Maximianus szállásának nagy tricliniumában, amelyben közös vacsorára terítettek a császári családnak, még tovább égtek a lámpák, mint a császár dolgozószobájában. Pedig amikor összeültek a szentségesek, úgy látszott, hogy mire az almára kerül a sor, nem lesz, aki megegye.

A lakoma szokás szerint libatióval kezdődött, amelyet a család nevében Maximianus mutatott be az imádkozófülke márványoltárán. Bort, vizet, mézet, tejet és olajat öntött az oldalán kifolyóval ellátott oltárra, amelynek homlokfalán aranyozott J O M betűk mutatták, hogy a legjobb és legnagyobb Jupiternek van szentelve.

A lakoma fölött azonban nem az idézett Jupiter, hanem a hívatlan Discordia istenasszony lebegett, egyelőre láthatatlanul. A szentségesek udvariasan, de hidegen köszöntötték egymást, és csöndben fogyasztották el a vacsorát bevezető tojásételeket. Mindenki némán emelte meg poharát, amikor az augustus köszöntőre vette fel az övét, néhány csöppet a mozaik-padlóra löttyentve belőle.

- Az istenek áldása családunkra!

Visszhangot csak Maxentius adott, aki apjával szemben, az asztal végén ült Titanilla mellett.

- Azokra is, akik itt nincsenek!

Hogy legalább Titanilla félre ne értse, meglökte térdét az asztal alatt.

- Az új mamáimra értettem. Csak már legalább tudnám, melyik lesz az igazi. Ha az öreg énrám hallgatna, a kvád lányt választanám, az kevesebb festékbe kerülne, mert úgyis vörös.

Maximianus jobbján Valeriával, balján Theodorával római pletykákkal próbált kedveskedni az asszonyoknak. A koisi átlátszó ruhákat most már nemcsak a szabadéletű nők viselik, hanem a szenátorok feleségei is. Egy Nigrina nevű matrónáról azt beszélik, hogy rövidre vágatta a haját, és fiúruhában jár. A forumon a nép diadalmenetben vonultatott fel egy házaspárt, a férjnek az asszony huszonötödik felesége volt és az asszonynak a férfi negyvenhatodik ura. Ez az utolsó újság keltett is némi érdeklődést. Az asztal végén hangos kitöréssel fogadták, ellenben Valeriának, aki második felesége volt Galeriusnak, lángba borult az arca. Theodora pedig lesütötte a szemét, és csak lopva mert Constantiusra nézni. Látta, hogy egy pillanatra megvonaglott a szája sarka, és tudta, hogy neki is eszébe jutott Helena.

Az augustus fölhagyott az asszonyok mulattatásával, és államfői tapasztalataival hozakodott elő. Nem elég, hogy a dögvész egész tartományokat tizedelt meg, az öngyilkosság is járványos lett a nyugati birodalomban. Egy testőrtisztje azzal dicsekedett előtte, hogy Afrikában olyan vadat lőtt, amelynek az apja párduc volt, az anyja teve, s mivel ő ezt nem hitte el, a tiszt szeme láttára szíven szúrta magát. Ezt ugyan még meg lehet érteni, de azt már nem, hogy erre a tiszt szolgája is beleugrott a Padusba. Öreg emberek, fiatal gyerekek, asszonyok és férfiak minden ok nélkül eldobják maguktól az életet.

- De istentelen egy sincs köztük! - ütött az asztalra Galerius. - Maholnap egyéb se marad a birodalomban, mint keresztény.

Maximianus mindjárt bizonyságot is tudott rá. Az apatei rongyosok esetét, akik nem hagyták el a falut a többivel.

- És a Dominus nem húzatta fel őket? - acsargott Galerius.

- Nem. A Dominus ruhát és kenyeret adatott nekik. Ma este már itt hadonásztak, mikor bevonultunk. A kolomposukra ráismertem.

- Érthetetlen - rázta a fejét Galerius. - A Dominus a legbölcsebb ember a világon, és mégis vannak, akik be tudják a szemét kötni.

Maxentius elmondta az udvari orvos elcsapatása történetét. Galerius mohón kapott rajta, mikor meghallotta, hogy Sincellus a Tages sógora.

- Akkor nincs semmi baj! Ahogy én Tagest ismerem, az befűti a kemencét az istenteleneknek. A papra a Dominus is hallgat.

- Az a baj, hogy a Dominus már öreg, ti pedig gyávák vagytok - kiáltotta Maxentius az öklét emelgetve. - Kérdezne meg csak engem!

Constantius eddig nem szólt. Kerülni akarta Galeriusszal a veszedelmet. De a tacskó az asztal végén felbőszítette.

- Te lekéstél a politikáddal, öcsém. A születéseddel is elkéstél száz esztendőt - mondta élesen. - Száz évvel ezelőtt még nagy hasznodat vette volna az imperium. Akkor még közérdek volt az asztal alá inni a barbár törzsfőnököket.

Maxentius elvörösödve nézett az apjára. Az hallgatást parancsolt neki a szemöldökével. Ő védte meg a fiát.

- Az ököl sohase megy ki a divatból, caesarom, s én nagyon örülök neki, hogy a fiam tudja, mire való az ököl, s kinek kell mutogatni.

Galerius pirosan és keményen közbeharsogott.

- Én se féltelek, fiú. Lehet belőled még gladiátor is.

- Énbelőlem? - horkant föl Maxentius, aki nem sértegetést várt erről az oldalról.

- Ne ugrálj, öcsém! Nemcsak tebelőled, énbelőlem is, mindnyájunkból. Mihelyst a Dominus akarja. A tenyerén tart bennünket, igaz. De akkor fordítja lefelé a tenyerét, mikor neki tetszik. Hátha egyszer azt jut eszébe, hogy neki csupán csak keresztény caesarok kellenek? Nem igaz, Constantiusom? Én már készülök is más pályára. Van egy miliarius kocsivezetőm. Ezer pályadíjat nyert már a hippodromban. Ha hazamegyek, órákat veszek tőle. Mit szólsz hozzá, Constantiusom?

- Úgy látom, máris megkedveltétek a versenyt, Galeriusom - vont vállat Constantius. - Jégbehűtött szmirnaival futtattok.

Discordia istenasszony kezdett valósággá sűrűsödni. Titanilla már menekült előle. Otthagyta az asztalt, és az egyik ablakfülkébe húzódott. Arccal az égnek, háttal a társaságnak.

Az ajtónálló egy ijedt arcú nőcselédet vezetett be, aki először arcra borult Theodora előtt, aztán súgva jelentett neki valamit. Theodora zavarodottan állt föl a helyéről.

- Mi történt? - nézett rá egy percre az apja is, az ura is.

- Minervina eltűnt. Nem találják sehol.

- Ki az a Minervina? - figyelt föl az augustus a női névre.

- A kis Faustának a dajkája.

Constantius a fiára nézett, aki lesütötte a fejét. Maximianus pedig Maxentiusra nevetett rá, és megfenyegette az ujjával.

- Dajka? Te-e!

A princepset elfutotta a méreg. Megtaszította az asztalt.

- Én a te fiad vagyok! Mi nem vagyunk rászorulva arra, hogy cselédszobákból meg pincernariákból szedegessük föl a babáinkat!

Olyan csönd támadt, hogy meg lehetett hallani Constantius caesar mély lélegzetvételét. De egyéb nem történt. Constantinus is csak a poharát lökte fel.

Maximianus sietett véget vetni a döbbenetes csöndnek. Magasra emelte a poharát.

- A haza üdvére!

Aztán odafordult az asszonyokhoz.

- Eh, a ti dolgotok, csináljátok. Mi nem vagyunk szoptatósdadák.

Theodora tétován nézett az urára.

- Elkísérlek - ugrott fel Constantius.

Constantinus is felállt, Valeria is.

- Te nem jössz, Caesar? - kérdezte az urát.

Galerius értetlenül nézett rá. Mi történhetett ezzel az asszonnyal? Mióta ideérkezett, először szólt hozzá maga jószántából.

- Nem - felelte mogorván. - Majd Titanilla elmegy veled.

A caesarnénak azonban be kellett érni Constaniusék kíséretével. Titanillát nem eresztette Maxentius. Belekapaszkodott, mint a makrancos gyerek.

- Kottaboszt akarok veled játszani!

Titanilla kedvetlen volt, és álmosnak mondta magát.

- Én meg nem akarok.

- De érdemes lesz! - biztatta Maxentius. - Venus övére mondom, érdemes lesz. Ennyit még sohase nyertél, amennyit most nyerhetsz.

Galeriushoz fordult.

- Caesar, a lányodat meg kell verni. Nem akar velem kottaboszt játszani. Persze, ha Varanes itt volna, akkor nem kéretné magát.

A caesar ránézett a lányára.

- Teljesíted a kívánságát. Érted?

Titanilla csak azt értette, hogy az apja parancsol. Az egyetlen akarat volt, amelynek a vad nobilissima mindig szót fogadott. A csordás-szemekkel nem lehetett ellenkezni.

A szolgák felállították a padlón a kottaboszt. Ősi játék volt ez, valamikor a pásztorok együgyű időtöltése; ezidőben, tökéletesített formában az előkelő társaságok is fölkapták. A tivornyázók ezzel ellenőrizték magukat és egymást, hogy kin mennyire vett erőt Bacchus hatalma. Egész józanon senki se játszott kottaboszt, egész részegen meg nem lehetett játszani. Biztos tartás és jó szemmérték kell hozzá. Alacsony emelvényen nagy, lapos tálcára bronzpálcát erősítettek, amely végén mozgatható keresztpálcát tartott karos-mérleghez hasonlóan a két serpenyő helyett két ivó-csészével; a csészék egy-egy kis ércszobor felett lebegtek, amelyek nimfát és szatírt vagy Eroszt és Pszükhét ábrázoltak. A játék abban állt, hogy a játékosok televették borral a szájukat, s azt hátraszegett nyakkal úgy köpték a magasba, hogy az egyik csészébe hullott vissza, s azt úgy süllyesztette az alatta álló szobrocskára, hogy visszapattanásától a másik csésze a másik szobrot üsse meg.

Maxentius a szokott szobrocskák helyett Eroszt és Anteroszt tartotta Titanilla elé.

A Szerelem felhúzott íjat tartott a kezében, a Viszontszerelem repesőn tárta szét két karját.

- Melyiket választod?

- Amelyik el akar szállni - mondta a lány durcásan, s Anteroszt állította a jobboldali csésze alá.

- Én is azt szántam neked - csípett Maxentius a nobilissima karjába. - Nem is kérdezed, mibe játszunk?

- Bánom is én - rántotta el a lány a karját. - Ismerhetsz már, hogy én úgyse fizetek.

- Ha te nyersz, engem nyersz meg. Ha én nyerek, apád fizeti a veszteséget.

- Minerva öröklámpására mondom, fiú, fizetek! - kapta föl a szót a caesar. - Galerius mindenkinek megfizet!

A hang már jócskán italos volt, Titanilla az apjára tekintett. Az óriás egészen odahúzta székét az augustusé mellé, s mélyen bekönyökölve az asztalra, úgy eltakarta az öreget, hogy csak kisütött parókájának felső bodrai látszottak. A lánynak nem volt idegen ez a kép. Kiskorában a tábori canabaek mocskos asztalainál látott ilyen borba könyökölő, öreg katonákat összebújni. Az apja rendesen közéjük szokta vágni a botját, mert azt tartotta róluk, hogy vagy rablásra készülnek, vagy összeesküvést forralnak.

- Kezdhetem? - nyúlt Maxentius a pohara után. - Akinek a csészéje előbb megtelik, az a győztes.

- Majd én kezdem! - kötözködött a lány. - Te úgyis előbb készen leszel, mert a te szádba több bor fér.

- De én többet is lenyelek belőle - nevetett Maxentius. - Hanem azért tessék, kezdjed! Szeretnélek már egyszer téged is készen látni, gyönyörűm!

A lány dühösen nézett a princepsre, hirtelen kikapta kezéből a poharat, kortyantott belőle, és szándékos ügyetlenséggel fecskendezte a bort a magasba. Nem a csészébe hullott vissza, hanem a Maxentius fejére és vállára.

- Ezután a számat tartom elé - rázta le magáról Maxentius a borgyöngyöket, és most már a lány is elnevette magát.

Lassanként megjött a kedve a játékhoz, különösen mikor néhányszor sikerült betalálnia a csészébe. Közben azonban oda-odapillantott az apjához is. Halkan beszéltek, de egy-egy izgatottabb hangot elfogott a füle. Különösen az apjáét.

Az istentelenek... A haza ellenségei... Semmi se szent nekik... Constantiust az első fára... De fiastól... Kiirtani... A birodalom előbbrevaló, mint a császár... A polgár mind csőcselék... háborút, háborút, háborút!... Csak akié a hadsereg... Tagesre kell bízni... csak a régi erkölcsök... ha mi összetartunk...

Nagyon összetartottak már. A félrecsúszott parókájú fej rábicsaklott az óriás vállára. A caesar megölelte az augustust. Az augustus nagyokat cuppantott a caesar csattanó-piros arcára. Titanillát rázta a nevetés, ahogy rájuk nézett. Most úgy érezte, hogy ő se fél az apjától. Csókot dobott neki, de a caesar nem nézett oda. Kiáltani akart neki valami kedveset, de nem fordult a nyelve. Megindult felé, megmondani neki, hogy ő azért büszke rá, nagy, erős apjára. Meg akarta kérni, hogy kapja a karjára, és emelje fel olyan magasra, ahonnan már eléri a holdat, ő majd letépi, és hazaszalad vele Romula nagyanyához, és beledobja a kútba, hogy ne ijesztgesse többet.

A második lépésnél mintha kibicsaklott volna alóla a lába. Nekitántorodott Maxentiusnak.

- Te vagy, fiú? - dadogta. - Mutasd a kezed. Most is olyan puha? Nézem a hajad?

Maxentius széket tolt alá.

- Hát mégiscsak elkészültél, kislány? - kacagta el magát. - No most ide nézz!

Fenékig ürítette a tele poharat, mind a két képe kiduzzadt a bortól. Aztán fölfelé fordította az arcát, hosszú sugárban lövellte fölfelé a bort, olyan ügyesen, hogy egy csöppig a csészébe hullott vissza. A színig telt csésze lerántotta a mérlegkart, rázuhant a szobrocska fejére, Erosz kezéből kiröppent a nyíl, és csengve ütődött bele az Anterosz-szoborba. A szívnek megfelelő helyen kis gödröcskébe fúródott a nyíl hegye, s a szobor összecsapta két karját, mintha halálos sebet kapott volna, s még mélyebbre akarná beletaszítani a szerelemisten gyilkos fegyverét.

- Jól van, fiú! - tekintett oda Galerius a csendülésre, és fölemelt poharával intett Maxentiusnak.

- Fizetsz, caesar? - lépett oda Maxentius a nobilissimához. Átfogta a derekát, s inkább vitte, mint vezette az apja elé. Kicsit fújtatott, mire odaért vele.

Galerius nevetve fordult oda a bóbiskoló Maximianushoz.

- A fiad nem egészen Parisz, de nézd meg ezt a lányt, hát nem érdemelné ez meg, hogy még egyszer fölgyújtsák érte Tróját? Csókoljátok meg egymást, gyerekek!

- Előbb majd én - heherészett az augustus nyiladozó szemmel, és megcsókolta a lányt jobb és bal arcán. - Ez az apa csókja. Ez a szövetséges csókja.

A lány bambán nézett, aztán lehunyta a szemét. Mire rászorította pióca-száját a princeps, akkorára már aludt. Maxentius hordozószékért tapsolt a rabszolgáknak, de Galerius ledörmögte.

- Neked ilyen kis madárhoz is segítség kell?

Bíborköpönyegébe takargatva ő vitte haza a karján a nobilissimát. Az ég bíborfüggönyei alatt már elveszegettek a csillagok, csak a Venus ezüst mosolya nevetett a világra.

Valeriát a császárné gynaeceumáig kísérték Constantiusék. Constantinus princeps fölhasználta azt a pillanatot, amikor mostohája elbúcsúzott a császár lányától. Odasúgott az apjának:

- Üzensz valamit, apám? Anyám már Apatéban van. Hajnalra mi is ott leszünk.

A fehér caesar csöndes szomorúsággal felelt:

- Mondd meg neki, hogy Theodora nekem jó feleségem, és én jó ura vagyok a második feleségemnek. De a sírban az első feleségemmel szeretnék együtt aludni.

Pár perc múlva a princeps már úti köpönyegben lépett ki a szent palota oldalkapuján. Minervianus várta ott lóval, maga is lóháton.

- Minervina?

- A gyülekezetben vár ránk, uram. Imával erősíti magát a nehéz útra.

A lány is lóháton várakozott már a Singon utcai bazilika árnyékában. A ló kantárát egy szolgaféle, görbe derekú öregember fogta.

- Ülj a hátam mögé, atyám - nyújtotta neki a kezét Minervianus.

- Ki az? - kérdezte a princeps.

- Anthimus, az apatei presbiter. Anyád az ő házában várakozik, s ő azért jött elébünk, hogy rövidebb úton vezessen. Nyílt a kapu, fekete köpönyeges, lovas embert eresztettek ki rajta. A csuklya az arcára volt húzva, csak a szakállal összefolyó bajusz fehérlett ki alóla. Látszott a tartásán is, hogy se nem fiatalember, se nem katonaember.

- Ő is hozzánk tartozik - nyugtatta meg Minervianus a princepset.

Ő előre lovagolt az útmutatóval, a csuklyás utolsónak maradt, közrevették a szorosan egymás mellett lovagló két fiatalt. A város határán túl megeresztették a kantárt, de azért már világosodott az ég eresze, mire beértek az elhagyott faluba. A rongyosok háza előtt leugrott az öregember Minervianus mögül, és kétfelé taszította a rossz kaput.

- Isten angyalai járjanak előttetek! - hajtotta meg magát a fiatalok előtt. - Jobbra tartsatok.

Egy fészerszerű épületbe léptek be a fiatalok. Egyik sarkában fenekére állított hordó, azon égő gyertya és koponya közt a falnak támasztott fakereszt. Előtte fehér hajú asszony térdelt hófehér ruhában.

- Anyám! - kiáltotta el magát a princeps.

A fehér hajú asszony meg se rezzent. Nézte a keresztet sugárzó szemmel, aztán háromszor a mellére ütött, és lehajtotta a fejét, két kezét pedig összekulcsolta.

- Imádkozik - súgta Minervina, és ő is letérdelt. Úgy imádkozott, hogy Constantinus jobbját a két keze közé kulcsolta.

A princeps türelmesen várt. Ő maga ugyan, mint afféle fiatalember, nem volt nagyon ájtatoskodó, de tudta, hogy az imádságnak szabályai vannak, s aki azokat nem tiszteli, magára veszi az istenek haragját.

Nem kellett sokáig várakoznia. A fehér asszony keresztet vetett, aztán fölemelkedett méltóságosan, de könnyedén, kezébe vette a gyertyát, és rávilágított vele a princepsre. A gyertya őt magát is megvilágította. Magas, karcsú asszony volt Constantius caesar eltaszított felesége, a fekete fátyollal letakart, fehér haj üde arcot vett körül, amelyen nem hagyott nyomot az idő. Szokatlanul domború homloka volt, s parancsoláshoz szokott hang mondott ellent szeme szomorú jóságának. Semmi se vallott benne az egykori csárdáslányra, úrnő volt, aki uralkodásra született.

- Te vagy a caesar fia? - kérdezte, s nem sok melegség volt a hangjában. Csak amint a homlokán kezdve elkezdte leltározni szemével és szájával, engedett föl a fagyossága.

- A homlokod az övé, de a hajad meg a szemöldököd az enyém. Hát ez a nagy kerek szem? Ez is olyan könnyen teleszalad könnyel? Nézem az orrodat? Ó, milyen ráncok vannak itt! Szeretsz nevetni te is, mint az apád? Nem vagy kegyetlen, látom, de vigyázz, hirtelen haragú vagy, én is az voltam valamikor! Nagy bűn! Hát a szád? Nem olyan keskeny, mint az apádé, ez az én szám, ez nem hitszegő száj! Nézz csak rám, úgy! Milyen nagy vagy, milyen szép vagy! Ölelj meg! No, ne sírj hát, édes, drága, kicsi kis fiam, te!

Most már nem kellett neki a gyertya, odanyújtotta Minervinának. Most már a kigyulladt anyaszív nézte a princepset, hol sírva, hol nevetve.

- Anyám - bontakozott ki karjaiból a princeps, és átölelte a lány vállát -, nézd, nemcsak fiad van neked.

Helena odafordult a lányhoz, aki a vizsgálódó tekintet előtt akaratlanul meghajlította a térdét. A fehér asszony nem mondta neki, hogy keljen fel.

- Azt látom, hogy szép vagy - szólította meg. - De meg tudtál tisztának maradni a császár udvarában? El tudtál fordulni az undok örömöktől, amikkel a Sátán megkísértett?

Minervina bátran nézett a vallató szemekbe.

- Kérdezd meg a fiadat, úrnőm.

- Szereted a fiamat?

A hangban annyi gyöngédség volt, hogy a lány át merte ölelni a fehér asszony térdeit, és arcát az ölébe rejteni.

- Anyám! - tört föl belőle a sírás.

Most Helena ereszkedett térdre, és fölemelte a lány állát, úgy beszélt hozzá.

- Mindig fogod szeretni? Akkor is, ha ő nem szeret már? Hű leszel hozzá? Akkor is, ha eltaszít magától? Megtartod a hitet? Akkor is, ha ő hitszegő lesz?

Fölugrott, és megragadta a princeps karját.

- Neked nem szabad hitszegőnek lenned! Gondolj az anyádra, ha ingadozol! Akár hóhérpallossal ijesztget a Sátán, akár a világ minden hatalmát és dicsőségét ígéri neked a Nebo hegyéről! Gondolj arra, amit az anyád szenvedett!

Kibuggyant a könnye, letörölte, aztán felemelte Minervinát.

- Ne félj, lányom! Engem azért hagyott el az Isten, mert az ördögök előtt esküdtem. Engem Juno Domiduca oltalma alá helyeztek, és malacepét áldoztak értem, és förtelmes babonákkal avattak asszonnyá. Téged az igaz Isten fog megoltalmazni. Az én istenem a te istened! Mindnyájunk istene, a tied is, fiam!

Constantinus zavarodottan vonogatta a vállát. Nem sokat törte magát a régi istenek után, de nem epekedett az újért se. Szeretett Tükhére bízni mindent, a Sorsra, akinek szobrocskája most is a nyakában lógott.

- Én türelmes vagyok, fiam - mondta Helena méltósággal. - A mi istenünk is türelmes. De amikor itt lesz az ideje, meg fogja világítani szívedet és elmédet. Áldása addig is legyen veled!

Kinyitotta az ajtót, és kikiáltott az udvarra.

- Mnester!

Antiochia püspöke lépett be, fehér fejéről hátravetvén a csuklyát. Derült arcú, tiszta szemű öregember volt. Constantinus akaratlan tisztelettel, de nyugtalanul is nézte. Több barátja esküvőjén részt vett már, s tudta, milyen sok cerimonián kell addig keresztülesni, míg a vőlegény átemeli a menyasszonyt háza küszöbén, és ráállítja a frissen nyúzott báránybőrre. Ő, amikor idejött, nem gondolt esküvőre, csak menyasszonyát akarta anyja oltalmába adni, hogy rejtse el magánál. Félve nézett az ajtóra, hogy kik jönnek még segítségére a különös papnak, akit püspöknek neveznek, s akinek nincsen semmi papi cifrasága.

A papot csak a görbe hátú követte egy nála fiatalabb némberrel. Nem csinált semmi hókuszpókuszt, amitől a princeps félt. Jobb kezével megfogta az ő kezét, baljával a lányét, s megkérdezte Constantinust:

- Szereted ezt a lányt, akit Minervinának hívnak?

Aztán a lánytól kérdezte meg, hogy szereti-e azt a férfit, akit Constantinusnak hívnak. S mikor mindkettő igent mondott, akkor egymásba tette a kezüket, s az összekulcsolt kezek fölé ezzel vetett keresztet:

- Akkor áldjon meg benneteket az egy igaz Isten és az ő egyszülött fia, a mi Urunk Jézus Krisztus!

Mire a nap fölkelt, a princeps felesége és anyja már útban voltak azon a nem sokat járt úton, amely Antiochia megkerülésével vezetett a tenger felé. Addig öszvérháton utaztak, s mint egyszerű zarándoknők szándékoztak olyan hajóra szállni, amelynek egész személyzete keresztény volt. Anthimus, a görbe presbiter kísérte őket.

A princeps visszalovagolt a szent palotába, többet gondolva az új asszonyra, akit lányfejjel engedett útnak, mint az új Istenre, akivel most találkozott először közelről.

Mnester és Minervianus azonban kellő távolról ragyogó arccal kísérték Helena fiát. Mind a kettőnek mozgott az ajka, de nem egymással beszéltek. Az egy igaz Istennek adtak hálát, aki a császári családból támasztott oltalmat az ő népének.

Titanilla zúgó fejjel ébredt másnap déltájban. Kelletlenül utasította el Trulla frissítőit, s fürdő után újra visszabújt vánkosai közé. Maga se tudta, mi bántja. Máskor is megesett már vele, hogy a bor gőze megszédítette, de szégyent vagy lelkiismeretfurdalást sohase érzett miatta. Szerette a könnyű mámort, a mosolygó arcokat, a gondtalan nevetéseket, azokat az órákat, amelyek nem patát, hanem szárnyakat viseltek, s nem hagytak törést se az arcon, se a szívben.

Nézte magát a kerek tükörben, és nem találta a tivornyának semmi nyomát az arcán. A bőre fehér volt és friss, a szeme fényes és kipihent. A szívét is üresnek érezte, és ennek örült. Szerette alvó, mély kútnak érezni a szívét, amelybe csak a nap süt be, s úgy megtölti fénnyel, hogy másra nem marad benne hely. Mióta Varanes itt volt az udvarnál, néha azon kapta magát, hogy szíve kútjában annak a komoly képét látja. De mostanában csak olyankor jutott eszébe a perzsa, ha látta. Mikor is látta utoljára? Igen, mikor Quintiportól a virágot kapta. Quintipor. Gránátvirág. Merne fogadni, hogy a sötétben is elvörösödött az este a rabszolga, amikor odasúgta neki, hogy ezután ez lesz a neve. De csakugyan olyan halvány rózsaszín a szája. Ártatlan száj. A szeme is olyan tiszta gyerekszem. Megint elővette a tükrét, és egy kicsit fanyarul nevetett önmagára. Neki már többet tud szeme, szája.

Nehéz lépések döngtek a folyosón. Galerius csapta szét az ajtófüggönyöket. Nagy, piros arca, fekete csordás-szeme tüzelt a megelégedettségtől.

- Légy üdvöz, augustella - harsogott rá a lányára. - Hát elbántunk Maxentiussal, mi?

Titanillának elállt a lélegzete. Egyszerre eszébe jutott a kottabosz, és megelevenedtek előtte a vacsora hangjai, színei, illatai. Mindent tudott, egész addig, míg nekitántorodott a princepsnek. A többire nem emlékezett, de Galerius szavaitól hamar eltakarodott a köd.

- Nemhiába titán az apád, kis tücsök. Tebelőled nem augusta lesz, hanem augustus! Azt hiszem, nem is sok idő telik bele. Ohó, Galerius megfizet!

Titanilla előtt megképzett az esti kép. Az összebújó két öreg katona, aki nagy rablásra készül, vagy összeesküvésre. Hallotta a suttogásokat, a fenyegetőzéseket és fogadkozásokat.

- Apám - szólalt meg hirtelen -, mért gyűlölöd te a Dominust?

Ezelőtt soha nem mert volna ilyent kérdezni az apjától. Most, hogy eldöntötték a sorsát, a dac és kétségbeesés vakmerővé tette.

Galerius rámeresztette a szemét a lányra.

- Hogy jut ilyen az eszedbe? A Dominus öreg lett és tehetetlen. Dühös vagyok rá, az lehet. Sajnálom is, kár érte, hogy a Flaviusok megrontották. De nem gyűlölöm. Őt nem. Menjen haza Salonába káposztát ültetni, és éljen száz esztendeig, azt nem bánom. De a főistentelent minden ivadékostul az öklömmel verem agyon.

A takarón hevert a súlyos ezüstkorong, Titanilla tükre. Fölkapta, és két hüvelykujjával szétreccsentette, mint egy mandulapogácsát. A lány most már elhitte, amit Romula nagyanyjától hallott az apja erejéről. Csordáskorában a legbőszebb bikát is megszelídítette. Úgy, hogy megkapta a két szarvát, és kicsavarta a nyakát. Lovak patáját a két ujjával feszítette le dühében. Ő ugyan eddig mindig azt hitte, hogy a szemével csinált mindent.

Látta, hogy az óriás szenved, és sejtette, hogy nem az istenekért szenved. Így csak magáért gyűlölhet az ember, nem olyan távoli dolgokért. Megsimogatta a kezét.

- Bántottak apám?

A vállát kapta meg a lánynak. Ha az ujjait szorítja úgy meg, kicsordul belőlük a vér. A hangja üvöltés volt.

- Bántottak? Hát elfelejtetted már Carrhaet? Hiszen te is ott voltál.

- Kicsi lehettem, apám. Nem emlékszem.

Tudta, hogy volt valami csata egy ilyen nevű helyen, s most már az is eszébe jutott, hogy a dajkája azt mondta egyszer, annak kivágják a nyelvét, aki arról beszél. Azt hitte, tréfa, de a csaták nem érdekelték, nem kérdezősködött tovább.

- Tudom, mindenki úgy tesz, mintha nem emlékezne. De a hátam mögött mindenki azon röhög. A legutolsó katonám is leköp érte. Nem emlékszel, mi?

A lány torkára tette a kezét. Az érezte a rettentő ujjak hegyében a megveszekedett vér lüktetését. De volt annyira apja lánya, hogy a pillája se rebbent.

- Inkább a te fojtogatásod, mint a Maxentius ölelése - mondta fagyosan.

- Eh - kapta el a kezét dühösen -, hát nem érted, hogy nem Maxentiusról van itt szó, hanem Maximianusról. A fián keresztül akarom a markomba tartani. Vagy azt akarod, hogy az öreggel vetesselek el? Biztosra veszem, hogy a te kedvedért mind a két latriunkuláját belefojtatja az Orontészba.

A lány szemét lefogta az utálat. A caesar lecsillapodva járkált le s fel a szobában.

- Ide hallgass. Majd eszedbe juttatom, mi történt Carrhaenál.

Caesarsága második esztendejében történt. Négy fronton lángolt a háború, neki a perzsa hadszíntér jutott. Saporral állt szemben, Varanes nagyapjával, akitől legtöbb félnivalója volt az imperiumnak. Nem sokkal azelőtt, még a nagy anarchia idején, tönkreverte a római légiókat, elfogta magát Valerius császárt, elevenen megnyúzatta, és pirosra festett bőrét kitömetve hordoztatta meg Perzsia városaiban. Nemcsak hadi érdek, de a római büszkeség is követelte a gyalázatos tett megtorlását. A döntő csata előtt való este megérkezett a táborba Diocletianus, aki akkor verte le az egyiptomi lázadást, és Constantius, aki Britanniát kényszerítette meghódolásra. Megbeszélést tartottak, Constantius kevesellte a római haderőt, s azt tanácsolta Galeriusnak, hogy várja meg az erősítéseket, ne vigye mészárszékre a rendelkezésére álló légiókat. Ő tiltakozott a beavatkozás ellen, s mivel Diocletianus nem mondott véleményt, másnap reggel nekivágott hadaival a sivatagnak. A győzelem biztos is lett volna, diadalhoz szokott, edzett légiókat vezetett, de a bennszülött útmutatók a sah zsoldjában álltak, félrevezették a légiókat, a perzsák kelepcéjébe vitték, s a rómaiak kegyetlen vereséget szenvedtek azon az átkozott helyen, ahol évszázadokkal azelőtt Crassus, a triumvir életét vesztette. A csatavesztés azonban csak emberveszteséget jelentett, a sah nem ment át támadásba, sőt belső villongások miatt sietett elvonulni diadala színhelyéről. Diocletianus azonban irtózatos haragra gerjedt, s olyan megszégyenítést talált ki, amely kegyetlenebb volt, mint az ellenség kezére került császár meggyalázása.

- Ő díszkocsiján ült, oldalán Constantiusszal, s nekem, a római birodalom caesarának kétezer lépést kellett futnom a kocsi után, mint egy rabszolgának! Bíborcipőben, bíborpalástban, fejemen a caesari koszorúval! A megmaradt légiók szeme láttára!

Nyugodtan kezdte, de most már megint ordítva beszélt, homlokán kidagadtak az erek, ami az útjába került, szék, vánkos, ruha, azt bőszülten rugdosta szét.

- Tudod már most, mit jelent az apádnak Carrhae?

Kiszaladt a szobából, s egy elfakult bíborszandállal tért vissza.

- Látod, ez a carrhaei cipő! - vágta földhöz az összeszáradt szandált. - Ezt én azóta mindig mindenütt magammal hurcolom, s minden este megesküszöm rá az isteneknek, hogy lesz még ennek friss bíborszíne! Mindenkinek a vérébe gázolok vele, aki részes a gyalázatomban! Constantiuséba, aki a tanácsot adta Dioclesnek. A fattyakéba, mert azokban is az ő aljas vére folyik! Az istentelenekébe, akikkel ki akarja magát császárnak kiáltatni, mihelyst az öreg Diocles befogja a szemét. De azt nem éri meg! Akkorára a magját is kiirtjuk az istenteleneknek, s az utolsó a sápadt pofájú lesz. Ezzel az öt ujjammal szorítom ki belőle a párát, s dögtetemét kétezer lépésnyire húzom a kocsim után a porban a légiók szeme láttára!

Patakzó verejtéke a bíbort is átnedvesítette rajta. Titanilla a hálóköntöse ujjával törülgette az eltorzult arcot. Irtózattal is, szánalommal is nézte az őrjítő bosszúvágy betegét.

- Tudod most már, mért kell a Titánnak összefogni Herculessel?

- Tudom, apám - mondta a lány csendesen, és mindkét kezét rászorította a szívére.

Trulla tipegett be a szobába, újabb kísérletet tévén kis úrnője megetetésére.

- Mit hoztam ám én az én drágaságomnak, de mit ám! Örömében mindjárt piros lesz a sápadt babácska, ha ezt meglátja.

- Mit hoztál, Trullám? - fordult oda a lány.

Megkönnyebbedett, hogy nem kell az apjára nézni.

- Mivel szokott otthon a drága Romula nagymama az ő kis cicájának kedveskedni?

- Vajalja - fodorodott mosolyra a lány sápadt szája.

Galerius tréfás fintort vágott.

- Parasztka! Még ezen a napon is! Mikor a nyertest várja!

Aranypálcás janitor alázatoskodott be. De nem Maxentiust jelentette. Tages, a haruspexek és augurok tisztelendő főnöke és az érdemes Sincellus, az orvos jelentek meg a szentséges úr parancsolatára.

A szent consistorium utolsó ülésére készültek. Négy szolga a tanácskozóterem mozaikját mosogatta. Quintipor pedig iratokat rendezgetett a császár dolgozószobájában. Sokat komolyodott két hét alatt, s egyre jobban ránehezedett a magánosság. A nobilissimát nem látta azóta, mióta gránátvirágnak csúfolta a praefectura tetején. Rég elfelejthette, most már bizonyosan nem unatkozik. Ő se ér rá unatkozni, a császár állandóan lefoglalja, igaz, hogy unalmas dolgokkal, de azért sokszor eszébe jut neki a nobilissima. Lehet, azért is, mert Bion elutazott Alexandriába, ezután ott él, s talán nem is fogja többet látni. Akkor elég könnyű szívvel búcsúzott tőle, azóta mindennap jobban hiányzik neki. Pedig Quintuséktól is hamarosan el kell szakadnia. Salonába rendelte őket a Dominus, s kicsit rosszul is esik neki, hogy olyan örömmel készülnek az útra. Mégiscsak szülei, ha gondját rég kivetették is a nyakukból, s egy kicsit búsulhatnának rajta, hogy most talán egész életükre elszakadnak a fiuktól. Vagy ő is csak azért búsul, mert most igazán senkije se marad az udvar sivatagában? Még ismerőse sincs a rhetoron kívül, akit néha magához hívat a császár, uralkodása történetét akarja vele megíratni. A magakorú fiatalok társaságát nemigen kívánja, s úgy vette észre, a Dominusnak nem is volna kedvére, ha közéjük vegyülne.

- Nem hozzád valók - mondta neki egyszer. S mivel látta az arcán, hogy nem érti, megmagyarázta, mért nem hozzávalók. Faggatnák azokról a dolgokról, amelyekről az ő közelében tudomást szerez, azokról pedig hallgatni kell mindenki előtt. A legkisebb államtitok is olyan szikra, amiből nagy tűzvész lehet. Nemcsak az uralkodónak nem szabad bízni senkiben, de annak sem, aki közelében él.

Quintipor ekkor föladta magának a kérdést, hogy benne mért bízik a mindenkivel szemben zárkózott császár, de nem sokáig törte rajta a fejét. Nem bánta volna, ha nem bízik benne olyan nagyon a Dominus, aki mindig elmondta neki, mit végeztek és mire készülnek a szent consistoriumban. Annyit látott, hogy császárnak lenni nem nagyon mulatságos dolog, s a szent memória őrének sok mindennel meg kell terhelni magát, amiről nem tudta, mért kell megőrizni. Egyszer meg is ijedt, mert a császár észrevette rajta, hogy nála nem jó helyen van a szent memória. Dicsérte azokat az új törvényeket, amelyeket a fényűzés ellen hoztak, és azt magyarázta Quintipornak, hogy a birodalmat csak a takarékosság mentheti meg. Elmondta, hogy mennyi pénz megy ki Arábiába jószagú füstölőkért, Armeniába rabszolgákért, Perzsiába eunuchokért, Sericába selyemért és Indiába asszonyi holmikért.

