. Az élet
nyugodt folyamat számukra, mert ahol megjelennek a káosz
elrendeződik.
Nincs gondjuk a jövővel. A jelen, a ma, nem nyugtalanság forrása,
amibe az elkövetkezendők nyújtják hátra kezeiket. Élik a
jelent és erről tudatuk van.
Az ily lelki alkat csak derűt sugározhat. Az ilyen festő nem
nyúlhat olyan igénytelen tárgyhoz, mely által ne tudná
visszasugározni ránk ezt az alapvető lélekállapotot. Ahogy
egy ruhafodor elrendeződik, ahogy két szín egymásba csendül,
ahogy egy fej felvetődik, feszülés nélküli nyugodt tartásban,
és hogy ismét a Majálisra térjek, ahogy ott hátul a dombon a
két alak ellibeg, ahogy a dombélen az a hamvas zöld búzatábla
zizegő világát elárulja, minden, minden részlet megjelenítésében
ott bujkál ez a kedves, derűs emberség. A kép egyéb tartalmi
részében ez úgy keveredik, mintha zamatát egy illat fűszerezné.
Ez a fajta ember a maga sugárzó melegségével titkokat
pattant. Hitetleneket meggyőz, s hatása messze gyűrűz a társadalomban.
A képnek általában nem kell ily messze eljutnia, mert hatása
megszámlálhatatlan közvetett úton is elér az összességhez.
De öröm látni, ha ilyen királyi követek maguk indulnak el
országot járni és meleg beszédükkel közvetlenül munkálják
azt a szellemet, melyből maguk is vétettek.
[+] A Szinyei Merse Pál Társaság Szinyei-emlékünnepélyén
az Akadémián tartott előadás.
Forrás: Nyugat, 1939. 3. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/24288.htm
Dr. Hoffmann Edith: Szinyei Majálisa
Jan Huizinga legújabban egy vastag könyvben
fejtegeti azt a gondolatát, hogy az ember alapjában véve játékos
lény, homo ludens. Játékosság, hogy társaságokat alapítunk
s játékosság, hogy ünnepi vacsorákra gyűlünk össze s
ezeken a lakomákon egyikünk mindig a szónok szerepét ölti
magára, avval a leplezetlen óhajjal, hogy a többinek tessék.
Játszunk reggeltől estig, alacsonyabb és magasabb rendű játékokat.
A nagy hollandi gondolkodónak igaza van: cselekedeteink nagy részében
valóban a játékos ösztön a mozgató erő, akár magányosan,
akár többedmagunkkal engedjünk ennek az ösztönnek.
Nekem is van egy kedves játékom, lélektani játék: Szinyei
Majálisa előtt szoktam játszani hosszú évek óta. Azt próbálom,
magyarokon és idegeneken, hogyan hat rájuk a Majális és ebből
igen érdekes tanulságokat merítettem már. A Majális számomra
az emberek fogékonyságának eleven mérője.
Magyaroknál szinte matematikai pontossággal következik be,
hogy aki hajlékony és haladó szellemű, az bizonyos szenvedéllyel
szereti a Majálist, aki nem az, az a Majálistól éppúgy
idegenkedik, mint teszem Ady költészetétől. Mindkettő miatt
sokat csatáztam már, főként fiatalabb koromban s leginkább nálamnál
idősebb urakkal. Nem mintha ezek az emlékeim egészen 1873-ig
nyúlnának vissza, abba az időbe, mikor a Majális merőben új
volt s a csatározás körülötte természetes. A különös éppen
az, hogy a Majális csorbítatlan fiatalsággal még ma is éppúgy
bőszíti a megálló szellemeket, mint húsz vagy hetven évvel
ezelőtt. S ez az érdekeltekre nézve annál idegesítőbb, mert
bizonytalanul érzik, hogy a hiba esetleg bennük is lehet:
hetven éves újdonság nem lehet ma már olyan merőben új,
hogy botránkoztató lehessen. S valóban úgy is van, hogy itt
az örök ellentétről van szó, a fiatalon is ósdi szellem
tiltakozásáról a mindenkori fiatalság ellen, mégha az már régen
a múlté is. S mivel vadmodernséget emlegetni - tudják -
nevetséges volna, tiltakozásuk csak meg nem indokolható
idegenkedésben s némely, helyt nem álló kifogásban
nyilatkozik meg. A Majális hallatlan zsenialitását bizonyítja,
hogy az agresszív fiatalságnak kijáró ellenszenvvel, vagy
pedig rajongással lehet reá még ma is reagálni, s a történeti
dokumentumot megillető szemlélet még ma sem általános vele
szemben. Csak nem régen bizonygatta előttem valaki, a saját
szellemének modernségébe szerelmes, jólismert hanglejtéssel,
mintha legalább is Picassot dicsérte volna, hogy a Majális
neki kedvenc képe.
