Három napra volt szükség. Ezt meg kellett nyerni minden áron.
Sasza asszony az első napot megnyerte azzal, hogy huszonnégy órai fegyverszünetet kért a magyar vezértől, a halottak és sebesültek eltakarítására.
Dárday tábornok beleegyezett a fegyverszünetbe; ő nem kockáztatott semmit. A hóolvadás a hegyek közt lehetetlenné tette az orosz fővezérségnek a Tátrán túl hagyott hadseregét magához vonhatni; míg ez idő alatt a krakkói seregből újabb dandárok érkezhettek a harcmezőre, amik az ellenfélnek minden áttörési kísérletét lehetetlenné teendék.
Mikor ez a huszonnégy óra elmúlt, akkor Sasza asszony alkudozásokhoz kezdett. Felkérte a magyar vezéreket személyes találkozásra.
A Bjela-völgyben van egy fűrészmalom, az volt a kölcsönös találkozási hely.
Az orosz részről Sasza asszony maga jelent meg, Jerivanszki és Jussupoff tábornokai kíséretében; az ellentáborból Dárday, Tatrangi és Severus.
Tatrangi a kárpáti hadviselés alatt egészen visszanyerte a honvédeknél nemcsak a régi bizalmat, de a feltétlen fensőbbséget. Gépei segélyével szállítá csapataikat, s rendezkedése csalhatatlan volt. Az ellenség óriási hadereje meg lett bénítva a hegylánc és a repülőgépek által. Nagy hadi eredmények, fényes diadalok vívattak ki a saját hadsereg csekély vesztesége mellett, a katonák jól voltak élelmezve és sohasem kifárasztva, s ez mind Tatrangi érdeme volt. Ezért a közkatonák bálványozták. A tisztek meg azért szerették, mert minden intézkedése csalhatatlan volt; amit előre megállapított, az meg is történt, s ha valamelyik kelepcébe került, Dávid gépei ott termettek, kiszabadították. A tábornokok barátságát pedig azzal nyerte meg, hogy mindig az ő nevükben intézkedett, minden győzelem dicsőségét nekik hagyta; a győzelmi bulletinekben egyedül a vezéreket magasztalá, saját nevét sohasem hagyta azokban fölemlíteni.
Szerették, mert megvallotta magáról egész őszintén, hogy őbenne nincs egy szikrája sem a hősi bátorságnak.
Mikor a fűrészmalmi találkozóra elindultak, mind Dárday tábornok, mind Mr. Severus jónak látták a hyalichor páncélt és sisakot felölteni. Dávid pedig csak egy könnyű nyári zubbonyt vett magára.
– Nézzétek – mondá a tábornok –, ez most itt bennünket meg akar szégyeníteni: páncéltalanul jön. Bátrabb mint én.
– Nem vagyok bátrabb, de számítóbb. Az az eset, hogy minket az oroszok most legyilkoljanak, amiből semmi hasznuk nem lenne, s csak a bosszút idézné fel ellenük, úgy áll a valószínűséghez, mint egy az ezerhez; hanem ha én ezt a hyalichor páncélt felveszem, ami éjjeli rohamok számára készült, s ebben, a mostani rekkenő napon, hat óra hosszat hegyet mászok, úgy áll, mint ezer az egyhez, hogy holnap „influenzá”-ban fekszem. Tehát inkább nekimegyek egy az ezerhez orosz golyónak, mint ezer az egyhez pilulae de anacahuitnak.
– Vigye az ördög a logaritmusaidat! – szólt Dárday (neki minden logaritmus volt, amiben számok vannak). – Igazad van. Biz ez meleg lesz, én is levetem.
– Én fenntartom – monda Mr. Severus. – Én tűröm a meleget, s nem hiszek a nihilistának.
A fűrészmalomtól kétszáz lépésnyi távolban hátrahagytak kísérőiket a vezérek, s fegyvereiket letéve, beléptek az elhagyott épületbe.
A nihilisták várattak magukra. Ez is kiszámítás volt; nekik óráról órára kellett ellopni a napot: kicsalni ellenfeleiktől az időt húzással, halogatással. Egy órával későbben érkeztek meg a malomhoz a határidőn túl.
Sasza asszony lépett be legelöl a malomba.
Ezúttal éppen nem volt megnyerő jelenség.
