A szakadatlan villámlobogásnál látták meg egymást.
A nő az iszapos ártól lucskosan, arca veres a céklaszín záportól, fövegét elkapta a szél, hajfürtei csapzottan tapadnak homlokához, finom ajkai most ki vannak duzzadva, szemei mereven kiülnek; de azért a két férfi mégis ráismert.
A nő, amint megpillantá őket, mint egy szobor állt meg a kalló egyik oszlopánál, s kerekre felnyílt szemekkel, mint a vadmacska, bámult reájuk.
Dárday fehér huszárköpenye veresre volt festve az égi vérzáportól; olyan volt benne, mint egy hóhér; míg Severus, kaucsukköpenyébe burkolva, egy darab mozgó sötétség volt a hátttérben.
Legelébb Dárday jutott szóhoz. Közelebb lépett az odamenekült alakhoz, ki dermedten támaszkodott meg háttal a kallószín egyik fenyőoszlopának.
– Asszony! Szörnyeteg! Te megtestesült dögvész! Futsz? Menekülsz? Mászol a sárban, ugye? Menekülsz a vérből, amit kiontottál? Legdühösebb ellenséged lábához menekültél! Hiszed-e már, hogy van Isten? Vérzápor szakad fejedre, hatalmadat elsöpri az ár; a föld reszket lábad alatt; de a legnagyobb istenítélet az, hogy tégedet kezem közé adott a sors ez órában! A vihar rettenetes; de iszonyúbb rád nézve annál, amit én neked súgva mondok. Egyedül vagy most velem szemközt, s nincs senki, aki tudjon ittlétedről; összezúzhatlak egy kővel, egy darab fával, ahogy szokás ölni kígyót; beledobhatlak a hegyi zuhatagba, s soha senki sem fogja megtudni, hol vesztél el. Van Isten! De tudd, hogy nemcsak az ég csodáiban van, hanem az emberek szíveiben is. Ne reszkess! Nem öllek meg. A magyar nem orgyilkos. Te egy nagy állam főnöke vagy: én egy leendő állam főnöke vagyok. A női szörnyet utálom benned, s harcolok ellened minden fegyverrel, ami kezembe akad; de az állam főszemélye szent előttem: az az állam maga. Arcod csupa vér a záportól, törüld le ezzel, aztán beszéljünk államaink ügyéről…
Dárday köpenye alul elővette a parlamenteri fehér zászlót, s azt nyújtá oda arctörlőül Sasza asszonynak.
A nő dacosan veté el magától a fehér kendőt.
– Nem kell! Ha rút vagyok, magamnak vagyok rút. Ostobaság! Villámlással, mennydörgéssel nem lehet nekem Istent produkálni. A véreső felkavart veres márgapor, semmi más. Micsoda szemfényvesztés ez? Zivatar, tengerszemomlás: neptuni, vulkáni tünetek. Ismerem őket. Az elemek erőszakoskodnak. Rajtad sem látok semmi istenit. Állat vagy, fogad van. Nekem is van. Nézz ide. Méregfogam.
E szónál oldalzsebéből kihúzta Sasza asszony a mérgezett tőrt. – Nem félek fenyegetésedtől. Egy karcolás e tőr hegyével saját kezemen, és halott vagyok. Nem félek a haláltól. Másvilág nincs. Mivel akarsz még fenyegetni?
A rettenetes asszony hideg nyugalma lefegyverzé Dárday dühét.
– Nem fenyegetlek. Mondám, hogy tisztelem benned az államfőt. Alkura hívlak. A hideg észhez szólok, mely e rettenetes órában is uralkodik nálad. Terved meg van hiúsítva a zivatar által. Az utak, amiket a hegyeken át helyreállíttattál, nem utak többé. A völgyek, amiken át menekülni akartál, tavakká lettek. Hallod az ordítást az égzengésen keresztül? Harcosaid ezreinek kétségbeesett halálkiáltása az, kiket az ár magával ragad. Itt sodorja el őket szemeid láttára a hegyi zuhatag; nézd! Hogy tűnik el fej fej után az árban.