- Ötvenöt millió sestertius ment ki csak gyöngyökért, szájpirosítóért és bíbor takaróért - olvasta egy írásból, és ránézett a magisterre, hogy el van-e képedve. A magister azonban helyeslést bólintott.

- Te ezt nem sokallod? - kérdezte elcsodálkozva a császár. - Szájpirosítóért?

Akkor vette észre a fiú zavaros szemein, hogy nem helyeselt, csak elbóbiskolt a birodalom közgazdasági viszonyain. De azért nem haragudott meg, csak elmosolyodott.

- Elaludtál, fiú?

Neki hirtelen kiment az álom a szeméből. Felugrott és felelt.

- Nem, uram. A piros szájak drágák.

A császár ránézett, és aludni küldte, de egy pirongató szó nélkül. Abból a nagy szigorból, amitől előre felhődzött Quintipor, nem tapasztalt semmit. A császárt nem látta olyan zord embernek, amilyennek hírlelték. Nem volt olyan beszédes, mint Bion, és a birodalom ügyein kívül nem érdekelte semmi, de tőle mindig megkérdezte, hogy aludt, sőt még azt is, álmodott-e valamit. Hellászról is beszéltetett vele, a városokról, amelyeket látott, és emberekről, akikkel megismerkedett. Kora reggeltől késő estig dolgozott, rövid ebédjét is dolgozószobájában kapta be, s a fiú, akinek celláját a maga szomszédságában rendeztette be, éjszaka is sokat hallotta le és fel sétálni. Csodálkozott is rajta, hogy ilyen élete van egy hatalmas császárnak, aki előtt nemcsak a hét nagyméltóságú illustris csúszott térden, hanem maguk a szentségesek is meglapultak. Egyszer látta, hogy a vézna kis öregember előtt Galerius caesar, a vad szemű óriás is úgy meghunyászkodott, mint egy iskolásgyerek. Ő maga már nem félt a császártól, de valami szorongást mindig érzett, ha vele volt. Ezért nem tudta úgy szeretni, mint Biont, valami hideg légkör vette körül. Bion csak egy szegény matematikus volt, nem is nagyon kereste az embereket, de mindig sugárzott az elégedettségtől, mintha az egész világ az övé volna. A világ uráról az az érzése volt Quintipornak, hogy majdnem olyan egyedül él a világban, mint ő. Hogy honnan ez az érzés, azt nem tudta volna megmondani. Hiszen a császár sohasem beszélt magáról, se a környezetéről, arca mindig nyugodt és tartása méltóságos volt. Az is szemmel látható volt, hogy megérkezése óta testi erőben is összeszedte magát.

Ez volt az első nap, hogy Quintipor rosszkedvűnek találta a Dominust. Szótlan fejbólintással fogadta a köszöntését, és párszor végigmenve a szobán, rövid parancsot diktált a magisternek. Továbbítás végett tudatta a praepositusszal, hogy a szent consistoriumnak eznapi záróülésén a társuralkodókon és a hét miniszteren kívül senkit se óhajt látni. Az aláírt paranccsal magának a titkárnak kellett a praepositushoz menni, s a császár egyedül maradt, a gonddal, amely az imént váratlanul szállta meg.

A császár a napot mindig azzal kezdte, hogy áldozatot mutatott be az isteneknek, nemcsak mint vallásos ember, hanem mint legfőbb pap is, a római birodalom pontifex maximusa. Azután a bélnézők, s ha úton volt, vagy hadban járt, a madárjósok által jeleket kért tőlük, vajon szerencsésnek vagy szerencsétlennek ígérkezik-e a nap. Az utóbbi esetben tartózkodott minden komolyabb dologtól, sőt fontosabb törvények aláírását is elhalasztotta. Az ármaximálási törvény le nem tagadható kudarcát is annak tulajdonította, hogy az edictumot a naptárfigyelő papok elnézéséből baljóslatú napon, a cannaei csata évfordulóján adta ki. Természetes, hogy a koronatanács ülései előtt fokozott gondja volt az istenek jóindulatának biztosítása. Nem érte be azzal, hogy maga hintett tömjént az áldozati tűzre, hanem véres áldozatot is mutattatott be Tagesszel, aki a leölt állat zsigereinek megtekintése után jelentést tett az istenek hangulatáról.

Eddig a szent consistoriumnak minden ülése előtt kedvezők voltak a jelek, ma azonban Tages leverten lépett ki a függönyök mögül, ahová az áldozat bemutatása után a bélnézők testülete bevonult. Fekete pálcájával rámutatott a rezgő, párolgó borjúbelekre, amelyeket két haruspex tartott bronztálcán.

- Szentséges úr, az istenek neheztelésüket tudatják. Kegyeskedj a magad szemével megtekinteni, hogy a belek lyukacsosak, s a máj belső karéja hiányzik.

Máskor is megtörtént már, hogy beteg állat került az áldozó papok kése alá. A császár nyugodtan rendelkezett.

- Tudakold meg az istenektől neheztelésük okát.

Tages újra a függönyök mögé vonult papjaival, a császár pedig uralkodótársaival s az aznap szolgálatban levő udvari tisztviselőkkel ájtatosságba merült az oltár előtt, amely fölött még szállongott a tömjén és a megégetett húsdarabok füstje.

Kisvártatva a főjós már jelentette az istenek kedvetlenségének okát.

- Valaki van itt az áldozók közt, legszentebb úr, aki nem tiszta szívvel áldozik.

Óvatosan beszélt, s csak a császár sürgető intése után folytatta.

- Az istenek nem fogadták el azt az áldozatot, amelyben olyanok vesznek részt, akik nem hisznek bennük. Az istenek azt is tudják, hogy gyűlölőik babonás jeleket viselnek a ruhájuk alatt az ő idegen istenük tiszteletére, aki gyűlöli az ősi isteneket.

A császár a gyülekezet felé fordult.

- Ki az közületek, aki nem hisz az istenekben?

Ketten léptek elő, az aznapi szolgálattevő kamarások, Dorotheus és Gorgonius.

- Ti is istentelenek vagytok?

- Mi keresztények vagyunk, legszentebb úr - borult le a két udvari ember.

A császár az ajtóra mutatott.

- Távozzatok, hogy jelenlétetek ne ingerelje az isteneket - mondta nyugodtan. - Te pedig, Tages, gondoskodj új áldozatról!

A főpap kissé csalódottan intézkedett másik áldozati állat előkészítéséről, de az istenek engesztelékenyebbeknek mutatkoztak, mint ő. Kedvező jeleket adtak, mint Tages jelentette, s ezzel nemcsak azt fejezték ki, hogy valóban az istentelenek jelenléte ingerelte fel őket, hanem azt is, hogy meg fogják áldani, amit földi helytartóik aznap határozni fognak a világ sorsáról.

Diocletianust azonban mégis elkedvetlenítette a dolog. Éppen erre az utolsó ülésre tartogatott egy nagy tervet, amelyet alkalmasnak ítélt arra, hogy tökéletessé tegye a birodalom belső békéjét. Nem sokat tudott ugyan a keresztények istenéről, de amit hallott róla, arról győzte meg, hogy az hatalmas isten, s méltó arra, hogy befogadják a többiek közé. Sok minden összejátszott abban, hogy ez a gondolat megfoganjon a lelkében. A csíráját talán Maximianus ültette el, mikor megborzongatta a thébai légió történetével. Ő sok légiót látott már elvérezni, s nemegyszer fordult meg olyan csatatereken, amelyek halottakkal voltak borítva, ameddig a szem ellátott. De azok a katonák azért haltak meg, mert ő parancsolta nekik, aki fizette a zsoldot, és villogtatta a pallost. Nem is volt biztos a haláluk, csak kockáztak vele az életükre egyenlő eséllyel. A thébaiak biztos halálba mentek egy isten parancsára, akit nem láttak, aki nem fizetett nekik zsoldot, és nem villogtatott mögöttük hóhérpallost. Az az isten, aki ilyen fegyelmet tud tartani, nagy hadvezér lehet, és Marsnak nem válik szégyenére, ha társává fogadja. Sokat gondolt arra is, hogy ez az új isten tiltja a gyűlöletet, s lassanként rájött arra, hogy ebben valami különös bölcsesség van, ami a többi istennek eddig nem jutott eszébe. Emlékezett rá, hogy Aesculapiust, akinek ő egész életében buzgó tisztelője volt, Jupiter azért vitte föl az Olümposzra, mert megijedt attól, hogy minden betegség meggyógyításával halhatatlanakká teszi az embereket. Az istenek atyjának felfogása szerint a halálra szükség van, mert ha az nincs, a halandók nem tisztelik többé az isteneket. De vajon szükség van-e arra, hogy gyűlölség is legyen az emberek között? Nem járnának-e jobban a halandók, ha nem gyűlölnék egymást, és nem jelentené-e az az örök békét a birodalomnak? Végre az is jólesett a császárnak, ahogy megérkezése estéjén a keresztények fogadták. Igaz, hogy szegény embereknek látszottak, de nem kértek kenyeret, és nem követeltek cirkuszt. Ujjongtak, és ruháikat teregették eléje, pedig ezeket nem tanították ki a curiosusok. Derék isten lehet az, akinek ilyen tekintélytisztelő hívei vannak. Mért ne békítenék össze ezt a jóravaló istent a többi halhatatlannal, hogy együtt vigyázzanak a birodalom békéjére és boldogságára? A császár nagyon örült neki, hogy az imperiummal együtt olyan istent is fog adni fiának, aki éppen úgy szelíd és békés természetű, mint ő.

Tages jelentése azonban, amelynek hitelességében pillanatnyi kétsége sem volt, gondba ejtette a császárt. Úgy látta, az istenek féltékenyek, valami félreértés lehet köztük, s ezért ha nem mondott is le tervéről, egyelőre félretette, s ezért szűkítette meg az utolsó ülés kereteit.

A consistorium azonban, mint a neve is kifejezte, nem ülés volt. A régi világban a szenátorok elefántcsont-székeiken ülve döntöttek a világ sorsáról, s Diocletianusig a császárok is megkínálták hellyel azokat, akiket tanácsukba meghívtak. Diocletianus ebben is új rendet szabott. Ő trónuson ült, balján a társcsászárral, előttük alacsonyabb székeken a két caesar, a consistorium többi tagjai pedig álltak, a legnagyobb méltóságok csakúgy, mint a meghívott szaktekintélyek. Talán ebben az újításban nem csupán a tekintélytisztelet elvéhez való ragaszkodás vezette a császárt. Mint hadvezér és mint proconsul sok tanácskozást vezetett, s tapasztalhatta, hogy ha az álló ember nem mindig okosabb is a terpeszkedőnél, rövidebb ideig ostoba. Ezért volt, hogy csak a gyorsíró notariusok kaptak széket a szentségeseken kívül.

A tanácskozáson nagyobbára a pénzügyminiszteré volt a szó. Az értelmes arcú, kövér örmény valamikor rabszolgakereskedő volt, s így leleményes nemcsak fajánál, hanem egykori hivatásánál fogva is. A birodalom pénzügyi viszonyai már Diocletianus trónraléptekor is züllöttek voltak, s azóta minden újítás rontott rajtuk, bár a legjobb szándék jegyében. A leglényegesebb változás az volt, hogy kezdetben senki se akart adót fizetni, s mire a chaos megszűnt, senki se bírt fizetni. Pedig a rend helyreállítása több pénzbe került, mint vérbe. A határvédelem megszervezése három világrészen keresztül óriási áldozatokat követelt. Mérhetetlen összegeket nyeltek el a nagy építkezések, amelyekkel Diocletianus az anarchiát megelőző nagy császárok tradícióit újította fel. Legjobban ropogtak azonban a birodalom bordái a bürokrácia érckígyójának szorítása alatt, amellyel a császár körülpántolta a világ új rendjét. A polgár minden lélegzetvételére tisztviselő vigyázott, s az adók felét az adótisztviselők légióinak eltartása emésztette fel. Igaz, hogy ezek voltak a legserényebb tisztviselők. Nekik köszönhető, hogy ebben az időben született meg az a közmondás, hogy könnyebb az embernek öt elefántot a hóna alá rejteni, mint öt szem búzát, amelyből négy az államot illette. A kizsarolt provinciák népe a világvárosokba özönlött, ahol ingyen gabonaosztogatással tartották féken. Ez természetesen újabb gondot jelentett az államhajó kormányosainak, s az örményeknek egyre újabb ötletekkel kellett a császár segítségére sietni, aki mindig kénytelen volt azt elfogadni, noha nem mindig szívesen.

Most azonban olyan javaslattal állt elő az örmény, ami vita nélkül tetszésre talált. Mivel az adó egy részét természetben szedték a termelőktől, az állami borpincékben olyan készletek halmozódtak fel, hogy a kezelésük többe került, mint amennyit értek. A pénzügyminiszter azt javasolta, hogy a bort illő árban vetessék meg a földbirtokosokkal. Ezzel az állam készpénzhez jut, amire legnagyobb szüksége van, s a földbirtokos se jár rosszul. Ha megissza a bort, akkor jól jár, s ha nem tudja meginni, akkor a jövő évben befizetheti adóba.

Másik előterjesztése arról szólt, hogy bár aranyat és ezüstöt nem szabad kivinni a birodalomból, s a határokon nagyon szigorú a motozás, a nemesfém-állomány egyre csökken. A vámosok jelentése szerint a legtöbb pénz a kiszolgált katonák révén megy ki a birodalomból. A légiókban kevés a római polgár - a legtöbb város föl van mentve a katonaállítás alól, s az elcsenevészedett emberanyag a mértéket sem üti meg, a birodalom hadereje túlnyomó részben barbár zsoldosokból áll. Ezek közül igen sokan hazamennek a maguk népéhez, amikor a szegődésük kitelik, s megtakarított zsoldjukat meg a negyedfélezer dénár végkielégítést aranyban és ezüstben viszik magukkal. Arról nem lehet szó, hogy a katonáknak akár a hazájukba való visszatérését, akár megtakarított szerzeményük magukkal vitelét megtiltsák. De nagy eredményt lehetne várni olyan rendelettől, amely a motozást a katonákra is kiterjesztené, s megengedné ugyan nekik zsoldjuk kivitelét, de csak a zsákban szállítható rézpénzben. Ez más tekintetben is hasznos lenne. A barbárok a hazatérő zsoldosokat leginkább a római aranyuk miatt fogadják vissza szívesen; azt, aki csak rézpénzt és római asszonyt visz haza, nem fogják valami nagy becsületben részesíteni. Ennélfogva a leszerelt zsoldosok nagy tömegei nem is fognak hazakívánkozni, hanem itt maradnak, s mint adófizető telepesek népesítik be a járványok és adó-emigrálások miatt lakatlanná vált területeket.

Galerius nem nagyon lelkesedett az indítványért. Attól félt, hogy a kiszolgált katonákat nem tudják kivel pótolni. Rézgasokért nem fog a barbár fiatalság a római hadseregbe tódulni. Ebben a császár igazat adott Galeriusnak, de hozzátette, hogy nem lát a dologban veszedelmet. Azt hiszi, a római birodalom annyira megerősödött, hogy védelmére a jövőben nem lesz szükség ekkora hadseregre. Kéri uralkodótársait, hogy a legközelebbi consistoriumig próbáljanak módot találni a létszám csökkentésére, már csak azért is, hogy a birodalom pénzügyi terhei enyhüljenek.

Az uralkodók közül csak Constantius jelentette ki, hogy ő kivihetőnek találja a császár óhaját, mert légiói oly megbízhatók, hogy feladatukat létszámapasztás mellett is teljesíteni fogják. Maximianus és Galerius összevillantotta a szemét, és hallgatott. Ellenben a hadügyi miniszter felszólalt. Bántotta, hogy pénzügyi kollégája katonai dologba is beleszólt, s a hatásköri túllépésért elmés elégtételt vett magának. Katona létére közgazdasági természetű indítványt tett. Azt, hogy az uralkodók tiltsák meg a köszörűkő kivitelét a birodalom területéről. Ami kárt az ipar és kereskedelem látszólag szenved vele, azért kárpótlást nyújt a birodalom biztonságának megnövekedése. Ha a barbárok nem jutnak köszörűkőhöz, nem tudják fegyvereiket megélesíteni, és soha többet nem merészelik a birodalmat megtámadni.

A császár arra gondolt, hogy az illustris katonát minél előbb valamelyik köszörűkőbányába osztja be szolgálattételre. Kedvetlenül fordította el a fejét, de hirtelen mosoly suhant át az arcán, amit még soha nem látott a szent consistorium.

A hadügyminiszter nagy elégtétellel nézett a koronatanács notariusára, aki szintén észrevette, és jóváhagyásra magyarázta a császár mosolyát. Ennélfogva külön utasítás nélkül jegyzőkönyvbe vette a köszörűkőkiviteli tilalmat.

Pedig Diocletianus szívét más derítette fel. Az exedra oszlopai közül kilátott a kertbe. A császárné meleg takarók alatt feküdt nyugágyán az őszvégi napsütésben. Előtte Quintipor térdelt, összefűzött pergamen-lapokról olvasva föl valamit. A császárné mögött szelíd és értelmes arcú férfi állt csuklyás ruhában, s egy-egy intéssel megszakítva a fölolvasást, magyarázni kezdett. Hogy mit, az nem hallatszott el a tanácsteremig, de az augusta arcán is, a fiúén is meglátszott az elmélyült figyelem.

Ez lehet Pantaleon, a keresztény mágus - gondolta a császár, s hálát érzett iránta, hogy az anyát hozzászelídítette gyermekéhez. Egy pillanat alatt erőt vett rajta a vágy, hogy ő is elfoglalja köztük a maga helyét. Tökéletesen megfeledkezve a birodalom pénzügyeiről, fölállt trónusáról, ami azt jelentette, hogy vége van a tanácskozásnak. Nagy meglepetésére azonban Galerius jobbja fölemelésével jelezte, hogy beszélni kíván.

- Hallgatunk, Caesar - ült vissza a helyére a császár. Szerette Galeriust mint serény munkatársát a birodalom keleti felének kormányzásában, és mint akaratának mindenkor föltétlen teljesítőjét. Tudta, hogy ok nélkül nem szólal fel, s amit mondani fog, az méltó lesz a megfontolásra.

Galerius azt kérdezte, hangjában és arcán az indulat minden nyoma nélkül, mi lesz a keresztényekkel. A császárt meglepte, hogy caesarját is azok a gondolatok foglalkoztatják, amelyek őt. Azt felelte, hogy a keresztények dolgát külön tanácskozás tárgyává kívánja tenni.

- Az idő sürget, Dominus - emelte föl hangját a caesar. - Magad láthattad az imént, hogy engedékenységeddel mennyi parazsat halmoztál a fejedre. Nemcsak az istenek haragja fenyeget bennünket, hanem az istentelenek arcátlansága is, akik ellenségei az isteneknek, a császároknak, a törvényeknek és az egész természetnek.

Mintegy bátorításért fordult a hét illustrishez, s azok csakugyan helyeslő morgást hallattak, ami nem kerülte el a császár figyelmét sem. Tehát nekik is felelt, nemcsak Galeriusnak.

- Én ezt az arcátlanságot eddig nem tapasztaltam, s a keresztények tagadják azt, hogy ők istentelenek volnának. Inkább az a baj, hogy a mi isteneink valóban neheztelni látszanak arra, akit ők imádnak. Egyelőre rendeletet fogunk kiadni, hogy áldozatainktól a keresztények maradjanak távol, nehogy jelenlétük fölingerelje a halhatatlanokat. Aztán papjaink és az ő papjaik meghallgatásával talán megtaláljuk a módját az ellenkező istenek összebékítésének.

Az illustrisek morgása most már a császárnak helyeselt. De ugyanúgy biztosították egyetértésükről Maximianust is, aki azon a véleményen volt, hogy legalább a hadsereget meg kellene tisztítani az istentelenektől. A kormányzás alapja a hadsereg megbízhatósága, s neki volt alkalma meggyőződni az istentelenek megbízhatatlanságáról. Ő a tiszta munkát szereti.

- Nem ontunk vért - rázta meg a fejét a császár, mielőtt a nyugati augustus kifejtette volna, mit ért tiszta munka alatt -, magad mondtad, hogy a keresztények milyen könnyen meg tudnak halni.

- Sőt kívánják a vértanú-halált! - kiáltott Maximianus.

- Mi nem fogjuk vértanúsággal erősíteni őket - mondta határozottan a császár. - Esztelenségnek tartanám a birodalom oly nehezen helyreállított belső békéjét ok nélkül megrendíteni.

- A manicheusok iránt nem voltál ilyen elnéző, Dominus - makacskodott Galerius. - Azoknak nemcsak a könyveit égetted meg, hanem őket magukat is tűzre hányattad.

- De nem a vallásuk miatt, hanem mert Manes követői a perzsákkal cimboráltak, akikkel akkor harcban állottunk. Vad és erőszakos emberek voltak, akik ledöntötték isteneink szobrait. Neked mi a véleményed, Constantius?

A fehér caesar, Helenára és Minervinára gondolva, óvatos feleletet adott. Ő úgy tudja, a keresztények se lakóhelyükre, se nyelvükre, se polgári szokásukra nem különböznek a többi emberektől. Házasodnak, mint mindnyájan, gyermekeket is nemzenek, de nem teszik ki a nemzett gyermekeket. Engedelmeskednek a törvényeknek, sőt viseletük által felülmúlják azokat. A földön vannak, de az égben élnek. Úgy hallotta, azt szokták mondani, hogy nekik minden idegen föld hazájuk, de számukra minden haza idegen föld.

- Szóval maguk is bevallják bűnüket - horkant fel Galerius minden tanácskozási illendőség ellenére.

Constantius zavarba jött, és gyorsan befejezte szavait. Nem tudja, hogy az ő országaiban mennyien vannak keresztények, de bizonyos, hogy szelíd és békességes emberek lehetnek, mert még eddig senki se panaszkodott rájuk. Az erőszaknak, mint uralkodótársai bizonyosan tudják, ő soha nem volt barátja, s mindig többre ment emberséggel, mint amennyire embertelenséggel ment volna.

Az illustrisek köteles morgása most se maradt el, de Galerius piros arca elfakult. A régi ellenség utolsó szavaiban célzást érzett.

- Caesar-társam majdnem a családi érzelmesség hangján beszélt - mondta élesen -, engedd meg, legszentebb augustus, hogy én is föltakarjam családi sebemet, amit az istentelenek ütöttek.

- Beszélj - nézett rá csodálkozva a császár.

- Nem én fogok beszélni - gyulladtak ki a vad csordás-szemek. - Anyám papját fogom behozni szent színed elé, hallgassátok meg őt!

Egy hórihorgas, fekete, szőrmók emberrel tért vissza, aki a falusi papok kopott talárját viselte. Hasra akarta vágni magát a császár előtt, de megtántorodott, hanyatt esett, a szeme fölakadt, minden tagja remegett, hallatszott a foga csikorgása, s kicsordult szája szélén a hab.

- Morbus sacer - borzongott össze a császár, s mindnyájan meghajtották a fejüket Jupiter hatalmas szobra előtt, amely a tanácsház hátteréből nézett le rájuk olümposzi derűvel.

Aztán azzal a tisztelettel nézték a szent beteget, amely mindig kijárt az epilepsziásoknak. A roham nem tartott soká, a szőrös ember feltápászkodott, s először is hálát adott az isteneknek, akik a szent betegséggel jutalmazták meg azért, amit az istentelenektől szenvedett. Aztán elmondta, hogy ő Galerius anyjának, az isteni Romulának szolgálatában áll, aki sardicai majorjában szentélyt emeltetett Rheának, a nagy istennőnek, hogy örökké áldozattal kérje pártfogását fia, a legjámborabb és legkegyesebb caesar számára. A szentély azonban most már romokban hever, mert a sardicai istentelenek feldúlták, a nagy istennő szobrát fejszékkel szétverték, s őt magát, a szentély papját megostorozták.

Egy vállrántással lecsúsztatta felsőtestéről a ruhát, és mutatta hátán az ostorcsapások bevarasodott csíkjait.

- Távozz békével - intett neki a császár, és komoran fordult Constantiushoz. - Úgy látszik, a keresztények mégse mindenütt szelíd és békességes emberek.

Constantius lehorgasztotta a fejét. Maximianus felháborodva csapkodta össze a kezét, és megállapította, hogy az istentelenek kegyetlenebbek a vadállatoknál. Galerius mellén összefont karokkal és sötét tekintettel várta a császár határozatát.

A császár összetette a két tenyerét, sokáig billegtette egymáson az ujjait - ez szokása volt, amikor elgondolkozott -, aztán határozott hangon szólalt meg.

- A tiszteletre méltó Romula birtokán Rhea szentélyét az én költségemen építtesd újra, Caesar, és szállíttasd oda a nagy istennő szobrát római templomából. Az istengyalázók kikutatását és megbüntetését rád bízom.

Galerius meghajtotta a térdét. De a hangja elégedetlen volt.

- És nem félsz attól, Dominus, hogy az istentelenek egyszer a te fejed fölött is meggyújtják a palotád?

- Mennyien lehetnek az istentelenek? - kérdezte a császár a miniszterektől.

Senki se tudott biztos választ adni. Majdnem minden városban volt ugyan templomuk, de hogy mennyien gyülekeznek abba, azzal eddig nem gondolt senki.

- Össze kell őket számlálni az egész birodalomban - fordult a császár a notariushoz. - A rendeletet még ma szét kell küldeni mind a száztíz tartomány kormányzójának.

Azzal felállott, és elhagyta a trónt. A miniszterek eléje járultak, és térdre borulva megcsókolták a palástja szegélyét. Meghagyta nekik, hogy melyikük mely napon jelentkezzék kihallgatásra, mielőtt vele együtt visszaköltöznének Nikomédiába.

Aztán uralkodótársait kérdezte meg, meddig maradnak, mert szeretne közös vacsorán elbúcsúzni tőlük. Constantius, akinek még a szájában volt a Galeriussal együtt elköltött családi vacsora íze, engedelmet kért, hogy azonnal hazaindulhasson családjával. Az ő útja leghosszabb az Atlanti-óceán partjáig.

- De a fiadat tovább is itt fogom - nyújtotta a kezét csókra Diocletianus. - Okos és kedves fiú.

Aztán Maximianushoz fordult.

- Maxentiust azért tartom az udvarnál, mert rád emlékeztet, öreg bajtárs. Így legalább mindnyájan képviselve vagytok körülöttem. Kár, hogy neked nincs fiad, Galerius.

A caesar mély bókolással felelt.

- Ha leányom, Dominus, veletek akar maradni a beteg augusta ápolására, nincs ellene kifogásom.

- Köszönöm, Galerius - nyújtott kezet neki a császár. De a lányodat is visszük Nikomédiába. Aranyfénye felderíti a mi csöndes és komoly udvarunkat.

Előrement, maga mellé intve Constantiust.

- Túszokat szed tőlünk - dörmögte Galerius Maximianus fülébe.

A szent consistorium ülései titkosak voltak, ennélfogva huszonnégy óra múlva egész Antiochia tudott valamit a határozatokból. Úgy, ahogy világvároshoz illik. Az igazságnak egy szem búzájából százezrek számára gyúrták meg a hazugság kenyerét.

A forumon, csapszékekben, a pékboltokban, a borbélyműhelyekben szájról szájra adták a hírt:

- A császár összeíratja az egész birodalomban az istenteleneket.

Másnap már úgy mondták, hogy a keresztényeket írják össze. Miért? Mert a császár maga is föl akarja venni az új hitet, és tudni akarja, hogy kik tartanak vele.

A keresztények úgy tartották, hogy az antiochiai gyülekezet, amelyet még a tarsusi Pál, Isten nagy szentje alapított, legrégibb egyháza Szíriának, és maga Antiochia legnagyobb keresztény városa a birodalomnak. Legföljebb Alexandria vetekszik vele, Róma mindenesetre csak utána jön. Azt azonban maguk a keresztények se gondolták volna, hogy összeolvashatatlanul nagy a számuk. Az csak most derült ki, mikor a császár elhatározásának híre futott. Az egész város az utcákon nyüzsgött, és minden ember keresztvetéssel üdvözölte a másikat.

- Te is Krisztus követője vagy? - csodálkoztak egymásra.

- Én titokban mindig az voltam - mondták a szemérmesebbek.

Az arcátlanabbak gúnyolódva rázták a fejüket, és verték a mellüket. Ők igen, bizonyítani is tudnák, ha az apjuk meg nem halt volna, hogy ők már kiskorukban üldözést szenvedtek az igazságért. De akik olyan ügyetlenül és félénken vetik a keresztet, azokat sohase lehetett a gyülekezetben látni. Azok csak forró vízben főtt lágytojás-keresztények.

Többen látták, hogy a város praefectusa Mnesterrel, a püspökkel sétált, és minden fordulónál a baloldalára került. Az a keresztény borbély, aki a püspököt nyírni szokta, három ősz hajú, felszabadult rabszolgának fizetett azért, hogy levághassa a hajukat. Mindenki püspökhajat akart tőle venni talizmánnak, és a jóember nem tudta másképp kielégíteni a hirtelen megtérteket, csak ezzel a kegyes csalással. A fele hasznot természetesen befizette az ecclesia pénztárába a szegények javára.

A püspök olyan népszerű embere lett a városnak, hogy csak este mert kimozdulni az utcára. Ha meglátták valahol, mindjárt elállták az útját, és térden állva kérték áldását. Különös történeteket meséltek róla, amelyekből kiviláglott, hogy tekintélyét maguk az istenek is elismerték. Egyszer - ezen a történeten álmélkodtak a legjobban - a város határában a zivatar beszorította egy magános házba. Siettében nem nézte, hová került, a sötétben addig tapogatózott, míg egy kőpadot talált, arra leterítette a köpönyegét, hangosan elvégezte esti imádságát, és álomra hajtotta fejét. Csak virradatkor vette észre, hogy Apolló jósdájában töltötte az éjszakát. Sok ügyet nem vetett a dologra, hiszen isten angyalai őrt álltak körülötte, úgyhogy a Gonosz nem juthatott hozzá, ruháját pedig, amely hozzáért a bálvány jelenlététől megfertőzött padhoz, elégette. Megjelent azonban nála Apolló papja, és kétségbeesve jelentette neki, hogy mióta a templomban hált, az isten nem ád jóslatot. Úgy látszik, a hangos imádság némította meg. Arra kérte a püspököt, hogy segítsen valahogy rajta, mert ő így éhen fog halni. A püspök megszánta, és különben is kötelességének tartotta, hogy valamiképp megfizessen a szállásért. Fölírta tehát egy viasztáblára e néhány szót: Sátán, parancsolom neked, hogy szólalj meg! Mnester püspök, az Isten szolgája. A pap Apolló oltárára helyezte a viasztáblát, és erre Apolló csakugyan megszólalt.

Esténként a cirkuszban is nagy tüntetések voltak a szünetek alatt. Lelkesen éltették Krisztust és a püspököt, s az ovációban részt vettek még a legionáriusok is. Nagyon szívük szerint valónak találták az új istent, aki a békesség istene.

- Mit fogtok csinálni, ha nem lesz többé háború? - kérdezték kíváncsiskodó asszonyok a katonákat.

- Gyereket! - felelték azok, és most már a katonákat is megtapsolták.

A város örömmámorban úszott, azonban a környékbeli falvakban sokan megrémültek. A kereszténység a városokban nagyon megerősödött, hanem a falvakban még nem eresztett mély gyökeret. Iparosok, kereskedők, rabszolgák ugyan mindenütt összeálltak egy-egy kis gyülekezetté, azonban a parasztság ragaszkodott a régi istenekhez. S most a kis gyülekezetek mindenütt vérszemet kaptak, s azzal ijesztgették a bálványimádókat, hogy eljő az Úr felhőiben, villámlással és vízözönnel pusztítja el nemcsak az ördögöknek szentelt templomokat, hanem mindazokat, akik ott áldozatot szoktak bemutatni. A decuriók ijedten jöttek tanácsot kérni a hivatalos flamenektől, hogy mitévők legyenek. A riadt papok a vállukat vonogatták. Ők maguk sem tudták, hányadán vannak a régi istenekkel, s a püspökhöz küldték a decuriókat, hogy az talán tud rajtuk segíteni.

A nagy forrongásban legjobb üzletet csinált a kancsal Benoni, az istenkereskedő zsidó. A horpadt mellű kis ember a nyakába kötött deszkára elhelyezett apró istenszobrocskákkal házról házra járt, s minden ajtón bekiabált.

- Szép Orpheust vegyenek, aki lekíséri a halottat az alvilágba, és megvédi a Kerberosz harapásától! Csak egy as ez a szép kis Kerberosa, aki elugatja a tolvajokat a háztól! Fél sestertiusért egy egész Tutunus isten, aki megnyitja az asszonyok elzárt méhét! Egy denarius az ára ennek az arannyal futtatott, ezüsttől szalajtott, nagy hasú Plutosznak, aki minden házban szerencsét és gazdagságot ürít az asztalra!

Benoni kereszteket is árult, puhafából összerótt kis krucifixumokat, de azokat nem kiabálta, mert eddig úgyse vett belőlük senki. Nem is tartott belőlük csak egy-kettőt, azok se kellettek ingyen se, kinevették velük az istenkereskedőt. Most azonban a nagy izgalom napjaiban egész éjszaka kereszteket faragcsált a kancsal zsidó, s nem győzött belőlük eleget összeeszkábálni, mert mindenki csak keresztet akart venni.

- Neked nincs még? - kérdezte Titanilla Quintiportól.

A nobilissima egy kosár citromot akart szedetni Quintussal a nikomédiai útra, de örömében elfelejtette a kívánságát, amint a fiút meglátta, aki búcsúzni szaladt be az apjáékhoz. Az udvar másnap indult a székvárosba, a kertészéket ugyanaznap vitte a hajó Dalmatiába.

- Nekem nincs keresztem - nevetett Quintipor -, de Nonnus reggel kettőt vett. Egyiket a mellén lógatta te, másikat a hátán, hogy akármerről látja meg a Dominus, megakadjon rajta a szeme. Délben azonban valami rossz hírt hallhatott, visszavitte mind a kettőt az istenkereskedőnek. De az nem vette vissza, csak az egyiket. A másikat hol előveszi, hol visszadugja a zsebébe az öreg, aszerint hogy kivel beszél.

A nobilissima rábámult a fiúra.

- Nevess csak még! Én mindig nevetnék, ha neked volnék.

- Én is mindig nevetnék, úrnőm, ha téged látnálak - mondta Quintipor elpirulva.

Titanilla meglegyintette a kezében tartott pávatollal.

- Quintipor, te még gavallérságot is tanultál, mióta a császárhoz jársz iskolába.

Sapricia hóna alatt csomaggal, dörmögve csoszogott be az ajtón. Útravalókat vásárolt a boltokban, és majd agyonnyomták az utcákon a tolongásban.

- Meg van veszve az egész világ. A forumon egy ronda fekete ember körül annyi a nép, hogy el kell kerülni a praefectura mögé.

- Aztán mit tud az a fekete ember? - egyenesedett fel Quintus, aki a bakancsos-ládáját szegezte le.

- Mit tudom én, nem hallgatom én az ilyen bolondságokat. Azt rikácsolta, hogy egy esztendő múlva úgyis vége a világnak, most már nincs enyém meg tied, hanem közös minden, pénz, föld, szamár, arany.

- Ugyan ki az az értelmes filozófus?

- Ammoniusnak mondták, valahonnan Afrikából szalajthatták. Sose láttam olyan szőrös embert, valami faun lehet, ha a csuklyáját hátravetné, tán a szarva is látszana.

- Ejnye, de megnézted, hé! Mit szólnál hozzá, ha itt hagynálak, és beszegődnék hozzá fauninasnak?

- Mindjárt állítanék egy új szobrot Priapus istennek.

- Ohó! De nemcsak te lennél ám közös, hanem én is! - kapott az öreg az asszony derekához.

Quintipor szégyenlősen kifordult a szobából, a lány nevetve utánafutott.

- Gyere, meg akarom hallgatni azt a filozófus faunt!

- Te, nobilissima? - hökkent meg a fiú.

- Én, én. Azt hiszed, csak az öregasszonyokat érdekli a filozófia?

Quintipor megütközése csak addig tartott, míg a lány magára terítette Sapricia zöld gyapjúkendőjét. Térdig beleburkolózott, csak szeme, szája és kíváncsi kis orra látszott ki belőle. Két kezét összetette a kendő alatt, és gyerekes bájjal könyörgött.

- Ne félj velem jönni, magister bácsi. Legföljebb azt mondják rád a komoly férfiak, hogy ej, milyen szép kis babát csípett föl magának ez a téntás körmű kis deák!

A cselédkijárón szöktek ki a szent palotából, s két szoros közön keresztül már benne is voltak a forum forgatagában.

- A karodba fogózom, hogy el ne sodorjanak tőled - csipogott a lány. - Jobban is megszoríthatsz, nem vagyok üvegből, Gránátvirág.

Érezte, hogy a fiú karja megrándult az övén. A vállával is hozzásimult.

- Örülök neki, hogy értesz még a nevedre. Tudod, hogy ezután mindig így szólítalak, ha ketten leszünk. Te is jössz velünk Nikomédiába?

- Megyek, nobilissima.

- Persze a császárt kíséred.

- Az úton az augusta rendelkezik velem. Velem olvastatja föl azt a könyvet, amit Pantaleon, az orvos hozott neki.

- Varázslókönyv? Azzal gyógyította meg a Dominát?

- Valami olyanféle. Evangéliumnak hívják.

- Evangelium? Az ugye annyit tesz, hogy jó hír? Majd egyszer nekem is olvasol belőle. Merre menjünk most? Ott feketéllenek legtöbben, ni!

