Mikor Dávid légjárója a havasföldi bércvilágot elhagyta, sűrű köd feküdt az alább elterülő rumániai lapályon; november vége felé járt az idő.
A ködön keresztül nem láthatott le a földre; a köd jó takaró; de szintolyan jó hangvezető. A gép hangtölcsérein keresztül jól kiveheté azt a robajt, amit nehéz ágyúk szakadatlan gördülése okoz. Az orosz sereg zöme vonul Rumánián és Besszarábián keresztül az Otthon város felé. A sűrű ködben a légjárók nem akadályozhatják meg előnyomulását.
Dávid megérkezve Otthonba, tudósítá elnöktársát, Dárdayt az ellenséges sereg közeledtéről. Dárday minden intézkedést megtett, hogy vendégeit illendően fogadhassa. A besszarábiai partot védte kétszázötvenezer főnyi polgársereg; de azok közt a hajdani krakkói honvédek, kikben bizony nem aludt ki a régi láng, mint Dárday hitte. (Tán ő sem hitte, csak Dávidot akarta megmozgatni az ijesztgetéssel.) Hogy az ellenség egy ökölcsapással el nem foglalhatja az Otthon várost, afelől gondoskodva volt tűzben, vízben, levegőben.
Hanem mármost az is bizonyos volt, hogy Alekszandra cárnő döntő hadjárata megindult, s az unalaskai légjáró hadiraj nem sokára fennyen fog repülni az újszerű csatába. – Ha nem jönnek ők, majd értük megy Dávid, s felkeresi őket aleuti zugaikban, s kényszeríti a csatára.
E terve szerint rögtön rendeletet adott több légjárórajának, hogy csoportosuljanak a kin-tseui hegyek között össze: az Aleuti-szigetek körül csak cirkáló léghajói maradtak.
Eközben váratlanul kedvező hír érkezett Magyarországról.
1973. december 2-án a magyar–osztrák seregek, nem várva be ellenfeleik támadását, II. Árpád király személyes vezénylete alatt megtámadták a visztulai orosz sereget, s egyik éjféltül a másik éjfélig tartó ütközetben kiverték azt minden állásából; elvettek tőle tömérdek ágyút, pokolgépet; magyarok, osztrákok, csehek, lengyelek, tótok versenyeztek egymással a vitézségben; hózivatarban, jég hátán, vaszápor között harcoltak, tűrtek, éheztek, szomjaztak és vérzettek; de győztek. A király maga egész nap nyeregben ült, kivéve azt a percet, amikor kilőtték alóla a lovat, s első volt, aki egy felgyújtott hídra felnyargalt, mikor az ellenség hadderekát keresztültörték testőrezredei.
Ezt a napot aztán lelkesülten megünnepelte mindenki mind a két monarchiában, még a republikánusok is, s mindenki sietett hálát adni az Istennek a templomokba: még a papok is.
Tatrangi Dávid jobban örült ennek a győzelemnek, mint ha az ő babérai termették volna azt meg. Sőt, annak örült éppen, hogy azt az első győzelmet nála nélkül vívták ki.
Még ugyan korán van diadalt énekelni! A főprobléma megoldása őreá vár. Mert az a kérdés, hogy ki marad úr a légben. Azé a diadal. Az kergetheti aztán ellenségei ármádiáit a világtalan világig. De ez a technika, a kiszámítás, a fizikai erők harca. Amott azonban a honszerelem, a hűség, a halálmegvető hős lélek, az egyetértés, a szabad szellem; azért hadd legyen azé a győzelem babérja!
Ekkor egy jóslatszerű tudósítást hoztak Dávidhoz mindenünnen érkező légjárói.
Ha csak egy hozta volna a hírt, azt mondta volna rá: mese, de tíz különböző helyről érkező léghajósok tudósíták ugyanerről.
Találkoztak a légben Dávid atyjával, az eltemetett Tatrangi Mózessel.
Az egyik látta őt a Medve-szigetek fölött repülni ezerkétszáz lábnyira a tengerszín felett. Jól ráismert. A tört alak ott állt a villanygép előtt, kificamult könyökű karjával a gép korongjára támaszkodva s a villám sebességével vágtatott el az őt kísérő hajó mellett, mely nem bírta utolérni.
A másik már Kanada fölött látta őt elsuhanni, kétezer lábnyi magasban; a harmadik az ausztráliai szigetek fölött találkozott vele, háromezer-kétszáz lábnyi emelkedésben; a negyedik a Kínai-tenger fölött látta őt eltűnni ötezer lábnyi magasan járó felhők közt; mind a tíz ugyanabban az állásban, tört karjával a gép fogantyújára támaszkodva, s azután valamennyinek az adataiból összeállítva ki lehetett cirkalmazni egy spirálkört, mely félszegen északtól nyugotnak indulva, kelettől északnak visszatér, és aközben folyton emelkedő haladással egyre távolabb tér el a földtől.
Tatrangi Mózes holtan repüli át az egeket!
Egy léghajós az északi Göncöl szigetéről ehhez azt a kiegészítő hírt hozta, hogy a légjáró, melyben a halott feküdt, eltűnt onnan, s a kristályravatal össze van omolva.
Ez a körülmény aztán megmagyarázta a kísértetes tünemény titkát.