S hogy jobban láthassa a vészt, egy villám oda sújtott le a kalló közelébe, végigkígyózva egy lombos fenyőszálon, mely abban a percben lángba borult, pokoli világítást adva a szakadó zápornak. Olyan volt az, mintha tűzeső sugarai omlanának alá egy alvilági firmamentumból.
A villámcsapás megrázta a sziklát, a közelben úgy hangzott, mintha egy bérctömeg omlott volna alá.
A nő felkacagott, s így szólt:
– Ha Isten volna az, aki villámokkal hajigál, tán jobban tudott volna célozni! – A föld folyvást reszketett alatta.
Most sűrű koppanások kezdtek hangzani a kalló deszkaoldalain és tetőzetén. A zápor közé jég vegyült. Ököl nagyságú, emberfőnyi jégdarabok, miknek súlyától szálfa törik, deszka horpad; a faépület recseg, ropog, mintha össze akarna omlani.
A nő e vészrobaj közepett leült a kallóteknő szélére.
– Hát, uram – szólt Dárdayhoz nyugodtan –, hallgatom, mit akar nekem mondani.
Dárdaynak erejébe került e rémzivatar közepett hasonló nyugalommal felelni.
– Béke az, amit kívánok, népemnek.
– Megkaptad, népestül együtt; halálos béke.
– Én életerős békét követelek! Legyen tietek az egész világ: nem bánom; de legyen mienk az a darab föld, melyen megélünk.
– Sohasem lesz az… Tudom, miről van szó. Ti helyet akartok foglalni egy olyan foltján a földnek, amiből kifordíthatjátok sarkából az egész földet… Nem kapjátok meg azt… Ti egy mintaállamot szeretnétek alkotni a civilizált világ közepett, miben csodatalálmányaitok segélyével az emberi alkotás tökélyét összpontosítnátok… Ez az, amit én nem engedek meg soha. Menjetek felfordítani országtokat: megengedem. Menjetek felgyújtani a világot: segíteni fogok. De Isten országát hozni a földre: az hazugság! azt megtagadom!
A rémjelenetekhez most egy új csatlakozott.
A földrengés egy sziklaomlással betemette a völgytorkolatot, s az alárohanó fellegár megtorlott a bezárt völgyben. Tó kezdett ott alakulni. Az égő fenyőszál, mint egy óriási fáklya világítá be a fenyegető árt, melynek vérvörös tükre egyre emelkedett a kalló épülete felé; s az örvénylő felszínen zagyva tömegként úszkált a tört fák csoportja, s a lesodort emberek hullái.
A rettenetes asszony, öklében a mérgezett gyilkot rázva, kiálta ez új rémtünemény előtt:
– És ha e véres áradat ajkamig fog is érni, még akkor is tagadom, hogy lehessen Isten az égben, lehessen Isten a földön! S akik hisznek, essenek kétségbe! Mert én nem engedem magamat se megkérlelni, se megfélemlíteni! Lázadjatok fel, vagy dögöljetek meg! Fúljatok a vérbe, vagy fúljatok a vízbe. Egy szalmaszálat nem vetek oda, amin kimenekülhessetek. Ha elfogadtátok a gyáva békét, pusztítson el benneteket ott a gyávák halála: a dögvész, az éhség!
És a tó folyvást emelkedett a körülfogott menedék felé, mely most már, mint egy sziget tűnt fel a mély völgykebelben.
– Ez a nő nekem tetszik! – dörmögé Severus fogai közül.
Most valami új, megdöbbentő hang kondult meg a légben.
A magasból jött az. Olyan volt, mint a harangkongás.
– Mi az?
El-elenyészett, megint újra megtért. A zápor, a jégeső kioltá a lángoló szövétneket. A gyökeréből kimosott égő fenyőszál belebukott a körüle növekvő tóba, s aztán sötét lett.
Hanem a sötétségen lassankint valami zöldes fény kezdett átderengeni a magasból, mely egyre terjedt, közelebb jött.
– Ott az aerodromon! (Annak az üveghajóját paskolja a jéghullás, az szól úgy, mint a vészharang.)
A villanyfénytől körülsugárzott gép szállt alá csendesen az újon támadt tó felé. Kiterjesztett szárnyaival úgy jött le, mint egy madár.
