Alekszandra elvesztével, az unalaskai légjárók elfogatásával még nem volt vége a fenyegető hadjáratnak.
Hátra volt még Sercsinszkoj félmilliónyi hadserege az Al-Dunánál és Mazrur hordái.
Az orosz hadsereg el volt látva ruganyüveg páncéllal és sisakkal, mely egészen megvédte az ellenfél szétrobbanó üveggolyóinak veszedelmes szilánkjaitól. Az ő puskagolyóik pedig acélburkolattal ellátott ólomból voltak, nyolclatos kaliberre, és a végeiken egy gyémántheggyel. Minden puskagolyó három rubelbe került. Nem is kapott belőle egy katona többet tíz darabnál; hanem az elég is volt neki. Az ilyen golyónak a hatása irtózatos. Százlépésnyiről átüti az a páncélt, akármi anyagból legyen is az, s két egymás mögött álló emberen képes keresztülhatolni.
E találmány ismét megszünteté a legutóbbi hadászat egész rendszerét. A csatárláncra felosztott előrehaladás képtelenséggé lett. A messziről lövöldözés megszűnt, ismét visszatért a rohamrendszer (Stoszsystem). Erős hadoszlopokban nyomult az ellenség előre, s csak a biztos közelből lőtt egyszer, s akkor szuronnyal ostromolt.
Nagyon elősegíté e rendszer sikeres alkalmazását az al-dunai vidéken állandó téli köd. Az orosz hadosztályoknak lehetett a köd oltalma alatt látatlanul előrenyomulni, s ellenségeik ágyúinak hordtávolán belül felállítani ostromütegeiket.
Otthon városa a szárazról egészen körül volt már zárolva.
A fővezérek egyezménye szerint az otthoni hadseregnek, mely különben is felényi volt számra mint az orosz, csupán a védelemre kellett szorítkoznia, míg Tatrangi Dávid a légjárók ütközetét el nem dönti. E látszólagos visszavonulás alatt Sercsinszkoj az egész Otthon körül felállíttatá réstörőit, s december 20-án már annyira haladt, hogy kedve támadt felszólítani Dárdayt Otthon városának feladására, melynek minden védműve azokból a tömör, négyöles magas Izenard-sáncokból állt, amik körös-körül a Duna áradása ellen voltak felépítve.
Ezen a napon égeté fel Mazrur a Tulcsa-szigeti nemzetközi kórházat is, az Otthon városiak a ködön keresztül vereslő fényből láthatták a barbár rombolást a hexagon kupolájából.
Sercsinszkoj dühös volt Mazrurnak e tetteért, főbe akarta őt lövetni; hanem Mazrur egész vakmerőségével piráta lelkének állt szembe a fővezérrel, s igazolta magát Alekszandra cárnő parancsával.
Alekszandra parancsa igen világosan hangzott. Ha az otthoni hadsereg december 20-áig nem bocsátkozik harcba, akkor fel kell gyújtani a Tulcsa-szigeti közös kórházat; erre a szörnytettre majd dühre gerjed az otthoni tábor; nem tűri a nemzetközi szerződés megsértését, kirohan sáncai közül – és aztán tönkreveretik. Hát kívánhat-e magának többet, mint hogy gyémánttal lövöldözzék agyon?
Ugyanezen a napon hitte Alekszandra Dávid légjáró hadát az ütközetben elfoghatni.
Sercsinszkoj ekkor azt parancsolá Mazrurnak, hogy maradjon az ő táborától távol, amire ez aztán az orosz sereg háta mögött folytatta rablóhadjáratát a Duna-part vidéki román falvak ellen, amiknek lakossága, folytonos érintkezésben levén az otthoni néppel, s annak kereskedelme által gazdagodván, nem ok nélkül volt gyanúsítható a magyarok iránti rokonszenvéről. Mazrur azt mondá, hogy a renegátokat még kegyetlenebbül kell büntetni! S az természetes, hogy minden ember renegát, aki a magyarral rokonszenvez, aki vele kereskedést folytat, tőle vesz, neki elád, a nyelvéből három szót megtanul. Ez olyan bűn, mintha valaki megtagadja a szentháromságot, s mahomedánná lesz.
Mazrur bandáinak más részével fellátogatott a havasalföldi hegyeken át az erdélyi Királyföldre, s rémíté a szász városokat. Mikor aztán a magyar honvédvezérek üldözésére keltek, hirtelen visszavonult Romániába, s oly hirtelen el tudott tűnni, hogy nyomára nem akadtak. Amint pedig azok visszatértek, már megint a sarkukban volt. Mintha a föld alatt járna.
