Három lovas poroszkált elöl s még négy hátrább a havas szironyos, csúszós mezőn.

- Nincsenek erre törökök? - kérdezte Simoni.

- Szini se uram - mondta a kun.

- Hol vannak?

- Szolnokon.

- Sose járnak erre?

- Soha. Nem járt még erre török ló, hacsak nem a tatárjáráskor, nem kell itt félni semmit. Itt van megettünk Derecske, amoda Újfalu, de amerre csak megyünk előre, az mind tiszta világ.

Csak úgy mentek toronyiránt, ha ugyan valahol egy tornyot lehetett volna látni. Inkább napiránt mentek hát, ahogy ki tudták számítani, merre van napnyugat. Simoni még sosem járt az Alföldön, hegyekhez szokott szeme nem bírt beleszokni a pusztába. Mintha egy másik földön járna, amilyenről fogalma sem volt. Ahogy elhagyták a hegyeket, azóta csak mennek, mennek befelé a rettenetes lapos világba, sehol egy falu, sehol valami út, sehol semmi, amin meg tudna állani az ember szeme. Néha erdőket láttak a vizek s mocsarak közt, de az is mind olyan volt, oly Istentől elhagyatott, mindig úgy érezte, mintha a semmibe menne befelé s a világ végére kellene már jutni.

Kísérője kunsági vitéz volt, aki úgy tudta a járást, amint dicsekedett, mint a nyúl a mezőn, de sehol sem indulhattak bátran, mert akárhol akkora vizet leltek, hogy meg kellett fordulni, s megint félnapig mehettek, míg valahol avval állottak, hogy na mos mehetünk bátorsággal Ladány felé.

Így mentek egész napon át, semmi más élő lelket nem találva, csak a vadmadarak serege lobbant fel s kóválygott, mint a felhő, fejük felett. Ahol erdő szélén mentek, a varjak véghetetlen tömege ijesztette meg őket, a fák ágai oly sűrűn voltak rakva varjúfészkekkel, mintha vitézkötés gombjai volnának nagy szorgalommal belekötve a fák lombtalan vesszőibe, s a varjak éktelen károgása úgy szólt, mint a téli szél a kéményeken.

Félnapokra meg kellett a lovakat állítani, mert kidőltek volna szegények. Kínlódtak a fagyott füvön, míg annyit rágcsáltak hersegő fogakkal, hogy elütötték az éhséget, bizony vizet sem kaptak mást, csak a mocsolyákat, amit csákánnyal vágtak ékre a téli fagyban.

- Úristen - mondta Simoni -, itt is emberek laknak-e? vagy csak táltosok és boszorkányok s lidércek.

- Hogy termelnek itt s hol valami kenyérnek valót?

- Megterem itt ides uram - mondta a kun különös éneklő hangján, minden szónak a farkát felkunkorítva s kapkodva s packázva az idegenbélivel. - Olyan búzánk terem itt minékünk, hogy ha egy marékkal elvetek, asztagot rakok belőle. Néha ugyan rágyün a víz, bizony ha zsákokkal vetek is, akkor se aratok rulla egy maríkra valót.

- Elhiszem.

- De meg sokat nem is irdemes vetni, csak aki az embernek kell, kenyérbélli; mer nem lehet innen elvinni. Ki jön ide irte. Ha csak a tatár nem. Lúháton jár az ember, ha meg esők ideje van, akkor nincs az Istennek az a szekere, amék elmennyen, ha meg felszárad, akkor ami út van, aztat a marha úgy felvágja, hogy nincs az Istennek az a kereke, amík szíjjel ne törjik rajta. Mikor meg tavasszal, ősszel meggyün a víz, akkor ippensiggel csak ladikon lehet egyik helyrül a másikra járni.

Már azt se tudták, hogy s hány napja jönnek s vándorolnak a pusztán. Néha úgy tetszett, hogy a szittyók s kákák közt már megint csak ott vannak, ahun három nappal ezelőtt, de a kun azt mondta:

- Ne tüstinkedjik ides uram, úgy esmerem én eztet a világot, mint az idesanyám kötőjit.

Már a tarisznyából kezdett kifogyni az ennivaló, s aggodalmas volt az utazás. Hiába nézték az eget, kerek volt az jobbja is, balra is, elöl is meg hátul is. Olyan kerek, hogy szinte már szédült az ember.

Mindennap kedvetlenebbül haladtak tovább, csak az egy kunnak volt kedvére a dolog, az mindig vidámabb lett. Kevés beszédű volt, de fekete képéből egyre jobban virítottak erős, fehér fogai.

Egyszer aztán mégis emberi szót hallottak.

A nádasban valahol nótát neszeltek.

A kun is rákezdte az üvöltést, hogy aszongya:

Lovad hátárul nyakad megszakadjon,
Kúnsági daak hátadon nyargaljon,
Tűz, víz, fúvó szél ellened támadjon,
Sas, varjú, holló fejeden károgjon.

- Ejnye de jó nótája van kendnek - nevetett fel Simoni.

A kun ember tovább gajdolt:

Vérhas, fűfájás, ágyadba törjik,
Kójika, guta hirtelen rád gyöjjik,
Mind ijjel-nappal ágyadba gyetörjik,
Szíved mint nyárfalevél úgy reszkössik.

Avval még jobban, istenigazában, nekieresztette a hangját, felemelte a karját, s hátravetett fejjel, a nap felé kurjantva óbégatta:

Vitézségeddel otthon pirittyolni,
Tudsz az falvakbul pásztorokat lopni,
De szőrös lovad nem oly sebesen fut,
Ki megkötözhet, találsz még oly hajdut.

Most megjelent egy lovasember a nádasban.

A lova szőre oly hosszú volt, szinte a hasáig ért. Csodálkozva nézett a daloló magyarokra s elkiáltotta magát:

- Hujjahó!

- Hujjahó! - kurjantott vissza a mi kununk.

- Hoá?

- Huá?

- Kardszagújszállóós.

- Kardszag i?

- Kardszag a!

A kun megvakarta a feje búbját.

- Hű, a zannyaistenit - mondta nagy szemet meresztve -, eltívedtünk uram.

- Hát hol vagyunk? - kérdezte dühösen Simoni.

- Kardszag... Emmeg ám itt van Szólnoknál.

- Hát hogy lehet az?

- Nem baj uram, mégiscsak a hajdúságon vagyunk. Innen mán nincs egy hét se.

- Egy hét? addig megvesz az Isten hidege, s megesznek a farkasok.

- Dehogy is esznek, dehogy is esznek. Ha még eddig meg nem ettek, most mán nem is fognak.

Intett a nádasból ólálkodó legénynek, s az előrúgtatott s közelebb jött. Hát bizony Karcag határán jártak, mégpedig rettentő helyen. Már itt nem volt más, csak víz és víz. A gulyáslegény magyarázta szűk szóval, hogy merre van az arra! de abból ki nem igazodhattak.

- Legalább az éjszakát töltsük fedél alatt - mondta Simoni -, ha ezek itt élnek, biztosan van házuk is.

- Vanni van - mondta büszkén a legény -, csak gyüjjenek kendtek!

Bevezette őket a nádasba, a utánarúgtattak.

Az idő olyan volt, hogy megenyhült, és víz jött a fagyra. A legrosszabb. A ló lába minden percen beszakadt. Egyszer csak bőgés, hajsza, a gulyát meglelték, s a vad csorda a lovasok zajára mozogni kezdett. Mintha megbomlott volna, falkába vágódva rohant, ijedten, s egymást törte-marta a sok nagy szarvú, fekete nyakú vad állat.

Simoni bámult, ilyet még nem látott.

Gulyáslegények támadtak lovon hátulról s nagy ostoraikat csattogva-kongatva nekiállottak a marhának, s ahelyett, hogy lecsillapították volna, csak még jobban verték s hajszolták, szörnyű ebeik segítettek benne, s nemsokára még a nyoma is eltűnt a jószágnak, csak távolról zengett a bőgése.

De a legény, aki őket bevezette, itt maradt, s mondta, hogy a számadóhoz kell menni.

Soká mentek, térdig érő vizeken, dombokon, egy helyen nagy disznófalkát leltek, a fekete, kemény szőrű disznók vadul túrták a gyékényes, turfás sarat, s a gulyáslegény megállította a lovát, leugrott. Le is hajolt, s a tarisznyáját kezdte teleszedni valami fehér apró bogyókkal, amiket a disznók túrtak ki.

- Mit szedsz hé - kiáltott neki egy legény a Simoni huszárokból.

- Böngyőt, gyere te is, szeggyél vacsorára.

A huszárok nevettek.

Még ilyet se láttak.

Ahogy a gulyás a gyékény vastag gumóját, amit a disznók napra fordítottak, nagy sebesen szedegette a tarisznyába a fekete sárból.

- Na uram - mondta az egyik az úrnak -, itt osztán vadak közé jutottunk.

Most a kutyák mintha a marha körül elvégezték volna a dolgukat, rájuk rohantak éktelen ugatással; akkorák voltak, mint a borjak, s oly veszettek, mint a farkasok, de még félelmesebbek, mert a farkas elfut az ember elől, de ezek mintha az eget is le akarták volna szakítani, úgy jöttek rájuk.

- Szólj a kutyádnak vagy mind agyonvágjuk - szólt a kun a gulyásnak, de az csak nevetett.

- Játszodnak.

- De a kíkkű a játékát - mondta a kun is, és tarkón vágta a kutyát, amelyik éppen az ő lovára ugrott fel.

A kutya lehemperedett s tajtékzó szájjal szűkölt.

De ez jó volt, mert a többi egy kicsit észbe kapott, s a gulyás is beleordított a társaságba:

- Iszkitee.

Mikor a legény megszedte a tarisznyát, tovább mentek. Felült a lovára, amely azalatt békésen állott, s pislogva nézte a gazdája munkáját.

- Igyók - mondta a legény, s verték a sarat s dagasztották.

Végre, de már erősen szállott az alkonyati köd, egy kis szigetre értek, ahol száraz fűbe s fagyos földbe csapott a ló patája.

Ott furcsa sátorokat láttak. A három öl magas nádból voltak csinálva, süvegformára. Ez volt a gulyások téli szállása.

- Hűj, az ídes annya irgalmas ne legyen - mondta a felvidéki ember, s dideregve csapta össze a kezét az erősen fagyó estén -, ez ebbe a nádkunyhóba lakik, itt megveszi az isten hidege a bűrit.

A kutyák újra még fertelmesebb zsivajt csaptak, akkor kinyílt az egyik sátor, s kilép rajta egy meztelen ember, csak úgy pőrén, kezében egy durunggal.

- Hujjahó!

- Hujjahó.

- Kijóa...

- Magyaróóók.

Erre csend lett, a nagy hajú fekete ember a kutyákra mordult, s azok elhallgattak, figyelve nézték, ahogy jöttek lefelé a lovasok, farkukat magasra lobogtatták, s csak a fiatalabbja s vérmesebbje vakkantott egyet-egyet tovább...

A fekete legény beszólt a kunyhóba, kiadták neki a subáját, s azt csak úgy pucéron magára vetette.

- No legények - mondta Simoni -, erre tévedtünk, mert megyünk Erdélybül a Hajdúságra, osztán idehozott a víz. Hát adjatok egy éccakai szállást.

A pásztor a subába hallgatott, s csak nézett vadul.

De nem volt benne semmi ellenmondás.

Nagy fekete ember volt a legény, a szakálla meg volt nyírva, de bajsza hosszú volt és zsíros.

Nagy horgas orra volt, s fekete szemei, hosszú nyaka.

Haja hosszú volt, s most látni lehetett, ahogy megfagyott rajta a csepegő zsír.

A lovasok leszállottak a lóról.

Egy kutya odasundorgott, s a lábikrába kapott az első katonának. Ez orron rúgta a csizmája sarkával, mire óriási acsarkodásba törtek ki az ebek.

- Iszkite - ordította el magát a gulyás, s közéjük vágta a furkósbotját.

- Aggyonisten - mondta Simoni, s előrelépett.

Kinyújtotta a kezét a parolára.

A gulyás úgy látszik, nem értette mi ez, nem volt tisztában az udvariasságnak ezzel a formájával, csak nézte a kezét, akkor valamit gondolt s megkapta.

Azt hitte, meg akar vele birkózni az idegen.

Simoni az első percben meg volt lepetve, most ő nem értette, de össze kellett szedni magát, mert a gulyás úgy markolta s rázta a kezét, ahogy csak bírta.

- Hóhahó! - kiáltotta el magát Simoni, s vissza akarta rántani a kezét. Mikor az nem ment, ő is összeszedte az erejét, s visszamarkolt.

A gulyáslegény, aki vezette őket, röhögött.

- Dancs! - kiáltott torkaszakadtából.

A birkózó gulyás megállott:

- No - morogta -, ha más megtuggya, én is.

Evvel bement a sátorba.

De már akkor két pucér legény állott annak az ajtajába, s nevetve nézték társuk viadalját.

- Adtok-e éjjeli szállást - mondta Simoni kifulladva, s a süvegét nézte, amely valahol lerázódott a kurta birokban.

Nagyon ingerült volt, mert emberei közül senki se jött segítségére.

- Mingyán a számadó.

A számadó, nagy sovány fekete ember, éppen kijött a saját kunyhójából, amely olyan volt, mint a másik kettő, nádból, de mintha keményebben lett volna szegve.

- Hujjahó - kiáltott le.

- Hujjahó - kurjantottak innen vissza.

- Az erdélyi fejedelem katonái vagyunk, uram - mondta Simoni, még mindig fújva -, s megyünk a Hajdúságra Fekete Péter kapitány uramhoz.

- Noóó.

- Ad-e kend éjjeli szállást?

- Nyől a víz - szólt a számadó, akinek szintén földig érő nagy bőrsubája volt.

- Ha nyől, nyől - mondta Simoni -, mégiscsak meg kell hálni valahol.

- Gyüjjék be kend noóóó - mondta a vén pásztor, s ők hárman bementek a kunyhójába.

Tágas nagy hely volt az. A nádfal belülről marhatrágyával simára volt tapasztva, s éktelen hőség volt benne, mert közepén egy kisbojtár szakadatlanul rakta a nádat kévében a tűzre, s oly rettenetes a füst, hogy csaknem elájultak benne. A kisbojtár is pucér volt, de a számadó fekete, zsíros inget s gatyát viselt.

Réti fűzfa tuskói voltak lerakva, ez szolgált szék helyett.

- Nyől a víz - mondta a számadó, s annyit sem törődött a vendégeivel, mintha legyek repültek volna be, csak a saját gondolatain járt az esze -, nyől a víz, osztán reggel ideszorulunk. Hanem a gazda meghatta, hogy addig innen el ne merjek terűni, míg ű ki nem gyün... De mán egy hete várom. Ha reggelig se gyün, akkor muszáj innen kimenni vagy tavaszig ideszorulunk.

Simoni rendkívül el volt fáradva, napok óta lovon, nyeregben, hidegben, füvön hálni... Most, hogy a forróságban leült, roppant álmosság vett erőt rajta, s a gazda észrevette. Intett neki, hogy heveredjen le a földön fekvő subára, s ő nem kérette magát, azonnal elhevert, s abban a nyomban el is aludt.

Sokáig oly kábulatban feküdt, mint a víz alá süllyedt tuskó, aztán álmodott. Azt álmodta, hogy otthon van Simonyifalván, s a Sátán jött hozzá. Nagy magas ember volt, olyanforma magas, mint ő, hegyes fülei voltak, s furcsa, kampós orra, s ő tudta, hogy ez Pázmány, pedig sose látta Pázmányt. S azt mondta neki, hogy adjon pénzt Bethlen Gábornak. Pázmány vigyorgott, s amint kampós körmeivel megérintette, a körme szúrt, s szikrákat vetett. Akkor, ahogy visszanéz, ott van mellette Bethlen Gábor is, mint egy fiú, s tiltakozik mérgesen az ördög pénze ellen. Egy írást nyújtott feléje, s ahogy a körmével áthúzta a papírt, az lángot vetett, s ő megdöbbenve konstatálta, hogy ez is ördög. A szíve szorult ebben az ördöngös társaságban, s a teste tele volt égéssel, sebbel s fájással...

Akkor valami felfordulás lett, s rászakadt a ház, vagy mi történt, s egy ördögfióka rugdosni kezdte az oldalát. Azt hitte, most rögtön viszik a pokolba, s rettentő ijedtség vett erőt rajta, de akkor felnyitotta a szemét, s látta, lassan eszmélve rá, hogy a pásztorkunyhóban van s egy pucér kisbojtár rugdossa s kiabálja, hogy:

- Hé, héééé, falni!

Felült. S maga elé meredt. Nyújtózkodott s vakaródzott. Hol az isten haragjában nem csavarog el az ember...

Látta, hogy lóg a bogrács, s benne jó szagú étel, sült malachús... Miféle vademberek laknak ezen a tájon!... Az udvariasságról ugyan kevés fogalmuk van...

Bejött a számadó gazda, s aggodalmas arccal mondta, mintha csak folytatná a megkezdett beszélgetést.

- Nyől.

- Mi?

- A víz.

- Miféle víz?

- Gyün.

- Honnan?

- Az ár.

Eltűnődött. Nem tudta, hol vannak, miféle árvíz, s mint hegyi ember azt sem tudta, mi az árvíz.

Még egy ember jött be, úgy látszik a gazda helyettese. Ez is olyan szűkbeszédű volt. Ennek se jutott eszébe valami köszöntésre gondolni, úgy vette az idegent, mintha mindig itt lett volna. Ez is olyan csontos vasember, fekete, komoly férfi volt.

Leültek enni.

Csak ők hárman, a nagy bogrács húshoz, amely csak úgy pezsgett és párolgott. Mindenki elővette a kést s enni kezdett. A pásztorok a tarisznyából vették az evőszerszámot, mert nem volt csizmájuk, csak rossz bocskoruk.

Körülnézett, valami kenyér után. Kóstolta a húst, hiányzott belőle a só.

- Sót nem használnak kentek? - kérdezte.

- Nem.

- Miért?

- Nincs.

Tovább hallgattak. Akkor azt mondta:

- Hát kenyeret?

- Asse.

- Mér?

- A sincs.

- Hát mit esznek?

- Húst.

- De hozzá?

- Hun ezt, hun azt.

- Mit?

- Sulymot... Böngyőt.

- Mi az?

- Hozzál.

Evvel a kisbojtár, aki csak a sarokban ült s csorgó nyállal nézte az emberek ételét, mint egy kuvasz, aki sorára vár, felugrott s kiszaladt.

- Asszony? - kérdezte Simoni, már ő maga is oly kurtán, mint azok.

- Nincs.

- Mér?

- Ide?

- Az asszony mindenütt jó.

- Nincs.

- Soha?

- Télen.

- Hol?

- Bent a falukon.

- Feleség?

- Nem.

- Hát?

- Nőstíny.

- Maguk nem házasodnak meg?

- Minek.

- Hogy legyen család, legyen élet, gyerek.

- Minek?

- Hogy legyen mirül gondoskodni. Hogy legyen mit szeretni.

- Itt a barom.

- A barom?

- A barom.

- Azt lehet szeretni?

- Lehet, de bottal.

- Mért?

- Mert marha.

Kicsit nevettek.

Akkor jött a kisbojtár, s hozott két tarisznya valamit. Az egyikben főtt sulyom volt, Simoni ilyet még sose látott; nem terem a hegyekben, csak a síksági lápokon. Nézte az apró, tüskés gubicsokat. A fiatalabb pásztor fogta a kis görbe bicsakot s kettémetszette. Odanyújtotta.

Fogta, megszagolta, szaga jó. Mikor látta, hogy eszik, beleharapott. Jó volt. Olyan ízű, mint a főtt gesztenye. Nagyon jó.

- És ez?

- Böngyő.

S belemarkolt a pásztor. Az apró, fehér gubót megsodorta s lecsavarta róla a felső háncsát s bekapta.

Ő is megpróbálta, de utálattal köpte ki. Mocsárízű volt s kesernyés. Mintha nyers füvet rágna. Sást.

- Az jó - mutatott a tüskés fekete sulyomra.

Nevettek.

- Ez jobb. Ez a kenyér. De jobb.

Már inkább csak húst evett magában. Azok jóízűen rágták a gyökeret. Nézte. Ráismert, hogy ez az, amit este a legény a disznótúrásból szedett.

- Mondja ke, gazda, mért járnak itt ezek pucéron?

- Kímílik.

- Mit?

- A vászonynéműt.

- Olyan kevés van?

- Mindenkinek van egy.

- Egy?

- Egy őtő.

- Több nincs?

- Mineka.

- Kimosni.

- Á.

- Sose mossák?

- Zsírba.

- Hogy?

- Mikor új, béavatjuk jó avas zsírba. Akkor ojan lesz, mint a bűr. Eltart a, isten tudja meddig. Egy kis kímilettel.

Ő csak nézte ezeket az embereket, ahogy itt élnek, egészségben, erőben, asszony s étel és ruha nélkül.

- Vallás? - mondta egyszerre nekik.

- Mi a?

- Mi a vallásuk?

- Vallás?

- Hit?... Mit hisznek?... Keresztények vagy eretnekek?

- Mineka?

- Hát az Isten... istent hinni... imádni...

Az emberek hallgattak, s csak néztek.

- Mikor láttak papot?

- Papot?... Mija? eszik azt vagy isszák?

- Hát maguk nincsenek megkeresztelve?

- Ki hogy... Az a fekete ember, amék kendet megmarkolászta, mikor gyütt, az az ördög fia.

- Az ördögé?

- Váltott gyerek... Csajbókos... De a baromhó jól ért...

- Persze, ide nem jön pap... - tűnődött Simoni.

- Én láttam egyet gyerekkoromba - mondta a kisszámadó... - Nagyon cifra vót, de a jóisten akárhová tegye a nyelvit, nem tudom mit s mit énekelt, de nem értett abbul senki egy ígét se.

- Deákul - mondta Simoni.

- Ammi?

- Krisztus urunk... Krisztus urunkat dicsérte.

- Mán nem tudom, dícsérte é vagy szidta, mert nem értett abbul senki emberfia egy hangot se.

Simoni hallgatott.

- Hát Krisztus urunk gyiák vót?

- Nem.

- Tán nem is tudott gyiákul!

- Nem - mondta meggyőződéssel Simoni.

- Nohát akkor Krisztus urunk se értette, hogy mit miskurált a pap. Mer én amondó vagyok, hogy Krisztus urunk feltámadott, de hogy hótta után tanuljon meg gyiákul, azt nem hiszem.

Simoni ebben az eretnekség hangját kezdte felismerni.

- Hát prédikátort láttak? - kérdezte.

- Prédikátort?... aztat igen.

- Hun.

- A van most mindenütt. Gyünnek az ingyen kenyírre.

- Ingyen kenyér?

- Há persze. Nem kell nekik érte dógozni. Beszél. Ugat. Ugatni lehet.

Simoniban most valami furcsa érzés volt: neki, aki a prédikátorok ellenfele volt, ez a mély megvetés nem tetszett. Úgy érezte, hogy ez szemben volt mindennel, ami előtte becses...

El is hallgatott s gondolkodott. Nézte ezeket a vad embereket, ahogy esznek, gyúrják magukba a kövér húsdarabokat, s nyers mocsári gumót hozzá. Vademberek ezek. Vadállatok.

Van egy másfajta, egy más világ.

S mégis valamennyi olyan volt, mintha egy született uraság volna. Milyen gőgösen s egyenesen ülnek, s hogy hallgatnak. Nem izgatja őket az, hogy idegen ember s úr van jelen. Nem kíváncsiak rá, egyetlen kérdést nem tesznek fel neki. Jött s megy. Az ő dolga.

Annyira, hogy benne nem maradt meg a szó. Valahogy úgy érezte, hogy kötelessége megmondani, ha ő megkérdezte őket...

- A hajdúfődre megyek... De eltévedtem... Nem tudom az utat.

Nem felelt ott senki.

- Nem vóna itt egy legény, aki elvezethetne?

Hallgatás.

- Olyan ajándékot kapna tüllem... Tallért...

Csönd.

- S nem is egyet.

Még nagyobb csönd.

- Nem sajnálnék kettőt, hármat... Katonákat akarok ott lelni... Az erdélyi fejedelemnek... öt pengő egy gyalogos, hét egy lovas...

Itt beszélhetett.

- Nem akarnak pénzt keresni?

Megszólal a számadó:

- Minek nekünk a píz uram... Nem is láttam pízt nem is tudom mióta... Őrizgetni?...

- Vásárolni rajta.

- Mit?

- Kenteknek is csak kell valami.

- Mi?

- Maguk is csak emberek, maguk is csak élnek. Valamiből hasznuknak kell lenni.

- Nem kell nekünk haszon. Ríti gulyásnak nem kell haszon.

- Há magának semmije sincs?

- Van.

- Mi?

- Baromjószágom van.

- Mennyi.

- Ekkevis.

- Azt is szerezni kellett. Valami keresés kendnek is elkél. Hogy vigyáz magára?

- Én csak arra vigyázok, hogy mindig legyík annyi marhám, akibül a kár kiteljík...

- Hány darab marhája van?

- Van vagy kétszáz.

Erre Simoni hallgatott el.

- Kétszáz?... Mit akar; az egy egész csorda...

A számadó megszólalt:

- Gulya.

- Hát gulya.

- Szűzgulya.

- Oszt mit csinál vele?

- Őrzöm... Uram... Vigyázok rá, hogy baja ne legyék...

- Oszt felesége sincs?

- Nincs.

- Gyereke sincs?

- A van.

- Van?

- Van vagy tizenhat.

- Micsoda, gyereke?

- Az.

- Tizenhat gyerek?... Hát ha nincs felesége, hogy van gyereke?

- Hát uram, a felesíget mink nem szeretjük, szilajok. Mer a csak baj. Akadék. Mink itt vagyunk a mezőbe, rítbe. De azír az asszonyt szeretjük. A meg minditig van. Kivált tavasszal. Így oszt gyerek is van.

- S itt neveli a gyereket?

- Mikor mán idevaló. Ez is az én fiam. Ez a kisbujtár. Meg még nígy. Az is az én gyerekem, amék ketek ide hozta... Mer lássa, az ember csak abba bízik, amit maga csinál.

S ült komolyan, rendíthetetlen komolysággal.

Simoninak, a felvidéki úrnak nagyon furcsa, nagyon idegen volt ez az egész.

Most a számadó felállott, felvette a nagy bőrsubát, s kiment.

Utánament a másik ember is. Pedig ezt sajnálta, mert ennek oly beszédes, mosolygó szeme volt, evvel jobban el lehetett volna beszélgetni.

Ő is felállt s kiment, megnézni a lovát.

Az ég alatt dermesztő volt már a hideg. Az ég csillagokkal tele, teleszórva, mint vetéskor a szántás búzaszemmel. Megkereste a lovászát; az gondosan lecsutakolta a lovakat, s a lovak ropogtatták a szénát, csak úgy a szabadban. Megveregette a ló nyakát.

- Szegény lovam - mondta -, bírod-e még? Így fagyoskodni az ég alatt ebben a vad világban.

Bizony ennek nem volt olyan hosszú szőre, mint a pásztorlovacskáknak, amelyek oly bozontosak voltak, mint a medvék. Megfagyott a párájuk, s deresek, őszek lettek.

- Hogy bírjátok ezt a kutya hideget, itt egész télen - mondta egy álldogáló legénynek.

Az felnevetett.

- Van enyhely.

- Micsoda?

- Melegítő.

- Milyen?

Az csak nevetett.

- Hát ha má nagyon elgémberedik az ember, felveri fektibül a marhát, a helyire fekszik. A jaó meleg.

Ezeknek bizony nem kell pénz, ezeket nem lehet megvenni.

Visszament a kunyhóba, mert úgy el volt törődve, aludni akart valamit. A gyerek már bóbiskolt, de minduntalan felébredt, nádat vetett a tűzre, azután már aludt is tovább.

Ő is leheveredett a subára, s betakarózott a saját bundájával, s rögtön elaludt, s csak akkor ébredt föl, mikor kint rettenetes kolompolást és tülekedést hallott.

Ijedten kiugrik a kunyhóból, s látja, hogy a gulyát verik.

- Tila tee, tula tee.

- Mi az?

- Rajtunk a víz, uram, keresd a lovakat, mert meg vagyunk szorítva, ki kell mennie a vízen, vagy itt pusztulunk.

Hajnalodott, s iszonyú volt a hideg.

Még visszagondolni is rettenetes volt erre a hajnalra.

A jószág csak úgy ömlött, a gulyáslegények verték bottal s hosszú vastag kötélostorokkal. Egy irányba hajtották, ezek igazán ismerték a helyet, mint a vidra. A szegény jószág folyton hasig úszott a jeges vízben, a ló is alig érte körömmel a földet.

Órákig tartott, míg a tiszta partra értek.

Ott aztán bevárták a reggelt.

Ők szívesen továbbmentek volna, de meg sem tudtak mozdulni. Inkább beszorultak hát az állatok közé, s a lovak reszketve szívták a tehenekből gőzölgő meleget.

Reggel volt, mikor messziről, a hajóról kiabált valaki. Egy fekete ember jött a faluból, a gazda. Harmadmagával volt, s amint ideért, csúnyán veszekedett.

Szidta a számadót, mint a bokrot, hogy előre kellett volna látni a veszedelmet s idejébe kimenteni a gulyát.

A számadó hallgatott, mint aki bűnösnek érzi magát.

- No, gyerönk, gyerönk tovább - ordított a gazda.

- Hoá nagyuram - mondta a számadó.

- Ráhajtani a csapásra.

- De hoá az isten szerelmiér, ezt a fáradt, elszaggatott jószágot, mind elviszi a víz.

A gazda ott állott ridegen, még keményebben, mint ők, esküdözött, hogy csak a városba érjenek, valamennyit vasra vereti, huszonnégyig vágatja, a fejüket karóba szedeti.

- Magad barmára tudtál vigyázni vén akasztófa - meredt a számadóra -, a parton van? az enyimet az alsószigetsígbe hattad?... Hajtsd a barmot!

A számadó, a mogorva vénember letérdepelt, fejét verte, sírt; hogy hagyja a jószágot pihenni legalább délig, nem bírják a nagy vizet, életére esküdött, hogy délben elviszi hiánytalanul, semmi baj nem lesz, nem lehet most nekimenni, ő megy előre gázlót keresni a fiaival.

A gazda nem törődött a beszéddel, egyre vadabbul őrjöngött.

Most elnézték, amit a gulyások csináltak, ahogy felverték a sárbul, fektibül a szegény állatokat s nekihajtották a nagy víznek, amerre a gazda parancsolta. Simoninak az volt az érzése, mintha a gazda erőszakkal verné a veszedelembe a csordát.

Hosszú ideig, egy-két óra hosszáig csak ment, úgy ment a szarvas sereg a nádason, bőgve, úszva, egymásra tolulva, tülekedve, lihegve.

A kis borjak elmaradtak a sáron, s utánuk bégettek, míg el nem merültek. De most már nem volt megállás, csak hajrá tovább.

Egyszerre csak egy nagy áradatba értek, ahol úgy rohant a víz, jégtáblákkal, de azon túl a száraz part intett.

A katonák is sírtak dühökben, s féltek a vad ismeretlen veszedelemtől. Már régen levetették a csizmát s nyakukban vitték a ruhát, a ló mellett úsztak, serényükbe kapaszkodva.

Most minden az isten ujján volt, az imádság tartotta őket.

A gazda a hajón kísérte őket s az ökröket, kötélen vonta a vezérbikákat magával.

A lovak egyszer csak földet értek.

