Komoran s lehangoltan lovagolt ki Dévából. Mióta a magas vár csúcsa eltűnt a szeme elől, egyre nehezebb lett a szíve. Hadat vezet hát, s maga földjén, maga vára s hűséges magyar vitézei ellen. Összesen háromezer törököt rendelt Temesvárából, hogy átvegyék a várat. Nem akart szégyenben maradni, hogy a török nagyobb haddal jöjjön, mint amennyit ő ki tud állítani. Ő akart úr maradni a mezőn, hogy nagy seregéből diktálja az ajándékot a kisebb pogány hadnak.

- Majd Isten jóra igazítja - vigasztalta magát.

A sereg elnyúlva, csoportokban menetelt a Maros jobb partján. Elöl a lovasok, s közelben a gyalogság, ezer embere. Az egész népen oly kedvetlenség volt, mintha nem hadra mennének, hanem temetésre. Tudta, hogy az egészet csak az ő akarata tartja össze. Mert mit ígérhet nekik. Még hópénzt sem, se rablást, zsákmányt. Inkább naponta kihirdette s verette, hogy aki csak egy tikfiat eltulajdonít, a legkeményebb büntetésben részesül. Itthon vagyunk, magunk földjén, magunk testvérei s barátai közt. Az ország mindenkire gondot visel, élelméről. Itt vannak a társzekerek az ország gabonájával s lábasjószág, amennyi kell. Nem háború, hanem az ország akarata. Még arra is volt ideje, hogy Déván fiók-országgyűlést tartatott, s avval megszavaztatta a vár átadását s a hét romlott kastélyt, ami hozzá tartozott s most inkább parádénak tekintette, s azt akarta, hogy mindenki annak tekintse a felvonulást Lippa ellen.

Konopon álltak meg először. Már ide csak néhány mérföldre van Solymosvára, amely szemben van Lippával, a Maros túlsó partján a mocsarak közt lappangó várral, ahol Székely György megtréfálta a Brandenburgit. Mert az uraknak csak békességben vannak hív káplánjaik és várnagyaik. Mert a béke azt jelenti: a fegyver az uraké... De ha a szent békesség elmúlik, az úrból is csak ember lesz, s belehull a korpába, s megeszik a disznók.

Észre se vették, már július volt. Milyen gyorsan telik az esztendő. Mintha az egész természet kacagott volna rajta, hogy mit csinál az erdélyi fejedelem. A föld porzott, s beborította a porfelhő a sereget, amerre ment.

A falu előtt elébe lovagolt Kamuthy Farkas.

- Mi újság, Farkas uram?

Kamuthy nagyot nevetett. Cigányképéből kivillogtak hatalmas fehér fogai. Kis bajusza az orra alatt lapult, ajkára dúrva. Olyan volt, mint egy vőfély, aki hívogat.

- Lesz harc, nagyságos uram. Lesz!

Bethlen maga is elnevette magát, Kamuthy mintha valami nagy örömet jelentett volna.

- Minden rendben van?

- Rend? Nagyságos uram?... Hát az aztán nincs. A csillagát, s még rend!

Még a süvegét is lekapta, s mintha valami nagyon jót mondott volna, feldobta a levegőbe s meg újra elkapta. Akkor megcsapta vele a lova nyakát, s a tüzes állat kiugrott, de kemény térddel megszorította s csendre intette.

- De rendetlenség az van, olyan, hogy az már tisztára gyönyörűség.

- Mér van rendetlenség?

- Nem tudom én. Ahhoz értenek a bitangok - újra nevetett. - Ehhez értenek. Nincs itten semminek formája. Csak egy telet hevertek el, már mindent elfelejtettek. Különösen ezek a tordaiak, ezek olyanok, mint a hajdúk. Máris megkezdték a kétkézkalmárkodást. Csak gondolja el nagyságod, nagysás uram, van itt a hajlásba egy kis kastélyféle ház, egy beteg ember úr lakik benne, hát s azzal kezdték, hogy oly pogányul kifosztották, hogy nem hagytak ott nem egy tikot, hanem ajjaj, még a tetűt is mind zsákba szedték.

- Nemesember?... - kiáltott fel haraggal a fejedelem.

- De oly beteg, hogy még olyan beteget nem is láttam.

- De nemesember s magyar?

Haraggal lovagolt abban az irányban, s nemsokára meglátta a házat.

Tetemes, nagy rideg ház volt, kőből négyszegletre építve, se fal, se bokor nem volt körülötte, feketék voltak már a falai az időtől, ez még Mátyás király korából maradt itt, mert akkor építettek először kőházakat az urak.

A ház körül lejjebb rozzant ólfélék voltak, s katonák nagy csapattal hevertek körül. A lovak eleresztve szabadon legeltek.

- Mámá megest egy róta - kacagott fel Kamuthy. - Most zavartam el a tordaiakat, s hát ezek kifélék? Úgy szállnak erre a házra, mint a legyek a mézes csuporra, már biztosan szép jányt sejdítenek benne.

A fejedelem nem szólt, hanem közelbe ment, s rájuk kiáltott:

- Ki a kapitány?

Egy hórihorgas székely lófő rúgtatott elő.

A fejedelem még szót sem várt, nagyon leszidta a sárga földig, s megparancsolta, hogy rögtön eltakarodjanak innét.

Most a kastély ajtaján kijött egy asszonyság.

Rendesen volt felöltözve, régimódi ruhájába, brassai egyszer ványolt fejér szoknyába, elöl madzaggal kötött nyakú imegben, hosszú fekete kötény, s lábán ócska, ráncos piros saru, de valami oly kedves teremtés volt, hogy a fejedelemnek szeme-szája elállott a csodálkozástól. Piros volt és terebélyes, és úgy fel volt vágva a nyelve, hogy azt aztán győzni kellett türelemmel, ahogy elmondja a rettenetes zsizserehadat, amely őt ellepte.

A fejedelem nevette, s gyönyörködve szemlélte az asszonyt. Nagyon kedves, szemrevaló személy volt, olyan kedvére való.

- Nem baj, asszonyám, ami károd s veszteséged vagyon, azt mind duplán megtérítjük.

Előrendelte a szekérmestert s meghagyta neki, hogy két fejőstehenet, két lovat s mindenféle élelmiszert hordjanak ide, s hogy úgy vigyázzanak ezentúl az asszonyságnak mindenére, hogy abba hiba ne essék.

- Jaj, nagyságos uram - mondta megjoházva az asszonyság -, szállj bé mi házunkba, hadd tiszteljelek meg egy kis ebéddel.

A fejedelem szabódott, most nincs semmi ideje, de nem fogja elfelejteni, eljön még, míg Lippa alatt a had lesz. Lesz neki ráérő ideje, s többet egyet se bucsálódjék, mert semmi, de semmi kára nem leszen.

Így rendet cselekedvén, elvágtatott tovább.

Kamuthy Farkasnak foga volt a tordaiakra, mert egyre maga népe ellen áskálódott.

- Nem hoztak ezek hazulról, de semmit a kerek világon, se egy harapás ennivalót, se semmit. Hanem szerezni, azt akarnak. Mindenütt ők járnak elöl, s aztat hiszik, nekik van a világ, hogy ők hazavigyék, amit meg lehet ragadni.

A fejedelem komoran nézett.

- Fegyveresek-é legalább?

- Nincs ezeknek még fegyverek se. Van olyan úr, amék csak puszta oláhokat hozott magával, minden fegyver a furkósbot. Azt beszélik, mire a puska, úgysincs por. Bottal hamarabb tudnak odavágni, mint a puskával, meg aztán kár is esne a lövőszerszámba, ha azzal kell verekedni.

- Meg fogjuk mustrálni a hadakat.

- Nem lehet, nagyságos uram, mert olyan széjjel vagynak, hogy az Isten se tudja őket összeszedni.

- Meg fogjuk mustrálni a hadakat - ismételte Bethlen keményen. - Állítsa fel őket kegyelmed rendesen. Vegye maga mellé a darabontok csapatait, s állassa fel őket a Maros partján.

Mindjárt intett a darabontok kapitányának, Szentpáhlynak, s az elébe rúgtatott.

- Meg fogjuk mustrálni a hadakat, vágjatok utánuk, s mind fel kell állítani a Maros-parton, aki csak van. Minden nép hadnagya alatt sorra s szerre megjelenjen.

Szentpáhly megsarkantyúzta a lovát, s a darabontok nemsokára hosszú láncba oszolva húzódtak a hadak után, s látni lehetett a dombról, ahogy űzőbe vették a csapatokat, s itt is, ott is tanácskozni kezdenek a vezetőkkel.

- Van-e már odaát emberünk?

- Most verik a hidat.

- Siessenek; reggelre át kell szállítani az egész sereget. Váradról van-e már valami?

- Nincs itt még egy fiók galamb se.

- Majd megjünnek.

- Hoznak-e port, nagyságos uram?

- Hogyne hoznának.

- Ajjó. Mert Rhédey uram azt mondja, Váradot nem hagyja por nélkül.

- Nem hagyom én Váradot porban megfogyatkozni - kiáltott a fejedelem. - Illyéből hozunk, ami volt. Dévából is van itt egy ötvenes meg egy hatvanas hordó... De a legelső a mustra...

Egyszerre felbomlott az egész sereg. Amerre a darabontok mentek, mindenütt, mintha szétzilálták volna a népet, ha az előbb még valamelyes rend volt, most az is felbomlott, s az egész, mint valami szétmászkáló bogársereg, zajlott a mezőkön.

A fejedelem egyedül maradt a dombon. Minden emberét szétkergette, mert még alkonyatig meg akarta vizsgálni a sereget, s most az volt az első, hogy szerbe-számba vegye őket.

A meleg tavaszi napon nyüzsgött a hadinép, s ő gondban és aggodalomban ült lován. Fáradt volt, és kedvetlen a lelke fenekéig. Az utolsó napok izgalma s a rettentő sors oly erősen hatott a lelkére, hogy nem volt benne semmi életkedv.

Hát itt van a nagy fejedelemségével. Itt az első nagy próba. Egy-két nap múlva már várja a török csapatokat is, hiszen Temesvára közelebb van ide, mint Szeben, s a török seregek jobban készen vannak, mint az ő népei. S azt nem szabad megengedni, hogy a török foglalja el, csak egy kardcsapással is Lippát, mert ha a kard kiszáll hüvelyéből, az nem lehet aztán tudni, hogy mikor tér vissza tokjába.

Tehát Lippával elkeseredett s végső harcra kell elkészülni, nagyobbra tán, mintha Budát ostromolná meg, mert Budában csak török van, de itt magyarok, s Budának falai oly romlottak a hosszú béke alatt, ahogy ezek tűzzel-vassal megépítették.

Szomorúan nézett végig a Maros folyón. Ez most, a túlsó part, ezentúl mind a töröké lesz. Erre többet nem lehet számítani. S ha még Jenőt is át kell majd adni nekik, akkor ő maga vezeti át a pogányt a Maroson, a régi nagyszerű folyón, de arra nem fog kerülni a sor, ha Isten erőt és segítséget ad neki. Dehogy ereszti ő be ide a tatárt. Még ennek ha van is valami értelme, hogy a Maros partjáig eljönnek, de még Solymost sem fogja odaadni a jobb parton, inkább megerősíti titkon, s megrakja fegyveresekkel. Egy tapodtat sem szabad többet adni, csak ami a vízen túl van, vagy a maga nyakába akasztja a hurkot, hogy megfojthassák vele.

S Zsuzsanna vajon mit csinál.

Gyenge szellő hűsítette gondjait, s jött egy darabont-hadnagy, hogy a tordai nemesek vannak legközelebb, míg azokat megmustrálja a fejedelem, azalatt majd csak a többit is összeszedik.

Lement a parton s odaügetett. Az egész délutánja el volt foglalva, ahogy egy csapatot megvizsgált, annak rögtön parancsot adott, hogy menjenek át a folyón, az új hídon, s abban a sorrendben, ahogy végzett velük, sorra átküldötte őket.

Tíz órára Odvoson egy nemes házban ebédet készítettek neki. Alig evett valamit, levelet írt Rhédeynek:

...vagyok igen nagy búsulásba - írta neki -, hogy kegyelmed port nem külde. Úgy hallom most, tíz tonna porocskát küldött Déva felől, de mi ez ideig nem láttuk, min felette igen búsulunk. Ha ide hozzák is a tíz tonna port, az itt négy óra alatt elfogyna. Kegyelmed azon ne csodálkozzék, hogy én ötven mázsa port kérettem Váradról, mert ha Lippát meg nem vehetjük, ötvenezer mázsa pornál is nagyobb kárt fogunk vallani...

A levelet sietve kellett befejezni, mert török követek jöttek Budáról, s lesték, hogy milyen hadak gyűlnek.

A török magyar renegát volt, akin úgy állott a kaftán, mintha most először vette volna fel. Jó magyar képe volt neki, s igen szépen beszélt magyarul, s igen jó borivó lehetett, mert dűlt belőle a szag. Azt az üzenetet hozta, hogy minden galád levelezést a temesvári pasa csinált, mert irigyli Bethlen szerencséjét, s borközi állapotban megmondta, hogy már ezután csak arra kell gondolni, hogy Erdélynek minden esztendőre új fejedelmet kell adni, mert csak akkor lehet haszna s öröme ebben a kutyahitű országban, mert az új fejedelem mindig csak új ajándékot fog hozni.

Bethlen hallgatta a renegátot, aki sunyin s mordul beszélt, uszítani akarva a fejedelmet a temesvári pasa ellen.

- Igen - mondta -, új s új ajándékot, ha lesz miből, uram.

- Nem kell azon búsulni, mondta a temesvári pasa méltósága, Erdély a maga lábán megélni úgyse tud, csak akkor, ha kívülről hoznak belé aranyat. Homonnay frisset hoz, hazulról s Bécsből, bolondság volna elvesztegetni, ha új kincseket kínálnak.

Bethlen komolyan hallgatta a csauzt, akinek a bor megnyitotta a szívét.

- A temesvári pasa úr megmondta, hogy az erdélyi fejedelem kicsi ahhoz, hogy csak egy varjúfészket is leszedjen a fa tetejéről, s nem is hiszi, hogy a fejedelem meg tudja venni Lippát s kézhez adja.

- Maradj velünk, uram - mondta a fejedelem -, s nézd a magad szemével, s mondd el a budai pasa őnagyságának, nekem szerelmes jó apámuramnak, hogy mit tud az erdélyi fejedelem, s ha meg nem adom ezt a vízi hódfészket, akkor ne legyen többet nevem őnagysága előtt.

Ezzel felállott, s elment tovább mustrálni a hadait.

Minden csapatnak szájába rágta, hogy ha átmennek a hídon, ki hol álljon fel, s hogy együtt maradjanak, mert különben ebek koncára veti a vezetőket.

Ez így tartott estig, s valami hétezer embert mustrált meg ezen az egy napon.

A hétezerből háromszázat visszakergetett. Ötszázat a szekerekhez rendelt, mert egyébre nem voltak jók, csak lovat hajtani és zsákot cipelni. A hétezerből nem volt ezer kifogástalan.

- Ilyen haddal háborút indítani, mint füsttel melegíteni. Ezek azt hiszik, ha elütik a pap tyúkját, mindjárt ledől Jerichó.

Arra volt csak jó a sereg, hogy a vár faláról megijedjenek tőle, ha akarnak. De jól tudta, ha soká ülnek alatta, úgy ki fogják nevetni, hogy a dévai hegyek is pironkodni fognak miatta.

Már régen lefarolt a Göncöl szekere az égről, mikor pihenni ment. Még akkor is az ágyúk mellett kellett állania, míg keservesen felállították a mordályokat. De meg is engedte magának azt a tréfát, a sereg bátorítására, hogy három ágyút elsütött, hogy a várban hadd vegyék tudomásra. Hadd álmodjanak valami jót az éjszaka.

Sátora egy dombon volt felállítva, de úgy, hogy a várból meg ne célozhassák, levágott fákat állítottak körülötte, mint erdőt. Sátra körül voltak bal felől a papok s deákok sátra, amellett a doktor s borbélyoké, északról a szakácsoké. Jobbról a lovászoké meg a konyha sátra.

A sereg jobbszárnyán voltak a Fejér megyei s a székely hadak, balról voltak a tordaiak meg a Hunyad megyeiek, a lovasok. A gyalogság mind a hátában volt, a szekerek megett.

Meg volt elégedve, mert ma délelőtt még maga se hitte, hogy éjszakára ennyi rendet tud beléjük verni.

Hirtelen halálos fáradtság ütött belé, s egyszerre csak úgy érezte, hogy leesik lábáról. Hamar lefeküdt, úgy ruhástul a szőnyeggel letakart heverőhelyére, s elaludt.

Háromórai alvás után felébredt. Felköltötte a benyílóban alvó deákját, s lámpást gyújtatott.

Először is levelet írt feleségének. Soká ült a levél mellett, s mégis csak alig valami öt vagy hat sort írt. Mit írjon. Máskor bőségesen el szokta mondani minden gondját s panaszát, de most azt is keservesen írta le, hogy éppen csak megnyugovást akar adni asszonyának, vagy ahogy ő írta, "attyafiának", - s hogy itt minden jól van, és egyet se kell búsulni felőle, mert hiszi Istent, egy-két napok alatt vége lesz ennek a harcnak...

Azután instrukciót kezdett írni Toldalagi Mihálynak, akinek ma reggel mindjárt indulnia kell Budára a török követekkel Aly pasához. Ezt igen nagy gonddal írta, mert a tegnapi követek nagyon megvigasztalták, hogy ily váratlanul békességes üzenetet küldött a pasa. Pedig nagy ellensége volt mindig, s mindenfelől csak azt a hírt kellett kapni, hogy rosszakarója. Kapva-kapott hát ezen a kis szálon. Vajon mért ír s üzen neki most egyszerre, talán már meg is fordult a szél...

- Híjjátok elő Toldalagi uramat - szólott ki a deáknak.

Nemsokára ott volt Toldalagi.

- Gyere csak ide, uram - mondta neki -, szóval meg akarom neked jól rágni, mit kell s mit fogsz beszélni.

Toldalagi eszes szemű, alacsony, barna ember volt. Nagy csizmát szeretett viselni, és volt valami óvatos a mozgásában, nézésében. Soká volt török fogságban a bujdosás alatt, s jól megtanult törökül, nemcsak beszélni, hanem megtanulta azt is, hogy kell a nyelvükön szólni, megadatván savát-borsát, mézit-ízit a török udvarlásnak.

- A pasának valami célja, terve van velünk - mondta a fejedelem -, hát eszeden légy. Mert tudd meg, hogy nem a csatákban dől el az ország dolga, hanem a követek nyelvén. Ahogy tömösvári utadat csináltad, Budán még hétszer okosabban kell végezned. Ha dolgodat jól intézed, magadnak is olyan hasznod lesz belőle, amit nem is gondolnál, s azonfelül téged küldelek Konstantinápolyba Balassi uram mellé.

- Tessék csak idebízni, nagyságos uram - mondta Toldalagi lelkesen s komolyan.

- Arra kell ügyelned, uram, hogy amint Budára érkezel, a bevonulásod, a fogadtatáson való magatartásod minél innepélyesebb legyen. Viszel magaddal elég lovast, vedd s válaszd Sebes Miklóst, igen szép lovasokkal. A lovak s fegyverek szépek legyenek. Jól megtisztogassátok magatokat, s olyan legényeket szemelj ki a holnapi napon, akikkel szégyent nem vallasz nekem.

Toldalagi bólintott.

- Lesz elégséges időd, mert még a holnap nem indulsz, mert azt akarom, hogy a török követ, ez a renegát, jól lássa, mit mívelünk. Egy egész napod lesz, hogy udvarmester úrral a legényeket kiválogassátok. Két főlovat is viszel, gondolom a Murzát meg a Ráró paripát. Szerszám lesz elég, s arra ügyelj, hogy derék kaftánokat kapj nekem is meg magadnak is.

- Temesvárába sem akartak adni - mondta Toldalagi -, de megmondtam magának Deák Mehemed pasának, hogy uram szeme elé haza se bocsásson, ha illően meg nem tiszteli őnagyságát.

Bethlen bólintott.

- Aly pasa öreg ember, csínján kell vele bánni. Azt kell megtudnod, miért vonta el a jóakaratját tőlünk. Régebben mindig jóbarátok voltunk, s mióta fejedelem vagyunk, egészen megváltozott... és most ő panaszkodik, hogy fél esztendő óta levelet se írtunk neki, és mástól kellett meghallani, amit tőlünk kellett volna... De hogy írtunk volna neki, az Istenért, mikor... De vigyázz, csak akkor beszélj neki, ha már kitűnt szavaiból, hogy jóakarattal fogja meghallgatni üzenetünket. Soká beszélj, mert ilyen nagy dolgokat nem lehet kevés szóval megmagyarázni, ha aztán látod, hogy kedvesen fogadja, amit mondasz, akkor kérd meg, hogy külön négyszemközt adhasd elő artikulusainkat. Ha aztán aznap vagy másnap vele magával idegen fül nélkül tanácskozhatsz, akkor majd elmondod sorjában azt, amit neked most elmondok, és amit le is írtam már, s le fogok írni, ahogy az idő ma engedi.

Kicsit hallgatott, akkor komolyan folytatta.

- Nem írhattam neki, mert mit csinált velem, mikor Mikó Ferencet és Huszár Istvánt hozzáküldtem a zemlini táborba, hogy abban az időben hírt adjak Lippa állapotáról, nem fogadta követeimet, hanem szidás után visszaküldte, hogy ebek vagyunk, és csak a szultán őhatalmassága ostorát érdemeljük. Mivel érdemlettem én őnagyságának ezt a szigorúságát, mondjad neki, mikor én őt mindig úgy szerettem, mint az apámat, hiszen apám után most két esztendeje apámnak fogadtam, s akkor is legbizalmasabb embereimet küldtem hozzá, nemcsak ilyen-amolyan embereket, hanem a magam Mikó Ferencét, aki secretáriusom s mindent tud. Mért nem kérdezte meg őnagysága a dolgok felől, mindent elmondott volna neki, hogy micsoda csúnya pletykák vannak... Akkor a lippaiak fegyver nélkül megadták volna magukat, s ki akartam üresíteni a várat, hogy általadjam... Mért nem kellett nekik?... Mennyi pénzembe került az nekem, hogy ennyi népet s ilyen fegyveres sereget hozzak Lippa alá. Nem szívesebben adtam volna azt a költséget őnagyságának?... Most meg vagyok nyomorítva... Keresztessy Pállal kell nekem megharcolni... De mindegy, amit ígértünk, megtesszük, de lássa meg őnagysága, hogy ez nem kis dolog, és milyen hűség mitőlünk, amiről soha emlékezet nincs, hogy ezt valaki megtette volna a mi Urunk őhatalmasságának.

Egyre nagyobb indulattal kezdett beszélni, nem azért, mintha valóban nagy sérelem lett volna benne, hanem azért, hogy Toldalagiba jól beiktassa az érzést, hogy méltóan tudja képviselni az ő szavait.