A magyaroknál azonban még érdekesebb az idegenek magatartása
a kép előtt. Ők persze nem szellemük haladó voltáról
tesznek tanúságot, hiszen külföldön általában szélsőségesebb
művészethez szoktak, mint mi s ezért ők valóban a
dokumentumot látják a Majálisban.
Hosszú múzeumi pályámon sokszor volt alkalmam a legkülönfélébb
külföldieket végigvezetni képtáraink termein. Eltekintve
azoktól, akik a képeknek háttal fordulva tűrik a magyarázatot
s csupán egy törekvésük van, kijutni végre az utcára, - az
átlag műveltségű látogató rendszerint a kis népek művészetének
kijáró, közömbösen udvarias érdeklődéssel halad végig a
modern képtár első termein. De a Szinyei-teremben pillanatok
alatt színt vált.
Az eucharisztikus kongresszus alkalmából Pesten járt a francia
karmelita kolostorok tartományfőnöke, egy rendkívüli műveltségű
és szellemű finom úr. Tartózkodó megjegyzéseiből az első
termekben nem tudtam még megismerni. Lassan közeledtünk a
Szinyei-terem felé. A Majálist már a küszöbről
megpillantotta s csendes arca hirtelenül megélénkült.
Felbuggyanó izgalommal sietett feléje. Meleg és kérdő
tekintetet vetett reám s egy elcsudálkozó
«oh»-val fedezte fel az évszámot. A kép
jelentőségéről már nem is kellett volna sokat mondanom. Ettől
fogva úgy beszélgettünk a magyar művészetről, mint régi jó
barátok. Pár héttel később, pesti barátaim kérésére, egy
tenyeres-talpas külföldi fiatal művészet-történészt
vezettem, akinek a vakságánál csak az elbizakodottsága volt
nagyobb. Részletekbe menő magyarázatomat elképesztően fölényes
és gúnyos kérdéssel rekesztette el: «Ugyan! Hát a
Manet Déjeuner-je melyik évből való?» Hiába
mondtam neki, hogy csak a tárgy hasonló s Manet képe ugyan tíz
évvel korábbi, mint Szinyeié, de nyoma sincs rajta plein air kérdéseknek,
melyek komolyabban 1870 körül merültek fel Manetnál s csak a
Majális után egy évvel, 1874-ben oldódtak meg. Hogy a Majális,
akár Manet, akár Monet egykorú munkái mellett a plen air
probléma teljesebb megoldását jelenti, meg nem értette s a kép
is, meg a magyar művészet további évtizedei is hidegen hagyták.
Úgy váltunk el egymástól, mint ellenségek.
Itt két különösen mély nyomot hagyó látogatás emlékét
idézem, de nem két egyedül álló esetét. Idézhetnék más példákat
is. Ez a kétféle magatartás szimptomatikus. Bizonyos, hogy ez
előtt a kép előtt az idegen sokkal többet árul el magából,
mint azt, hogy először látott műremek tetszett-e neki vagy
sem. Valami csodálatos lelki folyamat révén azonosítja a képet
a magyarral általában s a Majálison keresztül tudatossá válik
benne, hogy rokonszenves-e neki a mi népünk vagy nem. Érzelmi
hozzáállása szerint aztán vagy egyszerű ténymegállapításnak
vagy értelmetlen és a tényeket elferdítő, ellenszenves
hencegésnek fogja fel a magyarázatot. Megértő és indokolt
lelkesedésnek vagy elfogult ömlengésnek az abból kivilágló
állásfoglalást. Szinte hihetetlen, hogy egyetlen kép ilyen
határozott színezetű érzelmeket váltson ki valakiből; de
akik zenével foglalkoznak, megmondhatják, hány idegen szerette
meg a magyart nagy zeneszerzőink művein keresztül.