Felkaptattak, remegve állottak lábukon s összedőltek, mint az agyagváz.

Simoni visszanézett. Rettenetes volt látni, a szegény barmok nem bírtak kijönni a szárazra, tízével, húszával merültek el a vízben, s az ár sodorta őket lefelé, isten tudja hová.

Az ég szürke volt, nagy köd, semerre sem lehetett látni.

Déltájban, mikor összeszedték magukat, csak nézték, ahogy a számadó gulyás élete kockáztatásával a hajóval harminc-negyven darabot kihozott a nagy vízből. Csak diribdarabja maradt a gulyának.

A gazda ott állott a hegyen.

- No gulyás - azt mondja -, te felelsz ezér. Kétszáz marhád vót, fele se telik ki a káromnak.

A gulyás szeméből ömlött a könny.

Egyszer csak odaállott Simoni elibe.

- Jó uram - szólt -, elviszel-é?

- Hová?

- Hajdúnak.

- Jössz?

- Megyek uram... Mer itt má nincs keresnivalóm... Kétszáz darab lábasjószágom van, de ennek a markábul egyet se láthatok többet... mehetek mán alá is, meg fel is... Jó lesz mán a tallér...

Próbált még utánuk nézni az elmerült teheneknek, de már csak egy darabot tudott kihozni; tiszta volt a határ, valahol a gyékényben felfordult hassal feküdt egy nagydarab állat...

- Mán e csak a csíknak jó, meg a piócának.

De azért ő maga nem ment el a Hajdúságra, ment a gazdával a városba, hát ha még valami reménysége volna, de az ellen egy szava sem volt, hogy a legényei közül négyen odaszállottak s velük mentek.

De ez is, hogy a gazda ne lássa, csak úgy szökve, suttyomba...

Megfordultak vissza Derecske felé, s ügettek a lucskos, jeges mezőn.

Mikor harmadnap beértek a hajdúföldre, úgy emlékeztek az egészre, mint egy lidérces veszett rossz álomra.

- Katonát keresek az erdélyi fejedelem hadába - mondta az első falu bírájának. - Kapok-e legényt?

- Tízezeret uramék - mondta a bíró. - Ihhelhótt itt az egész világ.

- Nohát akkor vigyenek Hadházra, Fekete Péter uramhoz.

- Mit füzetsz?

- Öt tallér a gyalogos, hét a lovas embör.

- Mind felszállunk uram... Ó, de boldog idők, mikor Nagy Andorjás urammal Erdély fődjin jártunk... Aranyország az, uram, van ott minden. Olyan az, uram, mint a paradicsomkert...

- Vótak-é itt császáriak?

- Vónának még most is, de kuphicér csavargó nípsíg, három tallért adnak csak egy emberfejír, lovas se kap többet ötnél. Meg azt se kapja meg, ismerjük, mindig csak a rablásra szorítja a nímet a magyarságot.

Szegényes kis falvak voltak ezek. A férfiak mind a piacon ácsorogtak sűrű tömegben a bíró háza előtt. Soványak voltak, s kopottak s szakadtak, mert ezek nemigen éltek földtúrásból, csak a hadivállalat volt a kenyerük.

- Mit álmodtál, sógorné?

A fiatal német nő kidörzsölte a szemét, s fehér fogaival nevetett, aztán ásított, s azt mondta:

- Gyümölccsel álmodtál, azt mondják, nem jó, egy nagy körtefát láttál, tele volt gyönyörű körtékkel, de ahogy szakítottam róla, mind rothadt volt, mikor hozzá nyúltál.

A férfi elgondolkozott.

A testvérére gondolt, Simoni Györgyre, aki isten tudja, hol jár mostan. Kaptak egy üzenetet tőle a Hajdúságról, hogy ott jól megy a dolga, a fejedelem, ha akarná, az egész hajdúság mind felülne mellette.

- Vajjon hol van most az én Djördj - sóhajtott az asszonyka, s urának testvérére nézett, aki apró komoly szemeivel kéken s aggódva nézett vissza rá. Hogy hasonlítottak; csak az ura, az egy hatalmas nyílt ember, ez kisebb s kurtább lelkű.

- Nincs semmi baj - mondta a sógor, Simoni Andris -, nincs semmi baj. Én ugyan mindig mondtam, hogy sokkal jobb lett vóna Bécsbe visszamenni, de hát György erről hallani sem akart.

- Mert ő akarta, hogy elvisz Erdélybe, mihelyt lehet.

- Na igen, de lehet-é?... Az pedig biztos lett volna. Ott neked mindig jó lett volna, mert ott a család, neki nem kellett volna a saját reményeire gondolni, hanem a biztos bajokra, ami van.

- Nincs semmi baj mondtál.

- Jójó - mondta Andris, s megvakarta az állát.

- Tudol valamibe? - kérdezte ijedten az asszony, aki mihelyt megijedt, mingyárt nagyon elfelejtett magyarul.

- Honnan tudnék, mit tudnék? ha tudnék is, mi az a biztos?... csak az ember aggódik.

- De nem, te valamit tudod.

Andris habozásán a szerelmes asszony észrevette, hogy titkolnak előtte valamit.

- Semmi, szomszédunk, Szikszay uram, avval kedveskedett, hogy a nádornak egy levelét elküldte nekem.

- Mutassa, mutassa, jaj istenem, s nem szólik.

- Nem szólik, hanem szólasz.

- Mutassz a levelet, mert meghalik.

Andris nevetett. Rossz fogai voltak, vékony hosszú fogak, barna tövűek és lilás volt az ínye. De kedves volt, ahogy nevetett, s ritkuló haját, mely elöl már kopaszos volt, s hátul vörhenyesen hullt vállára, kapargatta.

- Én csak azt mondom, benne vagyunk a pácba.

- Mit van pátz? - félt az asszony.

- Itt a pác - s nevetve csapott a levélre, amely már a kezében volt. - Itt a pác!

Odaadta sógornőjének, de az egy betűt sem tudott belőle kitalálni, csak nézte, ijedten nézte, nézte, s egyszerre csak felsikoltott.

- No mi van ott, mi van ott. Úgy megijedtél, mintha farkast láttál volna.

- Djördj - s rámutatott a levélben az ura nevére.

András felnevetett.

- Azér megleli. Megérzi, hogy hun a bibi.

És soká nevetgélt az asszonyon olyan fölénnyel, mintha az egy gyermek vagy egy kis macska volna. Csak azért, mert ő meg férfi. Hogy jön egy nő a férfihoz. Mit ért egy nő a férfigondokbúl.

- No csak nézzed, csak nézzed. Nem tudsz te abból egy árva krükköt se kihámozni. - Ez a vén taknyos Szikszay akar engem megokosítani. Tudod te milyen részeges csap az. Már reggel részeg, mint a disznó. Nincs két órája egy napban, hogy észt lehessen nála lelni... Ennek ír levelet a nádor?... Jó helyre ír... És ez átküldi a levelet nekem, hogy feleljek rá? Vadmarha. Ha vóna kivel szóba állani.

- Olvast, olvast - követelte az asszony.

András nem sietett olvasni, mert maga se könnyen sillabizálta a nádor betűit.

Az kegyelmed levelét hozták nekem, akiből megértettem, hogy kegyelmednek az én levelemet megadták...

- No ez még semmi - tette hozzá, s duruzsolva folytatta:

a vigyázásba amennyire lehet, semmit hátra nem hagyok, de ha az gonosz emberek valamit akarnak indítani, mivel resistálnak, nem tudom... a végbeliek elégtelenek, az vármegyék kedvetlenek, egyébféle segítségünk messze vagyon...

- Ezt úgy értsd - szakította meg önmagát az olvasásban -, nézd csak lelkem, hogy ezek Kassán összeesküdtek, Pázmány és Thurzó főkapitány s mindenki ott volt, s most már eltelt negyedik hónapja és semmi sincs. Ők akarnak valami fundamentumosat csinálni. Haha. Ember kell ahhoz... Arra ment ki az egész, hogy ezt a tulok Homonnayt kiforgassák a vagyonából, hogy az a fiskusra szálljon... Nem lát át a szitán a bolond... Nem akarnak ezek háborút. Majd Bécs egyszer kinyitja a zsebét, azt leshetik. Zavarosban halászni, azt igen. A Homonnay-birtokokért nem adnék egy ütött taplót... Odaát már minden készen van. És ha a nádor azt írja a levelében, hogy a vármegyék kedvetlenek, evvel elég meg van mondva, nem?

- Djördjöt olvasni - sürgette a nő.

- Igen, igen.

Ami Homonnay uram s Radul vajda incselkedéseket illeti, nekünk csak a szent békesség a törvényünk és parancsunk, őfelségétől.

- Hát látod, ennyi az, amit harminc úr eldönt Kassába. Itt a tavasz, s nincsen semmi. Már azóta mindennek készen kellene állani a harcra.

- Djördjöt..

- Igen, igen.

Tudja meg kegyelmed, mi van ama rossz Simoni Györggyel, aki őfelsége mellől átállott a fejedelemhez, azt beszélik, hogy hadakat fog a Hajdúságon Bethlennek, és még hozzá az én nevemben.

Az asszony dermedten hallgatott, a sógora tovább olvasott:

Forgách uram írja, hogy Dóczy uram felment Prágába, megszerezni a generálisságot, mert Forgách Zsigmond uram elbúcsúzott őfelségétől, látván őfelsége kedvetlenségét hozzá... Ebből is értse kegyelmed, hogy amit az urak indétottak, őfelsége nem hajlik rá. Ezért az Simoni ügyét tudja ki kegyelmed, és nekem rögtön referáljon.

Az asszony halottsápadtan ült s borzongott.

- Azért mondom, hogy jobb lett volna Grácig meg se állani, s én nem is tudom, mit tegyek.

- Gott helf uns... - sóhajtott az asszony.

- Gotthelf, gotthelf - de magunknak is jó lesz utánanézni.

A fiatal asszony lehunyta a szemét és remegett. A sógora járkálni kezdett és pattogott és okoskodott.

- Erre a levélre mindenesetre azt válaszolom, hogy egy szó sem igaz az egészből. Abból is láthatja a nádor urunk őnagysága, hogy a bátyám a feleségét s házát, mindent, így védelem nélkül hagyott itt, csak maga személyében távozott, s azt is azért, mert Homonnay uram Kassán bosszút esküdött ellene. De ha nádor urunk salvus conductust ad s békességet tud köztük teremteni, akkor ő abban a minutumban itt lesz...

Az asszony nem szólt, csak hallgatott, mintha a hideg rázná.

- Inkábad nem mond semmit te - mondta a sógorának -, minek kellett ezt tudni.

Simoni András elröstellte magát, nem bírt uralkodni a titkon s a sógornőt beleavatta. Most bejött az öcskös, a legkisebb Simoni-fiú, aki a múlt napokban elesett a jégen, s most nagy fájdalmakkal volt tele, megrepedt kezeszára csontja, s ahogy szokás, a káplán s az udvarbíró együtt befáslizták neki, s erősen megkötözték, de nem tudta semmire használni a kezét. Mihálynak hívták, s szép, egyenes, kevésszavú fiú volt. Hatan voltak testvérek, fiúk, a Simoniak, s nagyon szerették egymást, ezt a két öccsét rendelte be György menekülése előtt a felesége oltalmára.

Mihály nagyon haragos lett, ahogy látta, hogy a bátyja elmondta a dolgot.

- Nem kellett volna, bátyám - mondta -, tud segíteni egy nőféle? Se segít, se használ, csak sír.

- De ezt meg kell beszélni - szólt Andris -, inkább nagyon is meg kell beszélni, mert én most is amellett vagyok, hogy őtet el kell vinnünk innen... Nono, én a Homonnayban nem bízok... Én nem vállalom, hogy akármelyik nap rám jöjjön... Mi vagyunk itt hozzá a legközelebb, mihelyt akármilyen dolog kezdődik, mingyárt a nyakunkon. S úgy el vagyunk itt dugva, hogy sem híradással nem tudunk lemenni senkihez, sem segítséget nem kaphatunk. Azt tehetik velünk azok a gazemberek, amit akarnak...

- Hát jüjjenek - mondta elszántan Mihály.

- No hiszen te mondhatod, hogy jöjjenek, mikor most is ki van törve a kezed. Mit tudsz csinálni. Egy gyermek fellökhet. Nahát.

Így tűnődtek s gyötrődtek, s nem tudtak mire dönteni. Andris a levelet mégis megírta, a választ, mint jóakarójuknak, s arra kérte Szikszay uramat és feleségét, hogy engedje meg, hogy a szegény s gyenge asszonyt hadd küldhessék el hozzájuk, mint jó szomszédhoz, s házuknál lehessen, mert itt magányosan s minden rokon és segítség nélkül, mint idegen nemzetbeli, nagyon nem szíve szerint vagyon...

Erre a levélre azonban nem jött válasz, hanem az az ember, aki a levelet a hegyeken át elvitte, azt mesélte el az istállóban, hogy hallotta, mikor az urak azt beszélték, hogy a Simoni-fiúk azért akarják az asszonyt elküldeni a háztól, mert rablóvárat akarnak csinálni. Nem jó lesz az asszonyt kihozni onnan, mert akkor ez lesz a fészke minden gonoszságnak. Andris elővette a legényt, s pofonokkal vallatta, míg az teljesen bele nem zavarodott a dologba.

Már oly szép idők voltak, hogy ki lehetett küldeni a szántókat. A szelíd domboldalakon ragyogott a napsugár, s a hegyek hajladoztak a téli heverés után, mintha tagjaikat nyújtóztatnák.

Ekkor történt, hogy egy napon három ember állott meg a kapu előtt.

- A nádor őméltóságától - kiáltottak fel.

Andris otthon volt, nem tudta mit csináljon.

- Én nem eresztek be csak egy embert. Akkor majd meglátom, mit hoz. Ha jót hoz, akkor nem bánom, de ha baj fenyeget, vigyázzatok.

Mikor a kaput nyitották, hogy az ember bejöhessen, egyszerre csak a várárkok, sáncok, a cserjék, mind megtelik emberekkel, s megrohanják a nyitott kaput, s nem lehetett semmit tenni, elfoglalták.

Andris csak nézte, sápadtan, hogy mi van itt. Most már azt sem merte, hogy fegyverre keljen, mert ereje elégtelenségével számolt.

- Hol a nádor őfelsége embere?

- Jün - mondták vigyori elszántsággal a rablók.

- Hol gyün?

- Majd meglátjátok.

S valóban jött is nemsokára. Síppal, dobbal s dalolással lovagolt be a kapun Homonnay Gyurkó. Nyalkán volt öltözve, s jókedvű volt.

- Vizitába jöttem a szép asszonyhoz - mondta.

Az asszony iszonyodva nézett ki az ablakon, most úgy félt attól a vidám fiatal legénytől, aki a lovát táncoltatta az udvar kövein.

Andris felment hozzá s azt mondta:

- Mán csak mutass neki jó képet, hatalmában vagyunk.

Homonnay állította, hogy a világon semmi rossz szándéka nincs, csak keresztülutazik errefelé, mert most indul hadakkal az Alföldre, s első vizitje a szépasszonynak szólt.

- Urad komisz vala - mondta -, de téged, húgám, nem felejtelek el. Azt kérdezted tőlem, olyan bátor legény vagyok, hogy fejedelemségre megyek? Hát meg akartam mutatni magamat.

Abban a teremben terítettek hármasban, ahol akkor este voltak. Olyan volt, mintha semmi sem volna, játékos, kedves együttlét, csak a lelkek mélyén volt sötét érzés.

A macska az asszony ölébe furakodott, s lassan dorombolt.

- Még mindig szereted a cicát? - kérdezte Homonnay.

- Szeretek.

- Mit szeretsz ezen a hízelkedőn?

- Kedves.

- Én nem szeretem.

- Hogy lehet az?

- Én a tigrist szeretem és az oroszlánt.

Az asszony nevetett.

- Mért szeret az?

- Miért?... azért, mert szeretem az erőt és a bátorságot, a nyíltságot és az őszinteséget. Mert magyar vagyok, s a magyar a puszták fia, keletről hozta magával a nagyszerű tulajdonságokat. Mi csupa egyenesség vagyunk, és szikrázik a vérünk, mint az acél, ha a kovához ütődik.

Az asszony nevetett.

- Mit nevet?

- Semmit, csak nevettem.

- Ne nevessen, maguk németek nem tudják megérteni a magyart. Maguk olyan nagycsontúak s szűklelkűek. Maguk csak a hasznot nézik, és kiszámítják, hogy mi mire jó. Én ismerem a németeket, az mind összecsukott szemmel néz, s megszámlálja, hogy mit lehet s mit szabad. Mi magyarok nyíltan és bátran szaladunk a lelkünk után. Nem sokat számláljuk, hogy jóra megy-e vagy nem, amit az Isten a lelkünkbe iktatott, annak engedelmeskedünk. Jobb volna, ha mi is megtanulnánk egy kicsit számot vetni a jövendővel, de ha nem megy a vérünkbe. Mi nem tudunk egyszerre előre s a hátunk megé is nézni, mi csak előre nézünk, és ahogy a vér parancsolja, úgy rohanunk, akár jó, akár rossz lesz belőle.

Az asszony nézte, s mosolygott a fiatal férfin, aki úgy pompázott előtte fajtájának dicsekvésével, mintha védekezne, mintha le akarna mosni magáról valamit. Talán éppen azt, hogy itt van.

- Nézze, Homoni, azt mondják, hogy maga lekötötte szerződéssel a fiskusnak minden birtokát.

- Azt mondják?... Hát hadd mondják... Talán igazat is mondanak... De az én lelkem tiszta... Mondja, mit kívánjak én egy Bécsben s Prágában ülő némettől, ettől a vén Mathiastól... Mátyás ez?... fene... Egy sült német, podagrás, beteges, setét szemű s fakó arcú. Hogy lelkesítsem én fel arra, hogy a magyar tüzet megérezze. Voltam nála, s szemben állottam vele és szégyelltem magam... Nálunk egész jó híre volt ennek az embernek, mert tetszett nekünk az, hogy megostromolta a bátyját, Rudolfus császárt, s elvette tőle a hatalmat. De ez is... Tudja, ha egy magyar ember csinálta volna, másképp ment volna... De ezt egy vén érsek csinálta, ez a Khlesl, a tímár fia, aki eljutott a bécsi érseki székbe, s most a kezében van minden hatalom, az egész birodalomban... Ez kiszámította, hogy a szegény öreg, beteg, agyalágyult császárral már semmit se lehet csinálni, s kellett neki ez a másik magával is jótehetetlen császár, aki csak egy pictus masculus, festett kép, akinek a színe alatt ő cselekedhet. De nem soká tart ez a dolog, jön az új császár.

A Ferdinandus. Tudja, asszonykám, ez nekünk való, magyaroknak. Milyen kár, hogy az Isten nem magyarnak teremtette, mert akkor tökéletes volna. Így félek tőle... Nézze, én katolikus vagyok, azt hiszem, katolikusabb, mint sokan, akik prédikálják a hitet, de a kutya istenit, magyar vagyok elsősorban. Ezek inkább pápisták. Nincs se honjuk, se hazájuk. Ferdinánd megesküdött, hogy az országban soha más vallásút nem fog tűrni, csak a pápa hitén levőt. Hisz ez jó. Minek a sok vallás és felekezet. De a magyarságomhoz ne nyúljanak... csak én attól félek, hogy jaj nekünk magyaroknak, ha a religiót, a vallást hánytorgatják, mert mi isszuk meg a levét, magyarok. Mert Ferdinandus egy szót se tud magyarul, Rudolfus se tudott, Mathias legalább megtette, hogy felvette a koronázásra a magyar mentét és kócsagos kalapot és zagyvált egy kicsit magyarul. Olyan fejedelem kell, aki katolikus, de magyar. Mert ha a fejedelem protestáns, akkor az nem ér semmit, az nem tudja egyesíteni a magyarságot: de egy katolikus magyar alatt egyformán harcolnának a magyarok, akármilyen istent imádnak is. Bethlen Gábriel, ez a hamuszürke ember?... Hát el lehet azt képzelni, hogy egy ilyen senki fia össze tudja fogni a magyarok erejét... Keleti nép vagyunk, nekünk nagy név kell és pompa, ragyogás, hogy csillogjon a gyémánt... A mi kedves kövünk a rubint, mert az vörös, mint a vér, és szikrázik, mint a napsugár. Lássa, én csak kibontottam a zászlót, s mily lelkesen esküdtek fel rá... Mert mindent tud a magyar... Nem látta, hogy milyen remekül jöttünk ma ide bé... Nem kellett hozzá se ostrom, se vér, se harc: egy-kettő bent voltunk a kapun... A magyar katona, az olyan, mint a hiúz, s ha kell, olyan mint a nemes mén, vagy a farkas, a medve, az oroszlán: mindent tud a magyar. Még a janicsárok is abból élnek, ha a magyar gyerekeket lopják, s maguknak nevelik, mert csak az ad erőt és lelkesedést abban a szedett-vedett tömegben.

Az arca kipirult, s egyre több bort ivott.

Simoni András hallgatott. Csupa olyat mondott Homonnay, amit ő is csak helyeselni tudott, de valami visszatartotta: félt. Nem lehetett volna megmondani, mitől félt, de a szíve szorult, s nem tudta, most mi fog következni.

- Csak ez az egy kis Magyarország van a világon - mondta tovább lelkesen Homonnay -, Erdély egyik fele, s mi vagyunk a másik fele, mert mit beszéljek a török alatt senyvedő magyarok földjéről, hisz ők szegények itt vagynak, csak épp a föld és a jobbágyuk maradott odaát. Mert mi vagyunk magyarok, a főrendek és élin valók, s mi itt többen vagyunk, mint az erdélyiek. Most aztán el kell nézni, hogy a szultán milyen fondorsággal megy beljebb s egyre beljebb had s háború nélkül, mert azt mi régen tudjuk, hogy nincs neki többet ereje semmiféle háborúra. Döglött állat ez a fenevad, s most ő tesz Erdélynek fejedelmet. Hova jutunk?... Óh, csak a szívemet tudnám adni, hogy csak egyszer üljenek fel a magyarok, úgy omlana le a félhold, mint a Jerikó falai. De az embernek meg kell dühödni, hogy nincs itt két magyar ember, aki egyetért...

- Hát igen, nekem se kicsinyem, se nagyom, én kockára vetettem mindenemet, én kiszállok, mint a hegyi sas, és vagy velem jönnek az egész világ magyarjai, vagy egye meg a fene az egész világot...

- Én csak egy szót mondok erre, Homonnay uram - mondta most belesápadva a szavának fontosságába Simoni András -, azt, hogy itt volt egypár napok előtt egy levél, amit a nádor urunk írt Szikszay Pálnak, s amit Szikszay uram, mint jóakaró, elküldött nekem, hogy mit felelek rá a bátyám felől... Hogy a bátyámról mit s mit nem írtak, az nem tartozik ide, de benne volt egy szó, az a szó, hogy: "Homonnay uram incselkedése...", így volt: "az mi Homonnay uram incselkedésit illeti..."

Homonnay elfeketedett a fejébe tóduló vértől.

- Thurzó uram mondja? a beszáradt, podagrás vénember, aki a felesége szájával él?... Ez a setét kálomista?... Hát mi dolog ez, Simoni uram? kereszténység ez? magyarság ez? ez az én böcsületem? és hazámhoz s nemzetemhez való igazságom?... Hogy mikor hitemet, lelkemet, minden vagyonomat kockára teszem, akkor jüjjenek s így nyakomat messék?... Mit tegyek?... én nem bánom, én a kardot kivontam, s a kivont kard nem megy vissza a hüvelyébe!... Majd ha meg fogja látni Thurzó uram, hogy lángban van az egész ország, és velem jönnek a bihariak s a rendek Szatmártul Posonig minden igaz magyar - arra nem sokat adok, hogy ő mit szól -, majd ő másképpen beszél, ha látja az új dolgokat.

Felugrott, s végigment a szobán.

- Erre kell nekem Erdély - s kardjával verte a deszkát -, mert itt ebben az országocskában két embert nem lehet összehozni, mert ha egyik sarokban három magyar pápisál, a másik sarokban kettő mingyárt protestál...

- Erre kell nekem Erdély, mert ott csak egy van... mert mondom, inkább leszek Erdélyben kálomistává, mint szétszakgatni engedjem magamat itt... Az istenit annak a vallásnak!... valaki jön s kiáll, hogy íme én vagyok itt!... nézzetek rám! Mátyás óta, a nagy Mátyás király óta senki így oda nem állott elibetek! Akkor nem az a kötelessége mindenkinek, aki magyar, akár pápista, akár kálomista, akár szaracén, akár mi az isten haragja: ide mellém... Ha én egyszer beleülök a fejedelmi székbe, akkor lesznek embereim, akikről tudom, hogy hogy kik s mifélék... de itt... Látom én, mire mennek ezek a beszédek és szavak: csak mindent alájavetni a német hatalomnak, mert onnan jön a pénz és dicséret... Ajjasabbak ezek a setét kálomisták, mint minden pápista, mert nekik mit kellessék tenni, hogy mégis kegyben maradjanak az udvarnál: azt csak az ő lelkek tudja. Micsoda! ha a protestáns Thurzó jobban nem szolgálná ki a császárt, mint egy katolikus, akkor megtűrnék-e azon a helyen, vagy nincsen-e már a császárnak nótája, hogy annak szegje nyakát, akinek akarja? De mért tegyen egy mozdulást is, ha itt van a jó szolga, aki talpát nyalja s engedelmességre szoktatja a népét...

A német asszony álmélkodva nézte ezt a fiatalembert, aki itt csattog s pattog s mennydörög s úgy kitálalja minden gondolatát; nekik, akik mégis mintha szemben állanának s idegenek volnának.

De a politika a magyaroknál olyan gyújtó valami, hogy az rögtön lángra gyúl s el nem alszik.

- De hiszen kegyelmed is azt mondta az imént, Homonnay uram - szólt Simoni András, akinek szintén kezdte a bor megnyitni a szavait -, hogy kész volna protestánssá lenni újra Erdélyért.

- Ördöggé is kész vagyok lennem, csak a magyarországiak szerencséjét megtaláljam.

- Ha kegyelmed kész hitet változtatni a haszonért, akkor kegyelmed is azok számába akar lépni, akik...

Homonnay nem várta végig, ordítva robbant fel.

- Kegyelmedtől nem várok semmi tanácsot, Simoni - kiáltott rekedten -, egy Simoni soha nem taníthat engemet.

- Én nem akarom tanítani... - szabadkozott Andris megijedve.

- Mert én a hazámnak hív fia vagyok, de ti kutyák vagytok s becstelenek, akik csak örvösen járhattok, mint az ebek.

- Jójó, hát mi ebek vagyunk s kutyák, ez helyes - mondta Simoni Andris, és a szeme veresleni kezdett, de valami buta makacssággal egyre jobban forszírozta a dolgot -, de kegyelmed is kész hitet változtatni a haszonért.

- Gazember, hazaáruló fajzat - üvöltött Homonnay -, te sápadt, te fakó, te gyilkos.

- Jó, én sápadt vagyok s fakó vagyok - mondta dermedt nevetéssel Simoni Andris -, de ez mit változtat a dolgon; kegyelmed mondta, hogy kész a fejedelemségért hitet is cserélni.

Homonnay reszketett.

Simoni a kardot tartotta, mintha érezné, hogy rögtön védekeznie kell.

Berohantak az urak s tisztek, s közéjük vetették magukat, s karikába állottak körülöttük.

De Homonnay megijedt ettől a következménytől, s kezdett alábbhagyni. Elfordult, kihevült arcát törülgette, nem bírta el, hogy felelősséggel végezzen valamit s elhallgatott.

Egy percig csönd lett, az asszony azt mondta:

- Ne haragudjék kegyelmetek.

Homonnay visszanézett, s az asszony lángoló arca valami oly különös szépségű volt, hogy ebben a pillanatban megkívánta. Hirtelen megfordult vele a világ, s az az érzése volt, hogy most vagy soha. Csinált dühvel támadt Simoni Andrásra:

- Kérjék bocsánatot, vagy darabokra metéltetlek.

Simoni fakón s eltökélve állott.

- Miért? de mit mondtam én s miért? Én nem sértettem senkit.

- Kérjél bocsánatot!

- Ha hibásnak érzem magam, szívesen, de hibátlan miért kérnék én bocsánatot?

- Térden! - kiáltotta Homonnay.

Erre az emberei egyhangúan, fenyegető arccal rivalgották:

- Térdre!

Simoni körülnézett s halálra szántan.

Most az öccse rohant be, felkötött fájós kezével.

- Meggyalázott, megszégyenített - mondta vörösen Homonnay.

- Mivel gyaláztam vón meg kegyelmedet, avval, hogy elismételtem a saját szavát?... Ő mondta, hogy eretnekké is kész lenni a fejedelemsüveg kedvéért, s hogy én ezt nem tudom elfelejteni, ezért órol rám.

- Hazug pribék.

- Hazug pribék lehetek, de hazug Simoni nem!

Az öccse mellé állt, s kirántotta kardját bal kezével.

- Orvul betörtetek várunkba, s most mesterséggel csináljátok?... Ti vagytok a hazug pribékek.

- Hallgass, hallgass - sikoltott az asszony.

- Ki a hazug? kölyök - ordított egy öles ember a csoportból, Bakó, a hadnagy, s hatalmas karjait felemelve, ököllel közeledett.

- Mindenki hazudhat, de Simoni András nem.

Kardok repültek ki. Homonnay szó nélkül visszahúzódott s hátravonult, mint egy sértett, de igazságát nem féltő ember, s hagyta, hogy emberei elégtételt vegyenek a rajta elkövetett dolgokért.

Az asszony sikoltott. Közéjük vetette magát, s nem engedte, hogy Andráshoz érjenek.

Homonnay az ajtóban volt már, onnan visszafordult, s nézte őt:

- Fogjátok csak - szólt a mellette álló másik hadnagyának, Zsennyei Pistának -, zárjátok hálóházába, de vigyázz, hangja ne legyen.

A fiú, aki lovászból lett tisztté az ura mellett, mert jó családból való volt, de elszegényült, s a gazdája protekciójából haramja formán verekedte fel magát, alattomos léptekkel kerülte meg a csoportot s az asszonyt hátulról elkapta, kezét torkára szorította, s egy pillanat alatt bevonszolta a mögötte levő ajtón.

Erre a Simoniak ordítani kezdettek, s minden megfontolás nélkül nekitámadtak, aki épp előttük állott.

A rettenetes harcban és ordításban nem hallották, hogy a bereteszelt ajtó megett a fiatalasszony sikoltott. De a Zsennyei értett a nőkhöz, s letiporta s megtörte.

Akkor otthagyta a nőt elterülve s egy haldokló nyöszörgő zokogásával.

A másik szobában már csönd volt. Kinyitotta a vastolózárat s kinézett. Odakint üres volt a terem; a lárma, ordítás távol hallatszott, a földön vér volt tócsában s két legénye jött befelé.

- Mi az Dukó - mondta nekik.

- Levágták üket - mondta a katona.

- Álljatok itt meg - míg utánuk megyek -, jól vigyázzatok - bent van az asszony -, kárt ne tegyen magába.

Elfutott, megnézni mi van.

A két hajdú bement a szobába, az asszony feléledt, s őrülettel nézett rájuk.

Felsikoltott.

Erre ezek rámentek.

Már végeztek is, mikor visszajött a hadnagy Zsennyei.

- Takarodjatok ki - mondta nekik s gyanakodva nézett körül. - Jelentsétek az úrnak, hogy itt vagyok, s őrzöm az asszonyt.