- Itt is őnagysága, ott is őnagysága hírét hallom! Hogy nyíltan hirdetik ország-világ előtt, hogy őnagysága biztatta fel Homonnayt, hogy csak törekedjék Erdélyre és Serbán Radult, hogy csak menjen Havasalföldre. Hiszen ha a szultán parancsolja, zeneszóval kísérem be Serbánt az országába, de vagyok ellensége, mert tudom: hogy őhatalmassága kergette ki Havasalföldéből. Akkor lettem volna hűtlenebb, ha a szultán ellenére én viszem vissza...

Aztán újra kitört.

- A budai basáról kell nekem hallani, hogy németeseket akar Erdélybe hozni. Hát nem tudja őnagysága, hogy mikor a kis királyt, János Zsigmondot, a német császár Bécsbe csalogatta, és Erdély helyett tetves kis német hercegséget adott neki, ahol csaknem éhen halt, akkor a nagy szultán Szulimán a Kazul ellen volt harcban, s ott érte utol a német követség; mit mondott Szulimán a cifra német uraknak: Az uratoknak mondjátok meg, Erdélyen ne kapdosson, János királyt mindjárt visszabocsássa - pedig a német császár százezer aranyat ígért, évi adót Erdélyért, ha a szultán megengedi, hogy ő tehessen benne fejedelmet, de mit mondott a boldogult Szulimán szultán? Azt mondta: nem százezer aranyért, de ha Erdélynek minden völgyeit arannyal megtöltené is, soha, soha a nem leszen, s meg nem engedem, sőt Kazul pasával minden dolgomat abbahagyom, s személyem szerint megyek Erdély visszavételire.

Indulatosan dobott tovább egy szelet papírt.

- Ilyen példát hányat mondhatunk őnagyságának, és nem is hittem, nem is hihettem, hogy őnagysága mégis németeket biztat miellenünk, de hát a német császár nyíltan íratta a vármegyékre, palatinus uram is megíratta, sőt kétségbe vannak esve Lippa megadása miatt, itt a palatinus levele, itt a szászok levele, a levelet megfordítottam magyarra, hogy őnagysága megolvastathassa, igéről igére, és itt küldöm őnagyságának... Nem hittem sokáig, hogy őnagysága ilyen lehetetlen dolgokban legyen, de ennek már mégis hinni kellett! Micsoda keserűség volt nekem, hogy őnagysága engemet, igaz jóakaróját így elvetett szeme elől, s lábbal tapod... Ez volt az oka, hogy eddig levelet nem írtam neki. Féltem, hogyha írok is, őnagysága semmibe veszi, s követemen gyalázatot tesz.

Ránézett Toldalagira, aki kigyulladt szemmel figyelt, mint a hű kutya.

- Megértetted?

- Értem, nagyságos uram.

- Na; most vettem őnagysága becsületes, szép írását, s én mindent a hátam megé vetek. Nem emlékszem semmire. Örülök, hogy őnagysága visszavett a régi kegyeibe, s követe által őnagysága köntösét alázatossággal csókolom - mondd neki... Köszönöm, hogy az Úristen őnagysága szívét hozzám lágyította, s kérem, hogy még ennél is jobban értse meg az én szívem akaratát, mert én semmi mást nem akarok, csak azt, hogy a birodalom ellenségeit megfenyíthessük, és őnagyságának én is meg akarom szolgálni a jótettét.

Hátradőlt székében. Kint már erősen virradt, s mennie kelle a hadakhoz.

- Ma nem akarok többet mondani, uram, ezt jól vésd az elmédbe, s most már látod, hogy milyen nagy és főkövetség, amire küldelek. Ha ezt az egy Aly pasát szíve szerint megnyerjük, többet tettünk, mintha tizenkét csatát nyertünk volna. Olyan legyen hát a kíséreted, hogy illő legyen ehhez a munkához... Most eredj, és légy készen, ha hívatlak.

Toldalagi sűrűn bólogatott. Megfeledkezve a köteles udvari hajlongásról.

- Gondolkozz a dolgon, s ha valami eszedbe jut s kérdezni akarsz, csak kérdezz, és én mindent megtanítok neked.

Toldalagi elment, s Bethlen felvette köpenyét, kiment a hadakhoz.

Már a tábor ébren volt. Mindenfelé trombiták szólottak, és a csoportok maguk rendjében gyülekeztek, s várták a parancsot.

Valami olyan vidámság és egészséges hangulat volt, akármerre ment a fejedelem, mindenkiben egyszerre a győzelem érzése volt. Mert jó az, kiszállani a házból és kinn lenni a mezőn a szép nyári reggelen, és azzal köszönteni szembe a napot, hogy valami lesz.

Vagy csak az ő szívében van ez a jó érzés ezen a szép hajnalon?

Pribék István, a darabontok második kapitánya jött elébe s jelentette:

- Nagyságos fejedelem, a székelyek az éjszaka el.

- Hogyhogy el?

- Valami hír ütött ki köztük, és másfél ezer ember az éccaka ki gyalog, ki lovon ész nélkül haza indult.

- Mért nem jelentették ezt nekem éccaka?

- Mert vigyázással voltak. Ott a domb megett volt a hely nekik, s őröket, mindent meghagytak, s ők együtt elsuvadtak. Csak most tudtam meg, mikor hozzájuk mentem.

Egy lófőszékely volt a háta mögött, lesütött fejjel. A fejedelem magához intette.

- Beszélj, uram.

- Nagyságos fejedelem, a hír bé, a nép ki.

- Milyen hír jött?

- Lábon jött.

- Maga lábán?

- Ki magán, ki lovon. Nép is, ki maga lábán, ki lovon.

Az a hír jött, hogy a török nem is akarja Lippát, se a várat, se a hadat, azért nincs itt egy fia török se, pedig, ha akarna, akkor már ő is ott volna, de a török másban sántikál, abba, hogy a hadat s a népet kicsődítse az országból, s azalatt Oláhország felől a tatárok mind betörnek a szorosokon s felprédálják a Székelyföldet. Mikor ezt a székelység megértette, a vezetőit rákényszerítette, hogy ebbe a minutumba, de azonnal hazavigyék őket, s mind fegyver közé vették a hadnagyokat s kapitányokat, hogy a fejedelemnek senki áruló híradással ne legyen, mert féltek, hogy a fejedelem ellenük viszi a fegyvert. Megszökének azért a táborból, s azóta messze földön járnak.

A fejedelem káromkodott:

- Bestye dühödött góbék!... Münk nem kévántuk, hogy pogány légyen mivelünk!... Ha ők megveszik e rongyos sárfészket, szolgák leszünk, s nem urak... Rögtön jó lovas küldöttek vágjanak utánuk... Ha a Székelyföldre csak egy tatár is béjő, pirosodjék meg az orcánk, és soha fejedelem ne legyünk...

Két főispánt, vitéz nagy úri embereket küldött értek, Bölönyit és Matskássy Mihályt.

Avval, mintha semmi se történt volna, hozzáfogott a vár körültakarításához.

A vár a Maros öbliben vízsánccal körülvett földvár volt. A várfal vert földből, ami még komiszabb az ágyúnak, mint a kőfal, mert beleragad a golyó. Bent magas torony s téglaházak, lejjebb s kívül sövénykerítés és tapasztott palánk. Legkívül még latorkerítés, mit a székelyek meg is bámultak, mert ilyen náluk nem kell a hegyen, ez csak a laposban, a Dunántúl szokás... Hegyezett karók, nagy kerítéssel, jól összefonva, mintha karózásra készülnének ezek.

A fejedelem soká nézte a várat, s lóháton kerülgette.

Hívatta Gombos nevű tűzmesterét.

- Úgy nézd meg ezt a várat, hogy ennek minden fogát ki kell húzni... Hogyha átaladjuk, evvel többet ne lehessen még magyarót se harapni s roppantani...

Gombos tűzmester komolyan szemlélte:

- Történhetik - mondta szűkszavúan.

- Mennyi idő kell arra kegyelmednek?

- Egy éccaka s egy nap.

- Kevés.

A tűzmester felnézett rá.

- S hogyan?

- Két hét.

- S kettő?

- Lehet?

- Minden lehet. Beosztjuk.

A Tüskevár alatt, a vízparton voltak a nagy sórakodók. Csupa öreg deszkából jól megépített pajta. Most a sót át kell hordani tutajjal a másik partra Radnára, s onnan szekérrel tovább Nagyszalatnára, a solymosi vár oltalmába. De innen el kell vinni, hogy a török foga meg ne fájuljon rá, s még a helyét is megszüntetni, hogy rá ne jöjjenek, hogy só...

- Neked itt a só szállítását kell takarni. Minden tüzet ide ereszteni, hogy a várból errefelé senki még lekacsintani se merjen, míg el nem hordjuk a sok sót.

- Az a jó, hogy ződ a nád - mondta Gombos tűziember -, ha télen volnánk, a nád egyszerre felgyúlna és körülégetné a várat, de most nem fog lángolni...

Tutajokról kellett gondoskodni, de nem volt fenyő. A fejedelem kigondolta, hogy a tutajt úgy csinálják, hogy erdőt vágnak s kevés, nehéz gerendára sok ágat kötve, így könnyítik, hogy a só meg ne nyomja.

Baltás legényeket rögtön kiküldött erdővágni, s ő követet küldött a várba, hogy a sószállítást meg ne rontsák, mert ha abba a legkisebb akadályt tesznek, irgalmatlan lesz. Engedjék csak felégetni a palánkokat, akkor kegyelembe veszi őket.

De azért arról is gondoskodott, hogy ha mégis támadnának odabentről, védve legyenek. Keresztessy Pál csakugyan már éccaka kirohanást csinált, de égett a nyers ág, s a füst és a kard visszaűzte őket.

Másnap már bent voltak a latorkerítésen belül, a palánkokban s megkezdték a szállítást a vízen. Túlsó partra jöttek a szekerek és oly nyugalommal rakodtak, mintha semmi baj se volna ezen a világon.

A fejedelem a renegátot már kívánta eltávolítani, ne lássa, mi történik, azért egész éjszaka oktatta Toldalagit.

- Mondd meg a pasának, hogy Lippa várát én magam szakállára meg nem adhatván, országgyűlésben végeztük, hogy megadjuk.

A fejedelem keze alatt ott volt az egész megírott Instrukció, amit szóról szóra felolvasott s részeiben külön megmagyarázott Toldalaginak.

Keresztessy megcsalt, s maga hasznát akarta keresni - olvasta a fejedelem a saját írását, mert betűit nem könnyen tudta Toldalagi sem elolvasni. - Az én odabocsátott gyalogaimat a várba be nem vivé, s a lippaiak bolond fejük szerint ellenállni készültek. Mert olyan hírek jöttek, hogy a budai pasa őnagysága maga hirdeti, hogy Lippára nincsen szüksége a császárnak, hanem csak én magam akarnék avval kedveskedni. Azt mondták, hogy ha alája mentek is, csak egy szál török sem lesz ott, pedig, ha a török akarná a várat, bizonyára Temesvárból legalábbis odagyűlnének. Mi történt, elhitték, s megint azt hirdették, hogy: minek akartok ti Lippa alá menni, hiszen a két császár akaratjából Serbán és Homonnay haddal indulnak Erdélyre. Ahogy ti kimentek az országból s üresen marad Erdély, rögtön ott vannak a hajdúkkal, minden marhátok prédára kerül. A székelységet meg azzal rémítették el, hogy ha eljönnek a székekből, akkor a szorosokon a tatárság Oláhországból és Moldovából mindjárt ott terem. A renegát maga szemével láthatta és fülével hallhatta, hogy az éjszaka is három és félezer székelyem itthagyott és ijedt fővel szaladott vissza tűzhelyét és családját, marháját védelmezni. Isten oltalmazzon meg magamat is, hogy szégyenvallással ne kelljen nekem innen eltávoznom.

Toldalagi komolyan s értelmesen figyelt.

Meggondolhatja őnagysága, milyen nehéz legyen magyar kézből idegen kézre adni várat, de különösen a török nemzetnek. Ilyen nagy hűséget ki hallott valaha, hogy egy ország őhatalmasságának adja a várait, de nemcsak odaadja, hanem vérének hullásával és sokaknak halálával, mi magunk akarjuk végrehajtani őhatalmasságának a parancsát.

Ezek után megláthatja őnagysága, hogy mit kell gondolni Serbánról, aki mindig csak a török nemzet pusztításával volt, s ezek után is azt teszi, vagy Homonnaytól várhat-e ilyen hűséget?

És mondja meg őnagysága, hogy kinek a szabadságából mert indítani, ha nem őnagysága szabadította fel. Ha nem őnagysága volt, aki felszabadította, akkor más valaki tette. De ki tette? Nem a német császár-e? Ki merne annak akaratja nélkül ebben az országban zászlót bontani, hadat toborozni? senki a világon. Vigyázzon őnagysága, mert ha így megy: ebben az esztendőben három ország vész el, Isten ne engedje, mert ha ez megtörténik, sok százezer emberrel sem veheti vissza a szultán, amit tőle most elrabolnak.

Míg ez a gerjedező tűz fel nem gyullad, addig oltsák meg.

Ha a budai basa őnagysága ránk akar hallgatni, akkor most mindjárt hadakat szállítson Szolnokra a táborba, s rendeljen felibük jó vitéz basát, olyat akinek neve van, híre van, hogy már ebből is lássák, hogy nemcsak olyan semmilyen mozdulás, hanem oka van és értelme.

Mi is, ha itten végzünk, s rendelet szerint a temesvári basának általadjuk Lippát, rögtön megyünk Várad alá egész seregünkkel, s ott leszünk, ahol legnagyobb baj van.

Őnagysága pedig rögtön küldjön csauszokat Bécsbe a német császárhoz; de főcsauszt! hogy igazán elhigyjék s küldjön másikat a nádorhoz, harmadikat az ország népéhez Pozsonyba levelekkel és intse meg a császárt, a palatinust s a megyéket, tudja meg, hogy országbontogató emberek a békességet el akarják rontani, de azonnal fogják el, tiltsák el s büntessék meg az ilyen istenteleneket. Hogy a hadakat rögtön oszlassák el, a zászlókat vegyék be, Erdélynek, Moldovának, Havasalföldének hagyjanak békét. Tartsák a szent békességhez magukat, ha pedig ezt nem akarják, isten és ember előtt ők lesznek s nem őnagysága s nem mi, a frigybontók. Írassa meg őnagysága, a hadakat nem azért szállította Szolnokra, Egerbe, mert a lovakat kell jártatni, hanem azért, mert kész vérrel és haddal azonnal mutatni, kik a békebontók! És hogy addig a felrendelt hadakat el nem oszlatják s helyükre vissza nem szállítják, míg meg nem büntetik azokat, akik ezt a zendülést csinálták.

Ha őnagysága ezt a dolgot keményen nem fogja, semmi haszna nem leszen. Serbánt hagyják a pokolba. Mi szüksége volt neki otthagyni székét, ha a hatalmas császár ott akarta volna tartani? Hiszen ha a szultán akarja, én magam zeneszóval bekísértetem őt a birodalmába, de akarja-é ezt a szultán őhatalmassága?...

Még azt értesd meg az öreg pasával, hogy ha itt mi Lippával végezünk, s ha az országot lecsendesíti őnagysága, akkor mi készek vagyunk az egész sereggel bemenni Moldovába, s meglátja őnagysága, hogy harc sem kell, a főbojárok maguk fognak akkor menni a portára könyörögni. Mondd meg, kiben bízhat ebben a világban, ha énbennem nem? Gyermekségem óta kit szolgáltam, ha nem a felséges szultánt? Ki hítta Bocskai fejedelmet őhatalmassága hűségére, ha nem én? Székely Mózes ideitől fogva nem mindig ott voltam-e a szultán szárnya alatt? Bujdostam, fáradtam, soha némettel egyet nem értettem, és most utoljára ki mutatott valaha nagyobb hűséget a szultán köntöse iránt, ha nem én, aki ennyi hadat hoztam, hogy a magam várát megostromoljam, azt általadhassam őhatalmasságának, mint egy selyemköntöst.

Ha pedig azt mondja, hogy Homonnay azzal dicsekszik, hogy őt számtalanszor híjták ez erdélyiek, csak jöjjön bé, és mind melléje állanak: mondd meg, küldjön ide őnagysága magyarul tudó és megbízható embereket, s azok álljanak szóba itt az országgal, s lássák meg, hogy mind az egész ország mellettem van, mind a három nemzet. Akarja-e itt valaki Homonnay fejedelemségét? Ha akarja, én leszek az első, aki felesküszik neki, csak azért, hogy a szultán őhatalmasságának kedvére tegyek, s az országnak: de itt senki sincs, akinek kellenék, legfeljebb néhány pápistás úr, vagy egynéhány lator, aki csak a zavarosban akar turkálni.

És ha őnagysága azt mondaná, hogy az a Homonnay-féle rezgelődés semmi, attól nem kell félni, s attól nyugodtan lehet maradni, akkor mondja meg, hogy Serbán Lengyelországban van s rövidesen harmincezer kozákkal fog ránk jönni, s Homonnay feleskette már Szatmárban a Dóczy uram kezéhez a hajdúk főhadnagyait, Fekete Pétert, Szénásit s a többit, ezt mi biztosan tudjuk, azért is kívánjuk, hogy Szolnokra vesse a hadakat, a hajdúk lássák, hogy a török nem veszi tréfára a dolgot, s közel van a kutyához a hátulütő bot.

- Mi csak arra kérjük őnagyságát, ne higgyen a szép szavaknak, s ne engedje beköttetni a szemét mézes beszédekkel. Arra vigyázzon, hogy a császár méltóságos személyét sérelem ne érje. Jól megnézze őnagysága a némettel való traktálásnak minden punktumát, és higyje el, nem kicsiny dolog van e mögött a játék mögött, mert itt most arról van szó, egy csapásra hogy lehetne a török kezéből kiütni az egész hatalmat. Jól tudják azok, mi van Isztambulban, s mi van Perzsiában! Vigyázzon őnagysága, hogy én Lippát magam ostromlom meg neki, de azok Budát akarják elcsenni tőle.

- Még csak arra ügyelj, tudakold meg, kik voltak Pozsonyban a basánál. Neveket, rangot, mindent, s ha lehet a leveleiket is kérd el. Különösen az erdélyiek felől tudj meg mindent, kik voltak, akik izentek vagy írtak.

Toldalagi két fülre szedte a beszédet. Jól megértette, de azért nem merte volna vállalni, hogy mindent ebben a sorban a fejében tart. Örült, hogy ez már mind írásban van.

- Itt az instrukció. Míg Budáig érsz, egyre csak ezt tanuld. Úgy megtanuld, mint a vízfolyás... Még azt mondd meg, mindjárt be is írom, hogy őnagysága írjon rögtön Szkender basának, vigye Viddinbe a hadait, s ott megálljon, s ott addig álljon, míg én nem izenek neki. Várjuk meg s lássuk meg, hogy ezek a disznó békebontók leszállanak-e, vagy tovább akarnak incselkedni. Ha igen, akkor Szkender basa jöjjön be Temesvár felől. De ha leszállanak, akkor megyünk mindnyájan mindjárást Moldovára. Higgye el őnagysága, hogy nem kicsiny dologról van itt szó... Na mit felelsz, Toldalagi uram?

- Nagyságos uram - mondta Toldalagi komolyan -, én immár gyermekségem óta ezekben a dolgokban forgok. Megmondom én szemébe Aly basának, hogy őtet is nem most ismertem meg, hanem ismerem én régi idők óta. Erdélyben sokan vannak, akik a maguk javát keresik, de sokan vannak olyanok is, akik a szultán őhatalmasságának igaz hívei. Még eddig Erdélyt megoltalmaztuk, hogy német fejedelmünk nem volt, s ezután is megoltalmazzuk. De ha most Homonnayt beküldik, mind fejenként elmenekülünk, és a szultán palástjába fogózunk, és térden állva fogunk könyörgeni, hogy védelmezzen meg bennünket, s ne engedjen bennünket megnyomorítani. Aki pedig oka, azt tegye mazullá és földönfutóvá és büntesse halállal. S őnagysága vigyázzon, mert ha ez meglesz, hogy Homonnay bejön, csak őnagyságát fogják érte panasszal illetni.

- Jól van, Mihály - mondta a fejedelem, s kezet nyújtott a hű embernek. - Most eredj. Megvan-e a kíséret?

- Megvan, nagyságos uram - éspedig olyan, hogy szeme-szája eláll a pasának, mert ismeri ő az erdélyi neveket, hát én úgy válogattam meg a legényeket, hogy csupa főember nevezete van mindnek. Van köztük bocskoros is, de a neve az mindnek vagy Rédey vagy Prépostváry vagy Kamuthy vagy Kornis vagy Zólyomi...

A fejedelem nevetett, s igen jó néven vette Toldalagitól ezt az okosságot.

Mikor a követség elment, a renegátot fejedelmi ajándékokkal látta el, s magára maradt, akkor aztán új követeket küldött a várba.

Lippa várában nagy volt a rémület, csak a várkapitány Keresztessy Pál nevetett és dudorászott.

Nagy hasát ott süttette a bástyán, s borosan és mosolygó szemmel nézte a síkon a sok katonát. Úgy nézte, mintha az ő örömére jöttek volna, s neki csupa ajándékot hoztanak.

Tetemes nagy kezeit a nadrágja korcába akasztotta, s míg apró kék szemeivel a hadakat bámulta, vastag ajkai füttyszóra dudorodtak, s hangtalanul az ágyúdörgés közben csucsorgatott s fiffengetett.

- Gyere csak ide, fiam - mondta süvölvény fiának, akit magával vitt, mint gólya a fiát, mikor tanítja -, nem tudnak ezek semmit. Barbély György uram, Zsigmond fejedelemnek a főgenerálisa olyan köszvényes ember volt, hogy lépést nem tehetett, csak szekereken ült, onnan mesterkélte a hadat. Idejött a hadunk kedden reggel, szerdán délben már bent voltunk. Ezek meg már harmadnapja csak fogyasztják az ország porát... Kémélik az embert... Hahóóó, hahóóó... az én éfikoromban a port kémélték, nem az embert... Hahóóó, hahóóó... Mer ember van, de álgyupor nem terem a mákfejbe, hahóóó, hahóóó.

Megkondult a déli harangszó.

Erre még egy pillanatig nézett rájuk mosolygó szemmel, akkor megfordult.

- No gyerönk, azóta anyátok megfőzte az ebédöt, hahóóó, hahóó.

Leballagott a várbástyáról, amely befelé menedékes volt, csak kívülre volt meredek. Mert földbástya volt az egész. Ha az ember a sarkát megvetette, akárhol lemehetett rajta.

Lent a pap várta a presbiterekkel.

Kalap leemelve, süvegtelenül várták, s alázatosan szólalt meg a kálomista prédikátor. Kis, sovány ember, de olyan hangja volt, mint az ágyúknak.