Mikor leért a tó felszínéhez, megült rajta, s legyező alakú szárnyainak egy-egy lapátját evezőnek használva, elkezdett a tó felszínén úszni, mint a hattyú. – Az aerodromon a hullámokon is úr!
Nehány percig körben úszkálva, egyszerre nekifordult a kalló épületének. A tó áradata már akkor annak küszöbét mosta.
Az aerodromon ott megállt, s felnyitott ajtaján át kiszökött hajójából a vezérkormányos: Dávid.
Alakja az volt, ami az olympi isteneké: egy szép férfi.
Arcán a viharral játszó győzelem, az embert legyőző dicsőség ragyogványa. A lények legdicsőbbike volt: férfi.
A nő kezét szeme elé tartá, hogy meg ne vakítsa a kettős fény. A villany és a férfi.
Dávid hevesen szorított kezet két bajtársával.
– Nem találtalak szállástokon: értetek siettem. Minden megvan.
– Minden! – kiáltának azok egyszerre mind a ketten. S feledtek minden égi és földi veszélyt, mely körülöttük viharzott.
– S most siessetek hajómba! Ez a szárnyék mindjárt összedűl.
S amint ekkor Dávid a harmadik alakot is szemügyre vette, megdöbbenve ismeré fel a Nihilország uralkodónőjét.
Az dacosan hátravetett fejjel állt előtte, tőrét marokra szorítva.
Dávid egy önkénytelen lépést tett feléje.
– Vigyázz! – kiálta Dárday. – Mérgezett tőr van a kezében.
E percben az asszony megcsóválta a tőrt, s – belehajítá azt a vízárba.
És aztán szétterjesztve két kezét, mutatá, hogy már fegyvertelen.
– Asszonyom! – szólt Dávid. – A veszély sürget. Fogadja el ön a menekvést. Lépjen hajómba. Előttem ön most nem ellenség, csak nő, uralkodónő, felebarátnő. Én oda viszem önt, ahová kívánni fogja.
– Még nem – szólt a nő makacsan hátát a recsegő deszkafalnak vetve. – Mi itt nem a vihartól reszketni, hanem országok sorsát építeni jöttünk össze. Ez éppen jó idő békét kötni. Mit kíván ön tőlem?
– Amit barátaim elmondtak. A Duna-deltának mint földbirtoknak örökáron megvételét.
– Beleegyezem.
– Ötmillió rubelért.
– Nem, öt kopekért. Áll. Tovább.
Az ár kezdte már a köveket bontogatni a kalló körül.
– A szuverén jog elismeréseül fizetünk évenkint százezer rubelt.
– Egy rubelt csak. Elfogadom. Tovább.
– Nincs semmi kívánságunk több.
– Gondolkozzék még rajta. Ez a cölöpzet még kitart. Mit adjunk még egymásnak?
– Kezet.
A kéz rögtön ott volt Dávid kezében; mire ez sebesen átemelé a hölgyet a nyílt aerodromonba, intve társainak, hogy siessenek utána.
– Az ördög vigyen el engem – dörmögé Severus Dárday fülébe –, ha ez asszony nem szerelmes ebbe a mi bajtársunkba!
Dávid bezárta maguk mögött az aerodromon ajtaját, az úszlapátok a kavargó tó örvénye fölé taszíták a hajót; a gépezet lassított erővel kezde dolgozni, mert a záporban, a sziklák közt csendesen kellett haladni. Amint föllebbent a repülőgép, az elhagyott kalló oszlopai összeroskadtak, s lezuhanó tetejének csak a szelemenfái maradtak még ki a vízből.
Az aerodromon belseje két részre volt osztva, egyik felében állt a gépezet, a kormányossal és gépésszel, a másik utazók számára volt berendezve.
Dávid gépészeinek kiadta az utasításokat, s aztán maga is átjött az utazók rekeszébe.
Sasza asszony ajkait harapó kíváncsisággal kémlelt át a szomszéd rekesz üvegfalán, fölemelve a selyemfüggönyt, mely azt eltakarta. Nem találta, amit keresett, amitől félt, amiért dühödött: azt a másik nőt! Aki Dávidot a nagy harcok alatt segédül kísérte a légjáróban. Nem volt ott már.