Az emberek elkullogtak.

Nemsokára bejött Homonnay. A hadnagy sunyi alázatossággal húzódott ki.

A nő felpillantott, s mikor meglátta Homonnayt, gyötrődve szólt:

- Ritter... ah... lovag...

De Homonnay szédült volt, s letérdelt mellé s csöndesen átölelte.

De ez feliszonyodott, s arcába csapott, aztán egy fúria dühével karmolt, harapott s vert, míg csak erőtlenül össze nem esett újra.

Homonnay elvesztette a fejét, minden vére az agyába tódult, de ebben a pillanatban vörös fény öntötte el a setét szobát:

- Tűz! - ugrott fel, s az ablakhoz futott.

A vár szemközti része lángokban égett.

Fejetlenül kezdett futkosni a szobában, s nem lelte az ajtót. Végre föltépte az ablakot, s leordított:

- Héhó, emberek, emberek!

- Rétóját - fent van az úr! - vonítottak a katonák. Már nem lehetett kimenni, mert a szobák is mind égtek. Létrát támasztottak az ablakhoz, s ő leereszkedett rajta. Mikor földet ért azt mondta:

- Fent van az asszony, hozzátok le.

Két legény felsietett a létrán, s nemsokára le is adták egymásnak a nőt, s lehozták az udvarra. Ott valami bundát dobtak egy saroglyára, arra fektették az ájult nőt s egy nagy katonaköpenyeget borítottak rá.

A vörös ember, a várnagy állt ott. Homonnay parancsot adott.

- Ezt rád bízom, vigyétek bé Homonnára, s úgy bánjatok vele, mint egy galambbal.

A vörös ember rápillantott az asszonyra, annak csapzott haja, s halottfehér arca szinte élettelenül feküdt a saraglyán, a bundákon. Parancsolt. Sietve fölvette a két legény a trágyahordó saraglyát s kivitte az égő udvarból.

Homonnay utána nézett, aztán felpillantott a várra:

- Én semmit sem csináltam - mondta hangosan -, Isten látja lelkemet, nem tehetek rulla.

De a lelke mélyén valami szorongás volt, a rettenetes Simoni Györgyre gondolt, amint itt fogadta őt, a télen, ahogy legelőször lépett ebbe az udvarba s fázósan húzta össze magán a köpenyt.

A harcsabajszút látta hirtelen:

- Jösszte vén.

- Nó, nagyságos uram.

- Simoni György úrnak megesmered-é az ábrázatját?

- Még hóttomba is.

- Meg kell neki halni... Megértetted... Ahun leled... Nemes telket kapsz irette, szógám.

A harcsabajszú szembe nézett, s azt mondta:

- Iletemre esküszök, kegyelmes uram. Mer nagyon vitkes előttem: kikergetett az iccakába...

Homonnay fellélegzett.

- Ez a háború - mondta, s felült elővezetett lovára, s kivágtatott az égő várból.

A nádor elővette a páriáló könyvet. Ez az a vastag kötet volt, melybe minden levélnek mását beleíratta, ami kiment a kezeiből.

Haragudott, mert a felség kancelláriáján, Bécsben rosszul olvasták és rosszul idézték az ő utolsó levelét, amit a budai basa dolgáról írott. Odafel nagyon könnyen veszik ezeket. Ott mindent semmibe vesznek, ami a magyar nemzetnek kárára van. Megcsinálják a fiskus javára a nagy artikulust, hogy Homonnay megindulhat Erdélyre, evvel felbosszantják a fenevadat, aki most már szerte mindenütt a lábukba harapdos, a végeken mindenfelé becsap s rabol.

Mintha nem is a felség hívei lennének, kiket megnyomorít, hanem idegenek s ártalmasok.

Ő mit tehet?... Mást nem, mint hogy letagadta az egészet, hogy elejét vegye a hiábavaló veszekedésnek s ezt Bécsben semmire veszik. Mintha csakugyan így is lenne.

Elolvasta a budai basának szóló levelét, szóról szóra:

Mi bethlenfalvi gróf Thurzó... stb...

Tekintetes és nagyságos vitézlő úr, nekünk böcsületes szomszéd barátunk.
Köszönetünknek utána minden hozzánk tartozó dologban tisztességes barátságunkat ajánljuk Nagyságodnak és Istentől minden jót kívánunk. Az Ngod becsületes levelét vettük és megértettük, mit ír Ngod Homonnay György uram őkegyelmének Erdélyre és Ráduly vajda őnagyságának Havasalföldre való igyekezetirül... Jó szomszéd úr barátom, értse meg, ez dolog, kiről ír Nagyságod, minekünk idáig nyilván nem volt, semmit nem tudtunk ez ideig efféle szándékokról. Azért ím mindjárást megírtuk őfelségének a mi kegyelmes urunknak s császárunknak, hogy miben forogjon ez az állapot. Tudjuk, hogy őfelsége módot talál benne, hogy az kegyelmes császártokkal vetett s megerősített szent békesség szentül megtartassék, amire nekünk is szent gondunk leszen, őfelsége után. Tartsa Isten Nagyságodat. Datum in Arce nostra Bittse, die 10. Ngodnak jó szomszéd úr barátja Thurzó György.

Az Aly basa levelét eredetiben s a saját válaszát másolatban akkor elküldötte a Felségnek, bő magyarázattal, hogy vagy adjon hatalmat és segítséget a Felség Homonnaynak, vagy hagyassa abba vele az egész mozgolódást. S erre azt a választ kapta, mintha minden úgy lenne, amint ő írja, hogy "az egészről valóban semmit se tudnának, s csak őrizzék a magyarok a szent békességet". Könnyű ezt mondani. Khlesl uram többet tud, s most úgy tesz, mintha ő lenne a legártatlanabb az egészben.

Huszonnégy órát gondolkodott, akkor levelet írt Kassába Forgách Zsigmond főkapitánynak s erős rendelkezést, hogy azonnal jöttön jöjjön az urakkal, Eszterházyval, az érsekújvári főkapitánnyal, Batthyányi ítélőmesterrel s akik ország tanácsából megtalálhatók, mert ő maga sok betegsége miatt nem mozdulhat, s itt rögtön szoros vizsgálat alá kell venni ezt az egész komplexumot. De az urak is oly nehezen jók, hogy félő, csak füle botját sem mozdítja egyik sem a hívásra, azért nekiült s apró gömbölyű, rendetlen betűivel hozzáfogott őfelségének feltárni újra az egész dolgot.

Sacratissima caesarea regiaque Majestas... etc...

Ebben a levélben a legmélyebb tisztelettel, azzal az alázatteljes királyhűséggel, amely a magyar urakat jellemezte, tárja fel, hogy mily szerencsétlenséget jelent a magyar hazára a Homonnay hebehurgya vállalkozása, amely csak arra volt jó, hogy az egész török határt egyszerre megmozgósítsa. Nemcsak Budáról, de Egerből s Pécs várából egyformán fenyegető hadüzenetet kapott. Az egész török vonal úgy lobbant fel, hogy nem lehet egyebet gondolni, mint hogy régen várnak az alkalomra, hogy okuk legyen betörni. Nem tréfa, ami itt kezdődik, s az egész Magyarországot kockáztatja őfelsége, sőt ha arra gondolunk, hogy a baj nem jár magába, akkor itt a veszedelem, hogy átterjed a betegség a többi tartományokra is. Ezért tehát a legalázatosabban könyörög, hogy őfelsége legkegyelmesebben rendelkezni méltóztassék, hogy Homonnay abbahagyja a békétlenséget, s ne izgassa a fenevadat, mert abból csak szörnyű veszedelmek lesznek. Elég máris, hogy némely csetepatékba kezdett a Bethlen-pártiakkal, aminek következménye a Simoni-kastély felégetése, s a csatában, mint értesül, két Simoni úrnak elesése.

Mikor idáig ért, nagy robaj a másik szobában.

- Béjöhetek-é, egyetlen uram? - kiáltott a felesége dörgő hangon - nem baj: ha nem lehet, nem lehet; nem akarom zavarni kegyelmedet; írjon, csak írjon kegyelmed, édes uram.

S ezzel már bent is volt a szobában.

Thurzó felnézett az írásból, s a szeme mosolygott.

- Mi az, lelkem kis galambom?

- Itt vannak az urak Kassáról, itt a főkapitány uram minden kíséretével, de azért jövök be apjukikám, hogy kegyelmed magát ne zavartassa, kegyelmed csak dolgozzon: írjon!

S ezt úgy mondta, s hatalmas karját kinyújtotta, mint valami mennydörgő arkangyal.

- Írjon!...

S a hangja barna volt, és harsogó, mint az egész lénye.

Az ura hangosan felnevetett; már alighanem húsz éve élnek együtt, de soha nem unja meg a Czobor Erzse eredetiségét s temperamentumát. Ez úgyis ellenállhatatlan, mint a vihar, s olyan önfeláldozó, s olyan jó, mint a tavaszi eső...

- Nézzen csak, édes uram - én mindent tudok -, nagy urak, főurak... Felviszek őket a második kontignációra... Inasbéli, tisztességbéli minden meglészen... Podhrányicska már két nap óta be van öltözködve, s minden inassal kész a gazdálkodásra, kegyelmednek avval semmi gondja, csak azért mondok, hogy ne zavartasson magát a munkácskába... Főuraimék meg kapnak a maguk szobákat, hogy port, utat lemossanak, valamit pihengessenek, aztán nagy szépen lészen minden megjelenés... kegyelmednek evvel semmi baja...

Thurzó nádor szórakozottan nézett a feleségére. Az asszonynak legfőbb gondja az volt, hogy a várban oly ceremóniát tartson fenn, mint a császári udvarban szokás. Ő maga is kedvelte ezt a méltóságos rendet, de most ebben a hadi izgalmasságú időben éppen tűnődött, hogy feleségének azt a tanácsot adja, hogy az urakat valamiképpen meg ne sértse vele, mert ezek katolikus főurak, akik még megorrolnának. De még végig se gondolta, már nagy zaj és csentemper volt... Az urak bizony nem engedelmeskedtek az udvarbíró Podrohányi szíveskedésének, hanem követelték, hol a nádor őméltósága, s ahogy megtudták, hogy a várnak földszinti termében vagyon, mert köszvényes lábai miatt nem bír grádicsokat járni, úgy ahogy voltak, porosan és mocskosan már be is törtek.

- Hagyd csak őket útjokra - mondta a feleségének, s már akkor az urak ott is voltak a második szobában, és jöttek befelé tódulva.

Czobor Örzsének felakadt a szeme, s mit tegyen, háziasszonyi nyájas képet vágott az illedelemtelenséghez, ahogy négy darab roppant hatalmas úriember robbant be a házba.

- Ó - kiáltotta el magát -, de itt is vannak az urakok.

Forgách Zsigmond lépett be elsőnek, a főkapitány. Még felső mentéjét sem vetette le s kardja csörömpölt a márványkockákon. Utána még magasabb férfi, Eszterházy Miklós jött, "kora legszebb embere," utána a mérhetetlen kövér Batthyányi ítélőmester, s Lippay Imre, a kurucformájú nyalka barsi alispán.

A nádor felállott s elfelejtette köszvényét, úgy lépett elébük, s hatalmasan kezet fogott uramékkal. Ujjai bizony pezsegtek a kézfogásoktól, mert bütykeiben a köszvény nagyon meg volt dagadozva. De most nem jutott eszébe sziszegni, adta kezét, hogy megmarkolásszák a vasemberek.

- Isten hozta urakok - harsogott Czobor Örzse, s szintén kezet adott sorra nekik. - No ez szép, s ez nagyon tiszteletes, hogy itt vagytok lelkeim. De hol a kis menyecske, főméltóságú uram?... És a tied, nagyságos uram, a drágaságos Dersffy Urzulácska?...

Az urak nevettek, de a tekintetük vad volt, és fenyegető.

- No, no - kiáltotta a háziasszony -, csak nem hoztok törököt a hátatokon?...

Erre új nevetés lett.

- No az apjukikám, éppen dolgozik szegényem az ország dolgában... éppen rendbe teszi ezt a szegény hazánkat...

Vidáman néztek rá, s vidáman fogadták a szavait.

- Csókoltatja méltóságodat, méltóságos asszonyom - mondta méltósággal Forgách főkapitány -, az én kis feleségecském... bezony szíves édes-örömest jött volna, mert ez a vár a legkedvesebb az egész hazába. Nincsen ilyen galambdúc még egy... Most is elnéztem, ahogy béjöttünk, ez az olasz fokos udvar valósággal megkápráztatja a szemet.

Levetette magát egy nagy székbe a nádor jobbján, mire a nádor is leült, hogy valamiképpen állva ne maradjon, nádor létére, mikor a vendége, aki utána következik főgenerálisi rangjával, már ül.

Eszterházy Miklós sem mulasztotta el, hogy dicsérő szót ne vessen a palotára.

- Úgy élnek itt, méltóságos asszonyom, mint a mennybeli angyalok ez mennybeli szépségben.

- Nono, de hiszen kegyelmetek fáradottak... ezek az én lusta pulya cselédeim nem tudnak emberséget, s nem mutattanak szállást urakoknak.

- Dehogynem tudnak - recsegte Batthyányi -, de első a haza.

- No, üljetek le, s beszéljétek hát az hazát, míg én valamivel gazdálkodhatok. Mingyárt idehozassam? vagy nem akarnátok a felső kontignációkon tisztességben lenni?...

- Nem, méltóságos asszonyom, már csak itt maradunk - hárította el Forgách kapitány a nagy tisztességtételt.

- Te most először vagy nálam, nagyságos uram - ölelte meg Czobor Erzsébet az Eszterházy vállát -, de nem is eresztelek el, míg meg nem vallatlak...

Eszterházy nevetett:

- Szerencsémnek tartándom, méltóságos asszony.

Mikor magukban maradtak, a nádor azonnal a dologra tért.

- Örvendek, hogy ily készséggel és hamarsággal megtettétek kérésünket, nagyságos uraim. Valóban nehéz időket értünk... Éppen a felségnek írom felterjesztésemet a török gazsága miatt...

Elmondta a budai basa levelét, az egésznek histórikumát. Az urak komoran hallgatták. Legelőször Lippay Imre szólalt meg, mert ő maga éppen a csatatérről jött. A hatvani és esztergomi bégek oly szemtelenek, hogy egész Nagysallóig jöttek portyázni, s valami ezer főnyi embert fogtak s hajtottak rabláncon, és számlálhatatlan sok marhát.

Ez már oly felettébb való gazság, hogy emiatt mingyárt a Felséghez kell személyesen követséget küldeni. Ilyet már évek óta nem merészeltek a pogányok. Ő maga a lévai hadakkal útjukat vágta, meg is verte őket, de az ebek oly hamar dolgoztak, hogy a rabokat már behajtották a megszállott vidékekre, s azok már Esztergomban voltak szegények, mikor ő még a csatát vitte. A marhákból sokat meg tudott szabadítani, de az embereket elvesztették, mert éjjeleken jöttek, s amint megfogták a rabolt népet, már vitték is őket saját haduknak megkisebbítésével. Férfiakat, s nőket és gyermekeket. Istenre vannak hagyva, mert a végvárakban csak kevés elégedetlen zsoldosság van, s németek sokan, akik aludni feküsznek le, ha a fogolynép sírását hallják...

- Ez így nem maradhat s ez bosszúért kiált az egekre.

A nádor megdöbbenve hallgatott. Még ezt nem hallotta, ezt a rémhírt. De kisebbekkel tele van az asztala, s szedi fel a leveleket, amiken jelentik, hogy a Muraköztől kezdve egész a szécsényi határig, a törökség mindenütt becsapkod és rabol s éget.

S ily körülmények közt a felséggel Khlesl uram aláírat egy olyan parancsot, hogy megmozdulni nem szabad és a háborúra okot adni mindenki fejének veszedelme mellett tilos.

- Egy ilyen rongy népség, silány csürhe - kiált bele Lippay Imre. - Mit tehet egy szegény várkapitány?... Huszonhat hónapi zsolddal tartozom; a német katonáknak semmit nem parancsolhatok, mert azt vetik, hogy nadrágjuk sincs, s igazán ki van fenekük benne, oly rossz posztókat küld a kincstár, hogy fél esztendeig se tart nekiek... Oly elkeseredés van, hogy azt mondják: "mit bánják ők, ha mind török fogságba is viszik őket, ott se lesz rosszabb dolguk, mint most vagyon..."

- Ezt mondják? - kiáltott a főgenerális - ki volt az, aki ezt mondotta?... Vasra és fővételre vele.

- Igen, méltóságos uram, de ki veszi fejüket?... Úgy el vannak bizakodva, s a föld népe még jobban retteg tőlük, mint a töröktől, mert a török enniek ád, de a német elviszi a szájukból is az utolsó falatot.

- Uraim, itt semmi várni való - szólt Eszterházy Miklós -, vállalkozom rá, hogy ha a nádor urunk őméltósága meghatalmaz, én magam lóhalálába kész vagyok Bécsbe menni, s a Felségnek jelentést tennem.

- S azalatt Léva elesik - kiáltotta Lippay. - Nekem futton futva haza kell mennem, mert ha nem vagyok otthon, Léva elvész.

Egyszerre valamennyien beszéltek, s olyan kétségbeesetten s kiabálva, hogy senki a másiknak szavát meg nem érthette.

A nádor felvette asztaláról a nagy ezüst kolompot, s megrázta:

- Urak... Nyugalom... Így sem magunkat, sem egymást meg nem érthetjük... Sic porro tractatur de actione Homonnayense...

- Homonnay... az egy országfutó bolond ficsúr. Felzavarta a hajdúkat, s mit sem tett velük... Elszökött Lengyelbe, s ott most híre sincs, ott lakodalmaz.

Volt elég gondjuk s bajuk, hogy tűzben és lángban legyenek.

Mikor újra mérhetetlen izgalom és veszekedés volt, nyíltak az ajtók; Czobor Erzsébet megnyittatta az ajtókat s nagy asztalt hozatott be a szolgákkal. Az asztalon mindenféle hideg étel volt felhalmozva, s italok kannákban s korsókban.

- Nem ölik olyan hamar az embert - harsogta -, egyetek urakok, mindjárt tisztább lesz a fejetek.

Ki-ki előszedte az asztali készségét a csizmaszárból, s kenyeret kanyarintottak a kis kemény cipókból, s sonkát és sült húsokat vettek, kinek mi ízlett. Az evés megcsillapította kicsit őket.

Csak a nádor nem evett, mert neki semmi húst nem volt szabad most enni a köszvénye miatt. De még más baja is kezdődött, mert véknyát kezdte fájlalni, s tudta, hogy ez a veseköveket hozza. Izzadt a homloka, s kétségbeesetten nézett maga elé. Ma megint szörnyű éjszakája lesz. Felesége észrevette szenvedését, s még nála is jobban megijedt, s szidta magában az urakat, hogy ezek hozták meg urának nyavalyáját.

- Mi az lelkecském? Édes galambocskám?... Üsse kő a sok nyomorúságát, csak kegyelmed szenvedi az szegény hazát. Most is főztek már megint. Hallottam bizony, hogy Homonnay Gyurkó milyen ostobaságba fogott. Olyan nagy brakhiummal menni rá egy tyúkfészekre. Nézze meg az ember. Ez a békesség szeretete?... No de én ebbe nem szólalok, mert ha én egy szót szólok, abból mingyárt országos pletyka lesz... De bizony Szikszay uramnak nem felejtem el, hogy nem adott helyet egy szegény asszonynak... Milyen ijedtségeket kellett neki kiállani szegénykének... Nohát: a Simoni György feleséginek!... Én ugyan haragszok az urára, mért kellett neki Erdélybe szökni, jött volna ide, jobban eligazítom a dolgát, mint tizenkét vajda Erdélyben... Felküldtem volna postán Bécsbe, s ott boldogan él, mint a madár atyafiai közt... De senkinek nincs esze, s nincs bizodalma, ez a baj... No, üljenek már le kegyelmetek, mert mingyárt...

Az urak nevettek, de mint akinek az orra vére foly.

- Ejnye, de élhetetlen nép ez az én embereim - mondta a nagyasszony, s az égettszeszes korsók után nézett. Amint egy percre kiment a szobából, odasúgta a hátra maradt Lippay Imrének, aki kálvini volt:

- Hallgatnak most a pápisták! Csak azért nem bánom a Simoni veszedelmét, mert megmutatta a jó Isten, hogy az, aki a halottat eltemetni nem hagyá, íme mely rövid időn belül maga is végveszedelemre jutott... No de ez hadd járja, itt az órros, azért mégiscsak élni muszáj.

Az urak keményen falatoztak, s a magyar ember olyan, hogy míg eszik, hallgat.

- Megmondom nektek, urakok - szólt a nádorné -, ezek az erdélyiek forgatnak s pusztítanak ki minket mindenből.

Az urak felnevettek, a nádorné okosakat mondott, de olyan hangon s oly furcsa gesztusokkal, hogy nevetni kellett.

- Nem is tudom, hogy mit akartok, urakok, hát hogy vélitek s képzelitek? nincs egy emberséges katonátok! A végbeliek mind sírnak s jajgatnak, se ruhájuk, se fegyverük, se fizetésük: ezekkel akarják megmenteni a kereszténységet? szöktön-szöknek a várakból! Nem védők ma a katonák, hanem foglyok a várakban! Jaj, az Isten megverte a magyart vaksággal, hozzátok be csak a német katonaságot, no, de elébb vigyétek ki feleségeteket s lányotokat a világból, s a marhát, de még a repülő galambot is...

- Méltóságos asszonyunk jobban rebellizál - mondta nevetve Eszterházy -, mint egy erdélyi.

- Én rebellizálok, fiataluram! - támadt rá a nagyasszony. - Szégyelld magad, majd fogsz még te is rebellizálni, ha annyi esztendőket megélsz, emlékezz a szavamra, csak emlékezz meg, hogy Czobor Erzse megmondta: nem az rebellizál, aki jól házasodik, és akkor már azt hiszi, most már mienk a világ? Az nem rebellizál soha, aki fél, csak, aki azt hiszi, az övé mind a vízig szárazon... Én nem rebellizálok, édes fiam, a nyolc lányommal rebellizáljak? Nekem van mit féltenem! Én megmondom őfelségének magának, hogy ő is elég öreg már hozzá, hogy okosan nézze a dolgokat, no hiszen nem; Matthiás királyunk egy kedves, drága, jó királyunk, tele van a szíve jósággal és szeretettel, isten őrizzen, hogy valaha a szemét behunyja, mert csak az ő tekintélye és embersége tart bennünket a mai fiatalok dühöngő bátorsága ellen. Nem akarom megélni azt az időt, hogy a császár helyére egy szeleverdi fiatal kerüljön... No, Khlesl uram, azt elengedem, az Isten olyan bukást adjon neki, amilyet érdemel, mert ő az egyetlen, aki ebbe az országba bujtogat és minden rossznak a feje... Nem bánom én, kimondom, ezt az egész rebelliót is mind az ő kezének tulajdonítom, mert ha ő nem lett volna titokban sugdosó... Homonnay Gyurkónak kardot adni a kezébe?... Ennek a fattyúnak, aki csak pár esztendeje ugrott be a farkasok közé farkasnak - bánom is én, nem akarok sérteni, legyen: a bárányok közé báránynak, mert apjának hitirül úgy fordult át a pápistaságra, ahogy a gyerek a mézért s cukorért elmegy a szomszédba, ha az ő szüléjinek halálos ellensége is. Azt mondja, ő cukrot akar, a cukor jó... Jaj, én csak egy buta asszonyi személy vagyok, uraimék, de én megmondom nektek, hogy nem szabad ezt a szegény országot megbolygatni, mert nagyon büdös lesz.

Ezzel kifordult s elment.

Az urak nevettek, de keserűen, mert a nádornénak nem lehetett ellentmondani, olyan igazságokat vágott a fejükhöz, s amellett asszony volt, akinek több szabad.

Amellett valóban új csapásra terelte az egész dolgot, azzal, hogy Homonnay praktikájára fordította elméjüket. Mert csakugyan mindnyájan tudták, hogy Homonnay az oka mindennek. A török már évek óta csöndben élt.

Bocskai hada óta, tehát immár öt esztendeje álló harci állapot van, s közben a török s magyar várparancsnokok barátságos levelezésben voltak egymással.

- Megbolondított mindent ez a széllel bélelt kölyök - mondta a főgenerális. - Még én magam taval két hadat is vittem Erdélyre, bejártam az egészet s ha nem is adott Isten szerencsét, mégis minden török tudja Konstantinápolyban is, hogy milyen haddal állottam ki... De most, hogy ez a fattyú elkezdett rezgelődni, vérszemet kaptak, s most ők kezdik a szömtelenkedést...

- S hol van ilyenkor a túróci prépost?... - mondta Thurzó György alattomosan.

- A túróci prépostnak most nagyobb baja van az országnál... Koadjutor akar lenni a prímás mellett, cum jure successionis... azért jár Bécsben - szúrt bele Eszterházy Miklós, aki nem szerette ezt a Pázmányt, mert paphoz nem illően mindenbe bele akarta ártani magát. S őt leckézteti!

- Ferenc bíboros nagybeteg. Félek, ha kinyúlik, nagy veszedelmünkre lesz a túróci.

- Homonnayt ő bizgatta fel Kassán - morgott Batthyányi.

- Akkor most tiltsa el s csendesítse le - mert annyi bajt s veszedelmet hozott, mint senki - morgott Eszterházy.

- Vagy fegyverezze fel - szólt a nádor fájdalmasan, belső nyögései miatt -, soha ily könnyen Erdélyt meg nem szerezheti a Felség... Ez az utolsó perc, mert ha e Bethlent hagyják meggyükeresedni, soha ki nem vethetik, s még fejünkre nől.

- Bethlentől nem félek... Bethlent is török dugta be Erdélybe, az csak annyi, mint egy bég a török kezében. Egy szandsákságnak adták neki Erdélyt, s ha nem tetszik, úgy elcsapják, mint akármelyiket. Selyemzsinórt tartanak ott minden bég s basa számára.

- No de mit tegyen hát a felség Homonnayval? Szarvat adott neki, s most visszavegye szavát?

- Üsse el, s vegye el... Nem arra való, hogy ország bomoljon miatta... Tudok tizenkettőt, aki odavalóbb nála, ha már hódítani akar a király. Mit nem hiszek, mert szegény ő is beteg.

- Mondják, egy évet se él - erősítette meg Battyányi is, aki pedig óvatosan nézett Eszterházyra, aki gyanú alatt volt, hogy maga akarna Erdély vajdaságába beülni. S ez nem volt rokonszenves, mert ezt a kis urat, aki gyermekül itt nőtt a Kubinyiaknál, egy kis uracskánál, s egyebe nem volt egy szál kardjánál, már nagyon is igenlették, hogy túlságosan felvitte az isten a dolgát a házasságával.

- Te ott Munkácsból vagy segítsége vagy ellensége lehetnél - mondta Forgách.

Eszterházy hallgatott. Ő már távolabbra gondolt Munkácsnál, azért törekedett a Dunántúlra, hogy közelebb legyen a felséghez. Jó német volt, és a felesége is csak a császári udvar felé vágyott, s félt a távoli Munkácstól... Persze, ha a fejedelmi trónusra lehetne számítani...

Lippay Imre, aki semmit sem tudott Eszterházy titkos gondolatairól, a török veszedelemre gondolt, s azt mondta:

- Ott ember kellenék a gátra... Majd meglátják a fő-fő urak, hogy a török olyan, mint az eb, csak megkóstolja a ragadományt, s hogy viheti, majd még vakmerőbb is lesz.

- Bizony, most ember kellenék a gátra - ismételte Forgách, Eszterházyt uszítva, mert ő maga szívesen belemenne, hogy Homonnay után Eszterházy uradalmai is kockára kerüljenek. Meg volt győződve felőle, hogy egy Eszterházy kevés ilyen vállalatra, de arra meg sok, hogy itt a felség körül zavarokat csináljon, nem volna tehát rossz szabadulni tőle... - Miklós uram, mit szólasz?

- Én a szabad és szent magyar hazának igaz fia vagyok - állott most középre Eszterházy - én nem érdemlem, hogy engem gyermeknek és haszontalannak tekintsenek, és sem vért, sem pénzt nem sajnálok a haza dolgában, de én azt mondom, hogy mindenki rebellis, aki nem ért egyet.

Forgách Zsigmond megsimította a szakállát.

- Én pedig még Szent Péter se vagyok, én tehát leköszönök a főkapitányságról, mihelyt nem látom, hogy abban valamit használni tudjak.

Eszterházy felállott, s az ablakig ment.

- Mihelyt munkára kerül a sor - mondta Lippay Imre Eszterházynak. - Mert csak addig szereti az atyus, amíg dísz és dicsőség, de kardot húzni... S most visszajő a nagy Zrínyi és Dobó István keserves ideje.

Eszterházy mélyen megbántva, s keserűen nézett ki az ablakon. Valóban, itt nagyon nehéz valamit tenni, ebben az országban, mert itt mindenki csak enni és inni akar, de áldozni és dolgozni senki. Óh, rettenetes magyar közömbösség - mondta magában -, aki köztetek a közügyeknek adja magát, annak vagy együtt kell üvölteni a tömeggel, vagy elpusztulhat a maga bánatában.

A nádor fájdalmai egyre jobban kísértettek. Még nem volt itt a görcs, de ő már jól ismerte a jeleket. Ha véknyában ezt a szúró fájdalmat érezte, emellett a lévaiak kétségbeesése is csak absztrakt nyomorúságnak tűnt fel, hogy ezer embert hajtottak el a törökök rabláncon.

Jól ismerte az urakat. Tudta, hogy Forgách éppen úgy lenézi Eszterházyt, a felkapaszkodott urat, aki harminckét éves létére merészel egyenrangú lenni velük, az idősebb generáció sokat tapasztalt és régi vagyonban született s nőtt tagjaival. Ő is rémülettel gondolt arra, hogy még ebből az Eszterházyból valami igen nagy veszedelem lesz a mostani főurak számára, s az erdélyi fejedelemséget nem szerette volna neki engedni, mert ő azt már régen a fiának, Imrének szánta, az egyetlen fiúnak a családban, akit nyolc lány után kapott. Most gyöngyöző homlokán hidegre fagyott a rémület, s a fájás verítéke, s nem tudta, mitévő legyen. Képtelen volt gondolatait valamire koncentrálni, de nagyon ügyelt, hogy egy vigyázatlan szóval el ne rontsa fiacskájának, a tizenöt éves grófnak jövőjét...

- Tekintetes és nagyságos uraim, az idő sürget, kérem azért kegyelmeteket, hogy hamarosan megállapodásra igyekezzenek...

Az idő sürgetett annyira, mert érezte, hogy a fájások kezdenek megindulni. Már ínyében nyálat érzett összefutni, s közel voltak a percek, mikor nem fog tudni szólani sem. Szeretett volna tehát valami véget vetni az országos dolgoknak.

A főkapitány érezte a feszültséget, s a nádort kénytelen volt felsőbb hatóságnak tekinteni, aki előtt valóban számadással tartozott, felállott tehát, s orációval válaszolt:

- Méltóságos és nagyságos nádorispány urunk, tekintetes és nagyságos barátaim! Ebben a kicsiny gyülekezetben, amely az ország és haza rendinek...

Eszterházy megérezte azt az unalmat, amely az emberben támad, amint valaki szónokolni kezd, s valóban nem tévedett, mert Forgách Zsigmond itt ötük előtt sem sajnálta rendre felsorolni a hazának minden baját és azokat az érveket, amelyek a hazafiakat arra bírják, hogy a haza sorsán kétségbeessenek.