- Domine magnifice - dördült meg a hangja -, azonvaló búsulásunkban, hogy ily sorsra juttatánk, esedezően kérjük Domine Magnifice, engedtessék meg, hogy a hívek a felséges Úristen színe előtt megjelenhessenek, és buzgóságosan könyöröghessünk a nagy Úristenhez irgalomért és szabadulásért...

Megfogta a pap szakállát, amely ritkán csurgott le az ábrázatjáról, s mosolyogva azt mondta neki:

- Hallom, pap uram, szól az ebédharang. Gyerünk ebédet enni, mert elhűl a leves.

Ügyet se vetett rájuk, s azok nem merték a nagyurat háborítani. Lehajtott fejjel utána kullogtak, s el nem tudták gondolni, hogy mi dudorászni való van ebben a szörnyűséges állapotban.

- Az volt ám a vitéz katona s derék úr - mondta -, a Barbély György uram őkeme. Száraz kis ember vala, s oly köszvényes, hogy az ujjai felfakadoztak, így a bütykökön, s csurgott belőlük a köszvény sója... De az, ha a köszvényes ujjával rábökött egy várra, annak a falai leomlottak. Akkor aztán lovakra ragadozánk és úgy szaladánk, hogy a török csak úgy ment s ment. Őkeme csak iránzásképpen egyet s egyet bökött, s meg volt nyerve a csata.

A kezében kis fekete veresgyűrűs vesszőcske volt, egyet suhintott vele, s otthagyta a könyörgőket, s ment haza a várkapitányságra.

Csudálkozva néztek utána, s nem mertek morgolódni sem.

Nagy úr volt ez a Keresztessy Pál a várban. Huszonkét esztendeje él itt, mint uruk, s valósággal fejedelmük. Itt már mindenki az ő nevelése, s minden asszony az ő szeretője. Ez a vidám s nagykedvű ember fenékig ki tudja élni ez életet ebben a kis fészekben. Sokra nem vágyott, de a keveset, amit itt bírt, nagyon tudta élvezni.

- No, szépasszony - mondta, ahogy a nagyházba, a tágas ebédlőbe belépett s meglátta sovány feleségét, aki második asszony volt mellette, s akit mindig csúfolkodva szokott szépasszonynak nevezni -, kész-e a leves?

Az asszony haragosan nézett el, ahogy szokta, s dünnyögve mondta:

- Lehet, lehet asztalhoz ülni.

- Hahóó, hahóó - szólt a várkapitány, s ledobbant a helyére, az asztalfőn.

Abban a percben, akiknek kötelességük volt, mind jöttek és leültek az asztal körül.

A várúr éhség nélkül dűlt hátra a székében, s legelőször is fogta az előtte álló megtöltött kupát és inni kezdett. Egy kortyot akart, de ivás közben megjött a gusztusa, s addig folytatta az italt, amíg bele nem akadt a lélegzete.

Akkor letette s várt.

Az étekfogó behozta az étket. Hagymaleves volt. Barna lére, s mindenki számára egy-egy tojás volt beleütve.

A kapitány szedett legelőször. Jól teleszedte a tányérját, s akkor azt mondta:

- Hol van Miska gyermecske?

- Kinn a bástyán, keme után ment volt.

- Az ám, az ám - emlékezett, hogy valamelyik fiával volt az elébb. - Mi keresnivalója van neki ott?... Rögtön érte s bé...

Belemerítette kanalát a levesbe. A vaskos fakanál csapkodta a levest.

- Mikor Barbély György generálisnál valék - mondta derülten -, mondja Barbély úr: gyerekök, ez az élet és az egészség levese. Volt Barbély uramnak oly rakott kamrája, hogy emez hitvány, Illyébül szakadott Bethlehem annak csak a morzsáival is úr lenne... De csak hajmalevesen élt. De ez meg hallom csak aranytál s sütött hús... Azt mondja Barbély úr: ne edd a sok dögöt, mert attul csak a köszvényed hízik... Jövőre még nagyobb hajmásat csenálunk a Kusalyszegbe... Az ott jó főd, úgye, te korhadott Márkus?

Az asztalnál ott evett az udvari személyzet. A gazda, nevének hallatára felnézett, s nagyot böffentett, amit így is lehetett érteni, meg úgy is.

- Ehen.

Az asszony ijedten pislantott az urára, hogy nem bolondult-e meg?... Hogy ez még jövőre hajmást akar csinálni...

De az öreg dudorászva mondta tovább.

- Mer a hajma, a kényeske növevény, annyiba, hogy jó földet akar, víz nem járta magasabb földet. Ahol a hajma megnő, ott minden megterem.

Az asszony nem tudta állani. Kiment a konyha felé, s a hosszú folyosón, amelyen még nyárban is szél fújt, nekidőlt a falnak, és úgy elkezdett zokogni, ahogy a tüdeje bírta. Már biztos, az ura eszét vesztette. Kint az ágyúk egyre-egyre pukkannak, hogy reszket az ajtó, az ablak, s ez a jövő esztendei hajmáról beszél.

Mikor behozták a második tál ételt, ami vastagra nyújtott öreg tészta volt, s letették az úr elébe, az megszurkálta a vellájával s azt mordulta:

- Ezen e, s ezen mér nincs túrú.

- Ugyan az Isten áldja meg kedet, tudja, hogy ma nem fonnyasztottunk.

- Hahá, szépasszony. Mért nem fonnyasztottunk?

- Mér... nem volt időnk.

A tehenek lent voltak a huszárvárban s hogy a külső kerítést, a latorkerítést felégette az ostromló sereg, nem lehetett többet lemenni hozzájuk. Még az is csoda, hogy eddig el nem hajtották a hadak.

Az asszony kedveskedve, mint beteg gyermeknek, mondta az urának.

- No iszen ked így is szereti. Meg van vajolva. Vajom még van két avagy három napra.

A várúr ránézett:

- Szépasszony - mondta -, hahóóó, hahóóó, már a lábodba száradt az eszed; ha tovább így fogyol, elküldelek madárijesztőnek. Még arra jó leszel.

A tizennégy éves kislánya rászólt az apjára.

- Egyék má ke, apám, mindig csak a szája jár.

Az apa megnézte a kislányát, akinek minden szabad volt.

- Hahóó, hahóó - mondta, és soká mosolyogva nézett -, mikor egyszer Barbély úrnál szolgálék, behozzák az öreg tésztát. Kiveszem belőle a magamét, s hát a vellámat emelem, egy hosszú hajszál van rajta... Fiatal voltam, nem mertem mutatni, hogy iszonyodok a hajszáltul... de meg attól is féltem, észre ne vegyék. A szakácsné asszony bele tanált fésülködni a tésztába... Na micsináljak, mán az egyik vége benne volt a számba, mikor észrevettem, a fogam közt a bestye haja. Ottan ottan mindgyán elokádtam magam.

- Ne beszéljen ilyeneket - mondta a kislánya.

- Kezdtem nyelni a hajat.

- Hallgasson mán.

- Nem akar vége lenni. Csiklandozza a torkomat... még egy villával tömtem a szájamba... az öreg tésztát... Akkor vesztemre az asszony rám szól: No, Pali fiam, esznek-e a kopók?... A szám tele volt, s azt vakkantom tele pofával: eszünk, eszünk, nyelünk...

Hátul az asztal végén fiatalabb legények elkezdtek nevetni. A kislány azonban undorkodva fintort vágott.

- Mindig ilyeneket...

- Mi az - szólt az apja -, hát csak nem ijedsz meg egy hajszálkától?

- Jaj, apám, elég volt mán.

- Mér? Nem szeretnél hajszált nyelni?

- Jaj.

- Anyád haját csak lenyelnéd?

- Ejnye mán no.

- Tán az anyádét és se utáltam vóna annyéra, de ott egy öreg olá asszony vót a főzőasszony, ammeg a vajat mind csak arra használta, hogy a haját kenyte vele.

- Jaj, de rettenetes.

- Csak úgy csorgott róla a zsír.

- Ne bántsa már azt a szegény gyereket - támadt rá a felesége.

- Mér? Te is utáltad vóna?

- Ejnye, apja!...

- Mondom, hogy jó olajos hajszála vót. Csúszott.

- Hagyja mán kegyelme.

- Dehogy hagyom, még nincs vége. Nem is vót vége, az egyik vége mán jött kifelé az alfelemen, a másik még mindig a tálba sült. A zsírba... Nincs abba semmi, fiatal embernek mindent meg kell kóstolni, még a vén oláasszonyok haját is...

A kislány nem bírta tovább, ökrendezni kezdett.

- Hát még ha a pervátaszéket kellett volna hurcolnotok, az öreg Barbély nem tudott kimenni a hasa kiürítésére, hanem volt neki pervátája a házba, s nekünk kellett egy Macskásival cipelni. Én attól se iszonyodtam, de az a bizonyos Macskási úgy okádott, mint az eb...

- Meg van kend bolondulva, ilyeneket kell ebéd alatt beszélni?

A várúr ránézett a feleségére.

- Hahóó... Te meg mán egész megkopaszodol.

- Ugyan haggyon má.

- Mán a tetvek se tudnak bújni a fejedbe. Hahó, hahóó...

- Jaj Istenem.

- Hogy fogsz szeretőt tanálni.

Az asszony kitört.

- Itt van az ellenség a vár alatt, ked meg úgy járatja a száját, mint egy taknyos.

Ellenség?!... - kiáltott fel Keresztessy Pál, s felemelte a kupát s nagyot ivott. Mikor letette, véreres szemekkel nézett még mindig mosolyosan a feleségére. - Asszonnak nincs ellenség... Odale az mind szeretőnek való!!! Nem néztél még le, milyen szép magyar fiak...

- Hát én kimegyek... Bora, ereggy ki, apád megbolondult.

- Még hogy ellenség, mikor mind férfiú... Mikor Attila király, magyarok első királya a langobárdok fővárát ostromoltatta, egy Kálmán nevű fővitézével... Hát annak a tulajdon várnak a kapitánya egy szép özvegyasszony volt. A meg letekintvén a várból, meglátja a Kálmánt, s persze mingyárt beleszeretett. Le is izent neki, hogy ha feleségül veszi, neki feladja a várat...

A kislány, aki ki akart szaladni, a mesére megállott, s hallgatta az apját.

- No, feladják a várat, bejön a Kálmán. Meg is tartották mingyárt a lakodalmat s lefeküdtek. Éjfélkor azt mondja a Kálmán, nekem mán elég volt a házasságból, kedves feleségem, de neked, amint látom, nem volt elég, hát egy új férjet kapsz.

- Eredj ki, eredj - mondta az anya a lányának, s az durcásan el is ment, felbiggyesztett ajakkal, az apjára nézve lenézően. Amint az ajtót kinyitotta, abban a pillanatban egy rettenetes dörgés hallatszott be, úgyhogy mindenkiben meghűlt a vér. Bezárt ajtó mellett mégsem hallatszott annyira.

Keresztessy rendíthetetlen nyugalommal ült tovább, s az asztal körül a társaság elhessentette a füle mellett az ágyúszót s leste a beszédet.

De hogy a lánya kiment, Keresztessynek elment a kedve a bőséges meséléstől. Újra ivott, és ahogy róla mondták, fél pintnél kevesebbet nem tudott egyszerre felhörpinteni.

- Így bizám... Éjfélbe második férjet adott a Kálmán a menyecskének, hajnalba harmadikat. Akkor úgymond: No, kedves feleségem, amint látom, te se tudsz jóllakni. Sorra, vitézek... Hahóó, hahóó, közprédára bocsátta a királynét... Másnap délbe aztán azt kérdi tőle: Megelégettél a hunnusokkal? Feleli a királyné: Rajta, csak rajta. Ejnó, vélekede a Kálmán, most jön a tied, az igazi... hahóó, hahóó... leásatott egy nagy szál fenyőszálat az udvar közepére, s felnyársaltatta az asszonyt. Beleültette a karóba, hogy a feje tetején jött ki. Most aztán kedvedre mulathatsz, kedves lelkem, feleség...

Nagy röhögések voltak az asztalnál, akkor Keresztessy hátravetette magát a székben, s elaludt. Nagy feje lekókadt a mellére, s hortyogása hamarosan megbizonyította, hogy vége az ebédnek.

- Fertelmes szájú - zsörtölődött a felesége -, ilyeneket beszélni a lánygyerek előtt.

- Mér - ébredt fel Keresztessy egy pillanatra alvásából -, hagy okuljanak!... Oszt csak azér, hogy te is, te gyönyörűséges, ha szemet találná vetni erre a fertelmes Betlehem Gáborra, akinél csúnyább nincs a világon, így ne járj!...

Akkor felállott, s kardját felcsatolta a derekára.

- De hát nem sokat törődnek az asszonyok avval, hogy milyen nagy rothadott szája van annak, aki őket ostromolja, csak egyebe rendben legyen, igaz-e. Mi, asszony.

Megveregette a felesége nyakát. Szegény sovány asszony a restelkedéstől már szólani sem tudott, pedig megszokhatta volna az ura mellett az ilyen szabados szókat. Örült, mikor az embere kiment a házból, s mingyárt intett a bentmaradottaknak is, intette őket, hogy imádkozzanak.

Felállottak s egy öreg udvari ember elkezdte mondani az Úr imáját s valamennyien könnyes szemmel s buzgón mondták utána az igéket: de szabadíts meg bennünket a gonosztól, mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség, most és mindörökké, ámen...

Bethlen a tűzmesterrel körüljárta a várat Maros-parttól a Maros-partig. Megbeszélték, hogy hol kell még ágyúkat felállítani, hogy jól megrombolhassák a falakat.

Hogy a külső kerítés már megszűnt, a vályog- és földbástyákat, az igazi palánkot akarta széthányatni s a földdel egyenlővé tenni. Legjobban szerette volna, ha az egész várat, Lippát, ahogy van, el lehetne pusztítani, hogy ne maradjon még nyoma se, hogy ha a török jön, akkor annak semmi haszna s öröme ne legyen benne.

Valami ok miatt a rekettyésben kicsit férébb húzódott, s mikor ott felállott, egy halászembert látott meg, aki a sárban hasalt, s nagyon lapult, hogy észre ne vegyék.

- Megájj csak - kiáltott rá -, gyeride.

A pákász odajött.

- Ismered-e a várat?

- Ésmerém, uram.

- Nem tudsz-é bejárást valahol bele.

- Nincsen itten semmiféle olyas, uram.

- Nagy adományt kapsz, fiam - mondta a fejedelem -, ha megmutatod, hogy hol lehet a legjobban megrontani ezt a várat.

A pákász öreg ember volt, csendesen mondta:

- Könnyű az, uram. Könnyű elrontani, ami van, de sok szegény magyar ember siratja meg. Hej, sok izzadság fogja eztet táplálni, míg újfent erőssé lesz.

- Hogy gondolod?

- Hát úgy uram, hogy tik ezt ágyúval szétszórjátok, majd jön a török, s az münköt parancsol ide, hogy helyre igazétsuk.

Bethlen nagyot nézett az egyszerű ember bölcsességén. Körülnézett a vidéken. Eszébe villant, hogy itt mindenütt magyarok laknak, s igazat adott a pákásznak. Ha ő átadja a várat, akkor a török, mert ő maga nem szeret építeni, mind ezt a szegény magyarságot fogja kirendelni sáncmunkára... S ha most rosszul van megépítve a palánk, majd megépítteti a szegény magyar földnépével oly erősre, hogy ne lehessen ezt ily könnyen eldúlni... Mert ma már nem így csinálják a palánkot... Eszébe jutott, hogy mikor Temesvárat most két esztendeje Deák Mehemed basa megrakatta, csak magyarság volt ott is a rab - azt mondta egyszer a basa, hogy bár az egész le volna rombolva, akkor jobban meg lehetne csinálni.

Otthagyta a helyet, s felült lovára s visszament a tábor felé. Meggondolta, hogy kár bántani a sáncot. Hamari munka volt, amit kezdett. Mert ha a vár úgy marad, ahogy van, akkor a töröknek nem lesz kedve ahelyett újat csinálni. De ha egészen eltakarítja nekik itt ezt a rozzant, régi sárkalitkát, akkor olyan erősséget csinál belőle, amit aztán nem lehet ilyen könnyűszerrel újra megvenni.

Meg is hagyta mingyárt, hogy nem kell tovább bántani. Maradjon a vár, csak riasztó lövésekkel kell őket szorítani s arra vigyázni, hogy kívülről semmi élelmet s egyebet be ne lehessen vinni, se éjjel, se nappal.

Visszament a sátorába s rögtön levelet írt Rhédeynek, hogy küldtön küldje a puskaport, mert az övé fogytán. Pedig ha egy két napok alatt meg nem veszi, nagyobb kárt vall, mintha minden pora megmarad.

Folyt aztán tovább a pukkantgatás nagy kényelmesen. Már még azt is sokallotta, hogy a sószállítás oly gyorsan ment, hogy egykettőre annak is vége s akkor mivel húzza ki az időt két hétig. Szerencse, hogy a temesvári török oly lassan indul el.

A nádor nagybeteg.

Haja, szakálla előszült, s már nem fésülte kétfelé állán a szakállt, s nem engedte megnyíratni, hadd nőjön. Szélesen borult az a mellére, s nem volt többé az a hetyke formájú szép ember, mint annak előtte.

Itt állott egy élet végén, s úgy érezte, semmit sem tett, semmit sem végzett.

- Mit enne, egyetlen lelkem - nyitott be hozzá a felesége. - Csináltassak-e egy kis gyenge csibe lemóniás levest?

- Nem kell semmi - intett a nádor -, csak te kellesz, kedvesem... Csak ülj ide mellém, s mondd meg nekem, minek éltem és minek szenvedtem el ezt az egész világi életet...

Az asszony az ura fejére tette a kezét. Megsimogatta.

- Ne eméssze magát, kedves uram, én jóságom, egyék, igyék, aluggyék, nagyságod már megtette, amit kelle, a többi már legyen a másoké... Nyolc lányokat férhe adtunk, hát mit akarsz még?

- Nyolc lányt.

- Nyolcat bizony, s milyen jól. A rokonság is szép és milyen kedves. Kinek vannak ilyen családok, Illésházy, Erdődy, Zrínyi, Battyányi, Révay, Weselini, Osztrosics, Forgách, Balassa, hát mit akar még az Istentül ember, uram, uram, édes egy jóm. Megvan Árva, Lietava, Tokaj, Ricsó, Bicse... Tele van a pince, padlás, kamora. Aranyak ládával, ruhabéli, semmiben semmi szűki nem vagyon. És kegyelmed, édes uram, mégse akar se enni, se megpihenni, hagyja mán aztot az égedelmet, fiunk is, Imricske, milyen jó. Betegsíg elmegy, ílünk, mind hal a vízbe.

Thurzó keserű szájjal nézett maga elé.

- Nincs ország - mondta -, nincs ország.

- Dehogy nincs ország, dehogy nincs ország, urakok azt jól megcsinálnak, csak kegyelmed semmit ne búsulj.

Leült az ura széke karfájára, s egyre csak simogatta a beteg ember fejét, s nézte, nézte, hogy a szeme könnybe lábadt, hogy Thurzónak az a híres szép haja, amelyiknél szebb egy asszony fején sem volt soha, hogy megritkult, megvékonyodott. Nem is volt ideje a sok dolgától, hogy ezt eddig észrevegye, a szemét is behúnyta, ha látta, hogy ne lássa, de most, ahogy simogatta és cirógatta szerelmes urát, most meglátta.

- Milyen szép - mondta -, milyen jó, uracskám, kedveskím, hogy mink is ilyen szípen megíredtünk, mint gyümölcs a fáján. Látod és is öregasszon lettem. Ma is tükörbe níztem magamat - s elmosolyodott. - Tudod mit láttam tükörkébe?... Vínasszony a te kis felesíged, most nem írnál nekem szerelmetes levélkíket... Aj, hagyjuk, ha most látnád engemet előszür, ejnye de csúnya vínasszonyka, nem írok én ennek szerelmeset, írjon neki Belzebúbocska...

Nevettek, csendesen, öregesen...

- Milyen voltál, istenem - mondta a nádor. - Olyan voltál, én édes kis rózsaszálom, mint egy kis rózsa a szárán, egy friss rózsa a maga tüskés szárán...

- Tüsök, no látod, hát az még van - aztatat még megvan - javította ki magát. - Tüsök az igen, rózsa az nem.

- Dehogynem... Olyan vagy, mint akkor voltál.

- Lala.

- Én édes eggyem, soha másnak nem láttalak, csak olyannak, mint mikor legelőször megláttalak. Olyannak maradtál.

- Ez az egy szerencse, hogy neked olyan jó szívecskéd van, pedig de sokat kajdásztam, nem is tudom, kedveském, minek nem utáltál meg.

Thurzó a felesége erős kezét szorította, s a szívére vonta.

- Édes galambocskám, a te szíved az olyan volt, mintha az angyalok szállottak volna le erre a földre, mert soha egyszer is ilyen hosszú idő alatt engem meg nem bántottál, meg nem sértettél, s hogy lehet az.

- Ejnye mán na, mindjárt megharagszok, hogy bánthattalak, sérthettelek vóna, ha jó voltál. Biztos voltál mindig nekem, bizodalmos, mint a jóisten. Én mindig csak úgy biztosan éreztem magamat, mintha tenyeren hordott volna engem két angyal, Gábriel angyal, meg Rafáél angyal, mert erős voltál, kardos voltál, harcos voltál, mégis ilyen jóságos itthon voltál, tréfa voltál, kedves voltál s vagy is.

- Mord is voltam, keserű is voltam, beteg is voltam, hosszú az élet, sok minden előadja magát, de te azt soha észre nem vetted. Ha beteg voltam, ápoltál, ha fáradt voltam, megüdítettél, ha bolondot akartam tenni, visszatartottál. Soha nekem ebbe az életbe rajtad kívül semmim se volt és senkim se volt.

- Nohát még itt vagyok, és mégiscsak búcsálódol.

- Nincs ország, Örzsém, Örzsém, kedvesem, nincs ország, nincs Magyarország.

- Van, van... Aj, dehogyis nincs, mikor van.

- Nincsen. Örzse, nincs. Csak harag van és harc van és gyűlölet van. Hiszen ha az emberek mind úgy szeretnék egymást, mint mi ketten, akkor volna, de az emberek nem akarják egymást szeretni. Három ország öli egymást. Ott a pogány ország, mit tudunk remélni a török ellen. Pedig látod, én jól ismerem ezt a török birodalmat, elég módom volt, hogy belenézzek. Gyenge az és erőtelen, ha mi magyarok összefognánk, mi magunk tudnánk vele végezni. Egész Törökországnak nincs húszezer jó katonája. Az pedig semmi egy ilyen roppant birodalomnak. A többi az mind csőcselék, bunkós parasztokat hajszol fel a török; ha százezer embert kiküld ellenünk, nincs abban ötezer katona, a többi mindenféle tatárcsorda, meg ami az útjukba van, s éhesen hajtják, mint a rothadt árvizet, mégse bírunk velük. Sohase tudtam őfelségével elhitetni, hogy csak egyszer kellene összefogni, s úgy ki lehetne kergetni túl a tengeren, hogy a magja se maradjon... De az nem ért bennönket, nem ért a nyelvünkön, s őfelsége is oly beteg, mint én vagyok, tőle nem lehet segítséget várni...

