Az elmúlt nagy veszély, a kiállt félelem, a hold új alakulása, s aztán a beállt aratási időszak egészen feledésbe süllyeszték már a laikus nép előtt az eltűnt üstököst. Elég volt azt nem látni többé az égen.
De a csillagászokat az érdekelte éppen, hogy hová lett, ami szem elől eltűnt. S ezt nehéz volt megtudni.
Amíg az üstökös és a nap között áll a föld, addig könnyű az üstököst meglátni; de amint a föld és a nap közé jut, eltűnik az a napsugarakban.
Amely üveggel a napba lehet nézni, azon át az üstökös nem látható, s amellyel az üstökös látható, azt nem lehet a napnak fordítani. Akadtak ugyan a tudásvágynak mártírjai, kik megkísérték félig homályosított üvegeken át, a lencsére alkalmazott vékony hasadékon keresztül a nap felé tartó üstököst keresni, s e búvárlatban gyógyíthatlan ophthalmiát, fekete hályogot szereztek maguknak; ezek kivívták azt, hogy az üstökös irányáról tudtak értesítést adni a tudományos világnak, hanem a Venus-pályán túl megszűnt minden lehetőség az üstököst feltalálhatni másként, mint majdan egy fekete tömeg alakjában, ha az a nap tányérja elé kerül; amidőn azután kétségtelen lesz, hogy a napba beleesik, a így egyikét fogja okozni a legnagyobbszerű napfoltoknak.
Azonban a fekete pont megjelenésére hasztalan vártak. Az üstökös nem hullott bele egyenesen a napba.
Ha nem hullott bele, akkor vissza kell neki ismét jönni; mégpedig éppen oly gyorsasággal, mint aminővel távozott.
A csillagászok számítása azonban ezúttal nem teljesült.
Elmúlt az egész július hónap, s az üstökös nem tért vissza.
Végre aug. 9-én ismét megjelent a déli félgömb felől; de csak a fénytekéről letépett tűzfark maga; melynek elején valami homályos sarló idomú vezértömeg képződött azóta (aminő az 1819-i üstökös volt); ez is kétmillió mérföldnyire volt a földhöz a perigeumban. A tűzgömb maga nem jött vissza.
Ha nem jött vissza, akkor az bizonyosan a napot megkerülő csigaútban rézsút esett bele a napba; s akkor ez a napfény burkán mármost nem is egy lyukat, hanem egy egész hasítást ütött.
A nap, legalább annak fényködburka 25 és fél nap alatt megfordul öntengelye körül, s ekként annak a nagy napfoltnak, melyet az üstökös belehullása támasztott, meg kellett jelenni augusztus közepe táján a nap szélén.
A számítás nem csalt. Valamivel későbben ugyan, augusztus 22-én megjelent a nap nyugoti szélén a nagy sötét folt, mely háromnapi folytonos fejlődés után egy akkora üregnek mutatkozott a napot körülvevő fényburkolaton, hogy abba az egész föld nyolcvanszor elfért volna. E roppant foltot a napban feljöttekor és lementekor puszta szemmel is észre lehetett venni, míg a nagy távcsövekkel azon keresztül magától a nap sötét testéről lehetett fényképeket felvenni, s az astrophotometria segélyével a napkéreg tartalmát vizsgálat alá vonni.
Ez óriási napfolt megjelenése után azt várta az olvasott világ, hogy az időjárás rögtön zordonra fog változni, aminek volnának elfogadható indokai. Egy a föld felszínénél nyolcvanszor nagyobb terület a nap fényburkából ki van szakítva: annyival kevesebb jut a földnek az éltető meleg kifolyásából.
Ámde nem úgy történt. Ami hiányzik az erőszakosan támasztott rés által a fénylő burkolatból, ugyanannyival tömörebb lett az más helyeken. A nap más oldalain, mint fénylő póklábak, tündökölnek a „napfáklyák”, még élesebbé rajzolódva a „napragyák” és „naphegedések” homályos pontjai és vonalai közepett.
A földön soha szebb nyár nem volt a mostaninál, melyet a legállandóbb ősz követett; maga is alig különböző a nyár szakától.
Olyan ősz, melynek nem akart vége lenni. A gyümölcsfák október elején újra virágzottak, novemberben cseresnye, szamóca másodszor érett, s az őszi vetések kalászaikat kezdék hányni.