Kinyújtott kezével a Singon utca betorkollása felé mutatott. A kancsal istenkereskedő éppen abból az irányból közeledett. Azt hitte, neki szól a kézmozdulat, és elébük sietett.

- Két és fél asért számítom nektek ezt a bronz Stimulát! A leghálásabb istennő, aki ezt teszi a tórus végébe, annak sohase lesz álomszuszék az ura.

Jobban szemügyre vette őket, és fölemelve a deszkát, egy szemérmetlen mozdulatú Venus-szobrocska felé nyújtotta ki az állát:

- Nektek még nincs szükségetek Stimula istennő segítségére. Három as az ára ennek a gyönyörű Libentinának. Ketten vegyétek meg, hogy egyformán hálás legyen mindkettőtöknek!

Titanilla oldalba könyökölte a fiút.

- Van pénzed, Gránátvirág? Kettőt vegyél, egyet nekem, egyet magadnak.

A fiú vonakodva húzta elő az erszényét, a zsidó boldogan turkált a szobrocskák közt, a másik Libentinát keresve.

- Ötért adom a kettőt, pedig magamnak is többe van. De nagyon örülök neki, hogy ilyen értelmes emberek is maradtak még Antiochiában. Napok óta nem adtam el mást, csak keresztet.

Megrántotta a hüvelykujjával a nyakába akasztott zsineget, akasztóhorgas fakeresztek koppantak, és ruhába tűzésre való ólomfeszületek csörrentek össze rajta.

- Mi is ilyent akarunk venni - fogott meg a lány egy ólomkeresztecskét. - De hiszen ez akasztófa! Vagy ez maga az isten?

A zsidó előregörnyedt, szétvetette a karjait, és kifelé fordította a tenyereit.

- Honnan tudja azt a magamfajta együgyű zsidó? Az én istenem se nem fából van, se nem ólomból, se nem kőből. Melyiket parancsolod, gyönyörű papnő?

- Honnan tudod, hogy az vagyok? - himbálta meg magát Titanilla.

- Látom a szemedről, hogy te is a szent ligetben szolgálsz. Legalább száz társnőd vásárolt már tőlem ilyen talizmánt.

A lánynak nagyon tetszett, hogy a kereskedő hierodulának nézte.

- Adj csak hat ast a jóembernek, hogy ránk ne fizessen - intett Quintipornak. - Majd neked is én választok.

Kivette a két legkisebbet, és az egyiket odaadta a fiúnak.

- Tűzd csak a ruhádba, hadd látom, szép keresztény lenne-e belőled. Megállj, nem úgy lesz, majd cserélünk előbb. De tartsd a karod, hogy el ne szúrjuk a barátságot.

Ő maga tűrte fel Quintipor karján az elpuhult divat szerint való tunika ujját, és a csukló felett megszúrta a tűvel. Aztán odatartotta neki a maga karját.

- Tessék. Ni, hogy reszket a kezed! Igaz, te nem tudsz vért látni. Megint rosszul leszel, mint múltkor?

- Nem, nobilissima - próbált magán erőt venni a fiú. - Csak ilyenkor mindig eszembe jut a gödölye.

- Micsoda gödölye?

- Amit apám egyszer föláldozott Ceresnek, mikor én még egészen kicsi gyerek voltam. Akkor láttam ilyent először. Fehér volt és ártatlan szemű, bégetni se tudott még, csak nyöszörögni, és ahogy körülszaladta a nyakát a kés, egyszerre bíborgallérja támadt a kiömlő vértől. Én elszaladtam ijedtemben, és soha többet nem tudtam véres áldozatot nézni.

- De furcsa - mosolyodott el a lány. - Valeria is mindig megborzong a vértől, a mostohaanyám.

- Az augusta is, Keresztelő János történetét mindig ki kell hagynom az evangeliumból.

Titanilla toppantott.

- Engem ne sajnálj, mert nem vagyok gödölye. Hadd látom, tudsz-e bátor fiú lenni, Gránátvirág! Szszsz!

A fiú zavarában bátrabb volt, mint kellett volna. A tűcske tövig beleszaladt a fehér karba, nagy, sötét vércsöppet buggyantott ki belőle.

- Most már vértanúd vagyok - nevetett a lány -, s lenyalta szájához kapott karjáról a vért. - Pedig úgy illett volna, hogy a te véred hulljon énmiattam.

Quintipor félszegen tartotta oda a karját, a másik kezével tollvágó kis kését kereste ruhája ráncaiban.

- Parancsolj velem, nobilissima.

- Most nem kell, Gránátvirág. Majd akkor fizettetlek meg, ha még szegényebb leszek, mint most. S hogy le ne tagadhasd, mit tettél velem, a vérontás eszközét beleteszem a bullámba.

Kinyitotta a buborék formájú kis tokot, amelyet a római lányok keskeny szalagon hordtak a nyakukban, s nászuk reggelén ajánlottak föl a házi isteneknek. Addig ereklyetartónak használták, hajfürtöt, kiesett fogat, szemverés ellen való talizmánt viseltek benne.

Benoni elámulva látta, hogy a bulla aranyból van. Piszkos gyapjúövéből előrántotta otromba faragókését.

- Ezt vedd meg, szentséges úrnő, ha bosszút akarsz állni isteni véredért.

Titanilla rászorította a bulla fedelét az ólomfeszületre, és bosszúsan nézett a szemfüles zsidóra.

- Gyerünk, Gránátvirág! Csakugyan okosabb lett volna ide nem jönni - karolt a fiúba, és idegesen húzta magával a szent palota felé. Nem csupán az idegesítette, hogy a kereskedő felismerte a rangját. Észrevette, hogy Maxentius is ott van a tömegben, amely a fekete faunt hallgatja.

Pergett-forgott a kövön a vad tekintetű filozófus, és kinyújtott karjaival mind a négy világtáj felé fenyegetőzött.

- Jaj nektek, bíborban dőzsölők és pehelyvánkosok közt fetrengők! A messiás sokkal hamarabb eljön az ég felhőiben, mint ahogy ti gondoljátok! Kardot emel a jobb kezében, hogy lekaszáljon benneteket, mint a sátán vetését az ő szántóföldjén, és bal kezéből kiönti az ítélet csészéjét, hogy egy csecsszopó se maradjon belőletek, sötétség fiai és lányai!

Az utolsó oszloptól visszapillantva még látták, hogy sisakos rendőrök rohannak ki a praefectura palotájából, és korbáccsal verik szét maguk előtt a tömeget, utat nyitva a faunhoz. A nép ordítozva tombolta őket körül.

- Ne bántsátok az isten emberét! Éljen a messiás!

A faun nem túlságosan vonakodott a rendőrök kezére adni magát. Csöndesítette a népet, hogy ne féltsék, mert ha ő akarja, hetvenhét légió angyalt rendel ki megoltalmazására az isten. Ettől azonban még jobban nekilelkesedett a tömeg. Most már csak azért is a maga öklével akarta megvédeni a szent férfiút, akinek ilyen nagy befolyása van az istennél. Nagy verekedés támadt, háromszor is visszatépték a rendőrök kezéből az isten emberét, úgyhogy mire bevitték a praefecturára, és az irenarchos elé állították, orrán, száján csorgott a vér szegénynek.

- Hogy hívnak? - kérdezte tőle a rendőrfőnök.

- Ammoniusnak.

- Miféle vagy?

- Isten igéjének hirdetője.

Az irenarchos zavarban volt. Az ő zsebében is volt már egy kereszt, mert ő is hallott róla, hogy készül valami. A kötelességének eleget kellett tenni, de a jövőjét se akarta valami meggondolatlansággal eljátszani.

- Mit csináljak veled, jóember? - vakarta meg a tarkóját.

- Kísértess el Galerius caesarhoz - felelte nyugodtan a jóember.

- Úgy tudom, őszentsége ma reggel elhagyta Antiochiát.

- Nem, mert vár engem. Csak holnap hajnalban indul útnak.

- Legyen a te akaratod szerint.

Nagy megkönnyebbülés volt az irenarchosnak, mikor kis idő múlva jelentették neki az emberei, hogy a caesar csakugyan színe elé bocsáttatta Ammoniust, őket pedig elküldette.

Naplemente felé Ammonius már ott volt a Singon utcai gyülekezetben. Követelte a diaconusoktól, hogy vezessék Mnester püspök elé. A püspökhöz azonban nem volt könnyű bejutni. Az új megtérők annyi gondot adtak, hogy még a magábaszállás óráját is fel kellett áldoznia, amikor szívét föl szokta emelni az Istenhez. Most pedig még nagyobb szükségét érezte az égi kegyelemmel való találkozásnak, mint máskor. Megzavarta, majdnem megrémítette a nyáj váratlan megszaporodása. Félt, hogy az ördög konkolyt hint az Isten búzájába, és a tiszta bárányok közé becsempészi a maga fekete kosait.

- Engem az Úr küldött követül püspökötökhöz - mondta emelt hangon Ammonius, és megmutatta hátán a korbácsütések hegedő nyomait. - Hierocles, a kegyetlen egyiptomi helytartó mérette őrá azokat, amiért Alexandria piacán megjósolta a bálványok hamarosan bekövetkező ledőltét.

Antiochiában évtizedek óta senkit se üldöztek az igaz hitért. A diaconusok szinte irigyen illették ajkukkal az üdvösség zálogául szolgáló sebeket, és megilletődött szívvel mutattak utat Isten követének.

A püspök kevésbé volt megilletődve. Hallott a forumon történtekről, és szelíd feddéssel fogadta az összekarmolt képű hitszónokot.

- A mi istenünk nem kívánja azt, hogy a piacon ordítozzuk a nevét, mint egy eladó rabszolgáét. Magadnak köszönd, fiam, amit kaptál.

Ammonius a püspök előtt is leeresztette hátáról a ruhát.

- Ezeket is az istenért kaptam - mondta kérkedve.

A püspököt ez se indította meg.

- Lehet, hogy bűneidért fenyített meg. Mért nem viselünk mi ilyen sebeket?

- Azért, mert gyávák vagytok! - kapta el a düh Ammoniust. - Ti sötét zugokba bújtok el az Isten nevével, mintha lopnátok az üdvösséget. Isten bátorságot kíván az ő harcosaitól.

Látomásokról beszélt, amelyek tudtára adták, hogy elkövetkezett az idő teljessége. A bálványimádók meg vannak rémülve, fejvesztetten kapkodnak most már a kereszthez is, itt van a pillanat, amikor ki lehet vetni a poklot sarkaiból. El kell venni a bálványimádóktól templomaikat, arany és ezüst kincseiket, palotáikat és földjeiket, és nem hagyni meg nekik egyebet, mint ami megilleti őket: a sírást és fogak csikorgatását.

- Megkeveredett ember vagy te, barátom - nézett rá szánalommal a püspök. - Vajon nem a circumcelliók eretnek felekezetéhez tartozol-e te?

- Nikomédia püspöke küldött hozzád - felelte megsértődve a követ. - Azt hitte, nem tollseprű van kezedben, hanem az arkangyal tüzes kardja, mint az övében.

- Hoztál valami bizonyságlevelet testvérünktől?

Az egyház sok ezer püspöke Galliától Arábiáig állandó összeköttetésben volt egymással. De Nikomédia szentéletű püspöke, mióta szemei meggyöngültek, csak szóbeli üzeneteket küldött meghitt embereivel. Mnester biztosra vette, hogy a gyanús idegen hamis írással igazolja magát.

Ammonius azonban erszényt húzott ki a csuhája alól.

- Három arany solidus van benne, mert az istenben is három személy van. Tizenkét aureus, mert tizenketten vették körül a Mestert. Hetvenkét ezüst sestertius, mert hetvenkettőt avatott föl kézrátétellel a tizenkettő. Az antiochiai gyülekezet szegényeinek küldi ezt Nikomédia püspöke.

Mnester véteknek tartotta volna tovább kételkedni. Az ajándék nagysága meglepte ugyan, de a három solidusnak az a magyarázata, hogy az istenben is három személy van, a háromsághivő nikomédiai püspök mellett bizonyított. Mnester maga, aki a pogány filozófusok tanulmányozásán keresztül jutott el a kereszténységhez, nemcsak a szívével akart hivő lenni, hanem az értelmével is. Nem tagadta a harmadik személy létezését, de nem ismerte el egyenlő rangúnak az Atyával és Fiúval. Úgy találta, hogy a Világosító Lélek gyöngébb náluk, s a világ azért van sötétben, mert ő még csak azután lesz eljövendő. De nem lévén harcos természetű és vitatkozó elme, inkább csak magában töprengett, s mindössze néhány püspöktársával közölte kételyét. Közöttük volt Nikomédia püspöke is, aki szerette volna őt véleménye megváltoztatására bírni, s azért minden üzenetében célzást tett az egy isten három személyére.

Most már restellte Mnester, hogy bizalmatlankodott, s hibáját azzal tette jóvá, hogy fölkérte Ammoniust, kövesse őt a gyülekezetbe. Úgyis ősi szokás volt, még az apostoli időkből való, hogy idegenben járó testvérek ott is mindig felkeresték a gyülekezeteket, s kicserélték velük a vigasztalás igéit.

A templom, amelybe a püspök bevezette a vendégét, óriás terem volt, jóformán minden bútor nélkül, s így ezrével fértek benne a hivők, fedetlen fejű férfiak és elfátyolozott arcú nők. Szobrok, képek nem ékesítették, mint a bálványimádók templomait, virágot se volt szabad bevinni, mert az is emlékeztetett volna az isteneknek bemutatott virágáldozatokra, s ezért hiányzott az oltár is. Letakart, hosszú asztal kehellyel, szent könyvekkel, olaj- és krizma-tartó csészékkel, emlékeztetett az utolsó vacsora asztalára. Egyetlen szék volt mellette, minden kényelem nélkül való faszék a püspök számára, s alacsony emelvény, amelyre a szerpapok álltak fel, iratokat felolvasni, vagy a község vénei, ha intelmeket akartak intézni a hívekhez. Régebben a megszállottak is innen beszéltek, ha isteni sugallat ékesszólóvá tette ajkaikat, bár ezekben a nyugalmasabb időkben ez már ritkán történt meg, az isten inkább papjai útján jelentette ki akaratát. A misét rendesen maga a püspök mondta, ő szolgáltatta ki kenyér és bor színében az úrvacsorát is, s ő merítette vízbe a keresztelendőket a terem keleti sarkában a padlóba mélyesztett, háromlépcsőjű márványmedencében.

A teremben már rezgett a forró levegő, és szivárványgyűrű vette körül a falitartókban lobogó, nagy viaszgyertyákat, amikor a püspök belépett. Szokatlan izgalom fűtötte a lelkeket, és tette csillogóvá a szemeket. Ez más volt, mint az istennel való érintkezés mindennapos extázisa. A földi életben várható nagy változás láza feszítette meg az idegeket.

A püspök rövid imádság után, amelyben arra kérte az istent, hogy világítsa meg az elméket, bejelentette, hogy a nikomédiai atyafiak követe akarja üdvözölni a Krisztusban összegyülekezett antiochiai testvéreket. Nemcsak arra kérte őket, hogy hallgassák meg istenfélelemmel, hanem szokatlanul, keresztény nyugalomra is intette őket.

A figyelem biztosítva volt, mihelyst Ammonius föllépett az emelvényre. De az is mindjárt megtetszett, hogy ma nem lesz nyugalmas estéje a gyülekezetnek.

Sokan hallották már kint a forumon, s mindenfelé híre szaladt, hogy az Isten embere megjelent Antiochiában, megjövendölte a világ közel végét és a gazdagok elkárhozását. Zúgó moraj fogadta, amely azonban nemsokára a csalódás suttogásának adott helyet. Isten embere nemcsak a prófétákat idézte hibásan, hanem Krisztus szavait is. Mikor észrevette a hívek nyugtalankodását, hirtelen reszketni kezdett, a szeme fölakadt, a száját hangtalanul mozgatta, majd irtózatos üvöltésben tört ki, és lezuhant az emelvényről.

- Itt van-e Pantaleon, az orvos? - kiáltott a püspök. Azonban hangja gyönge volt, szájról szájra adták tovább a kérdést, úgyhogy idő tellett belé, míg a későn érkezett s a porticusban megrekedt orvos jelentkezett.

- Itt vagyok, azonnal megyek!

Addig is, míg az orvos utat bírt magának törni, a diaconusok meghintették szenteltvízzel a nyavalyatörött embert, amitől annak vonaglásai rögtön megszűntek. Mire Pantaleon odaért volna, akkorra már ő megint az emelvényen állt, és folytatta beszédét.

- Testvéreim - kezdte, s érezni lehetett, hogy még nem egészen ura fátyolozott hangjának -, most ti szemtanúi voltatok annak, hogy a Sátán mint akarta megakadályozni Isten legkisebb szolgáját kötelessége teljesítésében. Először, láttam, megrontotta a ti fületeket, hogy ne azt hallja, amit én mondok, s így kétséget támasszon bennetek.

Álmélkodó felkiáltások hallatszottak. Sokan hangosan beismerték, hogy ők is azok közé tartoznak, akik a Sátán incselkedése következtében rosszul hallottak. Ezek lelkükben és arcukban megvidámodtak azon, hogy Isten méltónak találta őket próbára tenni az ördög incselkedésével. Olyan nyilvánvaló kitüntetés ez, amilyen ritkán éri az embert. Szinte mámoros fölkiáltások biztatták az egyre jobban erőre kapó Ammoniust, hogy folytassa az ördög mesterkedésének leleplezését.

- Azután ellenem intézett orvtámadást a sötétség fejedelme. Megrázott, hogy megfélemlítsen, és megkötözte nyelvemet, hogy el ne mondjam nektek azt a látomást, amelyet a Sinai hegyén nyertem, amikor Isten parancsára elmenekültem a bálványimádó helytartó poroszlói elől.

Mindenfelől lángoló szemek és az álmélkodástól felnyílt ajkak fordultak Isten kiválasztott embere felé. Sokan hallották gyermekkorukban, hogy apáik és nagyapáik idejében, mikor az igaz hitet üldöző császárok kínozták a keresztényeket, majd minden embernek volt látomása. Ezt a békében élő nemzedéket már nem tartotta erre érdemesnek az Isten. Legtöbben először láttak olyan embert, akit látomásra méltatott a Krisztus.

A látomás tagadhatatlanul elég világos volt. A tízparancsolat hegyén alvónak Dániel próféta jelent meg, amint Baál templomában szurokpogácsával dögleszti meg a sárkányt. A látomásbeli sárkány azonban bíborba volt öltözve, és homlokán gyöngyös diadémot viselt. Aztán fölébredt, és kérte az Istent, világítsa meg, mit jelent ez a látomás. Erre új látomása támadt, de az már éberen. A bibliai gonosz fáraó jelent meg neki, amint bíbortakarós ágyában lángok közt feküdt, és elhamvadt egész palotájával együtt.

A hangja most már süvöltött, és mint a végzet nagy fekete madara csapongott a hivők feje fölött.

- Én mondom nektek, hogy mire a hold harmadszor megújul, nagy dolgok történnek a földön. Mint tűz a szalmát, megemészti Isten haragja azokat, akik ellene vannak. Pedig mindenki ellene van, aki nincs vele, és ő nemcsak ellenségeit teríti le, hanem a langyosakat is kiköpi szájából.

A fekete ember szavai befejezéseül keményen föllendített karjával mint fenyegető karddal mind a négy világtáj felé keresztet szabott a gyülekezetre. Mindenki megfélemülve hallgatott, maga a püspök is némán csukta le a szemét, mintha nem akarná látni az elkövetkezendőket. Pantaleon azonban megtörte a csöndet. Azzal kezdte, hogy az ördög gyakran ölti magára az angyalok alakját, és nyíltan megmondta, hogy a Sinai-hegyi látomást ördögi lesvetésnek tartja.

- A legnagyobb keresztény erény a türelmesség. Ha a Messiás békességben tűrte arculveretését, megköpdösését, megostorozását és fölfeszítését, mi igazán türelemmel elviselhetjük, hogy senki se bánt bennünket.

- Isten azt akarja - fejezte be szavait -, hogy vetése csöndben nőjön, és elborítsa az egész világot. Neki nincsenek látomásai, de azt hiszi, nemsokára olyan lélek fog újjászületni a kereszténység vizében, akit Krisztus anyja érdemesnek fog tartani a saját koronájára.

Mindenki tudta, hogy a császárné megtérésére céloz. Valakinek a száján felzendült egy himnusz az egyedülvaló Isten dicsőségére. Vele énekelte az egész gyülekezet. Senkinek se jutott eszébe, hogy a dallam ugyanaz, amelyen Jupitert tisztelte papjainak kórusa, s amelyre néha táncra perdült a nagyurak víziorgonás palotáinak tövében ácsorgó csőcselék. Az arcokat besugározta az elragadtatás szent derűje, a fölfelé szegezett, fénylő tekintetek előtt szétnyílt a mennyezet, kettéhasadt az ég kárpitja, látták a csillagok felett az Atyát, oldalán a Báránnyal s körülötte a szentek tündöklő, fehér tógás seregét.

Az ének megnyugtatta a lelkeket. Boldogan hallgatták meg Gorgonius kamarást, aki társa, Dorotheus nevében is beszélt. Nem kérkedésképpen, csak az igazság kedvéért mondta el, hogy Isten kegyelmének őket kettőjüket tetszett kiválasztani a várható nagy változás eszközéül, amelyről mindenki beszél. Elbeszélte, hogy az ő jelenlétük ijesztett rá a bálványokra, s ennek köszönhető, hogy most a császár összeszámláltatja a keresztényeket. Egy görbe hátú, kopasz ember - mindenki tudta róla, hogy Anthimius az, az apatéi presbiter, aki bátran megvallotta hitét a császár előtt, s ezért kegybe jutott nála - különösen meghatotta a gyülekezetet. Azt mondta, hogy Diocletianus nagyobb császár, mint bizonyos Trajanus nevezetű volt, aki arról nevezetes, hogy az ő uralkodása alatt volt Antiochia püspöke Ignác, az Isten nagy szentje.

- Ki vagy te, démon, aki törvényeinket áthágod, és másokat is arra csábítasz? - kérdezte Trajanus a szenttől.

- Senki se merje az Istenhordozót démonnak nevezni felelte a szent.

- Ki az az Istenhordozó?

- Aki Krisztust a szívében hordozza.

- És te olyan vagy?

- Igen, mert írva vagyon, hogy: én őbennök leszek, és ők énbennem.

Erre Trajanus megparancsolta, hogy Ignác Rómába hurcoltassék, és ott a nép gyönyörködtetésére vadállatok elé vettessék.

- És mégis tudva vagyon előttetek, testvérek - nézett körül a presbiter a gyülekezeten -, hogy Isten irgalma még ennek a vérontó császárnak is megkegyelmezett. Mert úgy mondják, hogy máskülönben jóravaló ember volt, és csak ezért az egy gonosz cselekedetéért került a pokolba. Később azonban egyik csodatevő nagy püspök arra kérte az Istent, hogy az ő kedvéért kegyelmezzen meg ennek a Trajanusnak, mert az építette föl az ő szülővárosát, amit a földindulás elpusztított. Mármost az Isten megtette azt, hogy angyalaival kiemeltette a császár holttestét a sírból, odavitette a püspökhöz, az megkeresztelte, s erre Trajanus lelke kiszabadult a pokolból. Ha ilyen irgalmat talált ez a hóhérszívű imperátor, akkor én hiszem, testvéreim, hogy ez a mi császárunk, aki majdnem keresztény már, még életében meg fogja látni az Isten országát.

Mindenki hajlandó lett volna ezt hinni, ha fel nem szólal Minervianus is, akinek nagy volt a tekintélye a gyülekezetben. Tudták róla, hogy meghitt szolgája a naissusi szent asszony fiának, Constantinus princepsnek, s a gyülekezet előkelői még többet is tudtak, vagy legalább suttogtak róla. Minervianus egy kicsit lehűtötte a lelkesedést azzal, hogy senki se tudja biztosan, mi célja van a keresztények összeírásának. A katonaságnál vannak olyanok, akik nem jót sejtenek. Akármi lesz, az bizonyos, hogy a Dominus igazságos ember. De nem minden uralkodó van jóindulattal a keresztényekhez, s félős, hogy ezek egyszer a maguk rossz útjára térítik a császárt is. Világért se szeretné, hogy az Isten a nagy uralkodót elszólítsa a birodalom éléről, és a Trajanus megüresedett helyére rendelje. De könyörögni kellene az Istennek, hogy valami jellel mutassa meg a hatalmát a császár előtt, és intse arra, hogy forduljon el a bálványoktól.

Az öreg katona beszédére sokan rábólintottak. De Mnesteren nem látszott, hogy egyetértene vele. Arra szólította föl a híveket, kérje ki-ki az Istent, hogy bölcsességével fordítson mindent jóra, és szentelje meg a békét az emberek között.

A gyülekezet megáldása után agapé következett, a testvérek egyszerű közös vacsorája, amelyen az élet apró-cseprő dolgait is megbeszélték. Keresték Ammoniust, akinek a püspök maga mellett jelölt ki helyet, de nem találták. Másnap se, harmadnap se jelentkezett. A hiszékenyebbek arra célozgattak, hogy Isten talán csak erre az alkalomra hozatta ide angyalaival Thebaiból, a remeték pusztájából, mert valóban azok közül valónak látszott. De lassanként fenyegető jóslataival együtt feledésbe ment. Annál inkább nem beszélt róla senki, mert a remélt változás se következett be. A keresztényeket belajstromozták ugyan, de se méltóságokat, se földeket nem osztogattak nekik. A régi keresztényeket ez nem rendítette meg hitükben, de a lágytojás-keresztények elmaradtak a gyülekezetből. Mnester sokat látta reggeli sétáján, hogy kis elhajított fakeresztek hevernek az út szélén, és úsznak az Orontész habjain. Ami útjába esett, fölszedte, és eldobóikért Istenhez bocsátott egy-egy fohászt.

A tél vége felé azonban a praefectus hívatta a püspököt. Azt kérdezte tőle, emlékszik-e arra a szőrös, fekete emberre, aki az udvar elköltözése előtt való nap olyan kavarodást csinált a forumon. A püspök emlékezett rá, de nem tudott róla semmit. Se azt, hogy ki volt, se azt, hogy hová lett. Arról természetesen hallgatott, hogy a nikomédiai püspök emberének mondta magát.

A praefectus nem mutatott bosszúságot. A császári udvarból keresték ugyan az illetőt, de azt nem tudatta a leirat, miért. Ebből gondolta, hogy nem lehet fontos a dolog.

Hanem pár hét múlva Nonnus látogatta meg a praefectust, most már mint főkamarás. A kereszt, ha nem mutogatta is, szerencsét hozott neki. Kinevezték az antiochiai szent palota főgondnokává, s ebben a magas méltóságban tette tiszteletét a praefectusnál. Ő aztán már többet tudott mondani a szőrös emberről. Mercurius isten papja volt valahol Júdeában, mégpedig nagyon hitbuzgó pap. Kicserélte a templom arany és ezüst szobrait és edényeit rézzel és ónnal. Igaz, hogy ilyesmit maga a halhatatlan isten is elkövetett már gyermekkorában, de azért, úgy látszik, papja csínyjét mégis rossznéven vette, mert nem védelmezte meg, mikor korbácsra ítélték. Úgy beszélik, hogy aztán mindenfelé csavargott, minden volt, s utoljára keresztény lett. Ebben a minőségben itt Antiochiában bujtogatott a császár és az istenek ellen.

- Ugyan mást is beszélnek, de jobb, ha az ember se hall, se lát - mondta Nonnus az udvari ember tapasztaltságával.

A praefectus is ezt tartotta. Egy szót se szólt róla, hogy a templomtolvajnak Galerius caesarral is lehetett valami összeköttetése. Csak ennyit jegyzett meg:

- Akkor mégse jár most valami jó világ a keresztényekre.

Nonnus legyintett.

- Majd jár még őrájuk rosszabb is. De nem is érdemelnek jót az istentelenek. Láttam én ezt előre.

- Én is mindig mondtam, hogy ezek a legveszedelmesebb ellenségei az emberi nemnek.

A két nagytekintetű férfi merőn nézte egymást. Mindkettő látta a másiknak a nyakában a keresztet, s örült neki, hogy épp ezért nem kell egymástól félteni a nyakukat.

Nagyon melegen búcsúzkodtak. Amint a praefectus magára maradt, bezárta az ajtaját, és mindent fölforgatott a szobában. Úgy rémlett ugyan neki, hogy régen tűzbe dobta a keresztet, de nem volt nyugta addig, míg meg nem győződött róla, hogy nincs sehol, tehát csakugyan elpusztította.

Nonnus már rég túlesett ezen a gondon. Hitt benne, hogy a kereszt hozta meg neki a szerencsét, de félt is tőle, hogy amennyi mindent hallott, bajba juttatja a kereszt. Kis vasládába zárva elásta a szent palota kertjében. Ki tudja, milyen idők jöhetnek még, mindig jó, ha az ember előrelátó.

Bionom, azoknál a különös ellentmondásoknál fogva, amelyek az istenek akaratából sokkal erősebben kapcsolják össze az emberi dolgokat, mint azok belső természete, ma reggel Nikomedész városából megérkeztem Antiochus városába. S most este itt ülök Mnesternek, a keresztények püspökének szobájában, amely sivárabb és ridegebb, mint egy régi stoicus cellája. Falainak minden ékessége egy nagy fekete fakereszt, a gyalázatos halál jelképe, amely borzongással tölti el a művelt embert. Már csak azért se tudok jövőt jósolni ennek a különben tiszteletre méltó vallásnak, amely mostanában sokat foglalkoztatta elmémet. Néha arra kell gondolnom, hogy ez lehetne az a vallás, amely az aranykort visszahozhatná a földre - talán emlékszel még rá, hogy mit mondtam erről abban a panegyrisben, amellyel császárunkat megérkezése estéjén fogadtam, s amellyel, úgy látszik, nagy sikert arattam, noha a chria szabályainak, erre mindig szégyenkezve gondolok, nem felelt meg egészen. Ez a vallás alkalmas lehetne arra, hogy örök életűvé tegye az imperium romanumot, ha több simulékonyság és kevesebb makacsság lenne benne. De attól tartok, hogy míg megveti a virágot, és gyűlöli a művészetek édes játékait, amelyeknek a mi isteneink annyit köszönhetnek, addig lehet, hogy szállni tud ismeretlen magasságokba, de a földön járni nem tud. Vértanúknak való hit ez, akik halhatatlanságra sóvárognak, de nem való a halandóknak, akik élni és örülni születtek e földre.

Ez a komor szoba az oka, Bionom, hogy ilyen gondolatokkal untatlak téged, aki úgyis sokat jársz a csillagok között, s azért nem fogod fölöttébb érdekeseknek találni az én töprengéseimet. Szerencse, hogy az ablak nyitva van, s hogy a lovas Hippotadész fia, Aeolus, a szelek sáfárja még nem keresztény. Gyermekei szerteröpködnek Antiochia kertjei fölött, s még a szomorúságnak ezt a kamráját is megtöltik a korai ibolyák és jácintok illatával. Vajon téged, öreg könyvmolyom, csiklandoznak-e ebben az órában az alexandriai zephirek? Fáradt inaid érzik-e a tavaszt, s kivisznek-e a kikötősorra? Megpezsdül-e a vén csontjaidban az alvadt velő, ha eszedbe jut kamaszkorunk, amikor a forró-hideg rázott bennünket, ha ránk mosolyogva elsuhant mellettünk egy-egy virágszagú nimfa? Átlátszó selyemben mutogatta magát a nimfa, és piros cipője keskeny, magas sarka ezt a két szót nyomta az iszapba: Kövess engem!

Csóválod a fejedet, öreg Bionom, és azt kérded magadban, a párkák vagy a gráciák vették-e el az eszét a vén rhetornak? Ne félts, barátom. Nem tagadom, egy pillanatra megszédített a múlt illata, amint felém csapott életem kiszáradt üvegéből. Talán ez elől a nyugtalanító, fekete kereszt elől is menekültem egy kicsit a tavasz saroglyájába kapaszkodva. De azért, sajnos, tudom én, mi nem illik a magunk korú ember elüszkösödött májához, és mi illik a császár barátjához.

Mert tudd meg, nyugdíjba küldött matematikus, hogy most én vagyok a császárnak az, ami ezelőtt te voltál. Arra méltatott engem, hogy velem írassa meg az utókor számára az ő viselt dolgait, nem mintha dicsekedni akarna velük, hanem, mint mondja, inkább azért, hogy akire ő fogja hagyni a bíbort, az helyrehozhassa, amit ő vétett, és próbálhassa, amit elmulasztott. Nem nehéz föladat az enyém, barátom, mert könnyű Klio vésőjével bánni, mikor olyan nagy ember neve áll a tábla homlokán, mint a mi császárunké, és nekem gyönyörűségessé is teszi az, hogy ezt a nagyságot ilyen közelről láthatom. Mondhatom neked, hogyha császár nem volna, megérdemelné, hogy rhetor legyen. Mert ha nagyon műveltnek nem mondhatni is, s a szavak művészetében nemcsak hogy nem gyakorlott, de fogékonysága sincs hozzá, megvan benne az isteni értelemnek az a száraz fénye, amelyet Pallasz Athéné legritkábban osztogat a halandóknak. Nem is gondolnád, hogy ez az öreg bagoly, aki oly keveset röpköd az ember-erdőben - az istenek óvjanak meg a felségsértésnek még a látszatától is, ő maga hasonlította magát a sisakos istennő szent madarához - a világ legmagasabb fájának ormáról milyen éles szemmel látja, s milyen részvéttel szemléli a nyomorult halandók dolgait. Ő maga, aki egy félig barbár provincia tiszta erkölcseiben nőtt fel, rendíthetetlen tisztelője az isteneknek, de nyugtalankodva látja, hogy az emberek közt inkább a félelem, mint a jámborság tartja fenn a halhatatlanok iránt való tiszteletet. S mivel az ő véleménye szerint, amely az enyém is, az emberiség sorsa az istenek térdein nyugszik, azt parancsolta nekem, forogjak sokat az emberek között, és tegyen neki jelentést arról, mely istenek azok, akik iránt legnagyobb bizalommal vannak a halandók. Szóval afféle curiosusszá tett engem az isteni dolgokban, s azt hiszem, nem puszta kíváncsiságból, mert az ő személyétől semmi sem áll távolabb, mint a céltalan kíváncsiság léhasága. Gondolom, ahogy egy élet munkájával helyreállította a fúriák által szétszaggatott birodalomban a rendet, hátralevő éveit arra szánta, hogy az istenek kissé összekeveredett és szétszakadozott légióiban is helyreállítsa a fegyelmet.

Fájdalom, ebben én alig tudok neki segítségére lenni. Tapasztalataim, amelyeket arányosan szereztem azok között, akiket Jupiter az élet napos oldalára teremtett s azok között, akiket örökös árnyékra kárhoztatott az ő kiszámíthatatlan személye, olyanok, hogy magamnak is alig merek róluk számot adni. Mindenki szeretne itt hinni, de senki se tudja többé, miben higgyen. Az istenek úgy alkották meg a halandókat, hogy sóvárogjanak egy olyan igazság után, amely nem tőlük függ, hanem amelytől ők függnek, s ez az igazság bizonyára megvolt valamikor, s kell hogy meglegyen ma is, mert másképp nem állhatna fönn a világ, de elhomályosodott, s csak sötétben tapogatózunk utána. Hiába hullámzik az élet a forumokon, hasztalan ülünk fényes palotáinkban az örömek terített asztalához, amikor négyszemközt maradunk magunkkal, érezzük, hogy minden ember külön-külön bolyong a részvétlen csillagok alatt, nincs, aki a lélek meztelenségét betakarja, és didergését felmelegítse. Mit gondolsz, Bionom, így volt ez mindig, vagy valamikor közelebb voltak a csillagok a földhöz, és csakugyan leléptek róluk az istenek a halandók közé? Az istenek vertek meg bennünket vaksággal valamiért, hogy ne lássuk többé őket, vagy most nyiladozik a szemünk, és azt látta meg először, hogy a semmi feketéllik előttünk? Én csak tovább adom neked a kérdést, amelyet sokan intéznek hozzám iskolám növendékei, csüggedt fejű fiatalok, akik nem olyanok, mint mi voltunk, nem futnak piros cipők után, utálják a gladiátor-játékokat, és az élet értelmét keresik. Nem tudtam nekik mást válaszolni, mint azt, hogy ők még boldogok, mert remélhetik, hogy megnyílik az ég, s csüggedt fiatalokból lehetnek derűs öregek. Nekünk azonban már reménytelenül kell leszállnunk az alvilágba, folytatni azt az árnyékéletet, amely öreg napjainkra idefönt részünkké lett.

Megvallhatom neked, Bionom - valószínűleg magad is észrevetted már abból, amit eddig írtam -, hogy az istenkeresés közben előlem is tünedezni kezdenek az istenek. Régebben, emlékezel, dühített, hogy tanulatlan emberek, akik testük ápolására se fordítanak elég gondot, elméjük fárasztása nélkül jutottak isten birtokába, amint ők állították. Nos, azt kezdem hinni, nekik van igazuk. Néha megcsillan előttem a fény, amelyet már Mnester is mutogatott nekem mint örök világosságot. A keresztények istenét értem, akiről itt is sokat vitatkoztunk Pantaleonnal, az orvossal meg az idevaló püspökkel. Azonban nem tudtak meggyőzni, mert mint levelem elején is mondtam már, a szomorúság és lemondás nem lehet istene olyan embereknek, akik életre vannak teremtve.

