Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is Ábelnek hívtak engem; s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposztatermelő faluban, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett.

Apám, akit Gergelynek neveztek, még élt abban az időben, s közbirtokossági erdőpásztor volt. Ott is lakott fenn az erdőn, egyedül egy kalibában; s csak akkor jövögetett haza a házhoz, amikor az elesége elfogyott. Ilyenkor édesanyám ismét feltarisnyálta, s azzal visszament az erdei szállásra, hogy legalább egy hétig megint ne lássuk.

Gyermek a háznál rajtam kívül nem volt, s én ezt nem is bántam, mert engemet is csak bajosan tudtak iskolába járatni s ruházni, olyan nagy szegénységben éltünk.

Az a nap, amelyik az előbb felemlített nagy fordulatot hozta belé az életembe, éppen a Szent Mihály napjára következő nap volt, vagyis szeptember harmincadika. De már azt, hogy szereda volt-e vagy csütörtök, azt már nem tudnám megmondani, csak az jut jól eszembe, hogy apám rég nem járt volt immár az erdőről haza. Édesanyám délebéd után mindjárt elment egy zsákkal pityókát ásni, s nekem egy jó halom csöves törökbúzát hagyott hátra, hogy én azt lefejtsem, amíg estére hazajő. Egy kis zsúpfedeles házban laktunk, amelyik a kertek tetejében feküdt, a Hargita felőli részen. Mivel napfényes őszi idő volt, még az ablakot is kinyitottam, hogy azon a friss levegő jöhessen béfelé bátran. Aztán a ház közepébe gyűjtöttem a törökbúzacsöveket egy rakásba, melléje egy üres vékát helyeztem a földre, s magam egy rostával béültem ügyesen a kettő közé: a rostát vettem az ölömbe, s dologhoz láttam. Volt egy jóféle nagy lombos kutyánk, akit Hegyesnek hívtak, s volt egy hóka macskánk is, amelyiket ugyanvalóst erősen szerettem. A kutya lefeküdt velem szembe a földre, s egész idő alatt onnét nézte csodálkozó szemekkel, hogy milyen ügyesen morzsolom belé a rostába a törökbúzát. Később a macska is hozzánk pártolt, mégpedig olyanformán, hogy feljött a jobbik vállamra, ahonnét váltakozva hol macskanótát húzott a fülembe, hol pedig az arcáját mosta.

Hamar és jól telt az idő ebben a munkában, s a társaságban. Amikor a nap már-már a földig húzta volna bé az eget, mint valami nagy-nagy piros alma, egyszerre mozgást hallottam odakünn. Egy percre abbahagytam a dolgot, s a csendben úgy tetszett, mintha valaki jött volna felfelé a négy kőgarádicson. De mire ezt kigondoltam volna, a jövés már az ereszbe is érkezett. Egy hopp, s hát a macska leszökött a vállamról, de abban a pillanatban az ajtó is nyílani kezdett. Erre Hegyes is vakkantott egyet, de mindjárt láttam, hogy elsiette a dolgot, mert édesapám lépett bé az ajtón.

- Dugd bé, Hegyes! - intettem le a kutyát. - Nem látod, hogy az édesapám?

Nem hozott apám egyebet, csak az üres borztarisnyát a nyakában, s jobb kezében azt a nagy fejű botot, amelyikkel örökké járni szokott volt, s amelyik hosszúságban nemcsak verte őt, hanem még szagot is árasztott, mintha zsírtermő fáról vágta volna. Nem szólott apám semmit, hanem a tarisnyát felakasztotta a szegre, a nagy dögverő botot pedig odatámasztotta az ajtó mögé. Egyazon ültömben én is tovább dolgoztam, hadd lássa igyekezetemet, s legyen jókedvvel, ha már hazajött.

- Hát van-é sok bükkmakk az erdőn? - kérdeztem.

- Ott van elég - felelte.

- Hát disznyó hozzá?

- Azok mind itthon laknak a faluban - mondta apám; s odaállott mellém, és álltából nézni kezdte, hogy miképpen is fejtem a törökbúzát. Láttam, hogy nincs valami erős jókedvében, s ezért még ügyesebben kezdtem egy nagy csövön jártatni a kezemet, de feltettem magamban, hogy biza én sem szökdösöm az örömtől, hanem tartom magam, ahogy az egy munkásemberhez talál.

- Hát hogy fejlik a törökbúza? - kérdezte ismét.

- Ez jól, ha jól fejti valaki - feleltem én is.

Erre is csak tovább nézte az én munkámat, amiből én már tudtam, hogy hibát keres.

- Hát te nem fejted valami jól - szólalt is meg.

No, erre felnéztem reá, s mosolyoghattam is egy kicsit.

- Ezt dicséretképpen mondá-e? - kérdeztem.

- Nem éppen.

- Kár pedig, mert a fiú úgy fejti pontosan, ahogy az atyától tanulta.

Erre a válaszra letette apám a sapkáját is, mert nagy báránybőr sapkája volt neki, amolyan tornyosan felálló, s azt lehetőség szerint örökké a fején tartotta.

- Erősen sokat tudsz, pedig milyen kicsi vagy! - mondta.

- Én kicsi, mert ülök.

- Lám, állj fel!

Felálltam, a mellemet kivetettem, s így szóltam:

- No, most nézzen meg!

Apám odaszállatván reám egy pillantást, már tovább nem marconáskodott, hanem elnevette magát. Engem azonban félrevezetni nem lehetett, mert tudtam, hogy csak azért nevet, mivel kicsinek lát. Az igaz lehet, hogy kicsi voltam, de hát időben is csak ahhoz mérve állottam, hiszen a tizenötödik esztendőt csak azelőtt kilenc nappal tőtöttem volt bé. Ellenben apám az ötvenet elrúgta volt már, s mégis csak valami három ujjal lehetett magosabb, mint én.

- No, csakugyan nőttél, amióta nem jártam haza - ismerte mégis el.

- Mennyit?

- Kilenc napot.

Mindjárt kitaláltam, hogy a kilenc napot azért mondja, mert éppen annyi ideje nem láttuk egymást.

- Édesapám sem nőtt egy nap alatt kettőt - feleltem neki.

- Én sem, az igaz - mondta, s majd gyengén panaszló hangon hozzátette: - De azért, amikor én a te korodbeli gyermek voltam, s apám hazajött valahonnét messziről, örökké megkérdeztem tőle, hogy nem ehetnék-e vagy nem ihatnék-e valamit.

Éreztem, hogy ez most helytálló és pirító beszéd volt; s körül is néztem a házban, hogy nem lehetne-e valamit hamarjában megenni. De bizony csak a szegénység volt mindenütt, s egyéb nem. Nyeltem egyet, s így szóltam:

Mindjárt pityókát főzünk, s eszünk.

Apám egy kicsi kerek széket vett elé s arra kuporodott, hogy folytassa a munkát, amit én abbahagytam.

- Hát a szárazság is olyan nagy volt? - kérdezte.

Ebből megértettem, hogy a szomjúságról is kell vala szólanom.

- A kútban elég van jó víz - feleltem.

- No, ha van, akkor eredj, s hozzál!

Fel is vettem egy üres kártyát, de akkor jutott eszembe, hogy nekem is van sérelmem, ha neki van. Azelőtt két héttel ugyanis beleléptem volt egy szegbe, s a lábam a kötés alatt még most is kornyadozott. Léptem hát kettőt, de akkor egyszerre megszisszentem, s álltomból nézni kezdettem a jobbik lábamot, amelyiknek a feje rongyokba volt kövéren tekerve. Tüntetőleg még fel-fel is emeltem, mint a kutya szokta; majd visszanéztem apámra, s kedves hunyorítással jegyeztem meg:

- Ha nekem valamikor fiam talál lenni, s annak a lába fájni is talál, s ha én az erdőn leszek, s onnét hazajövök, akkor nekem az első dolgom az lesz, hogy megkérdezem tőle: hát mit mond a lábad, Ábel?

Jól tettem, hogy szóltam, mert egy kicsi szégyen meglebbentette apámot.

- Tán nem fáj attól fogva örökké? - kérdezte általában.

- Ha nem fájna, akkor kicsi buba volna - feleltem én is a pólyára célozva, s még hozzátettem: - De mivel sohasem sír, azt kell gondolnom, hogy a fájás miatt van annyi pókarongy között.

Eszesnek találtam, amit mondtam, s elégedetten sántikáltam ki az ajtón. Átcsoszogtam az eresz földjén, majd a garádicsokra kaptam, ahol még szöktem is egyet, mivel a lábam ezt nekem megengedte. Nem tudom, miért, de olyan kedvem nőtt, hogy a szemem mind az ágak hegyén járt volna. Alig érhettem azonban az udvaron földet, egyszerre valamiben megbotlottam. Hirtelen csak azt éreztem, hogy puha és szőrös az a valami, de a másik pillanatban már láttam, hogy egy nyúl. S nem is akármilyen, hanem nagy és kövér. Az első s a hátulsó lábai össze voltak hosszú spárgával kötve, amiből könnyen kitaláltam, hogy nyakba vetve hozhatta valaki. Úgy megörvendettem a jó pecsenyés állatnak, hogy mindjárt felkaptam a földről, hogy vigyem nagy hozsannával apám elé. Alig lódultam azonban neki, egyszerre az eszemben megsercent valami. Megálltam, s gondolkozni kezdtem, hogy vajon ki hozhatta ezt a nyulat?! Ezt más nem, csak apám! S ha apám, akkor mért tette le ide, s milyen szándék vezérelte, amikor nem szólott semmit?

Hm... Először egy kicsit furcsállottam a dolgot, de aztán az a gyanú kezdett fészkelődni bennem, hogy mókázás akar lenni az egész, s vízért is csak azért küldött apám, hagy találjam meg a nyulat, s hazudjam azt, hogy az én fogásom. Emberivel kezdett azonban mókázni apám is, mert ha ő tudott valamit, én is tudtam mást. Vagyis a nyulat elrekkentettem a ház oldalánál, aztán pedig vizet merítettem a kútból, s megindultam béfelé.

- Szépen esteledik - léptem bé a házba, mintha nem is láttam volna nyulat soha életemben. Jól vettem észre, hogy édesapám fürkészi erősen az arcomat, de nem hamarkodott kérdezni semmit. Nagy szorultságban lehetett pedig, mert egyedül csak arra gondolhatott, hogy időközben ellopta valaki a nyulat. Hagytam mégis, hadd tépelődjék, ahogy jólesik neki; még egy kannába vizet is merítettem, és odavittem, hogy igyék erre a nagy gondolom bánatra. Meg is itta az egészet, s csak akkor szólott, amikor a bajuszát megtörölte.

- Látni tudtál azért - mondta.

- Én igen, még többet, mint máskor - feleltem.

- Mért többet, mint máskor?

- Én azért, mert most az eget is megnéztem.

- Hát a földet?

- Azt nemigen ügyeltem.

- S mért nem?

- Azért, mert az ember a földet úgy is látja, ha nem nézi.

Mindjárt vettem észre, hogy jól felelgettem, mert apám elhallgatott, és sóhajtott egy jó nagyot.

- Mért sóhajta akkorát - kérdeztem -, mintha elfutó nyulat látott volna?

- Hát én hol láttam volna nyulat? - fogta meg apám a szalmaszálat.

- Odafenn az erdőn. Hát ott nincs elég?

- Ott szemnek elég van.

- Pedig a hasnak kéne - játszottam tovább.

- Ha kéne, fogj! - mondta apám is hegyesen.

- Ha erdőn volnék, fognék is.

- Hát itthon nem tudsz?

- Itthon bajos.

- Hát fogj bajosan!

Úgy tettem, mintha erősen tusakodnám, aztán nagy elszántságot mutattam hirtelen.

- A parancs: parancs! - mondtam, és kifelé indultam.

- Hová mész? - kérdezte apám.

- Édesapám parancsolatjára megpróbálok nyulat fogni.

- Tán nem ment el az eszed?

- Nekem lehet, hogy el - feleltem -, de hátha jő egy nyúl, s az visszahozza!

Még annyit láttam, hogy apámnak megnedvesedik az örömtől és a játéktól a szeme; aztán dagadó mellel, mint egy hős, kimentem. Egy ideig állingáltam az udvaron, a kapu elé az útra is kisétáltam, s nézegettem a csillagokat, hogy teljék az idő, mint ahogy nyúllesés idején szokott telni. Majd úgy tíz perc múlva szépen eléhúztam rejtekéből a nyulat; s úgy libegtem bé véle a házba, mintha oroszlánt fogtam volna.

- Hát ez mi? - emeltem apám elé a jó kövér állatot.

