XI. FEJEZET.
Nemzeti és politikai ellentét Felső-Olaszországban. Politikai egyensúly. Mediciek, Sforzák, Aragonok.

A keresztyén vallás egyesítette Európa népeit és ez idő óta a keresztyénséget már úgy tekinthetjük, mint egy egészet, akárcsak egy államot, mely éppen vallásában birja azt a jellemvonást, mely megkülönbözteti Kelettől. Csakis e szempontból tekintve mondhatjuk a keresztes hadjáratokat a keresztyénség közös vállalatának és mikor a keresztyénségben egyesített népeket külön-külön tekintjük, nem mellőzhetjük azt a viszonyt, mely a pápák és a fejedelmek között fönállott. Annál kevésbbé, mert a XI. századtól kezdve a XV.-ig minden kérdésben ez a szempont uralkodik és a népek haladása az anyagi és a szellemi jólét terén mindenkor attól függött, miként tudták a kérdést megoldani. A fejedelmi hatalom természetesen növekedett, különösen a nemzeti intézmények behozatala által és éppen ez, mi a trónnak és népnek erőt adott, semmisítette meg a pápasággal eddig fönállott jó viszonyt s több-kevesebb ideig, de mindenütt oly ellentéteket szült, a melyek sokszor kiegyenlíthetetleneknek látszottak.

Ily kiegyenlíthetlen küzdelem folyt a pápaság és a császárság között, mely kétszer is a legelkeseredettebb harczot idézte föl. Az elsőt a wormsi concordatum fejezte be, a melyben a császárság magával egyenrangunak ismerte el a pápaságot; de mert a pápaság a császárság fölé akart emelkedni, a császárság pedig hogy azt annál inkább megakadályozza, Olaszország fölé is ki akarta terjeszteni hatalmát, kezdetét vette a második küzdelem, a melyben a felkeltett olasz nemzeti szellem által segített pápaság győzedelmeskedik a császárság fölött. E második küzdelem végét jelzi a Hohenstaufok bukása. De ugyanebben az időben más államokban is fölébredt a nemzeti szellem és megerősödik, maradandó intézményeket hoz létre az alatt az idő alatt, míg a pápaság a császárság ellen folytatja küzdelmét. A pápaság egy ideig ugyan élvezi kivívott győzelmének gyümölcsét; de mikor ez eredményt állandósítani akarja, összeütközésbe kerül a nemzeti királyságokkal, és VIII. Bonifácz pápa személyében elbukik. Ehhez járul a pápák avignoni tartózkodása, mi szaporítja a visszaéléseket, mely a nagy egyházszakadás idejében már mindent romlással fenyeget, minek nyomába kel az általános elégedetlenség és az ujitásvágy, és e kettő megtöri az egyház egységét.

De még mielőtt ez bekövetkezett volna, a pápaság következetes politikájával eléri azt, mi korábban elérhetlennek látszott: Olaszországot elválasztja Németországtól. Pedig a hosszú küzdelem alatt Olaszország is részekre szakadt, különösen Felső-Olaszországban alakult számos állam, a melyekben a nemzeti és a politikai ellentét is kifejlődött. És most az a kérdés merült föl, milyen sors jutott osztályrészül ezen tartományoknak az időtől kezdve, mikor a német befolyás alól fölszabadultak, különösen milyen a pápaságtól alapított királyságnak, Nápolynak?

Mint láttuk, a Hohenstaufok bukása után, mint a pápa ajándékát, Nápolyt Anjou Károly nyerte, a ki páratlan szigorral, kegyetlenséggel alapította itt meg hatalmát, mely Nápoly és Sicilián kivül öröklött tartományára, Provencera és Anjoura terjedt ki. E mellett a pápa Itália kormányzójává, Róma senatorává nevezte ki, a keleten élő keresztényeket, sőt még a lovagrendeket is gondjaira bizta. Bár távozott is Francziaországból, azért ennek királyánál nagy befolyását továbbra is megtartotta; a pápát meg éppen uralta; Antiochiai Máriát pedig arra birta, hogy Jeruzsálemet illető jogait reá ruházza. E nagy hatalom birtokában arra törekedett, hogy Görögországot, mely a latin császárság bukása után a franczia hatalomra nézve elveszett, újra visszaszerezze. Ebben azonban megakadályozta, őt a sziciliai vecsernye és az a hosszas, de eredménytelen háboru, a melyet Siciliáért az Aragonokkal viselt. Ennek daczára az Anjouk még mindig nagy hatalommal rendelkeztek, mit különösen annak köszönhettek, hogy állandóan birták a pápák kegyét és úgy VII. Henrik, mint Bajor Lajos elleni harczokban, mint a guelfek vezérei, zászlójok alatt egyesítették a ghibellineken kivül egész Olaszországot.

Az Anjou-család hatalmára végzetessé vált II. Johanna örökösödési intézkedése, mely szerint az Anjou-családot mellőzve, V. Alfonzot, Aragonia és Sicilia királyát nevezte utódjává. Később ugyan az Anjouk javára megváltoztatta ez elhatározását és René herczeg Johanna halála után el is foglalta Nápolyt, de megtartani nem tudta. Igy a nápolyi királyság is V. Alfonz kezébe került és ezzel a ghibellin párt oly hatalomra emelkedett, a melytől méltán tartottak Észak-Olaszország guelf tartományai, különösen akkor, mikor a pápasággal kibékülvén, ügyüknek a pápát is megnyerték.

Mig azonban az Anjouk a hatalom magaslatán állottak, mint a guelf párt fejei, nagy befolyást gyakoroltak Észak-Olaszország guelf érzelmű tartományaira. Első sorban Firenzével állottak jó viszonyban, a mit még Anjou Károly alapított meg, a kit Firenze 10 évre signorenek választott. Második utóda, Róbert király befolyására először fiát, Károly Calabria herczegét, utóbb Brienne Waltert, Athen herczegét választották meg a város kormányzójává, a ki után (1343.) a benszülött patricius családok ragadták kezökbe a hatalmat. Habár ezek sem birták a hatalmat békességben, azért az ipar és kereskedelem által gazdaggá lett Firenze folyton terjeszkedett. 1384-ben megszerzi Arezzot, 1406-ban Pisát, 1411-ben Cortonát, 1421-ben Livornót, és a mi még ennél is becsesebb volt, fölszabadítja magát az Anjouk befolyása alól és megvédelmezi függetlenségét a németek ellenében is. Mindezen küzdelmekben az elsők között látjuk a Medici-családot, a melynek egyik tagja, Lorenzo, miként látni fogjuk, hazájának is, Itáliának is nagy szolgálatot tett.