Szeretném ismerni a te véleményedet is, Bion, bár tudom, hogy te hitetlennek hiszed magadat, és nemcsak az isteneket kerülöd, hanem a róluk való beszélgetést is. Ezért veszem biztosra, hogy akaratodon vagy talán tudtodon kívül is magadban hordod az isteneket. Remélem, nem fogod őket előlem rejtegetni, ha megint együtt kóborlunk fiatalságunk városának utcáin, vagy együtt idézzük Platón és Arisztotelész szellemét a könyvtár boltívei alatt. Mert bizonyára tudod már, hogy a császár hajója hamarosan megindul Alexandria felé, s természetesen követi az udvar is. Nem tudom, tájékozódva vagy-e a császár elhatározásának okairól. Én se tudok mindent, de amit mondhatok, azt hitelesnek veheted.

Újév körül váratlanul megérkezett Galerius caesar. Nem csinált belőle titkot, hogy tettre akarja bírni a császárt a keresztények ellen, akik az összeírás szerint körülbelül egy huszadát teszik a birodalom lakosságának. A caesar - talán nem is alap nélkül - azt vitatta, hogy nem szabad a birodalomban ennyi ellenséget megtűrni, akik a többségről nyíltan azt hirdetik, hogy örök kárhozat vár rá a császárral együtt. A császár álláspontja az volt, megfelelően az ő mindenkor tapasztalt bölcsességének, hogy a lakosság huszadrésze olyan tekintélyes kisebbség, amelyet nem lehet hóhérkézre adni, hanem módot kell találni a békés megegyezésre. Abban nem volt semmi meglepő, hogy a Domina augusta a császár pártjára állt. Mint tudod, ő már Antiochiában is húzott a keresztényekhez, s azt rebesgetik, hogy itt a keresztséget is felvette, de a vak püspök nem tudta, hogy őt kereszteli meg. Annál feltűnőbb volt azonban, hogy Valeria, akiről azt beszélték, eddig nem is élt házaséletet az urával, most neki adott igazat, s emiatt a császárné nem is engedte többet maga elé. Pantaleonnak mint orvosnak az a véleménye, hogy Valeria azért gyűlölte úgy az urát, mert nagyon szerette. Ő adta neki azt a tanácsot, hogy mutassa is ki a szeretetét, bár azt igazán nem gondolta volna, hogy a szeretet a keresztény vér szomjazásában is az ura mellé fogja állítani. Mások úgy magyarázták a dolgot, hogy a caesar egyszerűen megverte szemmel a feleségét, úgyhogy annak minden akarata semmivé vált vele szemben. Ki tudhatna ott igazságot tenni, Bionom, ahol asszony van a dologban, különösen olyan asszony, akinek ágyához oly sok év után se állt oda Prema istennő?

Pantaleon mindenesetre azzal biztatta magát is, a császárnét is, hogy az ő istenük mindent jóra tud fordítani. Azonban más történt. Annak a napnak az éjszakáján, amelyen Galeriusnak be kellett látnia, hogy tökéletesen kudarcot vallott, kigyulladt a császár hálószobája. A császárt csak az mentette meg, hogy zivataros éjszaka volt - a hosszú őszt nagyon enyhe tél követte mifelénk -, s mivel tudta, hogy a császárné fél a mennydörgéstől, átment hozzá, hogy vele legyen, míg a vihar elvonul. A kubikulárius, aki elszunnyadt az ajtóban, egy Gorgonius nevű kamarás, a nagy füstre ébredt föl, de az udvarmester nélkül nem mert benyitni a hálószobába, mire pedig az előkerült, akkorra már Valeria elnyomta a tüzet. Mint mondta, nyugtalan álma volt, fölébredt, az ablakra nézett, s meglátta a lángot az apja hálószobájában. Hogy a tűz hogy keletkezett, azt nem tudták megállapítani. Galerius azt mondta, biztosra veszi, hogy a keresztények akarták tűzhalállal elpusztítani Urunkat, azonban Tages mást olvasott ki az isteneknek bemutatott hálaáldozati állatok beleiből. Villám sújtott a szent hálószobába, amivel azonban az istenek, akiknek akarata eltávolította onnan a császárt, nem büntetni, csak figyelmeztetni akartak. Hogy mire, azt nem tudta megmondani a főpap, de úgy gondolta, valami leselkedő veszélyre. Galerius újra a keresztények bűnösségét hangoztatta a császár előtt, s emlékeztette rá Urunkat, hogy ő ezt előre megmondta neki. S mivel, mint mondta, ő nem akar a nikomédiai palotában megégni, másnap el is utazott Valeriával együtt. A Domina nobilissima térden állva könyörgött a császárné ajtajában, hogy engedje be búcsúzásra - Pantaleontól tudom ezt, aki az önkívületbe esett császárnét akkor térítette magához -, de amint az augusta meghallotta lánya hangját, újra elájult. Valeriának úgy kellett anyját elhagynia, hogy nem is láthatta.

Különös dolgok ezek, Bionom, de még különösebbeket is fogsz hallani, ha nem unod még fecsegésemet. A császár gondolkodóba esett, börtönbe vettette Gorgoniust, sőt kínpadra is vonatta, ami nagyon elkeserítette a keresztény gyülekezetet. A templomban, a szent palota közelében a hivők éjjel-nappal imádkoztak boldogtalan testvérükért, s kérték az istent, hogy adjon neki erőt a kínzások elviselésére. S úgy látszik, istenük meghallgatta őket, mert a kamarás nem emberi állhatatossággal viselte el a minden harmadnap újra kezdett kínzásokat három héten keresztül. Ekkor azonban az történt, hogy újra tűz támadt a szent hálószobában, pedig most a császár is bent aludt. Már lánggal égtek az ágy függönyei, amikor a császár titkára, a te Quintiporod berohant. Derék fiú ez, Bionom, nem hiába a te nevelésed, sokat beszélgetek vele, ő is azok közé a mulatságkerülő fiatalok közé tartozik, akikről föntebb szóltam. Lélekjelenléte olyan szerencsétlenségtől mentette meg a római birodalmat, amire gondolni is borzalom. Ő maga megpörkölődött ugyan egy kicsit, de a császárt úgy kiragadta a lángok közül, mint Aeneas ősünk Anchises atyát. Elgondolhatod, mekkora volt a riadalom és fejvesztettség. Legnyugodtabb még a császár volt, aki először is a soros kubikulariust kereste. A kubikularius véletlenül megint keresztény kamarás volt, Dorotheus nevű, aki kínoztatás nélkül is bevallotta, hogy csakugyan hibát követett el. Olvasmányába volt merülve, amikor csoszogást hallott. Fölnézett, s egy köpönyeges, csuklyás alakot látott az ajtó felé sompolyogni. Tartásáról azt hiszi, vallotta, hogy katona volt. Rákiáltott, a katona megfordult, s ő azzal követte el a hibát, hogy nem az őrségért kiáltott, hanem maga futott utána, azonban a folyosók útvesztőjében elvesztette szem elől. Úgy látszik, kelleténél tovább kereste, s mire visszatért, már megtörtént a szerencsétlenség. Ennél többet azonban nem vallott a kínpadon sem, ahol most már ketten szenvedtek Gorgoniusszal. Nemsokára melléjük került egy Minervianus nevű altiszt is, akit többen láttak azon az éjszakán a palotában. Nem is tagadta, hogy ott járt, de hogy mi céllal, azt nem vallotta ki. Megmondta azt is, hogy semmi kínzással nem vehetnek rajta erőt, mert ő keresztény, s csak istenének és püspökének tartozik számadással. Erre befogták a püspököt is, de belőle sem tudtak kivenni semmit, bár se kora, se tiszteletreméltósága nem mentette meg a tortúrától. Az én meggyőződésem szerint ez a szegény világtalan ember, aki már semmit se látott a földi dolgokból, valóban nem tudott semmit a gonosztettről. S mivel a kegyes férfiú iránt őszinte tiszteletet éreztem, kötelességemnek tartottam véleményemet a császárnak is megmondani. A császár azonban, nem indulatosan, de teljes határozottsággal azt válaszolta:

- Rhetor, ez nem érzés dolga, hanem államügy, amely egyedül a császárra tartozik. Itt nem keresztényekről van szó, hanem gonosztevőkről.

Gondolhatod, hogy ezek után inkább a nyelvemet haraptam volna le, semhogy tovább prókátorkodjam olyan ügy védelmében, amelyet magam is a leggyűlöletesebbnek tartok és olyan emberekért, akikhez végre semmi közöm nincs. A császár különben elég mérsékletet tanúsított. Lefejeztette ugyan mind a négy gyanúbavettet, de bűnükért nem tette felelőssé a többi keresztényeket. Már kezdtünk a dolog felett napirendre térni, amikor Galerius megérkezett Pannoniából, ahol éppen a Peiso-tó lecsapolását kezdette meg. A történtekről természetesen külön futár értesítette az uralkodókat, azzal az utasítással, hogy a maguk országaiban ők is nyomozzanak az összeesküvés szálai után. A caesarnak, úgy látszik, szerencséje volt, mert gyors felvilágosítással tudott szolgálni a császárnak. Ő, mint mondta, már előbb hallott ezekről a dolgokról egy Ammonius nevű paptól, azonban nem akart áskálódónak látszani urunk előtt, akit nem tudott meggyőzni arról, hogy a keresztények ellenségei a birodalomnak. Most már azonban nyíltan mer beszélni, úgymond, s megnevezte Pantaleont, az orvost, aki tudomása szerint mindenbe be volt avatva. Urunk, aki igen megkedvelte az orvost, mióta feleségét meggyógyította, meghökkent, s maga hallgatta ki Pantaleont, aki őszinte vallomásával tisztázta magát. Elmondta, hogy az antiochiai gyülekezetet csakugyan fel akarta izgatni valami őrült vagy csaló, de a testvéreket nem tudta eltántorítani a császártól, akit ők mindnyájan Isten rendeléséből való kegyes uruknak ismernek. A császár hitelt adott az orvos szavainak, mégis Galerius tanácsára szükségesnek látta elrendelni a nikomédiai keresztény templom lerombolását a rossz-szándékú emberek megfélemlítésére. A joviusok betörték a templom ajtaját, ami olajat, bort és kenyeret találtak a szegények táplálására, azt elharácsolták, s a szent könyveket elégették. Erre ugyan nem volt parancsuk, de tudod, Bionom, hogy a katonák hogy szoktak bánni a könyvekkel. A keresztények ezt fájlalták a legjobban, s mivel a templom lerombolása a Terminaliák ünnepén történt, arra magyarázták, hogy a császár ezzel határt akar szabni a kereszténység terjedésének. Tudod, Bionom, hogy a tömeg akármelyik istent vallja urának, elbolondítható és meggondolatlan. Reggelre három köztéren is ledöntötték urunk szobrát, egy negyedikbe pedig mocskos káromlást véstek, amelyben a császár anyját is megsértették. Másnap az egész város forrongott, véres bosszút követelt az istentelenek ellen, a császár azonban még a bűnösök vérét se kívánta. Ellenben edictumot függesztett ki, amelyben megtiltotta, hogy a keresztények istenük tiszteletére összegyűlhessenek, és az egész birodalomban elrendelte templomaik bezárását. Azt hiszem, ezzel be is érte volna, ha tovább nem ingerlik. A magam szemével láttam, amint egy inkább buzgó, mint okos keresztény botjával szétverte a hirdetőtáblát, és azt kiáltotta:

- Az ártatlan keresztényekkel jobban el tudtok bánni, mint a gótokkal és sauromatákkal!

Mindjárt tudtam, hogy ebből nagy baj lesz. Nem arra gondolok, hogy a botor embert, aki különben gazdag polgár volt, a sátorkészítő céh feje, másnap megégettette a császár, akit nemcsak az állami tekintély érdeke, hanem a közhangulat is kényszerített erre. Egy ember élete nem számít akkor, amikor a világ rendjének megvédéséről van szó. Sokkal nagyobb veszedelemnek ítéltem, hogy másnap új edictum jelent meg, amely a templomok lerombolását, a szent iratok elkobzását s a pásztoroknak, a püspököknek és papoknak tömlöcbe vetését parancsolta meg, hogy a vezető nélkül maradt nyájak elszéledjenek. Talán emlékszel rá, hogy Manes követőinek kiirtása is így kezdődött. Krisztus követői ugyan többen vannak, de ez csak azt jelenti, hogy sokkal több vér fog elfolyni. Kár pedig ezért a vallásért, amely ha világi okossággal övezi magát körül, talán nagy jövőre lett volna hivatott.

Érzi ezt urunk is, akit ezek az események levertek, töprengővé és szomorúvá tettek. Ezért határozta el, hogy elhagyja ezt a várost, melyet annyi szeretettel épített naggyá, és egy időre Alexandriába teszi át székhelyét. Csak azt várjuk meg, míg a te Quintiporod felépül égési sebeiből, amelyek Pantaleon szerint inkább fájdalmasak, mint veszélyesek. Urunk nagy szívére vall, hogy mindennap ő maga is megjelenik a fiú betegágyánál, akit különben az ápolónőknek egész csoportja vesz körül. Maga az ifjú nobilissima, Titanilla is sűrűn felkeresi ifjú barátunkat, akire, hogy nagy jövő vár, mint a császár életének megmentőjére, mindenki biztosra veszi.

Gyertyáim majdnem megemésztették már magukat, s nincs időm utánanézni, írtam-e már, hogy magam is életmentésben járok itt. Házigazdámat, Mnester püspököt akarom megmenteni a tömlöctől, amely e gyenge és beteges öregnek halálát jelentené. Most még vonakodik az üldözés elől kitérni, de talán rá tudom venni, hogy mint rabszolgám kísérjen el Alexandriába, ott legbiztosabb helyen lesz, a császár udvarában senki se fog püspököt keresni. A dolog nem egészen veszélytelen rám nézve se, s Te talán csodálkozni fogsz rajta, hogy mért veszek magamra ennyi kockázatot egy istentelenért, akivel annyi keserű vitám volt. Az egyik ok éppen az, hogy régi vitatkozó társamat nem akarom elveszíteni, mert teveled, öreg matematikus, nem lehet veszekedni. De nemcsak a természetemnek engedek, hanem a lelkiismeretemnek is. Amint botorság volna azt állítani, hogy a fekete szemű emberek - én is az vagyok - mind rosszak, és a kék szeműek mind jók, úgy nem lehet különbséget tenni az emberek közt a hitük színe szerint se. Jó volna, ha lehetne, mert akkor könnyebb volna igazságot tenni, de maguk az istenek is igazságtalanok volnának, ha hitük szerint különböztetnék meg a halandókat. Jók, rosszak össze vannak keveredve egymással, s én majdnem annyi derék fiút ismerek az istentelenek között, mint amennyi istentelent azok közt, akik velem egy oltárnál áldoznak. S mivel ezt az istentelen Mnestert testvéremül szeretem, kötelességemnek érzem megmenteni.

Addig is, míg megölelhetjük egymást, élj boldogul, Bionom!

Quintipor tenyerébe hajtott állal üldögélt abban a kis fülkében, amelyet Heptaglossus, az alexandriai könyvtár igazgatója bocsátott rendelkezésére Bionnak a nagy olvasóterem mellett, ahol tudós rabszolgák ásítozó hada várakozott a látogatókra. A matematikus penészes tekercsei az asztal alatt hevertek, a magister azokat a pergameneket teregette maga elé, amelyeken a gadarai Meleagrosz gyűjtötte össze a régi görög költők szerelmi epigrammáit. Stephanosnak, vagyis Koszorúnak nevezte művét, amelyből csakugyan mezők és kertek illata áradt. A szívek rég elporladtak, amelyekből ezek a finom és kecses virágok hajtottak, de az élő szívek mindig úgy érezhették, hogy az ő vérük élteti ezeket a harmativó nárciszokat, ezeket a mézcsorgató kökörcsineket, ezeket a mámort lehelő rózsákat.

A mámor még idegen volt a magisternek. Nemrégiben talán éppen ezért a gyerek éretlen mohóságával kapott volna azokon a verseken, amelyekben Erosz pajkos mosollyal emeli fel a fátyolt a tengerhabból született istennő édes titkairól. Most öntudatlan szeméremmel göngyölte vissza azokat a pergamentekercseket, amelyekre míniummal írta a sistergő szavakat a nyilván elragadtatott másoló. Ellenben sokáig nem tudta letenni kezéből a messenai Alkaiosz dactylusait.

Azzal már rég tisztában volt, hogy szereti a nobilissimát, de valahogy másképp, mint az athénéi meg a korinthoszi lányokat. Azokkal ha együtt volt, kacagott, futkározott, s fiúk szokása szerint bánt velük. De sohase jutott eszébe, ha nem látta őket, legföljebb az álmát zavarták meg, és akkor Bionnal nevetett rajtuk. A nobilissimát minden eszébe juttatta. Ha a holdra nézett, kinyújtott karjait és vérehagyott arcát látta maga előtt, napsütésben az ő aranyfényét érezte. Nemcsak a pálmák, a sirályok, a gyöngyházszínű tenger megborzongásai voltak az ő követei, amelyek mind mintha rokonai lettek volna, a rút dolgok is rá emlékeztették. Az antiochiai tüzet ugyan rég kiheverte, de a hosszú fekvésbe belesápadt, ami annál feltűnőbb volt, mert homlokán rózsaszínben feszült az új bőr. A császár mindennapos sétákat parancsolt rá, s ő keresztül-kasul bolyongta az óriás várost. Ha a gyárnegyed sikátoraiban pocsolyákat vagy szemétkupacokat kellett kerülgetnie, az jutott eszébe, milyen óvatosan és kecsesen tipegne ő itt apró saruiban. Piszkos kis gyerekek kergetőztek a házak előtt, nyakukban bronz-csörgővel, ami elijesztette a rájuk leselkedő gonosz démonokat, és egyben mindig tudatta az anyákkal, hogy kicsinyeik merre járnak: az ő fülébe a nobilissima kösöntyűi muzsikáltak. A hatkilométeres drómoszon, az oszlopsorokkal beszegett főutcán nemcsak görögök és egyiptomiak, hanem etiópok és arabok, líbiaiak és szkíthák, perzsák és hinduk is barangoltak, s köztük a birodalom minden fajtájának szabados viseletű asszonyai. Alexandriában mindent eladásra kínáltak, és mindenre akadt vevő. Quintipor egy nőt se látott egészben, de mindannyiban talált valamit, amiben nem vetekedhetett a nobilissimával. Egy numidiai pirosra festett struccokat terelgetett maga előtt, s ő hallotta, amint a nobilissima csodálkozó kislány módjára csapta össze a kezeit. S mikor egy illetlenkedő pávián acsargott rá, melyet láncon vezetett egy óriás núbiai mint kisebb testvérét, akkor hallotta nyelve hegyét kidugva kacagni a nobilissimát, s neki magának is nevetésre szaladt a szája.

Igen, a magister sokat gondolt mosolyogva a caesar lányára, de ha együtt volt vele, nehezen indult meg a szava, és mindig idő kellett neki, míg össze tudta szedni magát. Nem félénkség volt ez, mint kezdetben, valami más elfogódottság, amelytől nemcsak hogy szabadulni nem tudott, hanem annál elhatalmasodottabbnak érezte, mentől többször volt együtt a lánnyal. A nobilissima, aki már az első találkozásukkor pajtásságot fogadott neki, amivel akkor meg is riasztotta egy kicsit, megtartotta, amit ígért. Még a császárnénak is tudott hízelegni, hogy közeléből egy-egy mosolygást vethessen neki - ebből nem is csinált titkot a fiú előtt, s Quintipor maga is észrevette. Mikor égési sebeivel ágyba fektették, órákig elfecsegett nála kedves szeleburdisággal az udvari emberekről, a princepsekről, a katonai táborokban töltött gyermekkoráról, Romula nagyanyjáról és az öreg Trulláról. Mindig jólelkűen és mindig csúfolódva egy kicsit, és néha egészen közel hajolva az arcához, ha párnát igazított a feje alatt. Nem, Quintipor igazán nem félt már a vad nobilissimától, csak mindig úgy érezte, hogy sírhatnékja van valamiért, s legfeljebb akkor szorult el a szíve, ha úgy érezte, hogy nem sikerül lenyelni könnyeit. Nem szeretett volna nevetségessé válni, de igazán nem mondhatta volna meg, mi leli, hiszen maga se tudta. Szerencsére a lány nem vett észre semmit. Csacsogott, nevetett, tréfázott, vele még többet és még kedvesebben, mint mással. Mert hiába mondta magát vad nobilissimának, Quintipor arra már rájött, hogy szeretetreméltóság volt a természete. S mert önmagáért volt szeretetre méltó, válogatás nélkül mindenkihez az volt. A princepsekhez, a rabszolgákhoz, az úton a hajóskapitányhoz s itt Alexandriában az öreg Bionhoz és Lactantiushoz.

- Tűzbe tudna az ember érte ugrani - lelkesedett Lactantius, mikor a nobilissima egyszer azt mondta neki, hogy ha fiú volna, mindig a lábánál ülne, úgy lesné szájáról a szót.

- Tűzbe - bólintott Bion helybenhagyóan. - Mégpedig hűtőzni.

Noha Quintipor tudta, hogy Bion ezt csak tréfából mondja, mégis elismerést érzett benne, és örült neki, hogy a matematikus nem úgy beszél, mint Antiochiában. De ezzel egyszerre kedvetlenséget is érzett az öregek lelkesedése miatt. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy legyen valaki a világon, aki térdre ne boruljon a nobilissima előtt, s ha tudott volna olyant, azt éppen úgy meggyűlölte volna, mint azt, aki csakugyan térdre borult.

Maxentius, Varanes, akikkel látta. Egy illíriai centurio, aki lovagolni tanította, s meg akarta szöktetni már tizenhárom éves korában. A lány maga beszélte ezt, mosolyogva, de gyanúsan fénylő szemmel. Galerius egyszer észrevette, hogy a centurio, mikor tenyerét tartotta kengyelül a lóra szálló lány elé, ujjaival szorosabban fogta a lábát, mint szabad lett volna. Keresztre feszíttette a vakmerőt. Másokat is említett, akikkel barátságban volt. Egy flament, aki tábori papja volt az apjának, s őt, aki csak görögül tudott, megtanította latinra. Szép és okos volt, mint Apolló, most az augustalisok feje Rómában. A szobrászt is kedvelte, aki Atlantának akarta megmintázni, de kicsinylette a keblét, és nem találta elég izmosnak a vállát, azért csak Hébét faragott róla. A szobor Galerius sirmiumi palotájában van, a szobrásztól azután kapott még egy-két levelet, de már rég nem tud róla. Sajnálná, ha már nem élne. Már deresedő ember volt, de mindig jókedvű és asszonyok nyelvén tudó és elmésen hazug, mert ion ember volt, és sokfelé megfordult a világban.

Ennyi mindent elmondott a nobilissima magáról, és az most mind benne kavargott a fiú szívében, ahogy a messenai költő verse megakasztotta. Gyűlölöm én Éroszt... Nem, ő nem a nyilas gyermeket gyűlölte, akinek vashegyű vesszeje nemcsak beletalált, hanem bele is tört a szívébe. Fájt, fájt, de ebben a korban a fájdalom édesebb a szívnek, mint az öröm. Quintipor azt gyűlölte volna, aki a nyilat kihúzza a szívéből. Ezért kellett titkát elrejteni Bion előtt, Lactantius előtt, az egész világ előtt, s maga előtt a nobilissima előtt. Mindenki arról akarta volna meggyőzni, hogy ködképet ölel, mint Ixión, s ha nem akar annak tüzes kerekére jutni, ne a csillagok közt kereskedjen, hanem a kikötősoron. A nobilissima is azt mondta volna? Quintipor még gondolatban se jutott el soha odáig, hogy talán a nobilissima is szereti őt, s hogy azt meg is lehetne kérdezni tőle. Ixión nem azzal vétkezett, hogy beleszeretett az Olümposz királynőjébe, hanem azzal, hogy ezt nem titkolta el előle.

Tovább nyitogatta a tekercseket. A számoszi Aszklépiadész került a kezébe.

Csak te szeress... Összefacsarodott a szíve. Ki lehetett a számoszi Aszklépiadész szép nevetésű babája? Annak is olyan szeme volt, amelyiken csak kifelé lehetett látni, de befelé nem? Az is nevetett mindenkire, hogy senkié se kelljen lenni? Számoszi Aszklépiadész szívéből is úgy áradt az erekbe a keserűség, mint a mirhába mártott szivacsból, mikor ezeket a disztichonokat írta?

Félretolta a tekercseket, és a nílusi nádból metszett tollal szíveket rajzolgatott az asztalon talált papirus-lapra. Sok-sok szívet rajzolt már, az egész asztalkát be lehetett volna velük teríteni, mikor észrevette, hogy a calamus nincs is bemártva. Előkereste a bronz atramentumot, fölkavarta benne a fekete szépianedvet, és most már csakugyan látható betűket írt, keze mozgásához lábafejével vervén az ütemet.

Úgy belemerült az írásba, hogy nem hallotta meg a selyemsuhogást. Csak akkor rezzent össze, mikor a lány virágszagú keze hátulról befogta a szemét.

- Most találd ki, magister, melyik Khárisz fogta be a szemed a három közül.

Kigyulladt arccal ugrott föl.

- Bocsáss meg, nobilissima.

- Nem bocsátok meg, Quintipor. Mért nem felelted azt, hogy mind a három Khárisz egyszerre? Jaj, ez a kisfiú annál többet felejt, mentől nagyobb lesz. Mutasd a homlokod? Ó, most te jobban ki vagy festve, mint én. Fáj?

Quintipor úgy érezte, meg kell halni a gyönyörűségtől, ahogy a karcsú ujjak végigfutottak a kegyetlenül feszülő bőrön. Odaadta volna érte az életét, ha a szája is megégett volna.

- Most nem fáj.

- Remélem is - mondta a lány, s egy pillanatra egész tenyerét ráfektette az égő homlokra. - Mit dolgoztál? Rosszkedvű még a császár? Igaz, hogy valahol Szíriában katonai lázadás volt? Tudod, hogy egy hónapja itt vagyunk már, és azóta csak kétszer láttalak? Csak nem választottál magadnak új pajtást? Felelj már, Quintipor!

Már nem Gránátvirág! Quintipor láza hirtelen elmúlt. Rátalált a józan hangra.

- Melyik kérdésedre parancsolsz előbb feleletet a sok közül, nobilissima?

A lány elnevette magát.

- Már megint szeleskedtem, ugye, bölcs magister? De tudod, olyan jó, hogy kibeszélgethetem magam egy kicsit. A császárné mellett szoborrá dermed az ember. Félős, hogy megint előveszi a régi betegsége. Csak jönne már az a Pantaleon!

- Három napja külön hajót küldött érte a császár.

- Tudom, de mikor ér az ide vissza? Képzeld, addig nekem kell felolvasnom azokat a meséket.

- Micsoda meséket?

- Amiket ezelőtt veled olvastatott a császárné.

- Azok nem mesék, nobilissima, hanem szent könyvek. A keresztények szent könyvei, amiket mindenfelé el kellett égetni.

- Bárcsak ezeket is elégették volna. De unom, de unom, de unom a szenteket, Quintipor! Egész beléjük betegszem már.

Fölkuporodott az asztalra, és harangozni kezdett a selyem-dalmatikából térdig kibúvó lábával. Nem látszott se betegnek, se unatkozónak. Aranypor szikrázott a hajában, és aranycsillámok ragyogtak a szemében.

- Canopusban voltál-e már? Nem? Akkor minek jöttél te Alexandriába? Az egész életedet ezekkel a penészes vénemberekkel akarod tölteni? Ugyan azt hiszem, Canopusban még ők is táncra kerekednének. Te, én oda kiszöktetlek egyszer téged. Csónakázunk, táncolunk, becsípünk, jó? Kijössz velem, Quintipor?

A fiú összeszedte minden bátorságát. Odaállt a lány elé.

- Nobilissima! Kérdezhetek valamit?

- Jaj, hogy ezt is megértem! - csapta össze a lány nevetve a kezét. - Te kérdezni akarsz tőlem valamit? Mondjad, Quintipor.

- Megbántottalak valamivel?

A lány elkomolyodott. Észrevette a könnyet a fiú szemében. Ujjai hegyével fölemelte az állát.

- Gránátvirág? Ugye, azért kérded?

A fiú nem tudott szólni, csak bólintott.

- Nem, nem felejtettem el - mondta halkan a lány. - Mindig az vagy, ha egyedül vagyunk. De most nem vagyunk egyedül. Nem hallod?

A nagyterem felé intett. A fiú már régebben hallott onnan valami kacarászást, de nem vetett rá ügyet.

- Megszöktem tőlük - súgta a lány -, mert nagy beszédbe voltak merülve. De minden percben kereshetnek. Maxentius és Genesius.

- A mimus? - kérdezte Quintipor megütődve.

Genesiusnak, a színésznek az a híre volt, hogy az esztendő minden napjára más szenátornét osztott be magának, s a kimaradtak az év meghosszabbítását akarták kérni a consuloktól. Különben háromgyermekes családapa volt, s nagyon szerette feleségét, akit a Suburrából váltott ki. Az előkelő szeretőket csak azért vállalta, mert velejártak hivatásával.

- Igen, a mimus - mondta a lány most már hangosabban. - Láttad már játszani?

- Nem.

- Azt mondják, még ilyen színész nem volt a világon. Nem játssza a szerepét, hanem éli. Egyszer Atreusz szerepében igazán leszúrt egy szolgát a színpadon. Különben a jövő héten majd megláthatod.

- A császár mind elbocsátotta az állami színészeket - mondta Quintipor kételkedve.

A lány nevetve fügét mutatott neki.

- Akkor nem jól ismered az államtitkokat. Maxentius kérésére tegnap visszavonta a rendeletet. Annyi gazdag kereszténynek a vagyonát kobozták el, hogy most már megint van miből istápolni a művészetet. Látod, magister, hogy nem vagyok én olyan tudatlan kislány, amilyennek látszom. Olvass hamar hangosan valamit, jönnek.

Maxentius nyerítése csakugyan közelebbről hallatszott. A lány leugrott az asztalról, Quintipor hirtelen fölkapta a papiruslapot. Mire észrevette tévedését, már érteni lehetett a közeledők beszédét.

- Hamar! - sürgette a lány.

És Quintipor, bár inkább tüzes karikákat látott a szeme előtt, mint betűket, olvasott.

- Hogy hívják ezt a költőt? - kérdezte a lány, elsápadva a festék alatt is.

Mire megismételhette volna a kérdést, Maxentius már átkapta a derekát.

- Itt az ebédidő. Kérem az ízelítőt.

A lány odatartotta az arcát, a princeps a szájára akart lecsapni, de csak a fülébe bírt cuppantani. A nobilissima elvisította magát. A színész, selyemtunikás, keselyű arcú férfi, térden állva szavalni kezdett.

- Engedd meg, Aphrodité-szemű istennő, hogy midőn tanújává tettél Mars istennel való bájos enyelgésednek...

A nobilissima nevetve közbevágott.

- Ne vess meg érte, Genesius, de a szemem a magamé, Aphrodité más adományban részesített. A többit majd a színpadon mondd el, s én indítom meg a tapsot.

Aztán odafordult a magisterhez.

- Mondtam már, hogy keríts egy könyvtárost, aki össze tudja szedni a múltheti új könyveket.

Quintipor kisietett, Maxentius ocsmány nevetéssel nézett utána.

- A Dominus életmentője?

A nobilissima hallatlanná tette a kérdést, és Genesiushoz fordult.

- Min mulattatok olyan jól? Behallatszott a nevetéstek, engedjétek, hogy én is részt vehessek benne.

- Őistenségének kalandja volt egy kollégájával - nevetett a színész a princepsre. - Szerencsés kaland, ő mindenütt győzelmet arat, és mindenünnen trofeummal tér meg.

- Lábaid elé rakom, istennő - kacagott Maxentius, és egy borzas macskafarkat húzott ki tógája alól. Canopusban járt, s az egyik kocsma előtt ráhágott egy macska farkára, amely a napon heverészett. A kocsmáros erre nekitámadt, ő kirántotta a kardját, lecsapta a macska farkát, aztán a kocsmárost hagyta volna helyben, de az akkor már jajgatva vergődött a földön, ráborulva a nyivákoló állatra. Egyszerre odarohant az egész utca kövekkel, dorongokkal, csákányokkal; borotvált fejű papok ordítozva hadonásztak karjukkal az ég felé, s ha egy katonai őrjárat oda nem fut, a dühöngő tömeg emberélettel fizettette volna meg a macskafarkat.

- Csak aztán tudtam meg, hogy valóban hőstettet követtem el - vallotta meg Maxentius. - Mert macska képében, mint utólag kiderült, itt maga Bubastis istennő szokott kandúr után kujtorogni.

Genesius pedig a kikötőnegyedben tanulta meg, hogy Egyiptomban az istállóban is istenek laknak. Egy aranyozott rácsú kert közepén kupolás márványépületet látott, amelynek tetején aranykorong ragyogott. Először azt hitte, valamelyik halhatatlan isten lakására bukkant rá, de amint megállt találgatni, melyik lehet az, az épületből egy tehén dugta ki a fejét, bámész szemeit rámeresztve. Genesius, aki mestere volt az állathangok utánzásának, a bika rekedt bőgését hallatta, mire a tehén odakullogott a kerítéshez. Öreg jószág volt, elnehezedett testű és totyogó járású, de azért viszonozta a bőgést, és fejét odanyomta a rácshoz. A színész elnevette magát, és botjával megvakarta az állat homlokát a két szarva közt. A jámbor tehénnek jólesett a simogatás, és hálából megnyalta a színész kezét. Erre egy öreg Osiris-pap jött ki a házból, és szerencsét kívánt Genesiusnak a kitüntetéshez. Elmondta, hogy ez a tehén szülte a holdfénytől megtermékenyítve azt a fekete Apis-bikát, amely Ptah isten memphisi templomában lakik udvarával, a szolgálatára rendelt papokkal. Az Apis-bika kedvéért isteni tiszteletben részesül a tehén is, amely szülte, csak természetesen szerényebb méretűben, jászla nem aranyból van, hanem ezüstből.

- Barátom - vonta az ölébe Maxentius a nobilissimát -, ebben az országban ökör az az ember, aki nem bikának születik.

A lány egyre az ajtót leste, s már kezdett haragudni arra, aki a könyvmásolást kitalálta. Alexandriában a törvény mindenkitől megkívánta, aki könyvet hozott a városba, hogy azt mutassa be a nagy könyvtárban, s engedje át lemásolásra, ha kívánják. Most nagy volt a forgalom, és soká tartott az újdonságok összeszedése.

Végre jött a fiú a könyveket cipelő szolgával. Éppen akkor, mikor a lány elhelyezkedett a princeps ölében. Egy pillanatra megállt, aztán előreengedte a rabszolgát, ő pedig kitámolygott a könyvtárból, mint a taglóval fejbe ütött állat.

Heptaglossus, a múzeum- és könyvtárigazgató már két órája vezetgette Biont és Lactantiust a díszkertekben, amelyek a császári palotát, a könyvtárat, a múzeumot, a hozzájuk tartozó templomokat és oszlopcsarnokokat körülvették. A milliós város görög negyedének óriási kiterjedésű, elzárt része volt ez, tele történelmi emlékekkel és műkincsekkel, mesterséges hegyekkel és vízesésekkel, ahová az alexandriaiak csak akkor juthattak be, ha olyan előkelő vendégeik voltak, akiknek engedélyük volt a belépésre.

A múzeumigazgató hatalmas termetű, méltóságos megjelenésű ember, aki fején babérkoszorút hordott, nemcsak azért, hogy az isteni Platónhoz jobban hasonlítson, hanem hogy gyér haját is takarja vele, semmivel se emlékeztetett arra, hogy pályáját mint gubacstörő rabszolga kezdte a könyvtárnál. Már rég feledésbe ment akkori neve is, bámulói inkább "ércgyomrú"-nak hívták páratlan szorgalma miatt, amellyel több mint háromezer régi írót kivonatolt és magyarázott. Általában azonban Heptaglossusnak nevezték, mert hét nyelven beszélt. Barátainak csakolyan folyékonyan olvasta el egy Memphisből idecipeltetett Hathor-oszlop hieroglifáit, amelyekben valamelyik fáraó udvari költője magasztalta a szépséget és szerelmet, mint annak a törött oszlopnak a zsidó feliratát, amellyel Antonius kedveskedett Kleopátrának. Éppen egy márványlap perzsa szövegét betűzte, amely Kambüszész halála kapcsán az istenek szörnyű bosszújával fenyegette meg a halandókat, akik nem adták meg nekik a tiszteletet, amikor a rhetor megtörölgette izzadó homlokát.

- Meleged van? - fordult hozzá Heptaglossus. - Nincs kedvetek lejönni a számába, megnézni a világbíró Alexander koporsóját? Odalent kellemes hűvös van, és mire feljövünk, akkorára elmúlik a nap heve.

- A szolgám is lejöhet? - kérdezte habozva Lactantius, s Antiochia öreg püspökére nézett, aki kopaszra nyírt fejjel, megszőrtelenített arccal roskadozott mögöttük.

- Miért ne? Azok a királyok, akiket most meglátogatunk, ma éppen olyan csöndesen fognak viselkedni, mint tegnap. Tegnap a császárt és a titkárát vezettem le hozzájuk.

A kripták - inkább márványkápolnák, oltárszerű tömbökkel, amelyekben egy-egy szarkofág feküdt - nem voltak mélyek. Az oszlopok közén keresztül a nap elöntötte őket fénnyel, amelyben mint könnyű lepel ringott az ezüst triposzokon állandóan parázsló tömjén rétegbe sűrűsödött füstje.

- Mi tartjuk illattal őket - mutatott Heptaglossus a szarkofágokra, amelyekben a Ptolomeusok és családtagjaik nyugodtak. - Ennyit megérdemelnek tőlünk azoknak árnyai, akik a könyvtárt és múzeumot összehordták. Több örökséget hagytak a világra, mint ez.