- Majd jön új király, kedveském, fiatal király, erős király.

- Tudom. Jön új és erős fiatal király, de nem azért jön, hogy megszabadítson minket a pogánytól, hanem azért, hogy elveszítse a mi hitünket. Pedig a magyarok nagyobb része felvette az új hitet, s azt az új király mind ki akarja irtani, pedig az ember szíve, ha megismerte az igaz istent, jobban ragaszkodik ahhoz, mint az életéhez, igaz?

- Igaz, kedveském, igaz.

- Ott az erdélyi fejedelem, az a mi hitünkön volna, de attól még jobban félek, Örzsébetem, mint az új királytól, mert az nagyon is egybe van a pogánysággal. S nagyon is erős, magabízó és feleségével nincsen jó érzésben... Hallottuk a biztos hírt felőle, pedig olyan embernek nem tudok hinni, semmi jóságának, aki a feleségével s olyan jó asszonnyal, mint Károlyi Zsuzsa, oly igen rossz viszonyokban él. Mert az jó asszony, szorgalmas asszony, csendes asszony, de ennek a kevély fejedelemnek csak a nagyra néz a szeme; nem szeretem... Nem bízhatok benne, mert beszéllettem ama pappal, aki őket eskette, az öregember volt, s megmondotta nekem már akkor, ennek a házasságnak jó vége nem lesz. Túlságos volt a szerelem, csak égedelem volt. Úgy rohant rá az árva leányra, mint a filiszteusok, fegyverrel s fustéllyal, s bátyja is tudja, Károlyi Mihály, megmondta neki: Zsuzsa, vigyázz, emez ember mellett csendes életed nem lesz... Hát lett?... Hiszen alig vannak együtt. Kisebb gondja is nagyobb, minthogy egy asszonynak adja az életét. Semmiből lett emberhez ne add a lányod, mert annak a vagyon és a kincs és a hatalom több, mint a házi boldogság... Mindenki csak avval párosodjon, aki az ő fajja. Holló hollót szeressen, ne galambot, mert ha megéhül, semmi neki bekapni maga galambját, mert azt mondja, ezt én találtam magamnak, s ha kell, van galamb és tollas állat örömömre mindig...

- Jó hitbeli ember, kedveském, mindennap bibliát olvas.

- Bibliát olvas... De mit olvas ki a bibliából... A bibliában sok minden van, s akinek nincsen szíve, az csak a maga hasznára olvassa a bibliát. A bibliában harcok vannak és rablások és kegyetlenségek. De aki nem akarja, nem olvassa ki azt, hogy a harcnak megaláztatás a vége, a rablásnak büntetés, a fertelmességnek hetedíziglen való megbüntettetése... Ki a feleségét veri és kínozza, az nekem nem ember.

Az asszony szorosabbra ölelte az ura fejét, úgy odaszorította nagy melleihez, de oly gyöngéden, hogy az, mint egy hattyúpehely párnára, úgy érezte lefektetve magát szerelmese szerelmes szívére.

- Lengyelország egy nagy tűz, Moldva, Oláhország egy nagy szerencsétlenség. Körös-körül csak betegség és veszedelem. Az erdélyi fejedelmek szeretnek a zavarosban halászni, mind István király útjára akar menni. Szájukban maradt az íze, hogy királyok lehetnek, pedig akkor elvesztik a kis Erdélyt, és rámegy a kis csalétek a horogra akasztva, ha a nagy halat akarják megfogni vele. S ami egynek sikerül, nem szokott az másnak sikerülni, s István király is, mikor Lengyelbe ment, maga helyett csak vajdát hagyott, s nem is tudott többet erről a szegény kis országról. Nem lehet hát nekünk az erdélyi fejedelmekben bízni. Mit tehet minekünk egy Bethlen Gábor, ha mind az egész világot meggyőzi is. Semmit, bizony mondom, semmit.

- Mindig csak nagyokon jár ez a kis eszecskéd, kedveském - mondta az asszony szomorúan -, ez a te betegséged, s ha te ettől szabadulhatnál, még a lábacskád is meggyógyulna.

- Igazad van, kedves, de nem szalaszthatja ki az ember a lelkéből a nagy gondokat. Orvos megorvosolhatja a beteg lábat, de a főgondot csak az élet orvosolhatja meg, s az élet nem akar a magyarok orvosa lenni... Mert ide figyelj: még ha arra kerülne is valaha, hogy egy erdélyi olyan nagyszerűséggel vigye a sorát, hogy fejönk legyen: ki akarna neki lábakapcája lenni. Ő maga csak rablásnak és hatalomnak nézné az egész győzedelmét, s le akarná teperni és igázni a mi fejünket, pedig itt régi, hatalmas nemzetek vannak, s az emberek vérében benne van, hogy nem akar megalázkodni a magánál kisebb rend előtt. Hiába jöve ide egy Bocskai; itt volt és Bécsig járt a hada, ki volt az, mi köztünk, aki szívvel s lélekkel a pártjára állt. Senki. S nem is lesz soha a jövendőben se. Nem tűrünk magunk közül való királyt s urat. Nem mondom, egy Mátyás király urunk volt, s királyunk, és dicsőséges volt és okos és győzedelmes. De ellene is mindennap pártot ütöttek az uraimék, és soha el nem fogadták királyokul. Pedig annak már volt egy apja, a kormányzó Hunyadi. De kije van ennek a csekély Bethlehemnek. Farkas, apja, annyi volt, mint a mi liethavai várnagyunk. Hogy lenne az, ha Poghrányi uramnak fia, fiamnak Imrének ura s királya akarna lenni? Vannak Erdélyben régi Bethlenek, de még csak hírüket se halljuk, s ők még csak rokoni kezet se nyújtanának ennek, ha szinte úgy híjják is. Nem mondom, ha gyerekei volnának. De nincsenek. Isten elvette tőlük, és Zsuzsannának többet fia nem lesz, se semmi gyereke, s nem tudom, nem-é eme Gábor az oka, hogy felesége meddővé lett, beteggé és szerencsétlenné. Sokféle betegségek vagynak, amiről mi csak hírből tudunk, de afféle katonaember hurcolja, mint a ragadó pestist... Én soha is rajtad kívül asszonyt nem esmértem...

Az asszony még melegebben és hálásan ölelte urát. Már úgy ölelte, mint drága jó gyermekét.

- Ez embernek az asszony oly semmi, mint a kis virág, akit leszakaszt. Ha Isten elvenné tőle ez angyali Zsuzsannát, másnap már új asszony után nézne, de nem ám szíve szerint többet, hanem ahogy az országszerző hatalom diktálja... Ilyen emberre bízni magunkat országul, akinek sem hite, sem becsülete a maga fészkében...

- Istenfélő és jó vallásbéli - ismételte az asszony.

- Istene egy van: a politikum.

Soká tűnődött, aztán folytatta:

- És senki sincs köztünk, akire gondolni lehetne. Itt van e szép, fiatal Eszterházy. Hogy nagy feleséget kapott, nagy ember lött. Feleségével mindent nyert. Vagyont, amilyen utánunk nincs még egy e hazában. Derék, csöndes ember, okos is. Jó szolgája lesz urának, mert tud akaratán erőt venni, és nem forralja a véreket, s csak azt kívánja, hogy ami ilyen könnyen ölébe pottyant, azt el ne vesztegesse. Ilyen emberekből lesznek a nagy famíliák teremtői. De ez nem fog soha szembeszállani az erdélyivel. Ha a sor úgy kerül, s az uralkodásra jut, lesz annak is szolgája, de elébb mindig meg fogja ítélni, nem jobb-e a holnapot megvárni s az Ausztriai-ház mellett kitartással a jövendőt szolgálni... A többinek álma sincs országos dolgok felől. Nem is tudom, kit lehetne nádorrá tenni, hogy abból haszna legyen a hazának...

- De hiszen van nádorkánk, kedvesem, itt vagy és mindeneket oly okosan megcselekszed.

- Pázmány - mondta Thurzó. - Ez volna még itt, az egy Pázmány. De ez csak olyan pogány, mint ama Bethlen. Ez is onnan származott, Erdélyből, Biharból, s gyerekkorában kálvini levén, ma a legnagyobb farkas ellenük, minden farkasok közt. Ha ez világi marad, akkor most Bethlennek nagy dolga volna, s nem is volna talán fejedelem, mert Pázmány ülne a székiben. Nem pap ez, testvérkém, hanem kardos vitéz.

- Fiskális.

- Az. Nem a békesség szolgája, hanem a harcé. Nem csendesít, hanem gyújtogat. Isten ne adja, hogy pap létire kinyújtsa a kezét a nádorság felé, mert akkor két farkas fog osztozni az ország felett, s nem tudom, nem-é ez lesz a bírósabb. Nincs országunk, Erzsébetem, csak azt mondom neked, semmi országunk nincsen.

- Mondta kedveském a liethavai várnagyot. Csúnya ember. Nemszeretem-ember; fertelmes.

Thurzó elgondolkodott. Ez az ember neki is régen nem tetszik, de nincs ereje többé változtatni embereket. Harcolni... Nem...

- Kis dolgok ezek, kedvesem. Hagyjuk most a kis rablókat, mikor a nagyok miatt fáj a fejünk... Lophat tíz tehenet, száz disznót, el nem lophatja az uradalmat...

Míg ők itt tanácskoztak s tűnődtek az ország sorsán, néhány lovas állott meg a vár kapuja előtt.

A főkapitány emberei. A nádornét kihívatták, s ő nagyon meg volt illetődve, mit csináljon, hogyan szóljon az urának. De muszáj volt, s kezét tördelve, mégiscsak bement hozzá, mert látta, hogy itt nagyon is nagy s halaszthatatlan dolgokról van szó.

- Kedveském - nyitott be tehát.

A nádor egy könyvet tartott a kezében, amit fia, Imre küldött Wittenbergából. A könyv barna bőrkötésű volt, s arany domború nyomással préselve. Ujjaival simogatta a fedél közepén lévő finoman metszett, domború képet, amelyen két apostol ült egymással szemben, felettük a szentlélek jelképe. Ujjainak bögye súrolgatta a betűket, amelyek kinyomódtak a borjúbőrben, s gyönyörködve mondta a feleségének:

- Csakhogy Imrénket visszakapjuk, lelkecském.

Az asszony nagyot sóhajtott, s el is felejtette, miért jött be, ha a fiát említették, pláne az ura maga, akkor már boldog volt, és sírt. Könny jött a szemibe. Akkor ő már nem bánt semmit, csak egyetlen fiáról szólhasson és hallhasson.

- Angyali gyermek - mondta tűnődve a nádor -, a gusztusa is olyan, mint az angyaloké. Nézd ezt a könyvet, ha az ember nem is olvassa, csak az maga, hogy ilyen dolgokat szeret, valóban neki Mátyás idejében kellett volna élnie, mikor a tudománynak becsülete volt ebben az országban. Eszterházy is kedveli a könyvet, s vesz és szerez sokat, de neki az csak olyan, mint valami ékszer, amellyel dicsekedni lehet, de a mi fiunk akár tudós is lehetne... Inkább lenne tán tudós, mint harcos és keményen viaskodó ember... Féltem a gyermeket, hogy ha nekem nem lesz elég időm rá, hogy megismertessem ennek a világnak sok gonoszságával s hiábavalóságaival, fog-e tudni ő maga ítélni s megvédelmezni magát minden rosszaságtól és kegyetlenségtől. Sokat fog csalódni. Hisz az emberi jóságban, s ezért azok, akik színnel és hízelgéssel közelednek hozzá, el fogják venni az eszét. Gazdag fiúnak pedig az a sorsa, hogy mindenki csak hasznáért megy hozzá, s ott is megcsalja, ahol nem vélné... Nem tudom, hogy fog az ország dolgaiban részt venni magának. Vagyona s birtokai és hatalma miatt hamar rá fogják csábítani, hogy beleavatkozzék a fődolgokba, pedig szegény fiam ezt az egyet, félek, nem bírja el.

- Olyan szép a szentecském, képre írni kell.

- Szép és jó szív. Ez a kettő az, ami nem kell a világ nagy harcához. A szépség, az feléje vonzza, mint a lépes mézre, a csábító sziréneket, s a jó szív zsákmánya a gonoszoknak. Olyan, mint egy szál liliom a dudvák és bogáncsok közt...

- De ugye Wittenbergában mily szépen megállotta helyét lelkecském, kisfiam.

- Igen meg vagyok vele elégedve, mert tudott fejedelemfi lenni, annyi ezer deák világában, és semmi kedvetlen hírt nem vettem felőle. De ha hazajön, s reámarad a világ minden dolga, ki tudja, bír-e vele... Hajlékony s ítélete még nincs. Őrizze Isten, hogy az erdélyivel össze ne kerüljön...

- Hitbéli ember - mondta makacsul a nádorné -, inkább Eszterházy Miklós barátságátul féltem lelkecskémet, uram.

- Eszterházy... Nem szeretem... Már megmondtam Illyésházynak, tíz esztendővel ezelőtt: ezt a fiatalembert Isten ellenünk neveli, bűneink miatt... Nem most támadt ez, hanem a nagyszombati kollégiumban már... Mert mi oly bűnösök vagyunk, hogy a mi uraink protestáns létükre zárdába adják lányaikat és jezsuitákhoz a fiúkat... Eszterházy Ferenc is későn ébredt fel. Akkor tagadta ki fiát, hogy nem ismeri vérének, mikor az már kitért?... Akkor lett volna esze, mikor gyermek volt, s ne adta volna jezsuiták kezébe... De ezek a kálviniak különösen csak úgy veszik a hitbeli dolgokat, mintha nem is volnának... Nagyon türödelmesek nekem... Illésházy nádor uram könnyezett e fiúért... Már akkor mondta nekem, nagy vesztesége a mi relígiónknak, hogy ez a gyermek elveszett... Drága juhocska volt, s azért is küldte el messzire, egészen Munkácsba, hogy a sógoránál, Mágócsynál kikerüljön a pápistaságnak fészkiből... Úgy gondolta, hogy abban a nagy, erős hitű világban a protestáns szív felébredik még egyszer benne... Isten nem úgy akarta, hanem a vérnek lángjával megbolondítván az özvegyet, ennek kezébe adta a nagy hatalmat, hogy ellenünk vitézkedjék... Nagyon félek ettől az úrtól...

Czobor Erzse asszony már tűkön ült: meg kell mondania, hogy itt a főkapitány secretáriusa.

- Uracskám, ne gondolj már te relígióval s országgal.

- Nem gondolok senkivel és semmivel édesem, csak veled, a te jóságos szíveddel.

- Ugye, s nem akarnád fogadni sem ország emberit.

- Dehogyisnem, nádor vagyok. S van valaki?

- Ennek a Forgáchnak embere. Oly sürgető.

A nádor idegesen ült fel, és egy percnyi késedelem nélkül kívánta, hogy jöjjön be.

- Aztán nagyon szívire hagyja kegyelmed.

- Nádorispánok vagyunk, nekünk, míg a koporsóban nem fekszünk, nem szabad a bajok és veszedelmek elől fülünket behunyni.

Mikor a követ belépett, rögtön mondta:

- Nagyságos uram, méltóságodnak király urunk levelét hozom.

A nádor megolvasta a levelet, és visszasietett a párnákra. Csak nagy sokára szólalt meg, felesége sürgető könyörgésire:

- Itt rossz dolgok vannak - lélegzette -, aki Bécsben van, az nem jó úton van.

A nádorné reménykedve babusgatta, párnáját igazítá, őt magát legyezgeté, s könnyesen kérte, mi az.

- Őfelsége parancsot ada... Homonnay felülésére.

Soká feküdt szinte lehelettelen, akkor legyintett:

- Nádorispán vagyunk, de betegek vagyunk... Nadrágot adnál s csizmát... Felkelünk.

- Az Isten szerelmiért.

- Őfelsége hadra parancsolt... Ennek meg kell lenni.

S vékony, aszott lábait a paplan alól kieresztvén, hozzáfogott öltöztetni magát.

- Őfelsége éppen olyan beteg, mint mi vagyunk, s őfelsége hadat rendel... Nekünk ott kell állani a hadak élén... Soha egyszer is ki nem vontuk magunkat.

Thurzó Györgyné, Czobor Erzsébet kezeit tördelte, és sírva öltöztette szerelmes urát.

Károlyi Zsuzsanna egész napi munkájától fáradtan vonult vissza késő éjjel kisded szobácskájába, ahol az építkezések alatt meghúzta magát.

Kétkarú gyertyatartó volt előtte, s ahogy leült az asztal mellé, amelyen kézimunkái voltak, s papírok és számadások, csak leült magának, kezeit ölébe tette, s csüggedten nézett maga elé.

Már mindenki kifáradt mellette halálig, s a népek alig várták, hogy a fejedelemasszony visszamenjen szobájába, úgy siettek alvóhelyükre még a kemény férfiak is, mint a kihajszolt állatok. Mert körülötte mindenki kifáradt, csak ő szerette volna eggyé tenni az éjszakát a nappallal. Ott állott felettük, míg a nagy fákat vontatták s köveket hordták, mert a szekerek megkéstek, s ő úgy gondolta, hogy az éjszakára mindent rendbe kell tenni, a szekereket s lovakat s bivalyokat felszabadítani, hogy reggel korán újra lehessen nekik kezdeni a dolgot. Nem hagyta azért, hogy a rakott szekerek ott álljanak az éjszakán át, s hogy másnap egész délelőttöt ellopjanak azzal, hogy mindent lerakosgassanak: még éjszaka elvégeztette.

Hogy neki ezt kell csinálni, míg az ura Isten tudja micsoda szörnyűséges munkát végez, amit elmondani s elgondolni sem lehet.

Hozták a hírt, hogy a fejedelem milyen komolyan veszi az ostromot, s hogy a várbeliek nem adják meg magukat, hanem oly vitézséggel harcolnak, hogy az Isten csodája.

És a szíve a harcolók mellett van, s nem ura mellett. Óh, hogy neki kell bírájának lenni a maga urának s fejedelmének, akinek eddig minden lépése s minden gondolata szent volt előtte. De most nem tud s nem tud vele érezni. Most először életében.

- Jaj istenem, istenem, én teremtő egy istenem - kiáltott fel, mert meg kellett szabadulni egy hanggal a nagy magánosságban a feszítő és nyomasztó rettenetes fáradtságtól és bánattól. - Legyen úgy, ahogy te akarod, s ne úgy, ahogy én.

Nem lehetett ezt véges emberi ésszel elérni, mit akar ez az ember... Ilyen nagy költség és fáradság s ilyen vérontás és ilyen veszedelem. Még a végén ott veszíti magát, mert mondják a szószólók, hogy ő van mindenütt a legelső helyen, hogy úgy jár a vár alatt, hogy bármelyik percben utolérheti egy golyó, s ő akkor itt marad magában, ebben a rettenetes világban... Ez az ő sorsa, s ez az ő vége...

Már úgy szégyellte magát uráért, mintha rabló és gyilkos lett volna, s a haza egyetlen árulója, mert nem mert már emberek szemébe sem nézni, mert mindenkinek a pillantásából azt olvasta ki, hogy őt is felelőssé teszi, lészen az asszony egy urával, hogy ő is olyan hazaáruló, mint Bethlen, aki arra vetemedett, hogy maga várát ostromolja, hogy a pogánynak adja... Erre jutni s erre süllyedni, rettenetes.

Okolicsányi volt az egyetlen, aki urát mind csak védelmezi előtte, s azt magyarázza, hogy jól van, s annak úgy kell lenni. De mit tud ez a szegény kis Okolicsányi, aki csak jó és kedves és szorgalmas. Fáradhatatlan az építkezéseknél, s vele versenyt senki nem dolgozik, csak ez egymaga. De egyebet nem tud mondani, csak azt, hogy: bízzék nagyságod, kegyelmes asszonyom, bízzék, mert Bethlen Gábor csak egy van, s ha eddig mindent jól tett s jól akart, most meg is fogja hozni Isten ennek jó végét.

Mit ér ennek az egy embernek a vigasztaló szava, ahhoz képest, hogy itt mindenki, mint a láncos ebek, vicsorognak. Ha egy szekeres az állatot az ostorával veri, már úgy érzi, neki szól, ha a fáradtságtól a nagy szálfák cipelésében káromkodást hall, már azt hiszi, ellene szájal.

Mint a nagyenyedi tímárné, aki miatt el kellett jöjjön Enyedről... Iszonyú emlék... Másnapon, hogy ura elment a hadakkal, ő lement a piacra s vásárolt. Mindenki ott jött-ment, s ő is megnézte udvari asszonyával az eladó holmikat.

Szép ludakat látott, s megvette. A két darabont kísérte, s már át is vették a ludakat. Azután récéket vett, s látott két szép halat.

Kérdi, hogy adná az ember?

- Tizenkét dénár.

- A kettő?

Az ember nem esmeré a fejedelemasszonyt, s elkezdett kiáltani, hogy egy s egy lenne benne tizenkét dénár.

- Azért nem kell kiálts, fiam.

- Hát hogy lehet azt még mondani is, hogy két ilyen hal legyen tizenkét dénár... - s nagyon vergelt.

Ő csak annyit mondott:

- Nem veszem meg, drága.

Evvel tovább lépik, s akkor egy kövér tímárnéféle csak odasuvad a halhoz, s mondja felszóval:

- No ha a fejedelemasszonynak drága, nekem bizony nem drága.

Erre ő meghalványodott. De a tímárné, azóta mondták, hogy csakugyan tímárné vala, így szól:

- Lippán olcsóbb légyen a hal!

Erre ő csaknem elájult, s otthagyá a piacot, és felment a szállására és sírt.

Nem bírt tovább egy napig is Enyeden maradni, hanem hívatta Okolicsányit, s mondta neki:

- Okolicsányi, uram kegyelmedet udvarmesterünkké tette. Indítsa kegyelmed az udvart Fejérvárába.

- Mért, nagyságos asszony, ott még semmi sincs készen nagyságod elfogadására.

- Csak el, csak el, soha többet Enyeden meg nem maradok.

S nem magyarázott, és nem hagyott békét, másnapra fel kellett rakni a szekereket, s ment Gyulafejérvárra, hogy ő maga siettesse legalább az építéseket. Enyednek többet nevét sem kívánja hallani.

Még várta, hogy talán az enyediek eljönnek könyörgeni, de senki semmit nem tett, pedig lehetetlen, hogy a hal vásárlásának híre ne lett légyen.

Azóta mind csak emészti magát a hal s az asszony és Lippa miatt. Merészlette neki azt mondani egy asszonyember, mikor ura életit ment veszíteni az átkozott Lippába, hogy: "Lippán olcsóbb légyen a hal."