És mikor azt nem találták szemei, találtak valami mást; az üvegfal tükrében meglátta saját arcát. Az még most is véres volt a festvényes eső vizétől. És az „asszony” lopva felemelé a függöny szárnyát, és letörülte vele arcáról az eléktelenítő vörhenyt. Azt hitte, senki sem veszi észre.
Egy süvöltése a felső szellentyűnek, s az aerodromon a szabad ég alatt jár; a felhőgomoly alatta marad el, s az ítéletnapi elemdúlás, a vérhullató felleg, a földrengető vihar, a villámos éjszaka mind egy hófehér úszó szigetnek tűnik fel egyszerre, mely egyre csekélyebbnek látszik, amint a légjáró magasabbra repül, s a végtelen láthatár egyre szélesedik. Az egész ég derült kék, a nap leáldozóban van. A rettentő égiháborúról odalenn tudomása sincs ott fenn a véghetetlen égnek. – Kezdődött a földöntúli lét!
Minden kedélyre mámorítóan hat a magasok légköre. A bűbájos szédület, mely az átölelhetetlen tájkép bámulatából támad, a tiszta lég élvezése valami sajátszerű ittasságot kelt föl az idegekben. E mámornak oly különböző hatása volt e négy külön alakra.
Dárday, az atlétai alak elkezdett hangosan sírni, és arcát eltakarva, zokogott valamit szülötte földéről, melyet sohasem fog többé látni.
Severus úr dalolt és ujjongott és esküdött, hogy ettől a látványtól istenné lesz az ember! Sőt pajkosságát annyira vitte, hogy Sasza asszonnyal kötekedni kezdett; „nem érzi-e, hogy magunk is istenekké változunk át, s a nihilisták polytheistákká lesznek itt fenn?” (Nem volt pedig szokása máskor a tréfálózás.)
Dávid elandalodva nézett maga elé, és arcvonásain olvasható volt a gyönyör, ami nemes lelkek tulajdona: hogy most legnagyobb ellenségét szabadítja meg.
És Alekszandra? Őbenne a démoni vágyakat fokozá fel a gyönyör dühéig ez a mámorító lég és látvány.
Minő hatalom! Kigúnyolni a föld viharait, uralkodni az ég szelein, fölemelkedni valamennyi ember feje fölé, elérhetlenül! A detronizált istenség helyére felülni! És ott élvezni mindazt, ami az „emberi” szívnek gyönyör! Minő lehet a magasságban a bor lángja, a csók varázsa, a dicsőség kéje! Mily dicső az a férfi, aki e hatalmat elrabolta az égtől! De dicsőbb a nő, aki azt a férfit elragadja hatalmával együtt!…
Alekszandra arcai égtek a vér hevétől; vonásairól eltűntek a vihar okozta pöffedések; az aerodromon levegőjében minden hűlés okozta baj, mintha elfújnák, rögtön megszűnik.
Mikor húszezer lábnyi magasra emelkedett az aerodromon, Dávid délkeleti irányba kémlelt távcsövével. Egyszer aztán megszólalt.
– Ott van Kézsmárk! – szólt egy messze fénylő toronycsúcsra mutatva. – Asszonyom! Én önt tábora közepébe fogom leszállítani.
Azzal átment a géposztályba; maga lépett a kormányhoz. A gép villámsebesen indult meg a mutatott pont felé. Még nem ment le a nap, midőn a légjáró a kézsmárki táborsátrak fölött libegett. Itt egyszerre megszünteté a gép működését, s sebesen szállt alá. A hajóban ülőknek úgy tetszett, mintha a nap futna le oly sebesen az égről, elbukva az aranyozott hegyormok alá. Percek múlva a gép földet ért; Dávid felnyitá az ajtót, s a bámulására odacsődülő oroszok előtt földre segíté országuk úrasszonyát, ki vezéreinek e szóval mutatá be Tatrangi Dávidot: A Duna-delta szabad köztársaságának elnöke!