Lombardiában legnagyobb tekintélynek örvendett a Scala olasz fejedelmi család, a melynek hatalmát I. Mastino della Scala alapította meg, a ki 1260-ban Veronának volt podestája. Mastino családja hagyományainak megfelelően a Hohenstaufok oldalán küzdött és Konradint is hatalmasan támogatta Anjou Károly elleni harczában. Éppen ez érdemei által szerezte meg családja számára a lovagias VII. Henrik pártfogását, ki Cangrande della Scalára ruházta Verona birtokát, a melyhez a család később Paduát, Vicenzát és Trevisót is megszerezte. Mindezek birtokában Cangrande öcscse és utóda II. Mastino Felső-Olaszország keleti nagy része fölött gyakorolt hatalmat, a mi által felkeltette úgy Velencze, mint Firenzének féltékenységét, a melyek, mint politikai ellenfelek, nem is késtek a nagy ghibellin hatalmat megingatni. II. Mastino halála után (1351) ez sikerült is, unokái, Brunoro és Antal pedig még Veronát is elvesztették, mely előbb Carrarai Jakab, később Velencze kezébe került.

A nyugoti oldalon elterülő rész ura Milano volt, hol a Visconti-család gyakorolta a hatalmat, a mely nemcsak harczok, hanem még inkább okosság és összeköttetéseinek ügyes felhasználása által emelkedett a hatalom magas fokára. Föntebb leirtuk, hogy bármily változatos volt is Milano politikája, de mindég erélyes s az a rész, a melyen helyet foglalt, sokat nyert vele. Fölváltva szolgálta a császárság és a pápaság ügyeit, a nélkül azonban, hogy a saját érdekéről megfeledkezett volna vagy megakadályozta volna köztársasági kormányformájának kifejlődését. Tudott daczolni Barbarossa Frigyes hatalmával, de a béke után férfiasan állt oldala mellé, mit a császár azzal jutalmazott meg, hogy fiának menyekzőjét a város falai között tartotta. Úgy látszott, hogy éppen Milano fogja a Németország és Olaszország közötti összeköttetést fentartani, a melynek később éppen Milano lett a legelkeseredettebb ellenfele. II. Frigyes császár ellenében már nem kisérte fegyverét az elsőhöz hasonló szerencse; de a császár haragja bármily mélyen sujtotta is le, ismét lábra állt, s a mint korábban, úgy ez után is megtartotta a felsőolaszországi városok között az elsőséget. A Viscontiak között – mint láttuk – a leghatalmasabb volt III. Galeazzo, ki a béke és a háboru eszközeit egyenlő okossággal felhasználván, Venczel császártól herczegi czimet nyer, hatalmát Pfalzi Ruprecht támadása ellenében nemhogy megvédelmezi, sőt a császár visszatérte után még ki is terjeszti. Nemcsak egész Lombardia hallgat szavára, hanem Toscanában Pisa és Siena és az egyházi államban Bologna és Perugia is engedelmeskednek parancsának. Halála után azonban általános hanyatlás következik be. Velencze előtör, hogy Milano rovására minél nagyobb területet foglaljon el a szárazföldön. E sülyedésből is kiragadja Milanót az utolsó Visconti, ki Lombardia határát is megállapítja.

Milano eme terjeszkedése azonban Velenczére nem volt oly veszedelmes, mint ama szövetség, mely Magyarországot Nápolylyal összekötötte. Magyarország régi jog alapján igényt emelt Dalmátországra és ezt el is foglalta; Nápoly pedig birta az ioniai szigeteket Korfuval együtt. Még veszélyesebbé vált a helyzet akkor, mikor Magyarországgal 1379-ben szövetkezik Genova és Padua, melyek mindegyike természetes ellenfele volt Velenczének. Genova, mint láttuk, a Palaiologokat segíti a latin császárság romjain Konstantinápoly birtokába, a kik viszont a Propontis és a Fekete-tenger kereskedelmét biztosították Genovának; ezzel ellentétben Velencze Armeniában a trapezunti császárság barátságát szerzi meg. E kereskedelmi versengés vonta maga után a 125 évig tartó véres háborút, a mely Velenczére akkor vált veszélyessé, a mikor Magyarország is megjelent a csatatéren. Nagy Lajos és Pádua ura, Carrara a szárazon zárják körül Velenczét, a genovaiak Doria Lucian vezérlete alatt elfoglalják Chioggiát és a tenger felől zárják körül Velenczét; Velencze azonban megembereli magát, a genovai hajóhadat leveri és elfogja, a magyar királylyal pedig békét köt, és ezután már sem Genova, sem Padua nem folytathatják a harczot (1381).

Durazzói Kis Károly magyar sereggel Nápolyba megy és megdönti I. Johanna trónját; de mikor a magyar trón után nyujtotta ki kezét, meggyilkolják. Úgy a Magyarország-, mint Nápolyban bekövetkezett zavarokat Velencze arra használja föl, hogy birtokába vegye Korfut (1386): a Carrara és Visconti közti harcz alatt elfoglalja Trevisót (1389); a III. Galeazzó halála után beállott sülyedés idejében Milánótól elfoglalja Vicenzát és Veronát (1405); ugyanezen évben megdönti Carrara uralmát és elfoglalja Páduát és végre Durazzói Kis Károly fiától, Lászlótól megveszi Zárát (1409).

A többi kisebb tartományokat minek sorolnók föl, a melyek a condottierik és a kisebb zsarnokok uralma alatt állottak, melyeknek politikáját úgyis az említett hatalmas tartományok befolyása igazgatta. Ezek, ha egyébként a szükség nem kényszerítette őket, arra törekedtek, hogy a hatalmasabb mellé kerüljenek, ezzel megvédelmezzék magokat, de meg a zsákmányban is részesüljenek.