Egy földrengés, ami a göncölök alatt oly gyakori, halomba döntötte a pistacit kristálytömeg oszlopcsarnokát. A légjáró, mely kiterjesztett szárnyakkal feküdt az oszloptömeg tetején, ezáltal leesett onnan; a két szárny a légellenállásától összecsapódott, s azzal rögtön megkezdődött a villanygép működése. A benne fekvő halott álló helyzetét szinte kimagyarázza a zökkenés, mely az élettelen testet a gépre veté, s az ennek fogantyújában fennakadt merev karjával, s most úgy tesz, mintha ő indítaná égi pályafutásra az örök gépet.
S minthogy a légjáró harántos esésében egyszerre fölfelé és előre mozdító lökést kapott, most az égnek indult emberi csoda nemcsak körutat fut a föld körül, hanem egyúttal folyvást emelkedik is fölfelé. A legutolsó, ki vele találkozott, az Ural hegy legmagasabb csúcsai fölött látta őt elrepülni, tizennyolcezer lábnyi magasban. Folyton emelkedik az.
Igen, míg földi légkört talál maga előtt.
Dávidnak már kellett volna légjáró hadserege élén nagy ellenségére indulni. Az egész világ reszkető figyelemmel leste, hogyan dűl el majd egy ilyen ember soha nem látta ütközet – és nála erősebb volt a fiúi szeretet és a tudás szomja, mint a dicsvágy.
– Várjatok rám – mondá hajóraj vezéreinek.
– És az ellenség? – kérdé az északi hajóraj vezére, Áron.
– Az is várni fog rám. Én megyek felkeresni atyámat.
– S ha feltaláltad?
– Akkor visszahozom őt a földre.
– De hogyan?
– Megtudjátok. Minden egyes légjáró kormányosa kap egy zárt levelet, melyet csak azon pillanatban szabad felbontania, amikor parancsot kap, hogy induljon szemközt az ellenség légjáró hadával. Abból meg fogja tudni, hogy mit tegyen. Severus barátom megtanulta tőlem, hogyan kell a levegőben repülni. De azt nem tanulta meg, hogyan kell a levegőben harcolni. Most arra is megtanítom őt.
Azzal felszállt a magasba légjárójával Dávid, s amely irányt tudósítói leírtak előtte a föld körül, azon a körvonalon megkezdte a kémszemléjét a repülő halott után.
Más légjáró nem volt most az égen. Parancsára mind két csoportba voltak gyűjtve, s a kémlelők a hegytetőkön pihentek. Egyedül járta be a firmamentumot.
Fölemelkedett magasra. Hol soha még a kondor szárnyai sem verték a léget. Nem találkozott senkivel.
Túlment a Dhawalagiri magaslatán; föl a jég örök régióiba, a föld önmozgásának örök hideg áramlatába; harminchatezer lábnyi távolra az élő földtől. Látta a felhők minden nemeit maga alatt, de azt a halottat, aki repül, nem látta sehol.
Egyszer végre feltekintett maga fölé, s ott azután meglátott egy kicsiny fekete pontot repülni maga fölött, még egyszer oly magasan, mint ahol ő jár: a föld gőzkörén is túl!
Dávid megkísérté utolérni azt a fekete pontot.
És aztán megtudta, hogy olyan feladattal küzd, mely csak halottnak sikerül; az élőnek nem.
Negyvenezer lábnyira emelkedve a föld felett, annyira megritkultnak találta a levegőt, hogy az már a gép tömörítő hatalma mellett sem volt elég tápláló a tüdőre nézve. A légoszlop nyomásának megszűntével, orrán, ajkain, fülein keresztül szivárgott ki a vér. És ami legkeményebb gát az égbemenetel ellen az élőre nézve, az, hogy a ritkult lég csekélyebb zsúrlódása mellett, a hajó oldalai lassanként áthűlnek: a nap csak ragyog, de nem melegít többé; a hévmérőben megfagy a kényeső: minden éltet tagadó hideg áll be lassankint.
És még mindig mérhetetlen magasban repült fölötte az a másik aerodromon. Az már ott talán a világéterben repül. Százötven foknyi mínusz alatt. Oda nem megy utána élő.
És ama repülőgép szárnyai egyre szabályosan vernek: repülése hullámzatos kígyóvonal.
Tehát villanyosság a föld légkörén túl is van. Tehát a világűrt betöltő finom éternek is van annyi ellenállási ereje, hogy egy a villanyosság és a géptan szabályai szerint alkotott repülőgép benne tovább úszhatik; egyre táguló csigakörutat futva meg a föld körül. És ha az önmagától mozgó gép sokáig fogja ez útját folytatni, egyre fokozódik a villanyerő üvegszárnyaiban, egyre fogy a föld vonzereje hozzá, mely röptében fogva tartja; nem lehet-e egy pont, ahol a két erő közül az első túlsúlyra jut, s akkor a villanygép önalkotta útján vágtat majd a végtelen világűrben előre? És meglehet, hogy majd egy más planéta közelébe téved, annak vonzerejétől közelebb vonatik, s aztán a körül folytatva megfordított csigakörfutását, végre leszáll reá. Azon planéta lakói mennyi kérdést intéznek majd a leszállt gép néma lakójához!…
A felső gép, dacára a sokkal nagyobb ívnek, melyet röptében körített, mégis végtelenül gyorsabban repült, mint Dávidé. A természet minden örök szabálya eltiltá őt a vele találkozástól.
– Fare well! – kiáltá utána az utolérhetlennek, s aztán visszabocsátva repülőgépét az emberkínzó hetedik égből, nemsokára elveszté a repülő fekete pontot szemei elől. Talán nem is fogja azt már többé földi szem meglátni.