S azzal kérte Dávidot, hogy nyújtsa karját, és kövesse őt társaival együtt a vezéri szállásra a szerződési okmány elkészítése és aláírása végett.
Dávid maga fogalmazta az okiratot; aláírták azt egyrészről ő és két társa, másrészről Sasza asszony és Jerivanszki fővezér. Meg is akarták őket vendégelni, amihez Severusnak kedve is volt; de Dávid tiltakozott minden vendégség ellen. Egyetlen pohár bor elég arra, hogy a magasban holtrészeggé legyen tőle az ember. A légjáróknak nem szabad semmi szeszest inniok. És mára még nagy dolgaik vannak.
Társai tudták, hogy mik ezek a nagy dolgok; s otthagyták a lakomát. Dávid is fölterített már, s annak a vendégsége még jobban ingerlé az éhet: – az csupa ezüst és arany!
Mielőtt elváltak volna, Sasza asszony tökéletes átváltozáson ment keresztül. Legelőbb is átöltözött. Férfiból asszonnyá alakult.
Eddig büszke volt cinikus rongyaira, a szennyes, sáros katonagúnyára; most egyszerre hiú lett nemének pompájára.
És belsőleg is átalakult nővé. Egész kedélyében asszony volt.
Behízelgő mosollyal szorítá meg Dávid kezét, midőn a szövetségokmányt aláírták.
– Most tehát vége a harcnak; nem vagyunk ellenség többé. Nem is leszünk. Ti egy szabad államot indultok alakítani egy puszta földön; én segíteni foglak benneteket, hogy azt tehessétek. Amennyi munkáskézre szükségtek lesz, hogy gyorsan építhessetek, országaim minden népe szolgálatotokra álljon. Ti kereskedőállam fogtok lenni, mert gépeitekben erre nagy előnyt bírtok. Én megnyitom előttetek városaimat, állítsatok azokban kereskedelmi telepeket sérthetlen szabadalommal. Kizárólagos kiváltságtok lesz az orosz birodalomnak mind a három világrészben fekvő országaiban commanditeket fölállítani, s törvényeink fogják védeni üzleteiteket, és hitelpapírjaitok el lesznek fogadva vásárainkon. S minthogy a mai naptól kezdve őrültség lenne Európában még állandó hadseregeket tartani, s várakat őriztetni: tehát Czenstochowában felhalmozott hadikészleteinket, élelmiraktárainkat tinektek ajándékozom; szállítsátok el azokat a neutrális égen keresztül a Duna-deltába gépeitekkel. Vigyétek el még a vár vastetőit is. Szolgáljanak raktárul. – S azután legyünk jó szomszédok.
Dárday azt dörmögé Dávid háta mögött:
– Csakugyan csodákat tudsz te tenni. Egy óra előtt még éhen akart bennünket elölni, s most kenyérrel temet el!
– Számítson ön barátságomra mindenkor! – ezt súgá Sasza asszony Dávidnak, midőn búcsúkézszorításával üdvözlé.
A búcsúzáskor az orosz és magyar vezérek szokásosan összecsókolóztak; Sasza asszony is sorba csókolta mind a hármat, Dávidot legutoljára: úgy tetszik, hogy ez igazi csók volt, és aztán, mikor kilépett szobájából, utánakiálta: „Zdravtvujtje!”, s azután – kiölté rá nyelvét…
A három főnök sietve tért vissza Tátra-Füredre. A zivatarról itt a hegylánc déli oldalán nem tudtak semmit, csupán annyi változás történt az időjáráson, hogy az északi szélre csendes országos borulat állt be. Hanem a Lengyel-nyereghez vezető utak iszonyúan el voltak pusztítva a volkánszerű kitörés által; azokon ember sokáig nem fog járni.
Az aerodromon leszállt a Lengyel-nyereg alatti mély hegyszakadékba, melynek fenekén a jégtengerszem volt. Csak volt. Most még csak egy ritkás fehér gőz párolog fel belőle, betöltve a sötét sziklaörvényt.