Átmutatott a középső kápolnába, amelynek márványfalai ezüstlapokkal voltak borítva. Az ezüstről visszaverődő napsugarak különös fényt vetettek a terem közepén álló fekete kőtömbre, amelyen mézzel telt üvegkoporsó feküdt.

- Íme Nagy Sándor. A hatszáz esztendőhöz képest elég jól bírja magát.

A múzeummutogató nyugodt hangján mondta ezt, aki már nem hatódik meg önmagáért. A rhetor azonban elfogódottan tette a kezét a koporsóra, és akaratlanul meghalkította a hangját.

- Hát nem aranykoporsóba temették Babilonban Alexandert?

Bion, aki elővette viasztábláját, és lerajzolta a soklapú, öreg prizmát, megelőzte a magyarázattal Heptaglossust.

- Azt régen beolvasztották. Ez már egyiptomi munka.

- A páncélja is itt függött - mutatott az igazgató a falra. - De az is arannyal volt bevonva, és Caligula elvitette. Jöhet még olyan barbár is, aki a méz miatt töri fel a koporsót.

- Gondolod? - nézett rá Lactantius. Mintha keserűnek érezte volna Heptaglossus hangját.

- Minden megtörténhetik - vont az vállat. - Rendeletet kaptam, hogy szolgáltassam be a praefecturára a keresztények iratait a könyvtárból. Fölmentem megkérdezni, mit akarnak velük. Meg akarják őket égetni. Miért? Mert az a törvény, annak pedig eleget kell tenni. El tudtok ennél barbárabb dolgot képzelni? Holnap az juthat az eszébe valamelyik podvásfejűnek, hogy el kell kobozni Cicerót.

Bion nem állhatta meg, hogy el ne köhögje magát, rámosolyogva Lactantiusra. A rhetor hirtelen felkapta a fejét.

- Nini, hát az én szolgám hová lett?

Csak most jutott eszébe, hogy Mnester már az első kriptától visszafordult, s azt is sejtette, miért. Nem akarta, hogy a bálványimádók tömjénfüstje megfertőztesse.

- Félek, valami baj érte az öreget - sietett ki a sírboltból, s amazok beszélgetve követték.

Mnester csakugyan olyan volt, mintha valami történt volna vele. Az arca kipirosodott, a szeme fénylett.

- Láttam, láttam! - lihegte Lactantius elé.

- Kicsodát? - kérdezte elképedve a rhetor. Tudta, hogy a keresztényeknek szoktak látomásaik lenni, s nem tartotta volna szerencsés dolognak, ha a püspöknek éppen ezen a helyen jelenik meg a Krisztus.

- A Gonoszt láttam, a bujtogatót! Azt az Ammoniust, aki fel akart bennünket lázítani a császár ellen. Ott! Ott! Látod? Mindjárt kiérnek az oszlopsor mögül.

Lactantius két papformájú embert látott, amint beszélgetve megálltak az oszlopsorhoz csatlakozó diadalív alatt. A kövéret ismerte, az Tages volt, a főaugur. A másik hosszú, sovány, fekete ember volt, akinek vad tekintetéhez nem jól állt a sárga cingulussal átkötött, fehér tóga.

- Biztos vagy benne, Mnester? Vigyázz, máglyára ne juttass valakit ártatlanul!

A püspök megrémült. Nem, nem biztos benne. A Sátán a jó szemet is sokszor elkápráztatja, s az övé már öreg szem.

Lactantius hazaküldte a fölizgult embert, de azért megkérdezte Heptaglossust, nem tudja-e, kicsoda a sárga cingulusos ember.

- Dehogynem. Dsaresnak hívják, a Serapis-papok közül való, ő az isten nagy ünnepén a cerebroskop.

- Az agyvelőkben olvas? - kérdezte Bion. - Akkor nehéz mestersége lehet, mert sokat kell neki üres lapra nézni.

Heptaglossus nevetett.

- Csak egy agyvelőbe néz. A nagy ünnep egy évben egyszer emberáldozattal jár, s annak az agyvelején mindig van írás. Minálunk készül hozzá a tinta gubacsból, mézgából, szilfiumgyökérből és bíborcsiga nedvéből.

- Tréfálsz?

- Nem én - mutatta Heptaglossus a tenyerét. - Látod, ha ide írok valamit azzal a tintával, nem látszik belőle semmi, mert a szilfiumgyökér láthatatlanná teszi. De ha ráteszem a forró agyvelőt, az mindjárt beissza, s csak rá kell fordítani ide a másik tenyérre az agyat, úgyhogy az írás legyen felül, mindenki elolvashatja a maga szemivel.

Bion rábólintott, hogy most már érti. Az ő anyja nem úgy jövendölt, de most már csak így beszélnek az istenek az emberekkel.

Lactantius elcsodálkozott rajta, hogy a múzeumigazgató ilyen könnyedén beszél a szent dolgokról. Körülnézett, és azt kérdezte tőle:

- Nem vagy te keresztény, Heptaglossus?

- Majd éppen neked megmondom, a császár barátjának - nevetett a tudós.

Lactantius tiltakozott. Alexandriában még nem is hívatta a császár. S ő különben is rhetor, nem curiosus.

- Tréfáltam, Lactantiusom - komolyodott el Heptaglossus. - Meg merem én nektek mondani az igazat.

- Tehát csakugyan keresztény vagy?

- Csak mostanában jöttem rá, hogy az vagyok. Mióta üldözik őket. Azelőtt nem érdekeltek. Mi közöm nekem a mások isteneihez, mikor a magaméihoz sincs semmi? Tudjátok, úgy voltam az istenekkel, ahogy a magunkfajta ember lehet. Ne kívánják tőlem, hogy a dolgukba ártsam magam, én se kívánok tőlük ilyesmit. Ami kötelességem, annak legjobban szeretek magam eleget tenni, mert félek, hogy Osiris nem végezné el helyettem, vagy nem olyan jól csinálná. Nem bízhatom Herculesre Arisztotelész kivonatolását, még akkor se, ha olvasni tud, amiben nem vagyok biztos, és ha én magyarázom Empedoklészt, az nekem világosabb, mintha Apolló teszi. De ezt csak addig gondoltam így, míg bele nem fogtam a keresztények könyveinek másolásába.

- Te keresztény könyveket másolsz?

- Azt kellene csodálnod, ha nem tenném, s akkor én nagyon rossz múzeumigazgató lennék. Én nem azért fogtam a másolásba, mert keresztény akartam lenni, hanem mert nem akartam, hogy elvesszen valami, amiben emberi szellem van. A törvénynek eleget kell tenni, de ami szellem, azt meg kell menteni akkorra, mikor a törvény elmúlik.

Eközben már kiértek a drómoszra, Alexandria korzójára, amely nyílegyenesen futott a Mareotis tavától a tengerig, s elválasztotta az előkelők márványvárosát a gyári negyedtől és a szegények viskóitól.

Kelet felől zűrzavaros lárma hallatszott, mintha emberek ezrei ordítoznának bele egymás szavába.

- Semmi - legyintett Heptaglossus -, ezek mindig jajgatnak. Bámulatos, hogy még mindig győzik tüdővel. Mondhatom nektek, hogy az a Pál nevű keresztény, akinek a leveleit most másolom, bár nem tudott görög helyesírást, és fogalma se volt a szavak eleganciájáról, s még annyit se értett a filozófiához, mint Seneca, az istenhez sokkal közelebb jutott, mint az arany combú Püthagorász. Azt merném mondani, hogy az ölébe ült az istennek.

Nehéz lábak dobbanásától rengett a föld. A korzó viháncoló néptömege szétnyílt, és utat engedett a tízes sorokba osztott, csak lágyékkötőbe öltözött, fáradt rabszolga-falkáknak, akiket a papirusgyárakból, a bőrgyárakból, a selyemgyárakból és illatszergyárakból tereltek haza hajcsárok az ergastulumokba. A bőrgyáriakat a fanyar cserbűzről lehetett megismerni, az illatszergyáriak pedig a virágolajak szédítő szagát árasztották meztelen testükből.

- Még az üveggyártók hátra vannak - magyarázta a rhetornak Bion, aki esti sétáin megtanulta már a takarodás sorrendjét.

- Azt hiszem, azok ma későn szabadulnak - mosolygott Heptaglossus. - Halljátok! Ezek ma megint az istenek kedvét keresik.

Az ordítozás egyre erősebb lett. A nap nyugaton merült a tengerbe, és a keleti égen csaptak föl piros lángnyelvek. S északról, a nagy kikötő felől is kurjongatás hallatszott. Rohanó embertömeg közeledett arról. A korzóról pillanatok alatt elszéledt a sokaság.

- Ez a kikötő csőcseléke - húzta be Heptaglossus barátait egy árvanevelő intézet porticusába, amelyet még Marcus Aurelius építtetett felesége, Faustina emlékére. - Álljatok félre, mert ezek nem nézik, kit gázolnak le.

Lactantius előtt megképzettek a nikodémiai zavargások. Borzongva mutatott kelet felé.

- Keresztények laknak itt?

- Nem, azok most már mindenfelé laknak. A zsidófertályban van a kivilágítás.

Lactantius megkönnyebbedett. A régi római erkölcsök ugyan kivesztek, de a zsidógyűlöletet éberen tartották a halandók szívében az istenek. Abban mindenki egyetértett, aki nem volt zsidó.

- Megnézzük?

Heptaglossus sajnálta, hogy időbeosztása aznap nem engedi meg ezt a szórakozást.

- De fogsz még ilyet sokszor látni - tette hozzá vigasztalásul. - Sajnos, az egyiptomi nép szemtelen, csúfolódó, kötekedő, és nem tiszteli a római tekintélyt. Szerencse, hogy itt vannak a zsidók.

- Nem értem - mondta Lactantius.

A matematikus a vállára veregetett.

- Most már elhiszem, hogy kiváló történetíró lesz belőled, mert kezded nem érteni az összefüggéseket. Barátunk azt akarja mondani, hogy Alexandriában állandóan forradalom volna, ha nem volnának zsidók, hogy az egyiptomi nemzet ezeken adja ki a mérgit. Nem úgy van, Heptaglossusom?

- Szóról szóra. Már délelőtt hallottam, hogy ma készül valami, mert tegnap óta forrong a nép. Egy legionárius cica-macázott egy egyiptomi cselédlánnyal, aki Nílus-vizet hozott egy tökhajban. Ez mutatta, hogy az szentelt víz, és valami szertartáshoz kell. Ahogy ott játszottak egymással, a víz ráloccsant a katonára, az pedig beleköpött a tökhajba. Ezt meglátta valami istenfélő egyiptomi, az lármát ütött, s egy óra múlva már talpon volt az egész Rhacotis, és azt követelte a helytartótól, adja ki a katonát, hogy ők azt engesztelésül megetethessék a szent krokodilusokkal. A helytartó természetesen nem tehetett mást, mint hogy azt mondta, a legionárius zsidó volt, és ott bujkál valahol az atyafiai közt. Most aztán agyonütnek néhány zsidót, esetleg a tűzbe hajigálják őket, s egy-két hétig békesség lesz.

A Porta Solis felől, amely a városbástya végéről nyílt a városba, fegyvercsörgés hallatszott. Egy szakasz lándzsás, kardos vigil vonult futólépésben a zsidónegyed felé. Heptaglossus pattintott az ujjaival.

- Nem szép napokat jósolok a keresztényeknek. A helytartó úgy tesz, mintha meg akarná védeni a zsidókat. Ha ő barátságot mutat a zsidók iránt, meg akarja őket nyerni a keresztények ellen.

A császár fogadószobájának ajtaja előtt idegesen topogott a kamarás, aki a nomenclatori tisztet betöltötte. Az oszlopcsarnok tele volt küldöttségekkel, ő valamennyinek eladta protekcióját a sorrend tekintetében, s a Dominus még mindig nem adott jelt, hogy be lehet bocsátani a kegyelmét kérőket. Először Lactantiust parancsolta magához, azt elég hamar elbocsátotta a magister kíséretében, azóta azonban Bionnal van bezárkózva.

Lactantiustól csak azt kérdezte a császár, hogy volt-e Nagy Sándornak fia, és mi lett annak a sorsa. A rhetort nem lepte meg a kérdés. Tudta, hogy a császár a kriptákban járt, és bizonyosan akkor ébredt fel a kíváncsisága. Diodorus Siculus krónikájára támaszkodva adta meg a feleletet. A jegyzetek ugyan zavarosak és hiányosak, de az bizonyos, hogy legalább egy fia volt a világhódítónak, azt is Alexandernek hívták, s anyja a perzsa Roxane volt, Darius király leánya. A hadsereg ki is kiáltotta királynak, de mire emberkort ért volna, akkorára a diadochok, Nagy Sándor osztozkodó vezérei eltették láb alól. Valószínűleg Antipater fojtatta meg az anyjával együtt.

A császár figyelemmel hallgatta végig a rhetort, de minden megjegyzés nélkül bocsátotta el. Annál nyíltabban beszélt Bionnal. Mutatta neki felpuffadt gyomrát, s tapintatta vele a máját, melyet dagadtnak vélt. - Nem félsz-e, Bion - kérdezte nem éppen jókedvű mosolygással -, hogy nagyon hamar meg kell gyújtanod alattam a consecratiós máglyát?

Bion nem félt. Az utolsó holdfogyatkozáskor is megkérdezte a csillagokat, s azok állásában semmi fenyegetőt nem talált. Ami pedig a császár baját illeti, Pantaleon bizonyára azon is segíteni fog, mint ahogy az augustát meggyógyította.

- Nem gyógyította meg - csóválta a fejét a császár -, csak elaltatta valahogy a szenvedéseit. Most, hogy bizonyos közbejött kellemetlenség miatt Pantaleon nem jöhetett velünk, az augusta szenvedései megint fölébredtek.

Bion látta a császár arcáról, hogy mit ért a közbejött kellemetlenség alatt. Egy legyintéssel elhessegette magától a nikomédiai összeesküvésre való visszagondolást.

- Az augustát régi fejszaggatásain kívül most nyugtalanító álmok is gyötrik. Valamelyik éjjel megjelent neki álmában Pantaleon, két tenyerén tartván elébe levágott, véres fejét. Hiszen nekem egy szóval meg lehetne gyógyítanom, de nem merem, Bion, nem merem! Mikor nekem oly nehéz magamon erőt venni, hogy bízzak akkor titkot az anyaszívre?

- Uram, az anyaszív nem lehet áruló - igyekezett Bion biztatni a császárt.

- Ó, Bion, ha te azt tudnád, nekem mit kell kiállnom, aki csak apa vagyok! Amikor úgy érzem, hogy fiam szemében csak a császárnak kijáró tiszteletet és a jótevőt megillető hálát látom, de egy sugarát se a szeretetnek! Tudod, Bion, sokszor alig bírok erőt venni magamon, hogy rá ne tapossak diadémra és bíborra, és oda ne kiáltsak neki: Fiam, ölelj meg, nem a császár vagyok én, hanem az apád...

Jobbját bocsánatkérően nyújtotta Jupiter krizelefantin szobra felé, amely a trónustól jobbra állott.

- Nem lehet, őmiatta nem lehet. Neki az én kezem által kell megkapni a bíbort, ahogy az istenek rendelte idő letelik. Ki tudja, az istenek is megoltalmaznák-e, ha én akkor mellette nem állnék? Talán a Nagy Sándor fiának sorsára jutna. Nem lehet megbízni senkiben.

Elhallgatott, és tenyerébe hajtott fejjel, pillantás nélkül nézett maga elé. A matematikus síráshoz nem szokott szeme is kezdett elfátyolosodni, amikor látta, hogy az apai szeretet gyámoltalan, csüggedt gyerekké tette az öregembert, akinél fegyelmezettebb férfi száz év óta nem ült a császárok trónján. Aki össze bírta fogni markában a szétzüllött világot, az nem bírta visszatartani a könnyet, amely a nem pillantó szemekből végiggördült a sárga, ráncos arcon.

Eszébe jutott az antiochiai este, mikor először látta a hihetetlent, a síró Diocletianust, és bátorságot vett magának arra, hogy mint akkor, most is kérdezetlenül meg merjen szólalni. Dicsérni kezdte a fiát, milyen értelmes, és mennyire megkomolyodott.

- Félek, nagyon is komoly - nézett föl a császár. - Keveset van a maga korához illő fiatalok közt. Igen, vettél észre valamit? Hiszen azért hívattalak, hogy számot adj. Erósz célba vette már a szívét?

Bion elmosolyodott. A császár mindjárt, amint Alexandriába érkezett, azzal bízta meg, hogy észrevétlenül figyelje meg a fiút, s kövesse sétáin is. Közeledik-e valahol ahhoz a nőhöz, akit a horoszkóp azzal jelentett be, hogy Venus kilépett házából, és oppozícióba lépett a Jupiterrel?

- Még aligha találkozhattak, uram. Talán nem is tudnak még egymásról. Quintiporra sok nő szeme rátapadt már Alexandriában, de nem hiszem, hogy az övé rácsillant volna valamelyikre. Az bizonyos, hogy még nem láttam visszafordulni senki után. Az isteni nobilissima az egyetlen női lény, akitől nem mer elszaladni.

- Titanilla? Örülök neki, hogyha az asszonyi nemhez szelídíti egy kicsit. Aranyfény ő, de... talán... már nem veszélyes.

Egy kicsit el is pirult a császár, amikor ezt mondta. Arra gondolt, hogy az ő fiának Venusa a Szűz házában lakik a horoszkóp szerint, és ő hallott olyan fecsegéseket Maxentiustól, amelyek szerint a nobilissima már nem lakik a Szűz házában. Ha nem lett volna neki olyan kedves a Galerius leánya aranyfényével és pillangós bájával, talán szóvá is tette volna a dolgot az apjának. Így azonban csak a princepset hallgattatta el szigorú figyelmeztetésével.

- Aranyfény, aranyfény - ismételgette, mintha el akarná felejtetni a matematikussal, hogy a császári család egyik tagjáról pirulva beszélt előtte. - Örülök neki, Bion, ha kedvelik egymást, te azonban résen légy, és figyeld, mikor rátalál az igazira.

Csókra nyújtotta kezét a matematikusnak, aki most már maga is mert örülni, hogy urát földerülni látta.

- Ne félj, uram - hajtott térdet és fejet -, nem aludt vérű tanítványt neveltem én.

Mély bókolása közben nem vette észre, hogy a császár tekintete hirtelen elkomorodik. Aludt vérű tanítvány! A felesége álmára gondolt, de ő nem Pantaleon, hanem Quintipor vérbe fagyott, drága, szőke fejét látta maga előtt. Mért szeretik az emberek mindenbe belekeverni a vért?

Becsöngette az öltöztető főkamarásokat. A csengő szava egész szobasort végigsivított. A főmagasságú szolgák bent termettek, mielőtt az érchang elhalt volna, s mire ráadták a császárra a drágaköves bíbort, és homlokára illesztették a gyöngyös diadémot, kint halálos csöndben várták, kit szólít először a nomenclator. Ő maga is gondba esve nézegette a listát, várva a második csöngetést, amikor a türelmetlenkedő kérvényezőket széttaszigálva olyan hivatalos személy állt elébe, akit soron kívül azonnal be kellett jelenteni:

- A szentséges Galerius caesar futárja.

A császár már trónon ülve fogadta a futárt, aki az adoratio után átnyújtotta neki a caesar lepecsételt levelét. Távozást intve a futárnak, maga törte fel a pergamentekercset, kíváncsian kezdett az olvasásába, aztán kedvetlenül ejtette az ölébe.

- Eh, már megint a keresztények!

Nem érdekelte, hogy hány templomot romboltak le, és hány püspököt, papot börtönöztek be a kettejük provinciáiban. A kappadóciai lázongásokról pedig már előbb kapott közvetlen jelentést. Ott sok volt a keresztény, mint ahogy azelőtt sok volt a manicheus. Ez a tartomány a perzsákkal határos, s azoknak a keze bizonyosan benne van ezeknek a minden újságon kapó, állhatatlan lelkű lótenyésztőknek a felbujtásában. A papjaikat követelik vissza, majd vissza fogják őket kapni, csak egy kicsit csöndesedjék ez a kellemetlen nép. A birodalomnak nem érdeke, hogy éppen itt, a keleti határ legkényesebb pontján állandósuljon a nyugtalanság. Itt vannak a legfontosabb határvárak. Melitene... Mintha látta volna a város nevét Galerius levelében. Fölemelte a pergament, s szemét csakugyan odakapta az aláhúzott szó. Most már izgatottan olvasta. A helyőrség, a tizenkettedik légió néhány cohorsa nyílt lázadásban van. A keresztény katonák lefegyverezték nem keresztény tisztjeiket; egyelőre életben hagyják őket, mert papjaikat akarják velük kicserélni, de sorsuk nagyon kétséges. Az apatei lázadás nem katonai, s nem is volna olyan veszélyes, ha a falu közel nem volna Antiochiához. Így azonban, ha a kis dudvakazlat idejében el nem tapossák, félős, hogy a különben is erősen megmételyezett nagy város is lángba borul tőle.

- Apate, Apate... - tűnődött a császár. Igen, az a falu, amelynek népe a tisztviselőkkel együtt megszökött az adófizetés elől. Hallotta a lesoványodott kutyák vonítását, s látta az előtte csúszó-mászó keresztényeket, akiket fölsegített. Akik ruháikat leterítették elé az antiochiai bevonuláskor. Ezek lázadtak volna fel őellene?

- Mondtam neked, uram - írta a caesar -, hogy ide fog vezetni a halhatatlan isteneket meghaladó elnézésed. Itt nem segít a jóság, az istentelenek gyalázatos és alattomos faját ki kell irtani, mielőtt ők irtanának ki minket. Nem tudom, mindnyájunk legkegyelmesebb atyja, megmondták-e neked, vagy rosszhiszeműen elhallgatták előled az istentelenek magasrangú pártfogói, hogy ezek a gonosz varázslók ismét életedre törnek? Nikomédiában felásták a szégyenhely közelében eltemetett istentelenek csontjait - a négy merénylőre gondolok, akiket könyörgéseimnek engedve kivégeztettél. Értesülésem szerint ezek a csontok imádás tárgyául szolgálnak nekik azokon a búvóhelyeken, ahol tilalmunk ellenére most is össze mernek jönni, bizakodva az ő erejükben és a mi gyöngeségünkben. Ezek felett a csontok felett olyan varázsigéket mondanak, amelyek lelküket visszatérésre és elsősorban a te megrontásodra kényszerítik. Téged Antikrisztusnak hívnak, akiben minden gonoszság egyesül, s úgy mondják, hogy benned, legkegyelmesebb császár, Nero lelke testesedett meg.

A császár elmosolyogta magát, annyira ostobának tartotta ezt a felfogást. Megvetéssel dobta félre a pergament, s most vette észre, hogy annak utóirata is van, melynek betűiben a Galerius tollhoz nem szokott, nehézkes kezére ismert.

- Biztos tudomásom van róla, hogy nem istenek ellen megy itt többé a harc, hanem a te személyed ellen, akit mindenfelé tajtékzó szájjal emlegetnek. Arról is értesülést szereztem, hogy az államfelforgató mozgalmak szálai mind egy helyen, a moesiai Naissusban futnak össze. A többit nem akarom levélre bízni, de hamarosan énmagam kereslek fel, és szentséges színed elé állítom a hiteles tanút, akinek szavaiból meggyőződhetsz állításaim igazságáról.

A császár a curiosusok jelentéséből régen tudta, hogy Helena, Constantius caesar első felesége Naissusban él, és nagy tiszteletnek örvend az ottani keresztények közt. De kegyes cselekedetein kívül soha semmit nem jelentettek róla. Egymásra tette tenyerét, s ujjainak szüntelen mozgása mutatta, hogy a császár izgalomban van.

Ujjainak játéka egyre gyorsabb lett, ahogy az eléje bocsátott küldöttségeket meghallgatta. A különböző alexandriai céhek és érdekcsoportok tagjai terjesztették be panaszaikat mind a keresztények ellen. A marhatenyésztők és marhakereskedők azt állították, hogy nemcsak Alexandria, hanem az egész birodalom nevében beszélnek, amelynek polgárai közt talán ők fizetik a legtöbb adót. Be kell jelenteniök, hogy kénytelenek lesznek más foglalkozást keresni, ami az államra nézve lesz legnagyobb veszteség. Mióta az istentelenek elszaporodtak, azóta a hivatalos áldozatokon kívül, amelyek csak az év néhány nagy ünnepén szokásosak, alig mutat be valaki az isteneknek véres áldozatot, s az is legfeljebb egy gerlice vagy malac és bárány.

Ugyanezt panaszolták az olajkereskedők, a bortermelők és a tömjénárusok. Az utóbbiak kimutatták, hogy tíz év alatt nem adtak el annyi tömjént, mint régebben egy év alatt. Nekik - s ezt a többiek is hangoztatták - a keresztények ellen különben nem volna semmi panaszuk, mert a vallásuktól eltekintve jóravaló és munkás emberek, és adósságaikat ők fizetik a legpontosabban. Ha a vallásukat úgy módosítanák, hogy az ő istentiszteletük is hasznára válnék a gazdasági életnek, a maguk részéről hajlandók volnának a keresztények istenét is befogadni a maguk istenei közé. Kölcsönös jóakarattal talán lehetne is megoldást találni. Például az üveggyárosoknak nincs okuk panaszra, mert ők kapnak tőlük megrendeléseket kelyhekre és poharakra, csak azt kívánják, hogy azok kereszttel, báránnyal vagy hallal legyenek díszítve, mint a keresztény babonaság jelvényeivel.

A császár összeszorított szájjal hallgatta végig a panaszokat, anélkül hogy akár a felháborodásnak, akár a fölbátorításnak jelét adta volna. Szokott merevsége álarcát csak akkor tágította meg, mikor Hierocles, Alexandria kormányzója borult eléje.

- Mit hoztál, Hierocles? - kérdezte kegyesen, mert szerette a kormányzót. Erélyes tisztviselő volt, és féken tudta tartani a minden szellőlebbenésre felkavarodó világvárost.

- A megláncolt kereszténységet teszem legmélyebb hódolatommal istenséged lábai elé - tett le néhány pergamentekercset Hierocles a trón lépcsőjére.

Hierocles, értelmes arcú, görög ember Káriából, azok közé a jóhiszemű, korlátolt emberek közé tartozott, akik látták a régi világ szétzüllését, és keresték az új foltot, amellyel a szétmálló ruhát meg lehetne menteni. Fiatal korában keresztény volt, de rendszerességhez szokott hivatalnok-elméje ellentmondásokat fedezett fel az evangéliumban, és spekulatív görög szellemét éhen hagyták Krisztus parabolái. Az egyistenhitet elfogadhatónak találta, de keresztény felfogásban túlságosan igénytelennek és szűkkörűnek. Annak a vöröshagymán és keszegen élő emberfalkának, amelynek szánva volt, megfelelhetett, de művelt embernek nem való. Általában szegényesnek ítélte az egész tant egy olyan bámulatos szervezet számára, mint a római birodalom, s terjedését épp azért veszélyesnek találta, és megelőzendőnek egy tökéletesebb és minden más vallás lelkét magába szívó bölcseleti rendszerrel. Rávetette tehát magát a különböző filozófiai iskolákra; amire Alexandria, az akkori világ anyagi és szellemi javainak egyformán legnagyobb piaca különösen alkalmas volt. Összeadta magát nemcsak azokkal, akik Platón és. Püthagorász állott borát igyekeztek az új tömlőkbe átönteni, hanem azokkal is, akik Homérosz költészetének virágaiból is a gyakorlati erkölcsök olaját akarták kipréselni, s mindezt összekeverte a babiloniai és egyiptomi szemfényvesztők lőréjével is. Sikerült is neki olyan tökéletes vallási rendszert összegyúrni, amilyenre csak a leglelkiismeretesebb és minden szempontot figyelemre méltató állami főtisztviselő képes. Az új vallás aktái rendkívüli tetszésre találtak az alexandriai közélet csiszolt elméi közt, amiben a vallástervező hivatali tekintélyének éppannyi része volt, mint a lelkek őszinte szomjúságának valami olyan italra, amelynek nincs olyan rothadt íze, mint a többinek. Most, amikor a jelek szerint megindult a végleges leszámolás a vesztére törő kereszténységgel, Hierocles elérkezettnek látta az időt, hogy a hosszú évek munkájával készített, döntő fegyvereket az államfő rendelkezésére bocsássa. Philaletes, vagyis az Igazság Barátja címet adta tanulmányának, s rendszere alapelveit fejtette ki a magával hozott tekercsekben.

- Magunk is egész életünkben barátai voltunk az igazságnak - bólintott a császár -, munkádat figyelmünkre fogjuk méltatni.

Intett notariusának, hogy vegye magához a tekercseket. Hierocles azonban nem találta nagyon megnyugtatónak a császári ígéretet, másrészt többet bízott az élő szó, mint az írott betű meggyőző erejében. Az ügy fontosságára és sürgősségére való tekintettel engedélyt kért a Dominustól, hogy röviden ismertethesse előterjesztése lényegét.

A kereszténységgel valóban röviden végzett. Ő, megvallja, élt közöttük, s nem tapasztalta azokat az ocsmányságokat, amelyekkel régebben vádolták őket. Nem igaz, hogy lisztbe takart gyermek húsát eszik szent kenyér nevezete alatt, és nem isszák föláldozott ember vérét. Fajtalankodásaikról se tud semmit, amelyekkel némelyek szerint közös lakomáikat be szokták fejezni, a lámpák eloltása után rettenetes ölelésben egyesülvén, s a vérfertőzések száma és változatossága szerint mérvén az érdem és erény nagyságát. Még az se volna baj, bár azt nem lehet tagadni, hogy vannak ostoba babonáik, hiszik a test feltámadását, s hirdetik a test természetes örömeiről való lemondást, ami nemcsak a józan ésszel, hanem a birodalom érdekeivel is ellenkezik. De ilyen babonáik más szektáknak is vannak. Isis papjai megférfiatlanítják magukat, Vesta istennő is szüzességet követel szolgálóitól, s a Mitra-imádók önsanyargatásai még borzalmasabbak. A keresztényeket az teszi igazában az állam ellenségeivé, hogy istenüket, aki tulajdonképp a zsidók istenének fia, még kellemetlenebb tulajdonságokkal ruházzák fel, mint a disznóhús-kerülő körülmetéltek a magukét. A zsidók istene, bár komor és gyűlölködő még a saját népével szemben is, nem támad, csak védekezik. A keresztények istene minden népre mosolyog, és minden népnek az istenét le akarja szúrni azzal a lándzsával, amellyel őt felfeszítették. A legveszedelmesebb isten ő, mert szelídnek tettetvén magát, mindenhová be tud furakodni, és mindenütt megzavarja a rendet, és megbontja a békét. A családban, ahová a gyermekeken és asszonyokon keresztül lopja be magát, szembeállítja az apát a gyermekkel, a férjet a feleséggel, a testvért a testvérrel. A katonát ellentmondásra, lázadásra, szökésre ingerli, s oldott kévévé teszi a hadsereget. Amikor pedig a rabszolgát azzal bolondítja magához, hogy egyenlő az urával, sőt ha keresztény, különb is nála, s amikor a szegény örömére a túlvilágon örök tűzben sütteti meg a gazdagot, akkor valóban arra a Hannibalra emlékeztet, aki repesztéssel és forró ecettel porlasztotta az Alpeseket.

Diocletianus csak most szólt közbe.

- De azért az Alpesek ma is megvannak.

Hierocles mintha ingerültséget és gúnyt érzett volna a császár hangjából. Sietett bocsánatot kérni, amiért türelmét tovább igénybe vette, mint ahogy azt a kereszténység érdemli. Ha túlozni látszott e kellemetlen szekta jelentőségét, csak azért tette, hogy evvel tüntesse fel, milyen nagyszerű rendszer az övé, amely még a zűrzavaros Krisztus-tan makacs és nehézfejű követőit is az értelem fegyvereivel fogja meggyőzni.

- Olyan Pharoszt gyújtottam - mutatott ki a kikötő százhúsz méter magas világítótornyára -, amely be fogja tölteni a föld kerekségét.

És sugárzó arccal kezdte meg a rendszere ismertetését, amely egy mennyei császár uralma alatt rangosztályokba rendezi el az egész kozmoszt. Isten valóban csak egy van, ebben igazuk van a zsidóknak és a keresztényeknek. Ez az egy Isten a Lélek, az Értelem, a Pleroma, akinek emanációiból jött létre a világ. De nem ő teremtette, mert a tökéletes csak tökéleteset teremthet, a világ pedig tökéletlen. A Pleromának nincs öntudata, mert az gondolatot tételezne fel, arra pedig a tökéletességnek nincs szüksége. Nincs akarata, mert az a jónak kívánása lenne, de annak, aki maga a végtelen jóság, nincs szüksége jóra.

A császár elszundikált egy-egy pillanatra. Elaludni azonban nem engedte a kormányzó egyre szárnyalóbb lendülete. Most már a démiurgoszokról beszélt, a hold és föld között lakó szellemekről, akik a Pleroma állandóan ömlő fényéből a püthagoreuszi számrendszer értelmében megalkották a világot, és gondoskodnak annak kormányzásáról. Ilyen démiurgosz többek közt Jupiter, s ezek közé tartozik Mózes és Krisztus is. Valamennyien közelebb vannak a Pleromához, mint a földi emberek, ennélfogva több fényt tudnak magukba sűríteni.

Arcán, hangján, mozdulatain érzett, hogy ez az ember most tele van Pleromával, de annyira tele, hogy önmagán kívül semmiről se tud, se a láthatatlan, se a látható világban. Szájából megállíthatatlanul ömlött a császárnak érthetetlen szavak zuhatagja: a nusz, amely nemzé a pneumát és az aetont, az ennoia, a genesiurgnak nevezett csíra, a Jamblichus, Philo, Plotinos istenkereső iskoláinak nyomorú zagyvaságai. Amennyire bámulta, annyira unta a császár ezt a kimeríthetetlen tudományt, amellyel a művelt városkormányzó meg akarta menteni a birodalmat. A császár nem volt ilyen művelt, de okosabb volt. Már Alexandriába érkezte óta tervezte, hogy maga elé állíttatja a keresztények néhány bebörtönzött vezetőjét, és összeméreti hitük igazságait a régi istenek igazságainak hordozóival, de most letett erről a szándékáról. Hierocles előadása csak arról győzte meg, hogy ezek a kérdések disputával meg nem oldhatók, s amennyiben az istenek maguk nem döntenek a maguk dolgában, edictumokkal kell a halandók lelki életében is rendet teremteni.

Quintipor nyitott be az ajtón. A császár odaintette magához. A fiú habozva állt meg a trón előtt.

- Gyere csak föl egészen bátran, fiam - mosolygott rá, és megfogta a kezét, odahúzta maga mellé, mintha más nem is volna teremben. - Történt valami?

- A nobilissima üzent. Az augusta...

A császár szorosabban magához ölelte. Érezte szívén a szíve dobogását. Fülét odafordította a szájához.

- Mondjad - súgta neki.

- Az augusta le akarta magát vetni a Paneum tetejéről. A nobilissima alig bírta visszatartani. Lefektette, de a sírását nem bírta elállítani. Azért kéretne téged, uram.

A császár fölugrott, nem csöngetett a kamarásoknak, díszruhájában ment ki a teremből.

Hierocles sajnálta, mert most akarta bebizonyítani, hogy az ő vallási rendszerével az égi tünemények is mind ésszerűen megmagyarázhatók. Most már csak a notariusnak mondhatta el.

- A démiurgoszok egy része fellázadt a Pleroma ellen, és fényt rabolt el tőle. Ezek büntetésül az égboltra vannak szögezve csillagoknak. A nap és hold mint fődémiurgoszok magukhoz akarták tőlük vonzani az elrabolt fényrészecskéket. A rabló démiurgoszok mérgükben párákat fújnak ki, ezekből lesznek a felhők, ordítanak, és így keletkezik a mennydörgés, izzadnak, ilyenkor hull az eső. Ugye, mennyivel ésszerűbb ez annál az együgyű mesénél, hogy Jupiter számára Vulcanus kovácsolja a villámokat az Aetna gyomrában?

Fényes dél volt, a kapzsi démiurgoszok, amelyeket a filozófia csillagok gyanánt szegezett az égboltra, bizonyosan aludtak, s nem foglalkoztak a Pleroma bosszantásával. Jupiter aranyból és elefántcsontból alkotott szobra mégis lezuhant állványáról, és darabokra tört a mozaikon. A nehéz fej már esés közben levált a törzsről, Hierocles lábára esett, és összezúzta néhány lábujját. A magas márványoszlopok úgy ingottak, mint a nádszálak, s valahol rettentő dördüléssel szakadt be a mennyezet.

A két nagyúr sápadtan kapaszkodott egymásba. Hierocles csak a kegyetlen fájást érezte lábafejében, a notarius azonban arra gondolt, hogy az istenek haragja ingatta meg a földet. Csak azt nem tudta, Jupiter volt-e bosszúálló vagy Vulcanus.