Míg a kényelmes mondatok egyforma hosszadalmassággal hömpölyögtek, ő a dolgozószobában levő szekrényeket nézte. Hatott rá a nagy könyvtár, amilyen az országban nem sok volt. Három üvegablakos szekrény volt a szobában. Az egyikben a papi s teológiai munkák voltak, a másikban jogi és történelmi művek s a harmadikban orvosi, természethistóriai és filozófiai és más, általános szakbeli művek. Eszterházy arra gondolt, hogy mihelyt ezeken a veszedelmeken túl lesznek, rögtön gyűjteni fog egy ennél sokkal különb könyvtárat. Mikor Bécsben volt, találkozott ott egy magyar medikussal, aki régi iratokat gyűjtött, arabs és görög s latin manuskriptumokat, gyönyörű olasz s németalföldi könyveket s nyomtatványokat, a maga szobájára gondolt, s már számítgatta is, hogy milyen szekrényeket fog csináltatni, éppen olyanokat, mint a császár házában látott Prágában, hogy az egyfajta könyvek együtt legyenek. De ő még egyebet is fog gyűjteni, fegyvereket s egyéb kincseket. Úgysem érdemes ebben az országban politikumokkal foglalkozni, az ember keresse a szépséget és a csöndes békességet. Azért sem szabad, gondolta, a felső vidéken maradni. Minél messzebb kell megtelepülni a töröktől, bár német vagy akár franc tájra lehetne áttolni birtokait...

Most a nádorra kezdett figyelni.

Thurzó György szólt:

- Mi itt, magyarok, egyebet nem tehetünk, csak hogy éljünk, s az erőket fenntartsuk arra az időre, mikor szüksége lesz ránk a hazának... Lássátok, én már csak a fiamban élek... Beteg is vagyok, öreg is vagyok: sokat küzdöttem és sokat harcoltam az életben, de mindegy, a mi életünk nem számít, csak a jövendő generáció legyen ember, csak újfajta fiakat tudjunk adni a hazának. Én ezt ez én egy fiamat úgy nevelem, hogy példát szolgáltassak vele mindeneknek. Hála legyen Istennek, s mindennap imádkozom és hálákat adok, hogy egészséges és eszes és magabíró. S arra nevelem, hogy a tudományokban és a művészetekben is otthon legyen, mert nézzétek, ez a kis magyarság, akik vagyunk, csak avval tudja magát fenntartani, ha az esze erős lesz. Minket bizony nem úgy neveltek, mert engem az én apám kicsapott a lovakhoz, s az inasok és cselédek közt töltöttem gyermekkoromat, hajnalban kelni, s lovat tanultam pucolni oly koromban, mint most az én gyermekem, de Isten megsegített, s később rávezetett arra, hogy magam fejétől keressem a tanulást és a komoly gondolatokat. Már az én fiamnak könnyebb lesz a munkája, amint ideje jött, elküldém Wittembergába, hála Istennek sem költségem, sem fáradságom el nem veszítette a hasznát, mert a gyermek jóerkölcsű és jóban növekedik. Még csak egy esztendőt töltött az egyetemen, és az rektorává választotta. Tudom, hogy csak dekórum s tisztesség, még azt is tudom, hogy nemcsak az apának szól, hanem a körmöci aranyaknak is, amivel az Universitást és annak tanárait s alumnusait elláttam: de mégis nagy tisztesség, amilyennel eddig a mi értünkre magyar ifjú nem dicsekedhetett. Ha mindenki így gondol a következő generációkra, akkor másképp fog festeni a magyar jövendő.

Könny volt a szemében s mindnyájan megérezték a meghatottságot s igazat adtak neki.

Eszterházy oly szeretettel nézett a deres szakállára és a komoly vonásaira, mintha a saját édesapja volna. Pedig bizony az ő édesapja, a galántai kisnemes, keveset ért a tudományokhoz, s csak káromlásokba foglalja az ő nevét, amért hitét cserélte s katolizált. De benne valami nagy, nagy lelkesedés gyúlt most fel, mert mintha előbbi gondolatainak érezte volna igazolását: a mai állapotok mellett semmit sem lehet kezdeni ennek a maréknyi magyarnak. Nem lehet mást tenni, mint a jövőt várni s előkészíteni. Az pedig nem megy másképp, mint mély bizodalommal az Isten akaratában, a császári ház erejében s hatalmában és a magunk jóravalóságában.

Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, s a nádorné nagyasszony ront be szokott hevességével, de feldúlva és belesápadva a nagy fekete asszony:

- Urakok, uramék, nekem elég, nekem tik itt rendet csináljatok, mert én ezt nem bírom az én szívemmel, itt a török megint. Hát itt már egyik pogánycsapat a másiknak adja a kilincset? Mit én tudom, húsz-huszonöt török lovas állított bé az udvarra, hogy ők a budai basa emberei, s jünnek hadat izenni.

A nádor szemöldökét felvonta magasra.

- Még ez hátra volt - szólott keserűen s most érezte, hogy a kő megmozdult, és irtóztató fájdalommal dúlni kezd belsejében.

Lenyelte a szót, s feleségéhez fordult:

- Édes egy lelkem, küldje be nekem Petheő uramot.

A nádorné lelkendezve, s szinte a könny szélén:

- Vége a világnak, mikor már ily bátran járnak a tatárok, csak úgy jőnek s mennek, mintha a maguk országában volnának.

Kiment; a nádor komoran mondta:

- Asszonyomnak igaza van: mikor már ily bátran jönnek s mennek az ebhitűek, az azt jelenti, hogy van mire számítaniok. De nekünk van-e?

Petheő uram belépett. Mosolyogva s elegánsan, mint szokott, s borosan.

- Petheő uram, gazdálkodjatok rendesen a törököknek, szállásoljátok el őket, s mondjátok meg nekik, hogy holnap reggel kilenc órára teljes fénnyel audienciát kapnak.

Petheő uram összecsapta a bokáját s elment.

Forgách főkapitány ingerülten vágta:

- Mit tesznek felelőssé engem. Sem garasom, sem katonám nincsen.

- Urak, most ne veszekedjünk - nyögte a nádor -, inkább rációt kérek kegyelmetektől, hogy s miként lehet véget vetni becsülettel a dolognak. Az erdélyi fejedelem követei már másodízben vannak Bécsben, s nem tudnak őfelsége színe elé jutni. Én ebben bűnös nem vagyok, mert én legelső alkalommal megírtam s üzentem őfelségének, hogy fogadja el őket, s adja meg a vajdának a fejedelem címet, az Illustrissime Princepset, de azt kaptam, hogy az urak Kassába nagy conventiculumot tartottak, s azon örvendettek, hogy mint ebeket vetették ki az erdélyieket.

Forgách főkapitány:

- Vessék is és vessék ki székiből s rántsák le nyakábul a zöld bársony mentét. Ebekre s ebhitűekre ne vesztegesse őfelsége a színét és szavát.

Mielőtt a nádor válaszolhatott volna, rontott befelé újra a felesége:

- No, megvan a nagy baj, már vége a világnak, mondom, hogy mondom. Nem szállanak ám le a lóról a bestyék, avval jüttenek, hogy vagy rögtön fogadja őket a nádor, vagy fordulnak vissza s mennek, mintha a nádor csak egy cseléd volna, akivel úgy packázhatnak, mint komával.

A nádor kényelmetlenül fészkelődött, most doktor kellene neki, s íme hősi lélekkel szenvedje a kínzó fájást és még veszekedést is.

- Nem érti kegyelmed, édes lelkem, a török beszédet, s ne is törődjék vele s ne is ártsa magát belé.

- Dehogy is nem ártom, édes fiam, kötelességem az nekem, hogy levegyem a nagyságod válláról az ilyen terheket! Mikor kellett kegyelmednek avval törődni, hogy hol lesznek elszállásolva a vendégek, s mit zabálnak, Isten fordítsa ki a hasukból. De ha nem akarnak belefalni.

Olyan furcsa a haragja, hogy mindenki nevetni kezdett, s ő furcsa mély hangján s komikus dörgő tüzeléssel folytatta:

- Én ne érteném meg az ő beszédjüket? Van köztük egy tarka papagájember, az úgy harákol a maga kutyaugatásforma vakogásával, hogy megértheti azt a siketnéma is: hányja-veti magát, hogy hozott magával szénát s zabot, nem tudom, hol rabolta a gazember, de nem Konstantinápolyból hozta, az bizonyos, hanem alighanem itt az alsó tanyánkat verte fel. De nagyon el vannak bizakodva, megmondtam Petheőnek, hogy rögtön kivonuljon itt minden épkézláb s jóruhás legény. Egy szempillantás alatt kétszáz lovasnak kell ott állania szembe velük, hogy lássák az ebek, hol vannak.

De már jött befelé Petheő uram, s jelentette, hogy a törökök vezetője, egy nagy szakállú öreg Abdurrahman, felmutatta a nagy pecsétes fermánt, hogy azt kell átadnia, de rögtön.

A nádor hallgatott. A szeme sötéten izzott.

- Ország tanácsára bocsátom - mondta.

Erre az urak elkedvetlenedtek. Most egyenként felelőssek lesznek, hogy mire szavaznak, a rögtöni kihallgatásra-e vagy az elutasításra.

Petheő visszavonult, s most egyenként felszólaltak. Nagy vita s pörlés volt. Mindenki szerette volna megmutatni nekik az uraságot, de a berendelt Petheő csak azt jelenthette, hogy a törökök lóháton vannak, s terminust szabtak, hogyha egy óra alatt nem fogadják őket, visszafordulnak.

Mit volt mit tenni, a nádor érvei hatottak. Ezen ne múljon, állapodtak meg. De voltak hangok, s ennek is igazat adott mindenki, hogy ha most ezt a raptim való hirteleni engedelmességet tanúsítják, akkor ezentúl a török mindig így fog velük packázni.

Mikor azonban szavazásra került a sor, mégiscsak az azonnali elfogadásra fordult a voks.

Míg a törökök beértek volna, mindenki észrevette a nádor sápadott arcát és izzadt homlokát. Lippay Imre meg is keserülte, hogy a nádorispán egy-két töröktől ilyen csapadozott lett. Mit tenne akkor, ha kétezer török jelenne meg a bittsei váracska alatt. Eszterházy is arra vélte a dolgot és ellenséggel nézett a lutheránus úrra, aki gatyába ereszti a virtust, mihelyt törököt fog. De Forgách idős ember volt és megijedt a nádorért:

- Az Istenre, nagyságodnak betegsége vagyon.

- Semmi uram, mikor a hazáról van szó, a haza megmaradásáról - morogta a nádor, s lehunyta a szemét, s összeszorította fogait, s most még azt is érezni kezdte, hogy fogai is már csak úgy lógnak a helyükön, s ha egybeharapja, mindenik útjában van a másiknak, már ami megvan belőlük. - Kövekkel vagyok tele, majd holnapra könnyebben leszek.

Azt gondolom - vélte magában Lippay s Eszterházy.

Bevezették a két törököt. Rögtön látni volt, hogy szokás szerint egy sima öreget és egy dühös fiatalt küldtek.

Az öregebbik török magyar származású volt, magyarul elég jól tudott még, de azzal a keleti ékességgel beszélt, amely a szultán udvarának a nyelve, s amit annyira utáltak a nyugati urak, akik nincsenek úgy szokva a török módihoz.

A szokott nyalakodás, a simogató szavak után az öreg így szólt:

- Tekintetes és méltóságos vitézlő úr, csak röviden azt kell megjelentenem, hogy a nagyságod levele megérkezett, amelyben írja nagyságod, hogy semmit nagyságod a Radul és Homonnay dolgában nem tud, hogy az egyik Havasalföldébe, a másik Erdélybe akar bemenni... Mely mondáson, nagyságod megbocsásson, vitézlő és jeles urunk felettébb csodálkozott: hogy ennyi időtül fogva itt a szomszédságban még csak nem is hallottad, ahogy tulajdon kezeddel írtad, ezeknek az állapotjokat s igyekezetüket...

Mély csöndben hallgatták az álnok alázatossággal mondott szavakat, amelyek szemtől szembe meghazudtolták s kigúnyolták őket.

- Erre mi a kardot rögtön szegre akasztottuk - folytatta a török valami különös atyai jóságot s gyermekséget tettetve -, szegre felfüggesztettük, hiszen a szent békesség ellen nekünk semmi akaratunk nincs, nekünk haddal, néppel semmi járásunk, kelésünk egy csöpp se volna, de azt véltük, ez a megnevezett két ember okot adott reá, hogy Isten segítségével elejét vegyük és ellenük álljunk, mert Erdélyország s Havasalfölde az hatalmas császárunk kedves virágoskertje, és őhatalmassága ezeket még a repülő rigóknak sem engedi megdézsmálni... Ha hát kegyelmetök azt a két jó urat, akinek soha még hírit se hallották, nemhogy mozgolódásairul tudnának - mégis lecsendesítenék, akkor Őhatalmassága dehogyis vonsza ki kardját hivelyébül, csak kegyelmetek jó szóval oszlassa el iket, akkor mi is csöndességben leszünk, és semmit a világon nem indítunk... mostan békességet tudván tenni a két hatalmas császár között.

A fiatal török unta a hosszú beszédet, s félreértette az öreg szelíd hangját, valamit törökül rámorgott, s megverte a kardját, mint egy fenevad.

Az öreg békésen és szelíden folytatta:

- De ha nagyságod el nem oszlatja és el nem csendesíti iket, akkor Isten segítségével reájuk megyünk és amint Isten akarja, úgy lészen. Ez summája levelünknek és erre mindjárást választ kérünk, hogy éjjel-nappal menten menvén mehessünk, a mi urunkhoz, mert bizony mondom néktek, nagyságos uram, hogy az nép és katonaság úgy várja a háborút, mint a varjúsereg Isten kezéből a tavaszi vetést a téli éhség és téli szenvedés után.

A nádor azt válaszolta, hogy most mingyárt az urak tanácsában megtárgyalja a dolgot, s ők holnap reggelig legyenek békességgel, háljanak meg, egyenek s igyanak, s lovaikat gondozzák, s holnap kilenc órára meglesz írásban a válaszadás.

Evvel a törökök valóban meg is elégedtek s kivonultak, s elfogadták odakint a nekik elkészített s felajánlott szállást, amely bizony alig volt különb, mint azok a szerájok, amikhez ők szokva voltak otthon a maguk birodalmában. Üres nagy terem volt, amelybe lovaikkal együtt bemehettek, lepányvázhattak s a ló faránál maguk is szalmába telepedhettek. Kivétel volt egy mellette levő kisebb terem, amelybe a két fővezér szállott be, de ez is csak annyival volt különb, hogy a falakon szőnyeg volt bőségesen akasztva, különben itt is széna volt, pokróccal letakarva, fekvőhelyül készítve.

Az urak aztán egész este s egész éjjel tanácskoztak.

A nádor valósággal hérosz volt, mert egész éjszaka jelen volt a tanácsban, oly borzalmas kínok között, hogy csak szédelgett. Tizenhétszer ment ki a pervátára, és semmit sem tudott csinálni, csak hogy háromszor vagy négyszer epét hányt. Egy percig meg nem nyughatott, csak leült, felállt, kékült, zöldült s nyögött. Mindenki nyilván látta szegénynek nyavalyáját és szánta. De nem hagyta az urakat magukban, mert félt, hogy az erdélyi dolgokra térnek, és még ezt az Eszterházyt fejedelemnek kandidálják.

A tanácskozás eredményeképpen a következő levelet írta a nádor:

Mi Bethlenfalvi gróf Thurzó György... stb.

Ez elmúlt napokban írt vala Nagyságod nekünk már egyszer Homonnay György uramnak és Ráduly vajdának igyekezeti felől. Mihelyt Nagyságod levele hozzánk eljutott, őfelségéhez, a mi kegyelmes urunkhoz Bécsbe, rögtön elküldöttük jámbor szolgánkat, tudván azt, hogy őfelsége a szép békességet szentül meg akarja tartani. Jámbor szolgánk tizenharmad napra megérkezvén, meghozta őfelsége levelét, s azt írja őfelsége, hogy keményen megparancsolta Homonnaynak, hogy hadát mindjárást eloszlassa és maga is el legyen az Erdélybe való igyekezettül. Őfelsége a mását is megküldötte nekünk ez parancsolatjának. Sőt a hajdúságnak is meghagyta őfelsége, hogy ők is csendességben legyenek, és okot semmire ne adjanak. Mert őfelsége nagyon becsüli a szent békességet, és Nagyságodat is kérjük, a hatalmas császár részéről senkinek ne engedje megháborítani a békességet, hogy az hatalmas császárok javára és esküjük sérelme nélkül álljon. De tudomásunkra esett, hogy Nagyságod már valahova megindult volna. Mivégre, nem tudjuk. S hogy mint értésünkre esett, Léván levő katonáinkat megtámadván, ezerig való magyarokat foglyul vitettek volna el, mi a szent békességnek nyilvánvaló megtörése, amit soha őfelsége elszenvedni nem fog. Kérjük azért Nagyságodat, jelentse meg Nagyságod, mi adott okot Nagyságodnak a kiszállásra. Röviden csak ezt akarám Nagyságodnak értésére adnunk, melyre választ is várunk Nagyságodtól.

Datum Bittse 25. Aprilly...

Még egy levelet fogalmazott őfelségének. Ezt a főkapitány kezébe adta:

- Evvel magadnak kell Bécsbe menned, Nagyságos uram... Őfelsége soha el nem hiszi, hacsak Főgenerálisa nem erősíti meg, hogy a török ilyen békétlenségeket tesz. Mégis ezer embert csak úgy elrabolni, ezt nem lehet papiroságyúval visszaszereznünk... Mondd meg őfelségének, hogy a Bethlen Gábor követit okos volna fogadnia és a vajdának a felséges címet megadni...

Eszterházy felhördült:

- Hát azt már nem, méltóságos uram. Méltóságod szenvedéseit látjuk, de azért megretirálni a rablók előtt még nem fogunk.

- Ez nem retiráda, jó úr - szólott a nádor ingerülten. - A töröknek más bátorságát nem ismerem okának lenni, csak ha az erdélyi vajda uszítja.

- Hát akkor körmére ütünk. Adja ide a Felség az érsekújvári kapitányságot, nem fogunk félni, Nagyságos uraim, kiszállani s vérünket ontani a hazáért. Mink még nem vagyunk köszvényben.

A nádor elfakult. Oly irtóztató dühre lobbant, hogy pillanatokig nem szólhatott.

Akkor Forgách főkapitány megfogta karját és szelíden azt mondta:

- György úr, édes régi sógorom és bajtársam... Itt vannak ezek a fiatalok... Itt van Eszterházy, és itt van Lippay Imre... És ebben a csúszós, havas télvégen én úgysem mehetek Bécsbe... Én is beteg vagyok... én is doktor parancsa alatt kínlódok... Menjenek ezek és ám lássuk, Őfelsége mint fogadja őket... Ha valaki, ez a két úr megmutathatja a Felségnek az ország veszedelmét.

- Nagyságos uraim - szólt Lippay Imre -, én az időt nem vesztegethetem, úgyse tudok németi nyelven egy árva krükköt se. Nekem haza kell futnom és összeszednem, amit bírok, s megyek az én szerencsétlen emberim után... Meg otthon egy vad rémületben van az egész határ... Ha én hetekig elmaradok, mindenki azt fogja hinni, megszöktem. Menjen Miklós uram, ő úgyis jobb orátor.

- Hát menjen Miklós öcsénk - szólott békítve Forgách, aki rettegett, hogy a fiatal feleségét két vagy három hétig nem ölelgetheti.

Thurzó nádor fakón s egészen kétségbeesve nézett rájuk.

Ő nem mehetett, az bizonyos, talán elhalna az úton. Battyányi nem mehet a nagy hasával s a felség ki is nevetné... Forgách nem akar menni... Ez borzasztó, hogy ily nagy országos fődologban ezt a taknyos Eszterházyt, aki most mutatta, hogy nem fél őt magát szemtül szembe köszvényesnek nevezni, ezt eressze az Udvarra... Hiszen ez mindent el fog követni, hogy az ő pozícióját megtörje.

Csak lélegzett és tétovázott, mint a hal a szárazon, döglődve... Hogy fia mért nem öregebb már öt esztendővel.

- Ahogy az ország tanácsa kívánja - mondta nyöszörögve, és le kellett esnie, bekuporodni, míg az újabb görcsök el nem állottak.

Eszterházy megenyhült a békés szóra. Ha Őfelsége előtt ő mint ország követe járulhat, az más.

- Nyavalyás Homonnay veszteg üljön - nyögött a nádor. - Amilyen hamar tudja, oszlassa el hadait. Gonosz tanácsosok voltak, kik ebbe belevitték Őfelségét. Bizony szánom az ifjú urat is, ha már ilyen kárba s veszedelembe ment, legalább az országot meg ne nyomorítsuk.

- Őfelsége bölcsessége megleli az utat s módot - szólt Eszterházy a nádor felé bókolva. - Tudom, hogy Méltóságod a hazának csak javát akarja.

S magadnak, te - morogta magában a nádor, és verejték ömlött viasszínű homlokáról.

De hangosan azt mondta:

- Sohult semmi katonánk. Végvárak mind üresen. Hajdúhadakra?... A hajdú egy forintért akármikor átáll... Magam sem tudom, mit tevő legyek... Ezt a Simonit már megölettem volna, de nem tudom, evvel is még nem lennék-e segítségére az erdélyinek...

Eszterházy csudálkozva nézett a nádorra. Hogy akarná ez megöletni Simonit?... Odaát van, s csak sikáriussal gondolhatja... Ezt jó tudni, hogy a nádornak ilyen véleménye van, s neki is jó lesz magára ügyelni, ha így gondolkodik.

A hajdúk úgy forrongtak, mint egy haragos tenger. Hogyne az istenért, olyan jól indult a tél végén a dolog. Elébb jött a háború híre, már arra felcsillogott a remény, hogy az elmúlt esztendőkbeli szép bőséges idők újra kezdődnek. Mert azt mondják az ácsok, ha egy falu ég, hogy: ott virít a mi búzánk... A hajdú népség is csak akkor örvend, ha a háború szele kezd fújdogálni. Mert az az ő fődjük, szántóvetőjük, s onnan néz egy kis aratás a szegény hajdúra. Mert mikor a hajdú a feleségét rongyokban látja, s a gyerekeit cafatban, azt mondja nekik:

"Ne fijjetek kis árváim, szövik már a brukátselymet a velencések, akit hoznak vagy ide Bukarestibe, vagy ide Prágába e, majd csak elhozza ídesapátok."

Ezért örvend a hajdú a háború hírének, mert mennél messzebb lehet reménkedni, hogy eljut az ember, annál többet lehet várni a hadijárástul. Mert ezeket a szomszédvárosokat s községeket ismeri mindenki. Mit lehet itt Biharban keresni, Szatmárban, Ugocsában, ahol pláne oly szegíny a főd nípe, hogy még a hajdú embernek is szakad a szíve, mikor elveszi a paraszt szájátul az utolsó tyúkocskát. De azért elveszi, mert hát ű se halhat íhen.

És tessék, egyszerre csak bedugul a világ malma.

Az az átkozott békessíg megint kitört. De mán csak legalább elindultak vólna. De itt helyben éri utol őket a béke, ezt még nem írte meg hajdú világ.

Csak egy semmi ember ez a Fekete Péter! Nagy Andorással ez nem történhetett vóna. Mert Nagy Andorásnak az vót a szava, hogy: ahun malacot ígirnek, zsákkal forgolódjál. Már Nagy Andorás uram azóta Erdély kapuján állana, s az erdélyi fejedelem, ha más ellensége nincs, muszáj vóna ű ellene fegyverkezni. Mán pedig csak a kell, hogy ellensíg legyík, akkor mindjárt van foganatja a böcsületnek.

De ez a Fekete Péter!... Hogy ez itthon tüstinkedi vígig az egisz időt. Levelet írt, s ó milyen buta egy ló ember: választot is vár rá. Hun van Nagy Andorás, aki azt mondta: fijaim, mink olyanok vagyunk, hajdúníp, mint a kislány: ha az ujját feltartja egy legíny, mán rárepül. Jaj, de szegíny Nagy Andorjást, a níp jóltevőjit, levágta az erdélyi fejedelem. Báthory Gábor, saját kezeivel. Azóta nincs ebbe az életbe semmi, senki, aki a szegény hajdúk dógát szívire, lelkire venné.

Így folyt a szó egész hónapja már. Az egész hajdúság készen volt, hogy csak egy tüzet rakjanak a szoboszlói határba, csak annyit, aki mellett egy disznót meg lehet perzselni: lóra üljön valamennyi, s nekivágjon a kurta csákánnyal a széles világnak.

Ehelyett Fekete Péter csak levelez, csak levelez. Egyfelől Erdéllyel, Betlehem Gáborral. Másfelől Homonnay Gyurkóval, most meg hogy látván látszik, hogy mind a kettő ki akar bújni a háborúból, most meg mán a nádorespánnyal, a hajdúk fejedelmivel.

Mer mindenfelé leadták a foglalót, s ők mindenkitől felvették. Osztán mégse tud kimozdulni se jobbra, se balra ebbül a feneketlen hajdúsági sárbul. Nem lehet tudni, mire vár. Hát iszen szabad vóna akár napnyugatra, akár napkeletre. Mert ha keletre mozdul, azt mondhatja, hogy Homonnay küldi és a császár, ha nyugatra támad, akkor azt mondhassa, hogy az erdélyi fejedelem parancsolta. De ez egy tehetetlen átkos ember, a végin még hoppon maradnak, s el lehet kezdeni a tavaszi mezőkön a szántást, vetést. Még a gaz nípsig parasztot csinál a hajdúbul...

Szóval nagyon forrt az indulat a hajdúságon.

S Fekete Péter valóban nem tudott mit tenni.

Nem merte magára venni a felelősséget. Elébb leszerződött a Homonnay kapitányoknak, de azok elmentek, s azóta nemigen mozognak. Akkor leszegődött a hosszú Simoninak s ez itt is van szerencsére a markába. Mert ezt el nem ereszti, mert ez biztosítékja annak, hogy a fejedelmen meg lehet venni, amit akar.

Hogy a hajdúi zörögnek? Csakhogy nem úgy megy az, ahogy ők gondolják. Nem lehet egy országban elindulni, mikor sehol semmi mozgolódás. Azt még Nagy Andorás se tette volna meg, hiszen előre is nézni kell. Ha egy békességes világban elindul a hajdúság a maga útjára, mingyárt nyakát szegik. Vagy a magyar, vagy a német, vagy a töröksíg.

Írta hát a leveleket, amikben sürgeti a dolgot.

"Kegyelmes uram - írta Thurzó nádornak -, kelleték Nagyságodat ez írásom által tudósítanom, hogy mán kétrendbeli levelemmel kerestem meg Nagyságodat s egyikre se kaptam választot. Tudom s remélem, hogy némely nembarátaim vádolnak bizonyosan Nagyságod előtt... Most aztán meg kell írnom, hogy Haltham generális uram megtalált levelével, hogy abban a dologban, akit a nagyságos Radul vajda indított, abbeli dologban szolgálnék Nagyságodnak s őfelségének kedves dolgot cselekednék..."

Azután megírta még cikornyásan s bő szóval, hogy "őfelségének tartozom engedelmességgel, de ebbe az országba kegyelmed az gubernátor, nagyságos uram, és én nem akartam az ország kedve ellen semmiben megindulnom, kegyelmes uram... Nehézsége van-e rám Nagyságodnak, vagy levelimet nem kapta, mert én nem tudom, micsoda vádolások lehetnek felőlem... Most a török igen mozog, kegyelmes uram, másfélszáz marháját elhajtotta szoboszlói vitézeknek, és az bizonyos, hogy az erdélyi vajda Jenőt, Lippát s félországot a török kezire akarja adni, ezért kérem, kegyelmes uram, parancsoljon velem, a hajdúság mind egy lábig él s hal a hazáért."

Mikor Thurzó a levelet megkapta, csak azt mondta, hogy Fekete Péter nagyon egyformán írja a Z betűt az S-sel. Nem a hazáért, hanem a hasáért lelkesedik.

S félredobta a levelet, s íratott a kancelláriával egy parancsoló s kemény írást, hogy veszteg üljenek s meg ne mozduljanak, mert kő kövön nem marad a Hajdúságban, ha az ország és a nemzet ellen támadni merészelnének.

Evvel a levéllel együtt kapta Fekete Péter kapitány a budai basa levelét.

Szomszédságban levő vitézlő kapitány úr barátaink! és nemesség! és fejenként vitézlő rendek, akik vagytok, köszöntünk titeket.

Az erdéli fejedelemtől olyan híreink érkeznek, hogy ti a szent békesség ellen Homonnay uram felbiztatására ki akartok mozdulni, s háborúságot akartok indítani. Eddig a két birodalom csendességben s békességben élt, és most mindkét felől hadaknak kell talpra állani s a nyugodalomban levő szegénység romlására menni.

- Micsoda - kiáltottak a hajdúk -, Bethlen árul bé münket a budai basánál?

Sűrű vér tódult a fejekbe.

- Olvasd csak, olvasd, Péter - sürgették az öregek, s Fekete Péter kapitány továbbolvasta a levelet.

Barátságosan intvén azért, hogy senki szavára ne adjatok és a háborúságra okot ne adjatok, hanem szép városotokban és házaitokban maradjatok csendességben és nyugalomban, mert különben a mi hadainknak is talpra kelletik állani, és így a szegénységnek is nagy romlásának és sok vérontásnak kelletik lenni.

Tehetetlen dühvel néztek egymásra a hajdúk. Most már szemmel lehet látni, hogy vége van az egész háborús reménységnek. Jobbról is, balrul is egyformán ilyen nagy erős fenyegetés. Márpedig ezt a legutolsó hajdú is tudja, hogy még csak tíz esztendeje, hogy örökös megyét kaptak itt e városokban s falvakban. Ezt az egyet, a maguk szállását nem lehet feladni, mert akkor újra kezdődik a csürhe élet...

Fekete Péter kapitány befejezte az Aly basa levelét:

Ha valami gonoszra feltámadtok, mi oka nem leszünk, hanem mind ez világon, mind a másikon adjon számot róla, akitül indul. Ez felől és ez levelünkre mindjárást és kedves választ várunk ti Kegyelmetektül. Ezzel Isten velünk.

Meg kellett érezniök, hogy itt romba dőlt minden remény. Ebből már nem lesz háború. Roppant s vad elkeseredés vett erőt a vezéreken.

- Hát akkor oszoljík a had - mondták s gyűlölködve néztek Fekete Péterre.

- Én nem vagyok oka, énrám ne nézzen kigyelmetek - mondta Fekete Péter.

- Dehogyisnem vagy oka, atyámfia! - szólt búsan egy csonka deres ember - mán minékünk Várad alatt kék állani. Akkor oztán jöhetne a parancs. Akkor ha az ember nyeregbe van, ára vagyon a leszállásnak...

- Még hogy Bethlehem vajda jön ellenünk, még hogy ő uszítja ránk a tatárfejedelmet.

- Hun vagyon az embere?

Az egész község Simonit akarja.

Előhozták. A magas ember úgy állott ki a tömegből, mint egy szálfa. Sápadt volt. Kedvetlen. Valóban megcsaltnak s becsapottnak érezte magát, mert a fejedelemtől azóta semmi üzenetet nem kapott, nem hogy pénzt kapott volna, amire ígérete volt.