Ez nyúl! - felelte nagy örömmel apám.

- Nyúl, ugye?

- Ez az, bizonisten.

Igen jól játszott apám is, mert nagyobb bizonyság okáért, még meg is tapogatta a tapsifülest.

- Hol tudád fogni? - kérdezte nagy csodálkozással.

Erre a kérdésre úgy éreztem, hogy valami különös melegség lepi el az egész testemet. A képzeletem egyszerre által is törte a valóság szürke felhőit, s a nyúlfogás részletei ragyogni kezdtek előttem.

- Én nem is tudom, hogy hol volt az eszem - mondottam -, amikor nekiindultam, hogy nyulat fogjak. De valami mégis mintha azt súgta volna, hogy: "Eredj Ábel, mert a jó Isten ki fogja rendelni neked a nyulat!" - "Előbb rendelje ki, s aztán hiszem" - pogánykodtam még magamban, s a garádicsok aljában megálltam. Jobbra is néztem, balra is néztem, de mindent láttam, csak éppen nyulat nem. S ahogy ott állok, s javában fonnyad a reménység bennem, egyszerre az égre találok tekinteni, s hát abban a pillanatban egy csillag fészkelődni kezd az égen, s búcsúzkodik a társaitól. Kérdik a társai tőle: "Hát te hova mész?" - "Én biza oda, hogy Ábelnek nyulat mutassak" - feleli nekik a csillag, s abból a helyből le is esik a kapunk felőli útra. No de, én is megszököm erre magamot, már ahogy a fájós lábam engedte, kilódulok a kapun, s nézni kezdem az útnak azt a részét, amelyik a mezőre szolgál. De alig nézem egy fél Miatyánk erejéig, hát bukdácsol ott lefelé egy nyúl. Eleibe megyek, s mondom neki, hogy megállhat, mert én vagyok Ábel. Erre ő meg is állott, mint egy bárány, én pedig felvettem s béhozám...

Láttam, hogy apámat taszigálja az ördög, hogy ne eressze nekem a dicsőséget, de az apai erejével valahogy ellenállott neki. Annyit azonban mégis megkérdezett huncut pillantással tőlem, hogy:

- Hát ez a spárga is rajta volt?

- Rajta hát! - mondtam. - S talán éppen azért jött, hogy oldjuk le róla.

- Hát nem azért, hogy megegyük?

- Azt spárga nélkül is meg lehet enni!

Apám még mindig fontoskodva nézegette, forgatta a nyulat.

- Igazi szép kövér állat! - dicsérte, hogy kívántassa velem; s így folytatta: - De azért mégse együk meg, én azt mondom.

Annyira meglobbantam erre, hogy csúnyán elszóltam magamat, mondván:

- Hát egyebet mi a kutya likát tudnánk csinálni véle?

- Szent nyúlnak tekintjük - mondta apám -, s valahova felakasztjuk, mint az ájtatos képet.

- Szent nyúlnak?! S miért szent nyúlnak?

- Azért, mert csodás jelek vették körül a jövetelét.

Láttam, hogy most az egyszer megszorított apám, de én is hamar feltaláltam magamat. Úgy tettem, mintha magamba szálltam volna, majd csendesen szóltam:

- Az igaz, hogy én ezt a nyulat csodás jelek között fogtam: nagy vétek volna hát csakugyan, ha megennők.

Erre apám szorult a falnak, mert ijedten kérdezze meg:

- Hát akkor?

- Úgy csináljuk, hogy nem megesszük, hanem magunkhoz vesszük.

- Hát az nem mindegy?

- Nem bizony - feleltem -, mert példának okáért a puliszkát megeszi az ember, de teszem fel, a szent ostyát magához veszi.

Erre megadta magát apám, nehogy még jobban győzni találjak; s másrészt tán azért is, mert szorgosan kezdett sötétedni.

- Akkor eredj, s fend meg a kést! - adta ki a parancsot.

Én örömömben még a lábfájást is elfelejtettem, s csak megszöktem magam, s elkiáltottam kétszer is:

- Nyulat eszünk! Nyulat eszünk!

- Hát már nem fáj a lábad? - fogott meg apám.

- Fáj, de most hirtelen gyógyulásnak indult - feleltem, s azzal kimentem hamar egy késsel, hogy megfenjem. A legfelső kőlépcső jobbik peremét szoktuk volt fenésre használni, oda lekuporodtam hát, és fenéshez láttam. Éppen javában dolgoztam, amikor édesanyám egy fél zsák pityókával a hátán megérkezett.

- Hát te mit csinálsz ott? - kérdezte.

- Én muzsikálok a nyúlnak.

- Miféle nyúlnak?

- Fogék egyet az előbb.

- Hol van?

- Odabent a házban, apám most tanítja futni.

Anyám mindjárt letette örömében a hátáról a zsákot.

- Hát apád itthon van? - kérdezte.

- Még a nap fenn volt, s ő már itthon volt.

Erre béindult a házba, de apám is jött már kifelé, s éppen az ajtó között találkoztak össze.

- Hát kend hazajöve? - kérdezte anyám.

- Én haza; s hát te pityókaásni voltál?

- Én oda, mert nem gondoltam, hogy kend hír nélkül hazajő.

- Eleget mondtam az egyik somjai barátnak - mókázott apám -, hogy jöjjön előre a hírrel, de azt felelte, hogy egy hét óta immár nem jár asszonyokhoz.

A fülemet hegyeztem, hátha a nyúlról s rólam is ejtenének valami szót; de elhallgattak, s apám már ki is lépett az ereszből mellém.

- Megfenéd-e? - kérdezte.

- Jól vág - feleltem.

- No, ha jól vág, akkor gyere!

Az udvar közepén egy cseberre deszkát tettünk keresztül, s arra apám ráfektette hanyatág a nyulat. Aztán figyelmeztetett, hogy jól nézzem meg a nyúzás mesterségét, mert mostantól fogva nagy hasznát fogom venni. Akkor még nem is gyanítottam, hagy ezt miért mondja nekem, hanem csak azt figyeltem, hogy milyen mester a nyúzásban. Az első cselekedete az volt, hogy egy-egy nyisszentéssel levágta bokában a nyúl két hátulsó lábát. S rögtön ide is adta nekem mind a kettőt.

- Hát én evvel mit csináljak? - kérdeztem.

- Jó lesz neked a beretválkozáshoz, pamacsnak - mondta.

- Az jó, csak legyek előbb szakállas.

- Hát te már Szakállas vagy!

Az első pillanatban azt hittem, hogy apámnak megkottyant a fejében valami, de aztán kitaláltam, hogy a nevünket figurázza, mivel minket Szakállasnak hívtak családilag.

- No no - mondtam -, ilyenformán csakugyan Szakállas vagyok, de ezt a szakállamot csak a halál tudná leberetválni.

- Azzal a halállal ne siess, hadd pamacsoljon bé előbb az élet - felelte apám, miközben nyúzni kezdte a nyúl lábait.

Egy ideig nem szóltunk, mintha a halál említésére elrepült volna mind a kettőnk kedve. Csak az érzés vert hullámot bennünk, s életünk mélyéről morajlások jöttek. S ahogy így álltunk hangtalanul, és néztem apámot a hamvasodó estéli fényben, olyan volt ő, mint egy idő előtt megvénült gyermek, ki a természet titkait boncolja előttem.

- Hordj fát, s tégy tüzet az eperfa alá! - utasított jó idő múlva.

Én fát hordtam nyomban, s tüzet tettem az eperfa alá, mely a munkálkodás helyétől három lépésre lehetett csupán. De jól is volt ez így, mert a tűzvilágnál tisztán látott apám, amikor darabolni kellett fel a nyulat. Mire szép piros halommá gyűlt a parázs, én egy régi drótrostából megfelelő rostélyt is szerkesztettem össze, úgyhogy a sütéshez hozzá is láthattunk mindjárt.

- No, olyanok vagyunk mi is, mint a pogány törökök voltak - szólalt meg ismét apám.

- Hát azok milyenek voltak?

- Azok olyanok, hogy a követet megsütötték.

Ez kicsit furcsa volt, hogy éppen a törökökhöz ment átal apám, de azért nem gyanítottam semmit.

- Hát ez a nyúl mért lett volna követ? - tudakozódtam.

- Ez azért, hogy hívjon téged az erdőre.

- Hát oda mért?

- Oda lakni.

- Még oda is elmehetek - mondtam.

- Te el - ravaszkodott apám -, ha nem félnél ott egyedül lenni.

Semmire sem voltam olyan rátartós, mint a bátorságomra; s most is felugrott bennem rögtön a hős.

- Sok mindent űsmerek - mondám kereken -, de a félést nem. Akármekkora erdőn is keresztülmennék, s még laknám is benne bátron, tiszta egyedül!

Éppen ezt várta apám, mert abban a percben leborított, mint a madarat:

- Emmá beszéd! Holnap kimegyünk, s lakjál benne.

- Hova megyünk ki?

- Mi a Hargitára, s oda is egy kicsi házba. A tegnap valami szeredai bankurak vadászni jöttek a közbirtokossági erdőbe, s elszereztelek nekik erdőpásztornak, a bank erdejébe, amelyik a Hargitán van. Fizetést is kapnál, ha csakugyan nem félnél ott egyedül megmaradni.

Hát erre nem is tudtam hamarjában szólani semmit, csak béhúztam a nyakamat, s úgy pisloghattam, mint a béka. S bántam is már abban a percben, hogy az előbbi szavaimmal oly nagy hősnek mutattam magam, de most már nem lehetett meghátrálni.

- Az ember nem fél, hacsak lehet - mondtam megereszkedve.

- Ott nem lesz rossz dolgod - biztatott apám - mert úgy fogsz élni, mint egy királyfiú.

- Én úgy, ha lesz rá mód.

A beszéd itt félbemaradt, mert édesanyám jött felénk egy égő lámpával, amit felakasztott a tűz melletti eperfára. S ahogy felakasztotta, mindjárt kenyeret vett elé, abból kanyarított nekünk egy-egy jó darabot, arra rávettük az illatozó nyúlpecsenyét, s bicskával falatozni kezdtünk. Úgy esett nekünk, mint a szopós gyermeknek a tej. Rá kútvizet ittunk, s ki voltunk békülve magunkkal.

Nemsokára le is feküdtünk, hogy frissek lehessünk a holnapi nagy napra.

Hamar elaludtam, de farkasokkal és medvékkel küzdöttem végig az egész éjszakát. Majd egyszer úgy éreztem, mintha mozgatna valaki, s szólogatna hozzám. Kinyitottam a szememet, s hát a nap már jól fenn van, s az ablakon úgy ömlik bé belőle a fény, mint az árvíz; s hát apám is mellettem vidámkodik.

- No-né, már felkeltek édesapámék? - kérdeztem.

- Mi fel, de ha nem ügyelsz, te is felébredsz mindjárt.

- Milyenkor van?

- Délfelé leszünk, édesanyád már megsütötte a kenyeret.

Erre felkondorodtam én is az ágyban, s nagyon serényen léphettem le onnét, mert édesapám így szólt:

- Nehogy elfuss, s ismét nyulat fogj!

Amíg azon gondolkoztam, hogy mit felelhetnék erre, addig apám kiment a házból. Hamar felöltöztem, s megittam egy csupor kecsketejet. Aztán gondoltam, hogy kilátok én is az udvar felé, hogy lám, mi készül. Ahogy az ereszbe kiléptem, mindjárt megláttam ott a szebbik átalvetőnket: meg volt púposra rakva, és oda volt támasztva a kemence melletti falnak. Odamentem, s megnéztem. Mindenféle edények voltak benne, és házi felszerelés. Tudtam, hogy az én számomra gyűjtötték össze, hadd legyen fenn a Hargitán mindenem, ami kell. S ahogy néztem ezt a gondosságot, egyszerre bélepett az erdei nagy árvaság gondolata, s a lábaim úgy elgyengültek, hogy le kellett ülnöm az átalvető mellé a földre. Itt elgondoltam az életemet, s ezt a nagy fordulatot is benne, s hát egyszer csak a könnyeim potyogni kezdettek...

- Hát te ott mit csinálsz? - jött bé édesapám.

- Én ide leülék, nehogy ellopja valaki az átalvetőt - feleltem.

- Tán nem sírsz?!

- Én nem, mert kacagok.

Erre odajött apám, megfogta az átalvetőt, és kivitte a ház elejébe. Úgy maradtam ott, mint a virrasztó, halott nélkül. Felkeltem és utána mentem.

- Édesanyám hol van? - kérdeztem.

- Elfuta a boltba, hogy ami még hiányzik, azt neked megvegye.