Karácsony első napján érkezett meg Tatrangi Dávid Otthonba a légjárókkal, miket Severustól elvett. Severust Dárday őrizetére bízta, az elfoglalt légjáróhadat pedig saját kormányosaival ellátva, ott hagyá a város körületének védelmezésére. Dárdayt csupán arra figyelmezteté, hogy ezentúl a rakpartok minden zsilipe, minden alagútnak a kapuja éjjel-nappal zárva maradjon: a hajók vonuljanak ki a Dunából mind a tengerparti kikötőkbe, s a szigetek lakói költözzenek át a belvárosba; a célra minden középület helyiségeit és az üres raktárakat be kell a nép számára rendezni.
Azzal megújítva azon rendeletét, hogy az otthoni sereg maradjon védő helyzetben, ő maga odább ment. Sietett a Vaskapuhoz.
A Vaskapu ércgátját most már nem ostromolta senki. Először azért nem, mert a Duna és tengere fölfelé egész a telecskai partokig be volt fagyva; a koshajók most nem járhattak rajta; másodszor azért, mert minden kísérlet a szétbontására sikertelen maradt; és aztán leginkább azért, mert Sercsinszkoj ott táborzott a Budzsák-vidéki lapályon, s az nem köszönte volna meg senkinek azt a szolgálatot, ha hirtelenében áttöri a vasgátat Ogradinán alul, s azzal az egész bánáti és szerémségi tengert az ő nyakába zúdítja.
Pedig Tatrangi Dávid éppen ezzel a szándékkal volt iránta.
Karácsony éjszakáján megérkezett a vasgáthoz. Egészen elhagyva találta a vidéket.
Ott hevertek a hótul eltemetve az óriási emelőgépek, amikkel Mazrur ki akarta szedetni a lerakott vasgerendákat. A hidrostatika kigúnyolá minden erőködését. Tatranginak négy légjárója cepelé oda egyenkint a zárgerendákat; de ha most valamennyi légjáróját hozzácsatolná, sem volna képes csak a legfelsőt is kiemelni közülök, midőn a Duna fölötte zuhog el.
Az egész tenger nyomja azt most oda a falhoz, az egész tengert kellene visszataszítani onnan: s arra nem képes emberi váll. Hanem Tatrangi igenis tudta a titkát e lehetetlenség megoldásának.
A legalsó húsz kettős páncéllemez dinamittal volt megtöltve.
Ezt nem tudta senki, mert Kincsőben készítették.
Dávid száz aerodromont egyesített egy vaslánccal s azokat folytonos körrepülésben tartva, míg a villanyosság teljesen kifejlődik oldalaikon, azzal egy óriás villámsugárt bocsátott alá a vasgátra. Villanyzuhatag volt az inkább.
E kísérletet teljes siker koronázta.
A villanyfolyam egyszerre végighatolt az érctömeg legalsó talapjáig, s felrobbantá az abban elrejtett dinamitot.
Az egész hegylánc megrendült e robbanástól, s a befagyott tenger egész széltében hullámzani kezdett, mint a Balaton csendes időben. – Nézd, mondták a telecskai partokon őrt álló honvédek egymásnak –, az új tengernek már dagálya is van.
És két óra múlva megint mondák: – nézd, már apálya is lett!
Apály bizony! Az új tenger már akkor az özönvíz rohamával dült Sercsinszkoj táborának fejére.
Az a bibliai özönvíz jelenete volt. A gátját átszakított tenger, mely rohan a lapályra alá, nem válogatva a medret, hanem utat törve halmokon, gátokon keresztül, óriási sziklákat hömpölygetve magával, s egész erdőket nyűve ki a földből, s sodorva előre, míg más helyütt faderékkal, sziklatöredékkel völgyeket temet be toronymagasságig.