- Hát mi lesz a háborúval, nagyuram? - állott az orra elé a hajdú nép.

Simoni komoran nézett körül rajtuk. Mintha vadak s csattogó fogú farkasok volnának.

- Mit tudom én - kiáltotta -, én éppen úgy be vagyok csapva, mint kigyelmetek.

- Hát eredj és vegyél magadnak elégtételt - ordított egy ember, s nekirohant, hogy csákányával levágja.

De Fekete Péter elébe ugrott.

- Ne bántsd! - ordította - ki látott olyat, a túszt levágni!...

Erre elhallgattak egy kissé.

- Inkább úgy vigyázzatok az életire, hogy egy haja szála meg ne görbüljön. Iletbe maradjík. Mer míg e megvan, addig követelhettyük az erdélyin a mi váltságunkat.

Megértették, s igazat adtak neki. Ez azonban nem akadályozta őket, hogy csúf szavakkal, szidásokkal s göröngyökkel meg ne dobálják a magas, sápadt urat.

Úgy kellett megvédelmezni a tömegtől.

Volt egy régi földvár-bástya, abba zárták be.

Heteket töltött ott, míg a hajdúk lézengtek, mint ősszel a légy. Nem volt ugyan már semmi reményük a háborúra, de nehezen szánták el magukat a földmunkára.

Nem hajdúnak való a kasza - mondja a régi szó.

Hanem a Simoni urat azt most már úgy őrizték, hogy mikor Dóczy András, a szatmári kapitány rájuk izent, hogy ha életüket szeretik, kiadják az ő kezébe, akkor az egész hajdúság ellene voksolt a kiadásnak. Fogták vón el maguknak. Ők nem adják az ő foglyukat. Úgyis van az uraknak foglya elég, s ha kell, fognak neki törököt, de ezt nem adják, mert még nagy árat fizet érte az erdélyi fejedelem.

Simoni egy fiatal kálvinista prédikátorral volt összezárva, aki a maga szenvedéseivel meghatotta s megtérítette őt.

Megrokkanva s boldogtalanságba süllyedve élte napjait. Végre egy harcsabajszú ember került melléje mint fogoly.

Egy reggel a prédikátor ordítására ugrottak be az őriző katonák: a harcsabajszú Simonival össze volt ám keveredve csúnyán. Egymás torkát harapták. Aligisalig lehetett a harcsát leszúrni a másikrúl. Úgy mentették meg Simoni életit.

- Óhhó - mondta a hajdúember -, másra kelletik még ez minékünk...

Így a Simoni úr életben maradt, de nagyon megtépázta az a fene harcsaféle Homonnay ember.

A három sógor kitűnően érezte magát a kis szász kocsmában. A fejedelem régen öntötte így ki a szívét, mint ezen a nyájas májusi éjszakán. Talán csak a bujdosásokban, ha összeszorult bajtársakkal, akikben jó lelket sejtett, s a nagy feszültségtől menekülni kellett, amit már nem bírt elviselni. Most, hogy itt volt vele az öccse, Istók, s különösen a sógor, Rhédey Ferenc, a váradi kapitány, úgy megoldódott, másfélesztendős bánata csapott ki belőle. Istók nem számított, Istók jó fiú volt, aki egész életében arra volt különösen jó neki, hogy korai árvasága óta volt valaki, akiről gondoskodhatott, aki mindig rá volt szorulva s mindent elfogadott tőle. Nem is apja, néha igazán anyja volt, s most is legelőször Istókot vallatta meg, s ez egyszerűen és őszintén kiokádta panaszát a felesége ellen, akivel semmire se tudott menni. Apácakolostorból szöktette meg Csáky Krisztinát, Péchy Simon feleségének, öreg Csáky Krisztinának unokahúgát, mint fiatal novíciát, de bár inkább hagyta volna ott. Azóta egyebet nem csinál, csak szül és szoptat. Eleinte minden második gyerek meghalt, vagy elvetélte, de ma is van öt gyerek a háznál: István, Péter, Kata, Anna, Drusina. A hatodik útban van, amiatt nem jöhetett el erre a nagy ünnepre, ahova pedig el kellett volna neki is jönnie: az országavató lakomára.

A fejedelem héthónapos megfeszített munkáját azzal akarja megkoronázni, hogy holnap estére minden hívét, aki ebben a nehéz időben mellé állott, vacsorára hívta Szebenbe, mielőtt a szászoknak átadná a várost. Országgyűlését tartja, s egyúttal a válogatott híveknek száz tagját feleségestől meghívta, mégpedig oly gonddal, hogy hetekig dolgozott rajta, hogy senki ki ne maradjon, aki igazán méltó és érdemes, és maga levelezett, s követeket küldött azok után, akik távolabb laktak, hogy tudomásukra adja, hogy számot tart az eljövetelükre.

Mikor a két embert meghallgatta s kivallatta, s megnyugodott sorsukban, hogy mindenkinek megvan a maga baja és gondja a családi életben, akkor ő vette át a szót. Lassan úgy belemelegedett, hogy amint az éjszaka nyúlt, agya mindjobban lángolt, és semmi álmosságot nem érzett. Elméje teljes illatában volt, mint a kinyílt rózsa.

Rhédeyvel különösen nagyon szeretett s tudott beszélni. Rhédey Ferenc máig az volt az ő szemében, aki megismerkedésükkor volt. Az az öt-hat év, amennyivel idősebb volt nála, nem csökkent és nem veszett el a megváltozott viszonyban, hogy mint fejedelemnek alattvalója lett a sógora. Rhédey már Bocskai alatt magas állású katona volt, s éppen abban az időben haladt előre, mikor neki igen nehéz volt az élete. Most is oly megnyugtató volt, ahogy elnézte ezt a pompás férfit, aki valahogy ideálja volt. Rhédey valóságos török férfiúi szépség volt. Sasorra éles metszésű volt, fekete szeme mint a sólyomé, bajsza rákondorodott kemény vágású szájára, s deresedő szakállát rövidre nyírva szerette viselni. Bethlen vele szemben inferioritását érezte: soha nem volt ilyen úr. Ő e mellett a karvaly ember mellett törött arcú és megnyűtt embernek érezte magát. Már az alakja oly vállas és sudár, s egész tartása könnyű és levente volt, hogy ő mindig azt érezte, hogy ez az az ember, akit az Isten fejedelemségre és az emberek között vezetői munkára teremtett. Báthory Gábor is szép volt, de annak a szépsége egészen másfajta volt. Abban valami poétaragyogás jelentkezett, olyan volt, mint a felszálló madár, aki soha megülni egy ágon nem bírt. Rhédey a kőszáli sashoz hasonlított, ki mindig ül, s ha felrepül, méltóságból teszi, s nem is hinné az ember, hogy préda után les.

Amellett kitűnően eszes ember, akinek ítélete dönt. Úgy vette egy csöndes mosolyát, többre, mint a tömegeknek vivátját, s nagyobb győzelem volt ennek a Rhédeynek egy fejbólintása, mint a hadi mezőn egy nyert csata. Különös volt, de a szíve dagadt, ha érezte, hogy amit mond cselekedeteiről, a Rhédey jóváhagyásával találkozik, s ha ez hallgatott és nem sietett mozdulni, már szorongás volt benne, s maga bírálta el a dolgot, és kételkedett, hogy így volt-e jó és helyes?

A feleségén kívül soha senkinek nem lett volna képes ennyire őszintén megvallani mindent, ami csak lelkében volt. A fiatal fejedelemségnek minden dolgát, nagy terveinek minden koncepcióját és formáját s részét feltárta előtte, s boldog volt, hogy kibeszélheti magából, mert beszéd alatt érezte, hogy felrepül a gondolata, és tisztábbá válik minden, amit kifejteni kezd.

- Legnehezebb embert állítani oda, ahova ember kell - mondta. - Hivatalt adhatok, de észt hozzá nem. Azért úgy kell dolgoznom velük, hogy nekem kell kitalálni, kit mire használhatnék... Egy bizonyos, a régi világ emberei rosszak, el vannak rontva, s azokon nem lehet segíteni... Hozzászoktak, hogy tunyán és közönyösen vegyék a munkájukat, s lopnak és csalnak és elrontanak mindent. Persze velem is gőgösek, mert ismertek, mikor még nem voltam uruk, s nehezen megy az embernek betörni derekát régibb kis pajtásoknak... De nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy rossz világban nőttek, mikor nem kellett munkálni, csak parádézni... Wesselényi Farkas, ez beválik, úgy látom, bár nehéz neki termete miatt. De ebben a húshegyben annyi fiatalság van, és oly friss akarat, hogy sokszor magam elcsodálkozom, hogy győzi szusszal... Már Allia Farkas nem az én emberem... Az ő hadi tudományára úgy néz fel Erdély, mint valami csodára. De mi az ő hadi tudománya?... Németes ember: mindent fontra mér, és semmit a véletlenre nem bíz. Olyan ember, aki megszámlálja az ellenséget, s ha kettővel több van odaát, már nem hajlandó csatába ereszkedni. Csak a biztosra menne. Básta nevelése. Básta megmondta, hogy Erdély ezer katonát soha feltartani nem tud, s egy vára nincs, amelyik három napi ostromot ki tudna állani. Allia uram ehhez tartja magát, s arra nem való, hogy várakat újraépítsen, ahhoz ő kényelmes: ez a fajta ember készen akar kapni mindent, s olyan, mint a gazdag szakácsné, szegény konyhán nem tud gazdáskodni, csak ott, ahol minden bőségiben van... Pedig szegények vagyunk... Nekünk mindent elölről kell kezdeni. Semmiből kell teremteni... Egész Erdélyben alig van két-három főúr, akinek magának valami kincse lenne. Apor uramnak van. Az jól beágyazta magát az ország adajába. Hát ez is utolsó dolog, uram, hogy Erdélyben adóbérlők nélkül eddig egy fejedelem sem tudott meglenni. A népet úgy nyúzták ezek az urak, ahogy nekik tetszett, s még István király is csak úgy tudott gazdálkodni, hogy előre felszedte az adót az Aporoktól... Az egész ország ott van a markukban mind fejedelmestől. Apornak oly ládái vannak, hogy ki tudott nekem fizetni idáig többet háromszázezer forintnál, de én nem az adóra vettem tőle, hanem birtokokat inskribáltam neki. Olcsóbb, ha bármilyen birodalmat adok, mint ha a nép adóját idegenítem el... Most, most készülök, csak egy kevés levegőhöz jussak, hogy megszabadítsam az adófizetést ezeknek a karmától... Az egész perceptor bandát ki kell cserélnem, mint az ölyvek tépik az apróvadat, s kipusztítják nekem. Én soha meg nem élek, míg ezeknek a körme közük ki kell halásznom a magamét, ide nekem egészen új módokat és utánjárásokat kell beállítani... Már kidolgoztam a vármegyéket. A vármegyéknek kell az esküdtekkel behordani az adót. Ha a megye szavazza meg, akkor neki is kell azt beszolgáltatni az utolsó fillérig. Mire való a főispánom, ha nem arra, hogy ispánkodjék. Az adó beszedésének semmibe sem szabad kerülni. Költségüket nem kívánom, de részt soha... Csak egy deák kell, aki beüljön a kancelláriájukba, és egy időt ott töltsön, és figyelmesen jegyezze, amit lát... Ennek a deáknak nem szabad öregnek lenni, mert öreg ember veszett ember. Annak már magának van baja s gondja. Harminc éven túl az embereket csak az érdek vezérli. Ilyen deákot csak fiatalban lehet találni, aki még tele van tűzzel és lelkesedéssel, és a respublica nagy neki és szent. Gondolok egy ilyen fiúra már egy idő óta, Zólyomi Miklósnak fia szemes legény, szeretem. Lehet, hogy vele próbálom meg, ezt talán Apor uram is beveszi, mert ilyen sihedertől nem fél...

Így beszélt a fejedelem, ilyen őszintén és egész lelkét kinyitva, így könnyen elrepülnek az órák, s akik hallgatnak, nem kell hogy beleszóljanak, mert ez így nem tanácskérés, csak a tervezgetéseknek megnyilatkozásai.

Sorra vette összes emberét, akikre nagy feladat van bízva, s az összes terveket, amikkel a feje tele volt.

Az ország építésének nagy gondjai. A föld megművelésének hiányossági, az iparbeliek. Az igazságszolgáltatás. A vallás és az iskolák.

Istók sokáig nyitott szemmel figyelt, s még azt gondolta magában, hogy most belelát bátyjának ügyeibe, s az neki jó lesz, de aztán elfáradt a feje, összezavarodott benne a sok minden, s meglátta, hogy míg ők fent az emeleten a kis szobában a kevés bor mellett oly sokat őrölnek, azalatt odalent a nagy kocsmában valami muzsikás jött, s elkezdte pengetni a citerát; halkan, hogy valami papok meg ne hallják. Úgy vette észre, hogy csiklandozás van a lábában, s megszökött a táncosok közé.

A fejedelem erre még jobban felszabadult, s még nagyobb titkokról, a világ kerekségének állapotjáról kezdett beszélni...

- Uram, a Római Birodalom felbomlása óta ily megzavarodott állapotban nem volt a föld, mint mostanában vagyon. Akkor úgy volt, hogy egy országban s egy helyen megtorlódott a hatalom s tudomány s kincs. Óriási arany és drágakő marhát hordtak össze a világ minden résziből, és abból a császárok és a császári udvar béliáljai maguknak oly életet teremtettek, hogy amit csak emberész ki tudott találni, az mind az örömnek és élvezetnek szolgálására lött. Akkor megindultak környes-körül az emberiségnek éhes és kapzsi nagy setét fellegei. A barbár népek mind hírét vették a nagy pompának és dúskáló gazdagságnak, és részt akartak belőle venni. Vandálok rohanták meg Rómát, és felfalták s elpusztították a művészeteket: de avval elpusztították az emberi szívnek annyi bálványát és istentelenségét is, mert az embernek hamar fejébe száll, ha kevés hatalom jut kezébe; magát mingyár istenné teszi... Most éppen az van, uram... Megint Róma került a világ tetejére. A pápák Krisztust megfejték, s aranyat csorgattak az ő megtöretett csontjaiból s ereiből.

- És ebből az aranyból, igaz, néminemű művészeteket is produkáltak, de oly förtelmes istentelenségeket és erkölcstelenségeket is, hogy méltó volt most száz éve, hogy az ágostonos barát, e Luther, a lélekvásárlás ellen kiszállott... Már odáig vetemedtek, hogy Úristennek pokolbeli s purgatóriumbeli tisztító hatalmát hazudták magukénak, s a népek bűnét cédulákkal bocsátgatták meg, s aki e cédulákat megvette, ahogy a jó Luther mondotta saját szavaival: "még ha Krisztus urunknak saját édesanyját megfertéztette volna is, megbocsátották neki, s elhitették vele, hogy Isten is megbocsátotta, ahogy a perselybe a cédula árát becsorgatta." S lásd, mi lett ebből... E pénzkapzsiság megnyitotta az emberek szemét, s megismerték az igaz Istent... Én ennek a reformációnak egy nagy hasznát látom, uram, azt, hogy nem úgy tettek a népek, mint a Római Birodalommal, nem hadakat vittek Rómára, s nem az elorzott aranyakat és kifaragott köveket rablották el onnan, hanem a tudományt hozták ki a népek javára... Hol volt az még száz év előtt, hogy minden valami faluban skóla mester legyen és a szegény nép írni s olvasni tudjon. Még a nagy Mátyás király nádorispánja, a sánta Báthory kardjával ütötte rá a pecsétet a pergamentre, mert maga betűvetést nem ismért. És most annyi kancellistát hozhatok kicsiny falukból, amennyit csak kívánok... Nem lehet azt uram felmérni, mennyit okosodott a nép s a magyar is ez alatt a száz esztendő alatt... Egy új lélekbeli rohanó vándorlás indult meg az Isten igéjének ismerete után... Ezt akarnák megtörni és megszüntetni a pápások, hogy tovább is setét butaságban tartsák a népeket. S erre kell minékünk felkészülni, atyámfiai, Ferenc uram. Ha hagyjuk magunkat, megmetélnek ezek. Ha kivárjuk, nyakunkra jönnek. Nem a tömegek harca ez, hanem az urak harca a tömegek ellen. A rabságban tartott népeket rázúdítják a szabadságba kerültekre, s mind a kettőnek vége: mindegy, a zavarosban halászni a legkönnyebb. Ha ebben a Pázmányban magyar szív nem volna, régen hóhéra lenne fajának. De ha magyar, akkor meg hogy kell érteni, hogy csak éppen életet hágy bennünk, de különben írt s pusztít, semmit sem hagy meg, csak a tátogó életet. Hogy éljünk magyar életet, ha kifoszt és minden erőtől elmetsz. Uram, egy napig se higgy a pápistának: neki mise kell, s nem szabadság és a szegény nép örömös éneke. Szolgaság, szolgaság, szolgaság. Ebbe nyom, hogy ha éhezik, varsával foghassa ki a halat. Hat esztendőre van szükségem, hat esztendei békességre, hogy oly hadakat építhessek, amivel torkát szeghetem a bestyének. Jó Isten, háborút kell mívelni, igazán, ha egy pici békét akarok. Nem kell nekem, uram, se földje, se háza, de ha nem akarom, hogy itt fosszon ki kisded hajlokomban, oly erősnek kell lennem, hogy meg ne merjen közelíteni.

Egy kortyot ivott, hogy torkát nedvesítse, akkor:

- És másfelől itt van napkeleten ez a török horda. Ez a rettenetes katonanemzet, amelyik csak arra lett, hogy az egész világot kardja által törje meg... Én ott voltam a fészkiben, most láttam, magam szemével, az őszön, amikor Gábris miatt bujdosóba kellett mennem, hogy ennek az egész szörnyűségnek minden teteme beteg. Láttam a győzhetetlen padisáht, ahogy részegen és őrülten fetrengett saját trónusa lábánál, és vergődött, mint egy falu bolondja. Erre van ráhagyva a világ másik fele. Egyik felől a pápa, másik oldalon a szultán. Rettenetes két szörnyeteg, uram.

Körülnézett, hogy a falak nem hallgatóznak-e, s még halkabbra vette a hangját: már szinte fülbe gyónta legtitkosabb gondolatait.

- S a keresztyén emberiség ennek a két meggyőzhetetlen fenevadnak a torkában... Most nem tudom, melyiknek torkát kell elébb elmetszeni... Mit tehetünk mi itt evvel a kicsiny országgal, akiben élünk... Annyiak vagyunk, mint a verebecske az eresz alatt... De Isten a kis verébnek is megadhatja, hogy tüzet rak szárnyára, s az felgyújthatja a legnagyobb palotákat is... Más nekünk nincs, csak hogy szeressük egymást, és építsük magunkat a jövendőre... Ha nézem a két főveszedelmet, a pápások íme már kezdik összeszedni magukat. Ott nő a császár környékén a beteg császár mellett annak öccse, a gréci Ferdinandus, akiről oly híreket hallani, hogy a jezsuiták úgy megveszejtették fejét, hogy esküszik a templomokban s tanácsokban, hogy ha király és császár lesz, soha eretneket meg nem tűr birodalmában... És a konstantinápolyi szultán vezéri arról tanácskoznak, hogy a próféta zászlaját új dicsőségre kell emelni, mert másképp saját magát emészti meg a hadinép... Új rablást s rablást kell nekik adni, másképp ezt a csordát féken tartani nem lehet... A janicsárok már húsz éve mást se tesznek, csak lázadnak és forronganak, és egyik szultánt a másik után ölik... Ha a keresztyénségben most lenne összetartás, meg lehetne törni a kígyó fejét. Soha a török birodalom ily megveszett háborodott állapotban nem volt, mint a mi időnkben... De mit lehet tenni, ha itt is csak az van, ami ott?... Az én lelkem, uram, nem a grófokért és püspökökért retteg, hanem a családos, gyermekes kicsiny népekért... És ha nézem, mind a két oldalon a férfiaknak szektája uralkodik... A töröknél asszony nincs, az mind rideg katonaember... de hát van-e a jezsuitáknál és más szerzeteknél, pápás papoknál?... Ez is csak janicsárság... Ha azt lehetne tenni, hogy egyiket a másikra uszítsuk, akkor meg volna mentve a világ... De akármelyikbe kapok, magamra maradok, s nekem veszik vérem...

Nagy ökleit ott nyugtatta a kemény asztalon, melyet német szokás szerint a gazda fehérre és simára sikált a frissen fehérre meszelt boltívek alatt.

- Uram, azt mondom kegyelmednek, ha én a bécsi Burgban oly otthon lennék, mint Stambulban a portán... Én uram, azt akármikor megkezdhetném, hogy a török csordát felindítsam a keresztény világ megrontására... De tehetem-é azt, hogy a keresztény nemzeteket indítsam meg ennek a pokolbeli ellenségnek, a katona török világnak elpusztítására?...

Komoran nézett maga elé:

- Ezt én meg nem tehetem, mert eretnek vagyok a szemükben... s eretneket hadaik élére s tanácsukba bé nem eresztenek...

Elhallgatott. Megérezte, hogy többet mondott a kelleténél. Ily gondolatot még legjobb barátjára is rá nem bízhat.

Ittak keveset, akkor könnyebb hangon szólt:

- Hat esztendeig még háborúra nem is gondolhatok.

- De mért hat esztendeig? - kérdezte Rhédey Ferenc.

Bethlen mint valami súlyos és nehéz nagy titkot súgta:

- Nincs lovunk... Erdély ki van fogyasztva nem emberben, hanem lóban... Kell neki hat esztendő, míg a török birodalomból s másunnan hozott fő lovakkal annyira javíthatom a lóméneseinket, hogy az újonnan gyarapított csikók hadi állapotra valók legyenek. Ötvenezer lovat kell nevelni, hogy tízezer lovassal kiindulhassak a Bocskai uram útjára...

Rhédey megszörnyedt. Megnyílt előtte egy nagy út. Ötvenezer ló. Nem is értette, micsoda álmai vannak ennek a fejedelemnek.

- Hat esztendőre kontemplálom Erdély felépítését. Búzával s más kenyérbelivel három év alatt remélem, hogy rendbe tudom hozni a hazát. Iparban minden a bányáktól függ... Ha elég vasat tudok dagasztani a földből, s ha meg bírom nyitni az arany- és ezüstbányákat, és pénzverésre fordíthatom a dolgot, akkor nem lesz baj...

Rhédey hallgatott. Elképzelhetetlen volt neki, hogy egy ember ezt mind megcsinálhassa.

A fejedelem maga megértette, mi ez a hallgatás.

- Azért legelőször embert s embert kell nevelni és szoktatni. Az az oka, hogy már most, ilyen hamar egybehívtam azokat, akikre számítanom lehet... Nem gondolja kegyelmed, hogy mulatságra való ez a holnap esti vacsora... Egyenként akarok beszélni az urakkal, s kitanulni kiben mi lakozik, és idekapcsolni a fejedelem gyeplüjéhez mindenkit, akiben valami jóravalóság van...

Derülten nézett Rhédeyre:

- És én látom, hogy most egy olyan világ kezdődik, hogy akarják az emberek a jót. Akarnak valamit produkálni!

- A szegények.

Bethlen hallgatott.

- A szegények?... Szóval azt hiszed, csak keresni akarnak?... Nézd, uram, én már gondoltam arra, hogy az utolsó tíz esztendőben, csak mióta én látom, három-négy fejedelem egymás után úgy ajándékozta a birtokokat, mintha a tarsolyából szedné ki őket, mintha ő teremtette volna a földet... Zsigmond odaadományozta Szászvárost Haller Gáspárnak... Egy év múlva Székely Mózes ezt a Szászvárost Altorjai Péternek adta... Három hónap múlva Básta szászvárost Vízkelety Gáspárnak adá. Akkor Mihály vajda elvette, s adta Sarmasághy Sámuelnek... Jött Bocskai, jószágvesztésre ítélte Sarmasághy Samut, és adta Kátay Mihálynak... Kátayt levágták, Rákóczy Zsigmond donációba adta Cséffay Andrásnak. Báthory Gábor elvette tőle, s nekem ajánlotta háromezer aranyért... Így Szászváros tizenhárom esztendő alatt nyolc kézen volt, s ha én is elfogadtam volna: akkor én lennék a kilencedik birtokos, és nem élnék... Mert azért akarta Gábris nekem adni, hogy ezzel olyan koncot vessen, akibe belefal a kuvasz... Szerencsére barátaim megoltalmaztak, s nem faltam bele, pedig már Zsuzsával össze is rakattam az aranyakat... Most mondd meg: mindezek az urak mennyi törtetést, mennyi alázatosságot, gazságot és bölcstelenséget míveltek érte, hogy ez a Szászváros uradalma egy kis időre az övék legyen. Hogy van az, hogy az ember oly vak, hogy nem fél a követ nyakába kötni s kútba ugrani vele... Senki sem tanult az előbbiek példáján, rohan a Mammon után, s azt hiszi, ő lesz az egyetlen kiválasztott, aki meg is tudja tartani azt a Szászvárost, és a gyerekeire képes lesz továbbhagyni, s azok világ végéig már boldogan fognak benne élni... Én e Szászvárost fiskális birtokká teszem. Hát nem lesz az jobb, ha az országé lesz ez az átok alatt levő szászvárosi vár?... És így az egész nemzetnek haszna van belőle, mert bizony, ha a státusnak van jövedelme, akkor annyival kevesebb adót kell behajtani a szegénységen...

Rhédey mosolygott.

- No most - folytatta Bethlen. - Itt vannak a katolikus főuraimék... Itt vannak a Kornisok, Kendyek, Csákyak és a többi. Ezek mind a régi nemből való hatalmas nemzetek, akiknek minden ősük és elődjük fokról fokra legnagyobb birtokokban és uradalmakban éltek. Ezek viszont a mi időnkben valósággal elvesztették a fejüket, és kihajigálták a birtokokat a zsebükből. Mintha valósággal megutálták volna, hogy annyi időn keresztül mindenük megvolt. Úgy tesznek, mintha a hajóslegény kincsekkel megrakott gályán utazna, s akármerre megy, egy-két pénzen minden kikötőben boldogan és bőségesen élhet. Egyszer pedig megbolondul, s tele kézzel kezdi a tengerbe vetni az arannyal teli zsákokat, s azt mondja: elég volt, én csak egy hajóslegény akarok lenni, aki a maga erejével viszi a hajót... Már ennek a Kendynek az apja kezdte. Csak emlékezz vissza, gyermekkorunkban semmi más ott nem volt, csak dáridó és pazarlás és evés, ivás, zabálás. Ott mindenki fúlásig lakhatott, s mikor még így sem tudta vagyonát elpazarolni, nekilát és fejedelemgyilkosságba fog, s fejét veszti. Fia nem tanul, hanem egész életében csak összehúzott szemöldökkel és mordul néz, és nem nyugszik ez is a sok tékozlás után, míg ő is a fejedelemgyilkosságra nem bujtogatja a többi fejvesztettet, s most ő is bujdosóban van. Még jó, hogy fejét vállán cipeli... Ezekkel az emberekkel már semmit sem lehet kezdeni... Kendy vissza akarná szerezni birtokait, s ezt úgy akarja, hogy odakint ellenünk áskál és uszítja Homonnay Gyurkót, aki éppen ilyen, mint ő, mert a Drugeth nemből való, s már megcsömörlött a jóléttől, Isten eszét veszi, s most leköti, hallom, birtokát a császárnak, hogy maga kenyerén elindulhasson fejedelemséget keresni... Hát nincs-e igazam, hogy a kincs és vagyon valami idő múlva megbolondítja a benne levőt, hogy valamiképpen megszabaduljon mindentől, amit az ősei oly nagy törekedéssel és hitének, becsületének feláldozásával megszerzett... Az én embereim, akikre számítok, mások... Szegények?... Hát szegények... De nem is lehet nekik ily nagy vagyonokat gyűjteni. Mellettem, legalább, míg én itt ülök a kormánypálcánál, addig nem... De harccal, hűséggel, munkássággal kiküzdhetik maguknak, hogy egy olyan országot építsenek, ahol békességben és csendes boldogságba élhetnek... Én úgy látom, s ennek örvendek, hogy most oly idő van, mikor sok embert lehet kapni a tisztességes és egészséges munkára... Majd nézd meg holnap este ezt az én vendég-gyülekezetemet... Ez mind aranyat érő ember... Drágább, mint az a színtiszta arany, amit a bányaiak kimosnak a Zazar patak vizéből...

- Kívánom neked, nagyságos uram, hogy minden így menjen és hiba nélkül legyen... De ha már vagyonról és donációról van szó... Ott van Biharban mellettem a Némethy család birtoka... Magvaveszett... Most a földeket vadul bitorolja bizonyos Ártándy Gergely... A föld ma még a császár alá tartozik... Onnan azonban én meg nem szerezhetem... Adna-é nekem donációt erre nagyságod, mert ha igen, én a szatmári főkapitánnyal, Dóczy urammal meg tudom csinálni, hogy ő nem fog vétót emelni a birtokba szállás ellen.

Most a fejedelem mosolyodott úgy, ahogy az előbb több ízben Rhédey Ferenc tette.

- Örömmel... Nem azért, mert sógorom vagy, uram, hanem azért, mert a fejedelemnek kell, hogy a nagyváradi főkapitány boldog legyen és megelégedett, és ha Isten úgy adja, hogy Homonnay rezgelődéséből mégis valami lenne, a magáét is féltse... Hanem a kakasok kukorítanak... A nap négy óra után immár felkél... mennénk haza, félek Zsuzsanna is felserken, és kikapok...

Vidáman felállottak az asztaltól. Kardjukat felcsatolták és lementek a falépcsőn.

A nagy ivóban víg katonák táncoltak a kis muzsikára. Istók egy szász menyecskét ölelgetett, s nem lehetett elvinni, hogy neki még éjfél van.

- Mulass öcsém helyettem is - mondta a fejedelem.

Mikor az utcára kimentek, Rhédey ezt mondta:

- Lippa dolgában döntött-e nagyságod?

- Igen, s megadom.

Rhédey hallgatott:

- Nagy vállalat... Odakint az impériumon nagy füsti lészen.

- Tudom, s mégis megcselekszem.

- Akkor is, ha Keresztessy uram nem száll ki belőle?

- Akkor még inkább... Nekem a portán meg kell mutatni hívségemet. Ha lelkemet kiokádom, sem hisznek másképp nekem.

- Értem. És úgy is vagyon.

- Csak arra fogunk nagyon ügyelni, hogy egy szál török se legyen jelen a megvételnél, mert akkor azt fogják mondani, nem adomány, hanem hódoltatás. S akkor elvesztem a hitet s becsületet és a hasznát.

- Egy törököt fogjon nagyságod - mosolygott Rhédey -, tanúbizonyságnak. Főtörököt.

- Igaz. Ebben igazad van.

Végigmentek a nagy piacon a tanácsház előtt. Már csakugyan derengett a pirkadat. A házak újonnan meszelve várták a reggelt, hogy a magyar urak bámulják őket, és irigykedjenek, hogy a szászok szebben kapják meg városukat, mint ahogy elvették tőlük.

A fejedelem megállott, s rámutatott a házakra.

- Ez a fejérség az én zászlóm. Többet veszek be evvel a fejér zászlóval, mint Gábris minden vörös, sárkányfogas lobogójával.

Rhédey megértette, fejét meghajtotta s azt mondta:

- Uram, barátom, sógor uram, én is meghajtom előtted a magam kisded lobogóját.

A fejedelem mosolygott, s a bihari magvaszakadtak birtokára gondolt.

Arra ébredt, hogy a felesége dalol.