Az ősz még decemberbe is átment. A leghosszabb éj napján virágos volt minden mező, árnyékban a hévmérő 15 fokot mutatott, s karácsony napján Európában, Ázsia mérsékelt égaljú vidékein széltére aratták a búzát és rozsot, s a most már csaknem nappali fényű holdvilágnál folyt a learatott áldás betakarítása. A föld kiadta az idén a jövő évre valót is.
Mindenki azt hitte, hogy a föld új égalji viszonyainak átalakulása már végre van hajtva; annyival inkább, mert a déli félteke vidékeinek esetleg éppen nagyon zord nyaruk volt, amit különben csak a délsarki jégmezők szokatlan vándorlása idézett elő. Általános volt az öröm. Ezentúl évenként kétszer lesz aratás!
A csalódásnak annál keservesebbnek kellett lenni.
Az már meg volt állapítva, hogy a földhöz oly közel járt üstökösnek a napba belé kellett esni. De mi történt vele tovább a napban?
Már a múlt században ismertek egy kísérletet, melynek neve: „Leidenfrost cseppje” (a felfedező után).
Ha egy 170 fokig izzóvá tüzesített érccsészébe vizet cseppentenek, az a vízcsepp nem repül el pára alakban, mint ha kevésbé melegített érclapra esik, hanem fölötte libeg a tüzes ércalapnak, elkezd forogni maga körül, lapos sphaeroid alakot vesz föl, és hosszasan eltáncol a tüzes lapon elpárolgás nélkül; ezt akárki megkísértheti, ha egy fehérre tüzesített serpenyőre ecetet önt: az izzó lapon az ecetcsepp golyó alakban táncol végig, s végre lefut róla, vagy szétpattan. A csepp falai visszaverik az izzó lap kisugárzásait. A serpenyőből kivetett csepp az izzó lapról lehullás után csekélyebb hőfokot mutat, mint a ráhullás előtt, s ha a víz helyett higanyt cseppentünk a tüzes lapra, az a sebes forgás közben megfagy az izzó serpenyőben. A vízcsepp szintén hasonló gömb alakot vesz föl, ha forró kénysavanyba töltik. S nemcsak a víz, hanem az alkohol, az éter is. A folyadék és az izzó test között megszűnik minden tapadás.
Legelső volt Tatrangi Dávid, aki azt az eszmét kimondta, hogy a napba hullott üstökösöknek a Leidenfrost-féle csepp elmélete szerint új bolygókká kell alakulniok; a nap izzó felszínén azok körforgást kapnak, ugyanazon mechanikai erő által a napból ismét kilöketnek: némelyik darabokra szakadva, más egy darabban, ahogy ezt a Leidenfrost-féle cseppeken észlelhetni. Innen támad a sok újan felfedezett asteroid.
Az államszövetség igazgatótanácsának elnöke most állandóul a himalájai csillagdában lakott: onnan kellett most kormányozni a világot.
Az 1999. év utolsó napja is derülten végződött. E csodákkal teljes év áldástól kísérve tért meg elődei sorába.
Következett a kétezeredik év. A második millennium zárköve. A kétezeredik év január első napján sűrű ködre ébredt fel az egész világ, s az a köd nem volt részletes, helyhez kötött: az egész földre kiterjedt az.
A himalájai csillagda arról tudósított, hogy a rögtön támadt köd még a Dhawalagiri magaslatán felül is kiszámíthatlan magasságig terjed. A légjárók, egész a járhatatlan rétegekig emelkedve, sem találják a ködburkolatnak szélét. Csillagot nem lehet látni az égen.
De még a napot sem úgy, mint napot. Mint saját magának rémképe, mint egy fénytelen fehér tányér, egy nappali hold, ját az reggeltől estelig az égen; s az egyenlítő alatt éppen úgy, mint a mérsékelt földövek alatt.
A föld egy vándor világködtestbe jutott bele, minőt már 1783-ban hat hétig hordozott magával, azt nem taszíthatta el magától, mert a meteorködnek nincs deleje. Ez körülfogja most a földet, s nem enged napot sütni rá.
Ez a köd száraz, nedvtelen; felhővé nem idomul soha, s éjjel világít, a tudósok „meteorpor”-nak nevezik azt.