A leszálló aerodromon villanyfényénél láthatók voltak az iszonyú új repedések a meredek gránitfalakon, mikkel a kitörés, mintha nem volna elég útja fölfelé, még börtöne oldalain is rést akart törni magának. A jégcsapokból szőtt függő csipkézetek mind eltűntek a párkányokról, a függő sziklákról: koromfekete volt körös-körül minden, csak az új repedések fénylettek ki tündökölve.
A tátongó üreg fenekén aztán ott volt a tündérmesék álma: az ezeregyéji kincshalmaz. Egy ágyúhalom, melynek csövei sárga és acélkék színben ragyognak; amely színeket a tapasztaltak, akik sokszor láttak aranyat, ezüstöt, oly szimpatikus érzéssel ismernek fel egyszerre minden hasonló hazug szín közül: ez arany és ezüst.
Ott hevernek mind az üreg fenekén: szétszórva, egymásra döntögetve, némelyik derékban meghajtva, mint egy félhold, másutt három-négy egymásba forrasztva; a halmok közül egy-egy mereven kiáll, mások formátlanná gyúrva a sziklán, némely ezüstcső egészen ragyogó fehér lett, elárulva ezüst létét.
A három férfi leszállt e kincstömeg közé, lábaival milliókról milliókra lépkedve. Ez hát nem álom!
– De hogy lehet az – kérdezé Dárday –, hogy ez érctömegek itt maradtak az üreg fenekén, s nem szórta azokat ki az alattuk felrobbanó anastater?
– Ez úgy történhetett – felelt Dávid –, ahogy egy tölténygöbecs szokott benn maradni a puska kamrájában, midőn a cső végébe homok szorul, s az elrobbanó lőpor a csövet szakítja szét. A robbanás maga fölött találta a befagyott tó jégburkolatát, s amíg a kitörés ereje a mozaikdarabokból összeállt tömeget áttörte, a visszaható erő a nehéz ágyútesteket visszataszítá az üreg fenekére: egy sem hagyta el a sziklaüstöt.
– Erre már lehet építeni egy részvényes államot – ez volt Mr. Severus véleménye.
– Most legelső dolgunk lesz ezeket egyelőre a Gyilkos-havasra elszállíttatni, míg bankhelyiségeink Otthonban elkészülnek – szólt Dávid.
– A czenstochowai vasépületek elszállítása azt meg fogja könnyíteni – mondá Severus.
– Te azt az asszonyt megbabonáztad – kötődék Dáviddal Dárday.
– Nem – szólt Dávid, könyökével egy felmagasló ágyúcsőre támaszkodva. – Ez az asszony ravasz. Ajándékainak egy része olyan, ami már úgyis kezünkben volt, nem kérdtük tőle, hogy elvegyük-e. Más része pedig gyanús. Timeo Danaos et dona ferentes! Szívessége, mely oly egyszerre támadt megjelenésemre, nem asszonyi bolondság, hanem démoni észjárás. Barátunkká akar lenni azért, hogy titkunkba behatoljon; – de zárt ajtót fog találni: fogadom!
A két társ örvendő meglepetéssel nézett Tatrangira.
– Bajtársak! – monda az ifjú –, harc nem lesz többé a földön, az bizonyos, amíg mi egyedül bírjuk az eget, s titkunkat nem fogja versenytárs bírni, hogy még az égbe is átvigye a harcot. Hanem még azért a béke messze van. Ahhoz még nincs hozzászokva az emberiség. A harc erőszakos megszüntetése még nem békesség. Hogy mi a világbéke, ezt megoldani lesz most a mi feladatunk. S ne feledjük el, hogy abban a nagy munkában ellenségünk lesz az egész világ, legnagyobb ellenségünk lesz ez az új szövetségesünk, kit megvertünk, s aztán megnyertünk; de legtovább tartó ellenségünk lesz saját régi hazánk, melyben legkésőbbre fognak hozzászokni a békességhez, s beletörődni abba a gondolatba, hogy most már dolgozni, s egymást szeretni és közösen építeni a kor parancsolata. S ezt a mi nagy ellenségünket, a mi jó édesanyánkat senki sem gyógyíthatja ki más e nagy bajából, egyedül mi, a száműzött ivadék.
A mély üreget betakarta a köd.
A jövendőt betakarta a köd.