-: Hát csakugyan megyünk a Hargitára, édesapám?

- Holnap nem, de ma igen.

Láttam, hogy apám sincs olyan mókás kedvében, mint az este; s legalább ettől a félkedvétől én sem akartam elmaradni, mert féltem, hogy megint rám jön a sírás.

- Ott nem is lesz rossz, ha ház is van - köveztem az utat.

- Igyekszünk, hogy mindened legyen; s aztán te is igyekezzél - mondta apám.

- Én nem is búsulok, mert tudom jól, hogy az Isten ott is jelen van.

- Ő jelen van; s az egyik kecskét is elvisszük.

Ennek nagyon megörvendtem.

- Az eltejel nekem jó sokáig.

- Az el, s puliszkát tudsz főzni.

- Még csak a Hegyes kutya kéne melléje - bátorkodtam.

- Ezt a házat nem lehet kutya nélkül hagyni - magyarázta apám -, de majd kerítek egy kutyát neked valahol, s addig vidd el a macskát.

- Annak is négy lába van - egyeztem belé.

Anyám hazajött, s ami a szerelékemből még hiányzott, azt mind elkészítette nekem az útra. Volt ott a főző- s a sütőedényeken kívül két nagy kerek kenyér; egy fél véka puliszkaliszt; túró, jó nagy borítóval, egy fazék szilvaíz, só és oltóanyag a tejhez; gyertya és lámpa belévaló olajjal együtt; egy rossz katonaköpönyeg takarónak; egy üveg erős pálinka buzdításra; s egyáltalán minden, amit csak meg tud járni az anyai ész.

Még két tyúkot is megfogtunk, s a lábaikat a vitelhez összekötöttük, nehogy elfussanak útközben, hanem tojjanak nekem tojásokat a Hargitán.

Amikor készen állott mindez, apám kivezette az egyik kecskét a pajtából, a nagy átalvetőt a vállára emelte, és így szólt:

- No gyere, Ábel!

A tarisnyát, ami ugyancsak felért egy kisebbfajta átalvetővel, én is a nyakam közé kerítettem, a két összekötött tyúkot hátravetettem a jobbik vállamon, a macskát pedig felvettem az ölömbe. Emígy megrakodva elbúcsúztam édesanyámtól, majd odaállottam apám mellé, egy istenes nagyot nyeltem, de hogy a bátorságom mindenki előtt látszódjék, így szóltam:

- No, repüljünk, édesapám!

Úgy indultunk meg az állatokkal s a nagy csomagokkal, mint valami visszavándorló magyarok az őshazába. Kimentünk a kapun, s fel a mező felé az úton. Ahogy a falu felett a dombot elhagyhattuk, s beértük az első nagy cserefát, hirtelen megálltam, mert eszembe jutott valami.

- Hó, édesapám! - mondtam.

- Mi az, te?

- Álljon meg, mert elfelejtettünk kakast hozni a két tyúknak.

Apám azonban nem vette ilyen szigorúan a dolgot.

- Ott elég van szárnyas az erdőn, kaphatnak vőlegényt maguknak - mondta, és ismét megindultunk.

Szép derült napunk volt, de csúnya őszi eső és sár is lehetett volna, amilyen szerencsével születtünk a világra.

Utunkat egy jó gyalogos két óra alatt megtette volna, de mi még a harmadik órában is messzecske voltunk a céltól, pedig bujkáló ösvényekkel és titkos kapaszkodókkal is sokat rövidítettünk. Az igaz, hogy amit a lábunkon nyertünk, azt rajtavesztettük a kecskén, mert a rakoncátlan állat minden zöld bokorba bé akarta húzni apámot. A tyúkok is sok időt elverdestek az én vállamon, különösen ha egy-egy nagyobb madarat vettek észre a magosban. S mindezeken kívül apámot istenesen nyomorgatta a nehéz terü is: s én sem voltam valami jó haladó állapotban, mert a sóhajtozó lábamot úgy elvette tőlem az út, mintha nem is lett volna az enyim, csak a sajgás.

Nyugodalma és öröme egyedül csak a macskának volt, akit még az első félórában belétettem volt a tarisnyába, ahonnét aztán kidugta ügyesen a fejét, s úgy ámulta-csodálta az erdőkre frissen rászállott őszt s a tájék szépségeit, mint valami meleg sapkás királykisasszony, kit hűséges alattvalói hordoznak körül a legszebb helyeken.

Végre, amikor a nap már jócskán belétört a délutánba, kiérkeztünk egy nagy havasi legelőre. Ezen a legelőn, ameddig csak ellátott a szem, mindenütt a borókafenyő tömött s kerek bokrai üldögéltek a földön, mintha a körüllevő hegyek mind idejártak volna óriási zöld tojásokat tojni. Apám megállt a legelő szélén, és nagyot húzott a jó borókás levegőből.

- No, itt vagyunk a Borzoson! - mondta, és leheveredett az egyik bokor alá.

Erre a béjelentésre én is bőséges levegőt vettem, s szorgosan kezdtem portyázni a szemeimmel, hátha meglátnám valahol a laktanyámat.

- Mért vigyázkodol? - kérdezte apám.

- Keresem a házamot - mondtam.

Apám felült, s elmutatott a legelőn keresztül.

- Ott van egy út, a borókás széle felé - magyarázta -, s azon az úton túl kezdődik egy erdő, látod-e?

- Látom-forma.

- No, ha látod-forma, akkor csak ereszkedjél le ide mellém, mert ott van a házad, alig az erdő szélén.

Nem kellett kétszer mondani nekem sem.

- Így, né! - laposodtam el a földön. - Nyugodjuk ki magunkot, hadd lássa aztán a ház, hogy legények vagyunk.

Nyugodtunk is valami negyedóráig, aztán friss erővel ismét megindultunk. Ahogy áthaladtunk az úton, amelyen a csíkiak Udvarhelyre s az udvarhelyiek Csíkba közlekedtek, a szemem erősen kezdte fürkészni, hogy apám nem beszél vala-e félre. De nem, mert egyszerre feltűnt a ház. Festetlen fenyődeszkából volt összehányva, s úgy kuporgott szomorúan az erdőszélen, mintha csóré emberek építették volna.

Apám letette a terhet, s a kecskét megkötötte egy fiatal fenyőfához. A tyúkokkal s a macskás tarisnyával én is lerakodtam apám útmutatása szerint, aztán odamentem a házhoz, megfogtam az egyik kiálló deszkáját, mintha parolázni akarnék vele, és így szólítottam meg:

- Szervusz, hogy hínak?

- Engem háznak, hát téged? - felelte helyette apám.

- Ha téged háznak, akkor engem püspöknek - mondtam, és elindultam, hogy megkerüljem az egészet. Amikor kereken jártam, s láttam, hogy nem javult semmit a helyzet, megálltam apám előtt, rámutattam az építményre, s így szóltam:

- Édesapám, ha mi a majmoktól lettünk volt, akkor a házak ettől.

- Hát nincs elég deszka benne? - védte apám, mint egy ügyvéd.

- Lik is van elég - feleltem.

- Hát rajtad nincs? - kérdezte apám.

Erre nem felelhettem egyebet, pusmogni kezdtem. Ahogy csendesedtem volna, hát erős nyávogás csavarog a hátunk megett. Odanéztünk, s akkor látjuk, hogy a macska jött elé a tarisnyából. Keservesen szemlélődött, s közben-közben a tonka orrát fintorgatva szagolta az avart. Meg-megállott, majd kecsesen átlépett néhány ágacskát, s mintha lassan váltott volna az esze, sohasem akkor nyávogott, amikor szagolt, hanem csak akkor, amikor ment.

Egy ideig szótlanul néztük a sírdogáló cirmost, majd gondoltam egyet, s hirtelen én is szagolni kezdtem a földet.

- Hát te mit csinálsz? - kérdezte apán.

- Szagolom, hogy e macska miért sír - feleltem.

Apám nem szólt rá semmit, s arcot is olyant mutatott, mintha megelégelte volna a hiábavaló tréfát. Odament szépen a macskához, és felvette a földről.

- Bévisszük a házba, nehogy elkótorogjon - mondta és vitte is.

Nagy serényen én is az apám nyomába szegődtem, mert igen szerettem volna már látni belülről is a házat. Mindjárt kezdetben bémentem volna, de attól féltem, hogy valami vadállat vagy elbújt hegyi tolvaj szembeszökik az ajtóban velem. Most is az apám háta mögé húzódtam, s csak onnét lestem előre. A deszkaajtón vaskilincs volt, de látszott, hogy nincs az ágyába béhúzva egészen. Úgy látszik, apám ezt nem szerette, mert az ajtó előtt húzódozni kezdett, s majd mintha köhögés jött volna rá, olyformán kiáltotta:

- Hééé!

- Tán fél, édesapám? - kérdeztem a háta mögül.

-. Ezt nem úgy hívják - mondta, s azzal bédugta a fejét az ajtón, de vissza is kapta rögtön, s még az ajtót is bérántotta kilincsre.

Támaszkodó lélekkel néztünk össze.

- Hát hogy hívják? - kérdeztem.

Apám nem felelt, hanem a macskát lehajította hamar a földre, és vészjósló ábrázattal egy nagy karót ragadott fel, s intett nekem is, hogy kövessem a példáját gyorsan.

Alig találtam egy husángot, úgy meg voltam ijedve.

- Mi az ánti van odabé? - kérdeztem súgva.

- Valami nagy! - felelte apám.

- Milyen?

- Veres.

- Farka van-e?

- Nem tudtam kivenni.

Az ajtónál hadállást vettünk, a kézbelieket ütésre felhúztuk, és vártunk. A csend dermesztő volt, csak a macska nyávogott fel kis szünetekkel a hátunk megett. Mind bánatosabban és mind hegyesebben eregette a kacskaringókat a levegőbe, míglen apám türelmét vesztette, és hátrafordulva rákiáltott:

- Hallgass, a ponciosodat!

- Mi sem sírunk, nézd meg - magyaráztam neki én is -, pedig nagyobb bajunk van, mint neked.

A macska csakugyan elhallgatott, s mi is álltunk tovább mozdulatlanul.

- Az ajtót nem kéne kinyitani? - kérdezte apám egy idő múlva.

- Az biza jó volna, ha kinyitná valaki - feleltem.

- Valaki, de ki?

- Azt egy idősebb ember.

Egészen megrekedtünk, mert apám még csak nem is szólott erre semmit. A nagy szorultságban az jutott eszembe, hogy én meglesem azt a fene vereset. Lassan odamentem tehát az egyik ablakhoz, és vitézül kukucskálni kezdtem bé a házba.

- Mit látsz? - kérdezte apám.

- Én, úgylehet, egy kutyát.

Apám is odajött az ablakhoz, és kémlelni kezdett. Egyszer a jobb szemét hunyta bé, máskor a balt; majd ellenzőt csinált a homlokához a tenyerével, de a nagy veres állat feküdt, s így apám nem tudott biztos megállapítást tenni.

- Bár kutya volna!... - mondta végre.

- Hát mibe fogadjunk, hogy kutya?

- Abba, hogy menj bé s hajtsad ki, ha olyan biztosan tudod.

Megint úgy kezdhettem pislogni, mint a béka. Félelmemben már a verejték is kivert a homlokomon. De akkor arra jött a macska, és felnyávogott reám, mintha társul ajánlkoznék. Hát ennél jobbkor macska még nem jött, amióta van a világ. Felvettem rögtön, odavittem az ajtóhoz, és keresztet vetettem rá. Aztán egy arasznyi nyíláson béengedtem a házba.

Feszülten vártuk, hogy mi lesz.

Kicsi idő múlva nyöszörgést hallottunk, majd elgyöngült hangon ugatni próbált egy kutya.

- Mit mondtam, édesapám?! - kiáltattam fel; s mintha én lettem volna a gazda, kinyitottam sarkáig az ajtót.

Csakugyan kutya volt.

Egy eléhezett, szomorú kutya.

Ott feküdt valami gyenge szénavackon, s még annyi ereje sem volt, hogy felkelhetett volna, amikor bémentünk hozzá. Legtöbb volt, amit tett, hogy a fejét felemelte valamicskét, s úgy nézett hol engemet, hol apámot, akár a haldokló, aki nem tudja, hogy kettőnk közül melyik az Isten. A színe nem volt éppen veres, amilyennek a bégyűlt fényben az ablakon keresztül láttuk, hanem inkább barna. A teste az éhség pusztításai után is elég nagynak látszott, de abban sok része volt a gyapjának is, amely gazdag rendetlenségben takarta.

Úgy álltunk mellette, mint a beteg ágya mellett.

- Maga az Isten rendelte nekem ezt a kutyát - szólaltam meg végre.