Hogy a képnek és a magyarságnak az összekapcsolásával
mennyire igazam van, azt az is bizonyítja, hogy tapasztalatom
szerint sok olyan külföldi, aki a Majális előtt mondjuk
«bevált» s azon keresztül már megfelelő
figyelemre méltatta a későbbi mestereket is, a látogatás végén,
anélkül, hogy erre bármimódon felszólítanám, mintegy belső
gondolatmenetét követve vagy attól a vágytól hajtva, hogy a
benne felgyűlt különféle benyomást összegezze, mond néhány
szót a magyar jellemről. S már meg sem lepődöm, mikor szószerint
visszatérő fogalmazásban ezt hallom: «Maguk mind
olyan nagystílűek!» Érdekes, hogy különösen svédektől
hallottam több ízben ezt a szót.
Hiszen magunk nagyon jól tudjuk, hogy nálunk nem minden és nem
mindenki egyformán nagystílű, de itt ez most nem is lényeges,
az a fontos, hogy a külföldiből, ki részleteket nem lát s
csak az általános benyomás alapján ítél, a Majális -
melyet a magyarság hiánytalan kifejezőjének érez - ezt a szót
hívja ki.
A színek merész, szinte vakító és mégis oly muzsikálóan
kellemes együttese, az elrendezés szabadsága és plein air képeknél
oly szokatlanul zárt rendje, az előadás úri biztonsága és mégis
hanyag tartása, az érzés perzselő melege és mégis könnyed,
tartózkodó derűje, az egész képnek a komponálás tényével
a hagyományokhoz ragaszkodó, a plein air megoldásával mégis
egyénien új utakon járó szelleme, kristálytiszta gondolata
és nagyvonalú lelki tartalma, meghökkentő és lenyűgöző
hatást gyakorol a szemlélőre. A magyar sok tulajdonsága közül
a legmegnyerőbb jellemvonásokat itt mind sűrítve találja együtt
egyetlen képen. Vallomás ez a kép: a Mersék ősi törzsének
sarja tesz benne tanúságot fajtájának örök tulajdonságairól.
Mert ilyen volt a magyar régen, ilyen volt Szinyei korában és
ilyen ma is. S e képen keresztül az elbűvölt idegen megsejt
valamit abból a varázsból, melyet a magyarság gyakorolt
mindazokra, akik a századok folyamán idevetődve, nem voltak többé
képesek innen elszakadni s örökre letelepedve ezen a földön,
egy végtelen rokonszenv jogán, szinte átmenet nélkül
magyaroknak tudták magukat. Mindezek érzelmi állásfoglalásának
értelmét és megfejtését adja a Majális.
Különös, egyszeri vegyüléke a legellentétesebb sajátságoknak
ez a nép. Ha külföldi barátaim kérdésére a magyar jellemet
boncolom, többször felelik, hogy ez vagy az a vonás megvan az
ő népükben is. Lehet. De az összeállítás társtalan, mint
ahogy a Majális palettája is társtalan és semmivel sem rokon.
Az a rózsaszín, az a lila, az a bársonyos barna, tudom, megvan
más festőknél is, de nem ebben az együttesben és nem ilyen
megejtően tüzes zöld színbe ágyazva. Shakespeareről mondták,
hogy ha a Földünk elpusztulna s csak az ő művei maradnának
fenn, meg lehetne belőlük ismerni az egész emberiséget, - a
mi Arany Jánosunkról, hogy költészete a magyarságnak tükrözné
hiánytalan képét. Szinyei Majálisa, ha nem is a magyarság hiánytalan
lényegét, de azt mindenesetre megőrizné, ami benne a
legnemesebb s e csodálatos kiválasztás útján egyszersmind bűvös
erejét is. És az idők távlatán át, sok ezer év múlva újra
felhangzana az elragadtatás szava: Ez nagystílű nép volt.
De egy mű, amelynek jelképi értéke van, eszményképpé is válhat
s van vélemény, amely kötelez. Mindnyájunknak törekednünk
kell arra, hogy lehetőség szerint megközelítsük azt a
jellemképet, mely az idegenekre oly nagy hatással van.
Szinyei halálának huszadik évfordulóján emelem poharamat a
Majális szellemének örök életére!
[+] Serlegbeszéd a Szinyei Merse Pál Társaság ünnepi lakomáján,
1940 február 10-én.
Forrás: Nyugat, 1940. 3. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/24736.htm
|