A földrengés szokás szerint tengerrengéssel járt együtt, és romokkal borította el különösen a fényes görög-negyedet. A Paneum, a császári kertek közepére épített kilátó-hegy, amelyre csigalépcsők vezettek fel, kettérepedt, egyik fele leomlott, és maga alá temette annak a templomnak a jobbszárnyát, amelyet Kleopátra emeltetett Antoniusnak. Leszakadt a Serapeum homlokzata is, s több istenszobor megsérült; udvarának oszlopai elpusztultak a két obeliszkkel együtt, amelyeket Hadrianus a thébai fáraó-temetőből ültettetett oda. Az első nap azt is beszélték, hogy a kriptákat elnyelte a föld, s többen látták, amint Nagy Sándor holtteste fölemelkedett a város fölé, s beleveszett egy fényes felhőbe, amelyet Jupiter küldött eléje. Másnapra kiderült, hogy a kriptákat nem érte semmi baj, s a világhódító tovább alussza álmát mézágyában. Az ő égbemenetele helyett be kellett érni azzal a csodával, hogy Serapeum udvarán egyedül az a harminc méter magas vörös gránitoszlop maradt épen, amelyet Pompejus, a volt praefectus emeltetett Diocletianusnak, amikor hivatalát letette. Ez közmegnyugvásul szolgált, mert nyilvánvaló volt belőle, hogy az istenek kegyelme, akik saját szobraikat és templomaikat se kímélték, továbbra is védelmezi a császárt. De kicsodák akkor azok, akik haragjukat felidézték? Több omladékra azt a figyelmeztetést írták fel ismeretlen kezek: Jaj nektek, ha meg nem tértek! Ez a bosszú miérettünk! Kezdetben a zsidókra gyanakodtak, annál inkább, mert azok apró házait megkímélte a földindulás. Csakhamar az a hír terjedt el, hogy a fenyegetések az istentelenektől származnak. Minden sarkon csoportosulások támadtak, a megtámadott keresztények azzal védekeztek, hogy a firkálásokkal a zsidók akarják ellenük fölingerelni a népet. Két firkáló suhancot rajtakaptak, s ezek valóban zsidóknak vallották magukat, de mikor agyonkövezték őket, s leszaggatták róluk a ruhát, hogy meztelen testüket vas-horgokon vonszolják végig az utcákon, akkor kiderült, hogy nem a laskarágók közül valók. Voltak olyan bátor istentelenek is, akik kérkedtek vele, hogy igenis az ő istenük állt bosszút letartóztatott papjaiért, mások, maguk is kárvallottak, azt hirdették, hogy a bálványimádók bűnei miatt az egész világ el fog pusztulni. A hangulat egyre izgatottabb lett, a véres verekedésekbe mind többen keveredtek belé, s bár a keresztények nagyon megritkultak az utcákon, most már otthonukban se voltak biztonságban. Házaik falára akasztófákat rajzoltak, ajtajaikat bekenték az áldozati állatok vérével, s az egész város egy ordítás lett:

- Halál a keresztényekre!

A bőszült ordítozásokat meg kellett hallania a császárnak is, akit anélkül is gondba ejtett a földrengés. Azt, hogy a neki szentelt oszlop épségben maradt, maga is úgy magyarázta, mint az istenek jóakaratának jelét, s annál inkább kötelességének tartotta, hogy megengesztelésükben maga is részt vegyen. Megjelent a Serapis-papok könyörgő körmenetén, s mint a birodalom főpapja, megadta az engedélyt arra, hogy cerebrospicium útján kérdezzék meg az istenektől, mi az oka haragjuknak. Egy különben is halálra ítélt anyagyilkost áldozták fel az istennek fején vékát viselő, óriás szobra előtt, s a császár a remegő agyvelőn, amelyet a pap tenyerén tartott szemei elé, maga olvashatta a feleletet:

- A keresztények!

Nem lehetett többé habozni. Nemcsak a nép lecsendesítésére, hanem a saját lelkiismerete megnyugtatására is ki kellett bocsátani az új rendeletet, amely a polgárjogok elvonása alakjában erkölcsi halállal bünteti a keresztényeket. Nemcsak hogy minden keresztény szabad ember elveszti hivatalát, ha vonakodik az isteneknek áldozatot bemutatni, de a törvény előtt se jelenhet meg, se mint panaszos, se mint tanú, mert a törvénykezés mindig áldozatbemutatással kezdődik.

Az edictumot természetesen nem a császár fogalmazta, hanem törvénytudó tanácsadóinak kollégiuma. Nem tanulatlan emberek, sőt legtudósabb jogászai a birodalomnak. Nem a császár rabszolgái, hanem a jogtudományéi, amelytől semmi el nem tántoríthatta őket, s amelyen kívül más számára nem is volt szemük. A keresztény-kérdésben nem is láttak mást, mint feladatot, amelyet a jogtudományhoz s a maguk jogászi nevéhez méltóan kell megoldani. Nem a változott embert nézték, hanem a változatlan törvényt, amelyet már a régi nagy császárok meghoztak a keresztényekről. Igaz, hogy a törvényt ötven év óta nem alkalmazták, de az azért nem veszítette el érvényét. Justitia kardja nem csorbul ki és nem rozsdásodik el a pihenésben sem. Csak kézbe kell venni, és vág magától.

Ez a törvény a keresztény polgárnak nem a vallását találta büntetendőnek, hanem a vallástalanságát, amely egyértelmű a felségsértéssel. Aki az istenek ellenségének mondja magát, az ellensége a birodalomnak, amelyet az istenek tartanak fönn, de mivel a birodalom a császárral jelent egyet, ellensége a császárnak is, akinek személye szent és sérthetetlen. Ennélfogva mindenki hazaáruló, aki felségsértő, s megérdemli, hogy feje Jupiternek, vagyona pedig Ceres templomának szenteltessék, illetve magának a császárnak mint a birodalom pontifex maximusának. A felségsértést nemcsak szándékos gyalázattétellel, hanem a tisztelet megvonásával is el lehet követni. Aki egy halandó szobrát magasabbra emeli, mint a császárét, vagy beolvasztja a császár érc-mását, vagy tisztátalan munka végzése közben nem húzza le ujjáról azt a gyűrűt, amelynek kövébe a császár képe van vésve, az kétségtelenül hazaáruló, és méltó a halálra. De ellensége a birodalomnak az is, aki nem emel ugyan kezet a császár szobra ellen, de áldozásra se emeli föl kezét előtte. A legkisebb büntetés, ami érheti, az, hogy a birodalom kitagadja őt magából, és kiveszi a törvények védelme alól, amelyekkel a haza csak a hazafiakat védheti meg. A keresztény tehát, ha szabad polgár, veszítse el polgárjogait; hivatalt ne viselhessen, nyugdíjat ne húzhasson, s ha törvény elé kerül, a megkorbácsolás gyalázatától s a kínpadra vonás rettenetességeitől éppúgy ne legyen megkímélve, mint a rabszolga. A rabszolga pedig, akinek eddig csak a hátából lehetett szíjat hasítani, most bűnhődjön azzal, hogy a lelkét is megnyúzzák, amennyiben törvénnyel tiltják meg, hogy a keresztény rabszolgát föl lehessen szabadítani.

A császár némi töprengés után aláírta az edictumot. Mindössze annyi változást kívánt, hogy a keresztényekre még csak célzás se legyen benne. Elégnek vélte, ha általánosságban szól mindenkihez, s fenyegetéseivel is általában fordul mindazok ellen, akik nem hajlandók áldozatot bemutatni a birodalom fejének. Ezt az intézkedést alkalmasnak találta a forrongó tömegek lecsöndesítésére is, a keresztények észretérítésére is anélkül, hogy határozott beavatkozás volna az istenek harcába. A keresztények azzal az egy-két szem tömjénnel, amelyet a színházban vagy a törvényszéken rászórnak a császár képmása előtt parázsló tűzre, nem követnek el árulást istenük ellen, azt ettől tisztelhetik úgy, ahogy akarják. Viszont az edictumból ők is, ellenségeik is láthatják, hogy a birodalom rendje fölött éber akarat őrködik, amely nem engedi, hogy az isteneket tekintélyük megsértésével bárki is haragra ingerelje.

S úgy látszott, ezzel az intézkedéssel csakugyan kedvükben járt Diocletianus nemcsak az embereknek, hanem az isteneknek is. Canopusban, ahol egy Isis-templomot döntött romba a földrengés, az omladékok eltakarításakor egy hieroglifás kővel elzárt üregre akadtak. Az üreg drágakövekkel volt tele, amelyeket, mint Heptaglossus a kőről leolvasta, Amasis fáraó menyasszonyi ajándékul szánt fia jegyesének, egy perzsa király leányának. Egy alexandriai borostyánkereskedő, aki majdnem a hyperboreusokig fölhajózott, hosszú útjáról hazatérve, gyermekfej nagyságú borostyánkövet ajánlott föl a császárnak, amelyben egy kiterjesztett szárnyú pillangót lehetett látni. Memphisben egy öreg favágó szemtanúja volt annak, hogy egy égő erdőből kirepült a szent Benu-madár, amelyet görögül főnixnek neveznek, s amely mindig boldog korszakokban születik új életre hamvaiból. Egy elhullajtott tollát fel is vette a favágó, s beszolgáltatta a memphisi papoknak, azok pedig szerencsekívánatukkal a császárnak küldötték meg. A toll a gém szárnytollához hasonlított, de egyik oldala aranyosan ragyogott, a másik bíborban játszott.

A császárt még ezeknél a nagyszerű jeleknél is boldogabbá tette az, hogy felesége állapota jobbra fordult. Mégpedig attól a naptól kezdve, amikor le akarta vetni magát a Paneumról, amelyet egy óra múlva kettérepesztett a földrengés. Mintha a világ megrázkódása könnyített volna a beteg lélek terhein. A vonagló sírás után mély álomba merült a császár karjai közt. Másnap estig aludt, s akkor mosolyogva ébredt. Ami közben történt, arról nem tudott semmit, nem is nagyon érdekelte, hány templom és szobor pusztult el, csak a hegyet sajnálta, mert szeretett ott üldögélni, s lesni a hajót, amely Pantaleont hozza. Álmában beszélt az orvossal, s az megmondta neki még a napot is, amelyen meg fog érkezni. Ebben az ígéretben bízva, most már megnyugodva várakozott, s minden este felolvastatta magának Titanillával a naimi ifjú történetét, akit Krisztus föltámasztott halottaiból.

A császár, bár arról sejtelme sem volt, hogy felesége felvette a kereszténységet, tudta, hogy az újhitűek szent könyveiből olvastat fel magának. Nikomédiában néhányszor maga is hallgatta Quintipor felolvasását, de csak a lesütött szemeket s a mozgó szájat nézte. Csak a fiú hangját itta, arra, amit mond, nem figyelt. Itt Alexandriában se jutott eszébe soha, hogy a felesége tilalmas könyvet tart magánál. Hiszen a keresztények iratait nem vallási, hanem politikai okokból kellett elkobozni, s az augustát, szegényt, igazán nem vádolhatta senki azzal, hogy az ő életére vagy a római birodalom felforgatására tör. Legkevésbé ő, aki egyedül tudta, mitől beteg élettársa szíve. Örült neki, hogy kedvét találja a keresztények meséiben, de nem csodálkozott rajta. Hiszen az asszonyok és a gyerekek szeretni szokták a meséket. Sőt arra is gondolt már, hogy valami egyiptomi mesemondót rendel felesége mulattatására - ebben a különös országban, amelynek lakosai inkább csak felnőtt gyermekek, mint értelmes emberek, sokan élnek mesemondásból -, azonban az augusta nem vállalta az ajánlatot.

Elvitette hozzá a Canopusban lelt kincseket, a borostyánkövet és a főnixmadár tollát is. A kincsekre rá se nézett, a tollat utálkozva söpörte el maga elől, hanem a pillangós borostyánnak nagyon megörült.

- Ezt igazán nekem adod, Diocles?

- Hát nem szebb ez a rubintojás vagy ez a smaragd-oszlop? - kínálgatta a császár a drágaköveket.

- Nem, Diocles, ezt add nekem! - nézte az augusta áhítattal a tengeri gyantát. - Hát nem látod, mi van benne?

- Egy pillangóforma, kiterjesztett szárnnyal. A kereskedő azt mondta, van benne néha légyforma is, de az rosszat jelent. A pillangó szerencsét jósol, Prisca.

- Igen, ez a pillangó igen - sütött föl az asszony szeme. - Nem látod, hogy ez az üdvösség jele?

A császár nem látta, de ráhagyta.

- Pantaleon is örülni fog neki, majd meglátod. Holnapután már megérkezik. Diocles, én nagyon szeretném, ha te is beszélgetnél néha Pantaleonnal.

A császár ezt is megígérte. Magától is gondolt már rá, hogy szóba ereszkedik a mágussal, aki úgy hatalmába tudta keríteni a felesége lelkét. Érdekes ember lehet, s talán a csillagokhoz is ért. Vajon azt olvassa-e ki belőlük, amit Bion?

Annyira hitelt adott most már ő is az augusta álmának, hogy Galerius megjelenése is az orvost juttatta eszébe. A caesar azon a napon érkezett meg, amelyikre a császárné Pantaleont várta.

A Csordás útiruhában volt, kerek katona-köpönyegben, a karján bőrtarisznyával. A kikötőből, ahol a császár megbízásából Maxentius és Constantinus várta, egyenesen a császárhoz sietett.

- Chaire! - üdvözölte jobb karja felemelésével. A latint nem tudta tökéletesen megtanulni, bizalmas környezetben jobban szeretett görögül beszélni.

- Légy üdvöz - mosolygott a császár. - Csak egyedül jöttél? Véletlenül nem hoztad magaddal Pantaleont, az orvost?

Galerius hátratántorodott. Piros arcát minden vér elhagyta.

- Honnan tudod, uram? - kérdezte rekedten. Aztán intett a két princepsnek. - Menjetek ki!

A császár csodálkozva mutatott egy benyílóra.

- Oda menjetek! Mi történt veled, Galerius?

A caesar lecsúsztatta karjáról a bőrtarisznyát, kivett belőle egy bíborfoltos vászonzacskót, széthúzta a zsinegre járó száját, s kihúzott belőle egy levágott emberfejet. Haja és pillái vértől voltak összeragadva, s amint az asztalra állította, hullott belőle a vértől barna és nyirkos fűrészpor.

- Itt van, akit kívántál, uram. Pantaleon, az orvos. A felségsértő, a lázadó, aki szentséges életedre tört. A legnagyobb hálaáldozatot mutasd be az isteneknek, uram, hogy idejében a kezembe adták.

Az ő arca már kezdett színesedni, de a császáré olyan sápadt lett, mint a halotté, aki szembenézett vele.

- Ki tette ezt? - szólalt meg. De kérdése inkább nyögés volt. Villámsújtás gyanánt érte, hogy az orvos azon a napon jelent meg, amelyikre a második álomban ígérkezett, s úgy, ahogy az első álom mutatta.

- Én tettem - ütött döngő mellére a Csordás. - A római birodalom caesarja, a te vőd és fiad. Az orvos útban volt feléd.

- Én hívattam.

- Azért, hogy gyilkosod legyen? Hogy kiirtson minden ivadékoddal?

A császár két sovány keze úgy szorította az asztal szélét, hogy hallani lehetett ujjporcai ropogását. Ha az előbb villám érte, most a föld nyílt meg alatta. Minden ivadéka! Gyilkos leselkedett a fiára! Tehát nemcsak azt tudják, hogy van, hanem már azt is akarják, hogy ne legyen!

- Beszélj hát! - A szó sípolva szakadt ki melléből.

Galerius most már lecsillapult. Nyugodtan tette meg jelentését. Már Naissusban hallotta, hogy az istentelenek fölbujtogatója az a Pantaleon nevű orvos, aki neki már Nikomédiában is gyanús volt, a Dominus emlékezhetik rá. Azóta onnan elköltözött, és Naissusban telepedett meg, ahonnan lázító leveleket küldözgetett az ázsiai keresztény egyházaknak. Bizalmas futárja egy Anthimus nevű presbiter volt, s azzal együtt kelt útra Thesszalonika felé, ahol csakugyan föl is lázította az istenteleneket, akik nagy utcai ordítozások közt követelték püspökük szabadonbocsátását. A caesar hamar rendet csinált, néhányat szétfűrészeltetett közülük. Az orvost és a presbitert azonban nem sikerült kézrekeríteni, állítólag hajóra szálltak Ciprus felé. A caesar utánuk akart sietni, azonban az indulás előtt egy embert vezettek eléje, aki Anthimusnak mondta magát. Önkéntes vallomásával igazolta, hogy ő az apatei presbiter, s annál inkább meg tudja mondani, hol van Pantaleon, mert két nap óta ő tartja megkötözve közös rejtekhelyükön. Először azt mondta, a lelkiismerete lázadt föl azok miatt a gonosztettek miatt, amiket az orvos tervezett. Mindenütt arról beszélt, hogy a császár az Antikrisztus, akit a keresztények istene minden ivadékával el fog pusztítani.

Itt a császár közbeszólt. Micsoda ivadékára gondolhatott az orvos?

Galeriust egy pillanatra zavarba hozta a kérdés. De aztán megvallotta, hogy az istentelen bizonyára Valeriát értette, az ő feleségét, a Dominus lányát. Ő mint Valeria ura nem szívesen beszél erről a dologról, amely éppen olyan fölháborító, mint nevetséges. Az istentelen ugyanis azt híresztelte gonosztevő társai közt, hogy maga Valeria volt az, aki a nikomédiai palotát először fölgyújtotta, hogy gyűlölt apja a lángok közt vesszen. Ebből azt lehetne hinni, hogy az orvos elmeháborodott volt. Anthimus vallomásából kiderült, hogy nagyon is józanul és megfontoltan készült a császár meggyilkolására, és ezzel a céllal ment volna Egyiptomba, ha ő, a presbiter meg nem akadályozza. Nemcsak lelkiismeretfurdalásból, utóbb ezt is őszintén beismerte, hanem személyes gyűlöletből is.

A presbiternek volt egy diakonisszája, akivel feleség gyanánt élt, mert azt az ő istenük soha nem tiltotta meg. Az orvos azonban papi személyhez méltatlannak tartotta az ágyastartást, s igyekezett rávenni a presbitert, hogy szabadítsa meg magát az asszonytól és lelkét a kárhozattól. S mivel a presbitert nem tudta meggyőzni, az asszonyt hálózta be, aki tisztaságot fogadott hátralevő életére, s Naissusban elhagyta a presbitert. Erre történt aztán, hogy Anthimus Thesszalonikában ellene fordult az orvosnak, rajtaesett, mikor aludt, megkötözte, s azzal fenyegette meg, hogy a törvény kezére juttatja, ha asszonyát vissza nem adja neki. S mivel az orvos annyira konok volt, hogy egy szóval se válaszolt a fenyegetésekre, a presbiter csakugyan kiszolgáltatta a caesarnak.

- És mit vallott? - lihegte a császár.

- Úgy hallgatott, uram, mint ahogy most hallgat. Pedig nem volt az a kínzás, amit a bakó ki ne próbált volna rajta. Magam is ott voltam minden próbatételnél, s végre is én ütöttem le az orgyilkosságra készülő istentelen fejét.

- Kár volt - nézett a császár sötéten. - Talán én meg tudtam volna szólaltatni. Mi bizonyságod van most már arra, amit elmondtál?

A caesar kinézett az ablakon.

- Már hozzák a bizonyságot, uram. Megfeledkeztél arról, hogy a presbiter a kezem közt van. Éppen azért nem végeztettem ki a másik istentelennel, hogy magad győződhess meg az igazságról. Velem jött a hajón, és alig várja, hogy színed elé kerülhessen.

Az előcsarnokban már hallatszott az udvar padlójához nem szokott, nehéz lábak ügyetlen csoszogása.

- Ha megengeded, uram - fordult Galerius a császárhoz -, talán behívatnám a két princepset is. Nem árt, ha megismerik azokat, akik életedre leselkednek. Azt hiszem, Constantius Chlorus fiát, akinek az anyja Naissusban él, különösen érdekelni fogja a dolog. Talán még ismerősre is talál a presbiterben.

Az áruló papot akkor lökték be hátramaradó őrei a terem főbejáratán, mikor Constantinus és mögötte Maxentius kilépett a fülke ajtaján.

Anthimus egyszerre nem látott mást senkit, csak a jó princepset, akit ő kalauzolt el Antiochiából a szent fehér asszony anyai karjaiba, s akinek esküvőjére ő vigyázott fészere ajtajában.

- Áldott, ki az Úr nevében jő! - kiáltotta égnek emelt arccal, amely az extázis fényében ragyogott. - Hallom a mennyei karokat, amint hozsonnát zengenek Dávid fiának és a megtérő bűnösnek.

Diocletianus meglepetten kapta fel a fejét. Nemcsak az ember és a hang, hanem az üdvözlet is ismerős volt most már neki. Ez az ember az apatei rongyosok feje, a Quintus testvére! Ez fogadta őt ezzel a zagyva üdvözlettel Antiochia forumán, amely, úgy látszik, éppoly értelmetlen, mint maguk az istentelenek.

Galerius türelmetlenül dobbantott a lábával.

- Ne az istenedhez óbégass, istentelen! A császárnak beszélj! Mondd el, ki vagy, és mit tudsz!

Anthimus megfordult, és egy pillanatig rámeredt a császárra, aztán a caesar elé lépett. Mikor megszólalt, annak az embernek az ereje csengett a hangjában, aki a halál árnyékában megszabadult minden földi gyöngeségtől.

- Hogy én ki vagyok? Az igazságos Isten legbűnösebb teremtése. És hogy mit tudok? Azt, hogy nincs az a bűn, amit Isten irgalma meg ne bocsátana a bűnbánónak, aki hisz őbenne.

Azzal kiöltötte a nyelvét, amennyire bírta, elharapta, és a véres húscafatot ráköpte a caesar mellére.

Az óriás elbőgte magát, és irtózatos öklét rázuhantotta a presbiter kopasz fejére. A pap elvágódott, a caesar most oszlopsúlyú lábát emelte rá. Diocletianus odább taszította.

- Elég volt, caesar. Ne felejtsd el, hogy mikor a császár előtt állsz, akkor nem vagy bakó. Különben meggyőztél, hiszek neked. Az istenteleneknek csakugyan nem törvény kell, hanem hóhér.

Még ebben az órában kiadta az utolsó keresztényüldöző edictumot. Ehhez már nem hívta össze a jogtudósok kollégiumát. Most már nem az isteneket védte és a birodalmat, hanem a fiát. Se az orvos nem vallott, se a pap, de őneki az a gyanúja volt, hogy amikor az ő ivadéka kiirtásáról beszéltek, akkor a fiára gondoltak. Az egy pillanatra se jutott eszébe, hogy Bion lehetett az áruló. De Anthimus Quintusnak a testvére volt, s a kertész fecseghetett neki a talált gyerekről, akit a császár rábízott.

Hát ha irtást akarnak, akkor ő fogja kezdeni! Az öregember szemében fellobbant az a tűz, amellyel a végzetes vadkant ledöfte.

Az edictum rövid volt, de határozott, mint a pallos-villanás. Minden keresztény köteles a császár vagy az istenek szobra előtt áldozni, akár a tömlöcből viszik oda, akár az utcáról kényszerítik az oltár elé: a parancs alól nem vonhatja ki magát senki. Aki az engedelmességet megtagadja, a szokásos törvényszéki eljárás huzavonáinak mellőzésével hóhér kezére adandó. Az elítéltek vagyona elkobzandó, s ha feljelentő adta föl őket, az jutalomban részesül.

Az ázsiai lázongások dolgában is erélyes intézkedéseket tett a császár. Büntető légiókat rendelt ki, s azok vezetését Galeriusra bízta. Hadsegédekül Maxentiust és Constantinust adta mellé. Egyrészt azért, hogy ellenőrizzék egymást, másrészt mert meg akart róla győződni, hogy Constantius fia, akit eddig kedvelt, méltó-e bizalmára. Galerius, mikor tanúja cserbenhagyta, nem mert több célzást tenni a Flaviusok bűnösségére, s a császár nem kérdezősködött, de a gyanú már fel volt benne keltve. Csak az altathatta el, ha a princeps ellenség gyanánt száll szembe a lázadó istentelenekkel.

Quintussal maga akart leszámolni. Gyors hajót küldött érte Salonába. S hogy gyanút ne fogjon a kertész, kegyelme jeléül egyiptomi szőlővesszőket is küldött neki, hogy azokat ültesse el a salonai palota kertjében lugasnak.

Este meglátogatta a császárnét. Meglepetésére az augusta nem tett említést Pantaleonról. Ő hozta szóba óvatosan, hogy az orvosnak ezen a napon meg kellett volna érkeznie.

- Ne nyugtalankodj - mosolygott a császárné. - Látod, én se nyugtalankodom. Délután elszunnyadtam, s álmomban megint beszéltem vele. Azt mondta, hogy sok idő telik abba, míg viszontlátjuk egymást, de neki messziről is gondja van rám, és onnan se fog elhagyni.

A császár megborzongott. A fejét fájlalta, és csakugyan rosszul töltötte az éjszakát. Másnap nem is bírt felkelni, egy hétig lázban feküdt, amelynek okát orvosai nem tudták megállapítani. Amikor láza megszűnt, azt ajánlották neki, hogy tegyen hosszabb hajóutat a Níluson. Maga a császárné is biztatta, menjen pihenni. A császár húzódozott, s csak úgy vállalta volna az utat, ha a császárné is elkíséri. De az augusta engedelmet kért, hogy otthon maradhasson. Valeriát várja, aki különös újságot írt neki.

- Diocles, talán unokánk lesz.

A császárné arca sugárzott az örömtől. Diocletianus bólintott, és kiadta az előkészítő rendeletet a nílusi útra. Nem akart a lányával találkozni, akit sohase kedvelt, s ez után a hír után még kevésbé. Hátha fiú lesz az unoka, és valamikor kinyújtja a kezét Quintipor bíbora után?

Pár nap múlva már úton volt a császár. Kevés udvari személyzetén kívül Quintiport és Titanillát vitte magával.

Diocletianusnak, amióta a bíbort felvette, ez volt az első útja, amelyet nem cövekelt ki számára az udvarmesteri hivatal. Kíséretével jött-ment, amerre kedve tartotta, akár nílusi bárkán, akár teveháton, sehol se harsant föl a classicum, és sehol se állták útját hivatalos szónokok.

Igaz, hogy a Delta néhány városán kívül, amelyeket elkerült a császár, a provincia többi részében nem is igen volt hivatalos római élet. A vámtisztviselőkön és adóbehajtókon kívül néhány, kegyvesztetten idehelyezett kerületi főnök egy marék légionáriussal elég volt a Nílus-völgy rendbentartására. A szent folyó országa már Tanaistól fölfelé lélegző múmiává vált, amelyen éppúgy rajta volt az ibiszfejű Thot isten pecsétje, mint a sziklákba vágott sírokon, amelyekben Egyiptom elfelejtett fáraói aludtak. A különös istenek ugyan még uralkodtak, de már nem kormányoztak. Birodalmuk nem terjedt tovább elcsöndesült szentélyüknél és azoknál a paraszt-viskóknál, amelyek a néhai templomvárosok omladékain épültek. Elephantinéban még hallatta rekedt bőgését Chnum, az erős kos, az istenek atyja, aki leheletet adott minden élőlénynek. Edfui szentélye mélyén még vijjogott Hórusz, a világosság karvalya, aki legyőzte a sakálfejű Szétet, a leggonoszabb istent, a szárazság és sötétség teremtőjét. Tentyrában még odadörgölte temploma karcsú oszlopához fehér hátát Hathor, a szelíd szemű tehén, aki szoptatta az isteni karvalyt, s az élet bőségét és a szerelem örömeit juttatta a halandóknak. De hatalmuk már nem futotta többre, mint hogy megszolgálják híveiknek azt a szénaköteget vagy azt a falat húst, amit azok nekik áldoztak. Az ősi szentélyek papjai, akik valamikor fejedelmek módjára éltek, a római rabságra jutott Egyiptomban csöndes és szerény falusi papokká váltak. A hódítók az óriási birtokok nagy részét elvették gyarmataik számára, és adómentességüket megszüntették, úgyhogy most a papok is csak úgy tengődtek, mint isteneik. Híveikkel együtt ők is rá voltak szorulva a gazdag római és görög utazók alamizsnáira, akik nagy és nem mindig veszélytelen utakat is vállaltak azért, hogy nevüket belekarcolhassák a Memnon-szobrok lábszárába. Szokássá vált csak azt tartani világlátott embernek, aki elmondhatta, hogy ő etette Arsinoeban a szent krokodilust, amely értett papja szavára, s hogy Koptosban látta az oltáron Isis haját, amelyet az istennő Osiris elvesztésekor tépett ki fájdalmában, s amely soha nem fogy el, noha már több ezer év óta lopogatják a zarándokok. Az utazgató görögök és rómaiak nem voltak mind kegyes emberek; akadtak köztük olyanok is, akik mosolyogtak az isteneken, másoknak azonban könny szaladt a szemébe, amikor látták halálba dermedni azt az országot, amely piramisokat épített már akkor, mikor az ő őseik még kecskebőrben jártak, és makkot ettek. Mivel azonban a jókedv csakúgy adakozóvá teszi a halandókat, mint a bánat, az idegenek nem sajnálták az alamizsnát a feléjük nyújtott tenyerektől. Így táplálták egymást ez időben a Nílus völgyében az istenek és az emberek.

A császár szokatlanul bőkezű volt, s ezért inkább kigazdult kalmárnak nézték, mint előkelő úrnak. Azt senki se gyanította, hogy a két fiatalra támaszkodó, kissé fáradt és hajlott öregember a világ ura, aki egy szemöldök-rántással istenek és emberek sorsa felett dönt. Maga a vezetőnek és tolmácsnak fölfogadott, öreg memphisi pap se tartotta méltónak arra, hogy különösebben megerőltesse érte magát, és többet mondjon az idegenkápráztatók szokott meséinél. A piramisok éppolyan mélyre nyúlnak a föld alá, mint amilyen magasra emelkednek a föld felett. A Nílus forrásait azért nem lehet fölkutatni, mert a zuhatagoktól egynapi járóföldre a borzasztó tekintetű troglodita törpék laknak, akik szarvashangyákon lovagolnak. Szaiszban egy istennőnek a szobrát őrzik, aki Ptolomaeus Auletesnek megjelent álmában, és azt parancsolta neki, hogy hozassa őt el Tirusból, ahol nagyon erkölcstelenné váltak a halandók. A király követeket is küldött Tirusba, akik annyi súlyú aranyat ígértek a szoborért, amennyit nyom, azonban a tirusiak gorombán elűzték őket. Erre a szobor leszállt az oltárról, csónakba ült, és egy hónapi tengeri út után kötött ki Szaiszban, ahol azonnal templomot építettek neki. Hogy azonban melyik istennő ez, azt nem lehet tudni. A szobor ugyanis fátylat visel, és azt még nem merte föllebbenteni halandó, mert talapzatába az van vésve, hogy aki azt megteszi, az soha nem nevet többet életében. Volt ugyan egyszer egy Bion nevű alexandriai tanuló, aki előtt magától félrecsúszott a fátyol, s ez azt állította, hogy a jövendő dolgok istennőjét látta, de abban a percben össze is esett, és szörnyethalt.

A pap észrevette, hogy a társaság összenéz, és megsértődve kérdezte, hogy tán nem hisznek neki. Az öregember megnyugtatta, hogy egy szavát se vonják kétségbe, csak azért néztek össze, mert ők is ismernek egy Bion nevű tudóst, aki valamikor deák volt Alexandriában, és most a császár matematikusa, tehát nem ő lehetett az, aki életével fizetett a szaiszi fátyol titkáért.

A tolmács megnyugodott, és most már jobban megbecsülte az idegeneket, akiknek barátjuk van a császár környezetében. Nem titkolta el előttük, hogy a szent bika meg a szent kos és a többi templomos állatok nem istenek, csak jelképek. Jelképei a mindeneket betöltő három istennek, akik oly nagyok, hogy a tudatlan emberek föl nem foghatják őket. Az egyik Isis, a másik Osiris, a harmadik Amon Rá.

Meghajolt észak, dél és kelet felé. Nyugat felé nem, mert onnan jön az ártó sötétség, az istenek ellensége.

- Ugyan egyszer volt egy nagy király - folytatta aztán -, aki még a három istent is sokallta. Nagyon régen volt ez, még akkor a Nílus vize sárga volt. A mi templomunkban a főpap őriz egy könyvet, amelyikben föl van jegyezve, hogy a Nílus vize csak azóta vörös, mióta ez a király megölte az isteneket. Csak Átent hagyta meg, a napot, akinek fénye és melege formálja és élteti a világot. De a nép fellázadt ellene, és visszakövetelte állatisteneit, akiket elérhet és megfoghat. Olyan forradalom még nem volt Egyiptomban, mint akkor. A nagy királynak nemcsak a csontjait szórták ki a sírjából, hanem a nevét is mindenütt lefaragták az emléktáblákról, és kivakarták a papirusokról. El is veszett az emlékezete neki is meg az istennek is. Már csak mi tudunk róla, akik egyik papi nemzedékről a másikra szállt titkokat őrzünk, amelyekre talán sohase lesznek többet méltók az emberek.

A császár kedvetlenül hallgatta a beszédet. Nem azért menekült el a harcoló istenek közül, hogy itt újra közéjük keveredjen. A fiával akart együtt lenni, szabadon, senkitől meg nem lesve, reggeltől estig örülve a jókedvének, a nevetésének, a csodálkozásának, az életben való örömének. Megfogni a kezét, rá-rátámaszkodni néha - nem csodálkozhat azon se ő, se a hajósnép, se az egy-két kísérőül hozott udvari cseléd, ha egy öregember segítségre szorul. Néha talán arra is lesz alkalma, hogy amikor belekarol, jobban magához szorítsa, és érezze apai szívén a fiúi szív dobogását. S ha elalszik vele egy fülkében, estétől reggelig hallgathatja a lélegzését, és nézheti az éjjeli mécses világánál az arcát. Mikor mélyen alszik, talán meg is simogathatja az ujjai hegyével. Ha fölneszel rá, azt hiheti, éjjeli pille szárnya súrolta.

A mohón vágyott örömekből csak ezt kapta meg az apa. Csak akkor lehetett övé a fia, mikor aludt. Nappal még idegenebb volt hozzá, mint azelőtt, a dolgozószobában. Ott, ha bizalmasra nem melegedett is, legalább értelme sugárzásával gyönyörködtette. A nílusi úton még csak érdeklődést se mutatott az ég, a föld és a folyó lépten-nyomon változó csodái iránt. Ha kérdezte, rövid feleleteket adott a legmélyebb tisztelet hangján, amellyel a szolga urának és jótevőjének tartozik. De magától nem kérdezett semmit, sohase hallatta az elámulás felkiáltását, nem szörnyülködött el a legdermesztőbb csöndű templomban sem, amelyekben tarka oszloperdők közt ültek az óriási kőistenek, s nem mosolyodott rá még a nobilissimára sem. Különben a lányban csakúgy megcsalódott a császár, mint a fiúban. Olyan fagyos és hallgatag volt ő is, nem aranyfényű, hanem gőgös és unott. Viszonya a fiúhoz az volt, ami a caesar lányáé lehet a császár szolgájához. Nem volt hozzá szívesebb semmivel, mint a szakácshoz vagy a kormányoshoz, sőt talán ridegebb és parancsolóbb. Ha azoktól kívánt valamit, akaratlanul is keveredett valami a rabszolgához szóló úrnő hangjába a férfihoz szóló nőéből. Quintipornak lágyság nélkül parancsolta, hogy tartson a feje fölé ernyőt, vagy oldja meg a saruját, vagy szakítson neki lótuszvirágot. Amilyen kimért volt a parancs, olyan kötelességszerű volt a teljesítése. A magister térdet hajtva tette meg, amire felszólították, de egy hízelgő mosoly vagy egy kedveskedő szó nélkül. Szolgálata ebben különbözött a kormányosétól vagy a szakácsétól. Nem volt benne semmi a férfi magakelletéséből, aki a rabszolgalányban is látja a nőt, ha maga bíbort visel is. Ez a maga helyzetét ismerő alárendelt viselkedése volt, aki a nőben sem vesz észre mást, csak a császári család tagját.

A császár öregember volt, aki fiatal korában se sok időt vesztegetett a szerelemre, s egy világ feltámasztásának gondjai közt sohasem gondolt arra, hogy a szívek játékait figyelje. Mit tudhatott volna ő arról, hogy szeme láttára két ifjú szív játszik fogócskát egymással? Hiszen a fiatalok sem voltak tisztában önmagukkal sem. Mióta az alexandriai könyvtárban búcsú nélkül váltak el egymástól, mindegyik kerülte a másikat, s ha nem bírták a találkozást elkerülni, mindkettő igyekezett éreztetni a másikkal, hogy semmi köze hozzá. A lány először arcátlannak találta a rabszolgát, aki őt meg merte csalni. Vele azt hitette el, hogy szemérmes és félénk - hiszen azért kezdett el vele játszani, mert ilyennek látta -, pedig férfiszemmel nézte. A férfi vágyával és a férfi féltékenységével, akár Maxentius. Volt benne vakmerőség észrevenni, hogy ő "minden ringy-rongy férfiszemélyre nevet!" Egy pillanatra vad örömet érzett azon a gondolaton, hogy ezt megmondja a princepsnek. A vad nobilissima ujjongott, mikor elképzelte Maxentius dühét, de mindjárt el is mosolyodott. Akkor már Quintiport látta maga előtt, amint odábblökte egy gladiátor erejével és könnyedségével a princepset. Milyen szép volt akkor, haragjában és utálatában! És milyen megható volt, ahogy sápadtan és könyörgő szemmel nézett rá a könyvtárban, mikor nem szólította Gránátvirágnak! Igen, ha még egyszer úgy néz rá, meg fog neki bocsátani, és talán el is mondatja vele még egyszer azt a gyűlöletes verset. Próbálta összerakosgatni magában, és már nem találta olyan gyűlöletesnek. Mért is volna az? Mert azt merte mondani, hogy minden istenasszony azt adta neki, ami a legszebb bennük? Drága, bolond, kis hízelgő pajtás! Meg fogja érte simogatni, mihelyst bocsánatot kér, addig azonban nem fog ránézni.

Ránézett, de csak ha lopva tehette. Mikor találkozott a szemük, a fiú csak a nobilissima gőgös arcát láthatta s a jéghideg tekintetet, amelyből csak azt lehetett kiolvasni:

- Látod, hogy nem nevetek rá minden ringy-rongy férfiszemélyre?