- Ezt ő, abba betegedett belé - mondta apám.

- Ne vessek neki egy darab kenyeret?

- Még csak az hiányzik! - ellenkezett apám. - Hiszen azzal a szikkadt gyomrával estig beléhalna a kenyérevésbe. Hanem mindjárt vizet melegítünk s belé puliszkalisztet: s azt adjuk neki lagymatagon.

Mivel immár a miénknek lehetett tekinteni, meg is kereszteltem, s a Bolha nevet adtam neki. Kicsi részben a színe miatt, de nagy részben azért, mert úgy gondolkoztam, hogyha én megadom neki a Bolha nevet, tán csak az Isten is hozzáadja neki a bolhával járó szökdöső egészséget.

Még megsimogattam, hogy a reménység adjon neki erőt; aztán kimentem, és parancs szerint béhoztam az átalvetőt és a tarisnyát, s odatámasztottam mind a kettőt a fal mellé. Apám nekilátott, s amíg rakosgatta ki az egyet-más felszerelést, addig én szemügyre vettem a ház belső világát.

Egyetlen szoba volt az egész, de az legalább elég tágas, kiváltképpen felfelé, mert ott nem laposított semmiféle mennyezet, hanem csak a gerendák meredeztek kopaszon, azok felett a szarufák s megszenvedett deszkákból a fedélzet. Egyébként volt a házban egy dibdáb asztal; egy négylábú vaskályha, amit Szentkeresztbányán csináltak volt; egy összerótt kanapé, egy kiszáradt cseber, egy rossz nyírfaseprű, egy foszladozó veszőkosár az asztalon, továbbá néhány búlátott edény és rengeteg vasszeg a fali deszkába s a gerendákba beléverve.

Ablak kettő volt a házon: a déli és a nyugoti részen. De csak akkorák voltak, hogy még egy soványka ember is nehezen bújhatott volna ki, szorultságból is, azokon. Pléhsarokra jártak, és betéve horog fogta a falhoz. Az egyik oda nézett a hegyi legelőre, amelyiken átaljöttünk volt; a másik pedig egy leorotott, végtelen erdőrészre, amely az ölfák rengeteg barna kockáival volt tele, ameddig csak ellátott a szem. Az északi bütü vakon meredt a buja rengetegnek, míg a keleti oldalon az ajtó állott, kinyitva sarkig.

Amit azonban minden pillantásban használni kellett, az csodálatosan jó volt ebben a házban: s ez maga a levegő volt, amely a deszkák résein szabadon járt-kelt, sőt szél idején még futkosott is.

- Vajon itt utoljára ki lakott? - kérdeztem, amint a szemlélődést béfejeztem.

- Itt egy borzsovai vénember - felelte apám.

- S az hova lett el?

- Meghótt, augusztus végin.

- A vénségtől?

- Nem, mert a rossz gombától, azt mondják. A fahordók felpuffadva találták meg itt a házban; aztán egy fásszekéren hazavitték Borzsovára, s mivelhogy senkije sem volt, a szerelékje mind itt maradt a házban.

Egyszerte olyan félelem fogott el, mintha jégcsapvonóval az ördög akart volna hegedülni a szívemen. A képzeletem is részeg lett, mint a fény, amelyik dülöngézik az árnyékban s a szélben.

- Eredj, hozz vizet! - rebbentett fel apám.

- Honnét hozzak?

- Kapsz valami patakot.

Széjjelnéztem, hogy merre mehetnék vízért, aztán egyfelé megindultam. Nem találtam el azonban az utat, mert ahogy később kitapasztaltam, én a Csík felé eső részen kereskedtem, márpedig minden más irányba lehetett volna vízért menni, csak éppen arra nem. Keveset mondok, de legalább egy félóráig veselkedtem, amíg a szerencse egy forrást küldött az utamba. Mialatt a két markommal megmertem nagy ügyelettel a fazekat, elgondoltam a szegény szomjas vadak helyzetét is, akik nem sok Dunát kapnak itt a Hargitában. Aztán visszaindultam a kövér erdő között, s megint lett egy félóra, amíg eltaláltam valahogy a házat.

- Tán az Óceánból hoztad? - kérdezte apám, ahogy meglátott.

- Én onnét, a Veres-tengerből - mondtam, és a fáradtságtól úgy leültem, mint a gomba. A maradék erőm mind a megszeppenésre futott össze, mert a fazékból úgy kibukdácsolt a sok törtetésben a víz, hogy alig néhány ujjnyi maradott meg benne. Attól tartottam, hogy apám reám szökik emiatt, de csak ennyit kérdezett meg, ahogy belenézett a fazékba:

- Hát ebből a víz hol van?

- A szivárvány kiszipta - feleltem.

Apám megdöjtötte a fazekat, hogy többnek látszódjék benne a víz: nézte-nézte a vizecskét, s a fejét tekergette.

- Hiába nézi, mert attól nem szaporodik - mondtam.

Erre úgy tekintett rám, mint ahogy a vizet nézi vala, de különben nem szólott semmit, hanem megindult, hogy a fazekat a tűzre tegye. Útközben megállt, s hát iváshoz készülődik. Hamar melléje ugrottam, hogy ne igya el a kutya elől a vizet, de az utolsó pillantásban meggondoltam a dolgot, s csak ennyit jegyeztem meg:

- Az ember is örökké akkor ihatnék, amikor a kutyának kéne a víz.

Apám meg sem törölte a száját, hanem rögtön felém fordult, és vizes bajusszal vakkantott néhányat nekem. Ebből megértettem, hogy ő az első kutya, ami a vízivást illeti, s jókedvvel mentünk bé a házba. Nagy berendezkedést és rendet találtam odabent. Apám ugyanis minden portékának helyet nevezett ki, amíg odavoltam; s a borzsovai vénember maradványait, melyek között egy rossz szekerce s néhány vasszerszám is volt, egy sarokba összegyűjtötte. Még a padlót is megtisztogatta a kopasz nyírfaseprűvel, csupán a kutyát felejtette ott akarattal s alatta a szénavackot. A kicsi kályhában fiatalosan dudorászott a tűz, s amíg hevült rajta a fazékban a víz, addig mi kimentünk, s a kecskét beszállásoltuk a pajtába, melyet a háztól messzecske ugyancsak deszkából tákolt össze valaki.

Aztán Bolhát megetettük a gyenge lagymatag moslékkal, majd magunk is falatoztunk az én kamarámból, vagyis abból, amit az én számomra hoztunk. Víz helyett a pálinkából vettünk egy-egy szájjal; s aztán pedig, mikor a nap már erősen nézni kezdte a farkasszemet egy távoli nagy hegy tetejével, apám is készülődni kezdett. Az ujjasát panyókára vette, s így szólt:

- No, Ábel, én megyek.

Csendesen és gyámoltalan vigasztalással mondta ezt, s én mégis úgy éreztem, mintha arra adott volna parancsot, hogy a gyászlobogót tűzzem ki a szívemre s körül a fákra. Lesütött fejjel álltam, s arra gondoltam, hogy bár inkább egy medvét hozott volna ide, amelyikkel meg kell nekem küzdeni.

- Miért nem szólasz? - kérdezte apám, s közelebb jött.

- Ha én indulnék haza, akkor szólanék - feleltem.

- Tán csak nem félsz itt maradni?

- Félést nem félek, legalább akarattal nem.

- Hát akkor?

- Azt sem tudom, hogy mit kell nekem itt csinálni.

- Holnap kijő a bank igazgatója, s ő megmagyarázza.

A fejem alább esett, s olyant sóhajtottam, hogy levert volna egy őszi levelet:

- A holnap messze van...

- Aludjál, s akkor nincs messze - mondta apám és elindult.

Balga reményemben azt hittem, hogy csak ijeszteni akar a menéssel, de bizony megátalkodva távolodott. S olyan volt, ahogy ment-haladott, mintha egy láthatatlan fonalat húzott volna, amelyiknek én tartom a tövét. Amikor úgy láttam, hogy mindjárt elszakad a fonal, én is megindultam utána, de akkor apám egy nagy borókabokorba beléakasztotta a fonalat, s az elszakadt.

Egyszerre besötétedett.

Leültem a földre, s úgy éreztem, hogy a mellemben s a torkomban, a két karomban s minden tagomban források szakadnak fel, amelyekből bőséges lagymatagsággal buzognak elé a könnyek.

Úgy sírtam, mintha apámot az árvíz vitte volna el.

Nem tudom, hogy mennyi időt ülhettem itt, csak arra emlékszem, hogy a vacsoracsillag küldött bé a házba. A kutya és a macska egy kicsit megvigasztaltak; s erőt is adtak annyit, hogy az eszemet szükség szerint használhassam. Lámpát nem gyújtottam, mert ezzel célpontot adtam volna a rossz szándékú embereknek s a marcangoló vadaknak, hanem az ajtót bézártam, s még két erős szálfával bé is támasztottam. Aztán magamhoz vettem a kicsi szekercét és a pálinkásüveget, s lehúzódtam a földre, a kutya mellé. Sohasem voltam nagy pálinkaivó, de akkor igen. Minden korty után jobban és jobban kellett tapasztalnom az emberi gyarlóságot, mert én legalább százszor akkora voltam, mint a pálinkásüveg, s bennem mégsem volt annyi bátorság, mint benne.

Ittam hát, hogy felülkerekedjem.

S lassan oszladozni kezdett a félelem, akárcsak a köd. Először meggyújtottam a lámpát, aztán elvettem az ajtótámasztó szálfákat, és kimentem a ház elé. Ha jól emlékszem, nem a kicsi fejsze volt a kezemben, hanem a pálinkásüveg. Körülnéztem, hogy mit csinál a nagy természet, de vígan érezte magát, mert a gyenge holdvilágon táncoltak a fák, s a hegyek urazgatták ormányaikat, mint a képzelt elefántok. Barátságom jeléül én is kereken forogtam az égtájakat, aztán az üveget ráköszöntem a holdra, aki csonkán vérzett szegény a legelő fölött. S ki még zsugorodva sírtam az előbb, most nagy és hatalmas voltam itt, a világ tetején. Leverhettem volna tán a csillagokat az égről, vagy visszahozhattam volna akár a napot is, de én nem csináltam semmi felfordulást, hanem kezet fogtam a kedveskedő világgal, és visszamentem a házba. A lámpát eloltottam, nehogy a bujdosó embereket vagy a nyugtalan vadakat elijessze a fény; aztán visszafeküdtem a kutya mellé, s mint egy ringó bölcsőben, szépen elaludtam.

Másnap kongó és dübörgő hang ébresztett föl a mélységekből. Az első eszmélésem az volt, hogy a kutya ugatott belé a fülembe; majd egy urat láttam meg az ajtóban, puskával a vállán.

- Mi az, öcskös? - szólt rám. - Tán álomport vettél?

Mindjárt gondoltam, hogy az igazgató lesz, s így feleltem:

- Miből vettem volna, mikor még nem kaptam fizetést?

- Ha így forgolódol, nem is kapsz - mondta az igazgató. - Hát milyen pásztor vagy, hogy még ilyenkor is alszol?

- Én még nem vagyok semmilyen pásztor - feleltem; s valamilyen is csak akkor leszek, ha megegyeztünk.

Úgy látszik, velem ebben egyetértett, mert barátságosabban kérdezte meg:

- Hát itt ágy nincs?

- Itt nincs; vagy ha van, akkor olyan kicsi, hogy nem látjuk.

Erre béjött a házba, kétcsövű puskáját letámasztotta a fal mellé, és vizsgálódni kezdett. Hagytam, hogy kurkásszon a hajlékomban, s közben jól szemügyre vettem én is őt. Elég magos, pecsenyés ember volt, térdben buggyos nadrággal s rézlikú cipőkkel; a fejében lapos sapkával s az oldalán bőrtáskával, miben biztosan a vadak számára való eledelt hordta. Olyan szaga volt, mint a pipereszappannak, s mindegyre vonogatta a száját.

- A gombát keresi-e? - kérdeztem egy idő múlva.

Mellékesen, de barátságtalanul nézett rám:

- Miféle gombát?

- Amelyiktől meggömbölyödött a borzsovai ember.

- Tudod-e, kivel beszélsz?

- Én igen.

- Hát kivel?

- A nagyságos igazgató úrral, a szeredai bankból.

A cím jólesett neki, mert egyszerre felengedett:

- Hát téged hogy hívnak? - kérdezne.

- Engem Ábelnek.

- Nagyot nőj!

- Köszönöm, de így is alig bírok magammal.

Erre elnevette magát.

- Fenemód vált az eszed! - mondta. - Hát ezt a silány kutyát is te hoztad?