Ezt ő úgy értette, hogy egész Enyed egy húron pendül, és senki nem akarnája Lippát a töröknek megadni, még a kövér tímárnék sem.

De erről senkinek egy szót is nem szólott, csak maga lelkit emészté igen.

Most is soká ült itt a setétben, egyetlen szál viaszgyertya mellett, megmerevedve, annyira, hogy végtére dereka s csontja mind megfájdula, s arra eszmélt, hogy egyet mozduljon.

Borka, vénasszonya bejött, s őt vetkőztetni kezdé.

Hagyján.

Egyszer csak ott feküdt az ágyában.

Egy pillanatra el is aludt, akkor felijedt.

Rettegő félelem fogta fel az idegen helyen. Hogy került ő ide, s mi keresnivalója van neki itt és ebben az egész világban.

Hangosan zokogni kezdett, s a zokogásnak nem akart vége szakadni. Oly csukló és keserves sírással verte magát, hogy megszakadt volna a szíve, ha valaki látja. S ezt nem látja az ő ura, az ő társa. Nem tudja, hogy ki ő, s hogy mit szenved...

Addig sírt, míg újra el nem aludt. Akkor iszonyú álmot látott. Azt látta, hogy ura fényes és ragyogó fejedelmi palotában lakik, s a trónuson ül. Riadtan s rettegve nézte, ki ül mellette, és íme, nem ő ült ott, hanem egy idegen nő. Roppant fényességben és ragyogó ruhákban s ékszeresen és gyöngyösen s kipirosított arccal, s ez nem ő volt, hanem egy soha nem látott idegen asszonyi teremtés.

Sikoltani akart, hogy ez az én helyem, de nem bírt sikoltani és nem bírt üvölteni s nem bírt megmozdulni, mert akkor látta, hogy ő halott és koporsójában fekszik. S a koporsónak üvegfedele van, és nem lehetett többet megmozdulnia.

Oly szörnyű akarat volt azonban benne, hogy felszakította a koporsó fedelét és ordítás szakadt fel torkából.

Felébredt.

A gyertya égett mellette, s a kis szobát találta, ahogy este lefeküdt.

Iszonyodva nézett körül az idegen bútorokon, s halálos fájás volt a szíve táján...

Hát még a halál sem fogja megmenteni attól, hogy lássa a maga szenvedését. S akkor a teste elkezdett remegni. Nem tudta, mi ez a remegés, csak a fogai összeverődtek, s a testének legkisebb porcikája is úgy volt, mintha valami rettenetes rázás reszkettetné.

És ekkor elkezdett látni. Látta a nőt. Látta annak a keskeny arcát és a vidám szemét. Báthory Annát látta oly tisztán behunyt szemeivel, mintha itt volna előtte, s olyan új ijedtsége volt, hogy felnyitotta a szemét, s akkor semmit sem látott, csak megint ezt az idegen szobát, ahova nem tudta, hogyan került.

Hideg verejték lepte el az egész testét.

Valakitől egy kancellistától, akivel levelet küldött ura, hideg, tiszteletteljes formás levelet, nem neki szólót, hanem a fejedelemasszonynak írottat. Rendelkezést, hogy a harmincadosok dolgában mit kell neki végeznie... Attól a gonosz kancellistától azt kérdezte, hogy igaz-e, hogy a fejedelem oly fáradhatatlan és annyi rengeteget dolgozik. S a gonosz, gonosz ember azt mondta: Igen, de napszálltakor a fejedelem eltűnik, s csak a napkelte után jön meg.

Akkor értette, tudta ura szokását, hogy mindig levelet ír, s meg volt nyugodva, hogy legalább addig nem éri veszedelem.

De most valami más ütött a szívébe: lóháton Ágota nincs oly igen messze...

Nem lehet! Szent Ágota, túl Szeben várán igenis nagyon messze van Illyétül is, nem Lippától, s mégis ebben a szörnyű éjjeli harcban, ahogy a sátánnal és a gonosszal viaskodik, látta, hogy napszálltakor Bethlen Gábor lóra ül s meg sem áll... Jaj, nem igaz, nem igaz...

S megint új borzalom, megint új tűz, mintha a pokol tüze égetné... Hátha igaz... Hátha minden éjszaka Ágotára lovagol... A hegyeken keresztül... S látta urát, hogy az ő Dévájuk alatt ellovagol, suhanva mint a szél... Az alatt a Déva alatt, amelyiket ő oltalmazott neki sok ezer katona ellen, akik lent a völgyben tanyáztak, és ágyúval lőtték feje felett a fedelet... Jaj, hogy el tud menni ez alatt a Déva alatt, és vágtat a buja szerelem miatt, és már ő sírni sem tud, csak fekszik merevedetten s lélektelenül és érzi, hogy vége a világnak, a boszorkány viszi, vonja, eltépi tőle az egyetlen szerelmesét. Napfényén két nap út, éjjel a holdfénynél két óra neki!...

- Gábor... Gábor... - verődik ki a hang a foga közt... - Boszorkány az... egyetlenem...

Most hirtelen felül.

Fogait összeszorítja, s elszántan arra gondol, hogy felkelni, azonnal felkelni. Felverni a darabontokat, s menni Ágotára, és fegyverrel ostromolni meg azt a gonosz boszorkánybarlangot, s ott fogni s megölni a kettőt.

Lábait leereszti az ágyról, s ettől a mozdulattól megjózanodik.

Körülnéz kiapadt tekintettel. Ah, az nem lehet, hogy ő a világ szájára adja urát. Megrázza magát s visszafekszik, mereven, mint egy halott. A verejték egyre erősebben hull homlokáról, s azt hiszi, mindjárt meg kell őrülni.

Csak már reggel lenne. Csak már érezné a napsugarat. Hogy megszabadulna a rémektől.

Megnézi az órát. Éjfél.

Hát csak egy órája, hogy ebben az idegen ágyban vergődik. Mikor lesz még reggel.

Bethlen vidáman s jó kedvvel ébredt. Jól aludt, mert az este megjöttek a hírek, hogy a budai pasa megmozdult, s hadakat szállított Szolnokra, és parancsot adott az egrinek is, hogy minden népével Fülekre szálljon.

Boldogan mosolyodott el. Ha ezt meglátják odafent a nyúlszívűek, Forgách Zsigmond, az országos főkapitány, meg a nádor, ez a beteg hipochondrita, képzeli, milyen rémület van most ott mindenfelé.

Maga se hitte volna, legvérmesebb reményeiben sem, hogy ilyen villámgyors lesz ez egyszer a basa.

Amint lován körüljárta a tábort, ahol a gyönyörű hajnalon mindenki friss volt és vidám, s pezsgett az élet, lovasok jöttek a Maros felől. Három lovas jött, s mikor beérték őket, már messziről jelentették, hogy itt vannak Váradról a puskaporos szekerek, de belesüppedtek az éjszaka az iszapba, s előfogatot kértek, hogy kivontassák.

Bethlen nevetett, rendelkezett, hogy menjenek értek.

Még soha nem érezte magát ilyen boldognak életében.

Most úgy látta, egyenes lett az útja s minden rendben van. Mintha az egész török birodalom egyszerre a lába alá szédült volna, mint egy oroszlán, amelyik a csizmáját nyalja.

Felnézett a vár felé, amelyik alig emelkedett ki a tájból. Ott a mocsarak megett, a romlott kis fészek.

Már tegnap délután elfogyott az utolsó tonna pora is, azóta csend volt a Maros-parton. Hiányzott neki már az ágyúdörgés, olyan volt fülének a csend, mintha betegség volna.

Igaza van a halásznak, nem kell lerombolni a várat, mert akkor még erősebbet épít a török. Muszáj neki megépíteni, mert ez a legfontosabb pontja a Maroshátnak, itt várat kell tartani, hacsak oda feljebb Jenőt is oda nem adja, mert akkor viszont mit sem jelent a Maros. De jól van ez, ide kell őket láncolni, megkötözni a Maros kötelével, s azon túlra nem fogjuk ereszteni többet a komékat.

Újra követeket küldött fel a várba, hogy beszéljenek annak a vén bolond Keresztessynek a fejével. Adja át a várat, úgy sincs értelme ennek a herce-hurcának, örüljön, hogy meg nem haragította a fejedelmet még ezidáig. Neki magának a tordai főispánságot ígérjék és a mezei hadak kapitányságát.

Bojthy csodálkozva nézett a fejedelemre.

- Nagyságos uram, nagyságod tudna főhivatalt adni egy ilyen embernek, aki ellensége most is ebben a percben?

Bethlen elmosolyodott.

- Keresztessy Pál régi híve a fejedelmeknek. Katonasághoz ért. És kedves, derék ember.

- Akkor most mért ilyen ellentartó?

- Úgy gondolja, kötelessége.

- De ha énrajtam állana, nagyságos fejedelem, én ugyan nem kímélném a bestyét, aki az országnak és a fejedelemnek ilyen nagy költséget és veszedelmet szerzett.

Bethlen elmosolyodott.

- Nézd csak, Bojthy uram, a nagy Isten akaratából történik ez világon minden, és minden úgy van jól, ahogy ő akaratja.

Nem szólott tovább, mert érezte, hogy ez az ember, aki a maga tudós elméjével azért mondhat többet neki, mint más, mert udvari histórikusnak van ide felfogadva, míg meg nem jő Bocatius, azt hiszi, amit leírt, az az igazság... De milyen szörnyű volna az, ha egy ember se akadna az országban, aki ellene mondana, ha egy régi magyar várat oda akar adni a töröknek. Az volna csak a rettenes. Most, hogy már ilyen szépen eligazodott minden az ő akarata szerint, s a budai basa megmozdította a nagy, nehéz török birodalmat az ő javára, most nagyon jó neki, hogy vele szemben még ott áll a vár, s hogy nem adják meg oly könnyen. Vajon ha csak egy levelére odaadták volna, tudott volna-e ő ilyen hatalmat gyakorolni Aly basán? Bizony nem... Mindennek úgy kell lenni, ahogy az Isten akarja, mert ő tudja legjobban, mi válik javunkra. Jól tudják azt a törökök, hogy mi a magyar vitéz. Azért szerződnek és imádkoznak azon, hogy a magyar várakat odaát csak német kapitányokra bízzák. Maguk a törökök nem sajnálják Bécsig követet küldeni egy-egy vár kapitánysága miatt és ajándékot s akármit, csak hogy kitúrjanak egy-egy magyar kapitányt az állásából, mert tudják, ha egy Győrnek nem magyar a kapitánya, akkor ők nyugodtan alhatnak, mert az idegen kapitány nem törődik a török elleni harcokkal, csak az előmenetellel s a vagyonszerzéssel s csak arra valónak tekintik az állást, hogy minél hamarabb megrakodva tudjanak visszamenni a provinciából, születési helyükre, hogy ott szép csöndesen megéljenek a ragadományból, amit innen visznek. De a magyar kapitány maga hazáját védi, s csak arra van gondja, hogy megtörje a kígyó fejét, hogy hazáját megszabadítsa a veszedelemtől s ha lehet, örökre... Jó az, hogy ez a Keresztessy ilyen nagyszerűen szembeszáll a maga fejedelmével. Jobban szolgálja evvel a hazáját minden engedelmességnél...

De ezeket nem mondja el Bojthynak, mert úgysem értené, s ha megérti, annál rosszabb. Vannak dolgok s gondolatok, amiket nem kell senkinek az orrára kötni. Azelőtt ezeket a feleségének el szokta mondani.

Nagyot sóhajtott, de ma nem volt kedve semmi szomorúságra. Oly boldog volt, s úgy tele volt a szíve, hogy mindennek csak javát akarta s mindenben csak a jót kereste.

- Mondd meg uram, hogy az altorjai uradalom most vacantiában van. Ha Keresztessy Pál okosan viseli magát, akkor övé.

Bojthy sötéten nézett maga elé, de nem mutatta meg. Azt gondolta, hogy a fejedelmek mind egyformák. Annak, aki hűséges, nem ad a fejedelem, csak annak, aki ellensége, és azt meg is meri mutatni.

- Mondd meg, Gáspár uram, hogy jövő kedden lesz az utolsó ostrom ellenük, addig hatalmasan kitarthat. Mi parancsot adtunk, hogy a várban egyetlen embernek sem szabad megsebesülni s meghalni. Úgy visszük az ostromot, hogy csak a vár ellen harcolunk, nem a benne levők ellen... Megértetted?... A mi ellenségeink a falak és nem azok, akik védelmezik... Úgy tekintünk odabent minden katonánkra, mint idekint, s Keresztessy uram vegye listára azokat, akik jól viselik magukat, s azokat, akik nem jól viselik magukat... Mi pedig meg fogjuk az ostrom után jutalmazni azokat, akik vitézek módjára küzdenek, de megbüntetjük, s akár fejét vesszük azoknak, akik gyáván és alattomosan, és pernahajder módra becstelenkednek.

- Mert odabent is a mi seregünk mindenki, mint idekint, s a várvédelmezőknek éppen olyan mértékkel kívánunk mérni, mint a vár ostromlóinak... Tudni akarjuk, hogy a magyar nem puhult és nem aljasodott-e még el, hogy Losonczy István vére él-e még. Lehet-e a magyar kardra úgy számítani, mint ötven évekkel ezelőtt, nagyatyáink idejében. Mert az én nagyatyám is ott harcolt Temesvárában Losonczy urammal, s mi sem akarunk nála kevesebb nagy szívet és nagy vitézséget mutatni... Gáspár uram, okos légy...

- De hogy legyek okos, nagyságos uram, mikor tele van a szívem haraggal és keserűséggel, hogy nagyságodat ezek a becsületlenek itt hagyják szenvedni és kénlódni, s ők odabent vígan lakoznak és füttyentgetnek nevettükben nagyságod fejedelmi hatalmára.

Bethlen összevonta a szemöldökét, s nézte az embert, aki ott állott előtte konokul és furcsa tömzsi fejét forgatva kurta nyakán. Ej, ez csak egy együgyű ember ez a Bojthy Gáspár, ezt nem lehet arra használni, amire akarja. Hm, hm. Hát kit küldjön akkor a várba, nincs most körülötte olyan ember, aki alkalmas volna.

- Gáspár, hát a vizsgálódásokkal hogy állunk? Históriában hol tartasz?

Bojthy felelevenedett. Ez igen, erről szeret beszélni, mert ezt tudja.

- Nagyságos uram - mondta -, nagyságodnak nagy szerencséje van... Megtaláltam nagyságod felséges eleit Átillának vére közt. Mert Átillának negyedik fia volt ama Béth, aki Csaba után született, és itt maradott ebben az országban, és alkormányzója volt Erdély országának. Emez Béth volt légyen nagyságodnak s a Bétlehemeknek ősatyja.

- Jól van, Gáspár - mosolyodott el a fejedelem -, kapsz egy konc papirost és ezt megírhatod.

Mindjárt oda is lépett az asztalhoz s felvett egy marék árkus papírt s odaadta neki. Akkor csendített s a belépő Jósa Ignátznak mondta:

- Ignátz, adsz egy évig téntát a dominének.

Bojthy megzavarodva nézett a fejedelemre.

- Hát s mikor menjek a várba, nagyságos uram?

- Majd szólítalak, Gáspár uram, ha itt lesz annak az ideje.

Intett neki, s Bojthy látta, hogy most elmehet.

Lesunyította a fejét, nem tudta, mivel vette el kedvét a fejedelemnek. De nem szólott többet hozzá, s erre ő meghajtotta a fejét és elballagott.

Azon gondolkodott, hogy ama Machiavelnek igaza van, a fejedelmek csak azt szeretik, akik az ő titkos gondolataikat kitalálják. De azt nem szeretik, akik a maguk gondolatát megmondják.

Szomorkásan ment el, s érezte, hogy a fejedelem nem fogja őt többet ilyen követségre használni, pedig csak avval lehet a fejedelmeknél kis házat s porciót szerezni, ha valaki serényen s alkalmasan végzi küldetését. Toldalagi is így szerezte Koronkát.

A fejedelem gondolkodott, hogy kit lehetne hát a várba küldeni, Keresztessyhez, aki jól elintézze az üzenetét.

- Zólyomi Dávidot - kiáltott fel, s hívatta.

Dávid tegnap jött meg Aportól, aki valósággal kikergette a harmincadosságról. Az éjszaka mindent elmondott Péchy Simonnak, amit tapasztalt, s a fejedelem, ki még nem tudott semmit, örömmel fogadta.

- Te hogy s miként kerülsz ide?

- Nagyságos uram, nem akartam volna kimaradni nagyságodnak ebből a hadi munkájából - mondta Dávid őszinte arccal s ravasz gondolattal. Péchy Simon megmondta neki, hogy a fejedelem most úgy el van foglalva, hogy nem szabad még az árendátor dolgaival is mérgesíteni.

- Ember vagy - nevetett rá meleg szemekkel a fejedelem. - S ha már itt vagy, felmégy a várba, és beszélsz ennek a vén szamár Keresztessynek a fejével.

Dávid értelmesen hallgatta az utasításokat, s a fejedelem megnyugodott, hogy most olyannal beszél, akiben megbízhatik.

Mikor a fiatalembert elbocsátotta, vidáman kiment, lóra ült, és körüljárta a tábort.

A katonák csak hevertek. Még tegnap nagy ásásokkal voltak elfoglalva, mert kirendelte őket árkot ásni, mert akkor még be akarta tölteni a sáncárkot s aláfúrni a várbástyákat, hogy mind a négyet leromboltassa. De hogy a halászember megfordította a gondolatát, csakugyan abbahagyatott minden munkát, csak éppen annyi járót veretett, hogy könnyen lehessen a várkapuba s megdőlt bástyára menni. Ha a török megkapja a várat, azt mondja: ha a magyaroknak jó volt, neki is jó. Ha a vár tudott ellenállni a Bethlen fejedelem hatalmának, még jobban ellenáll másnak, s legfeljebb betapasztják sárral, ahol lyuk van. Bár így tartanák meg, ilyen romlottan és hasznavehetetlenül... Akkor egy kedvező fordulatnál egy-két nap alatt ki lehet őket füstölni belőle. Jó lesz az, akár őneki sikerül, akár majd másoknak: mikor eljön az óra, hogy ezt az egész pogány tengert visszaszorítják, erre az egy várra nem kell ügyet sem vetni, mert ez a vár mindig fogja őrizni a Bethlen Gábor ostromának emlékét.

Nevetett rajta, hogy íme, átad egy várat, s abban semmi haszna nem lesz annak, aki megkapja...

Azt a kis kastélyt érte el, ahol megérkezésükkor reggeli evése volt.

- Jó reggelt, jó egészséget - köszöntött be.

A ház ura, Gyulafi Sámuel jött elébe. Beteg ember volt, s valami okon nem bírt lóra ülni, sem mozdulni, azért csak itthon volt: olyan volt mint az árnyék.

- Isten hozta nagyságodat, nagyságos uram - mondta, s betessékelte a fejedelmet.

- Jó híves itt kigyelmeteknél, Gyulafi uram - adott neki kezet a fejedelem, de a beteg ember éppen csak megérintette az ujjait.

Ahogy mentek a lesetétített szobába, csakugyan olyan hűvös volt, mint a pincében.

- Ursula, Ursula asszony - szólt át tovább az ajtón a házigazda -, hozz bort a kancsóban.

Ezzel visszavánszorgott, s a székre esett, mert nem bírt tovább állani.

Bethlen kigombolta a dolmányát.

- Tessék letenni, nagyságos uram, jól érezd magad nálunk, nagyságos uram. Ursula, Ursula, hozod már az bort?

Bethlen nem kérette magát, letette a mentét, s a kis dolmány gombját is megnyitotta.

- Azt is tedd le, nagyságos uram. Jaj, odavagyok, kiköpöm az tüdőmet ez köhögéstül. Ursula, Ursula... Jaj, ez az asszony sírba visz.

Orsolya asszony pirosan, egészségesen, mint egy ijedt tinó, bújt be féloldalt az alig megnyitott ajtón. Nehéz ünneplő ruhájában volt, szebeni zekében, aranyos gombosan, mert most, hogy itt volt körülöttük minden had, minden percben bejött valaki a vitézek közül, s úgy érezte, hogy állandóan készen kell állani a vendégek fogadására.

Majdnem térdre esett, mikor a fejedelmet meglátta.

- Ilyen szerencse a mü házunkon - mondta.

- Hozzad a bort a kancsóban, Ursula - zördült a házigazda, s minden szó után köhögésbe fúlt.

- Hol a lányotok, asszonyom? - nevetett rá a fejedelem, s megfogta az asszony kövér karját.

- Perzsi, Perzsi, Perzsike! - kiabált az asszony nevetve, s szép egészséges fogai csillogtak. - Jaj, olyan szegénységbe vagyunk, nagyságos uram, jaj, nem vagyunk méltók nagyságod tekintetire.

Bethlen még most sem eresztette el az asszony karját. Oly jó teli teremtés volt, szinte megnyugodott a keze rajta. Feljebb is tette a vállára, s az asszony a boldogságtól nevetett, hogy a fejedelem őnagysága így megtiszteli.

- Ó, be nagy töredelem lehet, nagyságos uram - mondta -, itt tüsténkedni, haddal, háborúval, jaj istenem, mi lesz ebből, lám, én is szegény urammal csak elmondjuk, hogy ez a mi drágaságos nagyságos fejedelmünk így töri magát, így fárad a haza javáért. Evett-e már ma valamit, nagyságos uram? Mit csináljak? Jaj, mikor semmim sincsen. Nincs már se tyúkom, se csibém, ezek a derék katona népek mind elették, nagyságos uram. Jaj, be szeretnék egy kis rántottát legalább ütni, de nincs, semmi, drága lelkem, se lisztem, se zsírom, már a tehenet is elvitték az éccaka, csak jöttek ide katonák, s elhajtották, a disznót is megsütötték, úgy hagytak bennünket semmi nélkül.

- Hozd már a bort, Ursula - nyöszörgött a gazda.

- Hozhatod már, mikor mind megitták a derék vitézek. Jó helyen van már, mind a hasukba, az Isten adja nekik egésségekre.

Oly furcsa volt, hogy szidalom helyett csak dicséretre fordult a szája, hogy a fejedelem nagyot nevetett.

Fel is állott, s kiment a ház ajtajába. Nem volt a háznak se tornáca, se szakállszárítója, egy olyan régi ház volt, se fa körülötte, se semmi. Az ajtó előtt ott állott ló mellett kísérete, s rájuk szólt.

- Istók fiam, vágtassatok a szállásomra. Hozzatok ide hamar egy gönci hordót, és mondjátok meg Péter mesternek, hogy lisztet, zsírt, tojást, mindent küldjön ide. Friss húst, de ebbe a percbe. Egy lábod ott, a másik itt.

Avval visszafordult a házba, s az asszony megölelte mind a két karjával.