A bal partja a Dunának eltűnt, a jobb partja magasabb, sokhelyütt sziklás, az visszaveté az árt, mely korlátlanul terült szét, a csetátyei kanyarodónál kitörve, s ott egy új medret ásott, Karakál felé, mely megkerülve Bukarestet, magával ragadta a közbeeső folyamokat, a Syrt, az Oltot, az Araist, s aztán beletalálva a Buzeo medrébe, mint egy új, nagyobbik Duna Galacznál szakadt bele ismét a régi Dunába. De már itt megelőzték Tatrangi légjárói, s a Vaskapunál az apály által felszabadult vasgerendákból hevenyészett sarkantyút raktak elé a Reni előtti éles szögű kanyarodónál, s ezáltal az áradat ismét északnak lett irányozva, s míg egy időben a Prut és Szeret vizeit tolta fel maga előtt, ugyanakkor, azt az egész lapályt, melyet a kiszárasztott Kagul, Japuch, Kiszicza mocsárai képeznek, egész a „római sáncokig” gondolatsebességgel elárasztá.
És éppen ezt a tért foglalták el Sercsinszkoj ostromló hadai.
Az áradat elől menekülők éppen csak annyi idővel előzték meg a nyomukban tóduló özönvizet, amennyi elég volt a hadakat fölverni sátraikból, s aztán kiadni a rendeletet, hogy sátort, ágyút, poggyászt, lőszert, mindent cserbenhagyja, meneküljön mindenki a római sáncok felé.
Mikor azok, akik Bolgrád és Narusáj felé menekültek, a római sánc magaslatáról visszanéztek, irtóztató kép tárult eléjük. Fáraó üldöző hadainak végpusztulása volt az. Vanuluj felől a kiáradt Prut hullámai fogták közre az összekeveredett hadat, s Sagani felől az ár összeszakadt a tengerrel, s e tengeren át úszott, lubickolt, gázolt ezernyi ezer ember: kiknek naphosszant tartott a római sáncokig elvergődni. Szerencsére kisütött a nap, s estig derült idő maradt. Éjszakára megint leszállt a köd, s aztán egész éjjel lehetett hallani azt az irtóztató kardalt, amit ezer meg ezer segélykiáltás támaszt, vegyülve a gulyák bömbölésével, s a tengerár harsogásával.
– Ez Tatrangi műve volt! – mondá Sercsinszkoj, ki éppen úgy futott most egy kardcsapás nélkül megveretve Tatrangi előtt, miként bátyja, ki Krakkó alatt hősileg elesett.
Csak az vigasztalá, hogy most ez özönvíz Otthon városát is elsöpri helyéről. Hiszen az áradat harminc láb magasan jár a Duna rendes partjai fölött.
Ámde az ellen is gondoskodva volt már, hogy az árvíznek hogy parancsoljon az ember!
Ezt a kincsői néptől tanulta el Tatrangi. Azoknak nagyon kellett a földjüket védelmezni a vízáradások ellen; amik náluk különösen hirtelen szoktak támadni. Száz meg száz mérföldnyi hosszaságot beérő bambuszládákat tartottak készen; kívül bekenve degettel, amik nyitott végeikkel egymásba tolhatók voltak; a víz mentében kőoszlopok voltak fölállítva, amikhez a legalsó ládákat hozzá lehetett erősíteni. Amint az árvíz jöttét a távoli harangkondulások hírül adták: minden partlakó sietett a maga ládáival a partra, s gyorsabban, mint a rohanó árvíz, készen volt a part fölött a védgát, s ha nőtt az ár, második, harmadik sort raktak az alsó fölé, vaskapcsokkal összetartva. Semmi ár keresztül nem törhette azt a gátat. Eleinte az összerótt szálak hasadékain át beszivárgott ugyan a víz; de amint megteltek azok a hosszú nádtömlők vízzel, a szálak úgy egymáshoz dagadtak, hogy aztán erővel sem lehetett azokat addig széjjelszedni, amíg a vizet le nem bocsáták belőlük, s a nap át nem szikkasztotta azokat.
Mikor az otthoni védgátak mellett a rohanó ár az utolsó félöl magasságaig emelkedett már; egyszerre megérkeztek a légjárók Kincsőből, és hoztak magukkal százezernyi népet; melynek viselete sajátszerű, idegen, beszéde ismeretes, magyar, de szokatlan kiejtésű. Ezek gyorsan hozzáfogtak a munkához. Előszedték a magukkal hozott bambuszgátakat, gondolatsebességgel lerakták, lekapcsolták azokat a külvédgátak oszlopaihoz, miket Dávid jó előre elkészíttetett, amíg mindenki találgatta, hogy mire valók lesznek azok. A Duna nőtt; de a védgát együtt nőtt vele, s mikor az özönvíz oly magasan járt, hogy a parti házak első emeletével egy színvonalt képezett, az egész óriási város még bámulatosabb vízhatlan kosarakba volt befonva, ugyanannyi kasba, ahány szigeten feküdt. A kincsőieknek gyermekjáték volt ez; ők egész országukat szokták így védelmezni; s a Duna, meg az általa képzett tenger nekik nem víz, akik a Hoang Hóval és a Jam-Tse-Kianggal, s annak a közbealkotott tengereivel szoktak megbirkózni.