Most már ő kapta el a fejét, szégyenkezően is, dacosan is. Érezte, hogy súlyosabb vétket követ el, mint Ixion, aki az istenek királynőjére emelte szemét. Ő meg akarta tiltani az istennőnek, hogy arra vesse a szemét, akire akarja. Minden büntetést megérdemel, amit a Tartaroszba vetetteknek viselni kell, de ezt az egyet, a nobilissimának ezt a tekintetét nem. Hiszen az ő vétke nem volt szándékos. Ő nem szánta azt a verset a caesar lányának. Maga se tudta, mért írta, minek írta. A tollból maguktól peregtek ki a betűk. Igaz, hogy a tollat az ő ujjai fogták, s azokban az ő szíve vére lüktetett. Ha a nobilissima az ő bűnös kezét is le akarná vágatni, mint a borbélyét, boldogan engesztelné meg vele. De legalább számon kérné tőle, mit tett, legalább mondaná meg, hogy haragszik. Csak ne nézne így keresztül rajta, mint a levegőn. Hát nem ő volt-e az, aki pajtásának fogadta, aki Gránátvirágnak nevezte, aki a homlokához értette ujjait? Hát nem ő bátorította-e, és nem ő csúfolta-e ki, amiért lesütötte előtte a szemét? Ó, mégis az öreg Bionnak volt igaza! Akkor, mikor először szólt a titán lányáról, aki széttépdesi a férfiakat. De őt, a rabszolgát nem lehet! A kertész fia nem hagyja magát! Ő majd megmutatja a caesar lányának, hogy őt nem abból a fából faragták, amiből a Maximianus fiát!

És most már ő is próbálgatott úgy nézni, mint a lány, szembeszögezvén az úrnő meztelen gőgjével a rabszolgának kérkedőbb, mert alázatba öltöztetett gőgjét. Lassanként sikerült is neki, mert egyikük hidegsége erősítette a másikét, s mikor a császár kísérőinek választotta őket a nílusi útra, már akkor elhitték maguknak, hogy ők ellenségei egymásnak. S ha a parancsot, amelynek ellentmondani nem lehetett, első hallásra kegyetlennek érezték is, azután örültek neki. Az udvarnál kerülhette a másikat, aki akarta; az úton való állandó együttlét azt jelentette, hogy nincs menekülés. Az ellenségnek egész nap éreznie kell, hogy a másik nem törődik vele. A harcot az udvarnál úgy kezdték, hogy egy kicsit elfordult egymástól a szívük. Most a császár szeme láttára teljesen egymás felé fordított szívvel folytatták. Elég volt egy szellőnek megtaszítani őket, hogy egymásra boruljanak.

A császár se édességét, se keserűségét nem látta a harcnak, nem is sejtett harcot a két fiatal közt. Ő csak arra jött rá, hogy Bionnak nagyon jó szeme lehet a csillagokhoz, de közeli dolgok megfigyelését nem lehet rábízni. A fiatalok közt nyoma sincs annak a barátságnak, amiről a matematikus képzelődött. Maga is csalódott, amikor azt hitte, hogy a nobilissima majd egy kicsit szelídíteni fogja a fiút. Most látta, hogy sokkal több elvadító gőg van benne, mint ahogy ő gondolta. Néha meg tudta volna ütni a lányt egy megalázó parancsért, egy semmibe vevő tekintetért. A Galerius lánya bánik így az ő fiával! De értelme azonnal fölébe került indulata fellobbanásának. Hiszen a lány természetesen nem láthat többet a fiúban rabszolgánál, s az volna a baj, ha többet látna. Nagyon megnyugtató, hogy bíborának örököse ilyen jól el van rejtve az udvari titkár ruhájában nemcsak önmaga, hanem az egész világ elől. De mért olyan sápadt, mért olyan szótlan, mért olyan - hogy is mondta csak Bion egy idétlen szóval? - igen, mért olyan aludt vérű? Hogy vele, a császárral szemben megbénítja nyelvét a hódolat, az, ha fájdalmas is az apa szívének, de érthető. S az mindjárt elmúlik, ha az istenek akarata teljesül, s a fiú megtudja, hogy szülő még nem szenvedett annyit a gyermekéért, mint ő. De honnan ez a fáradt közömbösség a fiatal szemekben, amelyekből az életnek kellene lángolni? Mért nem tud örülni a szerencséjének, amely olyan váratlanul a tenyerére vette, s olyan hirtelen a trón szédítő magasságáig emelte? Ez a szomorú álmodozás, ez a minden örömtől való elfordulás, ez a senkinek meg nem nyíló zárkózottság, honnan jön ez? Hiszen lehetne örökség is, az anyjában is megvan, ő maga is a bizalmatlanság páncéljában öregedett meg, de ez más, nekik volt és van okuk rá, az anyjának a szomorúságra, az élettől való elfordulásra, neki az összeszorított szájú hallgatásra, a mindenkitől védekező bizalmatlanságra. A fiánál mindebből semmi se természetes. Antiochiában, Nikomédiában még nem is volt ilyen. Csak itt, Egyiptomban ronthatta meg valamelyik isten a sok közül. Melyik lehetett, miért tehette, mikor ő mindnyájának igyekezett kedvében járni? A keresztények istene más. Ő nem volt rossz szándékkal ahhoz se. Tizennyolc évig tűrte hatalmasodását a birodalomban. Se templomait, se szolgáit nem bántotta. Nemrégiben még arra gondolt, hogy befogadja őt is a birodalom istenei közé, s maga is éppúgy áldozatban részesíti, mint a többi leghatalmasabbakat. Nem adott rá semmi okot, hogy a keresztények életére törjenek, s kiirtással fenyegessék minden ivadékát. A keresztények istene maga az oka, hogy villámmal nem sújtotta híveinek gyújtogató kezét - akkor ő nem lett volna kénytelen védekezni. De úgy látszik, nem olyan hatalmas isten, mint amilyennek hírleltette magát. Pantaleont, aki főembere lehetett, nem tudta megvédeni Galeriustól. A régi istenek, akiknek ő mindig oltalma alatt állott, megint bebizonyították, hogy ők az erősebbek. Ők voltak azok, akik kötelességévé tették neki, hogy indítsa meg a hadat az emberi gyűlöletet eltiltó, de a többi isteneket halálosan gyűlölő, telhetetlen és féltékeny új isten ellen. Serapis világosan kinyilvánította a földrengés után, hogy az isteneket a keresztények ingerelték haragra.

Jólesett a császárnak elfelejteni, mennyi része volt az utolsó edictum kibocsátásában az apai rettegésnek, és biztosabbnak érezte magát, hogy a keresztény istennel való viaskodásában Serapist állíthatja maga elé felelősnek. S hogy Egyiptom leghatalmasabb istenével, akit eddig inkább csak híréből tisztelt, megerősítse a barátságot, elhatározta, hogy visszafelé Szaisznak veszi útját. Az ősi deltavárosban akart a fiúért könyörgő áldozatot bemutatni a lelkeket gyógyító nagy istennek. Itt nem volt ugyan olyan pompás szentélye, mint Alexandriában, de sokkal ódonabb. A jámbor hit szerint ezt maga Isis istennő építette a tiszteletére, hálából, amiért segített neki megölt férje, Osiris isten feltámasztásában.

Előbb azonban egy nagyon kellemetlen istennel kellett megismerkednie a császárnak, akinek eddig csak jószándékú és barátságos istenekkel volt dolga. A líbiai sivatagban jártak, visszatérőben arról az oázisról, ahol Ámon isten Nagy Sándort fiává fogadta, s ennek jeléül diadémjára kosszarvakat függesztett. Nagy üggyel-bajjal haladtak a vörös homokkőhegyek tövében, ahol sziksó-tűk ropogtak a tevék és lovak lába alatt, s éles kövek metélték el az állatok patáját. Mindnyájan elhitték a papnak, hogy ez a hely a világ teremtése óta mindig a démonok tanyája volt. Némely démonok viperák, mások sakálok és hiénák alakját öltik magukra, de vannak köztük emberformájúak is. Lehet, hogy ezek még ama nagy fáraó ideje óta itt élnek, aki csak egyet kapott meg az istenek közül. Mert azt állítják magukról, hogy ők csak egy istent imádnak, a világosság istenét, akit nem áldozatokkal, hanem imádsággal és önsanyargatással kell tisztelni.

- Itt mintha látnék is egyet belőlük - mutatott a pap az egyik völgyszakadék felé, de hirtelen elakadt a szava. A levegőben valami különös zsongás hallatszott, nyugat felől egy forgó homokoszlop közeledett, amelyet tikkasztó szél kergetett maga előtt.

- Szét, az átkozott isten, aki Tifonnak is mondatik! - kiáltotta remegő ajakkal a pap. - Fojtsátok vissza lélegzeteteket, és ösztökéljétek rohanásra állataitokat, talán még elérjük a szakadékot.

Nem érték el. A nap izzó bronztányérrá változott, pár pillanatig látták, hogy mozgásban van az egész sivatag, most már mindenfelől megindultak sziszegve, zizegve, sisteregve, pattogva a homokoszlopok, mint óriások cohorsa, akiket visítva, sikoltva és röhögve kergetett maga előtt a pörkölő leheletű Tifon, a sötétség és szárazság istene, akinek birodalmában minden este elvérzik a napisten.

- Le a tevékről! Bújjatok mögéjük! - kiáltotta a pap.

Látni már akkor nem lehetett semmit, s többet hangot hallani se. Szemet, szájat, fület eltömött a tüzes homok. A császárban még volt annyi lélekjelentét, hogy magához rántotta a fiát, s vele együtt temetkezett a homok alá. Végre mégis apa lehetett. Az ő szívük mindig csak a halál küszöbén doboghatott egymáson. Igaz, hogy egészen boldog még itt se lehetett az apa. Mielőtt Tifon lehelete agyát is elzsibbasztotta volna, még érezte, hogy a fiú ki akarja magát tépni karjaiból.

Mikor magukhoz tértek, már bent feküdtek a szakadékban, ahol a pap a démont látta. Most már látták ők is. Csontig aszott, kicserzett bőrű, magas öregember volt, kócos sörénnyel, a mellbimbóit is eltakaró, elvadult, fehér szakállal. Azon kívül nem is volt más ruhája, csak egy pálmaháncsból font, rongyos kötény.

A rém nyilván tűzimádó volt, mert parázs előtt térdelt, amelyre száraz leveleket és gallyakat szórt. De aztán kiderült, hogy csak éleszti a tüzet, rendes ember módjára, gömbölyűre dagadt arccal. A láng hamar föl is csapott, mert a nobilissima is fújta a tüzet. Ott hevert hason, átellenben a démonnal, térdben hátrakapott lábbal, és szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát. Azon mesterkedett, hogy a szikrát a démon szakállába fújja, de az dörmögve fölállt.

- Babilon lánya! - mondta megvetéssel, és odadobott neki valami piszkos vászonrongyot, amit egy üvegből húzott elő. - Takard el magad, vagy visszaduglak a homok alá.

A démon görögül beszélt, mégpedig szép tiszta kiejtéssel. A császár eszmélni kezdett a hangra. Tétován nézett körül nehezen nyiladozó szemével. Először az tűnt föl neki, hogy a démonnak olyan kiszélesedett, kérges térde van, mint a tevének. A kacagó Titanillát csak aztán vette észre, s most már rémülten forgatta fejét jobbra-balra. Kiáltani akart, de úgy érezte, nem bírja szétnyitni a száját. Pedig csak összecsukni nem bírta, mert még tele volt homokkal.

Mire kikrákogta magát, s lány már ott térdelt a fejénél egy vizes kobakkal.

- Nincs semmi baj, uram - törölgette tunikája ujjával a császár arcát. - Mindenki megvan, akit keresel. Az öreg kiásott engem, mert én már majdnem elértem a szakadékot, mikor eltemetett a homok. Aztán ketten előkapartunk benneteket. A magister ott fekszik!

A szakadék mélyén erecske folydogált, amelyben egy pálma gyökerei fürdöttek. A császár a lányra támaszkodva odatámolygott. Quintipor a fa alatt feküdt, oldalára fordulva, és jóízűt aludt. Nemcsak az arca, hanem még a haja is tiszta a homoktól. Nemcsak megmosdatva, hanem meg is fésülve.

- A magister már magához tért?

- Igen, fölnyitotta a szemét, ahogy a vizet ráloccsantottam. De mindjárt le is csukta, s azóta alszik.

A császár végigsimította a lánynak kissé reszelőssé vált arcát.

- És a többiek?

- A mieink megmenekültek. A szolgák is, az állatok is.

- A pap?

A lány egy kicsit csúfolódva mosolygott.

- Tevéstől együtt megfulladt. Elbánt vele Szét isten, aki Tifonnak is mondatik. Így jár az, aki válogat az istenek közt.

A császár ránézett a nobilissimára. Meg akarta feddeni a pajkos hangért. De nem szólhatott szigorúan arra, akinek több gondja volt fiára, mint őrá magára. Szelíden belekarolt.

- Mi ég itt? - kérdezte, ahogy a tűzhöz közeledtek.

- Ez égett szőr szaga - szimatolt a lány. - Mivel tüzel öreg démonunk?

Biz az a saját lábával tüzelt. Térdig beletemette a lángokba mind a kettőt.

- Mit csinálsz? - ugrott oda a császár, és odábbrántotta a tűztől.

- Hagyj engem - szabadította ki magát kezei közül a démon, és az égett bőrről lesúrolta a leperzselt szőrszálak pernyéjét. - Mikor ezt a Beliál leányát kiszabadítottam a homokból, és idehoztam a karomon, az ördög sugallatára erősebben magamhoz szorítottam, mint ahogy a szükség kívánta. Most azt próbálom, hogy miképp bírom majd ki a pokol tüzét, ami ezért kijár.

A császár ugyan nem sokat értett a dologból, de azért nagy tisztelettel nézte ezt a különös Mucius Scaevolát.

- Van-e nálad pénz? - fordult Titanillához. - Az én övemből, úgy látszik, kicsúszott az erszény.

A lány azonban már akkor elugrott onnan. Észrevette, hogy az árnyékba fektetett szolgák is mozgolódnak, és vitte nekik a vizet. Ellenben az öregember hangja megnyikordult.

- A pénzed keresed? Itt van, amit a lányod összeszedett belőle.

Egy marék aranypénzt dobott a császár lábához. Új veretek voltak, még kopatlanul csillogott rajtuk az imperator koszorús képe, vállán az égisszel, az istenek atyjának villámot és mennydörgést szülő pajzsával. Kupacba söpörte őket a lábával, és odaszólt az öregnek.

- Szedd fel. Jutalom gyanánt.

A démon ledörzsölte homokkal a jobb kezét, amellyel a pénzt érintette, keresztet vetett, és mérgesen kérdezte:

- Engem akarsz megjutalmazni az ördög találmányával?

- Tudod te, ki vagyok én? - kérdezte a császár meglepetve.

- Hogyne tudnám. Megismertelek a pénzedről. Te vagy a Sátán elsőszülött fia.

A császár nem haragudott meg a szikrázó szemmel, de nyugodt hangon adott válaszért. Még eddig nem hallotta a Sátán nevét, s azt hitte, az is valami ismeretlen isten. Ha lehetett Jupiter fia, vállalhatta az új címet is.

- Segíthetnék valamivel rajtad?

- Te? Énrajtam? Hiszen magadon se tudsz segíteni, Kain ivadéka.

Ennek az istennek a nevét se hallotta még eddig a császár, de a megvető hangból kiérezte, hogy ez nem tehet valami tiszteletre méltó isten. Most már nehezen tudott erőt venni a föllobbanásán.

- Ha nem nézném, hogy te mentetted meg az életünket, ledobatnálak a legmagasabb szikla csúcsáról.

- Ha tudtam volna, hogy titeket temetett az Isten a homok alá, mint ahogy elborította az istentelen Szenacherib népét, akkor nem vettem volna magamra azt a bűnt, hogy megmentselek benneteket.

- Bolond vagy te! - intett a császár hirtelen lecsillapodva, mert látta, hogy Quintipor jön fel a patak mellől. Mintha kicserélték volna a magistert. Szökdécselve járt, az arca piros volt, és a szeme ragyogó. A ragyogó szemek keresve néztek körül a platón, ahol a császár állt, félig eltakarva öreg megmentőjüktől. Előrelépett, és boldogan intett a fiúnak, áldva magában a gonosz Szét istent, ki Tifonnak is mondatik. Úgy érezte, neki köszönheti, hogy először ragyognak rá a gyermeke szemei, a haláltól való szabadulásnak minden gátlást feloldó mámorában. Most se tisztelet, se alázat nem volt az arcán, csak az ujjongó szeretet sugárzott róla.

A császár hirtelen elfordította a fejét, hogy könnyel teleszaladt szeme árulója ne legyen.

- Titanilla! - kiáltott, anélkül hogy körülnézett volna.

- Itt vagyok, uram - csendült föl a lány hangja, egészen közelről. Ott állt a háta mögött, kezében tartott fejfátyla kiszabadításával vesződve, amely beleakadt egy csipkebokorba. Ő is jókedvű volt, neki is kipirult az arca, nevetett a szeme, mintha csak tükörképe lett volna a fiúnak, aki odaért akkorára.

- Indulnunk kell, gyermekeim - ölelte meg mind a kettőjüket egyszerre a császár. - Úgyis sokáig kell tévelyegnünk, míg vezető nélkül rátalálunk az útra.

Az egyik hajcsár tudott egy utat, amely emberlakta helyre vezet a démonok kősivatagából. Az öreg démontól hiába próbáltak elbúcsúzni. Tevetérdeire ereszkedve énekelt barlangja szája előtt, amely fölött, csak most vették észre, kereszt alakban volt kivésve a szikla. Talán nem is ének volt, hanem valami vad harci sikongás. Amaleket és Moábot emlegette, akiket kezébe adott az Úr, és hangja egyre szilajabbá erősödött, úgyhogy még akkor is hallották, mikor már kiértek a szakadékból.

- Ronts, pusztíts, törölj el mindent, valami az övé; ne szánd meg őtet, hanem ölj ki minden férfit, asszonyt, gyereket, tevét és szamarat!

Egy keskeny völgybe fordultak be, vízmosások által kivályúzott, keresztül-kasul repedezett, vörös sziklák alatt, mikor a fejük fölött ordítást hallottak.

- Sátán elsőszülötte, te se eszel annak a szőlőnek a terméséből, amit most ültettél!

Föltekintettek, s már nem volt idejük félreugorni annak az óriás sziklatömbnek az útjából, amely mennydörögve zuhant rájuk. Még látták utánahullani a megbőszült öreget, aki irtózatos erővel akkora lökést adott az ingó sziklának, hogy maga is utánazuhant, s kiterjesztett két karjával, előrehulló sörényével most csakugyan olyan volt, mint egy démon, akit az ég kidobott magából. A rémület még a hangot is beléjük dermesztette, mikor a szikla hirtelen megállt. Szélesebb volt, mint a szurdok két falának egymástól való távolsága, s boltozat gyanánt zárta be éppen azt az útszakaszt, amelyen a Sátán elsőszülötte és kísérete várta az elkerülhetetlen halált.

Diocletianusnak minden oka megvolt rá, hogy már az első útba eső oltáron hálaáldozatot mutasson be az isteneknek. Nemcsak kétszeres megmeneküléséért, hanem azért is, hogy ezzel az istenek félreérthetetlen üzenetet küldtek neki. Nem lehetett véletlen, hogy ugyanaz a keresztény akart gyilkosuk lenni, aki megmentette őket. Ha csak megmenti őket, zavarban lett volna, mert a keresztény isten adósának érezte volna magát. Így azonban annak számlája kiegyenlítést nyert, s ő csak a régi isteneknek tartozott hálával, akik megint bizonyságát adták erejüknek is, kegyelmüknek is.

Ötven fehér tinó vérével fizetett nekik addig, míg leúsztak a szent folyón Szaiszig. Éjszaka volt, mikor odaértek, de fáklyák tízezrei nappallá tették a város éjszakáját. Osiris feltámadásának éjszakája volt, minden utcát elözönlöttek a zarándokok, akik templomról templomra vitték a fekvő viaszszobrot, amely a felkoncolt és darabjaiból összerakott istent ábrázolta. Táncoló papok és papnők haladtak a menet élén, a stolisták vitték utánuk az igazság kelyhét, a törvényesség rőfjét, s a mennyezethordók után a tömeg énekelte az ünnepi himnuszt.

Másnap ötven fehér tinót áldoztatott a császár Szaisz tíz templomában, hogy a papok minden zarándokot megvendégelhessenek. Ő maga Serapis templomában ájtatoskodott, ott, ahol a történendő dolgok istennőjének széles fátyollal letakart szobra is fel volt állítva. A császár, tisztelvén a szent hagyományokat, egy ujjal se érintette a fátyolt. Titanilla azonban kivárta azt a percet, amikor fölhajtották a fölszalagozott áldozati állatokat. S mikor mindenki azokat figyelte, odasompolygott a szoborhoz, és félrehúzva a fátyolt, hirtelen aládugta a fejét. Látni akarta a jövendőjét.

De csak Quintipor feléje fordult arcát látta a másik oldalon. A fiú is ugyanakkor emelte meg reszkető kezével a fátyolt, ám aládugott fejét mindjárt vissza is kapta, amint jövendőjét a lány arcában látta meg. Egy pillanatig tartott az egész, s már a helyére igazított fátyol előtt néztek egymás arcába.

A szaiszi legenda megdőlt. Egy fiú meg egy lány benéztek a fátyol alá, amely mögött ott kellett volna hagyni a nevetést, és mégis úgy mosolyogtak egymásra, mintha ez lett volna első mosolygásuk az életben.

Egy hét se telt bele, hogy a líbiai sivatag remetéje eszébe jutott a császárnak. Az alexandriai kikötő-kormányzóság jelentette, hogy a Salonába küldött postahajó zátonyra futott, egész közel rendeltetési helyéhez. Onnan aztán hirtelen támadt vihar a tengerbe söpörte, jóformán szemeláttára az érte küldött mentőhajónak. Se egy hajóinast az emberekből, se egy zsineget a rakományból meg nem menthettek. A futár is leszállt Poszeidónhoz a rábízott üzenetekkel és szőlővesszőkkel együtt.

- Nem fogsz enni annak a szőlővesszőnek a terméséből, amit most ültettél!

Ha jövendölés volt, ha átok, csak annyit hibázott, hogy a szőlővesszőkről úgy beszélt, mintha már elültette volna őket. De azt egészen jól eltalálta, hogy a termésükből soha nem szakít.

Pár órával később a salonai építésvezetőség jelentését is az asztalára tették. A szokásos havi jelentés volt ez, számadások, munkakimutatások, tervek módosításai, személyi előterjesztések. Ezeket legsúlyosabb országos gondjai közt is mindig maga nézte át, mert nagyon a szívén feküdt Salona. Az elpusztíttatott kis falu fölé, amelyben anyja csontjai porladtak, olyan palotát akart építtetni, amilyen még nem volt császárnak. Mindig úgy érezte magában, hogy az a legszebb hely a világon, ott legszelídebb az ég kéksége, leglágyabban tud ringatni a tenger, és legtisztább szívűek az emberek. Fia székhelyének és maga temetőjének szánta a szülőföldjét. Már fiatal korában sokszor mondta a feleségének, hogy élni nem tudna a békés illír halászok és fügekertészek közt, de öregembernek visszamegy közéjük, és ott fogja letenni az élet hivatalát, ahol hurcolását magára vette.

A jelentésben mindjárt megakadt a szeme a kertész nevén. Pársoros megjegyzés volt mellé írva. Quintus kertész lezuhant egy körtefa tetejéről, és halálra zúzta magát. Felesége, Sapricia eltemette, és rokonságához költözött a szíriai Apatéba. A szolgálati nyilvántartásból és az élelmezési lajstromból mind a ketten töröltettek.

A császár megkönnyebbülten sóhajtott. Az istenek megint a kezére jártak, sőt megelőzték a szándékait. Megbüntették Quintust, ha már bűnös volt, és ha még nem volt az, elejét vették annak, hogy az lehessen. Az asszony kevésbé nyugtalanította, s az egyébként is végzete elé ment, ha Apatéba telepedett át. Galerius azt jelentette, hogy aránylag kevés áldozattal teljesen lecsöndesítette a keletet. Mindössze Apatét kellett porrá égetni a beléje zárt istentelenekkel, és Melitenében megtizedeltetni a katonaságot. Ellenállás alig volt: az istentelenek fajzata csak addig szemtelen, míg urat nem érez maga fölött, a parancs előtt meghunyászkodik, mint a megostorozott eb. Az antiochiai csőcselék is csak egy napig zavargott, aztán visszabújt a csatornákba. Itt Maxentius princeps nagyon hősiesen viselte magát, úgyhogy - a császár jóváhagyásával - engedélyt is adott neki az Alexandriába való visszatérésre. A császár beleegyezését akarja ott megnyerni, miután az övét már megkapta, egy olyan tervhez, amelyet a családi tűzhely istenei sugalltak neki. Constantinus princeps sebesülten fekszik Nikomédiában; hátába fúródott a nyíl, úgy látszik, menekülés közben.

A caesar jelentése annál inkább megnyugtatta a császárt, mert Alexandriában sem következtek be azok a kavarodások, amelyekkel számot vetett, mikor az utolsó edictumot kiadta. A keresztények vagy elszéledtek, vagy a félelem észre térítette őket. A hivatalos jelentésekben olvasott ugyan újabb letartóztatásokról, de egyetlen kivégzésnek se találta nyomát. Ezt csak azzal lehetett magyarázni, hogy a régi és az új befogadottak elméjét egyformán megvilágosították az istenek. Inkább választották az áldozatok megadásával az életet, mint a babonáikhoz való konok ragaszkodással a kínos és rút halál céltalanságát.

Éppen kapóra jött, hogy Tages, a főaugur kihallgatásra jelentkezett. A császár arca derűs volt, a főpapé komor és gondterhelt. Nem színészkedett, se nem keneteskedett; viselkedésén őszinte megrendülés érzett.

Azon kezdte, hogy nem szívesen vállalkozott erre a lépésre, amely, tisztában van vele, nemcsak szent hivatalát, hanem életét is kockára teszi. De mivel a félelem mindenkit elnémított, neki kötelessége megszólalni. A keresztények ügyéről van szó, ami nem egyszerű közrendészeti ügy. Az istenek tekintélyével és a császár tekintélyével együtt a birodalom üdve is veszélyben van.

- Mit akartok még? - kérdezte ingerülten a császár. - Olyan parancsot adtam ki, amely pallos gyanánt lóg minden keresztény feje felett.

A főpap azt válaszolta, hogy nem ér semmit az olyan parancs, amit nem lehet végrehajtani, és nem volt értelme olyan pallost fölemelni, amellyel nem lehet lesújtani. A börtönök úgy tele vannak, hogy már néhány állami gyárat is ki kellett üríteni a foglyok számára. Ezren meg ezren vannak letartóztatva, férfiak és nők, aggastyánok és gyermekek, előkelő, gazdag polgárok és szemétről szedett rabszolgák. Egy se hajlandó babonáját megtagadni, valamennyi szidalmazza az isteneket és a császárt, és egynek se lehet a haja szálához érni. Egyetlen keresztény miatt, aki oly magasan van a halandók feje felett, hogy lehetetlen elérni.

- Ki az? - kiáltott sápadtan a császár.

- Egyenrangú az istenekkel.

- Azt kérdeztem, ki az?

- Feleséged őistensége.

A főpap széles melle megkönnyebbedve vette a lélegzetet, hogy kimondta a két súlyos szót. A császár lehorgasztotta a fejét, és egymásra tapasztotta a két kezét.

- Tett vagy mondott valamit?

A pap az igazságot felelte. A császárné nem tett és nem mondott semmit, s éppen ezzel akadályozta meg a törvény végrehajtását. Nem avatkozott semmibe, csak nem vett részt az udvar nyilvános áldozattételein. Kétségbeesés és fölháborodás viharzott végig az egész városon. Először csak azt zúgták, hol a császárné. Később már olyan kiáltások is hangzottak: kezdjétek a császárnén! S most az egész világ visszafojtott lélegzettel lesi, mit fog tenni a császár.

- Értsd meg, legszentebb úr, hogy nem az istentelenek azok, akik rávallanak a császárnéra. Ők nem helyezik maguk elé pajzsul a Dominát, mert ők esztelenségükben csak a vértanúságot kívánják, és annak siettetését kérik istenüktől együgyű imádságaikkal és zavaros énekeikkel. Az istenhivők azok, akik azt kiabálják, hogy kezdjük a császárnén, és ezért nem nyúlhatunk a keresztényekhez addig, amíg...

- Beszélj bátran - mondta a császár nyugodtan. - Tudom, hogy kötelességed teljesíted, és te is tudod, hogy én nem szoktam büntetni a kötelességteljesítést.

A főpap térdre esett, és megcsókolta a császár saruját.

- Legszentebb úr, a forradalom palotád kapujában van. Vagy áldozni fog az augusta, vagy te leszel az áldozat.

A császár azzal bocsátotta el a papot, hogy a császárné áldozni fog, bár beteges, s addig is csak betegeskedése tartotta vissza az istenek előtt való megjelenéstől.

Sokáig járt le s fel dolgozószobájában, s rájött, hogy az istenek közt való harc csak most kezdődött meg igazán. Belátta, hogy Tagesnak igaza van, itt az istenek sorsával együtt dől el az övé és a birodalomé is, amely nemcsak az ő birodalma, hanem a fiáé is. Épp a fia miatt vette biztosra a halhatatlan istenek győzelmét. Hogyan teljesedne a jóslat, ha nem ők diadalmaskodnának? S azt hitte, a feleségét is jól ismeri ahhoz, hogy mellé álljon a harcban, amelyben az istenek szeszélye döntő szerepet juttatott az asszonyi szeszélynek. Eddig nem sokat törődött vele, milyen istenhez imádkozik élettársa, mert mikor az erős istenek az ő szövetségesei, az erős férfié, nem jelenthet semmit, hogy az asszonyi nádszál merre hajlik. Tudta, hogy felesége húz az asszonyoknak való új istenhez, aki őt is majdnem félrevezette, addig, míg ki nem ismerte. Babonáskodását elnézte neki akkor is, mikor ő már rájött arra, hogy az új isten, noha a varázslatban jártas, inkább alattomos, mint ügyes, s nem erővel, hanem ravaszsággal akarja megdönteni a régi isteneket. Talán elnézésével bűnt is követett el, de örült neki, hogy az asszony beteg lelke kínzó démonai elől el tudott menekülni a keresztény mágusok könyveibe. Most már azonban többről van szó, mint asszonyi idegekről és fejszaggatásokról. Most már életre-halálra vetik a kockát. Nem volt benne kétsége, hogy a felesége nem fog ellene játszani.

Egyedül találta a császárnét, de sírástól kivörösödött szemmel.

- Mi történt megint, Prisca? - ölelte magához gyöngéden. - Megint gonosz álom kínzott?

A császárné nem tudott szóval válaszolni, csak átnyújtotta a lánya levelét. Valeria halott gyermeket szült.

A császár azt hitte, ez a legjobb alkalom arra, hogy arra az útra terelje feleségét, amelyen együtt kellett haladniok.

- Ne sírj, anyácska, majd meglágyítjuk az istenek szívét. Engesztelő áldozatot mutatunk be Vestának, Juno Lucinának és a Magna Maternak.

Prisca hevesen rázta a fejét az ura vállán.

- Vagy eljössz velem Memphisbe, Isis szent kútjához, és leborulunk együtt a sugaras arcú istennő előtt, aki ölében ringatja Lorust, a keble után kacagva kapkodó kisdedet?

Az asszony most már felemelte a fejét, és szívszaggató könyörgéssel nézett az urára.

- Diocles! Ne bánts engem az isteneiddel, akik elvették a fiamat, és anyja méhében megölték az unokámat!

A császár csak a felesége szívével vetett számot, az anyáéval nem. Most már tudta, hogy nehéz küzdelem lesz. Szelíden, de elszántan vette védelmébe az isteneket. Az ember sohase tudja, mivel bántotta meg őket. Szerencse, hogy buzgó áldozatokkal mindig megengesztelhetők.

- Soha, soha! - kiáltotta az asszony. - Ők voltak a gonoszak, én soha nem vétettem nekik.

Diocletianus nagyon óvatos és halk célzást tett arra, hogy az istenek rossz néven veszik, ha elhanyagolják őket egy másik istenért. A császárné elértette, és nem titkolt sértődéssel válaszolt.

- Igazságtalan vagy, Diocles. Én még akkor semmit se tudtam arról az új istenről, akit célzasz, mikor a te isteneid már elrabolták tőlem a fiamat. Ha nem bántottál volna, hallgattam volna. Most már kimondom, hogy temiattad ver bennünket az Isten. Te vagy az oka, hogy a lányunk halott unokát szült.

- Én? - ütött a mellére a császár.

- Te! A hamis isteneiddel, a bálványaiddal, az egy igaz Isten gyűlöletével!

Szó szót ért, míg a szavakból parazsas végű nyilak lettek, amelyek lángba borították a múlt mennyezetét, amely alatt a két ember megöregedett. Már nem a minden gyöngédségét egy seb gyógyítására összetakarító férfi állt szemben a feleséggel, akinek minden örömtől elszokott szívében csak az uráért való rajongás tartotta az életet. Két lángoló kard csapott össze a halálos párbajra kiállt istenek kezében. Szelíd rábeszélésre, okokkal való meggyőzésre itt már nem lehetett gondolni.

- Megmondta nekem Pantaleon már Nikomédiában, hogy te vagy az Antikrisztus! - fortyogott föl az asszony dühének lávája.

- Pantaleont mered emlegetni? - kiáltotta a császár, hogy az erek kidagadtak beesett halántékán. - Az árulót?

- Pantaleon a Krisztus leghűségesebb harcosa!

- A te Pantaleonod orgyilkos volt!

- Volt? - tántorodott meg az asszony.

- Volt, igen! Volt! Kérdezd meg Galeriust. Ha ő nincs, ma se urad nincs, se fiad!

A császár vörösre gyúlt arccal lihegett. Még nem eszmélt rá, mit szalajtott ki a száján. Az asszony alabástrom szoborrá merevedett. Nem sikoltozott, amikor megelevenedett. Tapogatózva nyújtotta ki reszkető két kezét. Háromszor is fölnyitotta a száját, míg ki bírt szabadulni elszorult torkából a hang. Nem az emberi öröm hangja, az elveszett kölyke nyomára lelt állat vinnyogása.

- Diocles... mit mondtál... Diocles? - két keze haldokló galambként vergődött az ura mellén.

Most már a császár rémült meg. Egy pillanat alatt talpra szökkent józanságával arra gondolt, hogy ha őrültséget tettet, az asszony azt el fogja neki hinni. De ahogy ránézett az elkínzott arcra, ahogy látta a hervadt száj vonaglását, ahogy az eszelős remény fénye rácsillant a reszkető szemhéjak alól, nem volt többé ura magának. Az apai szeretettől elgyöngített szív nem bírta tovább nézni az anya szenvedését.

- Ha az istenek így akarták, Prisca, tudj meg mindent.

Beletámogatta a császárnét a bíborvánkosokkal kibélelt, nagy sellába, s elmondott neki mindent, a pessinusi jóslattól a líbiai sivatag kőgörgető keresztényéig. Az asszony egy darabig moccanás nélkül hallgatta, aztán elkezdett hullani a könnye, a végén lecsúszott a székről, és odaborult az ura elé.

- Hagyj itt, édes uram, olyan jó így - ölelte át a lábait, mikor föl akarta emelni.

- Hiszel-e már az istenekben, Prisca? Érzed-e már, hogy egész életünkben fölöttünk tartották a kezüket? Van-e még kétséged abban, kiknek köszönheted ezt az órát? Tudod-e már, kiért kell az egész világ előtt bizonyságot tenned arról, hogy nem vagy ellensége az isteneknek?

A császárné pergamentekercseket húzott elő egy ébenfából való kis szekrényből. Fejvánkosa alól kivette a keresztet, amelyet Pantaleon első látogatásakor hagyott nála.

- Vidd el őket tőlem, édes uram, és gondoskodj róla, hogy holnap nálam is fölállítsák a halhatatlan istenek oltárát. Minden reggel engesztelő és minden este hálaadó áldozatot fogok nekik bemutatni.

- Nem úgy lesz, Priscám - fogta a császár két keze közé felesége arcát. - Te holnap reggel velem együtt fogsz áldozni Jupiter Olimpicus szentélyében az udvar szeme láttára. Holnap délután pedig hajóra ülsz, és Bajaeba utazol.

- Bajaeba? - dadogta a császárné. - És ő?

- Ő itt marad velem. Téged Bion fog elkísérni, hogy legyen kivel beszélned róla.

- Elválasztasz tőle, mielőtt visszaadtad volna?

Az öregember átkarolta az öregasszony derekát, akinek csak a szeme fénylett. Arcát, testét hirtelen bágyadtság szállta meg.

- Jól figyelj, Prisca. Okosnak kell lennünk. Őérte. Most már te is a kezedben tartod a sorsát, nemcsak én. Lehet, hogy az az áldozat, ami most következik, nehezebb lesz, mint amit eddig szenvedtél. Én már tudom, mit tesz a boldogságot eltitkolni.

Az asszony egyre fáradtabban bólogatott. Belátta, hogy el kell mennie, s találkoznia se szabad a fiával. A szíve nem jó, azt érezte ő maga is. Az előbb még majd kiugrott a helyéből, most el-elállt a dobogása. Bajae gyógyító forrásai megerősítik, hat hét alatt kipiheni magát, s hozzászokik a boldogság gondolatához. Akkor elküldi hozzá a császár a fiát. Hét hétig az övé lesz, s örülhet neki, ha el tudja titkolni az örömét. Amire az apa majd egy éve képes már, arra az anyaszívnek is lesz ereje hét hétig. Akkor megkezdődik az utolsó esztendő, és Quintiport szabad szárnyra bocsátják.