- Ezt nem, mert itt volt ebben a kórházban.

Kiakasztotta a bőrtáskát a nyakából, s letette az asztalra. Aztán maga is melléje ült, de szinte ledőlt a gyenge székről, melynek a lába s a támasztója huttyanó mogyorófából volt s az ülőkéje venyigéből.

- Legalább ez a szék tudja a régulát - jegyeztem meg.

Az igazgató úgy nézett rám, mintha sérelem következnék a szavamból.

- Miért? - kérdezte.

- Azért, mert mindjárt letérdel, ha urat lát.

- Ez az asztal sem jobb - mondta.

- Várhatja is, amíg dicsérni fogjuk - feleltem.

Erre megígérte, hogy holnap egy jobb asztalt s egy jobb széket fog küldeni; s egy ágyat is nekem, hogy ne háljak a földön. Aztán két bárcakönyvet vett elé a táskából, s így szólt:

- No, most ide figyelj!

Én figyeltem, s ő magyarázott:

- Ha emberek jönnek szekérrel, hogy fát vegyenek, akkor te mindig cédulát írsz az eladott fáról. Ügyelj arra, hogy ez a másolópapír mindig két lap között legyen, mert dupla példányban kell a cédulát kiállítani. Ráírod a vásárló nevét, a fa minőségét és árát, aztán a cédulát aláírod te is, a vevő is, a pénzt beszeded tőle; utána a második lapot kiszakítod, és odaadod neki, az első pedig megmarad ebben a könyvben, hogy a banknak el tudj számolni az eladott fával s a beszedett pénzzel. Értetted?

- Én igen, ha csak ennyiből áll.

- A hullafa ára szekerenkint harminc lej; a hasogatott fáé ötven. Különben itt van egy táblázat, ami mindent megmagyaráz. Ezt ide fogjuk szegezni a falra. Jó lesz-e?

- Nekem jó, ha a táblázatnak jó.

Fel is szegezte mindjárt a táblázatot az ajtóval szembe a falra, és onnét elolvasta nekem. Ebből meg lehetett tudni, hogy van felvágott fa kilencszáz öllel, melyből négyszáz kubik és ötszáz rendes; továbbá meg lehetett tudni az árjegyzéket és a pásztor kötelességeit.

- Még Mózesnek sem írták meg jobban - dicsértem a táblát.

- Miféle Mózesnek? - kérdezte az igazgató.

- Annak, aki nem a Hargitán járt, hanem a Sínai-hegyen.

- Te annyit tudsz, hogy papnak is elmehetnél.

- A másvilágról tudok is annyit, mint ők - feleltem neki. - De ezt a jelenvaló világot még tanulnom kell.

Az igazgató visszaakasztotta a nyakába a táskát, a puskát is a vállára kapta.

- No, akkor gyere, s kezdjük.

- Mit kezdjünk?

- Kitanulni ezt a világot.

Elindultunk, hogy körüljárjuk az erdőt. Keveset mondok, de két óránál többet keringtünk, s ezalatt az igazgató folytonosan mutogatott és mondta:

- Ez is a banké, ez is a banké.

- Hát a bank kié? - kérdeztem.

- Az a miénk.

- Hányan vannak?

- Én s tizenkét igazgatósági tag.

- Hát azok a tagok mit csinálnak?

Az igazgató vállat vont, majd furcsán mosolyogva így felelt:

- Hát... hát... élvezik a jövedelmet.

- Miért nem jönnek ide, hogy őrizzék az erdőt? - mondtam. - Itt is lehetne élvezni a jövedelmet!

Az igazgató egyszeriben a védelmükre kelt.

- Azért nem jönnek ide - felelte -, hogy te is megélhess, apáddal együtt.

Helyes mondás volt ez, de éreztem, hogy benne van az ördög, s kuncogni kezdtem.

- Mit nevetsz? - kérdezte az igazgató.

Éppen egy nagy erős bükkfához érkeztünk, melyet tövestől kidöntött volt a szélvihar.

- Ez a fa késztetett a nevetésre - mondtam.

- Hát az hogyan?

- Eszembe juttatta, hogy ő is élvezte a jövedelmet, amíg nem jött a szélvihar.

Az igazgató szúrósan nézett reám, de ha mindjárt elcsapott volna, azt sem bántam volna. A szemem sarkából jól láttam, hogy olyan, mint egy mérges kutya, de mégis így szólt:

- Az ilyen fákat, mint ez, vagyis amiket a szél dönt ki: azokat mind neked adom. Vágd fel és add el, akinek akarod.

- No, ezt köszönettel veszem - feleltem.

Többet aztán nemigen beszélgettünk, pedig még az útra is kikísértem, amelyik a legelőn vezetett keresztül. Itt egy kék színű autó állott, s benne a gépi vezető. Az igazgató belészállott az autóba, s onnét vetette ki nekem a szót, mondván:

- Ötszáz lej lesz a havi fizetésed.

Azzal elporzott a kocsi, s én ismét egyedül maradtam. Ahogy ott álltam és néztem a futásukat, egyszerre eszembe jutott, hogy elfelejtettem puskát kérni tőle; vagy megmondani legalább, hogy folyamodjanak fegyvertartási engedélyért. Úgy bántam a dolgot, hogy a fejemet ütögettem.

- Mi az, hé? - szólított meg egy ember, aki éppen arra hajtott egy lajtorjás szekéren.

- Nincsen egy puskája? - kérdeztem.

- Nekem van, hogyne vóna.

- Nem adná el nekem jó pénzért?

- Nem adhatom - mondta az ember -, mert belé van ágyazva az ülepembe.

Szerettem volna válaszképpen megdobni valamivel, de amíg keresgéltem a földön, jól elhaladott, s még akkor sem találtam bár egy kavicsot.

Pusmogva visszajöttem, s gondoltam, hogy megvigasztalom magamat, s eszem. Az eleséget apám belérakta volt a kanapé hasába, s ahogy annak a fedelét nyitottam volna fel, hát egy nagy pócegér vakarodik el a kenyér mellől. Ijedtiben és siettében elfelejtette, hogy hol jött bé, s csak futkosott le s fel egy ideig. Aztán egyszerre megállt, s úgy nézett engem sűrű pillogtatással, mintha sírás előtt állana. Szépen nyitva hagytam a pad fedelét, és felvettem a macskát, hogy dajkát vigyek neki. De a szememet jóformán még el sem tudtam pillantani, már úgy szétrúgtak mindent a pad fenekén, mintha földrengés lett volna. Aztán kiugrott morogva a macska, és sunyi lapulással vitte a ház háta megé a pócegeret. Úgy élvezte ott a jövedelmet, hogy az igazgatósági tagok sem jobban, a maguk helyén.

Ennek utána s étek dolgában most már csak én voltam hátra, s a Bolha kutyám. Ki is raktam mindjárt a megenni valót a csámpás asztalra, de akkor jutott eszembe, hogy minden van, csak víz nincs. Gondoltam, először mégis vizet hozok, hogy ne emeljem aztán az ebédet is; s el is indultam a tegnapi fazékkal. Egyenesen a Tolvajos patakára mentem, amit az igazgató megmutatott volt nekem; s egy fertály óra múlva meg is jöttem a vízzel. Akkor nekiláttam, s igazi jó étvággyal megebédeltem; aztán Bolhának is lagymatag moslékot csináltam, de most kenyeret is aprítottam belé, hagy a kórházi konyhától lassan elvezessem.

No de, a kecskét sem hagyhattam éhen szontyologni. Neki pedig zöld ág kellett volna, s kajtattam is leveles ág után, de a szerencsém nagyobb volt a kívánalomnál, mert két nagy koronájú bükkfa között szénaboglyát fedeztem fel. Ebből vittem neki egy öllel, s nagy mekegésben találtam. Nem kapott a szénán, mint ahogy vártam volna, hanem csak a farát mozgatta, s a két hátulsó lábát kifelé. Vagyis úgy tett valósággal, mintha sokat lovagolt volna valami sovány gebe hátán. Azt hittem hirtelen, hogy menten fiadzani akar egyet, de benézvén alája, hát akkora lett a tőgye, mint a báránybőr sapkám s úgy meg volt feszülve, hogy a repedésig.

- Jaj apám, ezt meg kell fejni! - szóltam felfedezéssel, s futva mentem fazékért. Melléje kuporodván, kezdetben egy kicsit kínoztam szegényt, mert sohasem fejtem volt addigelé, de aztán belétanultam a fejésbe, s a kecske is úgy belé a tejelésbe, hogy egy másik fazekat is megcsorgattam félig. Amikor így készen voltam, megmutattam neki, hogy mennyi tejet adott; aztán megbiztattam, hogy egyék, s ő nagy örömmel szót is fogadott.

Amint jöttem béfelé a két fazékkal, újabb öröm ért, s még a tejnél is nagyobb. Mert ki állott az ajtóban, hogy fogadjon engem? Nem más, hanem Bolha. Ott állott lábadozva, rossz gyapja kapcákban lógott róla, és úgy pislogott reám, mintha most kikelt barna pillangók lettek volna a szemei. Nagy jókedvvel töltött el ez a dolog, mert úgy éreztem, hogy van immár társam, kire nagy bajomban támaszkodjam. A két tejes fazekat elhelyeztem az asztalon, aztán Bolhát kicsaltam egy napsütéses helyre, s ott leheveredtünk mind a ketten a földre. A fejemben olyan forgalom indult meg, amilyent addig nem tapasztaltam soha. S a gondolatok hamarosan úgy elsodortak, hogy már azt sem tudtam, hogy mi a valóság és mi a játék. Aztán egyszerre felültem, hogy szembe nézzek a világgal. Láttam a kutyát, a házat, az ölfákat, és körülöttem a rengeteg erdőt. Ilyen tisztán még nem is láttam egyszer sem. Ott voltam egyedül, a magam lábára eresztve, pásztornak fogadva. Csak most eszméltem rá valójában, hogy mi is történt velem. Apám kihozott ide, s én jöttem, pedig nem is akartam. Az igazgató felfogadott, pedig azt sem akartam. Semmit sem akartam, csak olyan voltam, mint a levél, amelyik leszakad a fáról, s egyik szél erre viszi, a másik szél arra viszi. A levelet viheti, de engemet immár többet nem, gondoltam magamban, s feltettem a kérdést:

- No Ábel, beléegyezel-e abba, amit apád csinált veled, s amit az igazgató csinált veled?

- Beléegyezem - válaszoltam.

- S hát a jövőre nézve mit határozol?

- A jövőre nézve azt határozom, hogy a magam fejétől akarok ember lenni.

Ez azt jelentette, hogy többet senkinek sem hagyom, hogy engemet térengessen, hanem a magam belátása és akarata szerint fogok cselekedni. S a célom nem lesz más, hanem először a kötelesség, aztán pedig az én gyarapodásom s a házam felvirágoztatása. De arról, hogy ezt a gyarapodást miképpen kéne elkezdeni és véghezvinni, arról most nem gondolkoztam, hanem azt a jövőre bíztam. Csak annyit szögeztem magam elé, hogy amiképpen az állatnak a körmeivel és a fogával kell harcolnia, azonképpen az embernek az eszével.

Ennyi bölcsesség egy napra elég is, gondoltam, és bémentem a házba.

Kinéztem az ablakon, aztán leültem a rossz székre; majd pedig le s fel kezdettem járkálni a szobában, de a helyemet semmiképpen nem találtam. Valami erősen bántott, de még nem tudtam, hogy mi. Későbben elébújt a sérelem is a ködből, s ez nem volt más, hanem az, hogy apám rendezte bé nekem a szobát. Szokatlan haragra gerjesztett az a gondolat, hogy pásztornak lám jó vagyok, s jó arra is, hogy árva egyedül lakjam ebben a rengetegben, de arra már nem voltam jó, hagy a bérendezést is én vigyem véghez! Nyomban nekiálltam, s mindent lehajigáltam a falról, amit apám aggatott oda. A padból is kiraktam az eleséget, s egyáltalában mindent felforgattam, ahogy csak tudtam. Közben a mérgem mindegyre terjedt, mint a kiöntött folyó: úgy-annyira, hogy nem kívántam volna emberfélének, hogy most odakerüljön a kezem alá, mert könnyen halálfia lett volna. A kutya vackát is kidobáltam a ház elé, s nem irgalmaztam a macskának sem, aki éppen akkor talált jőni, a száját nagy pirosan nyalogatva.

- Jól van, Ábel! - mondtam magamnak. - Te is vagy valaki, s nemcsak egy kutya, akit letesznek valahova, hogy őrizze a környéket.