Durva katonaruha volt rajta, mint a többieken, az is megtépve, bepiszkolva az út és időjárás viszontagságaitól, csizmái térdig sárosak; termetének karcsúsága egészen elveszett a begombolt kabát alatt. Arcán semmi nőiség. A zivatartól érdes lett az és vörhenyes, ajkai, orra duzmadtak a hideg éjszakák befolyásától, mely szemeit is kivörösíté. Érzéketlenség, dac és szigor idomítja minden vonását, s szava oly éles, recsegős, kellemetlen, mint egy félérett suhancé.
Hanem azért Sasza asszony az első tekintetre kiismerte a maga három emberét, s kész volt a három torzkép felőlük: az egyik egy magyar chauvin, a másik egy székely teetotaller, a harmadik egy jenki stockjobber.
Kész volt a haditerve ellenük.
– Uraim! – Ő kezdé el a beszédet. – Szóljunk egymással röviden és őszintén. Hogy rövid legyen beszédünk, arra minket utal helyzetünk, kik azt nem titkolhatjuk, s ez kényszerít az őszinteségre. A háborúnak vége van: ez bizonyos. Az a találmány, mellyel önök meglepték a hadakozó világot, minden hadviselést lehetlenít. A csatatéren, hol egyenlő fegyvereket próbáltunk ki egymás ellen, mindig győztünk; de emberek ellen, kik az eget hódították meg, a föld nem tartható. Mi az osztrák–magyar hadsereget mindenütt megvertük, önöknek országait meghódítottuk, s most íme, zászlóinkat meghajtjuk önök előtt, s azt kérjük, hogy engedjék meg nekünk országaikból hazatakarodni. Mi vagyunk legyőzve, önök győztek le. Békét kérünk, mondják meg, mi az ára. Csak egy szót még. Ne utasítsanak önök arra, hogy forduljak a békekötés végett az önök országfejéhez Budapesten. Azt nem teszem. Inkább itt hagyom a csontomat a Tátra bércei között a keselyűk számára. Önök győztek le: önökkel akarok békét kötni.
Ezzel a szóval mind a három ellenfelét beleejtette a kelepcébe.
Legelőször Dávid felelt neki.
– Első feltételünk a teljes lefegyverzés.
Azután szólt Dárday.
– A második Lengyelország helyreállítása.
Végre Mr. Severus adott hangot.
– És az illő hadikárpótlás.
Sasza asszony kísérőire nézett, s ajkszegletein ironiás mosoly vonaglott végig.
Két ujjával megcirógatá mosolygó alsó ajkát, mintha biztatná, hogy most tegyen ki magáért, s aztán hozzákezdett:
– Mi mind a három föltételre készen volnánk, és hajlandók vagyunk azokat alkudozási alapul elfogadni. De talán ülnénk le, urak, valahová.
A férfiak a malomban talált deszkákból rögtönöztek lócákat és asztalt, s azt körülülték.
– Tehát a legelső kérdés a lefegyverzés – monda Sasza asszony, felhúzott térdét két kezébe fogva. – Hogyan értelmezik önök ezt?
A magyar urak elmondták a véleményüket, azok ellenében aztán Sasza asszony elmondatá kísérőivel, hogy Oroszországnak hány helyen kell védelemben tartani határait, a Kaukázust, Hivát, Szibériát, a samarai várvonalat, Hersont, a Krímet megszállva kell tartani, a kultúra és civilizáció érdekében, ami el nem tagadható. A nagy városaiban is kell helyőrséget tartani rendőrségi okokból; nagy pusztáin a közlekedést biztosítania megfelelő számú lovasság által, hajóin számos tengeri katonára van szüksége. Ezen adatok felhordása a magyar urak közbeszólásai segélyével szerencsésen elfogyasztott két órát a válságos időből. Végre megállapodtak valami pontozatokban, s azokat tárcáikba följegyzék.
Most Sasza asszony legelőbb is a hadikárpótlás kérdését óhajtá fölvétetni, mint ami legegyszerűbb dolog. Csupán szám.