Ez meghozta a föld számára a hideget.
A hévmérő egyszerre alásüllyedt, s január hatodikán azt a hírt hozták a lapok, hogy az Adriai-tenger befagyott, miként ember emlékezetére csak kétszer: 1234-ben és 1709-ben. A légsúlymérő a legalsó fokok között járt folyvást, de azért se zivatar, se szél, se eső nem mutatkozott semmi részén a földnek.
A sűrű köd miatt, mely a tengereket is ellepte, a hajózásnak is szünetelni kellett, maga a légjárókkal közlekedés meg volt zavarva, azoknak a hajósai nem tájékozhatták magukat a ködben, s ha a delejtűhöz folyamodtak, az meg éppen félrevezette őket. A föld delejsarka ki volt mozdítva eddigi helyéből, s az igazi tengely és a delejes tengely között, olyan különbség támadt, mely egészen új felvevéseket kívánt, hogy a delejtűnek ismét hasznát lehessen venni helymeghatározásra.
A köd még az aequator alatt is keresztültörhetlen gát volt a napsugarak előtt.
Napsugár nélkül pedig nem támad felhő.
Tompa, egyforma, mozdulatlan volt a lég; szellő sem járta azt; hó nem szállingott, eső nem hullott. Így múlt el az északi féltekére nézve a tél. S a déli féltekén sem volt ugyanekkor nyár.
Az időjósok a biztosan bekövetkező napéjegyeni viharoktól várták a köd szétoszlatását. Eljött a március hó is; a köd nem oszlott el, s a szokott böjti szelek elmaradtak.
A föld úgy ki volt száradva mindenütt a tartós aszály miatt, hogy nem lehetett szántani, s az erőszakosan földbe tett mag nem csírázott ki. Ahol az esőcsináló készüléket alkalmazták, ott kizöldült ugyan a vetés; de hogy soha nem érte igazi napsugár, oly pállott, satnya növényzete lett, meglepve később rozsdától, üszögtől, hogy az aratást előre kárba veszettnek lehetett tartani.
A tavasz rideg volt és áldástalan. A gyümölcsfák minden virága meddő maradt.
Núbia és Bhiledulgherid összes datolyapálma-ligetei gyümölcstelenül maradtak ez évben; az édes szilvafürtök helyett, mik máskor ötmillió ember kenyerét képezték, megjelentek a pálmafák tövében azok a csoportokban növő gombák, miket a beduinok „kemmá”-nak neveznek, előjövésük ínséges esztendőt jelent; a nép azokat szedi fel tápszerül, eszi nyersen, s aszalja eltevésre. Ez is ingyen kenyér. A sors úgy tesz az emberrel, mint az elítélt rabbal. Nem öli meg, csak sovány tápra fogja.
A köd állandóul megmaradt még a június, július hónapokban is. S akik a nyári napsugarak tűző hevétől várták annak eloszlását, kétségbeeshettek. Az egyenlítő alatt mindig függőleg tűz le a napsugár, és a ködburok ott is csak állandó maradt.
Hasztalan volt előle bárhova utazni: a köd mindenütt ott volt.
Eljött az ősz is. Gyümölcstelen, örömtelen ősz. Szüret sehol. A szőlőnek minden szeme lepörgött, a burgonya elfonnyadt, a kenyérfa gyümölcse éretlenül lehullott, a borassuspálma, tizenötmillió ember tápadó dajkája máskor, mostohája lett ugyanennyinek ez évben. Brazília óriásfái, a páradiók, egy-egy fa egy család eltartója, most mind férges gyümölcsöt hullattak, nem volt abban más, mint hamu.
És az örökké tartó köd elfeküdte az emberi kedélyt leginkább. Hasztalan várni nappal a napra, éjjel a csillagra az égen; hasztalan epedni esőért, harmatért; hasztalan lihegni az üdítő szellő után, egy csattogó, villámló zivatar után: mind fogva tartja azokat a köd, a lomha, nehéz köd.
Az egész emberiség sírva kiáltott a többé nem látható égre föl annak urához.