Amikor a felforgatással készen voltam, az egyik fazékból mind megittam a tejet, hogy most már csillapodjék bennem a hő. Ez meg is tette a magáét, mert ennyi tejet meginni nem vallott sem gyermekre, sem kicsi hősre. Aztán bédugtam a likat, amelyiken keresztül a pócegér megközelítette volt a kenyeret; majd a magam tetszése szerint nekifogtam a bérendezkedésnek, s azzal el is telt jócskán az idő, mert a nap alig volt immár másfél ölnyire a hegyektől, amikor béfejeztem.

Ennek utána már csak az volt a kérdés, hogy az éjszakával mit csináljak. Pálinkám maradt vala még, de azt nem szerettem volna elkomázni véle. Nem hiszem ugyan, hogy féltem volna tőle, ha magamra is eresztem, de azért helyesebbnek találtam egy másik megoldást. Ez a megoldás az volt, hogy hamar vizet hoztam, a kutyát megetettem, s magam mellé vettem a szobába, majd az ajtót bétámasztottam két erős hasábfával, és nyugalomra tértem. Ha aluszom, akkor holtbiztosan nem félek, gondoltam; s ez igaz is lett, mert még napvilág elszenderedtem, s csak virradatkor ébredtem fel.

- Ez aztán a pásztor! - mondtam jókedvűen. - Nem aluszik délig, min a dög emberek, hanem még a napot is megelőzi.

Elláttam rendesen a házi teendőket, aztán ettem reggelre az állataimmal együtt; utána pedig elindultam, hogy az ölfákat megolvassam, nehogy úgy legyen, hogy kilencszázat mondtak, s csak nyolcszáz találtassék. Már megolvastam volt kétszázat, amikor úgy vettem észre, hogy ismét azokat olvasom, amiket már egyszer számba vettem. Erre megálltam, és gondolkozni kezdtem. A gondolkozásomnak az lett a vége, hogy megleckéztettem magamat, amiért fej nélkül láttam munkához, s akkor megint hozzákezdtem az ölfák olvasásához, de most már mindegyiknek a bütüjire ráírtam a számot. Nagyjából készen is voltam, amikor egy ember kezdett kiáltozni valahol a ház körül. Hamar elémentem a házhoz, s hát az igazgató küldte ki nekem az ágyat, az asztalt és a széket, amiket megígért volt.

A szekér ott állott az erdő szélin, én pedig s a jött ember kimentünk hozzá, hogy béköltöztessük a portékát. Magam a széket s a szekeres az asztalt ragadta meg. Mind a kettő sárga fából való viseltes bútorzat volt, de jó erős. A széknek még hátvetője is feszengett, s két oldalt karfája, ahogy az urak szoktatták. Amíg én helyet szereztem nekik a szobában, addig a szekeres ember valami összehajtogatott vasszerkezetet hozott bé.

- No, itt van az ágy is! - mondta.

Azt hittem, hogy csak a tréfa fogja őt, s úgy is néztem reá, de az ember kibontotta szépen az egészet, s lábakat is hajlított neki. Aztán a fal felé nyújtóztatta, mint egy csontvázat, s így szólt:

- Az ilyent úgy hívják, hogy tábori ágy.

- Tábori papot még hallottam - mondtam neki -, de tábori ágyat nem.

- Ahol pap van, ott minden van - jelentette ki az ember.

Nem akartam ellenkezni véle, mert féltem, hogy valami rosszat talál mondani a papokra, s akkor nekem védeni kell őket. Ehelyett inkább megkínáltam egy csupor tejjel, s a szekeres ivott kettővel is. Aztán úgy indult kifelé, mintha fájna neki, hogy nem viheti magával a házat. Künn az ég alatt is meg-megállt; ment volna is, nem is.

- Ejh, mennyi jó fa van itt! - szólalt meg végre.

Láttam, hogy mi kéne neki.

- Dögivel van - mondtam.

Az ember tovább kerülgette a dolgot:

- Meg se látszanék, ha valaki elvinne egy szekérrel.

- Az nem, ha mindenki vak volna.

- Hát mondd meg annak, aki nézi, hogy hunyja bé a szemit.

- No, ez jó tanács - mondtam -, kezdje is mindjárt béhunni a magáét.

Az ember úgy nézett rám, hogy a méreg füstölt a szemeiben. Legyőzte azért magát, s még egy utolsó próbával így szólt:

- Csak egy fél szekérderékkal raknék, hogy üresen ne szégyenkezzem hazafelé.

A jó szívem pártjára állott, s így egy szekérderékkal engedélyeztem neki a hullafából. Az öreg azonban úgy belészabadult, hogy tetézve rakta a szekeret. Amikor emiatt kérdést intéztem hozzá, azt felelte, hogy majd megszolgálja nekem, ha valamicskével többet rakott.

- Nekem ne szolgálja meg - mondtam -, hanem hozzon olvasmányokat, amikor legközelebb erre jár; s ha aztán jókat hoz, leszen még fa is.

Ezzel elváltunk, s mivel már jó délidő lehetett, ettem valamit, s adtam Bolhának is. Aztán visszamentem az ölfákhoz, hogy a számbavételt béfejezzem. Tizenkét öllel több jött ki, mint kilencszáz. Elmentem s elöl kezdtem ismét. Ebből az lett, hogy az igazságos számításnak szenteltem az egész délutánt, de akárhogy számoltam, a tizenkét öl örökké felülmaradt a kilencszázon, mintha erre megesküdt volna. Végül is "Á" betűt írtam erre a tizenkettőre, ami Ábelt jelentett, s a többit tudtam.

Aztán nekimentem az éjszakának, amit nyugalomban töltöttem el.

Másnap reggel, ahogy a házi teendőket s a kecskefejést elvégeztem, arra határoztam magam, hogy megismerkedem a környékkel: a fákkal, a patakokkal, a hajlásokkal, a domborulatokkal, a sziklákkal, az utakkal s az ösvényekkel. Magamhoz vettem a kicsi fejszét, s magam mellé vettem Bolhát is, aki két nap alatt úgy kifényesedett a kezem alatt, mint a rézkrajcár. Emígy felszerelve elindultam, hogy béjárjam a dús erdei országot, amely felett most már én uralkodtam egyedül.

Nem messze a háztól, abban az irányban, amerre az ajtó nyílott, egy olyan bükkfát találtam, amilyen nem sok lehet az Isten földjén. Nem is nagy volt, hanem a nagyok között is óriás. A dereka olyan vastag, hogy az én ölemmel háromszor sem értem körül. Akkora odva neki, hogy szorultságból szobául szolgálhatott volna; s az eluralkodott rengeteg ágaira fel lehetett volna rakni egy falut. Erősen vágyakoztam felmenni reá, de ehhez lajtorja kellett volna, s az nem volt. Így hát tovább folytattam az utat.

Vagyis egy olyan erdőrészen mentem keresztül, ahol egyformán tanyázott a bokor, a sarjúerdő és az óriási fa. Volt ott többféle bodzabokor és többféle áfonyasarj, csipkerózsabokor és berkenyebokor, dárdás fűzfa és egy-egy nyomorék boróka; beljebb elvegyesen bükkfa, cserefa, gyertyánfa, nyírfa és többféle fenyőfa. S mindezek között egy-egy kőrisfa és juharfa kértek engedelmet a növésre. Tovább egy tiszta fenyőerdőbe értem, amelynek a fái a tornyokkal versenyeztek. Ahogy itt haladtam volna keresztül, egy kicsi kerek tisztásra jutottam, mélynek a közepén elszáradt fenyőágak voltak rakásba hányva. Körülnéztem, de a törzsökét nem láttam semmiféle levágott fának. Jobban vizsgálódni kezdtem, s hát a körüllevő fákról vagdosta le valaki a rengeteg ágat. Itt valamit mesterkedett a vagdosó, gondoltam, s kezdtem félredobálni az ágakat. A gondolatom nem volt helytelen, mert nemsokára valami ládikó fedele tűnt elé az ágak közül. A ládikó sarkát megmozdítottam, hogy nem üres-e, de teli volt valami súlyos rakománnyal. Még a szuszogásom is elakadt hirtelen, úgy megörvendtem a hirtelen leletnek. Csak néztem egy ideig a kicsi láda feketedő deszkáját, miközben arra kértem az Istent, hogy a gutával nehogy megüttessen, ha aranyat találtam kapni. Aztán egyszerre, mint a bolond, ismét nekiláttam az ágaknak, s úgy kezdtem félrepallani őket, mintha motor hajtott volna. Az egy ládikó után még négyet takartam ki, mind egyformákat. Aztán elékerült egy másik láda is, de ez olyan nagy volt egyedül, mint a másik öt együtt. A sok láda s kiváltképpen ez a nagyobbik, megkisebbítették egy hosszú fejjel az örömömet, mert nem volt nehéz elgondolni, hogy ennyi eldugni való aranya senkinek sem lehetett. Ott a ládák mellett, egy csalánzsákba bétakargatva, valami hosszú, nehéz tárgyat is találtam. Kicsombolygattam nagy vigyázattal, s hát két katonapuska volt.

- No Ábel - mondtam -, rendele fegyvert a mennyei Atya!

A kicsi fejszével feszegetni kezdtem az első ládikót, s ügyesen fel is bontottam. Hát bizony nem arany volt benne, hanem élelmiszer a puska számára. Pléhrekeszekben ötösével voltak a golyós töltények, s a másik négy ládikóban is mind az volt. Ellenben a hosszú nagy láda olyan leckét adott nekem, amit nem egyhamar tudtam felmondani. Ugyanis tizenkét rekeszében tizenkét óriás vaskörte kuporgott, mintha meg lettek volna ott ültetve, mint a kotlóstyúkok. Feketék voltak és hasasok, akár az ülő purdékölykek, akik felpuffadtak a sok megevett szilvától; a nyakuk vékony s fülük hét is volt, de körben a hasukon.

Valami irtó gyártmány fog lenni, annyit megállapítottam. De hogy mire s hogyan kell használni, azt valaki háborús ember tudta volna csak megmondani. Az egyiket megfogtam a nyakánál fogva, de erős vigyázattal, nehogy széjjelvesse magát, vagy éppenséggel úgy szembe köpjön, hogy a fejem nélkül maradjak. Olyan nehéz volt az a vaskörbe, hogy két kézzel kellett hozzálátnom. De kiemeltem mégis, és letettem szépen a földre. Akkora volt, mint egy disznónak való jó nagy tök, s úgy ült a hasas fenekén, mintha hallgatózott volna.

Elnéztem egy jó darabig az egészet, de aztán jobbnak láttam, ha most békével eltávozom, s inkább azon gondolkozom, hagy mitévő legyek a zsákmánnyal. Csak a két puskát s a golyókból három fürtöt vittem magammal. Amíg tovafelé mendegéltem, örökösen járt a szemem, mert nagyon megszerettem, hagy találjak valamit. De csak mentem s mentem az ősvadon fenyőerdőben, s nem láttam semmit, csupán a nagy, egyenes fákat, amelyek kevélyen szivaroztak az őszi napfényben. Bolha nagy szakértelemmel szimatolta mellettem a földet, s ebből mindjárt láttam, hogy legnagyobb segítségemre lesz a vadak megkerítésében is, ha a puska járását kitanulom, s a bátorságom is megemberesedik.

Hát én egy félóránál is többet mentem, amíg végtére kiértem valahogy az erdő szélére. Itt aztán hosszú árkokat találtam, nem egészen a legszélén, de kettőt-hármat is egymás mögött. Ezek az árkok körülszegték az erdőt, s belőlük messze el lehetett látni, mert alattuk a fátlan vidék hirtelen lejtősödött. Harctéri árkok lehettek, ezt nem volt nehéz kigondolni. Sok golyóhüvelyt is találtam ezekben az árkokban, s kerek, rozsdás pléhdobozokat, s más eldobigált dolgokat. Az egyik helyen két keresztet is felfedeztem. Egymás mellett álltak, s hompja is volt mind a kettőnek. A keresztre írást is tettek a jámbor lelkek. Egy kicsit ugyan már elmosta volt az írást a viszontagságos idő, de azért jól kivettem, hogy az egyik alatt valami Szőcs Mária nevű lány feküdt, aki a menekedésben halt meg, kilencszáztizenhatban; a másik alatt pedig egy Mosojgó Péter nevű honvéd katona, aki ugyancsak abban az esztendőben halt meg, vitéz katona módjára. Elsajnáltam őket, ahogy így feküdtek egymás mellett, akiket a föld esketett össze örökre, s még fohászt is rebegtem a lelkük üdvössége céljából.