E rövid áttekintés kétségtelenné teszi azt, hogy a pápák nemcsak azt érték el, hogy a császárok hatalma alól fölszabadult Olaszország, hanem még azt is, hogy Felső-Olaszország számos államra oszlott, melyeket, a faji átalakulás ekkor teljesen még be nem fejeződvén, nemzeti vonások, a politikai élet különbözősége is elválasztott egymástól. A sok részre oszlott Olaszország fölött pedig a pápák akartak uralkodni, mi ha mindenütt mindég nem is sikerült, az kétségtelen, hogy nagyobb befolyást gyakoroltak, mint egykor a császárok. Éppen e befolyás, melyet a pápák gyakoroltak, igazolja azt, hogy az olasz államok legtöbbjében, ha az itt-ott változott is, a guelf párt gyakorolta a hatalmat és a ghibellinek kénytelen-kelletlen várakozó álláspontra voltak kárhoztatva. De mert a guelfekre nézve még veszedelmesek sem voltak, azért a felsőolaszországi tartományok hatalmi és anyagi érdekeiknek megfelelően egymás ellen fordították fegyvereiket, annál is inkább, mert a nagyszámu condottierikben készséges szövetségesekre találtak. Folyt is a háború szüntelen, a melyben a mily változatosak voltak a szövetkezések, épp úgy változtak a határok, de változtak az uralkodók, a kormány birtokosai is és már-már úgy látszott, mintha a sokszoros ellentétből kibontakozni sem lehetne.

Súlyosbította a helyzetet az, hogy az egyes államokban ez alatt örökös volt a belmozgalom, mely kétségessé tette a kormány állandóságát és még a jónak elismert politika folytonosságát is. És mégis mindez csak addig állhatott fönn, míg külveszély nem fenyegette az egyes államok demokratikus uralmát, a míg a ghibellinek egyedül Sicilia uraira támaszkodhatnak. De bekövetkezett ez az idő is, mint láttuk, Nápoly is a ghibellin érzelmü aragonok kezére került, a mi új reményt öntött a hosszú időn át elnyomott, de meg nem semmisített ghibellinekbe s maga után vonta Észak-Olaszország tartományainak szövetségét. Ezzel megvalósult a politikai egyensúly Italiában.

Éppen abban az évben halt meg II. Johanna, Nápoly királynője, a melyben Medici Cosimót számüzetéséből Firenze visszahívta (1434). Ugyanis míg Cosimo Velenczében számüzetésben volt, nagy és kis dolgokban, mindenekelőtt a kereskedelmi ügyekben Firenze polgárai keservesen tapasztalták, hogy már nem Cosimo vezeti az ügyeket. E körülmény részére vonja még korábbi ellenfeleit is, az aristokraták hatalmát megdöntik, visszahívják Cosimót és a kormányt ismét kezére bízzák és a «nép és haza atyja» díszes czímével ruházzák föl. Úgy látszott, hogy Cosimo visszatértével a Mediciek hatalma mindenkorra biztosittatott; Cosimo pedig, tekintettel a Nápolyban megindult eseményekre, oly czélt tűzött maga elé, mely túlhaladta hazájának szűk határát és áldásthozó lesz az egész félszigetre: Itália békéjét és politikai egyensúlyát megállapítani. E nagy czél megvalósításánál nem gondolhatott arra, hogy hazájának hanyatló demokratikus intézményei segítségével érje el azt, hanem a kor legkiválóbb condottierije, Sforza Ferenczczel kötött titkos szövetség által, a mit támogatni fog oly nagyszabásu kereskedelmi összeköttetés, mely az egész világot behálózza, a mely Firenzét középponttá fogja avatni. Egy ily politika megvalósítására senki sem volt annyira alkalmas, mint Medici Cosimo, a ki okossággal, kitartással az anyagiak iránti érzéket egyesített magában. Ezért Sforza Ferenczet, ezt a kiváló condottieri hadvezért az időtől fogva, hogy Firenzét és a vele szövetséges Velenczét szolgálta, pártfogásába fogadta és az ő kimeríthetlen pénzforrásával támogatta akkor, a mikor az utolsó Visconti szolgálatába lépett, hogy megszerezze magának a milanói trónt. Milano birtokában Sforza Ferencz hathatósan támogatta Cosimo politikáját, különösen azzal, hogy a megegyezést közvetítette Nápolylyal, Velenczével is. Ez maga után vonta e négy főállam szövetségét, a melyet később Sforza Ferencz azzal is megerősített, hogy ritka műveltségű Hippolyta leányát Nápoly koronaörökösével, Alfonz herczeggel eljegyezte.

Magában Firenzében is gondoskodott oly támaszról, mely míg egyrészről biztosítja számára továbbra is a hatalmat, a mire politikájának megvalósíthatása érdekében szüksége volt, másrészt megakadályozza a demokratikus törekvések túlzásait. Ez ellen, különösen 1458-ban, a mikor ily irányban a legerősebb mozgalom indult meg, nem ő maga lépett föl, hanem Firenze leggazdagabb tőkepénzese, Luca Pitti, hogy ne tegye ellenségévé még azokat sem, kik a szélső iránynak hódoltak. Így Cosimo a nélkül, hogy valami hatalmaskodás tapadt volna nevéhez, minden czím, hivatal vagy méltóság nélkül, egyedül befolyása és szelleme által, a mint egykoron Perikles, mindenre kiható hatalmat gyakorolt, a mit széppé és emlékezetessé tett a tudomány és művészet ápolása által. A nyilvános élet minden részére kiható tevékenysége által annak ellenére, hogy a vele vetélkedő patricius családok, ezek között első sorban az Albizzi-család, féltékenyen szemlélték is működését, alkalom adtán támadtak is ellene, egész haláláig megtartotta hatalmát (1464), sőt ezt biztosította utódai részére is, úgy hogy a Mediciek uralkodói czím nélkül tényleg uralkodtak.