– Hallgass meg még egyszer! láss meg újra minket! Férgeidet! Ne takard el bűneinket ezzel a szörnyű szemfedéllel! Jöjj ránk haragoddal; hozd villámaidat, mennydörgő szavaddal mondj ítéletet ránk, önts ránk özönvizet az égből, rázd meg alattunk a földet, hasogasd meg az egeket, küldj csillaghullást, világromlást reánk, csak e rettenetes ködöt vidd el rólunk.
Most azután felülkerült a papság hatalma. Megtölt az egyház bűnbánó néppel, s amit a pap prédikált, azt most már maga is komolyan hitte.
– Íme oly kevélyek voltunk! Azt hittük, minden hatalmat kivettünk már az Isten kezéből, s íme az úr küldött reánk, mikor legbüszkébben ujjongtunk, egy semmit, egy ködöt: s ebben a semmiben semmivé lesz minden emberi hatalmunk. Egy élő temetővé lett az egész föld. Sírjatok, élő halottjai egy halott planétának!
S az emberek sírtak.
És akkor, amidőn a hit maga elveszté a hitét – a tudomány nem veszté el a magáét. S ekkor mutatta ki az embernagyság magát Istentől kölcsönnyert teljes hatalmában.
Akiket a lélekerő és alapos ismeret a világ vezéreivé tett, két feladatot láttak maguk előtt; az egyik volt: az összes emberiséget megmenteni az éhhaláltól, a másik: visszaadni neki a bizalmat, a jövendő iránti reményt, a lélek erejét, a munkakedvet.
Az államok szövetsége előre kidolgozott terv szerint járt el először is a tápszerek kiosztásánál.
Ezernégyszázmillió szájnak naponkint táplálékáról gondoskodni olyankor, midőn egy évig az Ízis-emlők mindegyike kiapadt!
Igaz, hogy az összes emberiséget magába foglaló ezen számból sokat lerónak a szigetlakók, a tengerpartok népei, kiket eltart a tenger halaival, csigáival; a nomád népeknek, kik Ázsia északi vidékét lakják, nem kell segítség; azokat legelő nyájaik táplálták minden időben. A nyershúsevőket, az omophagokat, eddig is az erdők vadai látták el tápszerrel, a dél-amerikai pampasok buccanierjei nemcsak maguknak, de egész Amerikának képesek friss és besózott húst szolgáltatni; de még ha minden, a jég hátán is megélni tudó néprajt leszámítunk is, fenn marad a civilizált világot alkotó legalább nyolcszázmillió ember, s abból a fehérbőrű faj maga négyszázmillió, s azután kétszázmillió olyan faj, melyet hússal nem lehet eltartani, mert inkább meghal, semhogy húsevéssel vallási tilalmát megszegje: a növényevő hindu faj.
És az államok szövetsége mindannyiról gondoskodott.
Az első millenniumban is volt ilyen nagy megpróbáltatása az emberiségnek: amiről a krónikák azt jegyezték föl, hogy az emberek a földből csináltak kenyérgolyókat, s azt ették; Németországban lisztnek használták a Kieselgurt, és tápszerül használták a kék márga özönvíz előtti csigarészekkel jóllakott rétegeit; míg másutt borzasztóbb tápszerekhez folyamodtak, s az istenfélő Európa közepett mészárszékek voltak felállítva – emberhúsnak!
Nem! A második millennium nagy gyászesztendejében nem ette meg az ember sem az alatta levő földet, sem a mellette levő Isten képét. Az államok szövetsége gondoskodott róla, hogy a bőség éveiben összegyűjtött raktárait megnyitva, biztosítsa az egész emberiséget arról, hogy van még elég tápszer a földön az éhhaláltól megóvni az összes emberi nemet egy egész évig.
– De mi lesz egy év után! – üvöltött a hamvazott fejű fanatizmus, mely nem akarta a kétségbeesés szövevényeiből kibocsátani a megfogott kis lelkeket. – E ködnek vége nem lesz soha!
– Vége lesz! – mondának a tudomány apostolai. Azt is megmondták, hogyan lesz vége és mikor.