- Jaj, nagyságos uram, az Isten áldjon meg, az én édes jó Istenem.

- Jó van, Ursula - mondta a fejedelem, s megcsókolta.

Ez az asszony éppen olyan volt, mint otthon Sándor Andrásné gyerekkorában. Éppen olyan kövér és beszédes, még a szeme sarkában is ott volt a huncutság, akármit is mondott.

- Tedd le a dolmányt, kis galambom, lelkem nagyságos uram - már gombolta is kifelé rajta a sok gombot, s húzta le róla, mintha a maga ura volna. - De így a válladon, lelkem, nagyságos uram, meg ne fázzál nekem, meg ne hűlj itt, mert idebe nem oly meleg ám, mind odakével. Lá itt kellett nekünk szorulni ebbe a Solymosba, nem tudunk elmenni a szegény uram miatt, mer nem bírta se a lovat, se a szekeret, meg olyan hertelen is jött ez az egész, pedig régen beszélgetik már, hogy elveszik Lippát, de mink csak ittfelejtettük magunkot. - Bethlen csak nevetett, s ott felejtette magát az asszonyon, s olyan jólesett neki annak a kemény húsa, mert olyan volt, hogy a bolhát meg lehetett volna roppantani rajta.

- Nincs itt semmi bajotok.

- Egyéb bajunk nincsen, csak hogy itt vagyunk. De hát elég baj az, mikor háború van, olyankor a legmesszebb jó lenni.

- Ez igaz - mondta Bethlen. - De hát van egy kis leányotok. Azt hová dugtátok?

- Jaj, nagyságos uram, az a legnagyobb baj ilyenkor, a jány. Mer nem tudja az ember há sikkasztani.

- Hát hol van?

- Lenn van a pincében.

- Az ördögbe, mért? Hozzátok fel rögtön.

- Nagyságod parancsa szentírás, s hát csakugyan fel?

- Mégpedig rögtön. Azér jöttem, hogy egy kicsit elmulatozzunk itt együtt.

Az asszony az urára nézett, a beteg ember azonban lesütötte a szemét, és nem nézett a feleségére, csak nyögött, nyöszörgött, köhécselt, mint a beteg malac.

- Ez a had s ez a háború - mondta az asszony. - Minden termésünket letaposták azok a jó lovak, azok a friss, vitám vitézek... Volt egy kis búzácskánk, volt egy kis árpácskánk, kertbéli volt, minden volt, jaj, de azt csak nézni is öröm, hogy milyen szépen legeltették, megtiporták, nem kell azt már csépelni, ki van az már csépelve az utolsó szemig.

Bethlen nagyot nevetett.

- Ne búsulj, asszonyám, jóért jót ád az Isten.

- Ó be szép szeme van, ó be szép hajzata van, ó be szép szakálla vagyon - mondta az asszony, és végigsimogatta a fejedelmet, szemével, kezével. - Hogy én ezt megértem, hogy ez a nagyságos fejedelem így megtiszteli a házunkat, jaj egyem meg a szentjit - s ezzel egy cuppanós csókot nyomott a fejedelem feje tetejére. Aztán két keze közé fogta, jól megnézte a fejedelem arcát, s akkor még két csókot adott rá, egyiket a jobb arcára, másikat a balra.

- Hozd a lányod - mondta nevetve a fejedelem -, irgum-burgum, de rögtön, mert megeszlek.

- Aj, egyebem úgy sincsen má - nevetett az asszony csiklandósan, s kiperdült a fejedelem kezei közül.

- Hát Sámuel uram - szólt a fejedelem, mikor az asszony kipenderült a szobából -, rólatok gondoskodtam, hogy ne maradjatok itt, mert annak idejében jön a temesvári basa és átalveszi a megyét. A Maroson innen minden az övék, hát ilyen kipusztulva minek kínlódnátok itt.

- Jaj, ez az én halálom - nyögte a beteg ember -, nem volnánk itt, nagyságos uram, ha másmint lennék, de így mit cselekedjek.

- Majd én elvitetlek benneteket, de hova?

- Anyárul való testvérem nekem Imrefi János, avval örököltem én meg Örvendet és Pacalt, Biharországban. Jaj, dehogy tudok én odajutni, nincs már nekem annyi erőm.

- Ne búsulj, testvérem, szénás szekeren vitetlek el, úgy meghálsz rajta, mint az anyád kötőjében.

Nagyon jól érezte magát ezek közt az egyszerű emberek közt. Ezek voltak az ő gyermekkori testvérei, ezek miatt akart élni és halni és dolgozni. Ezeknek akarta megmenteni Erdélyt.

Ezeknek a gondolatát úgy értette s úgy érezte, mintha a maga igazi hazájába akkor jutott volna, mikor belépett e kis hajlékokba, s megérezte ezeket a hűvös házakat, ahol mindig van egy kis vizes dohosság és nyugalom és csönd.

Hogy az ember nem bírt beszélni a köhögése miatt, szótalan üldögéltek, s úgy ültek akkor is, mikor elmúlt a köhögés róla. Úgy ültek ott lehűlt testtel s borzongó bőrrel a kripta hűvösségében és a beárnyékolt setétben a lantornás ablakok mellett.

Mi lenne, ha ő is itt maradt volna, ebben az alacsony világban, s nem ment volna ki abban az időben szökve, gyermeki vágy kergette, s a fejedelmi udvarba vitte a szíve. Hanem itt maradt volna egy ilyen udvarházban, s most volna neki egy ilyen piros kövér felesége s lánya. S most ő is zsörtölődne, ha a búzáját letapodnák a lovak, s katonák lovai, s neki kellene így eltűrni, hogy szeme láttára a fejedelem megtiszteli avval, hogy a feleségét tapogatja...

Most, hogy elterül a kemény faszéken a nagy, nehéz asztal mellett, olyan bágyadtság vett erőt rajta, hogy ráragadt ennek a háznak s ennek a világnak a hangulata.

Nagy frissen, kiáltva, csatarászva, a külső ajtón át, jött az asszony.

- Jaj, a lelkemadta, itt van már a bor is, meg a minden egyéb. Jaj, be hatalmas úr a fejedelem - kiáltotta -, mint Isten őfelsége, légyen szavával semmiből teremt.

Csak átfutott a szobán, s itthagyta maga után a vidám és kacagó frisseségét.

- A lányodat, a lányodat... - kiáltotta utána Bethlen.

A beteg ember megroskadt, megsápadt s elnyúlt az asztalon s nyögött.

- Tavasszal - mondta -, tavasszal kezdődött. Nádat vágtunk a berekben, s beszakadott alattam a jég, mer már olvadó volt. Akkor fáztam fel, azóta nem tudok életre kapni.

- Majd elmúlik, Sámuel uram - szólt a fejedelem -, majd Biharban elmúlik.

Jött az asszony a kancsóval, s az most tele volt ám borral.

- Magadnak is, asszonyom, no, egy kis konty alá valót - s megint csak a csípejére tette a kezét. - Igyál bele. Csinálj jóízűvé.

- Igyanak csak kentek, nagyságos uram.

- Nem addig, míg te is nem iszol.

- Majd hát nyalok egy fittyet - mondta az asszony, s a kancsót a szájához emelte.

- De nekünk is hagyjál, teremtette - nevetett fel a fejedelem. - Nézd csak, Sámuel, így nevelted a feleségedet, egy cseppet sem hagyott.

Az asszony hangosan nevetett, mert igazán alig nyalt a kancsóból. De azért az a csepp is a fejébe szállt, s mindjárt tüzesebb lett tőle.

- De most aztán sipirc - hozd elő a lányt.

- Ej nagyságod, ej nagyságod - mondta az asszony, s furcsa bizalommal a fejedelem feje tetejére tette hüvelykujját, s barackot adott a búbjára. - De tudja, de tudja, hogy van, de ugyan honnan tudja, iszen nem is látta.

A fejedelem úgy nevetett, mint egy gyerek.

- Lódulj - mondta.

Az asszony elment s egy perc múlva visszajött egy mocskos konyhalánnyal.

- Ihon a.

A fejedelem hahotázott.

- Ilyet tudsz te szülni, asszonyám? Hozd a magadét. Nem vagyunk még lakodalomban.

Az asszony kacagott, s kifordult a szobából, s nemsokára visszajött a seprővel, amelyre valami ruhafélét s rongyot akasztott.

- Hát igazán itt a valóságos.

- Ez e?

- E biz a - s odahajlította a seprőt a fejedelem elé, maga is térdet hajtva.

A fejedelem utánakapott a kezének, de az asszony serényen elvonta magát.

- Vigyázz, ha megfoglak, lesz húsvéti locsolás. Belemártalak ebbe a kancsóba e.

Az asszony kacagva elment, s most aztán visszajött a lányával.

A lány fiatal, jól felsurjadt lányka volt, olyan frissen dagadt teremtés, mint egy hasadt cipó, az anyja lehetett ilyen ebben a korában.

- No, gyere ide, galambom - mondta a fejedelem igen kedves, biztató és gyöngéd hangon, s megfogta a kislány kezét, s odavonta az ölébe. Térdére ültette, megsimogatta az arcát s megcsókolgatta atyai csókokkal. Nem is eresztette le, ott tartotta, s úgy gügyögtette, mint egy kis galambot.

Olyan jólesett megérintgetni a fiatal testet, az ártatlanságot. Szinte megújult, és amint a karjaival megszorította, úgy érezte, mintha ez a gyermeklány volna a jövendő Erdély.

Mikor egy kis bort megittak, Gyulaffy Sámuelnek is múlt a betegsége. Kicsit nekitüzesedett és beszédesebb lett.

- Milyen ember ez a Keresztessy? - mondta a fejedelem.

Gyulaffy legyintett.

- Kár volt rábízni a lippai várat.

- Miért?

- Az csak olyan rabló ember. Egyet se épített húsz esztendő alatt, azon romlott módon van az egész vár, ahogy abba az időbe a török hagyta... Mind csak olyan ember kapja a birodalmat minálunk, aki nem arra való. Szolgaember volt ez Barbély György generálisnál, mikor itt megvették Aradot, Facsádot meg a kastélyokat, Lippát; neki adta a legnagyobb koncot. Azóta itt basáskodik. Nem lehet megélni mellette, minden az üvé. Neki vannak katonái, elvehet, amit akar. Öregember is, minden szabad neki.

Csöndesen beszélt, s beteg ember módjára szabadon. Mintha végét érné, s neki már nem volna semmi féltenivalója.

- Mind ilyenek az mi uraink. Csak az eszem-iszom meg a boritalbéli. Ez ember megivott annyi bort, amennyi tejet kilenc tehén lead egy esztendőben. Pedig a jó tehén, nagyságos uram, akkor tehén, ha maga súlyát egy hónapban tejben kiadja. Ez egy héten kiadja a maga súlyát, mert amit bevesz, kiad. Mert ha megtartaná, már nagyobbnak kellene lenni neki, mint a lippai vár.

- Többi is ilyen?

- Facsádon ott van Dákos Antal, csak oly rabló, mint ez. Katonát se tart, mert eszik. Kicsit eszik, de azt is, aszondja, előle falja fel. Solymoson itt van Náprádi uram, tanul a többitül. Két katonája vagyon, a többi paraszt. Azért nem lesz semmi az országból s a magyari nemzetből, mert az urai ilyenek. Nem gondol ez egy se a holnapra, csak ma rakja tele a bendőjét... Mert mit lehetett volna csinálni, ha a talpukra állanak. Lippát, uram, úgy meg lehetett volna erősítgetni abban a mocsárban, hogy azt három hónapig be nem veszi semmi ember fia, hacsak télen nem, de nyáron soha. Ha Zrínyi Miklós uram Szigetet, azt a kis romlott fészket Szolimánnak minden hatalma ellen annyi ideig akarta védelmezni, Lippát még tízszer annyi török se tudná megvenni. De itt van, nagyúr, parancsol, a katonának egy darab földet ad fizetésbe, úgy tartja mint a parasztját, velük mívelteti a maga földit, s neki időt se ad a maga földje mívelésére. Asszonyok húzzák az ekét, s minden lépésre egy kalász...

- Hadba jó volt e Keresztessy - mondta a fejedelem -, láttam Semlyinben annak idejin.

- Tudna, ha akarna. Most is megerősítette az utolsó héten. Latorkerítést vetett, de lomha, mint az eb, s már vén és nincs kedve erőttetni magát... Úgy véli, az Isten azért teremtette, hogy legyen a bornak ivója. Azt nem sajnálotta, míveltetni a szőlőket, de katonáinak abból sem ád, csak maga issza... Úr ez, uram, tetőtül talpig, ahány asszony s nőszemély e tájon van, nem nyughatik, míg meg nem kóstolja. Mind a Báthory Gábor embere ez. Annak is ivócimborája s rossz lelke volt, ismered.

A fejedelem komoran hallgatta. A beteg emberből szavakként jött a beszéd, de érezte, hogy ebben az emberben nagy hazafi gond s tiszta becsület szól.

- Mind ilyen ez, uram, csak a szava jár, s a marka szorít. Nagyságod ne vegye rossz néven szavamat, de nem szeretnék fejedelmek lenni... Ez is mind csak olyan, akiket itt látok. Csak a rablás meg a fosztás a kenyerek. Hallom, amit hallok, látom, amit látok. Mikor ezek így el vannak látva országul, kenyerek, sójok megvan, kell nekik a szegény ember malacára vetni magukat... Nem hagytak ezek itt egy fiók galambot, úgy ki vagyok fosztva, nagyságos uram, csak a puszta falak. A legelső percben, mikor még nagyságod erre se járt, már itt mindent feldiboltak. Akkor jött nagyságod, s ideparancsolt ezt, azt, másnap nem volt abból semmi.

- Hát így megy a háború.

- Katona vagyok én is, míg beteg nem voltam, csak ott forgolódtam. De nem is mertem felettébb gyűteni, mert minek? Keresztessynek, a hóhérnak?... Lehetett volna többet is, de ha az aratás jött, a lippaiak mindig lelopták. Én itt, uram, egy szem gyümölcsöt meg nem kóstolok, csak nekiek tartsam a fákat? Már el is gondoltam, inkább kivágatom... Csak az tartott meg, hogy oly éhesek, azért pogányok, hát legalább nekik teremjek...

- Nagyon közel van a török is.

- Az is. Nem félnek, portyáznak, a tömösváriak minden untalan itt portyáznak... Jobban tudják, mikor zsendül nálunk a cseresznye, mint mi magunk... El is költöztem volna már boldogabb országba, haza Biharba, de oda is minek menni? Ott is csak úgy van. Ott is vannak várak, s a várak kapitányainak dolgozzon az ember... Ott is próbáltam. Dengeleghy urammal civódjak?... Az is csak az, mint Keresztessy uram. Atyámnak birtokán is csak oly bizonytalan volt a termés, mint itt. Itt legalább azt mondom, tatár elvitte. De ott magunk vére rabol... Jó ló nőtt a mezőn? Kinek nőtt? A váradi kapitánynak... Jó termés volt, kinek termett... a somlyai perceptornak. Ez a nagy csapás mirajtunk, hogy aki hozzáfér a hivatalhoz, mindjárt kiskirály, semmit nem néz, semmit nem kémél. Sehol igasság. Kik teszik, nem ők?... Elveszik s ítélnek felőle. Hova menjek panaszommal. Ha nem üvölt ember együtt a többi urakkal, kikiáltják rebellis... Pogányok ezek mind.

- No de hát van még tiszta ember is.

A beteg fejét csóválta.

- Báthory István nagy úr volt Ecseden, mindnél nagyobb ezeknél a kicsi latorságnál. Mér volt nagyobb, mert nagyobb rabló volt... Okosabb volt náluk, hadat tartott, s nevelt, azután aratás időn kiküldte a hadakat s learattatott. Jöttek azok gyerekkoromba, jól tudom, kaszával, levágták a búza színét, s mindjárt ki is csépelték, zsákba vitték Ecsedbe. Ott aztán volt minden. Nagy magtárakat építtetett, az mind csordultig volt. Mindene volt. Anyámnak is minden ékszere oda került, azki rég időkből maradott. Volt két kis arany ökörforma szerszámja. Üres volt; hallottam, mikor a császár követe hozzá jött, azt rakatta meg aranyakkal, s úgy ajándékozta meg. Nem ő fáradt érte... Az volt a baj, hogy jó anyám egyszer dicsekedett az arany ökröcskével barátainknak, híre ment. Megjöttek az ecsedi katonák, anyámat gúzsba kötötték, s huszonötig vágták a gyenge asszonyt, míg csak ki nem adta...

Könnyet törölt ki a szeméből.

- Embernek itt, uram, semmije ezen a boldogtalan siralomvölgyében... Volt két fiam, meghalálozának a hideglelés miatt... Van ez egy lányom... Beteg vagyok, meg nem őrizhetem...

Orrát fúvogatta, szipákolt, s ivott.

- Minek kellett engem születni az én anyámnak, s minek kellett nekem ennyi ideig is élni... Nincs, uram, nagyságos fejedelmem, ebben az országban semmi várnivalóm...

- Nyugodjon meg kegyelmed - szólt a fejedelem -, azért vagyunk s leszünk, hogy ezen fordítsunk...

- Igen, nagyságod jó és bölcs és erős. De Isten sem tud ezen itt segíteni... Nem tud, uram, mert ha a fa tövében megrothad, kiszárad az, hiába jön az Isten esője. Gyökerében van megrothadozva ez a nép... Hiába itt valaki jó, ha a többi gonosz, mert csak azt látja s azt tanulja, hogy csak annak van e földi életben boldogulása, aki még kegyetlenebb kutya mind a többinél... Ki tudja azt változtatni, hogy a becsületnek sikere legyen, a munkának gyümölcse legyen, az imádságnak itt semmi haszna nincs... Elveszett ez az ország mindenestül.

Most benyílt az ajtó, s az asszony jött be rajta kezeit tördelve és sírva.

- Mi baj, asszonyám? - kérdezte a fejedelem ijedve.

- Semmi - mondta az asszony, s a szemeit tovább törölte, s kihúzta a fiókot, és kivett belőle egy szőttes abroszt, hogy az asztalt megterítse.

- Mégis mondd meg.

- Kár nagyságodnak ilyeneket hallani. Mit lehessen tenni, Isten kezében vagyunk.

- Mondjad csak, mondjad.

- Hát nézze nagyságod, volt egy derék jobbágyunk, az is most megszökött, katonának állt...

- Katonának, s ezen sírsz?

- Már a bátyja is megszökött, az is oly jó volt, munkás és szorgalmatos, elszökött papnak. Prédikátor lett belőle, mert erős szava van, s tud beszélleni. Most a kisebb, az öccse is elment, s két ily erős jobbágyot hogy tudjunk veszteni.

A fejedelem elgondolkozott.

A beteg ember megszólalt.

- Ez már oly kezemre tanult volt. Becsületes legény és szót fogadó. Jó fajta. Apja is jóravaló halászember. Ellátott bennünket mindig hallal s mindennel, amit a Maros meg a mocsár terem. Télen csíkot hozott meg vadmadártojást szed, réti farkast pusztít. Két fia volt, két erős ember: egyik elszökött prédikátornak, a másik, most hallom, katonának... Mit lehessen tenni.

- Katona kell, szűkibe vagyunk a jó katonának s papnak.

- Ez volt a két legkülönb jobbágyom...

- Az apjuk megvan?

- Meg - mondta az asszony -, az jött bé mondani, hogy a fia elment.

- Híjjátok csak.

Az asszony kiment s kiáltott.

- Itt vagy-e Mátyáska?

Akkor visszafordult.

- Ide parancsolja be nagyságod a házba?

- Ide, ide, jöjjön csak bé.

Kis idő múlva bejött az az öreg halász, akivel a fejedelem a vár alatt találkozott.

Rögtön megismerte, s komolyan nézte a kis öreg emberkét.

Az mezítláb, rongyos gúnyájában egyszerűen s okosan állott meg a fejedelem előtt.

- Mondd el.

Az ember azt mondta:

- Az éccaka megjött a fiam, s mondá, apám, engem többet nem látsz... Elmegyek katonának... Nem menj fiam, jó urunk vagyon... Apám, elmegyek, mer idejön a török, s urunk is el... Ne menj fiam, az úr úr marad, vele kell mennyünk... Nem lehet, apám, már fel is vettem a foglalót... Hát ideadta...

S az öreg belenyúlt a nyakában lógó halastarisznyába, s kikotort belőle egy piszkos vászonrongyot. Abból kivett két ezüstpénzt.

- E vót.

Letette az asztalra.

- Elment?

- El.

- De te tudod, hogy erre törvény van, e nem szabad.

- Mitévő legyek, nagyságos uram. Én itt maradok, s vagy élek, vagy halok, jó uraimat el nem hagyom. Több fiam nincs.

A fejedelem soká nézte az embert, aki oly okos tanácsot adott neki.

- Most mit kell itt cselekedni, ember?

A paraszt meghajtotta a fejét.

- Abba nem vagyok tudós.

- Csak beszélj.

- A többi is elment, aki fiatal gyerek van... Katona lehet, aztot megengedi az uraság is, mert kételen vele... De uram, térdenállva alázatosan mondom - s az öreg letérdelt a szoba földjére -, a Marusig minden a töröké lesz, mer annak adta volt az nagyságos fejedelem. Mi lesz belőlünk szegény emberekből... Tudjuk mink, mi az a török rabságja... Nagyságos uram, kegyes fejedelem, tedd nemessé, mind, aki itt van szegény ember ebbe a birodalomba, hogy élni tudjónk.

- Hogy gondolod azt? - mondta a fejedelem.

- Mán az uraink elmentek innen. Az éccaka is ment kettő, minden családjával. Átmentek a Maruson minden barmukkal és jobbágyukkal. Mennek kenyeret keresni ők is, mi lesz velönk...

Bethlen sötét felhőt érzett maga felett. Ez valóban így kell legyen. Ha a töröknek átadja Lippát és az egész Maros-partot, mit keressen itt a szegény nép?... Arra nincs ígérete a török számára, hogy a népet is itt hagyja nekik, s az a jó, ha a munkáskéz odaát van... Ne maradjanak itt a török rabjának.

De hozzányúlhat-e a falvakhoz s elviheti-e mindet? Lippát igen, annak a szabadulása az lesz, hogy ha a várat beveszi, az egész népséget átköltözteti a Maroson. Úgy gondolta, hogy szemben, Solymoson telepíti meg őket s megépítteti velek a várat. Illyére is visz belőlük. Kevés a munkás az ő birtokán is. De az egész nagy környéket ki nem üresítheti.

Soká nézte a szegény embert, akkor azt mondta:

- Eredj ki s várj.

Mikor az kiment, az asszony tovább terítette az asztalt; fatányérokat s fapoharakat tett fel. Akkor kiment, hogy az ételt behozza.

- Sámuel uram - mondta a fejedelem -, ez parasztnak igazság van a szavában... Mit tegyek okosabbat: megnemesítem ezt az egész lakosságot, aki még itt van... A nemes elmegy, mind mindenünnen. A török hódoltságot csak a paraszt bírja... A nemes elmehet, de a földön lakó parasztnak ki kell bírnia.