Aztán elindultam visszafelé. A két puskát s a töltényeket a nagy bükkfa odvába rejtettem, s elmentem a házhoz, amit jól is tettem, mert két ember már várakozott reám, hogy fát vegyenek.

- Hol voltál? - kérdezte az egyik.

- Én a temetőben - feleltem.

- Hát az is van itt?

- Itt van minden, ami kell egy embernek.

A másik is megszólalt:

- Két ember is fát lopott, amíg oda voltál.

Tudtam, hogy csak hergelni akar engem, s így szóltam:

- Legalább lesz nekik.

Még váltottunk egynéhány szót, aztán az emberek megrakták a szekeret, én megírtam nekik a bárcacédulát, s bészedtem tőlük a pénzt; hadd mehessenek isten hírével és a fával hazafelé.

Utánuk, vagyis azon a napon, még jöttek vagy öten, s azokkal is jól ment a vásár. Aztán úgy estefelé, amikor már nemigen jöhetett új vevő, ismét elindultam, hogy a tizenkét fekete vastököt megnézzem. A puskák is erősen fúrták az oldalamat, hogy kipróbáljam a járásukat, de a fekete vaskörték jobban ösztökéltek. Úgy találtam őket, ahogy elhagytam volt, pedig egy szikrát sem csodálkoztam volna, ha közben valahova eltekergett volna a tizenkét fekete purdé. Tartózkodó tisztelettel ismét nézegetni kezdtem őket, sőt az elsőt, amelyiket kivettem volt a földre, hasra fekve vizsgáltam sokáig. Szúrni vagy piszkálni, avagy bármiféle módon hergelni nem mertem azonban, s így okosabb sem lettem, mint előző alkalommal. Ekkor Bolha, aki csodálkozva nézte volt végig az én hason fekve folytatott vizsgálódásomat, odament a fekete vastökhöz, és megbűzölte, majd könnyedén nekifordította a farát, az egyik lábát felemelte, és három rátában lefecskendezte. Kacagtam egyet, és azt gondoltam, hogy ennél okosabbat nem is tehetett volna.

- No, Bolha - mondtam -, te jól letiszteléd a háború termésit!

A kutya jókedvűen nézett reám, és dicsekvéssel, hogy ő mit tud. Éreztem, hogy most rajtam a sor. Megvakartam hát a fejemet, s azon gondolkoztam, hogy mit tudjak csinálni. S akkor egyszerre olyan gondolat született bennem, ami nemcsak a Hargitán való uralkodásomnak lett legkiáltóbb győzelme, hanem hasznot is jövedelmezett. Ugyanis két nagy fenyőfa között egy tágas és alkalmas helyet választottam ki, s oda annyi fát gyűjtöttem össze, hogy tán egy szekérnél is több volt. Aztán nekifogtam, hogy azt a fát ott máglyába rakjam. Először megcsináltam szakértelemmel az alapot, majd gondosan építeni kezdtem. Amikor pedig már úgy három arasznyi magasságba raktam volna, a rakás közepébe fészket csináltam, abba vigyázva beléültettem a fekete vastököt, aztán rá a többi fát, ami volt. A végén még egyszer körülnéztem, majd alája gyújtottam a máglyának.

- No, Bolha, most fussunk! - mondtam a kutyának.

S ahogy a lábunk bírta, megeredtünk. Keresztülvágtunk sebesen az erdőn, s a nagy odvas bükkfáig meg sem álltunk. Itt leheveredtem a földre, mert immár a szuszogást alig bírtam. Bolhát is lenyomtam magam mellé, nehogy visszamenjen a helyszínre; s várakozni kezdtem, hogy mi lesz. A nap éppen nyugodni készült, s aranyvörösre festette a hegyeket, a levegőt s az erdőt. Csendes volt és felséges az egész tűzbe borult erdei birodalom, mintha a világ végét várta volna. A szívem erősen dobogott, s a nagy várakozásban mind jobban és jobban reszketett a testem; a képzeletem pedig röpködött, mint a bolond madár és a gondolataim is úgy a fejemben, mint a megvadult méhcsalád. Aztán egyszerre eszembe jutott, hogy hátha megtalál gyúlni az erdő, és leég az egész! Ettől annyira megijedtem, mintha reám készült volna szakadni a világ. Fel is akartam ugrani menten, de az ijedelem miatt az erőm úgy elhagyott volt, hogy csak a földet vakartam, s nagy kínomban még a vizem is megcseppent, ami pedig nem esett meg velem soha. Nem tudom, hogy meddig fekhettem ily reszketegen, csak arra emlékszem, hogy egyszerre óriási robbanás szaggatta széjjel a levegőt, s rázta meg a földet, még olyan messze is, ahol én feküdtem. Hát erre felszöktem, s mint a bolond, futni kezdtem a hely színe felé. Bolha is velem futott, s amikor én háromszor is felbuktam a nagy sietésben, ő mindig megfogta az ujjasomat, mintha segíteni akart volna nekem a felállásban. Végre odaérkeztünk, s mint a bálvány, olyan lettem attól, amit láttam.

Mert akkora helyen, mint egy házhely, ki volt mélyen borulva mindenestől a föld. A két óriási fenyőfa s még két kisebb is, tövestől kiszakadva és rongyokba hasadozva feküdt a földön.

De tűz nem volt, hálistennek.

A kutya is jó sokáig nézte a marcangolt helyet.

- No, ez bomba volt, Bolha! - szólaltam meg végre.

Aztán elmentem, és megnéztem a többi tizenegy vastököt is. Szerencsére azok nem kívánták meg a társuktól a robbanást, mert ott kotoltak a fészekben. De csak az Ige őrizhette meg őket, mivel ötven lépésre sem lehettek a pokoltól.

Ismét visszajöttem, s nem győztem eleget csodálkozni azon, hogy miképpen fejthet ki ennyi erőt egy ekkora bomba. Felbecsültem a kiszaggatott fát is, és úgy találtam, hogy tíz szekérre való kitelik abból bőségesen. Ahogy ezt éppen megállapítottam volna, egyszerre az jutott eszembe, hogy az igazgató nekem ígérte volt mind azokat a fákat, amelyeket a vihar forgat ki a földből.

- No Ábel, itt még tizenegy vihart csinálhatsz! - mondtam, és nagyon megjött a kedvem. Olyan boldog voltam, mintha csakugyan aranyat találtam volna. Rátettem szépen a ládafedelet a bombákra, és ágakkal bétakartam. Aztán elémentem a házhoz, tüzet tettem, a kecskét megfejtem, puliszkát főztem, és jó étvággyal megvacsoráztam. Erre az időre már szépen bé is esteledett, de a két puska a fa odvában, nemkülönben Bolha és a bomba úgy meghozták a bátorságomat, hogy félésről immár szó sem lehetett.

Még tettem-vettem, s rendezgettem lámpavilágnál valameddig, aztán a tábori ágyat elkészítettem, s egyhuzamban aludtam reggelig.

Az idő szép verőfényes volt, s a fahordás is úgy megindult, hogy alig győztem kormányozni a sok szekeres embert, aki mind kevesebbet akart a kiszabott árnál fizetni, de többet akart a rendesnél a szekerére rakni. Az én emberem is visszajött, vagyis ama szekeres, aki a bútorzatot hozta volt, s akinek fát ígértem olvasmányok ellenében. A tarisnyájából néhány könyvet és füzeteket vett elé, s így szólt:

- Ez sok fát ér, hé!

Azt feleltem neki, hogy várjon, amíg mindenki elmegy, mert meg akarom apróra nézni a lelki táplálékot. Valójában azonban azért marasztottam a végire, mert mások előtt nem akartam vásárolni véle. Amikor aztán már mindenki elment, megnéztem a könyveket. Az egyik Gulliverről szólt, amit későbben, az ősz és a tél folyamán, kétszer is elolvastam. A másiknak A hős fiúk volt a címe, s a negyvennyolcas időket beszélte; a harmadik Petőfi Sándor verseit tartalmazta. Ezenkívül hozott még negyven darab Nick Carter című füzetet, amelyekről akkor még nem is gondoltam volna, hogy később legnagyobb kincseimet képezhessék.

- Hát mit számított ezekért? - kérdeztem.

- A három könyvért egy szekérrel s a füzetekért is egy szekérrel - felelte az ember, akit Dávid Pálnak hívtak.

- Tán maga írta, hogy ilyen nagyra tartja? - kezdtem alkudozni.

- Ha én írtam volna, ingyen is odaadnám - felelte. - De hát vettem.

- Mennyivel?

- Nem mennyivel, hanem egy malaccal.

- Egy jó terü fát adok érte - mondtam. - Ha jó, jó; s ha nem, nem.

Pali bácsi visszaeresztette a könyveket a tarisnyába, és így szólt:

- Inkább én olvasom el, s úgy is többet ér.

A szívem megszakadt volna, ha visszavitte volna; s így aztán mégis megadtam neki a két szekér fát. Csak azt az egyet kötöttem ki, hogy amikor a második szekér fáért jön, akkor hozzon még egy kicsi könyvet, vagy a füzetekből öt darabot. Ezt az ember meg is ígérte nekem, aztán megrakta jó hullafából a szekeret, és elment.

Még nem járhatott messze, amikor nekifogtam az olvasásnak.

A füzeteket vettem elsőnek, s én bizony úgy belébolondultam abba a Nick Carter-be, hogy egyszer csak azon vettem észre magamot, hogy nehezen látok. Feltekintettem a betűkről, s hát a szürkület vastagodik. No hamar, intézni kezdtem a házi teendőket, s azonközben eszembe jutottak a bombák és a két fegyver, de mivel nem nézhettem már feléjük az este béköszöntése miatt, a dolgom végeztével lámpát gyújtottam, s folytattam Nick Carterrel a kalandos utat.

Ott virradtam meg a füzetek mellett, melyek közül tizenkettőt olvastam el. Mérgemben, hogy az éjszakámat így elrabolták, jól a földhöz vertem őket, de aztán mégis felszedtem, és elrejtettem a kanapé fenekére. Kecskefejés közben jutott eszembe, hogy ott a pócegerek összerághatják. Hamar letettem hát a fazekat, s a füzeteket felraktam a gerendára. Amikor onnét visszajöttem, ámulva vettem észre, hogy a kecske oda van bújva a fazék fölé, s issza a saját tejét.

- Na, még ilyent sem láttam! - esett oda a szemem; de a kecskének volt igaza, mert sem az este, sem az éjszakára nem adtam vizet neki. S ebben is Nick Carter volt a hibás. Másik fazekat hoztam, s miközben tovább folytattam a fejést, elhatároztam, hogy én elégetem a becstelen füzeteket. Amint bémentem, elé is vettem mindjárt őket, de úgy jártam, ahogy Ábrahám járt volt, amikor Izsák nevű fiát fel akarta áldozni: az angyal ugyanis megfogta az én kezemet is. De az is lehet, hogy az ördög fogta meg. Visszatettem tehát szépen Nick Carter-t a gerendára, aztán puliszkát főztem, amit jórészint Bolha evett meg, mert az étvágyamat elolvastam volt.

Ledőltem egy kicsit az ágyra, hogy a bombák, az olvasmányok és a pásztori kötelességek között egy kicsi rendet csináljak. De hát akármire gondoltam, mindjárt kihullott a fejemből, mint ahogy a rothadt alma leszottyan a fáról. Addig s addig hajlongtam a lehullott gondolataim után, amíg szépen beléaludtam. Arra ébredtem fel, hogy a kutya ugat. Ahogy kipattant a szemem, abban a pillantásban az ajtó is megnyílott, s hát kit hozott az Isten?

Édesanyámat!

Úgy felszöktem, hogy még a házat is szinte elvittem. Volt nagy öröm s szíveskedés mind a két részről. Anyám tyúklevest hozott nekem egy kantáros fazékban, s azt mindjárt oda is tette a tűzhöz, hogy felmelegítse. Éppen vasárnap lévén s délidő, így akart nekem tyúkleveses ünnepet szerezni. El is gondoltam, hogy milyen is, Istenem, az édesanya: eljött az étekkel ilyen messze is a gyermeke után, s még ha tudná, hogy a vadak megeszik, úgy is eljönne bizonyosan. Ez nagyobb dolog volt a bombáknál s nagyobb még a Nick Carternél is. Olyan nagy, hogy egyszerre sírni kezdtem.

- Hát te mért sírsz? - kérdezte megijedve édesanyám.

- Én örömömben - mondtam.

- Milyen örömödben?

- Én abbéli örömömben, hogy nekem is van édesanyám.