Az bizonyos már, hogy ez a nagy köd nem más, mint egy vándor bolygó, mely a világelem legkezdetlegesebb atomjaiból áll; a föld azzal került össze, s azt viszi magával. Ez a balsors többször is eljöhet rá. De mindannyiszor van rá nézve szabadulás e veszélyből; mégpedig két bizonyos napon. Vagy augusztus 12-e és 13-a között, vagy november 12-én. E napokban találkozik össze a föld azon meteorrajjal, melyet futócsillagok alakjában látunk e napok éjein megjelenni az égen. Az ismét egy másik világelem, melynek szétvált darabjai már mázsányi tömegeket képeznek. Ez a másik világtestraj el fogja seperni a földről a meteorködöt, mint a felhőt a vihar. A Lőrinc-éji csillaghullás ez évben csekély volt, az nem bírt vele; hanem a november 12-i csillaghullás nagyszerű lesz; mert ez azon meteorrajnak a találkozása a földdel, melynek minden 11. évben a legsűrűbb központján megy keresztül a föld, amióta csak csillagászok észlelik az ég tüneményeit.
Ilyen 11. évforduló esik a 2000. évre. November tizenharmadikán reggel vége lesz a ködnek, tisztán fog sütni a nap; azután bekövetkeznek az őszi esők, és áldott időjárás lesz. Azért minden szántóvető lásson az őszi mezei munkához, szántsa, törje a rögöt, ahol lehet, az aszálytól; és legyen készen, hogy novemberben kipótolja az elkésett munkát!
És úgy történt, ahogy megjósolák.
A november 12-i meteorraj, melynek jöttét epedő kíváncsisággal várta e földön minden értelmes ember, e nap éjszakáján valódi csillagesővel borítá el az eget, s mikor éjfél után a ragyogó mennyei tűzjáték szünetet tartott: íme ott ragyogott a föld felett a szép csillagos ég.
Ó, te imádatra méltó csillagos ég! Te Istennel tele mennyboltozat! Milyen jó nekünk azt tudnunk, hogy élve is hozzád tartozunk már; hogy ami földön élünk, az is a te csillagod! Ó, milyen nagy kárhozat volna az, ha ez a csillag maga el volna temetve benned, s nem járhatnánk a te fenséges titkaid országában többé!
– Hozsanna!
A fizika nem engedi, hogy oly gyönge hang, minő az emberiség összes kiáltása volna, a ritka világéteren át elterjedjen a közel csillagokig; de ezt az egy hozsanna kiáltást mégis meg kell engednie, hogy elhatoljon szét a Tejút napkoszorújáig, a ködcsillagokig, a középponti napig. Az ember újra visszakapta az eget!
És másnap reggel visszakapta a napot.
Hogy üdvözölte a tisztán felragyogó sugárt ember, mezők és erdők állata, vad, madár! Ember sírt, örült, madár énekelt, repkedett, a barmok táncoltak, a vizek szörnyei kijöttek a partra ugrándozni, s a víz színén szökdeltek a halak, a kígyó fölébredt téli álmából, s rétessé kunkorodva feküdt el a fűben, a légben zümmögött a felébredt bogárraj.
Egy földfordulásig örülhetett minden élő az élő napnak. Elismerék, hogy ő is egy része az istenségnek!
Azután beborult mindenütt az ég, sietős dolga volt: megöntözni a földet. Az egy évig várt eső megérkezett.
S e tartós áldó esőszak alatt még egy nagy újdonsága volt az égnek a föld számára.
Ahogy Tatrangi Dávid előre megjövendölé: a hosszú ködszak alatt nagy esemény ment végbe az égen. A földnek új testvére lett. A napnak fia született. A napba hullott üstökös, Leidenfrost elmélete szerint sphaeroidál alakban löketett vissza az izzó naptábla által, mely melegkisugárzásával visszataszít magától minden érintkezést. Az új planéta a földhöz ötmillió mérföldnyi közelben kezdé meg körfutását a naprendszer bolygói között a földpályán belül.
Az új planéta valódi átmérője pedig 0,780 része a föld átmérőjének, tehát 1350 mérföld: másfélszerte nagyobb a Marsnál; fénye erősen intenzív vörös; alakja benyomott teke; sűrűsége 0,645 a földéhez képest; a nap körüli pályáját, az eddigi gyorsaságából kiszámítva, mintegy 250 nap alatt futja meg; s öntengelye körül 24 óra 17 perc alatt fordul meg; pólusainak belapulása 1/24-ét képezi az egyenlítői fél átmérőnek. Ez új planétának e földön ezt a nevet adták: „Pax”.
És ezzel végződött a második millennium.