Ennél nagyobb öröm nem is érhette ily kora reggel. Zsuzsanna valami régi virágéneket dalolt. Ő is tudta, kisgyerekkorából emlékezett rá s talán azóta sem hallotta:

Vagyon-e szívem szándékodban,
hogy béfogadsz engem?

Igenis vagyon, szívem, lelkem
csak légyen jókedved.

Add kezembe jobb kezedet
én édes violám.

Lám meghódolt, lám meghódolt
én árva fejem néked...

A szíve egyszerre úgy megdagadt, azt sem tudta, örömében hogy ugorjon ki az ágyból, s odafusson, agyoncsókolja.

De sőt inkább ápolgatnám
ragyogó, villogós két szép szemed...

Milyen édes a kicsi hangja, csilingel, mint valami kis ezüst csengő, vagy a filemilécske, zengedező raj méhecske... Mosolygott magában, győzedelmesen mosolygott. A mai nap tehát nem fenyeget semmi búval, bajjal. Hála legyen a jóistennek, Zsuzsanna dalolász. Talán hogy itt van Kata, nővére, Rhédeyné... Most Zsuzsanna bekukkantott.

- Dalolj, dalolj, kis madaram.

- Ó, persze s van eszemben.

A fejedelem kinyújtotta karját, és magához csalogatta az asszonyt, aki friss volt és gyengéden piros, mint egy lány.

- Mit álmodtál? - s elkapta karját, és magához vonta. - Mittá mottá?...

- Hohó, én már oly rég ébren vagyok... van is időm álommal bíbelődni...

Odaült az ura ágya szélére, s nyújtózott csipkés reggeli ruhájában. Magasra emelte karját, s a feje felett összekulcsolta.

De ő csak tovább duruzsolt, míg az a reggelnyíló kedv megvan.

- Mittá mottá - s pici csókkal megcsókolta a homlokát. - Mittá mottá...

- Jaj, nagyon furcsát.

- Jót?

- Jót.

- S mit?

- Halál... meghaltam...

Ijedten nézte; igen csöndesen, duruzsolva mondta:

- S az jó?

- Jó volt... szép szelíd halál... Igen nagy betegség volt rajtam... itt voltak a püspök s az orvosok, Blitz rázta a karom, s én nevettem magamban, hogy: te jobban meg vagy ijedve, mint én, jó német... Mert én meg voltam halva... Nem volt rossz...

- Nem?

- Arra gondoltam, hogy kibújtam a felelősség alól... Már a nagy lakodalomban nem kell ott lennem...

- Szóval táncolni fogsz... Temetéssel álmodni, azt jelenti.

- Férjhez menni - szólt az asszony beharapott ajakkal.

- Az már megtörtént.

- Igen - sajna... - s mosolygott.

- Nem tennéd meg még egyszer?

Az asszony csak mosolygott.

- Jobban megnézném... kihez...

- Igen?

- Nem kéne még egyszer ilyen nagy úr... - s tréfált a hangja, gyöngéd tréfa volt a mosolyában és a bánatában -, ilyen rettenetes nagy úr...

A fejedelem egyre zaklatottabb lett a lelke mélyén.

- Mikor megkértelek, megmondtam a kertben... a vadrózsalugasban...

- Igen - s az asszony lehunyta a szemét, s a kis ház végére gondolt, ahol együtt ültek oly sokszor, lopva a perceket, s ő csak a szívének zsibongását hallgatta, s kézimunkát csinált, de leejtette az ölébe, s érezte most is, hogy ez a nagy fekete arc közeledett felé: oly félelmes arc, s oly jóságossá tette a kimondhatatlan gyöngédség, ami belőle áradt.

- Megmondtam, hogy erdélyi fejedelem lesz belőlem.

A nő most is azzal a csodálkozó pillantással nézett rá, mint akkor, oly hitetlenül s mosolyogva. Csak épp elhallgatta, s nem jelentett neki semmit, mert neki ez a fiú csak egy rettenetesen szegény árva fiú volt, kinek semmije a kerek világon, még azt is alig hitte, hogy valósággal van neki egy romlott Illye nevű birtoka s jussa Dévára... Az csak olyan álomnak s lehetetlennek tűnt... S neki nem számított: neki csak az számított, hogy tele volt szerelemmel s jósággal... Hogy jó volt, gyöngéd és egyenes, átlátszó, mint a patak vize, minden kavicsot lehetett látni a fenekén, s ez a patak az ő virágos kis lelkének kertjét locsolta, úgy ölelte, mint a patak nefelejcsborított partját, s úgy fájt, hogy a drága kis csermely nem áll meg, elfolyik, fut, tovamegy; csak az a megnyugtató, hogy tiszta kis árja kifogyhatatlan, folyton jön s jön új s új egyenletes bőséggel, isten tudja honnan, de isten adja, örökké...

- Megmondtam?...

- Igen...

S bátyjára gondolt, a magas sovány, öregedő emberre, aki epésen, zörögve, mindig torzsalkodva, mindig káromkodva ült az ebédhez. "Micsoda leves ez? kutyának való..." s az egész család reszketett tőle... Az semmibe sem vette a jövevényt, pláne mint lánykérőt... Ki volt neki, senki, erdélyi garabonc, koldus székely s mogorva medve, nem szerették egymást... Mikor a staffirungot meg kellett vásárolni, a jó sógornőjének vele kellett menni, megválasztani mindent a szepességiekre, nem akarta ereszteni, egy napig nem tűrte, hogy az asszony kilépjen a házból...

Pedig csak harmadik várig kellett elmenni... Már megengedte egy este, egész éjjel, vacsora után pakoltak, úgy volt, hogy négykor indulnak, az urak reggelig ittak, a bátyja, egy percre be nem állott a szája, folyton "bestye így, bestye úgy..." a feleségét szidta, erőszakkal bele akart kötni, hogy el ne menjen, hogy ürügye legyen visszatartani... Mikor már a kocsik előállottak, részegen valami kannát odavágott az ajtóhoz... Akkor ez a jó Bethlen felállott s elébe állt, s azt mondta: "Sógorom, megbecsüld magad, mert kézen viszem el a lányt, s egy üngöt se fogadok el véle..."

S olyan volt a fellépése, hogy László megjohádzott s csak morgott a szakállába: "Nono, azért nekem a feleségemben senki se parancsol..."

Nagyokat s hosszan hallgattak...

- Jaj, legjobb volna meghalni, szépen s szelíden s most... bajok előtt...

A fejedelem magára terítette s lágyan, lassan csókolgatta az arcát. Mint apa a gyermekét.

- Nem így - mondta az asszony.

- Nos.

- Nem így! Mint egy öreg ember... Úgy!...

A fejedelem tudta, ez mit jelent. Az örök vita. Mindig az első percek lihegő vágyát kívánta. Mindig a legelső csók feledhetetlen érzését akarta. Azt az alázatos, reménykedő csókot, az elérhetetlen magasságban tündöklő lény iránti imádatot, a trubadúr csókját, amely egyben a koldus alamizsnakérése is.

A fejedelem nem tudott felelni, nevetett.

- Maga már úgy csókol meg engem, mint egy fejedelem! - mondta a nő kis mosollyal.

- Nem! mint egy hívő!...

- Hát az se kell.

- Hanem?

- Mint egy szerelmes.

- Hisz ez az.

- Nem... Ez nem az...

A fejedelem hevesebben csókolta, egyre hevesebben, míg az asszony rá nem ismert, s el nem fogadta s el nem csöndesedett.

Neki ma sürgős napja van. S ki se mondhatja. S a reggel első erejét leadni dürrögő susogásban... Odakint várják százan s százan, s minden sebet külön kell begyógyítani... bekötni... s minden lépcsőt egyenként kifaragni fölfelé... S az asszonynak az mind semmi... neki csak egy kell: csak annyi teszi boldoggá, ha el tudja szakítani az élettől; egy percre... ha nem többre...

Most is: meg kellene beszélni az új udvart... Az asszony elment. Úgy nézett utána. Akkor fölkelt.

Átment a másik szobába, s ott a kikészített nagy ezüsttálban keményen s derékig megmosdott. Csak úgy szórta a vizet szét a szobában, bozontos hajáról, szakálláról dühösen frecskelt a víz, s ahogy megrázta fejét, még a fal is tele lett csöppekkel. Vastag csíki szőtteskendőben keményen, vörösre dörzsölte magát, s míg öltözött, arra gondolt, hogy: bizony azért vágyott oly kimondhatatlanul a Károlyiak úri leányzójára, minden szerelmen túl, mert azt vélte, hogy ez a komoly, nagyszerű teremtés méltó felesége lesz; hogy ez vele fog dolgozni s hódítani... Igen, már a vadrózsalugasban előre elképzelte, hogy fogja újjáteremteni a régi királyok s fejedelmek szokását, az udvari életet... Hét szerelme volt Zsuzsanna előtt, éretlen gyerekfőveli szerelmek, de abban egyben sem volt benne az a meggyőződés, hogy életpárnak is jó lesz... De a nagyságos kisasszony a végsőkig feszítette vágyait, itt a nagy fejedelmi jövőnek látta alapját... S nem tudni mi történt: az egész ország nincs oly súllyal ránehezedve, mint a felesége... Folyton úgy érzi, hogy ezt az egész kis országot játékszernek tekinti, de a nőt, lelkének mindennél fontosabbját, mint ólomterhet cipeli magán...

Nem akar vele repülni...

Már egészen fel volt öltözve, mikor az asszony újra bejött, hosszú meggyszín bársony reggeli ruhában.

Ma oly friss volt, annyira lányos. Öt gyereket adott. Hármat még ki sem bírt viselni. Tavaly a két nagyocskát vesztette el... s oly karcsú és üde néha... S mindig oly kimerült s kedveszegett...

- Ma mi lesz, kis szívem? - kérdezte tőle.

Az asszony ránézett.

- Várom kegyelmed parancsait - mondta.

Bethlen elborult.

- Én nem parancsolok...

- Maga?... Maga nem is tud mást, csak parancsolni.

- Mit tegyek, hogy leszokjak róla?

- Semmit. Kegyelmed a parancsra született... Tehát kegyelmed megy a tanácsba parancsolni, s én megyek a konyhába...

- Szintén parancsolni...

Az asszony elfintorította az ajkát.

- Átengedem...

- De nézd, kicsi szívem - szólt komolyan a fejedelem s megfogta felesége arcát puhán a tenyerében... -, mit gondolsz... Egy asszonynak éppen úgy megvan a maga élete, mint a férfinak. Nem lehet, hogy egy nő lóra üljön és csatát vigyen, az se lehet, hogy a tanácsházban a nők üljenek s az ország dolgát csinálják... De a konyha, az életünknek az alapja: egy asszonynak nem szabad idegennek lenni...

- Á, kegyelmed úgy beszél velem, mint egy férj, aki rá akarja kényszeríteni a feleségét...

A fejedelem elhallgatott s elszégyellte magát.

- Nem, szívem, én csak hálás vagyok magának, s boldog vagyok, ha szerelmével még itt is segít.

- Igen, ezek a férfiak, akik, ha a paranccsal nem tudják elérni, amit akarnak, akkor a hízelgéssel próbálják... A maguk élete kint van és repülnek s pompáznak, minket pedig beszorítanak és azt kívánják, hogy boldogak legyünk, ha a tányérmosást végezhetjük.

- Maga, kis szívem, úgy traccsol velem, s amellett mindent megcsinál...

- Mert kötelességérzés van bennem, mert nem tudom elviselni, hogy eleget ne tegyek annak, amit várnak tőlem.

- Mert maga egy szent, egy jó és önfeláldozó lélek - mondta a fejedelem, s megcsókolta a felesége kezét és homlokát.

- Azt hiszi, nem tudom, mért mondja ezt? hogy annál hamarabb mehessen hazulról.

A fejedelem csöndesen mosolygott, de már kezdte érezni a türelmetlenséget. Valóban neki el kell mennie hazulról, de valóban ez mindig nehezebben megy, mert az asszony boldogtalanul marad itthon.

Sokszor úgy érzi, mintha gonoszságot cselekedne, mikor erőszakkal elszakítja magát.

Meg volt terítve a reggelihez, s ők ketten leültek.

Az asszony nem evett.

- Nincs étvágya, kedvesem?

- Nincs.

A férfinak volt. Hatalmas szelet sonkát evett, s égett bort ivott hozzá.

- Magának semmit sem kell gondolnia, a ma esti udvarral - mondta -, az úgy el fog rendeződni, hogy maga is, szívem, csak mint egy fejedelmi vendég kell hogy megjelenjen.

- Jójó - mondta a fejedelemasszony -, tudom - s mintha a napra felhő borul, elmúlt a reggeli napfény -, de inkább mondjon meg valamit nekem.

- Mit, szívem?

- Miből megy ez?... Miből megy az mind, ami itt folyik?

Bethlen hallgatott, mosollyal takarta azt a gondolatát, hogy elhatározta, hogy erről semmit nem fog szólani. Benne is volt gyötrődés és gond, de azt bizonyosra vette, hogy a felesége előtt megtörik a varázs, ha elmondja. Valóban minden segélyforrása kiapadt, sehonnan semmi pénzt nem tud kicsinálni, ellenben a rettenetes nyomorban sínylődők olyan tömeggel veszik körül, hogy nem lehet segédkezet nem nyújtani nekik.

- Mert ha igaz... - mondta csöndesen a nő.

Már tudta, hogy a felesége a Báthory-ládákra gondol.

- Mi, szívem?

- Amit beszélnek... Még én is hallottam...

- Nos? - és kedvetlenül gondolt rá, hogy talán Kata hozott pletykákat, amik Zsuzsannát felizgatták. De az asszony csak érzéseinél maradt.

- Az rettenetes volna... Jaj, rettenetes volna, ha a kegyelmed nevéhez is ugyanolyan dolgok tapadnának, mint a másokéhoz...

- Én sem vagyok isten - mondta csendesen a fejedelem.

- De igen! Bethlen Gábornak annak kell lennie, Bethlen Gábornak nem szabad másnak lenni, mint aminek én látom őt, mert inkább a halál és nyomorúság, mint az a hír, hogy ládákat feltörni és ország pecsétjit leszaggatni...

Bethlen összevonta szemöldökét.

- Hogy az öreg kincstartót azért tartják rabságban már harmadik hónapja, mert nem akarta, hogy az ország pecsétjeit felszaggassátok...

- Hiszed te ezt?

- Nem.

Bethlen komoran nézett.

- Nem hiszem, Gábriel! Nem hiszem. De én vagyok már az egyetlen, aki nem hiszi! Már mindenki ezt mondja s meséli s hirdeti.

- No és ha igaz?

- Micsoda?

- És ha igaz volna!... És ha azért tettem volna, hogy az országot megmentsem. Mert nem volt mihez nyúlnom, s ma sincs. Mert az, aki ezeket a ládákat minden rablási és őrjöngési közt is megtartotta, azért tartotta meg, mert rút és gaz volt, mert inkább az egész országot kirabolta, de ehhez nem nyúlt, mert ez az övé volt, az ő családjáé, s kímélet nélkül elkobzott s konfiskált és elpusztított mindent a kunyhóktól a várakig, de saját ládáikhoz nem nyúlt: akkor nekem nincs jogom arra, hogy...

Az asszony felállott, s szembe nézett:

- Nincs...

Csönd volt.

- Bethlen Gábornak nincs joga - mondta az asszony -, s Bethlen Gábor abban a pillanatban megszűnt, mikor a becsület egyenes útjáról letér...

Bethlen szólni akart, de fölemelte a fejét, és sóhajtott. Nem. Nem szabad szólani. Az ő igazsága felül áll az asszonyi igazságokon.

- Mert kegyelmedet csak az a szent és nagy ártatlansága tartja meg, hogy mindenki úgy nézzen rá, mint egy szentre ebben a földben; hogy van még egy ember, aki mer és tud jó lenni és tiszta és becsületes.

- Igen. Igazad van - mondta a fejedelem.

Sóhajtott s elfordult s azt mondta:

- Mondom neked, Zsuzsánna, higgyél és bízzál. Mert eljő az idő, amikor megnyílnak a szemek és megvilágosodnak az elmék, és akkor, ami tiszta, az fényesen jő elő, s ami szennyes, az hiába minden pompa és álarca, visszahull a setétségbe és a fertőbe.

- Ez kegyelmed! - mondta az asszony, és boldog zokogásba tört ki.

Most a szobába két gyerek rontott be. István magával hozta le a két nagyobbik fiát, Istókot és Pétert. Szőkék voltak, szép fiúk, mint a frissen fakadó rügyek. A nagyobbik vágyó szemű, csöndes, tizenkét éves volt, a kisebbik eleven, mint az ördög.

Kata jött utánuk, és komolyan magához intette őket:

- Gyertek csak, valamit akarok mondani.

Kata leült Zsuzsanna mellett, és a két fiút szépen maga elé állította:

- Azt akarom mondani, hogy ti azt tudjátok, hogy ti már nagy fiúk vagytok, hát vegyétek tudtul, hogy egy kislánnyal nem lehet úgy bánni, mintha az is olyan kamasz lenne, mint ti vagytok. Érted?...

A fiúk hallgattak. Istók komolyan nézett, szelíd és álmos szemekkel s nedves tekintetével, de Péter elcsavarta a fejét, s nem sokat törődött evvel a beszéddel.

- Nahát, ne rángassátok a Nikót, egyik jobbra, másik balra, majd széttépitek a lányomat. Mi dolog az? Várjátok meg szépen, hogy ő megmondja, hogy melyikkel akar játszani kettőtök közül... Ugye, Gábor bácsi?

A fejedelem Zsuzsannát nézte, ahogy mosolyogva nézi a gyerekeket. De látta, hogy a szeme lassan fátyolos lett. Fájt. Hol vannak az ő gyermekei.

- Megértettétek?... Úgy fogtok tenni, ahogy mondom?

Istók lelkesen integetett, Péter továbbra is csak a szőnyeg csücskét vizsgálta.

- Nikó, Nikó - kiáltotta Kata, s a másik szobából kisvártatva egy kislány kukkantott be. Hatéves kis ördög, egészen olyan, mint az apja, mintha a szeméből cseppent volna ki. Szép, fekete gyermek.

- Gyere csak ide... Milyen kócos vagy. Nem tudom, ezt a kölyköt, ha százszor meg nem fésülöm, egyszer sem... - s megfésülte százegyedikszer. - Azt akarom mondani, hogy te lány vagy, tartsál magadra. Ne engedd, hogy a fiúk széttépjenek. Nézd csak... Mondd meg, hogy mékkel akarsz játszani s akkor avval fogsz játszani. Te lány vagy. Rhédey lány.

Nikó lehúzta a nyakát a vállába, és hamisan nézett a fiúkra. Elébb az egyikre, aztán a másikra.

Akkor elszaladt az anyja öléből a sarokba, mert meglátta a cicát.

Péterke utána rohant, és a fülébe súgta:

- Te, ha nem engem választol, kapsz egy pofont.

Nikó visszajött a kis macskával s azt az ölében tartotta, mint egy babát.

- No, kivel akarsz játszani? - kérdezte az anya.

Nikó csak rángatta a kis nyakát, aztán Péterkére bökött a fejével. Evvel elszaladt cicástul a másik szobába.

- No és neked mi bajod - vette az ölébe Zsuzsanna Istókocskát.

Istók elkeseredve mondta:

- Péter ha egy pofont ígér, már őtet választja.

S lógó fejjel, elkámpicsorodva elbujdosott.

Kata hangosan nevetett, de Zsuzsanna elsírta magát.

- Katám, nincs nekem már gyermekem. Miért élek én, Katám? Nincs nekem már senkim ezen a világon.

- Dehogyis nincs, szívem... Itt az urad.

Zsuzsanna lehajtotta a fejét, és könnyeit törülgette.

- Igen. Ő még itt van... Legalább úgy tesz, mintha itt lenne...

A fejedelem megfigyelte a gyerekeket, és gondba süllyedt: ez a nagyobbik fiú, Istók, ez nagyon is puha... Fejét csóválgatta; nem látszik fejedelemségre valónak. Pedig csak rá várna a trónus... No, majd elválik... Megcsókolta feleségét, és megkönnyült hangulattal ment el.

Míg átment a lakás végében levő nagy tanácsházba, ahol már órák óta várják az emberek.

Péchy Simon várta az írásokkal.

- Mi vagyon, kancellárius uram?

Péchy Simon szokott nagy gesztusával emelte fel tenyerét, s pillanatokig maga elé tartva, mintha a jó kifejezést keresné, várt, s akkor mondta:

- Megmondtam...

Mintha ezzel mindent csakugyan meg is mondott volna, a legnagyobb nyugalommal, s mosolyogva elhallgatott.

A fejedelem nevetett. Tudta, hogy ez azt jelenti, hogy a kancellár tele van jó hírrel a mai vacsoraünnep felől.

- Bejöttek uraimék?

- Akinek itt kell lenni, az itt van... Nekem senki sem fontos, csak az a negyven úr, aki számít... Farkas uram is itt van... - s hunyorítva nézett a fejedelemre... - Nem megmondtam?

- Tehát kik?

- Kik... azt nem olyan egyszerű elmondani... Sok nagy fejedelme volt már Erdélyországnak, sok nagy fejedelmi mulatság és pompa volt már: egyebet sem tudunk... De az még nem volt, hogy ennyi becsületes, jóravaló, munkaszerető, komoly, derék, igazságos úrember a fejedelmi udvarba együtt s egyszerre és jókedvvel és életüket nem féltve jött volna össze: hát ez még nem volt a históriában.

A fejedelem átment a kancellárián, amely tömve volt csizmás, mentés és bozontos urakkal.

- Tessék megnézni ezeket az urakat - mondta a kancellár olyan büszkén, mintha az istállóban a remek arabus főlovakat mutogatná, akik már meg is jöttek csakugyan Konstantinápolyból, és mindenkinek szívét gyönyörűséggel töltötték el, ami azt illeti - meg lehet nézni ezeket az urakat: mind hájas és szakállas vagy kopasz... mind okos és bölcs ember... nem azok a nyalakodó, incifinci csiribiri népek, akik tavaly keresték a fejedelem kedvét; nem Imreffy-banda ez; nem kinyalt úrfiak, akiknek csak az a fontos, hogy mily csizmában bokázik, s milyen agarakat tart, és milyen boglárokkal dicsekszik; itt nagyságos uram, olyan értékes főket látunk, hogy három belőle országtanácsot ér... Itt van mindjárt Kovacsóczy uram...

Vállára tette kezét Kovacsóczy Istvánnak. Csakugyan elég borzas és mackóforma úr, minden foga rossz, ha csak az kell éppen nem udvari nyalka gavallér.

Bethlen nevetett, s kezet adott Kovacsóczynak, s rögtön hozzáfogott vele beszélni az enyedi mesterekről. A fejedelemnek most legfontosabb ügye volt, hogy mindenütt céheket csinált, vagy a régi céheket újra rendezgette. Kovacsóczynak az összes mester-céhekről be kellett számolnia. Nagyenyeden magában tizenkét céhet csinált. Annak mind atyamestere volt, és mind olyan ember, akit Kovacsóczy személyesen ismert. Becsületes és megbízható emberek, akik a mesterségben mindent készek végrehajtani, hogy a legkisebb baj se legyen.

- Ezt mind írásban Kovacsóczy uram és jegyzékekben a kancelláriában, hogy mindig kézben legyenek.

A kancellár tovább vitte a fejedelmet, mert neki volt sok mondanivalója. S itt a sok főispán, Mikola János Kolosból, Allia Farkas Küküllőből. Sarmasághy Zsigmond Tordából egyszerre akartak a fejedelemnek jelentést tenni, s ő csakugyan gyorsan ki is vallatta őket az építkezések felől... Örömmel hallotta, hogy a feljebb való urak mind nagyon szépen haladnak az újjáépítésekben. A megégetett kastélyok már mind munkában vannak. Isten segítségével az esztendő végére nem is fog meglátszani, hogy a múlt esztendőben három irtóztató csorda-hadsereg ment keresztül az országon... Hát építenivaló van elég...

- Csak mesterünk kevés.

Kemény Boldizsár lépett hozzájuk, s panaszolta, hogy várát oly emberekkel muszáj rakatni, akik között egy sincs, aki valaha követ kőre rakott volna.

- De hol vegyem őket, nagyságos uram. Háromszor ledőlt a bástya, akit rakattam.

- S negyedikszer megállott?

- Még áll...

- Nohát, gyakorlat teszi a mestert - nevetett a fejedelem. - De ne búsuljanak, uraimék, tíz építőmestert kapunk hamarosan. Már kaptam a leveleket, hogy Eperjesről négyet küldenek s Lengyelből hármat és olaszfélét kapunk, a legjobbakat megint, hármat.

Továbbment, s kivel egy szót, kivel kettőt váltott.

- Vetőmag, vetőmag sehol. Nincs, nagyságos uram.

- Immár kétszáz szekérrel hozattam Debrecenből s Kőrösről. Kecskemétről is harminccal.

- Kimaradunk az időből. Már május kettőben vagyunk.

- Az a kérdés, ami jött, mindenütt földbe került-e?

- Az utolsó szemig, ahogy felséged parancsolta: elsősorban a fiskális földekre, de csak ahol jó föld vagyon, az már oly szép zöld, hogy öröm... azután ahol jó földek vannak, az mind kapott.

- Székelyeknél mi van?

Petky János, aki most megint székelyek főkapitánya lett, hümgetett, hogy biza náluk szűk.

Allia Farkas, mint nagy hadiember, inkább a fegyverdolgokról szól.

- A szászokat mind eljárám, s azok dolgoznak. A puskamívesek éjjel-nappal verik a kalapácsot. Kiszorítom belőlük a lelket is.

- Megelégszenek a pénzzel?

- Nem nagyon akarnak, de megmondám nekik, hogy a nagyságos fejedelem parancsa az, hogy most hagyjanak fel a hitvány kereskedéssel, és akijük van, portékás és kereskedő ember, az mind búzát és magot szerezzen. Nem is lehet panaszolkodni, mert a szász földek jól meg vannak ekézve s még boronázva is... Majd jövőre már ott is jobban megy, de most nagy büntetéseket szabék minden üresen hagyott mezőért...

Péchy továbbvitte a fejedelmet:

- Itt van Pekry Ferenc, Csáky István, Szilvássy Boldizsár. Éppen itt jő.

Szilvássy Boldizsár gyönyörű férfi, nagy sebbel a lelkén, mert ha Bethlen Gábor százezer törököt nem hoz, ő lesz vala a fejedelem. Így meg kellett érnie Torda vármegye ispánságával, s neki a tordai bányászok vannak legjobban a lelkére bízva:

- Sütik-é a vaskenyereket Tordán?

- Sütik, nagyságos uram. Tíz esztendőben együtt annyi vasat nem főztek ki a kövekből, mint ez esztendőben, ha érkezésük leend.

- Ne búsuljanak, ők csak süssenek, s elég vas legyen az összes míveseknek, mind szászoknak s mind magyaroknak.

Most a szebeni bíróhoz hajlott a fejedelem. Mindenki megfigyelte, hogy oly előrehajlottan nyújtott neki kezet, mintha magát megalázná, s bizony voltak, akik ezt nem is szerették. Paktál a fejedelem ezekkel a galád szászokkal, de nem szólhattak ellene, mert a szászok szegei nélkül egy házat se tudnának felállítani.

- Hogy vagytok, jóurak?

- Felséges uram - szólott a szász bíró, s rettenetesen meghajtotta magát, egészen a fejedelem csizmájáig -, Isten éltesse felségedet, az egész szász nép reménységgel vagyon felséged eránt.

- Lehettek is, uraim: ez az utolsó mulatságunk van már itt csak Szeben várában, s ország gyűlése után mind visszakapjátok a privilégiumokat, de elvárom, hogy annak megfelelően való serénységgel viselitek magatokat.

- Isten segítségével, nagyságos fejedelem, felségednek nem lesz panasza.

Kamuthy Farkas robbant elő. Nagy fogaival belekacagott a hajbókoló beszédbe. Nagyon jól visszaemlékezett Sólyomkőre, ahol tavaly tavasszal Báthory Gábor a szászok kiirtását elhatározta, s megveregette a szász bíró vállát, mint valami cigányét, s mondá:

- Nem meleg a szűr, komé?

- Nem, nagyságos uram - értette el a szót a bíró, s könnyes szemekkel nézett a fejedelemre. - Nem, a szívünk meleg.

A kancellár továbbvitte a fejedelmet. Mindenki reménykedéssel törekedett a közelébe, s mindenki szinte dicsekedve referált arról, ami reája volt bízva. A fiskális direktor még az öreg Apor volt, akit nem lehetett elküldeni, míg csendesebb idők nem jöttek. Ez volt az ország adóbérlője. Oly irtóztató gazdag ember, hogy aranytál nélkül még a korpalevest sem tudta megenni. Ládákkal volt a pénze, mint mindenki tudta, s úgy nézett itt széjjel, hogy a fejedelemség az ő alamizsnájából vagyon, mert már háromszázezer forintot adott kölcsön, igaz, hogy ezért olyan birtokokat kapott zálogba, hogy az maga egy esztendőben meghozza az interesben a kapitálist. Szörnyű egy homo pecuniosus volt az öreg, avarus, félelmes faenerátor. Magyarán, uzsorás gazember.

- Jó egészségben van, Nagyságos uram, s kövér - mondta a fejedelem neki, kedveskedő hangon.

De az öreg megorrolt, felkapta fejét. Vele nem szokás ily hangon beszélni.

- Vén kappan a levegőn is hízik - mondta gőgösen.

Ott állott véletlen mellette Zólyomi Dávid, egyenes tartással, büszke szemmel, mint egy cövek.

- Ezt a gyermek urat nagyságod mellé kommandírozzuk - mondta a fejedelem. - Deáknak.

Apor megvillanó szemmel, mint kit kígyó csíp, nézett a fiatal emberre, aki beleveresedett a kitüntetésbe, s azt mordulta:

- Nojszen, mindig úgy tudjuk, tojásbul kél a csirke.

Evvel hátat fordított a fiatalnak, aki nem is álmodta, hogy ma ily szerencse éri.

Most a fejedelemnek felvirult az arca:

- Méltóságos uram - kiáltott egy vendége elé: - Isten hozta nagyságodat.

Mindenki ránézett, mert a fejedelem senkik meg nem méltóságolt, ő nem lévén méltóságos a bécsi udvartul, ezt a titulust meg nem adta másnak, csak Bethlen Farkasnak.

Bethlen Farkas holtkopasz, idős ember volt, vékony és száraz ember. A feje oly fényes volt, mint egy üst, s rágott fekete bajsza már tele volt ősszel. Keveset mosolyodott, s úgy fogott kezet, hogy semmi erőt nem adott a kézfogásban, ahogy fiatal emberrel fog idős úr.

Mindenki tudta, hogy a fejedelem mily nagy becsületnek veszi, hogy Farkas úr bejött Búnról. Ez volt az első eset, hogy a fejedelem hívására semmi kifogást nem tett; bizonyosan kíváncsi volt a híres vacsorára, amivel Szebenben országot épít a fejedelem. Aki ma itt van, egész életében büszke lesz, s Bethlen Farkas sem akart kimaradni.

A két Bethlen most úgy állott egymással szemben, a régi nagyúr, aki büszke rá, hogy már négyszáz esztendő óta úr ebben az országban, s a másik, akinek senki se merné szemére vetni, hogy csak az öregatyja jött be Magyarországról, ahol Budán kapitány volt. (Domokos volt névre, s felesége Kasza Ágnes. Ennek fia, Gábor vette Kinizsi Pálnak húgát s Mohácsnál esett el.) Két Bethlen-család volt Erdélyben, de a kettő csak itt és most fogott kezet először egymással.