Cosimo kevéssel halála előtt végig hordoztatta magát palotája termeiben, a mikor fájdalmasan fölsóhajtott: «Túl nagy ház ez ily kicsiny családnak!» Valóban családja nem volt népes. Ifjabb fia János 1461-ben gyermektelenül halt el és így az egész vagyon a köszvényes Péterre szállt (1464–1469), s ezzel együtt az atya által kijelelt nagy hivatás is. Igaz, hogy Cosimo állami ügyekkel elfoglalva gazdaságát nem éppen a legnagyobb rendben hagyta hátra; építkezései, a művészet pártolása, még inkább a kölcsönök, a melyeket kisebb bankházaknak és egyeseknek azért nyújtott, hogy ezek ragaszkodását házához biztosítsa, rengeteg összegbe kerültek, és igen kivánatossá tették, hogy a vagyon mielőbb rendeztessék. Minderre Cosimo még halála előtt figyelmeztette fiát és ajánlotta neki, hogy a vagyon rendezésében a ház régi barátjának, Neroninak szolgálatát vegye igénybe. Neroni is lekötelezettje volt a háznak, de mégis arra törekedett, hogy a Medici-ház iránt bizalmatlanságot keltsen, s a nép között az elégedetlenséget szítva, letaszíthassa a hatalom azon magas polczáról, a melyre Cosimo emelte és a köztársaságban Péter helyét ő foglalhassa el. Ezért azt tanácsolta Péternek, hogy a künn lévő kölcsönöket mondja föl és hajtsa be.

A kölcsönök fölmondása által nem egy kisebb bankházat létében támadott meg Péter, de mindannyit kellemetlenül érintette a fölmondás, és oly elégedetlenséget támasztott, a mely két pártra osztotta azt a polgárságot, a mely eddig lelkesedett a Mediciekért. Előbb az irigyek sem mertek szólni, most ezekkel egyesülnek a hamis jóbarátok, a vagyonosabbak, megalapítják a «hegypártot» és arra törekednek, hogy fölújítsák a régi köztársaságot, a melyben a vagyonos polgárok gyakorolják a hatalmat. E párttal szemben állt a «síkpárt», a mely továbbra is fönn akarja tartani a Medici-ház befolyását és vezérének Pétert ismeri el. Habár a hegypárt zsoldjába fogadta a ferrarai őrgróf fegyvereseinek egy részét, még is kudarczot szenvedett Péter éberségén és a síkpárt szilárd egységén. A főbbek száműzettek, kik most Velenczét ösztönözték Firenze megtámadására; de ez is eredménytelen volt, mert ekkor meg Milanó sietett a Mediciek segítségére. A Mediciek hatalma szilárdabb lett, mint valaha volt; a kormányforma is monarchikus szint öltött magára, mert Pétert ezután már nemcsak vezéröknek, hanem uroknak ismerték; az előkelő ifjak pedig Péter fiai köré csoportosultak és úgy viselkedtek, mint más államok lovagjai, kik a királyi ház herczegét vették körül.

II. Pál pápa bullája.
Eredeti nagyság. Berlinben, a királyi titkos állami levéltárban.

Péter halála után a hatalom két fiára, Lorenzóra és Giulianóra szállt. Giuliano köztársasági érzelmű volt és ennek megfelelően életmódjában egyszerű volt s hacsak tehette, kerülte a fényt és pompát: annál inkább szerette mindezt és a hatalmat Lorenzo, minek természetes következménye az volt, hogy testvérét háttérbe szorította. Lorenzó még atyja életében feleségül vette a hatalmas, guelf érzelmű Orsini Jakab herczeg Clarice leányát és ezzel hatalmának is újabb támaszt szerzett. Így megerősítve hatalmát, nagyatyjának, Cosimónak tervét karolta föl, arra törekedvén, hogy Észak-Olaszországnak biztosítsa a békét és ez által is megerősítvén a guelf pártot, Olaszországban az egyensúlyt megállapítsa. Erre ösztönözte őt nemcsak az a körülmény, hogy Velencze Savoyával egyesülve fenyegette Milanót és Firenzét, a mely viszályba már beavatkozott Dél-Olaszország is; hanem még inkább az, hogy Nápoly is Ferdinánd, Sicilia urának hatalma alá került és ezzel a ghibellinek nagy hatalomra emelkedtek. De belátta azt is, hogy ily nagy eredmény biztosítására nem elég oly titkos szerződés, a milyent nagyatyja kötött, mit bizonyít az is, hogy bár azóta Milanóval egyetértésben volt Firenze, ez a békét még sem biztosította; hanem a leghatalmasabb államokat kell megnyernie ez eszmének. E törekvésének kedvezett az a körülmény, hogy ekkor II. Pál pápa (1464–1471.) uralkodott Rómában, született velenczei, a ki Ferrara herczegével egyetértve a Milano-Firenze és Velencze-Savoya közötti viszály alkalmával (1468.) a béke érdekében közbenjárt és békeszeretete által egyengette Lorenzo tervének utját. Ily körülmények között sikerült Lorenzónak 1470 deczember 22-én Firenze, a pápa, Nápoly, Milanó, Modena és Ferrara között oly szövetséget hozni létre, mely biztosítja Italia békéjét akár Velencze, akár más állam ellenében és védelmezi az olasz nemzetiséget. E szövetség, melyet joggal mondtak szentnek, hazafiasnak, mely megszüntetve a népnek guelf és ghibellin pártra oszlását, mindannyit a nemzeti törekvésben egyesítette, oly nemes czélt tűzött maga elé, hogy ennek megvalósításától már az Aragonok sem idegenkedtek s lemondva előbbi pártállásukról, beléptek a szövetségbe. Példájokat a kisebb államok többen követték. E szövetségnek tervezője, megvalósítója Medici Lorenzo volt, ki ezzel hervadhatlan érdemet szerzett magának.