- Apollinaris - nyögött fel az anya. - Apollinaris a mi fiúnk.

- Azt a nevet el kell felejteni - parancsolta a császár. - Most még csak Quintipor van, a magister.

Quintiporból, amint a tizenkilencedik évét betölti, lovag lesz, és palotát kap Rómában. Legyen a maga ura, szokja meg az előkelő életet, s ne mint rabszolga vegye fel a bíbort.

- Addig mi mindent előkészítünk, anyácska. Még asszonyt is keresünk neki. Jó lesz így, anyácska?

A császárné egyre bágyadtabban bólintott helyeslést mindenre. Félig aludt már, s még akkor se ébredt fel egészen, mikor másnap délelőtt ráhintette a tömjént az istenek királyának oltárára.

Délután hajóra szállt. Másnap megnyíltak a börtönök ajtajai a vérpad és a máglyarakások felé. Az első nap Alexandria püspöke nyerte el az örök élet koronáját huszonkilenc paptársával együtt.

Lactantius, a rhetor búcsúzott az alexandriai gyülekezettől, amelynek még csak negyedik hete volt tagja, s máris mindenki vezetőül tisztelte.

Már megtérésében csodát láttak a keresztények, bár ő természetes magyarázatát adta. Krisztus katonájához illő szerénységgel, ezzel a neki addig meglehetősen ismeretlen erénnyel, amellyel a megigazulás ajándékozta meg. Jelen volt az első kivégzéseken, látta az örök világosság előrevetődését a pallos alatt mosolygó arcokon, nem az égő hús szagát érezte, hanem mennyei rózsák illatát, s hallotta, hogy amint a haldoklók éneke fölfelé száll a lángok közül, angyalkórusok citerazengése ereszkedik eléje az ég fodor felhőiből. Mások magukat a fehérbe öltözött angyalokat is látták, amint pálmaágakat lengetnek a vértanúk elé, és sokan amiatt is tértek meg, mert úgy vették észre, mintha az angyalok nekik integetnének. Lactantius nem állította ezt, Isten valószínűleg nem tartotta még méltónak erre a látomásra. De amit tapasztalt, az is meggyőzte arról, hogy csak az igaz Isten lehet az, aki gyönyörré tudja tenni a halál borzalmát azzal, hogy létrát nyújt le a hozzá kívánkozók elé, és fölviszi őket a maga mennyei városába, ahol hervadhatatlan rózsák nyílnak a föld hulló virágai helyett. Megkérte Mnestert, hogy adja fel neki a keresztséget, és most derült ki, hogy a rhetor csakugyan kiválasztottja volt az Istennek. Nemcsak az ő lelkének megtisztításáról gondoskodott, hanem eszközévé választotta mások megigazulásának is. A püspök, aki bár szent életű volt, és bölcs pásztora az antiochiai egyháznak, a Szentlélekben való kétkedésével az eretnekség szélén járt, és könnyen kárhozatba szédülhetett volna. A rhetor megtérésében azonban, akit mindennapos vitáikban nem tudott meggyőzni a maga emberi ékesszólásával, kénytelen volt a püspök észrevenni, boldog megszégyenüléssel, a megvilágosító Lélek munkáját. Ennélfogva az Atya, Fiú és Szentlélek nevében csorgatta a rhetor vállaira az élet vizét, mikor az belemerítette magát a keresztelőkútba. Ez olyan nagy öröm volt a híveknek, hogy magában is megmagyarázta volna azt a tiszteletet, amellyel az új testvért körülvették.

Lactantius azonban más érdemeket is szerzett arra, hogy hittársai őt tekintsék igazi fejüknek a jámbor és tudós, de testi erejében meggyöngült Mnester helyett, aki ezekben a nehéz időkben nem tudta elegendőképpen pótolni a kivégzett püspököt. A jó öreg, aki nappal mint rabszolga hurcolta a rhetor után az irattekercseket, a titkos éjjeli összejöveteleken csak sírni és imádkozni tudott. A földi szorongattatások közben azonban másra is szükség volt, s ami a püspökből hiányzott, az mind megvolt a rhetorban. A hitbuzgalmon kívül az erély a csüggedők bátorításában és a szomorúak vigasztalásában; az emberi gyöngeségekkel számot vető okosság az ellenállás megszervezésében és az összeköttetések felhasználásában. Neki köszönhette az alexandriai gyülekezet, hogy az első napok megpróbáltatásai szét nem szórták. Menekülést tanácsolt azoknak, akik félelmüket bevallották, s a gyülekezet előkelőivel meg tudta értetni, hogy ha a gyámoltalanok és együgyűek botladozását el fogja is nézni az Úristen, tőlük, mint az egyház oszlopaitól, állhatatosságot követel. S csakugyan a bíróság tagjai közül többen meg is maradtak keresztényeknek, ha némi megalkuvás árán is, hogy hitsorsosaikra enyhe ítéletet szabhassanak, s hogy a bálványimádó tisztviselőknél is közbenjárhassanak értük. A jó szó ezeknél nem mindig volt elegendő, de pénzért szívesen kiállították az igazoló libellust arról, hogy az istentelenséggel vádoltak teljesítették az előírt szertartásokat. Lactantius meggyőzte a testvéreket arról, hogy az okosság nem mindig bűn, s az oktalanság nem mindig erény. Aki kicsinyhitűségből vagy aljas haszonlesésből megtagadja istenét, és áldozatot mutat be a bálványoknak, az méltó arra, hogy úgy Isten, mint a gyülekezet kivesse magából. De aki pénzzel meg tudja magát váltani a faggatásoktól, és rá tudja szedni az Antikrisztust saját hazug és kapzsi szolgái segítségével, az nem érdemel büntetést.

- Isten búzája vagyunk - mondogatta a rhetor. - Mindnyájan készek a megőröltetésre, hogy az egész világ táplálására elegendő kenyér süttessék belőlünk. De éppen mert erre rendeltettünk, takarékoskodnunk kell magunkkal, hogy el ne fogyjunk mindnyájan, mikorra Krisztus megteríti a győzelmi lakoma asztalát.

Isten kegyelmén kívül a rhetornak volt a legnagyobb érdeme abban, hogy Alexandriában, legalább egyelőre, enyhült az üldözés dühe, s a hívek bátrabbjai minden este összegyülekeztek istentiszteletre és egymás erősítésére a gyárak negyedében. Azon a napon, amelyre Lactantius a búcsúzás óráját kitűzte, szorongásig megtelt az alacsony raktárterem, amelyet Salsula, a gazdag vászongyáros ajánlott fel a gyülekezetnek a templom elpusztítása után. Annál tiszteletre méltóbb cselekedet volt tőle, mert sokat kockáztatott vele. A többi vászongyárosok már rég azt rebesgették, hogy Salsula elpártolt az istenektől, és keresztény varázslókkal adta magát össze, hogy vállalatát felvirágoztassa. Pedig a gyáros nem volt keresztény, hanem a Mitra-imádók titkos társaságának hivő tagja, akik bikavérrel keresztelkedtek, sokat imádkoztak és böjtöltek, egy barlangban született istent imádtak, s mivel a vasárnapot szentelték neki ünnepül, a tudatlanok néhol összecserélték őket a keresztényekkel. Salsula azért nem egészen ok nélkül keveredett gyanús hírbe. Mivel ugyanis azt tapasztalta, hogy a rabszolgák közül csak a keresztények a megbízhatók, nemcsak elnézte, hanem meg is kívánta, hogy rabszolgái vegyék fel a keresztséget. Ő maga csak azért maradt meg Mitra követőjének, mint főistenének, mert bármennyire becsülte a kereszténységet, mégse akart egy hiten lenni rabszolgáival.

Lactantius, akinek helyét minden szabadkozása ellenére is Mnester jobbján jelölték ki, általános sírás közben búcsúzott a testvérektől. A császár rendelete küldi Rómába, mondta, akit mostanában az Isten teljesen átengedett a Gonosz hatalmának, olyan okokból, amelyeket csak ő ismer. De az bizonyos, hogy Isten a Gonosszal is csak a jót munkáltatja, amikor hatalmat ad neki. Rá olyan benyomást tett a császár, mintha elméjében meghomályosodott volna. Most már másodszor mondatta el vele magának, hogy ki volt a felesége annak az Alexander nevű régi királynak, akinek üvegkoporsóját itt mutogatják Alexandriában. Szerinte ebben a kérdésben éppúgy nincs értelem, mint a császárnak abban az elhatározásában, hogy a télen triumfust akar magának rendeztetni Rómában. Ennek lett volna értelme akkor, ha uralkodása kezdetén diadalmenettel akarta volna magának megnyerni Róma népét és szenátusát, de abban, hogy húsz év múltán kíván az örök városba bevonulni mint diadalmas hadvezér, aggkori gyöngeségnél egyebet nem lehet látni. Ő éppen arra kapott parancsot, hogy a diadalmenet ügyében értekezzen a római hatóságokkal, s bár inkább kell Istennek szót fogadni, mint a császárnak, ez esetben úgy érezte, kötelessége az engedelmesség. Ő nem a pogány Rómába megy, hanem Péter és Pál városába, s alázatosságában azt is meri hinni, Istennek valami célja volt azzal, hogy az ördög hatalmába került császár választása éppen őrá esett. Talán ugyanazt a szolgálatot teheti Marcellinusnak, Róma püspökének, amit itt Mnesternek tett, és segítségére lehet a híveknek szorongattatásaikban.

- Testvéreim - fejezte be szavait -, eljött az idők teljessége, és feltöretik hetedik pecsétje is a könyvnek, amelyet az apostol Pathmoszban látott. Tudjátok, hogy a hatodik pecsét feltörésekor megrendült a föld, most pedig el fog sötétülni az ég, mint a bekötött zsák, a hold vérszínt vált, s megindul a föld négy sarkáról a szelek négy angyala, hogy erős leheletükkel szétválasszák Isten ponyváján a tisztát az ocsútól. De ti ne féljetek, testvérek! Mert nektek nem azt mondja Isten fia, amit a thyatirai egyház angyalának mondott a Jezabel asszonyról, aki arra csábította szolgáit, hogy egyenek a bálványoknak áldozott húsból: "vetem én őt a betegségnek ágyába szorongattatásának társával együtt, ha meg nem térnek cselekedeteikből, és gyermekeit megölöm halállal, és megtudják akkor az összes gyülekezetek, hogy én vagyok az, aki vizsgálom a veséket és szíveket, és megfizetek mindenkinek az ő cselekedetei szerint."

A rhetor szava harsogott, mint az ércből való tuba, és a gyülekezetben olyan rémült csönd támadt, mintha az Apokalipszisnak mind a hét angyala most öntené ki serlegét a bálványimádásra csábító Jezabel városára.

Lactantiust magát is megdöbbentette ez a csönd és az arcokra fagyott rémület. Megérezte, hogy fölindulásában többet mondott, mint amennyit akart. Lehalkult hangon csak ennyit szólott még:

- Azzal búcsúzom tőletek, amit a laodiceai egyház angyalának mondott a Bárány: íme, az ajtó előtt állok és kopogtatok; ha valaki meghallja hangomat, és kinyitja előttem az ajtót, belépek akkor, és vele leszek és ő énvelem. A győzedelmesnek megadom, hogy együtt ül velem a trónusomon, mint amiképp én is győztem, és ülök az atyámmal az ő trónján. Akinek van füle, hallgassa, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.

Letörölve a fölindulástól csorgó könnyeit, békecsókot váltott először a püspökkel, aztán mindazokkal, akik köréje tolongtak; hajója korán indult, nem várhatta meg a többiek felszólalását, se azt a szomorú szertartást, amellyel az összejövetel befejeződött.

Míg a püspök sötét, mindennapi ruhája fölé a lábfőkig lenyúló, kerek penulát öltött, s nyakába kereszttel díszített, széles szalagot tett, fejét pedig mitrával födte be, két testvér levette a falról a szükség-templom egyetlen díszét, a fekete fafeszületet. Közben a gyülekezet ájtatoskodásba merült, sóhajtozás és csöndes zokogás is hallatszott, amely egyre erősödött, amikor a püspök megkerülte a termet. Előtte egy diakonus ment, kezében könyvvel, amely hét pecsétjével az Apokalipszisnak arra a titokzatos könyvére emlékeztetett, amit csak a Bárány nyithat föl. Mögötte egy másik diakonus a füstölgő tömjéntartó csészét vitte, míg maga a püspök egyik kezében gyertyát, a másikban aspergillumot tartott. Ördögűző imát suttogva meghintett szentelt vízzel minden ajtót és ablaknyílást.

Mire a szertartást elvégezte, a kereszt már a terem közepén feküdt a földön, egyik oldalán hat lefátyolozott asszony térdelt, a másik oldalon a gyülekezet hat legöregebb férfia, kezükben mindannyian égő gyertyával. Minden hang elhalt, amikor Mnester odalépett a kereszt lábához, és mitráját megemelve megszólalt.

- Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek istennek nevében! Imádkozzunk a mi megholt nővérünkért, Priscáért.

A gyülekezeten meglepetés morajlott végig. A püspök megtévedt. A kiátkozás rettentő igéi helyett, amiket a halálharang kongásának kellett volna kísérni, irgalomkeltő fohászba fogott.

Nem, nem tévedés volt. A roskatag öregember termete kiegyenesedett, és sírással küszködő, gyönge hangja megerősödött.

- Úristen, aki oltalmazót választottál nekünk az asszonyi nem gyöngeségéből, és elvetted a mi oltalmazónkat a szörnyű próbatétel napjaiban, ne vétkét nézd a megtévelyedettnek, hanem esendő voltát. Ne verd meg haragod vasvesszejével bűnös lelkét, hanem mosd meg izsópoddal, hogy fehérebb legyen, mint a hó, részeltesd a te elrejtett mannádban, és engedd meg neki, hogy egyék az élet fájáról, mely van a te paradicsomodban!

Ahelyett hogy jobbját emelte volna fenyegetésre, két összetett kezét emelte az ég felé. S a gyülekezet, amelynek az exkommunikálás szokott formája szerint azzal kellett volna felelni, "legyen átkozott", letérdepelve és mellét verdesve válaszolt:

- Amen!

De azért hangfojtó szövetekbe takarva, mégiscsak megkondult a halálharangot jelképező kis csengő. A püspök fölvette mitráját, s a hat asszony és a hat férfi elfújta gyertyáját.

Diocletianus császár feleségét, a hitehagyott Prisca nővért eltemette a keresztény egyház.

A rhetornak nagyon rosszul szolgált a szeme, mikor az aggkor gyöngeségének kapkodását látta a császár rendelkezéseiben. Diocletianus, noha eddig is azt tartották róla, hogy Augustus óta nem volt nála tevékenyebb császára a birodalomnak, soha nem volt gazdagabb céltudatos tervekben, mint most, és soha nem gyorsabb az elhatározásban. Reggeltől estig dolgozott minisztereivel, mérnökeivel, tanácsosaival, és senki még ilyen derűsnek és frissnek nem látta. A pénzügyi örményt arra utasította, hogy készíttesse el a birodalom új kataszterét, és dolgozzon ki javaslatokat az adóterhek könnyítésére. Új aranybányákat nyittatott meg Daciában, és új ezüstbányákat kutattatott Hispaniában. Erdők kivágatásával, posványok kiszárításával, csatornák ásatásával új utakat terveztetett a kereskedelem föllendítésére, és új szerződéseket kötött a barbárokkal. Olyan birodalmat akart átadni a fiának, amilyennek körvonalai Antiochia piacán derengettek fel előtte, az istenek ezüst nyilának fénye mellett.

Mintha teljesen megváltozott volna körülötte a világ, mióta a keresztény-kérdésben elszánta magát a döntő lépésre. Igaz, hogy a megoldás vérbe került, a keresztények makacsabbaknak bizonyultak, mint ahogy Galerius jósolta, de egy gót vagy szarmata háborúban sokkal több vér ömlik jelentéktelenebb célokért. S az istenek nyilvánvalóan kimutatták, hogy ez az áldozatot nem kímélő szigor kedvük szerint való. Neki visszaadták az egészségét, s a fiút vidámmá, arcát pirossá, szemét mosolygóvá tették. Ebben, úgy gondolta a császár, része lehetett annak is, hogy a fiúnak most még több szabadságot adott, mint azelőtt. Reggel, iratok rendezésének az ürügyével, magához rendelte félórára, hogy szemét legeltethesse rajta, megkérdezhesse, hogy aludt, és mivel fogja tölteni a napot. Nagyobbrészt a múzeumot és a könyvtárt bújta Titanillával, aki Maxentius távollétében és a császárné elutazása után nagyon magára maradt. De azt is valószínűnek tartotta a császár, hogy a közös menekülésre való emlékezés is közelebb hozta egymáshoz a két fiatalt. Titanilla engedett gőgjéből, s Quintipor több bizalommal mert hozzá közeledni. A császár örült neki, hogy legalább egy tagja van a császári családnak, akin keresztül a fiú hozzájuk kapcsolódik addig is, míg nyíltan magukénak vallhatják.

Azért egy kicsit félve gondolt a rohamosan közeledő időre, amikor Quintipornak Bajaeba kell menni. Inkább attól tartott, hogy a fiú szíve a császárnéban éppúgy nem érzi meg az anyát, mint a császárban nem érezte meg az apát, mint attól, hogy Prisca elárulja magát. A császárné azt írta, megerősödött, s levelei csakugyan arról tanúskodtak, hogy az a kábulat, amelyben elutazott, megszűnt. Tulajdonképpen csak Bajaeban jött rá, hogy a boldogtalanság hosszú évei elmúltak, s fogadkozott, hogy nyugodtan, okosan fogja kivárni, míg az istenek megengedik, hogy boldog anyja lehessen gyermekének. Bion meggyőzte arról, hogy a legkisebb vigyázatlanság is veszélyezteti a jóslat teljesedését. De sok olyan dolog van, amit Bion sem tud, s ezekre a császártól kér feleletet. Mit szeret enni a magister? A nevét sohase írta ki, az igazit, amelyen tizenhat éven keresztül ringatta beteg álmaiban, nem merte, a másikat idegennek érezte. Milyen színű ruha áll neki legjobban? Azt a gyönyörű haját ne mossa mindennap, mert akkor hamar hullani kezd. Melyik isten legkedvesebb neki? Ő Apollóhoz imádkozik érte legtöbbet. Alexandriában már nagy forróság lehet, csak reggel és alkonyatkor engedje ki a palotából. A borbélyával nem tudna-e neki egy fürtöt lopatni a hajából? Ha mindig összesöpörnék nyiratkozáskor - aranykefével -, akkor nemsokára meg lehetne vele tölteni egy kisvánkost. Bion azt mondja, hogy a magisternek nincs egyéb mulatsága, mint az olvasás. Félti a szemeit az ákombákomoktól. Nem jó volna felgyújtani az egész könyvtárt? A császár azért császár, hogy mindent megparancsolhasson.

A császár mosolygott a bohó asszonyi kérdéseken és tanácsokon. Biztosat csak egyet tudott: azt, hogy Quintipor szereti a zöld fügét. Látta már, amint együtt majszolták Titanillával, igaz, hogy el is dugták mindjárt a hátuk mögé.

Volt azonban két kérdése a császárnénak, ami gondba ejtette Diocletianust. Az egyik az, hogy nem volna-e jó megbékíteni Róma népét, amely, mint a császárné Bajaeban hallotta, halálosan meg van sértve. Nem azért, hogy a szenátoroknak is adót kell fizetni, mert az a népnek nem fáj. Abba is belenyugodtak már, hogy nem Róma a székváros. Róma azért mégiscsak fővárosa a világnak. Hanem azt nem tudják megbocsátani, hogy tizenkilenc éve hiába várják a triumfust. A császár gyorsan határozott: kapják meg a huszadikban. Béküljön meg az örök város, hogy egy év múlva ő is azok közt legyen majd, akik tapssal köszöntik a világ új urát. Ezért kellett Lactantiusnak Rómába menni, szóbeli üzenetekkel és írásos utasításokkal, amelyeket nem ismert. Az is köztük volt, hogy ha vannak a keresztény foglyok közt szemrevaló, szálas férfiak, azokat tartsák fenn a triumfussal járó cirkuszi játékok számára. Így majd csak a vadállatokat kell Afrikából szállítani.

A másik gondba ejtő kérdése az volt a császárnénak, találnak-e olyan lányt a világon, aki méltó lesz a fiúhoz. Tisztaságban, szépségben, előkelőségben. Egyik feltételt nehezebb teljesíteni, mint a másikat. Rómában kihalnak a Vesta-szüzek, s tíz év óta nem tudnak helyükbe újakat találni - ezt is Bajaeban hallotta a császárné. Ami pedig a szép testet és rangot illeti, meg kellene kérni az isteneket, hogy a Hórák közül küldjék le valamelyiket a földre.

A császárt nem lepte meg a kérdés felvetése. Rómában a húszéves férfi már érett volt családalapításra, s mióta az erkölcsök meglazultak, a tizennyolc éves nő már a harmadik férjétől válhatott el. Quintipor megházasításán ő már előbb is töprengett, s az a felvilágosítás, amit Lactantiustól Nagy Sándor házasságáról kapott, megerősítette abban a tervben, amit a Világbíró szelleme sugallt neki. Az akkori világban csak két hatalom volt, a római és a perzsa. Varanestől, a félkezű perzsa királyfitól, akit megbékült apja hazahívott, tudta, hogy van neki egy húga, Hormizda, akinek azért kell egy elzárt toronyban lakni, hogy szépsége meg ne tébolyítsa a férfiakat. Ez az az istennő, aki mindenben méltó Quintiporhoz. Frigyük a nyugat és kelet egybekelését s azzal együtt a világ békéjét jelenti. Varanes - ezt Maxentius fecsegte a császárnak - azt fogadta, hogy soha asszonyra nem néz, mert Titanilla nem volt hajlandó királyné lenni a tűzimádó barbárok közt. Varanes, egyetlen fia az apjának, gyönge és beteges ember. Ha az istenek úgy akarják, Quintipor nemcsak a császárok bíborát veheti fel, hanem a királyok királyának tiaráját is.

Gyorsan határozott. Követet fog küldeni a perzsa udvarhoz, hogy a két birodalom urait összefüggő barátság megerősítésére engedjék el Hormizdát látogatóba a világ innenső felébe. A lány bizonyára örülni fog neki, hogy elzárt tornyából kiszabadulhat; az apja és bátyja a kérést nagy tisztességnek veszik. De kit küldjön követnek? Először Constantinusra gondolt, aki már jelentette felgyógyulását, s engedélyt kért, hogy Rómában találkozhasson oda útnak indult apjával. Aggodalma támadt azonban a császárnak, hogy a deli Constantinus ilyen hosszú úton - majdnem két hónap az Euphratésztől a Tiberisig - alkalmas-e egy világszép nő megőrzésére? Maxentius mellett döntött, akiről tudta, hogy szenvedélyét Titanilla tartja lekötve. Igaz, hogy a princeps már elhagyta a Keletet, s hajója útban van Alexandria felé. De gyors hajó négy nap alatt elérheti Ciprust az üzenettel, s onnan visszafordíthatja Maxentiust. S hogy a princeps ne csak duzzogás nélkül, hanem hálával is fogadja a megbízást, a császár Titanillát küldte el hozzá a paranccsal, nagyon szigorú bizalmasság pecsétje alatt.

A nobilissima Quintiporral is csak annyit közölt, hogy tengeri útra kél, s azt megmondta, hogy mikor tér vissza, de arról hallgatott, hová megy. Sápadt volt és rosszkedvű, mikor az elutazás előtt való alkonyaton utoljára sétáltak együtt a kikötősor platánjai alatt.

- Ezt ki kellene vágni - mutatott az egyik vén óriásra. - Azonnal!

Az öreg platánt Kleopátra fájának hívták. Azt tartották róla, hogy Antonius az alatt ölelte meg először végzete asszonyát. Háromszáz év óta sok szerelmest összehozott, akik először azt próbálták ki, hogy ketten átérik-e kiterjesztett karral a fa törzsét. A nobilissima és a magister is megtették ezt a próbát. A lány egy kis csalással hozzá tudta értetni ujjahegyét a fiú kezéhez.

- Mért haragszol rá, nobilissima? - szomorodott el Quintipor. - Hiszen te meg szoktad simogatni a fákat. És éppen ezt akarnád megölni?

- Ezt, mert ennek lenne legnagyobb üresség a helyén. Arról mindig eszedbe jutnék, ha erre jársz, míg odaleszek.

Ezen a napon - Dies Lunae volt, hét első napja, s most kellett visszatérnie a nobilissima hajójának - tán századszor simogatta már meg Quintipor a platán derekát. S csak most jött rá, hogy ez már n em az a fa, amelyhez a nobilissima teste hozzátapadt. A platán azóta levetette azt a ruháját. - Hogy is tehette? A lehámlott kéreglemezek ott hevertek a fa tövében. Lehajolt, és keresgette, melyek pattanhattak le arról az oldalról, amelyiket a nobilissima ölelt át.

Hetérák viháncoltak el mellette, s az egyik megcsiklandozta a nyakát pávatoll-legyezővel. Fölugrott, megszégyellte magát. Eddig észre se vette, hogy a fasor megtelt sétálókkal, akik a napnyugtát élvezték, a hűs tengeri szellőt, és örültek az életnek.

Olyan helyet keresett, ahol nincs akkora nyüzsgés. Talált egy kis elhagyott ligetet, amelyben leomlott oltár felett búsult Isisnek mint a hajósok patronájának elfeketedett, formátlan faszobra. Leült az oltár széthullott köveire, és hallgatta feje fölött a gerlicék burrogását. Csakhamar más hangok is hallatszottak, amelyek azt mutatták, hogy Isisnél hatalmasabb istennőt tisztelnek itt. Suttogás, csókok nesze, bortól és szerelemtől részeg szavak. Égő arccal hallgatózott. Egy éles sikítást röfögésszerű hang követett. Nimfa és faun csörtetett ki a fűszerszagú bokrok közül - dülöngélő matróz kergetett egy olyanfajta lányt, akinek tiltva volt stólát viselni.

Quintipor fölugrott, és megindult a Septastadiumnak nevezett móló felé, amely a várost összekötötte a Pharosz-szigettel. A világítótorony csúcsán, a tükör-szerkezetben kigyúlt a piros jelzőlámpa.

A keleti kikötő felé vette útját, mert a nobilissima hajójának oda kellett befutni. Átvágott az árucsarnokok oszlopsorán, amelyekre már fölrakták a lakatokat a kereskedők rabszolgái. Éjjeliőrök vették át a felügyeletet a szűk cellák felett, amelyekben garmadákban hevertek a Perzsa-öböl gyöngyei, India drágakövei és bisszusz-göngyölegei, Serica selymei s az aranypor, elefántcsont és gyöngyház a trogloditák országából. A lezárt ajtókon keresztül is elárulta az erős illat, hogy hol árulják Boldog-Arábia szagos gyökereit és szárított bogyóit.

Az oszlopsor végében görbe lábú kis ember bóbiskolt egy kőpadon, előrebukdosva felsőtestével. Quintipor lépéseire fölneszelt, és elkiáltotta magát.

- Itt a jóságos Ptah isten, aki már fél asért csodát tesz. Valódi nílusi gyökérből faragott Anubisz, aki meggyógyítja az izzadást, a hascsikarást és megszaporítja a tyúkok tojását. Tartós Ureus-kígyók és könnyen összeragasztható scarabeusok! Tessék, tessék!

Quintipornak ismerős volt a hang, s ahogy közelebb lépett, a nyakba vetett deszkalap is, alatta a horpadt mellel, fölötte a kancsal szemmel.

- Antiochiából? - mutatott rá a kis emberre, aki egyszerre talpra ugrott az üzlet reményében. - Hogy is hívnak téged?

Az istenkereskedő bizalmasan bólintott.

- Benoni vagyok, szolgálatodra. - Aztán körülnézett, és odasúgott a magisternek. - Azért most is van keresztem. Régi vevőm vagy, neked olcsón megszámítom. Vagy talán azt az istennőt ajándékozod meg vele, aki méltó lett volna rá, hogy Salamon király ezeregyedik felesége legyen?

- Kiről beszélsz? - bámult rá Quintipor.

- Arról az istennőről, akinek a karjába szalasztottad a tűt Antiochiában. Olyan fehér volt a karja, mint Batseba lába, amitől negyvenezer filiszteus vakult meg egyszerre. Nem akarsz emlékezni, uram? Nem a te istennőd már? Akkor bocsáss meg, és vigasztalódj, nem volt olyan fehér a karja, hogy fehérebbet ne találhatnál. De igazán azt hittem, teutánad keresgélt a szemeivel, mikor az előbb itt elszaladt. Vén asszonya alig bírt utána döcögni.

Quintipor majd szörnyet halt, hogy elszalajtotta a nobilissimát, miután az egész délutánt elácsorogta érte. Csorgott róla a verejték, mire hazaért a palotába. Már messziről látta, hogy a lány nyolc nap óta sötét ablaka világos. Nemcsak világos volt, hanem függönytelen is. A hattyúalakra nyírt puszpángbokrok közül, amelyek mellett lihegve megállt, belátott rajta. Először elkapta a fejét, a nobilissima öltözködött. De nem sokáig bírta ki, hogy ellenálljon szemeinek, amelyek prédát követeltek. A lány már eltávolodott az ablakból, csak a feje látszott s tükre sugárverésének játéka a mennyezeten. Egyszer úgy fordította a tükröt, hogy a sugárnyaláb éppen Quintipor szemébe talált. Ijedten ugrott félre, és leguggolt az egyik puszpáng-hattyú mögé. Mire föl mert egyenesedni, a nobilissimán már díszruha volt, amelyen Trulla hátul igazított valamit. Aztán elöl a nyakán motozott, s Quintipor látta, hogy az úrnő kezére csap a dajkának. Nem haragból tehette, mert mindketten nevettek rá.

A szoba hirtelen elsötétedett. Hova mehetett ilyenkor a nobilissima díszbe öltözve? Csak a császárhoz. Quintipor besompolygott a hosszú folyosóra, amely a soma keleti felét, az asszonyok palotáját összekötötte a nyugatival, a császáréval. A virágillat, mit a lány maga után hagyott, bizonyította, hogy csakugyan a császárt kereste fel. Nem mert olyan közel kerülni, hogy az ajtónálló megláthassa, csak messziről leskelődött. Beletelt egy óra, míg kinyílt az ajtó, s a kamarás térdre hullott. A császár hangja hallatszott, bizonyosan kikísérte a nobilissimát.

A fiú elfutott, s megint lesbe állt az ablak alatt. De hiába várt, a szoba nem világosodott meg. Pedig már későre járhatott. Ruhája, szívére szorított kezével érezte, mind átnedvesedett a mellén. Azt hitte, csak a harmattá lecsapódott tengeri párától, s nem vette észre, hogy szeméből már rég csorog a csalódás és keserűség könnye.

- Gránátvirág!

A háta mögül jött a hang, halk és remegő. Összerezzenve fordult meg, széttárta a karjait, de mindjárt le is kapta őket. Szerencsére, úgy hitte, a nobilissima nem vehette észre azt a bűnös mozdulatot, hiszen ő se látott a lányból semmit.

- Mit csináltál, Gránátvirág?

- Vártalak, nobilissima.

- Mióta?

- Nyolc nap óta.

A lány gügyögően kacagott, s a fiú karja után nyúlt.

- Igaz, Gránátvirág? Igazán igaz? Mindig vártál azóta? Nézd, milyen hideg a kezem, melegítsd. Mi ez a kezedben?

- Füge - felelte Quintipor szégyenlősen, s igyekezett kimagyarázni a gyerekességét. - Sohase láttam még ilyen nagy fügét, azért tettem el neked délben. Ezzel akartalak megkínálni, amikor partra lépsz.

A nobilissima azt a sikoltást hallatta, amiben a visszafojthatatlan öröm szokott nála feltörni.

- Nézd, én is fügével kereslek! Hoztam neked Ciprusból. A tied milyen édes! Kóstold csak az enyémet? Ízlik?

Sietett igennel válaszolni, pedig keserűnek érezte a ciprusi fügét. Hirtelen megképzett előtte az a levél, amit a császári iroda pecsétőrzőjének a kezében látott akkoriban, mikor a lány útra készült. Maxentiusnak volt címezve Ciprusba!

Szótlanul lépdeltek egymás mellett, a fügét majszolgatva. Elérték a palotakert kapuját. Az őrt álló hastatus tisztelegve emelte föl lándzsáját.

- Fordulsz velem egyet?

- Ha nem félsz a hűvös estétől, nobilissima.

Most látta csak, a fali lámpa fényében, hogy a lányon könnyű, puha háziruha van, amit még sohase látott rajta.

- Ne félts engem, Trulla a maga meleg pólyájába csavargatott. Ott vacsoráztam a vénségnél, lángost süttettem vele annak a jó újságnak örömére, amit a császártól hallottam. Jaj, magister, mondtam már, hogy egyszer neked is enned kell a Trulla lángosából!

Az őr utat engedett nekik, a kikötő-sor felé fordultak.

- Gránátvirág! - súgta a lány, ahogy beértek a fasorba. - Nem is kérdezed tőlem, mi az a jó újság?

- Az én számomra már nincs jó újság - mondta a fiú csöndesen.

A lány közelebb simult hozzá.

- Mi baja a kisfiúnak? - kérdezte enyelegve.

- Elküld a császár.

- Hová küld, Gránátvirág?

- Messzire. Bajaeba. Ezután a Domina rabszolgája leszek.

Alig bírta visszafojtani a sírását. A lány elnevette magát.

- Jaj, mi lesz akkor Alexandriával, ha te is elhagyod? Tudod, hogy nekem is el kell mennem? Messzire, hosszú útra, nehéz dologra.

- Nem lehet olyan nehéz, nobilissima, ha ilyen örömmel beszélsz róla.

- Nem értesz te ahhoz, Gránátvirág - rántotta fel a vállát megsértődve a lány. - Egy fiatal párducot kell megtanítanom dorombolni. Nem érted? Egy gőgös fiatal isten lesz a tanítványom, akit arra kell ránevelnem, hogy tudjon halandó módjára jönni-menni az emberek között. Jaj, most meg már a te kezed milyen hideg, add ide, majd most már én melegítelek.

Odahúzta a fiú kezét a mellére, és rászorította mind a két forró tenyerével.

- Megmondom, ki lesz a tanítványom, ha megkérdezel.

Quintipor alig tudott dadogni.

- Én... én... nem kérdezhetek tőled semmit, nobi...

A lány befogta a száját.

- Nem úgy! Titanilla! No, mondjad szépen! Ti-ta-nil-la!

- Nem tudom úgy mondani, nobilissima.

- Jó. Akkor felelj arra, amit kérdezek. Érted, Quintipor?

- Igen, nobi...

- Szoktál rám gondolni? Quintipor!

- Szoktam.

- Szoktál velem beszélgetni magadban? Quintipor!

- Szoktam.

- Akkor is nobilissimának mondasz? Quintipor!

A magister följajdult.

- Úrnőm, ne kínozz! Tudom én, hogy nekem nem szabad másra gondolnom, csak a nobilissimára.

Kleopátra asszonyfehér-bőrű platánja alatt álltak. A lány belekapott a fiú két vállába.

- Neked minden szabad, Gránátvirág! Majd én megtanítlak rá, hogy neked minden szabad! Hiszen te leszel a tanítványom, te! Én is Bajaeba megyek, veled megyek, viszlek! Te isten, te drága, szép, fiatal isten, te!

Letérdelt a földre, és átölelte a fiú lábait. Az lehajolt hozzá, és ijedt öleléssel fogta át.

- De nobilissi...

- Nem, addig nem kelek fel, amíg úgy nem mondod, ahogy én akarom.

- Tit...

- Tovább ne! Csak Tit legyek neked. Kis Tit. Hívj úgy, ahogy senki más nem hív.

- Kis Tit!

Felrántotta, olyan erővel, hogy nekitántorodott a fának. Sokáig magán tartotta vaskapocs-öleléssel a reszkető testet, és égette a szájával a lány összeszorított, keskeny száját.

A bokrok közt zörgés hallatszott. Talán alvó madarak tollászkodtak, vagy száraz levél csörgött le a fáról. Hirtelen szétváltak, és riadtan nézték egymást. Pharosz forgó lámpájának kék fényében mind a kettő halálsápadtnak látta a másikat.

A lány előbb tért magához. Tapsolva mutatott a bokorra.

- Nézd, lampyrisek! Egy, kettő, három... öt! Sohase láttam még ennyi világító bogarat.

Quintipor a földre mutatott.

- De ide nézz! A földön! Mint a hangyák!

- Hol? Én nem látom őket.

- Itt! A lábamnál, a te lábadnál, a füvön, mindenütt. Nem, a füvön már nincsenek. Érdekes. Az előbb még nyüzsögtek. Hát hova bújtak?

Tit nevetett.

- Én a lábadnál se látom őket. Már a bokron se. Sehol se. Te még látsz lampyrist?

- Hogyne. Itt vannak ni.

Lehajolt, fölvett egy marék földet. Oda tartotta a lány elé.

- Mintha még pislogna benne egy-kettő - mondta habozva.

A lány boldogan kacagott.

- Gránátvirág, a te szemed tovább káprázik, mint az enyém. Nem láttunk mink egy lampyrist se.

Belekarolt a magisterbe, és vállára hajtotta a fejét.

- Mit tettél, rossz fiú? Megrontottad a szemem világát.

Quintipor az első csók bűntudatával, de őszinte töredelem ijedtségével kérdezte:

- Haragszol? Kis Tit...

A lány a szokott bűnbocsátással felelt, amelyben benne van az új bűnre való felhatalmazás is.

- Csacsi vagy, Gránátvirág.