Erre anyám is elkezdett pityeregni, s úgy sírtunk ketten, mintha fizették volna nekünk. De aztán biztatni kezdtük egymást, hogy hagyjuk abba, s bé is szüntettük, mert a leves is megmelegedett, s enni kellett. Anyámat az uras karosszékbe ültettem, én pedig a rozogára ültem, s úgy ebédeltünk. Hús is volt a levesben jócskán, s úgy laktam, mint egy püspök.

Délebéd után megmutogattam a házban s a környéken édesanyámnak mindent, még az ölfákat is és a közelebb levő erdőket is. A puskáról s a bombákról azonban nem szóltam semmit. Egyébről azonban elbeszélgettünk még néhány óra hosszat, aztán nagy szívfájdalommal búcsút vettünk egymástól.

Hanem azon az estén ismét nagy pálinkaivó lettem.

Részeg is lehettem, mert a lefekvésem körül semmire sem emlékszem. Csak azt tudom, hogy másnap a földről keltett föl Dávid Pali bácsi, aki erősen sietett a másik szekér fa elvitelével.

- Milyenkor van? - kérdeztem eszmélkedve.

- Már megvénült a reggel - felelte Pali bácsi, és felemelte a földről a pálinkásüveget, megdöjtötte, és mind a szájába buggyantotta, ami még benne volt.

- Ezt nekem hagytad volt, ugye? - kérdezte.

Egy szikrát sem bántam, hogy megitta, mert úgy haragudtam a pálinkára, hogyha ember lett volna, megöltem volna. Fel is fogadtam mindjárt, hagy szeszes ital többet az én számon bémenni nem fog, mert nem pásztorhoz illő viselet az, amibe engem az este is nyomott. Hát hogyne, hiszen most egyszerre minden elmulasztott reggeli teendőm eszembe jutott, s hogy a megtorlódott bajban valamit könnyítsek is magamon, felkaptam az üres üveget, s úgy béhajítottam az erdő közé, hogy ott megtalálni sem lehetett volna.

Pali bácsi mosolyogva nézte eme gazdálkodásomat; majd egy kicsi könyvet vett elé a tarisnyából, s azt ideadta. Megnéztem a könyvecskét, s hát az van ráírva címül: A szőke hölgy.

- No, még csak éppen ez hiányzott - mondtam.

Az öreg füzeteket is kotorászott elő.

- Itt vannak a gyermekei is - szólott.

Azokat is megnéztem. Buffalo Bill volt mindegyikre ráírva, s lehetett vagy húsz darab.

- Ezeket ráadásnak hozta-e? - kérdeztem.

- Én ráadásnak - mondta az öreg -, ha te is ráadsz egy harmadik szekér fát.

Nem tudom miért, de egyszerre úgy elfutott a méreg, hogy a füzeteket a földhöz vágtam.

- Nem hordaná-e el az egész erdőt, papirosért?! - döccentem reá. De abban a percben már meg is bántam a pulykaságomat, mert eszembe jutott, hogy már elkezdtem a csalást, s Pali bácsi akármelyik órában fel is jelenthet engem az igazgató előtt. Lehajoltam tehát, és felszedtem a Buffalo Bill-eket, s így szóltam:

- Még egy kalendáriummal megpótolja-e?

- Én meg, de akkor jó fát, s rendesen viszek - mondta az ember.

Ebbe is belementem, s az öreg elvitte a fát.

Őt követően más szekeresek is jövögetni kezdtek, mégpedig olyan sűrűn, mintha kaláka lett volna. Mire délután megszűnt a forgalom, már ötezer lejnél több pénz volt a kezem alatt, ha az előző eladásokat is számítom. Így a gondjaimat már a pénz is megszaporította, mert sokszor hallottam, hogy rablók járnak az országban mindenfelé. Rejtés céljából egy kicsi hasas fazékba tettem a pénzt, s emígy felakasztottam egy szegre. Aztán elindultam, hogy meglátogassam a két puskát s bombákat, de félutamból mégis visszatértem, hogy a dugott fazekat mégis magammal vigyem. Így sem maradtam azonban sokáig távol, mert az a gondolat űzött örökösen, hogy rablók leselkednek a fák mögül reám. Feltettem magamban, hogy holnap mindenképpen kipróbálom az egyik puskát; aztán elvégeztem hamar a ház körüli munkát, visszahúzódtam a szobába, az ajtót betámasztottam, s nyugovóra tértem.

Másnap csakugyan kézbe vettem a fegyvert, de úgy tettem vissza, ahogy elévettem.

Így ment ez egész héten.

A pénz miatt sem a bombákkal nem mertem működni, sem aludni nem tudtam jól, sem enni nem tudtam jól.

Végre szombaton kijött édesapám, hogy lám, mit csinálok. Ott is aludt velem az éjszaka folyamán. De előbb még elkérdezősködött mindenről, s én olyan válaszokat adtam neki, mint aki nálánál is többet tud. S amint így éppen javában üldögéltünk a lámpa mellett, hát egyszerre valaki megkopogtatta az ablakot.

- Hamar a fejszét, apám! - ugrottam fel, s a pénzes fazekat sebesen az ágyamba rejtettem a takaró alá. Édesapám azonban éppen ennyire nem ijedt meg, hanem vette a botját, s kinyitotta az ajtót.

Három puskás ember jött bé a házba, vagyis két városi vadász és egy kecskeszakállas harmadik. Három kutyát is hoztak magukkal. Apám ismerte őket, s így barátságosan biztatta, hagy telepedjenek meg. Hamarosan megtudtam én is, hogy az egyik a pénztáros a szeredai bankból, a másik Binder úr, valami kertész; a kecskeszakállas pedig maga a szeredai román pap. Híres nagy vadászok mind a hárman. Előadták, hogy ők itt hálnának, s jókor reggel elindulnának vadászni, mert úgy hallották, hogy ezen a környéken sok a bükkmakk, s azon eluralkodtak a vaddisznók. Én mindjárt ajánlkoztam nekik, hogy vezérelni fogom őket, melléje mondván, hogy úgy ismerem az egész helyet, mint a tenyeremet. Pedig nem ismertem, csak a bombák kikerülése miatt akartam kalózolni őket.

Sok drága ennivalót szedtek elé, amiből nekünk is adtak. A román pap kutyája, akit Plutónak hívtak, külön vacsorát kapott, s ez egy fél kiló sűtelen borjúhúsból állott.

- No, a görény ott egye meg - mondtam magamban -, ennek a kutyának nagyobb becsülete van, mint nekem!

Szólani azonban nem szólottam semmit, hanem helyet szerkesztettem valahogy a vadász uraknak, s aztán nyugovóra tértünk. Reggel még jóformán nem is virradt, s mi már talpon voltunk. Édesapámot hátrahagytuk a ház őrzésére, mi pedig elindultunk, hogy az eluralkodott vaddisznóktól kikérdezzük a leckét. Láttam, hogy Bolhának is nagy kedve van a vadászathoz, s azért megkértem az urakat, hogy eresszék el őt is. A vadászok ezt megengedték, s vidáman vágtunk neki a rengetegnek. Én mentem elöl, a kicsi fejszével a kezemben, s az oldalam mellett Bolhával, akit vezettem. A három vadász pedig utánam a kutyákkal, akiket ők szintén vezettek. Elkanyarítottam őket jobb kéz felé, nehogy rámenjünk a bombákra, s felajzott puskákkal s felajzott kedvvel törtettünk átal a végtelen erdőn.

Mentünk egy órát, s nem láttunk semmit.

Akkor a vadászok megálltak, egy kicsit leültek, pálinkát ittak, majd ismét megindultunk. Egy félóra múlva törpülni kezdett az erdő s fogyatkozni. Aztán egy zsombékos terület kezdődött. Itt megállított minket a román pap, s azt mondta, hogy innét kezdve csak óvakodva s lassan menjünk, mert ő ismeri a vaddisznók természetét, melynél fogva erősen szeretnek az ilyen helyeken meghúzódni, és tócsák után keresgélni. Engemet hátul állított, ő elöl állott közből s a két oldala mellé a másik két vadászt rendelte. Aztán lassan és lopakodva ismét megindultunk. Amikor úgy kétszáz lépést megtehettünk, a pap egyszerre pisszegni kezdett s intett, hogy mindenki feküdjék le a fűbe.

Úgy dobogott a szívem, mintha kalapáccsal verték volna belülről a mellemet. Bolha is mellém feküdt, s folytonosan a vadászokat nézte, hogy azok mit csinálnak.

A pap mászni kezdett eléfelé, mint a hernyó. Egy kicsit felemeltem a fejemet, de nem láttam semmit, ami miatt mászkálni kellett volna. Gondoltam azonban, hogy itt valami nagy dolog lesz, s szorítottam a fejsze nyelét, ahogy csak tudtam. Szorítottam s néztem a papot, aki a hasán előre vergődött valami tíz lépést, aztán egy bokros halom mögé húzódott lassan.

- Egész csorda heveri... - súgta előttem Binder úr, aki szász volt.

De a pénztáros már intett is neki, hogy hallgasson. A pap a térdére állott a bokor mögött, onnét előre leselkedett még egyszer, aztán a vállához emelte a puskát. S abban a pillantásban egy dördülést hallottam, s a dörrenés után, irtó röfögéssel, egy csorda disznó tovazúgott.

Csak egy nem, de az az egy tántorogva felénk tartott.

A pap visszaugrott a bokor mögé, és elengedte a kutyáját.

Mi is elengedtük a magunkét.

Plutó felugrott, és fel a többi kutya is utána. Bolha is velük a legvadabbul. Mind ráugrottak a vadra, aki villogtatta az agyarát, és lerázta őket, rettentő dúlásban tovább közeledvén felénk.

Félelmemben visítani kezdtem, mint akit ölnek.

A két vadász felugrott, és szaladni kezdett visszafelé.

Csak a pap maradt nyugodtan a helyén. Bévárta, amíg a vadkan közel jött a kutyákkal a hátán, s akkor szembelőtte.

Fel is fordult nyomban, mint egy zsák.

Erre a két vadász visszajött. A kutyák véresen szuszogtak. Én is felálltam és keservesen sírtam.

- Miért sírsz? - kérdezte a pap.

- Azért, mert ez a kan szinte megette magát.

A pap megsimogatta Plutót, én is meg Bolhát.

Aztán nagy örömükben engem elküldtek, hogy a szekereket, amivel a vadászok jöttek, kerítsem oda valahogy. Én el is mentem, de bizony dél is eljött, amíg valahogy odataláltam a szekérrel. Akkor feltettük nagy nehezen a fene vadkant, s elévittük a házhoz. Délután nagy lakomát csaptunk. A pap jókedviben a disznyó hátára ült, s úgy itta a pálinkát.

Nekem száz lejt adtak a sikeres kalózolásért, aztán a zsákmányt elindították hazafelé. Vélük együtt apám is elment, s el az összegyűjtött rengeteg pénz is, mert a pénztáros úrnak átadtam, hogy vigye bé a bankba.

Este a lámpa mellett még egyszer elgondoltam ezt az emlékezetes vadászatot, aztán lefeküdtem. Reggel jókor és víg ábrázattal keltem, s elhatároztam, hogy rendes pásztorhoz találó életet kezdek, s ezt bé is tartottam egész héten.

Első volt a kötelesség.

Második a magam gyarapítása, amely legfőképpen abból állott, hogy szeredán s pénteken istenes vihart támasztottam egy-egy bombával. Hat olyan fát vágattam ki velük, amely kiadott egyenként négy-öt szekér fát.

Egyedüli mérgem csak Dávid Pali bácsi volt, aki mindennap eljött, s örökké új irományokat hozott, hagy fát csaljon ki tőlem. Már annyi könyv és füzet volt a szobámban, mintha nem pásztor lakott volna benne, hanem egy száműzött olvasó ember.

Így teltek a napok s így jött el a halottak napja is, melyet Szőcs Máriának és Mosojgó Péternek szenteltem. Elmentem két gyertyával a keresztfájukhoz, s ott világítottam nekik, mint ahogy jó keresztény emberhez illendő is. Bolha is velem volt a sírnál, s az ő két szeme is világított, tán a gyertyáknál is szebben.

Másnap reggelre az idő egészen megváltozott, mintha tudta volna, hogy a kalendáriumban is fordítottam egyet.

Nevezetesen, amikor felkeltem, fázító köd gomolygott a hegyeken s a nagy fák tetején. Cseppenő nyirkossággal a levegő is teleitta magát; s a ház teteje, a föld és tövig a fák: mind olyanok voltak, mintha vízbe mártották volna őket.

Délutánra már az eső szitálása is megindult.

Ezzel új világ szakadt a Hargitára; s úgyszintén az én pásztorkodásomra is, melyet azonban nemcsak köddel, esővel és hideggel búsított meg, hanem felékesített kedves kalandokkal is.