És mégis, a nagy eredménynek ellenére, melyet az egyesüléstől a szövetségesek mindegyike remélt, csakhamar oly jelek tűntek föl, a melyek a szövetséget alapjában fenyegették. A veszély legelőször éppen arról az oldalról fenyegette, a honnan legelső erősségét kapta, Milanóból. Ugyanis Sforza Ferencz öt fiút hagyott hátra, a kik közöl a hatalom Galeazzo Mária kezébe került; mellette még említendő Ludovico, a kit a nép vagy barna bőre, vagy anyajegye után il Moro melléknévvel ruházott föl. Galeazzo Mária támaszkodva vérrokonára, XI. Lajos franczia királyra, a már rég letűnt kor zsarnokainak szelleme szerint uralkodott alattvalóin; erőszakos és dölyfös volt a szomszéd államokkal szemben, akárcsak vérrokona, XI. Lajos; de ezen kívül még buja és pazarló is. Ha igaz az, mit róla az olasz történetírók följegyeztek, akkor nagyon is megérdemli, hogy Milanó Nerójának vagy Busirisának nevezzük. Azokat, a kik neki ellenszegülni mertek, vagy a kik bármivel is megsértették, a legkegyetlenebb halálnemmel végeztette ki; a legelőkelőbbek feleségei és leánygyermekei bujaságának estek áldozatul s hogy a gyalázat teljes legyen, ezzel ő maga kérkedett, vagy még czinkostársainak, szolgáinak is oda dobta a nőket. Így keserítette el alattvalóit, ellenséggé tette a szomszéd tartományokat és ezzel megnehezítette szövetségeseinek helyzetét is. Végre betelt a mérték, három előkelő családból származott fiatal ember összeesküdött ellene s őt 1476 decz. 26-án az István templomban tartott istentisztelet alatt leszúrták. Mekkora lehetett az elkeseredés, mely a templomot választotta a boszú szinhelyéül! A merénylők közül kettőt a véres tett elkövetése után ott a templomban felkonczoltak a zsarnok fegyveresei, a harmadikat később iszonyú kínok között végezték ki. Mindennek daczára sikerült Cecco Simonetta államtitkárnak megmenteni a hatalmat a család számára, Milano herczegévé kiáltván ki a zsarnok nyolcz éves gyermekét, Giovanni Galeazzót, a kinek nagykorúságáig a hatalmat édes anyja, Bona herczegnő, XI. Lajos franczia király sógornője, viseli.

Galeazzo Mária meggyilkoltatásakor testvérei közül három, testvérök által száműzve, nem volt Milanóban. Most ezek is visszatértek, kiknek Bona herczegnő évdijat rendelt, javakat adományozott; de a kormányba nekik mi befolyást sem engedett és mindenben Cecco Simonetta tanácsa szerint járt el. A testvérek közül azonban Ludovico il Moro ezt éppen nem akarta tűrni s e végből a régensnő ellen testvéreivel és a bárók közül számossal összeesküdött, czélul tűzvén ki a regensnőt és tanácsosát a hatalomtól megfosztani. Az éber Cecco Simonetta azonban az összeesküvést felfödözte, mire ezek elmenekültek Milanóból.

1471-ben pedig elhalt II. Pál pápa, a kinek oly nagy része volt a szövetség létrehozásában, a kit a pápaságban IV. Sixtus pápa követett (1471–1484), a ki rokonainak hallatlan kegyelése által nemcsak Olaszországban, hanem az egész keresztyénségben gyülöltté tette nevét és teljesen elhomályosította azon érdemeit, melyeket a tudomány, művészet és a közjólét emelése terén szerzett. Mikor a pápai trónt elfoglalta, összesen 15 öcscse, unokaöcscse volt, a kiket a legmagasabb egyházi és világi méltóságokra emelt és minden földi jóval elárasztott. Hogy mi mindent fölhasznált rokonai gazdagítására, a legjobban föltünteti a törökök ellen hirdetett keresztes hadjárata, a melynek czéljára török-adót szedett az egész keresztyén világtól. Mérhetetlen kincset gyüjtött össze, a melyből csak 24 gályát szerelt föl és ezt a nápolyiak 30, a velenczeiek 36 gályájával egyesítette és a török ellen küldte. Ez a haderő azonban sokkal csekélyebb volt, semhogy ezzel valamit is kivívni lehetett volna; de maga után vonta a török támadását, a melyet Trieszt sínylett meg legjobban. Nem is ez volt az igazi czél, hanem az, mit IV. Sixtus pápa valóban el is ért: rengeteg összeg folyt be a pápai pénztárba, innen a rokonok zsebébe.

Olaszországra nézve azonban ennél fontosabb volt IV. Sixtus pápának politikai szereplése, melylyel megingatta a csak imént kötött szövetséget és az egész félszigetet két nagy pártra osztotta, a melyek közül egyiknek élén maga a pápa állott a vele szoros szövetségben egyesült Nápolylyal.

Firenzében is nagy változás következett be. Külsőleg ugyan még mindig a köztársasági kormányforma uralkodott: de azóta, hogy a Medici-ház ellenségeit sikerült elűzni, Lorenzo és testvére Giuliano úgyszólván korlátlan hatalommal uralkodtak. Ugyanis a két testvér keresztül vitte azt, hogy a kormánytanács (Balia) nyolcz tagját nem egy bizonyos, meghatározott időre, hanem mindenkorra iktatták be hivatalukba, a kiket már nem is a polgárok választottak, hanem tulajdonkép a két Medici öt választó közbejöttével. Pedig a kormánytanács a kormányzás minden ágában a legfőbb hatalmat gyakorolta, kezében összpontosította mindazt, mit a köztársasági szabadság idejében a polgárok szavazás és választás útján magok intéztek el; nevezetesen: törvényt hozott, igazságot szolgáltatott, az előljárókat és a biróságok elnökeit kinevezte, sőt megállapította az évi költségvetést, a mi a nagykereskedő Medici-ház hitelének a legbiztosabb alapja volt. Így nem ritkán az állam politikája, bevételei arra szolgáltak, hogy a Medici-ház kereskedelmi összeköttetéseit, érdekeit szolgálják. Hogy ez valóban így volt, megvilágítja a következő eset: Olaszország majd minden timsógyára a Medicieké volt; ámde Volterra városnak is volt egy ilyen, de nehogy az versenytárs lehessen, firenzei csapatok támadták meg Volterrát és elpusztították. Ilykép a Mediciek rengeteg jövedelemre tettek szert s vállalataikból a polgárok is húztak ugyan hasznot, de az anyagi érdeknek ilyen módon való hajszolása, avagy a jövedelemnek az állami hatalom által való biztosítása végeredményében mégis csak a bukást vonhatta maga után. Lorenzo megitélésénél ezek teszik az érem másik oldalát.