Ez volt a kincsőiek legelső látogatása Otthonban.
Sercsinszkoj mikor a római sáncok mögött táborát újra összeszedé, még nem akarta elhinni, hogy a hadjárat el van vesztve.
Még mintegy háromszázezer embere volt; több is lehetett számra nézve: de az, aki a víz elől futtában eldobta a puskáját – rá nézve nem volt ember.
Még háromszázezer ilyen öldöklő fegyverrel bármerre keresztül lehet törni magát egy ügyes hadvezérnek.
A lengyelországi hadjáratnál ugyan megmutatták a magyar és osztrák seregek, hogy az új rohamrendszer nekik éppen előnyükre van, s ahol az üvegpáncélhoz és sisakhoz közel férhettek, annak ugyan kitalálták az ellenszerét – a puskaagyban; hanem ott a hadvezér volt a hibás, aki az ütközetet elvesztette. Mindig a hadvezér a hibás, aki vesztett: sohasem az ellenségé a diadal. A vezér volt áruló, az volt megfizetve az ellenség által.
Sercsinszkoj bízott magához, s azt hitte, hogy biztos állást foglalhat a római sáncok mögött, ahol bevárhatja, míg a Dobrudzsában rekedt nyolcvanezer főnyi hadteste, Odesszából értük küldött hajókra szállva ismét hozzácsatlakozhatik.
Ez az egynapi várakozás lett azután végső veszedelme. Tatrangi Dávid a következő éjjel elfoglalta a háta mögött Odesszat és Bendert. – A két városba négyszázezer fegyveres kincsőit szállított le légjáróival.
Sercsinszkojnak azt a hírt hozták hírnökei, hogy a háta mögött félmillió kínai szállt le.
– Hát legyen egy egész millió, ha kínai – kiálta büszke dühvel Sercsinszkoj –, az orosz gyémántgolyók úgy fognak rajta keresztüljárni, mint a vajon.
Az egész orosz sereg valóban égett a vágytól, hogy valahára talál egy ellenséget, mely megáll előtte a síkon, s amelyen kitöltheti bosszúját azért a sok kudarcért, amit nem emberi vitézség, de gépek, találmányok, elemek ütöttek rajta.
Tatrangi Dávid tudta azt, hogy ez itt olyan harc lesz, ahol minden embert külön kell agyonverni. És ő nem azért hozta el Kincsőből azt a félmillió tanult, mívelt ifjút, nemzete fajrokonát, hogy itt most a Fekete-tenger partját megtrágyázza hulláikkal.
– Nem. Több vérnek harcban elfolyni nem szabad! – kimondá egyszer. – Tűz nélkül, vas nélkül fogunk küzdeni. Csak vízzel, mindig csak vízzel…
Fél napi járat után Sercsinszkoj azt látta maga előtt, hogy nincsen többé szárazföld a világon.
Ó, a kincsőiek a vízgátak építésében nagy mesterek; Odesszánál huszonnégy óra alatt elzárták a Dniszter torkolatát, s most a Sercsinszkoj tábora elé, Galacznál a Prutot fogták el a vasgátakkal; úgy, hogy az a két folyam felfelé tolatva, Kisenevnél egymással összeölelkezett, s ezzel Sercsinszkoj és egész tábora egy tökéletes szigetbe volt beszorítva: elfogva mind, anélkül, hogy egy ellenséget láthatnának, akinek a gyémántgolyókból kóstolót küldjenek.
Körülzárva a vízártól, fenyegetve a feje felett függő légjárók miriádjaitól, megfosztva minden élelmiszertől, nem maradt hátra más az utolsó hadseregnek a világon, mint lefektetni a földre a fegyverét, s földet kaparni rá. Az öldöklés eszköze örökre el van temetve. A harc lehetetlen többé a földön.
Sercsinszkoj kitűzette a fehér lobogókat, s erre leszálltak hozzá az otthoniak légjárói a békekötés alkudozásai végett. S ez azután igazán az örök béke kezdete volt.
Egy fővezér, ki hadseregestül együtt fogollyá esett, minden föltételt kénytelen volt aláírni.