- Értem nagyságod gondolatát - mondta Gyulaffy Sámuel.

- Mindgyárt rendelkezek, s bíróságot küldök, hogy mind az egész vidéken összeírják az nemes uramékot s birtokosokat és jobbágyaikat. Azután mitévők leszünk, azt meglátandjuk.

- Az Isten nagyságod elméjét egazítsa meg - mondta Gyulaffy -, mert ez jó... Költöztesse által nagyságod a népet a Maroson...

- Néked, uram, Isten egészséget ád, ha elmégy erről a mocsár helyről, s akkor nekem segítségemre lehetsz Biharban... Megkapod az ősi földeket, akit apádról nyertél, s majd veszett jobbágyid helyett újakról gondolkodunk... Itt pedig ki katonának való, katona legyen s nemes, ki arra jó...

A ház asszonya maga hozta be az étkes tálat. Szénparázson roston sült hús volt a tálban, igen jó szagú, s melléje kenyér. A fejedelem megismerte, hogy asztaláról való kenyér az.

- Ursula - mondta könnyei közt kitörve a beteg ember -, Ursulám... jó fejedelmünk vagyon...

S keményen beleszorította öklét a szemeibe, hogy a kitörő könnyeket elfojtsa.

Nagy szaladás, sürgés volt a kert felé. A fejedelemasszony kinézett a bástyaablakon, s izgatott lett. Most mingyárt s mindenért izgatott volt. Vajon nem urától jött-e valaki, s az elé futnak.

Azonnal rendbeszedte magát, s lefutott az udvarra, megkerülte a házat, s hátrament a kertbe.

Mért gondolt ő arra, hogy követ jött, hiszen a kertbe nem is mehet senki idegen felől.

Még mosolygott is magán, hogy ilyen furcsa.

- Mi az, Kisó? - kiáltott egy futó lányra.

- Kirajzott.

Nem értette.

- Állj meg, s mondd meg, nem értettem.

A lány visszafordult, s igen felindult ábrázattal azt kiáltotta:

- A méhek, kirajzottak a méhek!

Nevetett. Kirajzottak a méhek, ez nagyon kedves.

- Fussatok Okolicsányi uramért.

Már mindent csak Okolicsányitól várt.

Egy csatlós legény jött szembe, annak újra mondta:

- Fuss csak te, mondd Okolicsányi uramnak, hogy kirajzott a méh.

A legény egy szó nélkül megfordult, s nagy ügető ugrásokkal elfutott a ház elé, nagy fenekű, szűk szárú nadrágjában furcsa volt, mint egy kecskebéka, s csizmás.

Beljebb ment a kertbe. A fűben járt a fák alatt. Nagyon szerette a füves kerteket, mert otthon az volt. Sok-sok gyümölcsfa közt nőtt fel kisgyermek korában, sima füves mező volt a fák alatt, s a fűben szedték fel a lehullott édes almát, s ott játszottak a cseresznyefák alatt. Szerette ezt a kertet, mert régimódi volt, és a fák görbék, öregek és mohosak.

Egy fa alatt egy sereg leány állott félve s kacározva.

Odament közéjük lopakodva s egy lecsüngő szilvafaágon, amelyet lehúzott a sok zöld gyümölcs, hirtelen meglátta a rajt. Zsibongva zsongott a sok kis sárga méhecske. Olyan volt, mint a gombolyag, közepe tömött s szélén ritkás. Körülrepdesték a szélen levők s mind be akart férni a közepébe. Furcsa volt és kicsit félelmes.

A lányok nagyon féltek a méhektől, hogy meg ne szúrják őket, de azért izgalmasan ott ácsorogtak a közelben, s lesték a nyüzsgésüket.

Ott állottak mindnyájan szótlanul s nevető szájjal, s rebegve, hogy le ne szakadjon a méhcsapat.

- Elébb a rekettyebokorra szállottak - mondta egy lány -, azután a hársra mentek, és most itt vannak a szilvafán.

- Szeretik a szilvát? - kérdezte egy lány ártatlanul, s erre nagy kacagás lett, de nem mertek őszintén nevetni, mert a fejedelemasszony jelenléte megfélemlítette egy kicsit őket.

Nemsokára jött Okolicsányi.

Két legény méhköpűt hozott hosszú rúdon s Okolicsányi kedvesen, vidáman lépkedett, mint egy nagy tudós.

- Tessék távoldad menni egy kicsit, nagyságos asszony - mondta -, mert ez nem tréfa...

A fejedelemasszony visszább húzódott, de a lányok nem.

Most a köpűt a faág alá tartották szájával fel, s gyengén megrázta a másik legény a fát.

Három-négy rázintás után hirtelen leszakadt a raj, s belehullott a köpűbe.

Nagyon kedves volt és nagy izgalom.

- Csak a királyné benne legyen - mondta Okolicsányi aggodalmasan -, mert ha az nincs benne, akkor az egész raj kiszáll s továbbmegy.

Megnézte a fát nagy gonddal, s azt mondta:

- Úgy látom, nagyságos asszony, ott van a királyné a köpűben.

Zsuzsanna tudta, hogy a királyné fontos és főszemély, mert emlékezett. Gyerekkora óta nem látott méhrajzást, de azért otthonosan érezte magát.

- S hát a királyné számít? - kérdezte finom mosolyával.

- Óh, a méheknél csakis - szólt Okolicsányi ugyanúgy.

- De jó, hogy valahol.

Már vitték a legények nagy diadalommal a köpűt, s ők ott maradtak a kertben. A lányok is elindultak, s kísérték a királynét és a rajt.

Zsuzsanna fejedelemasszony a fák alatt maradt, s utánuk nézett.

- S mért oly nagy úr ott a királyné? Pergamentet kapott?

- Igen, a jóisten őt nevezte ki.

- Hm, hm s az embereknél a fejedelem nevez.

Okolicsányi nevetett. Kopasz fején nem volt semmi süveg, mert az irodából szaladott ki, s különben is szeretett föveg nélkül járni. Az arca egészen frissen volt borotválva, se bajuszt, se szakállt nem viselt, oly sima volt az arca, csak úgy ragyogott a napfényben.

Szokott okoskodó modorában mesélt.

- A méhek országában a királyné a legnagyobb úr. Ott a férfi csak olyan haszontalan teremtés. Amint elvégezte a kötelességét, meghal - mondta. - S aki meg nem hal, azt megölik.

- Ki öli?

- Mi is megöldököljük a herét, ha hozzájutunk, de nem várnak ránk, megölik a méhek, s kisöprik a kasból. Csak addig tűrik, míg kell.

Zsuzsanna zárt ajakkal mosolygott.

- Jó maguknak, hogy nem méhek: férfiak.

- Hát bizony - nevetett Okolicsányi.

- S a királyné parancsol és országol?

- Azt már nemigen. A királynénak csak éppen az a dolga, hogy ünnepeltesse magát. Ő az ország feje, s lerakja a tojásokat, abból lesz az új ország. Az nagyon szép, a kis méhek, a dolgosak megcsinálják a gyönyörű kis fiókokat s a királyné minden fiókba tesz egy tojáskát, abban kelnek ki az új méhikék. Egyik tojásból lesz a munkás, a másikból a katona, a harmadikból a tanácsúr, a negyedikből a pojáca és így tovább. Az egész országban minden hivatalt a királyné toj.

Izgalmasan csiklandósan nevettek rajta.

- Igen, mert a méheknél is van mindenféle hivatalbeli és mesterember; vannak kovácsok és lócsiszárok, s vannak tudósok és papok.

- Ne beszéljen. Papok is vannak?

- Minden van, aminek egy országban lenni kell, de királyné csak egy van.

- Azért ott nagy úr a királyné.

- A legnagyobb, nagyságos fejedelemasszony - mondta komolyan Okolicsányi.

- És a mézet ki csinálja?

- Vannak tejelő méhek és vannak mézverők. Azért van, hogy télire már a méz egészen megsűrűsödik. De az igazi méz akkor jó és érett, mikor már oly sűrű, mint a viasz.

Zsuzsanna elmosolyodott.

Valami bánatos emlék fakadt föl benne.

- Van, aki jobban szereti a mézet, ha nem sűrűsödik meg, hanem tavasz felé is oly tiszta és folyós, mint a víz.

- Azt könnyű tenni, csak langyos vízbe kell ereszteni a csupor mézet s felhígul, de nem mindenki kedveli, mert egy kis ízet kap.

Zsuzsanna felsóhajtott. Leszakított egy diófalevelet s az ujja közt dörzsölgette s orrához emelte. A kábító erős szag az ura kedves illata. Még a szobáját is diófalevelekkel szereti megrakatni.

- Komoly ember s rendes háziasszony nem szokta csinálni, csak oly nők, akik evvel is babonáznak. Akik kedveltetni akarják magukat a férfiakkal.

Zsuzsanna elsápadt. Oly halavány lett s oly erőtelen, hogy meg kellett fogóznia, de nem volt a közelben semmi fal, s ahogy karjait szédülésben fölemelte, Okolicsányi észrevette szédültét, és hamar megfogta a kezét, hogy el ne essen.

- Mi történt, nagyságos fejedelemasszony? - kérdezte ijedten, de mély s tiszteletteljes szertartásossággal.

- Semmi. Nem vagyok jól. Be akarok menni.

Most már tudta, most már mindent tudott. Ágotáról hozta az ura a folyós méznek hírét...

Annyira nem bírt magával, hogy Okolicsányiba kellett kapaszkodnia, hogy el bírjon menni.

Az udvaron meglátta öregasszonyát, intett neki, s átölelve annak vállát, elment fel a szobájába. A lépcsőn annyira szédült, hogy nem bírt menni, s többször meg kellett kapaszkodnia a falban. A hideg kőfallal hűsítette homlokát.

- Mi az, nagyságos, kegyelmes asszonyom? - suttogta a vénasszony.

- Nem tudom, hamar lefeküdni.

Csak akkor nyugodott meg, mikor egy ideig már feküdt s kipihente magát.

- Borka - mondta, lihegte, alig lehelte -, mondsza hát, lehet-e igazán bűvölni, bájolni?

- Hogyne lehetne, nagyságos asszonyom.

- S meg lehet-é aztot tanulni?

- Jaj, annak nagy ára vagyon. Vért kell adni az ördögnek és szerződést kötni vele mindhalálra.

- Átkozott, átkozott boszorkány.

- Aki azt tudja, azt mind meg kell égetni, másképp a boszorkánytól szabadulás nincs.

- Égetni mind, égetni mind.

- Ezek veszették el a jó urat, a gonosz urat, mert fiatalon jó volt, csak mikor boszorkák kezébe adta magát, akkor gonoszult el.

Zsuzsanna tudta, hogy Báthory Gáborról van szó.

Soká feküdt szinte élettelenül s vér nélkül.

A vénasszony kiment, s egy tál hideg vízzel s kendővel jött.

Belecsavarta a kendőt a vízbe s rátette asszonya homlokára.

Zsuzsanna előbb megborzongott, teste megijedt a hideg víztől, nem érzett forróságot, nem kívánta, de aztán jólesett.

- Beszélj, Borka, beszélj.

- Mit, kegyelmes asszonyom?

- Azokról beszélj, a boszorkányosokról.

- Óh biza, azokról sokat lehetne beszélni, s éppen most.

- Mért most.

- Jön-megy a szó, jár a pletyka. Most már tiszta a dolog... Tudja már mindenki, mi volt a baja a fejedelemnek... Mindenki tudja már Imreffyné Ifjú Kata praktikáit, s Dengeleghyné asszonyom cseleit.

- Beszélj.

A vénasszony boldog volt, eddig soha is nem engedte a fejedelemasszony, hogy erről szólhasson, pedig már nem fért a szívében a sok hír s susogó beszéd.

Odahajolt a beteg nagyságos asszonyhoz s elmondta:

- Dengeleghynének volt egy fazeka s Ifjú Katának a másik. Ha abban Gábris fejedelem kapcáját főzték, a fazék azt sutyorogta: Gábor... Gábor... S akkor a szegény fejedelemnek vissza kellett jönni, ha akárhogy s dühösen elment is...

Zsuzsánna borzongott, ha neki ily fazeka volna, rögtön főzné ura kapcáját, s onnan Lippa alól hazaparancsolná... De az első gondolatra már megiszonyodott, s az Istenhez folyamodott a bűnös gondolatért... Ilyet nem Isten, csak az ördög tehet, s ő soha, soha ördöggel szövetséget nem köt...

A fejedelem minden órában postát kapott és postát küldött.

Rhédey levelei egymást érték. S az övéi rögtön repültek vissza.

Az éjszaka nagy volt. Ő már meggörbedt ujjakkal hagyta a lúdtoll görcsös szorítását. Százával volt a finoman megmetszett lúd- és hollótoll előtte, s hogy ideges volt, annyit elhasznált, hogy reggel ki lehetett a sátort seperni a taluval, ha marokba szedte az inas.

Ebben a két hétben alig aludt valamit. De a körülötte valók is sorban váltották fel egymást. Nekik nehezebb volt az éjszaka, mert semmi dolguk, csak vártak, míg a fejedelem kiált s csendít utánuk.

Péchy Simon sem aludt. Ha a gazda éber, akkor a cselédnek is annak kell lenni.

A sátrak között járt, s Zólyomi Dávidot látta. Dávid egy sátoroszlopnak dőlve nézte az eget.

- Dávid fiam.

- Tessék, apámuram.

- Jó, hogy látlak. Menj a fejedelemhez, és várj, míg meglát.

- Egenis apámuram.

Evvel sietve ugrott, s ment a fejedelmi sátor felé.

Péchy utána nézett:

- Ha fejébe nem száll a dicsőség - gondolta -, ennek a fiúnak még nagy jövője van Erdélyben.

Zólyomi Dávidban is ilyenféle motoszkált, s mikor a fejedelem sátrához ért, az őrálló katona megállította már messziről.

- Hívat a fejedelem őnagysága.

- Lábujjhegyen - suttogta a katona.

S ő lábujjhegyen ment a sátorig, de ott be nem eresztették, akárhogy is erősködött. Erre megállott a sátor ajtajánál, mint egy őrálló katona s mint egy cövek.

A tábor aludt, csak az őrök voltak ébren. Csak négy óra alvás volt engedve, három órakor trombitaszó harsogott, és mindenkinek talpra kellett ugrania, minden éjszaka.

Most Dávid hallja, hogy még messze van a három óra, de nagy mozgolódás van oda távolabb. Erősen fülelt. Posta jött. A postát abban a nyomban be kellett kísérni, ha a fejedelem aludt is, erős és kemény parancs volt.

Dávid kíváncsian nézte, micsoda dolga van egy fejedelemnek. Mindenki alhat, az soha.

Az udvariak bekísérték a posta embert egyedül a sátorba, hova neki fővétel alatt is tilos bemenni.

A fejedelem a jelentésre a postát rögtön behívatta.

Levelet átvette, elolvasta s felugrott. A levélben az volt, hogy Homonnay Szerencs felett jön a lengyelekkel.

S ő itt van Lippán.

Rhédey írja, hogy ő most kiindult elébük, a hajdúk Derecskén állanak, a török Egerből kijött s a szolnoki bégnek izenni kell, hogy rögtön induljon.

A fejedelem újra asztalhoz ült, s levelet írt.

- Péchyt.

Szolgák futottak a kancellár után.

Azután azt kiáltotta:

- Kamuthy Farkast.

Új inasok rohantak Kamuthyért.

- Petky Jánost.

Megint szaladás, lótás-futás.

S közben a fejedelem csak ír. Egyik levelet a másik után.

Mikor Péchy megérkezik, hozzák be rögtön.

- Uram, az egér befut a fogóba... Homonnay Szerencsnél van.

Péchy megdöbben.

- Ezerötszáz székely és ezerötszáz megyei darabant rögtön indul. A székelyeket Petky János, a megyeieket Kamuthy viszi.

- Itt maradunk magunkban.

- Elegen vagyunk. Hozasd be rögtön Borsos Tamást, a vásárhelyi bírót és Nagy Tamást, egyik a szolnoki béghez, a másik Budára megy.

Péchy:

- Nagyságos uram, nem akarna inkább főurat küldeni?

- Most nem lehet játszani, főurakkal csak parádét tudok, ide ember kelletik.

Péchy megérti: igaz, ha így van, kemény embert kell küldeni, aki nem fél a tűztől, víztől, ellenségtől s éhségtől, szomjúságtól.

Elmegy, megkeresteti a kettőt.

A fejedelem tovább ír. Mire befejezi a leveleit, mindenki itt van. Kamuthy és Petky az első rekesztékbe állanak s izgatottan beszélik, mi lehet, hogy a fejedelem álmukból verette fel őket.

A fejedelem elébb Borsos Tamást hozatja maga elé:

- Bíró, most megmutathatod, ki vagy - szól ridegen. - Két megbízott katonát válassz, és mégy Budára levéllel. Homonnay a lengyel hadakkal Szerencsnél áll, a pasa rögtön ültesse fel legjobb lovasait és menjen Várad felé. Debrecenig becsaljuk az ellenséget, ott kell megszorítani. Vigyél magaddal vezetéklovat minden emberre kettőt, és éjjel-nappal vágtass.

Míg magyaráz, Borsos Tamás feldicsőülve vár: a hazának van rá szüksége.

Aztán elmegy, s már tudja, ki lesz, akit magával visz.

Két vásárhelyi legényben nyugszik meg a gondolata.

Így Nagy Tamás is, a nagycsontú beregi hajdú, aki az ördögtől se fél. Ezt Szolnokra küldi, a béghez, levéllel, és ez is vad lelkesedéssel indul.

Kamuthyt most és Petky urakat.

Kurtán megmagyarázza, miről van szó. Mindenki riadót fútasson ebben a nyomban, és mire a nap feljön, indulni kell innen toronyiránt Debrecenbe.

Más szolgát Rhédey után küld, s meghagyja neki, hogy az ellenséget tartóztassa, míg lehet, s Debrecenen túl ne eressze; valahol azon a tájon kell felvenni a csatát.

Mikor az embereket elintézi, magában marad és ül s néz maga elé.

Itt van a nagy távolságban, Lippa alatt.

- Kelemen deákot.

Kelemen deák már itt is van. A zajra felébredt, és már elő, s futott, ha a fejedelemnek valami szüksége volna reá.

- Hány mérföld ide Debrecen?

- Harminc.

- Szolnok?

- Az is.

- Buda?

- Negyven.

- Mennyi idő alatt érnek oda? Postalovasok s lovas hadak?

Kelemen deák együtt számol vele.

- Borsos Tamás Budára megy, Nagy Tamás Szolnokra. Tanítsd meg őket merre menjenek... A hadak Debrecennek. Kamuthy Farkas és Petky János vezérlete alatt... A követek rögtön indulnak. Lovas hadak is, egy óra alatt, amint lehet.

Kelemen deák már fut.

A fejedelem újra magában van. Egész este izzik, mint vas a kohóban.

Most, most egyszerre dől el minden.

Odafenn Rhédey ötezer emberrel. Ha csak egy sereget kap, míg Homonnay leszáll Debrecen tájára, akkor is megállhat s győzhet.

Ha elkészült. De leveléből bizakodás látszik. Több is lehet ötezernél hada... Volt ideje beállítani őket, mikor volt az, hogy az első parancsot adta neki még Szebenből, hogy mustráljon és felkészüljön.

Kamuthyban megbízik, de azért nem volna rossz jobb hadiembert adni mellé.

Petneházyt Borsosjenőből.

Fővezér Petky János. Marsalk Kamuthy. Hadi kapitány Petneházy.

Ez három olyan ember, akik megértik egymást.

Új leveleket ír; Petneházynak, s új postát rendel.

A nap még csak akkor bújt ki a tányér szélin, mikor már a legnagyobb zsibongásban és rendben sorakoznak fel a székelyek s a darabontok.

A fejedelem megnyugszik, e percben többet s jobbat nem tehet, s minden jó úton van. Hadai harmadnapra Debrecenben lehetnek.

Csak a postákkal baj ne legyen. Török kézbe ne essenek, s vadakkal bajuk ne legyen... Áradás nincs, az idén megint kevés az eső, mint tavaly, Istenre kell bízni.

Mikor felállott, hogy kimegy s maga utánanéz az indulásnak, a nap éppen szembenézett a sátorával.

Belebámult a nagy, vörös napba, s imádkozott.

Akkor meglátta Zólyomi Dávidot, aki még most is ott állott keményen s katonásan; kitárta karjait:

- Jösszte, fiam.

Dávid előlépett.

- Hát tricesimátor vagy!

Dávid elpirosodott. Ticesimátor, harmincados? vámkapitány?

A fejedelem mosolygott:

- Kancellárius uram mindent elmondott, amit neki jelentettél. Most melléd adok egy jó csapatot s visszamégy ebben a nyomban, és Apor uram helyét átalveszed.

- Nagyságos uram. Minden semmit sem ér, ha Apor úr őnagysága szabadon marad.

- Ki mondta, hogy szabadon marad?... Kassai uramtól ítélő levelet kapsz, s annak erejénél fogva őnagyságát lekapod s a legszorosabb őrizet alatt fejérvári tömlöcünkbe szállíttatod. Mondtam, hogy erős csapatot kapsz?

- Igenis mondta nagyságod.

- Jól van. Délig ez is meglesz, most más dolgunk van.

Evvel újra megveregette arcát, s aztán megszorította kezét, mint egy férfiúnak és nagy tisztviselőnek, aztán továbbhaladt.

Zólyomi Dávid, amint a fejedelem elment, nagyot lélegzett, nagyot nyújtózott, s mikor már a fejedelem a sátrakon túl volt, s nem láthatta, lekapta csákóra vágott süvegét, és úgy vágta a földhöz, hogy pukkant, mint egy puskalövés.

Akkor hozzáfogott kacagni. Szép, egészséges fogai kivirítottak, öklét a búbjához kapta s elkezdett bokázni.

De hamar meggondolta, hogy szájatáti udvari szolgák bámészkodnak reá, s abbahagyta az örömöt és megkeményedett. Arra gondolt, hogy Apor uram milyen nagyot fog bámulni, ha ő bemén, és azt mondja:

- Nagyságos uram... vasba!...

Erre nem állhatta meg, hogy újra fel ne kacagjon egy fiatalat s egészségeset. Ő csak huszonhárom éves és Apor úr őnagysága hatvankettő.

Csípejére tette félöklét, s elkezdett hegyesen lépni, mint egy fiatal kakas a dombon hajnalban. Csak éppen nem kukorított.

A fejedelem pár lépésre, egy halmocskára ment, és onnan vizsgálta a tábort.

Az már fel volt zavarva, mint a méhek, s nyüzsgött és zsibongott. Lovak horkanása tombolt, és emberek kiabáltak tele torokból a távolba. A székely lovasok csak éppen ezerötszázan vannak. Mióta visszajöttek a menekülés után, oly hűségesek voltak, hogy a fejedelemnek csaknem megették a nevét, annyit vivátozták.