IV. Sixtus pápának Olaszország békéjét fenyegető politikája a legnagyobb elővigyázatra ösztönözte Lorenzót, ki nem is késett a szükséges lépéseket megtenni. Milanóban, régi szövetségesében bízhatott; meg kellett azonban nyerni harmadiknak Velenczét, azt az államot, a mely csak imént viselt kettőjök ellen háborút. Sixtus politikája azonban Velencze szárazföldi birtokait is csak úgy fenyegette, mit az eszes Lorenzónak nem volt nehéz egész nagyságában feltüntetni, mi maga után vonta Firenze-Milano-Velencze szövetségét és ezzel Lorenzo megalapította Észak-Olaszország és Dél-Olaszország között a politikai egyensúlyt és Észak-Olaszország kisebb államait a hatalmaskodás ellenében biztosította.

Érem IV. Sixtus pápa arczképével, a törököknek Otruntóból való kiüzésének emlékére; 1481.
Az előlap körirata: SIXTVS IIII. PON. MAX. SACRICVLT. Hátlap körirata: PARCERE. SVBIECTIS. ET DEBELLARE. SVPERBOS. A mezőben Constantia, egy oszlopra támaszkodva. A háttérben gályák, török foglyok és fegyverek. Eredeti nagyság. A beréremgyűjteményben.

E szövetség jó következménye sokkal hamarabb bekövetkezett, mint ezt valaki gondolhatta volna. IV. Sixtus pápát rokonai kegyelésében elért siker arra bátorította, hogy számukra Romagnát szerezze meg és ezzel uralkodó család rangjára emelje. E terv meghiusítására elég volt a hármasszövetség, a melylyel kikötni a pápa nem tartotta tanácsosnak; de remélte, hogy sikerül neki e szövetséget megbontani, mindenek előtt azonban boszút állani a Medicieken, a kik a szövetséget létrehozták s tervének leghatalmasabb ellenségei voltak. Mivel a száműzött firenzeiek összeesküvése, melynek élén Bernardo Nardi állott, Nardinak és 18 társának lefejezésével véresen elnyomatott, 1478-ban újabb összeesküvést szőttek a Mediciek ellen, mely eszközül az orgyilkosságot választotta. Ez összeesküvés élén a Pazzi család állott. Születésre és gazdagságra nézve e család vetekedett a Medici családdal és éppen ezért Cosimo, hogy övéit a Pazziak bekövetkezhető támadása ellenében biztosítsa, unokáját, Blankát az egyik Pazzival házasította össze. Medici Giuliano nagyatyja tervének megfelelően hasonlóan arra törekedett, hogy kitüntetés és gazdagsági közös érdek által szorosabban fűzze a Pazziakat családjához, mit azonban Lorenzo nemcsak ellenzett, hanem arra törekedett, hogy őket minél jobban távol tartsa. Lorenzo akarata előtt végre Giuliano is meghajolt s így történt, hogy a Pazziak a magasabb állásokra hiába törekedtek, sőt még vagyonilag is érzékenyen károsodtak. Ugyanis Giovanni dei Pazzi a vagyonos Giovanni Borromei egyetlen leányát vette feleségül és remélte, hogy apósa halála után a nagy vagyont örökölni fogja. Hogy ez be ne következzék, a Mediciek oly törvényt hozattak, a mely szerint a férfiág örökösödése megelőzi a leányágét s ennek folytán Borromei halála után a nagy vagyont nem is Pazzi, hanem az elhalt testvérének fia örökölte. Ez időtől fogva a Pazziak halálos ellenségei lettek a Medicieknek. A gazdag és népes család egyik tagja, Francesco dei Pazzi, Rómában nagy bankházat alapított és IV. Sixtus pápának udvari bankárja is lett, a kivel a Mediciek iránt táplált közös ellenszenv hozta őt össze. Az összeesküvést Francesco tervezte, a kihez legelőször IV. Sixtus pápa nővérének fia, Girolamo Riario és Francesco de’ Salviati pisai érsek, kit kevéssel előbb Lorenzo megsértett, csatlakoztak. Ezek abban a biztos reményben egyesültek, hogy úgy a pápa, mint a nápolyi király törekvésüket helyeselni fogja, mert ezzel Firenzét Milano és Velencze szövetségétől is el fogják vonni. És valóban a pápát is bevonták az összeesküvésbe, de a nápolyi király is tudott a tervről.

Mindezek után Francesco Firenzébe ment, hogy tervüknek nagybátyját, Jacopót és a család többi tagjait is megnyerje. E törekvésében támogatta őt Giovan da Montesecco pápai condottieri, a ki Jacopót arról biztosította, hogy a pápa helyesli tervöket és a siker érdekében minden lehetőt el fog követni; a nápolyi követ pedig seregét felajánlotta, hogy a pápai csapatokkal közreműködjék. Ilykép fölkészülve elhatározták, hogy Lorenzót és testvérét az első kedvező alkalommal leszúrják, Salviati és a Pazziakkal egyetértő családok segítségével a fennálló kormányt megdöntik és a pápai zsoldosok és a nápolyi sereg segítségével a kormányformát is megváltoztatják és Firenzét Milanótól és Velenczétől elvonják. A véres tettet pedig egy vendégség alkalmával akarták végrehajtani, a melyre Lorenzót és Giulianót meghívták.

Az első alkalommal Pazzi fiesolei nyaralójában, másodszor Firenzében adott lakomán akartak végezni a Mediciekkel, de ez egyik alkalommal sem sikerült, mert Giuliano egyiken sem jelent meg. Már attól tartottak, hogy tervök, melyről többen tudtak, felfödöztetett és éppen ezért arra határozták magokat, hogy máskép végeznek. A tett színhelyéül a templomot választották, mint Milanóban; az időre nézve pedig az 1478 ápr. 26-iki ünnepet, a melyről egyik Medici sem hiányozhatott. Mikor tehát a mondott napon Raphael Riario biboros, pápai követ mondotta mise alkalmával a szentséget fölmutatja s a hívek mindannyian térdre borulnak, ekkor fogják a Medicieket leszúrni. Montesecco azonban visszaborzadt attól a gondolattól, hogy a templomban, mikor a szentséget fölmutatják, gyilkoljon, ezért a tervtől vissza is lépett. E bérgyilkosságra tehát most másokat alkalmaztak, nevezetesen Antonio Maffei és Stefano Bagnoni lelkészeket, a kik ha nem is riadtak vissza a hely szentségétől, de a fegyver kezelésében sokkal járatlanabbak voltak és éppen ennek lehetett köszönni, hogy a merénylet teljesen nem sikerült.

