Előszó

Az ó-kor két classikus népe idealis fénykörrel vonta be történetét, melyet az európai népek sokáig minden részletében igaznak vettek. Csak a történeti kritika fölébredésével és a módszeres kutatások alapján oszlott el lassanként a bűvös kör, a nélkül, hogy az igazság kiderítése levont volna valamit a nagy érdemekből, melyeket a görög és római nép az emberiség fejlődésében szerzett. De nem hiába volt a római a gyakorlatibb gondolkodású faj; az ő hagyományaival szemben ébredt föl előbb a skepsis. Már 1685-ben rámutatott a hollandi Perizonius az ó-kori történetírók ellenmondásaira; még inkább megtörte Livius tekintélyét Louis de Beaufort 1738-ban megjelent művével, kimutatva a római történet első öt századának bizonytalan hagyományait. A modern történeti kutatásnak azonban Niebuhr volt a megalapítója. Éles kritikai elméjét politikai tapasztalatai, philologiai és történeti ismeretei művelték ki, s kutatásaival a római történet terén epochalis eredményt ért el. De ép oly jelentős és eredeti felfogás nyilatkozik Mommsen műveiben. Mély hatással volt nemcsak a római közjog kifejtése s a források, főleg a feliratok összegyűjtése, hanem azon éles viták révén is, melyeket alapos, de merész fejtegetései keltettek. A római történet terén ma az ő iskolája uralkodik; kutatásain kívül főleg Merivale munkáit forgattam haszonnal; mellette Duruy nagy műve csak szép előadásával és ügyes összefoglalásaival jöhet számba.

A rengeteg gazdag irodalmat és a források összeállítását a bővebben kutatni akaró a következő két munkában találhatja meg: B. Niese: Grundriss der römischen Geschichte nebst Quellenkunde (II. kiad. München, 1897, Beck) és H. Peter: Die geschichtliche Litteratur über die römische Kaiserzeit bis Theodosius I. und ihre Quellen (Lipcse, 1897, Teubner). Ki kell emelnem továbbá Schwarcz Gyula, budapesti egyetemi tanár könyvét: Die römische Massenherrschaft (Lipcse, 1899, Friedrich), mely a köztársaság korát, főleg állampolitikai szempontból, tudós apparatussal tárgyalja. Haszonnal olvastam a császári korszak magyar vonatkozásait illetőleg Kuzsinszky Bálint munkáját: Pannonia és Dacia (Magyar Nemzet Története, szerk. Szilágyi Sándor I. köt. LVII-CCLII. lap).

A kutatás Róma történetének első öt századára vonatkozólag csak negativ eredményt ért el. Összegyűjtötte és összehasonlította a mesés hagyományokat; kimutatta az ellenmondásokat és következetlenségeket; elemezte és birálta a történeti nyomokat s megvitatta a fölmerülő problemákat. Tényleges épületet emelni azonban nem tudott. A hódító népnek a samnit háborúkig ma is csak mondai története van. Ámde intézményei túlélték e kort, tehát történeti az alapjuk, s így joggal van helye történeti munkában a hozzájuk fűződő mondáknak. Nemcsak azért közlöm ezeket, mert közműveltségünk elemeivé váltak; Ranke világtörténete tanított meg arra, miként értékesíthetők ezek történeti szempontból is. E hagyományok már azért sem mellőzhetők, mert a rómaiak igazán hittek bennök, jellemük ezek által formálódott, s nem egyszer ezek irányították tetteiket. Beszívták lelkükbe, költőik belőlük merítettek ihletet, s így e mondákban a római faj geniusa nyilatkozik. Nélkülök nem érthetjük meg Róma szellemét; hiba volna tehát nagy közönségnek szóló munkában a hagyományt félredobni, bár történeti hitelességüket minden alkalommal kellő értékükre szállítom alá.

Legbővebben az a korszak van e kötetben tárgyalva, melyben a köztársaság bukása, a világtörténet e nagy tragédiája folyt le. Nincs más kor, mely oly gazdagon tárná föl az emberi lelket. Tiberius Gracchustól Augustusig, sőt a császári korban egész Marcus Aureliusig a föllépő történeti alakok majdnem oly jelentékeny hatással voltak egyéniségüknél fogva az emberiség sorsára, mint a világot mozgató nagy eszmék. Ezeknek csodaszerű hatalma főleg a feloszló római társadalomban nyilatkozott. A római jog és közigazgatás bámulatos rendszere ekkor alakul meg; a történet színpadán a nagy férfiakat vallási és erkölcsi elvek küzdelme váltja föl. Nagy kár, hogy a történeti források e korra vonatkozólag rendkívül hézagosak, s olyanok írták, kik a történeti eseményekkel nem álltak közvetlen kapcsolatban. E körülmény az oka, hogy az ötödik részre csak oly kevés helyet szánhattam, mint a mondai korszak eseményeire.

Fölhívom az olvasó figyelmét a kötet végén található időmutató táblázatra, mely először közli irodalmunkban a köztársasági korszak consulainak névsorát. Pontosan igyekeztem összeállítani a hatalmas családokat; feltűnő kis számuk mindennél jobban magyarázza a városállam oligarchikus szervezetének szükségszerű bukását. Végül ki kell emelnem az áldozatra kész kiadók érdemét, hogy a könyv gazdag illustrálásában sem fáradsággal, sem költséggel nem takarékoskodtak.

Buda-Pest, 1899 november havában.

Dr. Geréb József.