Egy óra múlva ezek indulnak.

Most kiáltást hallott a belső tábor felől, mely szintén ébren volt a lárma miatt, de nekiek parancsuk nem lévén, mindenki sátra körül tanyázott.

- Heeeéhóóó. Ki az?

- Jóbarát.

Odafigyelt. Nemsokára egy szörnyű magas urat kísértek elébe.

Nagy bámulással látta. Simoni volt.

Ott állott előtte oly rettentő magasan, mintha nem is a maga lábán állana, hanem falábakon.

Nem látta Kolozsvár óta, de rögtön megismerte.

- Simoni?

- Én, nagyságos uram.

Kezet nyújtott neki.

Az ember odaadta kezét, de nem lehetett megfogni a kezet, mert véres vászonba volt belecsavargatva.

- Mi az?

- Uram, nagy csatából jövök.

- Jöjj bé.

Visszafordult, előrement be a sátor előrészébe. Helyet mutatott a sebesült embernek, s az beleroskadt a szőnyeges székbe.

Kis ideig hallgattak.

- Adjatok nekie vizet.

Az inas hozta a korsót, és Simoni engedte, hogy a szájához tartsák és ivott.

- Tegnap délben indultam Biharból.

- S mit hoztál?

- Uram, Homonnay nincs többet.

- Homonnay!...

Szeretett volna örömében felordítani.

Homonnay nincs többet. Ennél szebbet s jobbat nem kaphatott a hajnalban. Homonnay nincs. Lehet-é ennél nagyobb hír.

- Beszélj!

- A hajdúkkal voltam. Fogoly voltam. Tömlöcben tartottak. Vason voltam, uram. Kígyók s békák közt. Télen, tavaszon, nyáron egyre rosszabb volt... Vasárnap délután jöttek értem, lefűrészelték a vasakat kezemről, lábamról. Tetves voltam, rühes voltam. Megevett a kosz... Vittek Fekete Péterhez.

Hallgatott egy kicsit, hogy erőt vegyen.

- Mondja Fekete Péter, hogy itt van Homonnay az országban a lengyel hadakkal.

- Gondoltam, most végem, azért hoztak ezek az ebek elő.

- De mondja Fekete Péter: a hajdúság Betlehemesek. Ellene Homonnaynak. Megyek-é?

- Megyek.

Még aznap felültették a hajdúságot s elébük mentünk a Tiszáig Polgárnál, ott jöttek át, és mi beljebb csaltuk őket, mert magunkban voltunk. De már jött Rhédey uram Váradrúl a bihariakkal. Ott voltak a szatmáriak, szabolcsiak. A lengyelek általözönlöttek a Tiszán, s szépen gyüttek utánunk lefelé. Homonnayval voltak a zempléniek, de még a turóciak is. Thurzó Szaniszló volt a felvidéki hadakkal. Gömöriek, sárosiak, Liptó, Zólyom, mind ott volt. Nagyon szép rendes hadjaik voltak. Vámos-Pérts és Székelyhíd közt a kenyézlői mezőkön állottunk meg. Ott volt a roppanás.

Hallgatott. Újra innya adtak neki. Ivott, s mondta:

- Tegnapelőtt este még semmi se volt. Rhédey uram felállította a sereget. Új segítséget is kaptunk. Erdélyi hadakat, a vót a szerencse. Allia Farkas hozta.

- Tegnap ilyen tájon hajnal előtt rajta voltunk a bestyéken.

- Uram. Jó embered neked ama Rhédey. Nem várta meg, míg a lengyel feláll, beleütött. Ott sík mezők vannak, de sok mocsár. A lengyel lefeküdt a szittyóba és a kákák alá. Nem kell már félned, Gábor fejedelem. Homonnay többet meg nem mozdul. Ott veszett egy lábig... Azér gyüttem, uram, mert avval váltunk el, hogy megyek a hajdúkért. Hát elhoztam őket.

- S Homonnay él-e? - kérdezte a fejedelem.

Simoni legyintett.

- Homonnay, uram, ott se volt. Ahogy szokott. Ő csak hátulról vitézkedett, s mikor a baj öregje jött, megszaladt. Megy azóta Bécs felé.

- Jól van - s Bethlen arcán nevetés volt.

Oly komor volt ez a nevetés, csak a farkas nevet így. El is hagyta a nevetést, zordonul szólt:

- Látom, uram, téged helybenhagytak.

Most Simoni legyintett.

- Csak ezt akartam hozni. Magam.

Bethlen nézte. Mit adhat ennek. Mit tehet? Roncsolt rossz élet lett oly nagy boldog úrból.

- Fektessétek le.

Az inasok megfogták az elalélt vitézt s végignyújtóztatták egy kereveten ott a sátor előházában. Letakarták a köpenyében s az abban a nyomban élettelen ájult.

A fejedelem rendelkezett, hogy az orvost hozzák elő, s kiment a sátorból.

Homonnay nincs többet. Nincs már ellenfejedelem.

Kiment az ég alá s felnézett a tiszta selyemfényű égre, amely egyszínű világos édességes kékség volt felettük.

Könny volt a szemében.

Milyen tiszta lett egyszerre az egész világ.

Hála volt benne jó sógora, Rhédey iránt, s már neki adta mind a birtokokat, amiket kért. Ha neki öröme: legyen. Ezt jól csinálta. Cselekedett.

Első ajándék, amit az Istentől ingyen kapott. Már mégis fejedelem. Emberei élnek s dolgoznak érette.

Péchyt látta:

- Uram apám. Még él az Isten! Már nem kell felülni. Helyünkbe jött a győzelem.

Lovát hozatta elő, felült s kivágtatott a seregen keresztül a nagy pusztaságba.

Egy óráig zavarta a lovat, a kísérők messze elmaradtak mögötte, csak tétovázva s nagy elébekerüléssel közelítették meg.

Mikor visszatért a sereghez, már ez egész tábor talpon volt. Amint közeledett s fölismerték, roppant vivátozások történtek.

Mindenkinek ragyogott az arca a boldogságtól. Vezérei, katonái jól tudták, mit jelent a bihari győzelem.

A táboron egyszerre láz és felzúdulás tört ki. Követelték az ostromot.

Szégyellték magukat, hogy már két hetet elloptak itt hiába egy ilyen haszontalan varjúfészek miatt, s nem akartak tovább vesztegülni.

Mosolyodva látta, hogy maguktól csatarendbe fejlődtek fel, s már el volt rendezve, hogy a csíkiak lesznek az elsők a falon. Ők laknak legmesszebbre, s ők akarnak leghamarabb végezni. Követelték, hogy övék legyen a tisztesség, hogy a falakat megmásszák.

Nem lehetett bírni a néppel, s belenyugodott, hogy hát ma végez Lippával.

Kijelölte a követeket, akik Temesvárba menjenek, hogy holnap jöhet a török sereg, amely átvegye tőle a várat s az egész területet. De most nem Borsos Tamást és Nagy Tamást, most főurakat, Leonardus Apaffyt és Béldy Kelement. Most parádé kellett.

A vásárhelyi bíró szívta is a fogát, kiesett szájából a pecsenye. Pedig már azt hitte, a galambbúgós kaput megcsináltathatja. Hiszen híre is vagyon:

- Nagyságos uram, nagyságos uram! Nagy hír!

A fejedelem visszanézett. A vásárhelyi bíró arca zavarodott volt, míg ártatlanul kirebegte:

- Meghalt hertelenül Bánffy Diénes uram.

A fejedelem szeme, szája kinyílt, mint a napvirág.

A várban váratlan hatása volt a mozgolódásnak.

Az utóbbi napokban már ott tartottak, hogy a várnép már maga akarta sürgetni a fejedelmet, hogy végezzen már. Jöjjön már, és foglalja el őket. Legyen vége ennek a bizonytalanságnak és koplalásnak.

S mégis most, mikor odalent harci készülődést láttak, kétségbeesés fogta el őket. Keresztessy Pál, mint egy valódi hős lobbant fel, s áradt belőle a láng és a lelkesedés. Kis fűzfavessző volt a kezében, s egy szál dolmányban kemény és sasféle arcával s éles, rekedt hangjával a szívekre csapott.

Pillanatok alatt a falakra rendelte a katonákat, s azok nyájösztönből vakmerőségbe szédültek.

A piacon felállították a szurok és forróvíz főző üstöket. Az ágyúkat rendbeszedték, s a tűzmester valósággal boldog lett, hogy a hosszú stagnálás után dologra kerül a sor.

- Magyarok vagyunk: míg élünk, egy talpalatnyit se adunk a töröknek. Vesszen Bethlen, vesszenek a bethlenesek!

A fejedelem sátora körül nyüzsgés volt, mint a köpűben a királynő körül. Már megint írt: levelet a temesvári basának, levelet a budainak, levelet Rhédeynek, s ebben szerető köszöntés és lelkesítő gond.

Kiadta az ostromra a parancsot. A vezérlő kapitányok átvették, s megindult az egész had a vár ellen.

- Dávid fiam - szólította Zólyomit. - Dávid gyermekem...

- Életemmel s véremmel parancsoljon Nagyságod.

- Dávid fiam...

Beszólította, s bevitte a sátorba, annak is a legbelső rekesztékébe.

- Nagy dolgot kívánok tőled, most megmutathatod, ki vagy...

- Első akarok lenni a falakon, apám, fejedelmem.

- Hagyd csak, felettébb való gondunk van... A vár a mienk... Avval ne búsulj... Mást akarok tőled... Vedd a legjobb lovasokat... Bánffy Diénes meghalt... Mégy Ágotára...

Maga is megdöbbent. A remélt győzelem a vérében volt, s már a diadalra gondolt.

Zólyomi Dávid megértette a fejedelem kívánságát, s büszke volt, és érezte, hogy most szorosra fonódik a sorsa a fejedelmével.

A sereg kezdett felnyomakodni a vár alá.

A csíkiak a halászok bástyáját választották. Még mielőtt parancsot kaptak volna rá. Ott állottak, fene farkas fogakkal, fel-felüvöltve s lajtorjáikat cipelték.

Tíz órakor kezdődött az ostrom.

Mikor az első ágyúdörgés elhangzott, legnagyobb meglepetésükre a várból is ágyúdörrenés felelt rá.

Erre nem voltak elkészülve, mert egész idő alatt egyetlen puskalövés sem hallatszott a várból. A vén ravasz Keresztessynek van puskapora, csak takarékoskodott vele ez idáig.

A vitézek tréfákat űztek belőle, hogy a vár kínjában ereget, de a fejedelem aggódva gondolt rá, drága ne legyen a játék. Keresztessy ha belekapott, oly lelkesedést tudott maga körül teremteni, hogy eszeveszett lett minden embere. Evvel nyert a semlyéni csatán.

Mikor a vár fokáról az első üst forró vizet ledöntötték a csíkiak nyakába, azok is meghökkentek: hát s nem lakodalom? De meg is bőszültek, mert illedelmetlennek vélték a harcot. De ha harc, legyen harc, adták ki a jelszót, s oly dühvel indultak újra s újfent, mint vonyító farkascsorda.

De jött a puska az Óvárból, s jött a forró szurok. Jöttek a mindkét végükön meggyújtott gerendák, s a létrák gyengék lettek, ez kemény fogadtatással szemben.

Bizony nem hághatták meg a sáncokat, de még el is ment a góbék kedve a huzavonától.

Szerencsére hiába adta ki annak idején a fejedelem a parancsot, a tűzmester titokban csak aláaknázta a falakat, s mikor a székelyek tünekedve állottak a sáncban, szólala, hogy robbantja a várat.

Délután két órakor a halászbástya nagy pukkanással és egekig ható dördüléssel leomlott. Szabad az út. A füstölgő és porzó romladékon lehetett sétálni, mint nyitott dúcos kapun bé. Egész sereg e pontra vette magát, s a fejedelem maga ott volt köztük a legvészesebb helyeken. Úgy röpködött körülötte a golyóbis, mint a darázs, s nagy magnanimitását mutatta, mert még csak szeme pillája se rezdüle meg.

Bent volt az ostromló a vár fokán.

A várvédők, mint az oroszlánok harcoltak. Most az utolsó perc dühében elcsordult bennük a keserűség, hogy magyarok jönnek rájuk fustéllyal és dárdával, s énekszóval fogadták a csatát. A református pásztor ott állott felettük palástban, s mennydörgő hangján prédikálta, mintha csak a papi székben állna, s hangja, mikor a Bálám és Filiszteus fenevadak ellen szólala, túlharsogta a csataordítást és a fegyverdurrogásokat. Keresztessy Pál a kis vesszővel a kezében, derült arccal ágált katonái között, s parancsokat adott, nyaka közé sózván a késlekedőknek. Bátor és nagyszerű alakja forralta a vért, s szavai mint a forró ólom csörögtek, s a szívek mind fenevaddá váltak.

Bethlen maga is felvágott, rohant vitézei között. Semmi fegyvere sem volt, csak egy díszes buzogány, egy arannyal szőtt vékony rövid bot bunkósan, mint egy királyi pálca, amellyel birtokba kellett vennie az erősséget és az országot. A leggonoszabb helyeken jár, s csodálva látta a rettenetes vakmerőséget, amellyel a rossz ruhás, meztélábas, éhségtől sápadt védők öltek s viaskodtak. Csodálta a magyar vitézséget, s dagadt a szíve a büszkeségtől, hogy ennek a fajtának a vezetője lehet.

Lippa védői becsülettel állották meg a helyüket.

Mikor beszorították őket a legbelső várba, már halottak borították az utcákat. Egymást torkolva fetrengtek ostromlók és védők, mind magyarok.

Végre már csak egy nagy vasas kapu volt. Keresztessy háza, s az ostromlók ezrével özönlötték el a környékét.

Most a fejedelem szünetet parancsolt, s míg a legények a vért és verejtéket törölgették a rettenetes melegben, a fejedelem fehér zászlót tűzetett dárda hegyére, s a hírnök harsonája szólt.

De mielőtt szólhatott volna a hírharsogó, puskalövés érte és elesett.

Mást állattak helyibe. S akadt második, harmadik, száz is, kész magát áldozni. Csodálatos volt a lelkesedés és a düh, s csak a fejedelmet féltették, hogy magára nem vigyáz, és az Isten irgalmát csodálták, hogy az egész ostromban semmi baj nem érte.

Végre megszólalt a fejedelmi szózat, s felszólítá a várbelieket, adják fel a várat!... A fejedelem kegyelmét kapják... A fejedelem kegyelmét... a magyarok Istene irgalmát...

A prédikátor már elnyerte az irgalmat s örök boldogságot: hullája ott feküdt a vár kövén.

Minden kövön s minden sarokban hullák hevertek.

A fejedelem elfakadó szívvel keseredett felettük... Ennyi ember halála egy rossz török parancs miatt... Hogy fogja ezt valaha is jóvá tenni... Boldogtalan erdélyi sors...

Az ótemplom előtt állott, s előtte hívei kihevülten s véresen és tüzesen lihegve.

Míg őket nézte, felemelte szemeit az égre: az ég tiszta volt, mint egy boldog mennyország, fehér felhők álltak a nap körül, s minden odafent olyan rendben volt, amilyen rendetlenség itt lent, ezen a földön, ebben a boldogtalan s nyomorék emberi életben.

Jézus, Jézus! hallatszott távolról környös-körül a vitézek kiáltása... S vajon itt van-e az Úrjézus velük: mondá isteni szavával: Ahol ketten vagy hárman együtt lesztek és az én nevemet mondjátok, én is köztetek leszek.

Itt van-e hát az édes Jézus? és ha itt van, mit szól ahhoz, ami történik? S ez még csak kezdete az életnek: evvel csak megindul az emberek harca ezen a földön, ennek az ő botjának cselekedeteiben.

S most úgy feldagadott szíve:

Soha, soha, soha.

Csak ennyit tudott sóhajtani, s szeme könnypárásan reszketett körül a kis piacon, a régi házakon és messzire nyílt gondolata az egész országra, és az egész keresztyén magyar világra.

Soha többet, soha erre magát el nem szánja, bármi lesz is: magyart magyarral ebben az életben meg nem ver.

Oly irtóztató nagy buzdulás volt szívében, csaknem megpattant, robbant, mint tűzláva ömlött a szeretetnek kibeszélhetetlen forróságával, és boldog békességbe borította a magyarságnak ezt a kis mezejét a nagy és végtelen Glóbuson... Élj, te szegény haza: Bethlen Gábor áll őrt...

Már az egész vár megadta magát, s minden kapu ki volt tárva, és a vitézek szabadon jártak a kapukon és hajtották a népet a fejedelem lába elé.

S a fejedelem felemelte buzogányát, és intett, hogy senkinek többet semmi baja ne legyen... S a szegény nép, asszonyok és gyermekek és megtört katonák leborultak és csókolták a követ lába előtt.

Már csak egy ház állott zártan: Keresztessy Pál háza. Kövek dobbantak a kapun, és puskalövések vágtak a vassal rakott deszkákba, s akkor megnyílt egy ablak a kapu felett, és rúdon fehér lepedő nyúlt ki, és erre támadt oly ordítás és tombolás és üvöltés, mint a végítélet rivalgása.

Jöttek a fejedelemnek adni a hírt, s ő maga ment az utolsó ajándékot átvenni az Istentől.

Megnyílt a kapu, s elöl hozta négy ember vállon, a sebesült s vérében csorgó Keresztessy Pál nagy testét.

Letették azt a fejedelem előtt a kőre az utcán.

- Hol vannak a vitézek? - kérdezte a fejedelem.

S tizenheten sorakoztak fel a test mellett... Az egész várvédő hadból csak tizenheten maradtak életben és a kapitány alatt.

S a fejedelem odalépett Keresztessyhez, s meghajtotta térdét, és féltérdre ereszkedett a vitéz hős előtt, s megdöntvén fejét, megcsókolta homlokát.

- Vivát.

S harsogott a kiáltás, mint az angyalok harsonája:

- Vivát, vivát, vivát.

- Jézus Krisztus a mi királyunk.

- Vivát.

A fejedelem összetette kezét és imát mondott.

Mindenki letérdelt, és a távolban elkezdte egy harsány hang a litániát:

- Uram irgalmazz... Uram kegyelmezz...

Akkor Keresztessy Pál felemelte szemét, s a fejedelem örvendve kiáltotta:

- Él.

S most egy zsoltárban olvadt össze az egész nép.

A fejedelem felállott:

- Istennek dicsőségére és Jézus Krisztusnak örömére, megvettük a mi hajlékunkat, és felemeltük az igaz és megtisztított relígiónak zászlaját.

- Uram irgalmazz.

- Ennek a megkísértett és megszaggatott hazának életére és idvességére.

- Uram kegyelmezz.

- Köszönetünket mondjuk nektek, híveink és kedves vitézeink: s fogadjuk Isten szent színe előtt, itt a magasságos egek kapuja előtt, hogy ezzel megnyitjuk a boldog magyar jövendőt.

- Uram irgalmazz, Uram kegyelmezz nékünk bűnösöknek.

A fejedelem elrendelte, hogy Keresztessy Pált maga orvosa kötözze be. A jó úr jobban élt, mint várták: a vértódulás volt legnagyobb betegsége, mert tizenhét katonája megfogta s megkötözte, s ettől veszett el.

Azután a fejedelem ökröket hajtatott fel, s ott fent a vár piacán megsüttetni rendelte, és a hordókat, a borokat csapra üttette, és parancsolta, hogy mindenek együtt örvendjenek, és a várvédőket úgy tekintsék, mint édes testvéreket, s szeressék.

Nohát szerették is, a fejedelem kegyelmessége a szíveket megjuháztatta s mintha lakodalomban lennének, és ezek volnának a vőlegények, valamennyien boldogak voltak, akik sültpecsenyével és ital borral kedveskedhettek nekik.

S megindult egy tor és mulatás, csapának mágnum áldumást, ősi mód szerint.

Déli tíz órakor, ebéd időn történt a vár megvétele s ettől kezdve három napig folyt a mulatás.

A duda szólt, sírt, nyögött s vonított, mindenki üvöltött s táncolt három egész napig.

A fejedelem maga is ki nem dőlt, s nem engedte, hogy bárki is abbahagyja: Három a tánc - kiáltotta s mindenki utána: "Három a tánc".

A fejedelem mindenkit, aki a várban volt, ha még nem lett volna, nemessé tett s földbirtok urává.

Keresztessy Pált maga mellé ültette, ölelte, csókolta: soha ily vitéze - mondta - nem volt.

Harmadnap megjöttek a törökök, s átvették a várat.

Jelentették, hogy a szultán tíz évre elengedte Erdély adóját, s a nagyfejedelmet hűségéért a nagyvezérrel egy rangon levőnek jelentette: soha ilyen becsületet és nagyságot gyaurban nem tapasztalt.

Fogták a jó törököket, borba feresztették őket, és sült disznóhúsba pólyálták, mit is azok meg nem vetének, bárhogy is vélekedék erről Mohamed a hetvenhetedik égben.

Csak az Isten tudja, honnan vettek annyi asszonynépet, rikító ruhákban, pirosban virítottak azok, és volt hejjehuja, mint a mennydergetős pokol fenekén.

Minden volt, az ökrök csordája meg nem szűnt, ott sült a hús a vár lángjában, s oltogatták, gyújtogatták a tüzeket egész éjjel, mind egész napon át, s ismét új setét éjjelre megjött Zólyomi Dávid.

- Uram, fejedelmem, nagyságos uram, kegyelmes parancsolatjára béhoztam, akit nagyságod parancsola.

A fejedelem vérmámorba borult szemmel döbbent.

Ott állott előtte Báthory Anna, lóháti menyecske, úgy jött lovon, aranyos kis török piros mentéje virított, s arca még jobban.

- Anna - szólt a fejedelem... És Anna lángoló szépséggel állott előtte.

S a fejedelem azt kérdezte:

- Anna!... Lesz-é gyerek?

Báthory Anna kacagott, mint egy tündelevény:

- S miért lenne? - és táncosan fordult, rezdült és lobogott felé.

De a fejedelem, hiába múlt felette három nap s három éjszaka, elüvölté magát:

- Bestye ringyó, félre.

Evvel elhárítá magától a nőt, s kiparancsolt minden szoknyát a szentséges várból.

De ő maga felállott, s szívének nagy keserűségében, szörnyű fájdalmában középre állt, s a férfiak hada közepett egymaga táncolni kezdett.

Minden dudás odagyűlt, török síposok fújták: a fejedelem táncolt.

Most a vágott hőst, Keresztessyt, félkarra vette s kiáltotta:

- Jöszte uram. Kérem kegyelmedet, legyen tovább is zászlósura s főespán Erdélyben... Amit kívánsz, szeretettel adjuk, s végyed... Csak mi vagyunk Erdélyben kanok és férfiak.

S rágyújtott Báthory Gábor nótájára:

Szól a kokas mán.
Majd megvirrad mán.

---