Mikor ápr. 26-án az istentisztelet kezdetét vette már, akkor veszik észre az összeesküvők, hogy Giuliano most sincs jelen. Ezért Francesco dei Pazzi és Bernardo Bandini lakására siettek s addig kérték, míg eljött a templomba s útközben áldozatukkal enyelegve, meggyőződtek arról is, ruhája alatt nem hord-e pánczélinget? A templom tömve volt ájtatoskodókkal. Mikor megszólalt a csengetyű, Riario biboros fölmutatta az oltári szentséget és a templomban mindenki térdre borult, a Mediciek is, Francesco és Bernardo Giulianóra rontottak s tőrszúrásokkal megölték; de Antonio Maffei és Stefano Bagnoni lelkészek, kik Lorenzo meggyilkolására vállalkoztak, az első szúrást elhibázták és Lorenzót nyakán csak könnyen sebezték meg. Lorenzo nem veszté el lélekjelenlétét, gyilkosai elől a sekrestyébe menekült, ennek ajtaját bezárta, míg barátai és a nép segítségére nem siet. A gyilkosoknak sikerült ugyan a templomból elmenekülni, de a felbőszült nép utánuk iramodott, őket elfogta és kegyetlenül kivégezte. Az előkelők közül hetvenet, a hozzájok tartozók közül vagy 200-at pusztított el a nép boszúja. Raphael Riario biboros és pápai követ, ki e gyalázatos merényletben szerepet játszott, a nép boszúja elől az oltárhoz menekült, hol a papság őt körülvette; majd elfogatott, börtönbe került, míg Lorenzo szabadságát neki vissza nem adta, mert nem akarta kivégeztetése által még jobban maga ellen ingerelni a pápát, a ki Salviati érsek felakasztása és az összeesküvésben részes papok tömeges kivégeztetése miatt úgyis boszúra gondolt. Guglielmo Pazzi, Lorenzo sógora, ki ennek házába menekült, miután ártatlanságát bebizonyitotta, neje Bianca kérelmére kegyelmet kapott. Csak ezután temették el a nép általános részvéte kiséretében Giulianót, a kit leereszkedő modora, jótékonysága és nyiltszívűsége miatt mindenki szerette. Halála után született természetes fia Giulio, a kit ifjukori barátja, X. Leó pápa törvényesített s a ki később VII. Kelemen néven pápává választatott.

Nem akarunk itéletet mondani a gaztett fölött, melyet egy művelt és az anyagi téren is nagy haladást tett népnek nemessége a szent helyen, az oltár előtt éppen akkor követett el, mikor az oltári szentséget felmutatták. De még e tettnél is borzasztóbb az, hogy a keresztyén egyháznak látható feje e gyilkosságot előkészítette, hogy a pápához nagyon közel álló néhány pap e merényletet helyeselte, támogatta, hogy egy pap az oltár előtt tőrt használni merészelt. Európának minden uralkodója, a nápolyi királyt és Velenczét kivéve, a legerősebben itélte el a gaztettet, és Lorenzo mellett foglalt állást a pápával szemben; még II. Mohammed szultán is utálattal fordult el e bűnténytől és Lorenzónak segítségére volt testvére gyilkosainak megbüntetésében, kiszolgáltatván neki a Konstantinápolyba menekült Bernardo Bandinit, a kit 1479-ben ki is végeztek.

A Pazziak összeesküvése meg akarta dönteni a Mediciek hatalmát, a minek éppen az ellenkezője következett be. Giuliano szomorú vége, Lorenzo megmenekülése oly általános, a tömegeken is uralkodó rokonszenvet keltett, mely azt sejttette, hogy Firenze sorsát mindenkorra a Mediciekhez kötötte. És erre szükség is volt. Mert habár a közszellem a pápa és Ferdinánd nápolyi király ellen fordult; daczára annak, hogy III. Frigyes császár, Mátyás magyar, Lajos franczia király, Milano és Velencze követelték a pápától, hogy a keresztes hadjáratra összegyűjtött pénzt valóban a hitetlenek elleni harczra fordítsa, mindezzel nem törődve, boszút forraltak Firenze ellen. IV. Sixtus Salviati érsek felakasztását szentségtörésnek nyilvánította, Firenzét kiközösítette, szövetkezett Ferdinánddal, Nápoly királyával és készen álló hadát Lorenzo ellen küldte. Nem volt Firenzében senki, a ki az ellennel czimborált volna, a pártoskodás megszünt s a polgárok kivétel nélkül Lorenzo körül sorakoztak, készek lévén érte és miatta a háború minden terhét magokra vállalni.

Ennek ellenére Firenze talán soha sem volt ily veszélyes helyzetben. Katonasága éppen nem volt és hirtelen condottieriket sem fogadhatott zsoldjába, mert szolgálaton kívül még kisebb csapatok sem voltak. Később pedig, mikor Ferrara urát, Herkules herczeget, továbbá Rimini, Pesaro és Faenza csapatait zsoldjába fogadta, IV. Sixtus pápa ezeket is kiátkozta, noha Herkules herczeg a nápolyi királynak veje volt és a háborút úgy is igen lanyhán viselte. A pápának eme hatalmi visszaélése azt eredményezte, hogy Olaszországban a kiátkozást lassanként kevésbe vették. Ehhez járult még az, hogy nemcsak az uralkodók tértek az esemény fölött napirendre és elégedtek meg azzal, mit tettek: hanem a merénylet, a mit pedig senki sem várhatott, széttépte a szövetség kötelékeit is. Velencze megirigyelte Firenzétől azt a nagy rokonszenvet, melyet Európa-szerte maga iránt keltett és féltékenységből visszavonult szövetségesétől; de Milano is magára hagyta Firenzét, azt hozván okul, hogy Bona herczegnő még mindig nem tudta hatalmát megszilárdítani, azért külső vállalatokba nem bocsátkozhatik.

Ez állapoton változtatott ugyan valamit az a körülmény, hogy maga a pápa nem tudta hinni, hogy Milano segítséget ne nyújtson Firenzének; ezért, hogy Milanót a küzdelemtől elvonja, testvére fiának, Giuliano della Rovere-nek, Róma helytartójának tanácsára, arra törekszik, hogy Genovát Milano fönhatósága alól elvonja. És valóban Genovának ama törekvése, hogy Milanótól elszakadva a pápa és a nápolyi király szövetségébe lépjen, annyira lekötötte Milano erejét, hogy ekkor, még ha akarta volna is, nem segíthette Firenzét.