Eddig még nevét sem kívánta Farkas úr hallani ennek a másik Bethlennek, mert sértette a szívét, hogy ezt a nevet más is meri használni, de "sokat tesz a fejedelmi süveg".

- Hogy utaztál bátyám - kérdezte a fejedelem.

- No - mondta Bethlen Farkas, és egyebet nem mondott, de barátságosan mosolygott.

A fejedelem még azt sem bánta, hogy az egész társaság mind ezt figyeli s tárgyalja, hogy ő mint bánik s hogy örvend az úri vendégnek. Egész őszintén örült, hogy megjelenésével bizonyította meg, hogy nem mond le az udvari tisztségről, amit már három fejedelem alatt viselt előtte.

- Reméljük, a keresdi várban semmi hiba?

- Van egy hiba.

- Mi légyen az, hadd javítsuk meg.

- Fiatal a gazda... hatéves.

- No, majd tizenhat év múlva segítek rajta - nevetett a fejedelem, s újra kezet fogott Bethlen Farkassal, és bement a maga szobájába. Egyelőre csak Péchy kancellár követte, aki nagy gesztusával ismételte:

- No?... megmondtam?

- Még van egy ember, akiről rögtön szólok, hogy el ne felejtsem... Péchy apám, mikor megy kegyelmed Vásárhelyre?

- Tíz napon belül kell menjek - s azt nem mondta, miért: Ruth, a zsidólány várta.

- Ne felejtse el, hogy van ott nekem egy emberem, Borsos Tamás, a bíró... Evvel bujdosásban voltam, s jó török... Vizsgáld meg, ha azóta el nem parasztult, ennek még hasznát lássuk.

- Borsos Tamás - mondta Péchy. - Borsos Sebestyént ismertem, talán annak fia... Hát, nagyságos uram, csak hamarosan mondom, hogy a magyari dolgok nagyon cifrán vagynak. Budáról megjött Teleki uram, s azt a hírt hozta, hogy a nádorispán még azt is letagadja, hogy Homonnay van a világon, s hogy ő ismeri. Nem hogy a rezgölődésérül hallott volna.

- Zavarodottságban vannak ők Bittsén...

- Bizonnyal, Nagyságos uram, könnyebb a kolomppal a gulyát szétzavarni, mint egybeseregeltetni. Ám semmi baj, inkább azon örülünk, hogy uraimék asszonyostul bejöttek.

Már napok óta olyan Szeben, mint egy ostromlott vár, tele szekértáborral. S ma megérkezett utolsónak Csíkból Ugron Bálint uram, maga hajtotta macskalovait, kettő elöl s egy a saraglyában.

- Ugron Bálinttal bujdosásban voltam - szólt a fejedelem -, a legkeményebb ember, akit ismerek, ez sem nem éhezik, sem nem fázik, sem meg nem ijed, s keresztülmegy törökön, rácon, minden náción egy szó nélkül, s nem veszi észre senki, hogy nem közülök való. Ha, isten ne adja, hadra kerül valaha a sor, Ugron Bálint nélkül el nem indítom az előhadat.

Akárkit említettek, a fejedelem mindenkit ismert. Nem volt a meghívottak között senki, akinek tövirül-hegyire ne ismerte volna az egész életét.

Bánffy György, Kendeffy Ádám és Kamuthy Farkas jöttek be a terembe, mint akik közelebb vannak a fejedelem őnagyságához.

- Nagyságos fejedelem - hízelkedett Bánffy György -, ily memóriával én is tudnék fejedelem lenni.

Bethlen mosolygott.

- Ha én egyszer valakit megláttam - mondta -, még tíz esztendő múlva is vissza tudok emlékezni a helyre s időre.

- Istennek különös adománya.

- S még mi minden kell a fejedelmi szék betöltéséhez - udvarolt Kendeffy Ádám, s mivel túl magas ember volt, igyekezett kicsire összehúzódni.

- Abízigaz - mondta nevetve a fejedelem, a megtapogatta tréfásan azt, ami a fejedelmi székhez szükséges -, nézzétek meg csak azt a trónust, már egy idő óta elfáradok benne, valami léce vagy deszkája, valami baj van vele.

A trónusnak nevezett szék egy öreg öblös karosszék volt, vaspántokkal megpántolva, mert régi volt, még a szászok régi tanácsházából hozták. Remek faragású volt, magas támlájú, de nem ilyen túl díszes, mint a mostani munkák, hanem szinte puritán.

A kancellár futott elöl s diadalmaskodva kiáltott:

- Hogyan lehet ebben ülni, nagyságos uram, hiszen kiesett a középléc.

Bethlen maga mozdította ki a lécet, mikor tegnap este felállott belőle, hogy ezzel figyelmeztesse a szolgákat, hogy szegezzék meg, tréfásan mondta:

- Nem is vettük észre, fenekünk sem szólala.

Hatalmas kacagás lett, az urak boldogan nevettek, hogy ily jó humorban van ily korán a fejedelem. Bethlen István jött be kívülről, hangosan kérdezte, mit nevettek.

- A fejedelem ülepinek több esze van, mint a mi egész kompániánknak - mondta Kamuthy Farkas, és vállára csapott Istvánnak.

Bethlen István szélesen röhögött.

- Hogy járt a kocka? - kérdezte csöndesen Kamuthy az Istvánt.

- Lófráz - mondta nevetve István, s megvakarta a fejét.

- Nekem el kellett mennem, mert az asszony soha nincs jól, s tegnap hazahívott, de nagyon szántam.

- Sose szánd, cimborám, az marad meg az ember zsebébe, akivel másnapra virradt. Elvitték ott a Telekiek még az utolsó tallért is.

- Fene Telekije, mék?

- Mind visszájárul játszik, s egymás szemébe pillogva, falsum ez az egész.

- A nagyságos fejedelem szólítja kegyelmedet - lépett oda egy deák.

Bethlen István sietve ment felfelé. A nagy tanácsház akkora volt, hogy abban követeket kellett küldeni az emberekért.

- István gyermekem - mondta a fejedelem -, azt beszéljük itt a kancellár urammal, hogy megnyitjuk az egész házat. Oly sokan leszünk, hogy ne legyen mindenki egymás hátán s táncra is legyen hely, megnyitunk itt tovább még négy szobát. Csak a hálóházak lesznek lezárva. Most azért menj bé, s instáld meg asszonyunkat, hogy ha ő is jónak vélné, akkor így cselekednénk, s akkor titeket kérünk meg, hogy rendezkednétek el. Ami felesleges vagy apróbb darab, elrakni a belső helyekre, hogy láb alatt ne legyen. Csak egy-egy asztal a borivásért s ülő készségek maradnak, s a képek a falon - tette hozzá, mire újra nevetés lett.

Nem mintha zsebre nem vágnának az urak emlékül valamit, hisz mindet azzal eresztették el hazulról, hogy pro memoria vigyen valamit az asszonynak, a gyereknek, de rendesen csak magukról gondoskodnak az urak...

István bement a sógornéjához, s elmondta neki nagy óvatosan a fejedelem üzenetét.

Zsuzsanna mosolygott. Értem, látszott az arcán, így törtök be hozzám, az életembe. Így borít el mindenestül ez az egész fejedelemség.

- Nem enyém - mondta -, nem az én házam, én csak vendég vagyok benne. Ahogy ti jónak látjátok, Istókám, lelkem. Mi kár, hogy Krisztinkát el nem hoztad.

- Szoptat - mondta István. - Már az soha mást nem tesz, csak szoptat.

- Boldog - mondta Zsuzsanna megindulva. - De akkor kezdjünk mindjárt a dologhoz.

Zsuzsanna életében oly boldog nem volt, mint ma. Nagyon szerette a testvérét, aki finom, vidám, csöndes, angyalian jóságos teremtés volt. Oly ügyes gazdasszony, hogy egy pillantásra áttekintette az egész nagy vállalkozást, kétszáznál több személyt kellett ellátni.

Zsuzsanna rettegett attól, hogy annyi embert hogy fognak elhelyezni, s már azt akarta, hogy mint vadászatoknál, csak felhordják álló asztalokra az ételeket, s mindenki vesz, amit megkíván, s ott ül le, ahol akar, s ahhoz, akit akar.

De Kata komolyan nézett s azt mondta:

- Meg fognak sértődni az urak. Erdélyi emberekkel s fejedelmi vacsorán nem lehet... Itt mindenki kényelmesen akar ülni, s étkezni, ejtőzni... Talán úgy lenne legjobban, öcsém, hogy minden vidéknek külön asztalt csinálunk... Kolozs megyeiek asztala, tordaiak asztala, székely urak asztala s szászok asztala...

Péchy urat bekérették, s a listával összeültek s kijelölték mindenkinek a helyét.

- A fejedelem asztalánál ezek s ezek... Főispánok asztalánál... hadi asztalnál...

A Kata ügyes szeme és tapintata mindent elintézett. Zsuzsanna, mint gyermekkorában, rábízta magát, s oly jó volt, hogy nénje jósága megcsillapítja. Még a szeme is könnyes volt. Ha benne ez a nagy nyugalom lenne, akkor egészen másmint menne az élete is...

Különben egy percnyi pihenés nélkül dolgozott, s a konyhában mindennek az ő szeme előtt kellett mennie.

- Miért dolgozik ennyit, asszonyunk őnagysága - mondta udvari asszonya -, nincs arra szükség, hogy nagyságod eméssze magát.

- Szebia - feddette meg a fejedelemasszony -, csak annyi van jól téve, amit magunk teszünk.

- Igaz, nagyságos asszony, de ez nem a mienk, hanem az országé. Amit főznek, s egyék meg.

- Ej, ej, Szebiám, hát az ország kié?... Nem a miénk?

S így ment ez egész nap, a fejedelemasszony karcsú alakja ott volt mindig a testes szakácsnék közt, s vékony arca ki is pirult, megszínesedett, s ma különösen jó napja is van.

A fejedelem pedig sorra fogadta az összes urakat.

Mindenkinek feleletit külön lapra írták, hogy aztán össze lehessen egyeztetni a leveleket, s rendezni lehessen majd a tájak szerint. Így az országról a fejedelem egész számszedést állított egybe, s ennek még a jó oldala is megvolt, ahogy az előadók karakteréről is képet adott.

Az egész nap valami roppant fárasztó munkával telt el; mert legfárasztóbb az emberekkel való beszélgetés. De a fejedelem egy olyan tőkét gyűjtött magának, amiből a jövendőben élnie lehet. Száz embert úgy magához kapcsolt, hogy ezek érte készek lesznek élni s halni s együtt menni jóban s rosszban.

A vacsora aztán estére volt téve, erősen napszállat után, úgy kilencedik órára. A fejedelem, a fejedelemasszony az ajtóban állottak, úgy fogadták vendégeiket.

Mindenki kocsin jött, s a darabontok úgy voltak felállítva az utcákon, hogy a kocsi elhajtott a kapu alatt, a másik kapun kiment, s a hátsó térségen várakozott a bástya alatt a kocsitábor a mulató urakra.

A felszolgáló deákok a fejedelem megett állottak, s mikor a vendég jött, mindjárt az asztalnál levő helyére vezették, a kezükben levő lista segítségével.

Mindenki csak addig beszélhetett a fejedelemékkel, amíg a következő vendég feljött a lépcsőn, mert a kocsik egymást tartóztatták fel. Még a Szent Mihály-templománál is állott a szekérsor vége, mikor már itt udvaroltak azok, akik korábban indultak. Volt is egy kis mérgeskedés, de a darabontok jöttek, s szíves szóval magyarázták meg, hogy a nagyságos fejedelem maga fővesztés terhe alatt parancsolta meg, hogy senkinek kivételt cselekedni nem lehet.

- De azért kell itt valami suskusnak lenni - mondta Ugron, a székely góbé -, mert látom én, hogy mind csak ilyen közsorúak vagyunk itt, hol vannak a főbbek?

Azok bizony a másik utcasoron mentek, s mikor a főtéri hosszú kocsisor a kapuig ért, még akkor is folyton jöttek, s jöttek, közéjük hajtatva a főrendek kocsijai.

A szászok remekül megépítették ezt a palotát. Előtte vashorgokban s tartókban szövétnekek égtek, szép lobogó füsttel; még a kapu alja is ki volt világítva, de itt már viaszgyertyákkal, s a lépcső alatt olyan aranysujtásos és ezüstzsinóros legények állottak nagy karosgyertyatartókkal, mint a mesében.

A lépcső merev, mint a szászok gusztusa, de magyar lobogók s szőnyegek voltak felrakva itt-ott, s mindjárt szebb lett.

Fent az emeleten jobbra mentek lerakni a bundákat s kardokat, aztán mikor készen volt egy-egy csapat, akkor balra, a termekbe.

A nagy terem rendkívüli volt. A fafaragásos nagy szász tanácskozóterem. Fent a magasban a sok gyertya dacára is elveszett a mennyezet minden festett dísze, de annál hatalmasabb volt és impozánsabb az egész kép, ahogy ott állottak, s zsibongva álldogálva csoportosultak az urak és a dámák. Mert a legfőbbeknek, vagy akinek itt volt a családja, felesége s egynéhány leány is meg volt invitálva.

Nézték egymást az emberek. Nézték a vidám, nyúzott vagy macskaszőrös képű emberek egymást s ahol ismerősök találkoztak, rögtön nagy csattogás, kézfogások s orcacsókolások lettek.

- Hé, édes egyem, hogy kerülsz ide, nem láttalak Tömösvára óta, mikor a pogány ajándokán íheztünk...

Másik kettő Brassó alatt találkozott egymással, mikor a brassói csatában Imreffy elesett.

- A vót a kuruc ember - mondta valaki -, csak attul féltem, mikor puska volt a kezébe, hogy úristen, mékönkbe tesz e most kárt evvel. Igen jeles úriember volt, mikor pennával cílzott, de a puskafegyver úgy állott a kezébe, mint a hurkatőtő. Mindig hálát adtam az Istennek, ha megmenekedtem a közeléből.

- Gyere már, öcsém, hadd mutassalak meg a feleségemnek - s egy rövidre nyírt hajú főember karon fogta a messziről jött barátot, s vitte az asszonyaihoz.

Aztán nem törődtek a nőkkel, odaállottak az orruk elé, s hevesen beszéltek.

- Ugyan mennyenek mán előlünk, ne legyenek gyertyák - szólt a fiatalabb asszony, s a főemberek tisztességesen félreállottak, hogy azok láthassák a társaságot.

Mindenki csak megnézte a helyét, s a közelében maradt, de addig senki sem ült le, míg jelt nem kapnak. Az asztal remekbe volt terítve. Rengeteg arany- s ezüsttál felrakva. Török narancs és lemónia, azaz citrom volt bőségesen. Ezeket rakták zsebre az urak, hogy otthon a gyerekeket boldoggá tegyék véle.

Így szemlélődtek s csodálkoztak s nézelődtek.

- Milyen könnyen hozzá tud szokni az ember a jóhoz - mondta valaki -, még tavaly ilyenkor, mintha fejünketvevő piacon lettünk volna, úgy voltunk itt, s mikor Báthory uram a szász menyecskét kivette a táncos kezéből, s oda beszorította a belső rekeszbe e... - s odamutatott a hátsó részébe a teremnek. Most az is úgy ki volt világítva, s úgy tele emberrel, zsúfolásig.

A szászok is itt voltak. Most már vidám orcával nézték a magyarok tumultusát, mert biztos ígéretet kaptak a fejedelemtől, hogy legkésőbb május elejére kiköltözik s átadja nekiek az egész várost, úgy, mint hajdanán.

- Az áldott, az isteni béke - mondta itt is, ott is egy-egy pap, de a legszárazabb s legmogorvább is az aranyidők felújulását érezte.

A máramarosi főispán udvarolt a fejedelemnek, aki igen komolyan hallgatta.

- Bizonyos, nagyságos uram, Homonnay kimozdult, de csak Simoni faluig ért. Ott nagy csata volt, s Simoniak megütköztek, azt mondják, hajdúk lettek vóna, a kastély porrá égett s a Simoni-fiúk elestek.

A fejedelem nem mutatta, miről mit tud; figyelt.

- Hogy a bécsi udvar nem mer, Gyurkó is visszahúzódott volna, semmit se lehet tudni.

Feljött az utolsó vendég, s Péchy kancellár ijedten odasúgott a fejedelemnek:

- Nagyságos uram, az öreg Beke Bóldisárt megütötte a guta.

Csönd.

- Senki nem tud róla, levitettem az alházba.

- Ültess a helyére.

- De kit?

Már ebben a percben az egész társaság a helyét kereste s a fejedelem rámutatott Zólyomi Dávidkára.

- Mindegy, őkegyelmét.

Péchy nagyot nézett, akkor hozzá ment:

- Kegyelmednek helye lesz az asztalnál, uram.

Dávidka azt se tudta, él-e vagy holt, úgy megrökönyödött. Ma már második tisztesség éri.

- A fejedelem őnagysága kiválasztotta kegyelmedet nemesnek és úrnak. Holnap meglesz róla a levél.

Most a fejedelem s a fejedelemasszony az asztalfőn állottak. Lassan mindenki eligazodott, csak Ugron Bálint lotyogott még.

Akkor Keserűi Dayka János püspök megeresztette kedves duruzsoló hangját, s lassan kezdve és egyre hangosabbra fordítva az igét, kedves szép imát mondott, amelyben bele volt szőve az is, hogy ímé a szenvedésnek s Izráel pusztában bolygásának vége lött, s megkezdődött Erdélyben az áldott szép igazság.

Oly szívreható volt a szava, hogy mindenkinek könny fakadt a szemében, s sózván sózták könnyeikkel az ételeket, pedig elég só vagyon itt Újvárott a bányában...

Meleg s boldog érzés volt a szívekben, s a fejedelem két dörmögő s feldördülő szava után, melyben ő is hálát ada Istennek, nagy zupszháttal leültek, s sietve megkaparintották a remek tálat, amelyet már ima közben kinéztek maguknak. Volt méreg, ha a szomszéd hamarább nyúlt hozzá...

S milyen szép volt a fejedelemasszony. Milyen jól állt neki a nagyszerű selyemruha, a világos violaszín, bíborveres bársony rózsával, s a feje simán fésülve s tizenháromsoros gyöngykoszorú rajta.

Ezt a koszorút anyjától örökölte, de hirtelen elhalványodott: az az érzése volt, hogy valaki azt fogja rámondani, hogy ez is a Báthory-ládákból van.

Minden vére leszállt az arcából.

Ura észrevette és hozzáfordult: - Mi történt, szívecském?

- Semmi.

- Szeme tele könnyel.

- Semmi.

- Én tettem valamit?

- Maga? maga egy szent ember, édes egy lelkem.

- De mégis kell valaminek lenni.

- Tudja kegyelmed, hogy ilyenkor minden megbolondít - mondta mosolyogva az asszony, de a szeme égett a könnyben.

- Ilyenkor... Minden... tudom... de mi az, ami most felizgatott...

- Igazán semmi - szólt az asszony... -, a boldogságtól sírok...

Ettől a fejedelem is megnyugodott s szomszédjának elég hangosan azt mondta:

- Minden igaz lélek sír most a boldogságtól... Isten adja, hogy mindig így maradjon...

Még a vendégek alig oszlottak el, s alig maradtak magukban, rettenetes hír jött: a szultán Moldvába érkezett a lengyelek ellen.

Ez oly váratlan szerencsétlenség volt, hogy a fejedelem is megrendült bele, és mint a bokrot szidta követeit, hogy vele ezt idejében nem közölték, de azok mentették magukat, hogy semmit nem lehetett tudni. A bolond szultánnak egyik napról a másikra eszébe jutott, hogy hadi dicsőségre tesz szert, s az úgy ment, mint amikor a szél felkavarja a port, s hirtelen forgó vihar oszlopa kavarog a mezők felett.

Az egész ország megborzongott a hírre, hogy a szomszédban van a tűzvész s veszedelem. A legkisebb is érezte, hogy itt van a nagy baj. A töröknek csak át kell lépni a határokat, és a szultán neve mint a legiszonyúbb pestis és dögvész irtóztatta az embereket.

A török követség egyik a másikat érte.

- Te betlengábor, Erdély fejedelme, parancsolom - azt mondja a padisah -, hogy tizenkilencezer jó sereggel, magad vezetése alatt rögtön jöjj, és zászlóm alá add magad.

A fejedelem éppen úgy meg volt rémülve mint mindenki az országban, s első dolga volt, hogy csakugyan sereget szedett s rendelt. Ha nem tizenkilencezret is, de ő maga vezette a hadát át a hegyeken, s tíz nap múlva, május végén már ott volt a Dnyeszter mellett a szultán sátora előtt.

A padisah fogadta őt, s különös kedvezése jeléül a lengyel foglyokat, akiket magával vitt, a jelenlétében és szeme láttára fejeztette le.

A rableánykákat is, akiket a fejedelem pénzen vett, a legnagyobb örömmel fogadta, s elhitte, hogy ezek erdélyi főurak gyermekei; ahogy a tolmács fordította meg a szavakat: "Az arannyal fedett Erdélyország leghatalmasabb és dicsőséges főurainak szüzei, akik a legfelségesebb padisah ékességétől és varázsosságától elragadtatva maguktól jöttek, hogy a győzhetetlen padisah napjait eggyel szebbé tegyék..."

A dnyeszteri csatában a szultán megveretett, s a testőrségen kívül csak a fejedelem erdélyi hadai maradtak meg körülötte sziklaszilárdan. Ezért a vezérbasa féltékenységből örökre halálos ellenségévé lett a fejedelemnek. A lengyelek azonban elmulasztották sikerüket kizsákmányolni; mint ebek a koncon, a tábor egy darabján összemarakodtak, s azalatt a török sereg annyira rendbe jött, hogy a törzset s a szultán sátorát, szekereit és kincseit és elefántjait megmenthették. A szultán azonnal vissza is fordult, s Bethlen hírt kapott, hogy Homonnayt a krakkói udvarban felbiztatták, hogy a zavart használják fel s másik oldalról támadjanak a török ellen, Magyarország felől.

A fejedelem erre engedélyt kért, hogy hazatérhessen s ígérte, hogy amint megtér, abban a szempillantásban megindul, hogy a hatalmas császárnak avval kedveskedjék, hogy Lippa várát ostrommal megveszi és beszolgáltatja Szkender basa kezeibe.

Még a búza akkor hányta a fejét, mikor a fejedelem hadaival a Dnyeszterre indult. Mikor megérkezett, már zsendülni kezdtek a kalászok.

De mégis annyi örömmel jött haza, hogy a török hadakat, akiknek nagy kedvük lett volna egy kis zsákmányra a kincses Erdélybe átlátogatni, kibeszélhette, hogy menjenek haza, és valóban elkerülte a török inváziót.

Felesége még Szebenben volt, mert a moldvai háború miatt arra az időre elhalasztotta a vár átadását, míg megérkezik. A szászok maguk belátták, hogy oka van rá, s ők szintúgy imádkoztak templomaikban a fejedelem fegyverének győzelmeért, mint a magyarok.

Zsuzsanna még jobban megfogyott és megsápadt az izgalmak miatt.

Idegei teljesen felmondták a szolgálatot.

Az első napok sírásban és ölelkezésben teltek el. A fejedelem átvette az ügyeket Péchy kancellártól s egyik parancsot a másik után küldte Lippára.

Harmadik éjszaka tört ki feleségével a nagy összecsapás.

- Tehát vége mindennek, vége az egész világnak - sírt Zsuzsanna reménytelenül.

A fejedelem vigasztalta:

- Semminek sincs vége, kedvesem... Úgy vagyunk, mint vihar után... Elmúltak a mennydörgések, és a villámcsapások megkíméltek... Tele vagyunk, mint árvíz után, mindenféle szeméttel és a patakok medre gerendákkal, kősziklákkal s a hegyekből lehozott szegény szarvasok és őzek dögeivel... De ez mind semmi, hiszen nézd csak, az egész országban egy ló lába a vetéseket meg nem tiporta.

- Mindennek vége, mert a kegyelmed nevén örök szégyenfolt esett, a keresztény világ ezt neked soha megbocsátani nem fogja.

- Milyen szégyen esett volna nevünkön, szívem?

- Te a pogánynak keresztény rabokat adtál, akiket a te szemed láttára fejeztetett le a pogány.

- Az énnekem a legfőbb dicséretem és jutalmam. Ez háborús szokás.

De Zsuzsánna ebbe nem nyugodott bele.

Csak sírt és jajgatott, hogy az ő ura minden keresztyén ember szemében egy lett most már a pogánnyal. Semmi különbség nincs a Bethlen Gábor neve és a török név között. Végnélküli érveket tudott kikeseregni magából, hogy az ura befeketítette magát, és soha ezt lemosni nem fogja.

- Pirul az orcám - susogta -, kimondani szégyellem, hogy az erdélyi fejedelem szegény lengyel urak vérén és keresztény leánykák becsületének árán vásárolta meg a pogány barátságát.

A fejedelem tűrhetetlennek érezte a meddő vitát.

- Egy tucat lotyóval ha megmenthetem ezer s ezer szűznek életét és becsületét...

- Uhh... Leánnyal kereskedő kalmárrá lettél hát... már semmi hátra nincs csak az, hogy ezentúl vásárra hajtod őket a török piacokon.

Mit mondjon erre... Hogy értesse meg feleségével.

- Én ezt a török szokások szerint cselekedtem. A farkasnak nem adhatok füvet enni, mint az ökörnek, mert felfal engem magamat... De mit mondjak azokról a keresztény generálisokról és barátokról, akik felhasználták, míg én távol voltam, s nem elég, hogy mióta fejedelem vagyok, első perc óta áskálódnak ellenem, de most ide csaptak és a mi kis határainkat pusztítják és országunkat még kisebbre szabják... Dóczy András Szatmárból és Lónyay Zsigmond Kállóból nem átallották megrohanni az erdélyi határt és Kővárt elrabolták. Az én Kőváramat, ami végvára a magyarságnak... Hát nem alávalóbb dolgot csináltak ezek a keresztyénség ellen, mint én, aki pénzen vett néhány leányt, kik maguk adták magukat erre a mesterségre, s egypár árulót és ispiont odavetettem a haragos oroszlánnak, hogy avval annak torkát betömjem.

De Zsuzsánna csak sírt és zokogott, és meggyőzhetetlen volt:

- Már megkezdődött ellenünk a harc a keresztyének részéről. Már ezután minden keresztyén ember csak így fog gondolni az erdélyi fejedelemre, hogy ez méltó a pusztulásra, mert magát alacsony szennybe s bűnbe keverte. Nemcsak Dóczy András és Lónyay, hanem minden keresztyén irtózattal emlegeti, hogy az erdélyi fejedelem lánykufár és nemes keresztyén foglyok hóhéra tud lenni a maga hasznáért.

- Ehhez asszony nem ért. Mi a mi igazságunkkal oly kontentusok s megelégedöttek vagyunk, hogy mi soha a mi magyar s keresztyén szomszédainkra szemünket nem vetettük, hanem határainkkal megelégedtünk, és őket inkább a békességben megtartottuk, minthogy, amit tehettünk volna, a török hadat rájuk ereszthettük volna, s nekiek kárt és bajt szereztünk volna. Tudd meg, hogy az igazságnak oly látható ereje vagyon, hogy a vér szerint való atyafiság sem állhat meg, ha ők vissza nem adják, amit tőlünk elrablottak. Ami ősi idők óta Erdélyhez tartozik, azon nekik nem illendő kapkodni, különösen míg mink kezünk-lábunk megkötve a szultán hatalma alatt vagyunk. A füstölgő tüzet addig kell eloltani, míg lángot nem vet. A német ma is azt csinálja, hiába keresztyén, mint ennekelőtte... Mikor Békés Gáspár Báthory István ellen felállott, a keresztyén német küldött Békésnek tízezer fő segítséget, és most is a német dolgozik azon, hogy Serbán vajdát Havasalföldébe, Markó vajdát vagy Petraskót Moldovába beiktassák. Homonnayt meg a mi helyünkre erdélyi fejedelemmé tegyék... Ezért kellett nekem törvényink ellen és hazánk szabadsága ellen lóra ülni és futton-futva a szultán mellé sietni... és bizony nem a hegyek oltalmazták meg Erdélyt a tatár kán rabló csordáitól, hanem az én szavam és cselekedetem, hogy oly gyorsan mutattam meg a szultán előtt hűségemet lovas seregemmel és ajándékaimmal... Ha én akarom, az a sok tatár fene nép örömmel jön velem a keresztyén népek ellen, mert rabolhatnak... de én még annyit sem akartam, hogy az országuk határát meglovagolják... igaz, még ott nem is tudtam, hogy míg én a javukra dolgozok, ők azalatt az én Kővár határomat már el is rabolták...

- Amit keresztyén elvett, azt keresztyén visszaveheti.

- Tehát tűrjem békével, hogy Homonnay hirdesse, hogy ő Erdélyt nagy summa pénzen vette meg a szultántól. És a mi tízezer arany adónk helyett százezer arany évi adót ígér, hogy fog fizetni a portára... Ez is keresztyén cselekedet?

- Ez talán csak szóbeszéd.

Zsuzsanna szeméből a könnyek kiapadhatatlanul pörögtek, egész teste egy síró forrássá változott, mintha az egész keresztyén világnak angyala lett volna.

- Nekünk egy dolgunk van, édes szívem, a pogány szemét bekötni, száját megtartóztatni és hatalmát magunk ellen nem ingerelni. Tudom istenemet, hogy amit tettem, jól tettem, és ha Lippát kezükbe adhatom, akkor hosszú és nehéz esztendőkben oly bizodalmat nyerek náluk, hogy minden munkát nyugodtan végezhetek.

- Lippa - sikoltott Zsuzsanna. - Hát még ez is, még ez is hátra van... Még mit nem vállal magára, hogy az egész világnak utálatát megkapja.

- Asszony, nem tudod mit beszélsz... Körös-körül feltámadt az ellenség... Jön Homonnay a lengyel sereggel - a lengyelek azon a kis győzelmen, amit a Dnyeszternél kaptak a véletlen szerencsétől, úgy akarják magukat delektálni, hogy ezt a Homonnayt reánk szabadítják. A császári generálisok, a szatmári, kállai bitangok alig várják, hogy vele összeérjenek, és meg sem akarnak állani Kolozsvárig, Fejérvárig és Szebenig... Most még csak az hiányzik, hogy a török is hazugságban leljen, s az én nagy ellenségeim, a Nagyvezér Mehemed basa, aki most vesztemre esküdött, és a budai Aly basa, aki régi ellenségem, azt mondhassák a portán, hogy: Bethlen Gábor éppen olyan hitetlen eb, mint a többi, megígérte, s íme Lippát nem adta meg.

- Keresztyén földet adsz hát neki. Hiszen ha a pogány keresztyén várban egyszer megimádkozik, soha többet azt nem engedi vissza.

- Hiszen éppen ez a baj... Lippa már a töröké volt! és még Báthory Zsigmond foglalta vissza tőlük!... Ezért követelik tizenhárom esztendeje, s ezért kell megígérni azóta miden fejedelemnek, akit megkoronáznak, hogy vissza fogja adni.

Zsuzsanna megtorpant. Ezt nem tudta.

A fejedelem tovább ütötte a vasat, míg felesége felocsúdna meglepetéséből.

- És mi az a Lippa... A Marosnak túlsó partján van. Egy rothadott sárfészek, ami kétnapi ostromot ki nem bír... Bizony, ha a török nem volna oly együgyű, már régen egy szandsákbasa által elvehette volna...