Mindez Lorenzót egy oly lépésre birta, mely bátorságának és hazaszeretetének páratlan bizonyságát szolgáltatta. Odahagyta Firenzét és Nápolyba ment, hogy hazáját megmentendő, magát Ferdinánd nápolyi királynak megadja. E hősi önfeláldozással részére vonja a nápolyi népet, mely határtalan tisztelettel és kitörő örömmel üdvözli Lorenzót, lefegyverzi magát Ferdinándot is, ki a nemes ellenféllel szemben annál is inkább siet békére lépni, mert tudomására jutott, hogy René Lotharingia herczege igényét Nápolyra megújította. Hogy tehát Firenzét elvonja René herczegtől, Ferdinánd király békére lép Lorenzóval (1480). E béke után Firenzére nézve már nem volt veszélyes ellenfél IV. Sixtus pápa.

Ez után Lorenzo visszatér Firenzébe, melynek polgárai a mikor hallották merész lépését, ugyancsak aggódtak miatta; de most, hogy a megkötött béke hírével közéjök visszatért, határtalan örömmel fogadták. A polgárok ez időtől fogva parancsnak vették minden tanácsát, s Lorenzo a szó valódi értelmében ura lett a köztársaságnak. Kivánságára a köztársasági kormányt olykép változtatják meg, hogy élére 70 polgárból álló tanácsot állítanak, kik mindannyian a Medici-ház hivei közől választatnak, a mely tanács betölti az állami hivatalokat, az állam jövedelmét kezeli, felhasználja, mindezt Lorenzo óhaja szerint. Lorenzót immár senki és semmi sem korlátozta, senki sem szólt az ellen, hogy a Mediciek vagyona az állam vagyonával egyesíttetett, a mi, tekintve Lorenzo pazarlását, fényűzését, jót éppen nem vonhatott maga után. A Medici-vagyon nem volt elégséges a kifejtett fény költségeinek födözésére; de ekkor az állampénztár jött segítségére, a melylyel Lorenzo csak úgy bánt, mint tulajdonával, mi növelte az állam adósságát, a mit hogy eltakarjon és hívei hiszékenységét fentartsa, a kamatlábat is leszállították, mi az állampapirok értékét is alásülyesztette.

Igy tehát Firenze köztársasági kormányformája mellett monarchikus állam lett, a melynek uralkodója úgy a maga, mint az állam jövedelmét, hatalmát, midőn pazar kézzel használta föl, ezt is az állam java érdekében tette. E mellett Lorenzo, hogy még magát nápolyi Ferdinándot is szövetségesének megnyerte (1480), a melyhez 1481-ben Ludovico il Moro, Milano ura is csatlakozott, életében, de még halála után is Itáliának a hosszú béke áldásait biztosította; az által pedig, hogy a tudományt és művészetet is pártolta, kiérdemelte polgártársaitól az «il Magnifico» melléknevet.

A hatalomvágyó Ludovico il Moro számüzetésében bár minden lehetőt megkisértett, minden igyekezete hajótörést szenvedett Cecco Simonetta éberségén. Ekkor más oldalról támadt. Sikerült neki Bona herczegnő kegyenczét, az alacsony sorsból várkapitánynyá emelt Antonio Tassinót részére nyerni és általa megdönteni Cecco Simonetta befolyását, kit a herczegnő börtönbe vettetett, majd kivégeztetett. Ezzel a herczegnő uralmának legbiztosabb támaszát semmisítette meg. Hogy mi volt Bona herczegnőnek Simonetta, a következmény legjobban igazolta. Ludovico visszatér Milanóba, kezébe ragadja a kormányt és Bona herczegnőt arra kényszeríti, hogy évi járulék föltétele mellett az országot elhagyja. A gyönge Giovanni Galeazzo nevében Ludovico vezeti a kormányt (1480), a melynek élén hogy magát biztosítsa, 1481-ben szövetkezik Firenzével és Nápolylyal.

Ludovico erélyesen vezette a kormányt, az országban föntartotta a rendet és a törvény tiszteletét, kifelé pedig az állam tekintélyét. De még ezzel sem tudta ghibellin-érzelmű ellenfeleit lefegyverezni, a kik ellene 1484-ben összeesküdtek s Szt. Ambrosius templomában meg akarták gyilkolni. A merénylet azonban nem sikerült s így csak arra volt jó, hogy Ludovico uralmát megszilárdítsa. Az összeesküvés fejét, Luigi da Vimercatót lefejeztette, a többi menekült s így a belső ellenségtől megmenekülve, már senki sem fenyegette uralmát. Nem csak egész Lombardia elismerte hatalmát, hanem még Genova is önként meghajolt előtte, a melynek kormányzójává a nemes gondolkodású Agostino Adornót rendelte.

Ez időtől fogva uralma békés, szelid volt. Számos templomot, kolostort, kórházat építtetett, csatornát ásatott, a földművelést és ipart virágzásra emelte, általánossá tette a jólétet, pártolta a tudományt és a művészetet. A jog és a görög tudomány legkitünőbb képviselőit országába hívta, Milanóban zeneiskolát alapított és a sokoldalú és a kor legnagyobb művészét, Lionardo da Vincit Milanóba hívta és megbízta nagyatyja, Sforza Ferencz szobrának elkészítésével.

Mindezek által annyira megnyerte alattvalói szeretetét, hogy ezek közől még akkor sem gondolt senki arra, hogy a kormányt öcscsének átadja, mikor az nagykorú lett és Alfonz calabriai herczeg Izabella leányát feleségül vette. Mégis, hogy Nápoly részéről jöhető támadás ellen magát biztosítsa, hugát, a meggyilkolt Galeazzo Mária leányát, Blankát, Miksa császárnak adta feleségül és vele, a mi abban az időben hallatlan, 400 ezer arany hozományt, mire az örökösen pénzzavarral küzdő császár Milano hűbérbirtokát reá ruházta. E mellett VIII. Károly franczia királylyal titkos szövetséget kötött, a melyben arra kötelezte magát, hogy a franczia királyt Nápoly elfoglalásában, melyre örökösödési igényt emelt, segíteni fogja.