- Akkor el is vette volna... De Lippának erősnek kell lennie, hiába biztatja kegyelmed magát, mert ha ilyen gyenge lenne, nem alkudozna felőle a török tizenhárom esztendőn keresztül...

Így folyt közöttük a reménytelen harc, pihenés nélkül és fáradhatatlanul, míg csak a virradás meg nem jött.

- Már legyen vége - mondta a fejedelem zúgó fejjel. - Ha módom volna Lippa megtartására, minden marhámnak harmadát odaadnám annak, aki ettől megszabadít, de nekem annak tartásában se módom, se halasztásom nincs, mert ha lelkemet kiokádnám a török előtt, akkor se hinné el, hogy nem az én praktikám. Úgy szidalmaznak és teli torokkal kiabálják, hogy árulók vagyunk mindnyájan, méltók, hogy a tűzzel emésszenek meg.

Komoran folytatta:

- Énnekem most is az a gondom, hogy a hajdúkat Homonnay mellől eltérítsem... Én Homonnaynak elébe akarok ballagni Ungvár felé, de addig nekem minden dolgomat tisztába kell tennem... Én addig itt sehol meg nem nyughatok... Szebent vissza akarom adni a szászoknak, mert kétfelől ellenséggel nem bírok. Hogy kint az egész keresztyénség együtt ellenem felkeljen, s addig idebent a házam is égjen, azt nem viselhetem el... Téged Váradba akarlak vinni s ott leszel, míg Lippát átadom és Homonnayt kitakarítom...

Ettől Zsuzsanna teljesen megnémult.

Már látnia kellett, hogy valóban itt a legnagyobb kockán forog minden. Mintha a vihar szele felkapta volna a magasba - egyszerre még meg is csillapodott... Ha Váradba viszik őt, ott talán egy kicsit Kata mellett ő is visszanyeri a lelke békességét.

- Óh, de soká jön a halál - mondta, s fehér arccal omlott el az ágyára.

Úgy feküdt ott, mint egy halott, míg az ura kiment a szobából, és bundában, útra készen jött vissza.

- Én mostan elmegyek - szólt, s megcsókolta Zsuzsannát. - Megyek a hadak után.

Zsuzsanna visszacsókolta. Aztán újra s újra. A csókoknak vége nem akart szakadni.

- Mikor jössz?

- Két hét az egész.

- Rettenetes.

- Ha tudok, hamarább itthon leszek.

- Gáborom. Siess.

- Sietek.

- Repülj.

- Repülök.

- Gondolj néha rám.

- Mindig.

Szorosan összeölelkezve állottak a lépcső magaslatán, az egész folyosó s lépcsőház tele volt udvariakkal s emberekkel, de az asszony még soha ily nehezen nem vált el az urától.

- Hisz addig te vagy itt az én képemben édes szívem fejedelemasszonyom: Zsuzsanna Principessa...

Az asszony fájóan mosolyodott.

- Nekem csak te kellesz.

A fejedelem úgy érezte, most nem fogja bírni lehárítani magáról az asszonyt, vajon mi van vele, mért ez a kétségbeesetten görcsös búcsúzkodás. A feje szédülni kezdett, valóban azért is megy voltaképpen, hogy egy kis levegőhöz jusson, szabadságra van szüksége, s minden szónál attól fél, hogy nem bírja tovább, nem bírja a keménységet s kegyetlenséget, és itt marad. S jaj ha itt marad, meg kell fulladnia. Mintha a lélegzetét venné el tőle a csókoknak ez a szívós és kétségbeesett áradata.

Ebben a percben Péchy kancellár sietve jön vissza fel a lépcsőn:

- Nagyságos fejedelem - szól -, nevezetes nagy újdonságunk vagyon. Nagyságos asszonyom, most már Isten a békességet örökre megadá.

- Mi történt, Péchy uram?

- E percben, hogy itt állunk, megjött a hajdúk követe s mondja, hogy a hadakat teljességgel le kellett szállítani, mert a törökségtül megijedt németek leparancsolták Homonnayt. A hajdúk el vannak keseredve.

A fejedelem komolyan s merően nézett maga elé, aztán derülten a felesége szemébe:

- No látja, édesem, eggyem. Az Úristen őszentfelsége békét ád.

- Meddig? - sóhajtotta alig hallhatóan a fejedelemasszony.

- Édesem, míg engem életben hágy, addig itt meglesz a békesség... Azért kell nekem mennem s dolgoznom ez ország életin. Mert ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? De Isten azt hagyá, hogy mindenki tegye maga dolgát, s a békesség minden percét munkára kell fordítani, hogy ha eljönnek a nemszeretem napok, legyen mihez nyúlni.

- Legalább egy napot! - suttogta mosolyogva, pironkodva a fejedelemasszony.

- Hogy szívem?

- Legalább annyi ajándokot adjon nagyságod nekem, hogy egy napot, csak egy napocskát...

- Hiszen minden napom a tiéd.

- Hm.

- Sem éjjelem, sem nappalom nincs nálad nélkül, sem étem, sem italom, sem álmom, sem ébrenlétem, sem érzésem, se gondolatom nálad nélkül nincsen.

Az asszony csüggedten, de megértve s szerelmesen hunyta le a szemét. Jaj, most úgy érezte, mintha elvesztené, mintha valami eddig egészen ismeretlen veszedelembe eresztené az urát...

- Istvánom, maradj, s légy mindenben asszonynénéd segítsége.

- Hugám, hugám - mondta István ijedten helyesbítve, s erre kis nevetés lett.

Ez feloldotta a hangulatot, s a fejedelem gyorsan még egyszer megcsókolta a feleségét s elment.

A lépcső közepéről visszafordult, az asszony ott állott, s lehajolva nézett utána, a kapuból még egyszer felnézett: érezte, hogy az asszony visszavárja még egy csókra, de megrázta magát, s meleg mosollyal, nevető arccal, intéssel elment.

Mikor kint az utcán, a téren, lóra szállt, felnézett az ablakba, abban a percben nyitotta az asszony az ablaktábláját, s ő felintett.

A fejedelemasszony szívszakadva nézett utána, ahogy elment, eltűnt a lovasokkal, folytonos vissza-visszanézésekkel s kézintegetésekkel.

Még soká nézett utána, amint megüresedett az utca; jaj, csak előbb eszébe jutott volna, felmenni a bástyákra s onnan még messze lehetett volna ellátni, míg megy a csapat a zöldellő mezőn. Ez a gondolat oly fájdalmasan hatott rá, hogy keserves zokogásban tört ki.

Aztán felállott, kiegyenesedett, s szédülten és sápadtan, mint egy élőhalott, ment körül a néma lakásban, ahol nincs senkije, mert nincs. S mert senkije sincs sem égen, sem földön, egyedül van: ahogy elszakadt az ő egy emberétől, magános maradt, mint egy élőhalott.

Ha látta volna, hogy az embere mily fellélegezve s vidáman ül nyeregben, s mily őszinte s nyílt szemekkel néz körül a vidéken, s milyen szabad, szabad, mint egy boldog s kirepült madár!... csak a szíve körül szorul s zsibong valami érzés, hogy gyógyíthatatlan és szerencsétlen élet az, amelyiket otthagyott, s amelytől elvált, s amelyen nem lehet segíteni.

De hiába, ez jó volt s jólesett, nyeregben ülni és ügetve haladni az úton, s elmaradtak a szebeni falak, s a város és az országút tele volt néppel s mindenfelé tisztelő csodálattal néznek rá, emberek s némberek, gyermekek, parasztok, s még úgy érezte, az útmenti fák s a hajló dombok és a boldog tavaszi fényben fürdő mezőségek is.

Mert boldog volt, mert úgy érezte, hogy az Isten különös kegyelme sugárzik felé, s úgy érezte, hogy ez az egész ország végre a boldog béke biztonságos ölébe került, s gazdagnak érezte a szívét, erősnek a karjait s okosnak a fejét, s arra gondolt, hogy talán megadja neki az Isten, hogy békére és egészséges végre jusson, vágyait s repülő terveit megcsinálhassa. Senkit sem tudott, akitől meg kellene retirálni, aki előtt kisebbnek kellene magát éreznie.

Egyszerre felmosolyodott. Mily különös, sose gondolta volna, de miért is nem maradhatott volna még egy óráig a feleséginél? Azért, mert Ágotán ma van találkozása Báthory Annával.

S erről felesége semmit sem tud.

Nem merte tudomására hozni. Mert sem a töröktől, sem a némettől, sem e világnak minden hatalmasságától úgy nem tart, mint ama Báthory Annától, akinek menyasszonyi kincseivel szabadította meg az országot.

Most minden ellenségével le akar számolni. Miért oly fontos neki, hogy legelőször Báthory Annával kössön békességet? Sürgősebb, mint a szászokkal. Homonnayval nem tud megharcolni, míg ez rendben nincs. Lippát nem bírja a töröknek megadni, míg az Anna dolgát ki nem egyenlítette.

Az a vakmerő cselekedet, hogy feltörette a Báthory-ládákat, ország pecsétjét s hitet s becsületet félretéve a nagyobb parancs, az ország élete miatt, ez alávetette egy rosszhírű nőszemélynek. S nem tudja, hogy fogja ma elintézni, hogy fogja a Báthory lányt kielégíteni... Birtokot ad neki... leköti az ország jövedelmeit kamatra, s amit lehet... legegyszerűbb volna szóba se hozni: ha bátyja a parafernumot soha ki nem adta, ő még kevésbé volt köteles vele...

Nem látta a mellette elmaradó hegyeket s völgyeket, a rügyező fák gyönyörű lármáját, senkivel szót sem tudott váltani, behúzta magát prémes köpenyébe, s összevont szemmel s szemöldökkel gondolkodott.

Eszébe jutott a hosszú úton egész élete. Minden perc, amikor találkozott a Báthoryakkal, mikor legelőbb látta meg Annát. Igen fiatal s igen vékony, égő szemű tündérlány volt, akire ő ránézni sem mert. Ő már vőlegényember volt... Úgy hessentette el magától az emléket, mint egy varázslást, egyszer azt mondta a feleségének: "Nem tanácsolom, hogy ilyen személyt meghívjon házába", az asszony, szegény, boldog volt, erkölcsi fölháborodásnak vélte a szót, pedig ő úgy gondolta, hogy: nem bírna ellentállni.

Sohasem volt vele együtt, mert rettegve s rémülettel menekült s védte magát. Az egyetlen nő volt ez, aki reá hatással volt... Egy időben a fejedelemasszony, ama Palotsay Anna zavarta; de az más volt. Fehér bőre s méltóságos lelke, finom érzései hatottak rá... Abból lehetett volna is valami... Összébb húzta magán a köpönyeget, Zsuzsannára gondolt - tudta, hogy felesége soha más férfit meg nem nézett: de Báthory Gábor megbomlasztotta az éjjeli álmait... Ott volt valami kis zavar, tűz és álom... S ő nem bánta: mert ő is szerelemmel gondolt a remek fiúra: a szárnyas Pegazust érezte szavaiban s lelkében. Ettől talán még feleségét sem sajnálta volna...

Megdermedt. Nem. Azt nem. Azért megölte volna a tulajdon kezével...

De ez csak olyan elfutó gondolat volt, mindjárt visszavillant az Anna képe...

Mikor legelőször látta az ecsedi várban, mint egy hattyú, vércsöppel ajakán villant fel előtte... Oly légies, oly vékony sugár volt, oly fehér arcú, s rozsdabarna haja, valami különös kiválasztott szűzi volt... A hangja úgy hatott rá, mint valami túlvilági muzsika, különös hangja a csudálatos csilingelő ezüst kacagása... Az egész teste s minden vére zsibong még ma az emlékére is... És mily utálatosságokat hallott róla mindjárt legelső nap, hogy testvérbátyjának szeretője...

Nem hitte el, de tudomásul vette s behunyta a szemét, és nem akarta többet látni, és nem is látta.

Nagy gondok s nagy dolgok forrtak benne akkor. Az ország, a fejedelemválasztás. Bocskai után ő hozta be a Báthoryak magvát, s remegett, hogy nem fog sikerülni. Nem lehetett tovább folytatni, még nehezebb kalandokba belemenni...

S ki volt ő: egy senki, egy lovász, egy kurta ember ezeknek a szemében: hogy lehetett volna neki annyira kicsinynek s alacsonynak lenni, hogy kitegye magát a kinevetésnek... S mi értelme is lett volna... Fiatal felesége lett, boldog házassága, piciny gyerekei... Egy erős és viruló és növekvő élet... Milyen semmiség s milyen játék lett volna ez, kitenni magát a veszélynek, akár igen, akár nem. Tönkremenés s halál lett volna abból... Nem volt ott más mit tenni, mint elmenekülni még a levegőből is, ahol szemmel nézhettek volna egymásra... Ah, csak ő nézett volna a nőre, mi volt ő annak a szemében... Akinek a Csákyak, a Bánffyak, a nagy famíliafiak voltak játékból, fölkapott s elvetett szeretői... Mindig megszédült, hogy ő egy fröstökre nem volna elég mindenestül ennek a fényes dámának... Nem, nem akarta kockáztatni magát s életét és jövőjét egy ringyó szeszélye miatt, akinek semmi nem számít, sem élet, sem becsület, sem kincsek...

Ezt is azért. Azért vette el s törte fel s szórta két marokkal, hogy minél hamarébb túl legyen rajta. Nem szabad, hogy kincsei legyenek e nyomorult boszorkánynak, s ország hite s ereje alatt. Legyen szegény és legyen koldus és legyen utolsó... hogy az ő hatalma alatt legyen.

De most, hogy a találkozás minden dobbanással s minden közeledő dombbal hamarább lesz, most a vére egyre jobban égni s főni kezdett. Nem lehetne elhalasztani?... Nem volt vele köteles; ő maga akarta a találkozást... Szembe akart szállni a végzettel...

Igen, most ő a fejedelem.

Átlépett a Báthoryak sokszázados hatalmán. Minden porban fekszik előtte, a lába alatt. Mintha mérföldlépő csizmákban járna, úgy haladt előre ropogva s dobogva, s legázolta a világot, amely oly magasan volt felette, mikor kezdte az életet, mint az égboltozaton a csillagok.

Szkender basa temérdek ezredivel állott itt e földön, itt vette hírül, hogy Báthory Gábor megszökött Szebenből... Egy szál lóval menekült Meggyes felé, s bujdosott Bethlen Gábor elől. S a kolozsvári mezőn meg volt rakva a föld fegyveressel, törökkel, tatárral. Hát ne pattanjon meg a mente, ha az ember visszaemlékszik. Nem, nem a nép választotta: a világhatalmak ereje állította ide, ahol van... Mi az a választás?... Ravaszkodás, komédia, hízelkedés, szolgaiság... Őt a maga ereje állította a fejedelmi trónra s megmutatta ezeknek a Báthoryaknak s Csákyaknak s Kendyeknek s Kornisoknak s mind az egész magyar arisztokráciának, hogy jött és odaütött s győzött: van-e ennél erősebb hatalom?... mindenki a legelső tavaszon tisztába jöhetett vele, ki ő... Nos, odaát ti magyariak, hol van a hetykeségetek, hol van a lármátok?... Mi az?... A császár Bécsben nem fogadja a követeimet?

Csak óvatosság s csak vigyázás. Mert megvan az a baja, hogy minduntalan el-elbízza magát, de jó az, ha itt-ott bakot lő, mert akkor mindjárt magára eszmél, s összehúzza magán a mentét.

Ebben is igaza van a feleségének, aki minduntalan azt veti: Bethlen-vér...

Most úgy összegubbaszkodik lelke s úgy összehúzódik, nemcsak mélyráncú homloka s szeme s orra s bajusz alatt, vastag szája, de egész maga mintha valami roppant veszély s felelősség alatt volna. Mert van is. Mert a maga szakállára indult erre az útra, leszámolni a Báthory lánnyal. Sem országot, sem az asszonyt nem értesítette róla, s jaj, ki tudja nem azért van-e minden, mert a vére viszi.

Csüggedten ejtette le a fejét, a mögötte menő urak azon beszélgettek, hogy milyen nagy dolog fejedelemnek lenni, mennyi gondja lehet ennek a fejedelemnek, egész úton csak egy szót sem beszél, mind csak eszi magát.

- Hm - mondta Kékedy Zsigmond -, a mi kobakunkba egész életünkbe nem bír egy gondolat megteremni, de ennek a nagy Gáborunknak úgy tele van, mint e teleköpű méhvel.

Ebédnél jól evett, lassan morzsolta a hideg sültet, amit felesége rakatott a málhába, s harapta hozzá a jó almát, mert ezt szerette. Milyen kevés gyümölcsfa maradt Erdélyben - mondta -, ültessetek szilvásokat s almásokat mindenfelé a hegyek alatt. De nem ám úgy, ahogy Erdélyben szokás, hogy egyik fát a másik hátára, istenért, van elég földünk, hála istennek. Legyen az egymástól oly távoldad, hogy ha a fák megnőnek, akkor a baglyuk s koronájuk jól kiteljesedhessék. S nem ám mindenféle ficfa almákat, hanem ültessétek a pónyikot s a jófajúakat. Meglássátok, mennyi haszna lesz abbul az országnak. El lehet az almát vinni nagy messze földre, a Maroson lábbón le lehet vinni az Alföldre, s ott megveszik jó áron. Itt meg ingyen terem az ingyen földön. Ahol úgy sincs semmi.

A fiatalabbak abbahagyták a hancúrozást, a fejedelem komoly arca megindította őket s egyszerre csak tanácskozni s tervezni kezdtek, hogy hogy lehetne gyümölcsöst csinálni. Mindenkinek volt birtoka elég, de nem tudták, hogy s mi módon lehet fiatal fákra szert tenni.

- Majd én szólok Péchy uramnak - mondta a fejedelem -, s a mi kertünkben csemetéket fogunk neveltetni, az öreg fogarasi oláhunk jól ért ehhez. Akkor aztán mindenki ingyen is kaphat, vagy tanácsot vagy kalácsot, csak a fát neveljétek s gyarapítsátok, kedvesem.

Alkonyodni kezdett, mikor Szent-Ágotára beértek.

Egyenesen mentek fel a várba.

A fejedelem nagyon hallgatag s zavart volt, nem tudta, hogy mit tegyen s mit míveljen, csak ment. Ej, ebellette, morgott rá önmagára, csak nem fogsz egy bestye nőszemély miatt...

Mikor a lovakról leszállottak, egy szolgaember jött eléjük, csak a fejedelem volt már nyeregben, s nézte a magas fát s a szál faragott követ, amelyen a pallos volt s a hóhérfejvevő: a főúri hatalom jelvénye. Ott volt a kerek magas oszlopon a két nagy vaskarika, amihez láncolni szokták a jobbágyokat, s ott volt betéve, de be nem zárva a nagy tömör kapu, amely oly félelmesen intett. Jobbra a várfal emelkedett, s a dombon egy óriási nagy, soktörzsű s terebélyes fa állott, valami rettentő agg iharfa.

- Nézze nagyságod - mondta a deákja -, ezt a fát még Átilla idejében ültették.

A fejedelem megnézte a fát. Elnyúló, görcsös görbe törzse mintha elébe hajlott volna. A Csákyak ősi hatalmára s családjuk régi erejére irányította a figyelmet.

De akkor megrázta magát, s azt mondta:

- Anyámrul Attila vér van bennünk, hahogy az ősök hatták.

A fiatalember borzadva nézett a fekete nagy emberre, s mély tisztelettel vonult visszább: megérezte valóban a hunnus vért, az átillai hatalmat rajta...

Most a várnagy sietett elő a vaskapun, s már nyitotta is kérdés nélkül maga a kaput. Mikor az nehéz rozsdás sarkán csikorgott s megnyílt, a fejedelem előre léptetve egyedül haladt át a kapuív alatt. Egy pillantást vetett a rettentő pillérekre, amelyek helyén tartották, támasztották a falakat.

Az udvar igen kicsiny volt, s négyszegű, fekete volt minden, de a falak be voltak futtatva borostyánnal, s az mint valami megfeketült pókháló mászott-mászott kőről kőre. A borostyán levele is fekete az alkonyattól, de szép volt az egész, mint egy kibélelt madárkalitka.

Fent az ablakban már világosság volt.

Odabent már égtek a gyertyák. A fejedelem leszállt a nyeregből, s az udvariak átvették a lovát, amit úgy meghajtott ma a gazdája. A fejedelem megsimogatta a ló nyakát, belenézett a szemébe, mintha csak tanácsot kért volna tőle, akkor kissé elmosolyodott:

- Ugye nem? - mondta neki - persze hogy nem.

Ezzel fordult s fellépett a garádics széles alsó fokára.

A várnagy futott előtte, s felvezette egy kisebb terembe; jó meleg volt.

Jólesett a meleg. Odaállott a kandalló elé, s szétvetett mentével nekiszegült a tűz sugarainak, s engedte, hogy ömöljön rá a hősugár.

Most egy előkelő arcú nő jött, középidejű teremtés, a ház vénasszonya, avagy hopmesterné, s alázatos instanciával kérte, mit kíván a nagyságos fejedelem.

- Asszonyoddal akarok lennem - mondta egyszerűen.

- Italbélit, avagy ételt, avagy mást.

Csak megrázta a fejét. Nem akar itt maradni. Ez a ceremónia elkedvetlenítette. Ha meg merészelik éreztetni vele... Elmegy s... Bolondság is volt, hogy ő maga jött... Oda kellett volna rendelni kihallgatásra a nőt Szebenbe...

Úgy érezte, s beleszédült, hogy ez valóban egy oktalan lépés volt tőle... Kiszolgáltatta magát egy fajtalan nőnek... Mit akar ez vele...

Jött vissza a vénasszony, s mézédesen könyörgött, hogy jöjjön vele a fejedelem.

Ő habozott, még egy kis ideig csak állott...

Aztán elindult.

Utánament a vénasszonynak.

Ez a vár nagyon kicsi volt s nagyon furcsán s zegzugosan építve. Keskeny s szűk folyosón mentek át, aztán szobán le s szobán fel, itt is lépcső s ott is.

Egyszer csak beléptek egy tágas nagy terembe, ahol nagyobb világosság volt, számos gyertya égett, s néhány nőszemély állott fel az ő betoppanására.

Körülnézett, hol már az asszony?

Szó nélkül állott, s egyszerre csak a nyitott ajtón belép egészen ártatlan s mit sem tudó arccal Báthory Anna.

Meglátja őt, akkor felgyúl az arca, elbámul, nagyra nyílik a szeme, s valami csudálatos tündéri hangon felsikít. De milyen sikoltás volt az! Az örömnek, a boldogságnak, a váratlan felgyulladásnak mily csudálatos hangja!

- Jaj istenem! - kiáltott újra - istenem, istenem! Jaj én édes istenem...

S a szavak elkezdtek csipogni s csiripelni, s a magas, karcsú, édes szép nő megrázkódik, mint a nyárfa a szellőben ezüst levelekkel, aranyfürtökkel, s elborítja a férfit véknyan és súlytalan s őrjítően édes boldog kacagással.

- Hát akkor jó, akkor jó, akkor nagyon jó... - mondja-mondogatja, s belerohan, belekarol a fejedelembe, s most már egy arasznyiról néz és bámul rá, és csodálja és imádja és csaknem elnyeli nagy kék szemeivel.

S a fejedelem csak áll, meghökkenve s szinte megdermedve, de boldogan. Mi ez. Miért örült meg ennyire?... Hát igazán?... csakugyan?... lehetséges volna?...

De Báthory Anna már cipeli. Belekarolt, belemarkolt s karját ölelve viszi, viszi magával, s ő megy s hol? valami grádicson fel, fel, sötétes, a nő elöl, alig férnek el, jaj, alig bírja, hogy meg ne szorítsa. De nem, nem szabad, nem lehet: valami visszatartja, hogy el ne árulja magát; úgy érzi, kiszolgáltatná önmagát. Nem ért valamit s fél valamitől.

- Most itt üljön le, egy perc s rögtön...

S odaadással s szemérmesen és szerényen néz a férfira s eltűnik az ajtón.

A fejedelem áll, vár, körülnéz. Valami kis helyiség, a falon száz kiskendő, egy nagy karosszék, szemben az ajtóval. Nem érti az egészet, olyan, mint egy álom... Az ablak keskeny lőrés, amelyen nem jő be a fény, de látni, hogy odakint még vörös az ég, s az alkony csillog.

Belesüpped a karszékbe, mert nem bír állani, oly izgalom van a lábaiban, combjaiban, karjaiban, a szívében.

S nézi az ajtót, mely mögött van a nő... Íme itt van...

Hát minden itt van?...

Hát egyszerre csak minden megvan?...

Lehet ennél nagyobb álom ebben az életben?...

Mintha a szél eláll, minden fűszál fölegyenesedik, s a nagy fák, amiket kicsavart tövéből, megszaggatott, sietnek újra nőni s élni... Úgy van?... Elállott a szél, s az egész ország egy pillanat alatt megnyugszik s talpra áll, s talán már nem is emlékeznek emberek arra, ami volt... Bajt jó elfelejteni...

Most megnyílt az ajtó, s ott állott másik ruhában Báthory Anna.

Nem lett volna képes megnézni, milyen volt a ruhája, csak nézte a zöld és fehér színeket, a puhaságot és lengeséget, a ragyogó arcát s a rácsillogó szemeit.

- Jöjjön be Bethlenem - szólt a nő.

A fejedelem felállott s nehézkesen, öregesen lépett be, s kényelmetlen volt neki, hogy nevén szólították.

Ott bent valami tizenkét gyertya égett, nagy fény és világosság volt a piciny fehér szobában.

A nő nem tudott szólani, ő is oly elfogódott volt. Helyet mutatott a vendégnek, s az állt, s nem volt benne a biztosság, hogy most mit fog csinálni.

De lassan leült, szinte a székbe.

Báthory Anna is leült szemben vele. Leült s soká hallgatott, a szemei lángolva néztek, ahogy összepillantottak, el-elmosolyodott, akkor s igen halkan s igen nemesen s igen szívből annyit mondott:

- Nagy fejedelem...

S erre a fejedelem szemébe könny lobbant. Óhatatlan édes könny.

Mindenre el volt készülve, de erre nem.

Ez a szó valahogy úgy szíven érintette, hogy össze kellett csukni a száját, egymásra vágni vastag állkapcsait, s megmerevíteni kemény vonásait, hogy el ne törjön s le ne omoljon... Jaj, soha még ennyire meg nem volt lágyulva talán, mióta él...

Nem bírt nézte a nőre, könnyein át, visszazuhant önmagába, s szempilláit lezárta, keményen összecsukta, könnyeit akarta visszafojtani, de nem lehetett, megeredt az, megindult az, s ömleni kezdett, némán szivárogni... patakzani... szakadni...

Aztán lekönyökölt s maga elé nézett a földre.

- Szégyen ez? - mondta magában. - Szégyen az, hogy egy nő előtt, egy idegen nő előtt, egy rossz nevű, rossz hírű... egy magas magasságban született s élt s tündöklő nő előtt ennyire elvesztettem erőmet, s ennyire gyerekké esett a nagy buta fejem?

Soha nem lehetett.

Soha nekem sírnom nem lehetett. S nem is sírtam.

S valóban kereste emlékei közt a percet, amikor könny volt a szemében. De csak az édesanyja kötényére emlékezett... soha azóta... Mert mindig borotvaélen s kardhegyen volt minden. Soha megpihenése és megkönnyebbülése nem volt: nem, mindig össze kellett szednie magát, s mindig szembe nézni a sorssal és az emberekkel, az ellenséggel s a barátokkal, a szerelmessel is: mindig harcra készen állani, s mindig a rettentő veszedelmet kiparírozni...

Most hirtelen újra felvillant benne az ösztönszerű védekezés. Felkapta a fejét, s megrázta üstökét, s szembe meredt a nővel.

Ez ki? Ez mit akar? Ez mit fon?

De csak egy pillanatig tartott, hogy gyűlölettel és villogva s támadva s gyilokkal nézett reá. Annak a tiszta kék szemében semmi ellenségest, semmi összehúzódó, számító, támadó, kereső fényt nem talált, csak valami határtalan egyszerűséget és odaadást, és úgy érezte, hogy kitárja magát előtte, a lelke legfenekéig, s azt mondja: várlak, vártalak, jó, hogy itt vagy... Nézd, itt vagyok, nincs semmim, nincs senkim, nem vagyok semmi és senki; kellek? a tied vagyok; vegyél el és taposs el és tegyél a földre s lépj rám, vagy lobogtass ki az ablakon, mint egy zászlót... itt vannak bennem a Báthoryak minden maradék vércsöppjei, a tied, Bethlen Gábor...

S a fejedelem elszégyellte magát, hogy ő tárgyalni s az elrabolt, a felhasznált, a kigórt kincseket okosan megtárgyalni jött... A fejedelem most úgy érezte, hogy ma először kerül szembe, valóban a szemébe, egy ős ártatlan tündelevénynek... Ennek?... ennek nem kellenek kincsek, pénzek: ennek jár, hogy mindene legyen... Ez nem harcol a maga igazáért, a jogáért: ezért mindenkinek kell harcolnia, hogy megkapja azt, ami őt megilleti...

- Hogy teremhet egy ilyen szépség - mondta halkan, elfogódva -, hogy teremhet egy ilyen jóság... mint te...

Összecsapta a kezét, lágyan s gyöngéden, s soha nem érzett magában annyi jóságot és annyi puhaságot és annyi szerelmet, mint e pillanatban.

Mintha fel lett volna oldva, ahogy a gyöngy feloldódik a bor tüzében, úgy vált légiessé, éterivé az egész lénye, s úgy érezte, lefoszlott róla minden földi és minden salak, s immár ő is úgy képes szállani a csillagok felé, mint ez a nő, aki nem e földi világból való, hanem valahonnan az egekből... vagy a poklokból...

Báthory Anna csak nézett, nézett rá, ámuló nagy szemekkel, s oly kicsinek, oly édes kis semminek érezte magát a roppantságos szenvedélyek s szenvedések leomló lavinája láttán, mint egy pihe, egy elszálló felhőpamacs...

- Nagy fejedelem... - suttogta újra - nagy fejedelem - mondta boldog s üdvözült mosollyal.

S a fejedelem kiegyenesedett.

- Köszönöm - mondta lassú dörmögéssel -, eddig egy boldogtalan, egy boldogtalan ember... voltam... de ha Isten... ha te...

S kitört: - Óh, tudnék én, fogok én tudni boldog is lenni! Mert szeretem az embereket, s szeretem az életet! Mert egészséges vagyok, és munkaerő van bennem, és meg tudom ölelni azt, aki engem szeret, és el tudom vetni az ártó és a rontó érzést...

Felállott és kiegyenesedett.

Izzó szemmel nézett a nőre. Kinyújtotta a kezét s megfogta annak fehér, fehér karját. Nagy, barna ujjai átmarkolták s beleharaptak annak húsába.

- Akarod? - kérdezte halk morajjal.

S Báthory Anna meglibbent, megcsuklott: soha nem találkozott ekkora férfiúval.

S odaomlott annak a vállára.

És a fejedelem, most már megnyugodva s egyszerűen, boldogan szólt:

- Igen. Ez hiányzott. Az Istennek ez a különös kegyelme. Ezt még nem éreztem... Most már tudom, hogy mit jelent az, ha Isten velünk, kicsoda ellenünk... Most már nincsen, bizonyára senki sincsen...

- Te gyermeket fogsz adni nékünk.

És forró lázzal, mereven nézett a Báthory Anna szemébe.