Dehogy volt egyszerű! Itt már Mr. Severus szólalt meg, egy kerek milliárdot követelve. Ezt Sasza asszony nagyon soknak találta. Mr. Severus bebizonyítá, hogy az nem sok; a múlt században Németország ötmilliárd frankot fizettetett Franciaországgal. „Hja, az Franciaország volt!” Ekkor azután beleereszkedtek egy végeszakadatlan statisztikai disputába, összehasonlítva Franciaországnak akkori és Oroszországnak mostani nemzetgazdászati, pénzügyi és kereskedelmi viszonyait, aminek tán sohasem lett volna vége, ha Dávid pártjára nem kel a szorongatott ellenfélnek, s oda nem veti a Brennus-kardot annak mérlegébe, hogy legyen hát félmilliárd a hadikárpótlás, de ne papirosban. Amiért aztán kapott egy pár dühös szemvillanást; az egyiket Severustól, a másikat pedig Sasza asszonytól. Hiszen nem az a „félmilliárd” kellett ennek, hanem az a „félóra”, amit e tárgy fölött el lehetett vesztegetni.
No de szerencsére hátra volt még a harmadik békepont, s a nap alkonyatra járt már.
Tehát Lengyelország helyreállítása.
Sasza asszonynak „elvben” ez ellen sem volt semmi kifogása. Csupán azt a csekélységet kívánta az urak által körülíratva látni, hogy minő Lengyelországot akarnak ők helyreállítani? Az I. Boleslaw alattit-e, mely Cseh- és Morvaországot és a magyar felvidéket magában foglalta, de azért csak 4000 □ mérföldnyi területe volt? Vagy Sobiesky Lengyelországát, mely 18 500 □ mérföldre terjedt, s a szepesi 16 várost is bírta? Vagy az első felosztás utáni Lengyelországot, melynek 13 500 □ mérfölde maradt? Vagy az utolsó felosztás előtti Lengyelországot 40 000 □ mérfölddel? Miféle tartományok összességét foglalják azok magukban? Németország is kieressze-e a maga lengyel tartományait, hogy az egész egy darabban legyen, s ha nem ereszti, ki vegye el tőle? Ausztria is odaadja-e hozzá Galíciát? Meddig terjedjenek annak a határai? Belekerüljön-e abba Vörös- és Fekete-Oroszország s a litván öt vajdaságból alakult Fehér-Oroszország is?
Ebből azután egy olyan geographicohistoricai veszekedés nőtte ki magát, hogy a holdvilágnak kellett segítségül jönni, amidőn késő estére odáig jutottak, hogy a tábori térképen a helyreállítandó Lengyelországnak a határait veres irallal kirajzolják, amelybe Fehér-Oroszország beleesett, de a Veres és Fekete megmenekült.
És aztán, mikor ezzel készen voltak, akkor állt elő a legnehezebb kérdés: hogy ki legyen ennek a helyreállított Lengyelországnak az uralkodója.
Dávid, mint tudjuk, Zsigmond herceget óhajtotta oda. Az új államnak erőskezű uralkodó kell és buzgó katolikus papság.
Dárday ellenben más nézeten volt. Ha Lengyelországot helyreállítjuk, emeljük annak a trónjára egyikét a derék szabadelvű főhercegeknek, kik a József nádor ágból származtak: akkor biztosítva leszünk Lengyelország jó barátságáról.
Végre Mr. Severus is belevegyült a vitába. Dehát minek Lengyelországnak akámiféle király? Legyen respublika, ha már helyreállíttatik.
Sasza asszony kapott ezen a nem remélt segítségen. Ő is Severus nézetét lovalta, amiből azután egy éjfélig tartó politikai huzavona támadt volna, ha Dávid jókor észre nem veszi a veszedelmet, s azzal az indítvánnyal nem szeli ketté a gordiusi csomót, hogy ne határozzunk mi itt e kérdésben; hanem bízzuk annak eldöntését a majdan összehívandó lengyel constituantéra. Ebben a más két pártfél aztán megnyugodott.
Hanem akkor Sasza asszony és vezérei egyszerre elkezdtek makacsok lenni. Ők Lengyelországot csak mint köztársaságot engedik helyreállíttatni, ők a szabadság érdekében nem egyezhetnek abba, hogy egy trónt toljanak a határukra, fenyegető rémnek. Ám lássák a magyar vezérek, hogy mint tegyék magukat a világ előtt felelőssé e föltételhez ragaszkodásukért.
Utoljára még ezek jutottak abba a helyzetbe, hogy Sasza asszonytól hatórai határidőt kérjenek, hogy azalatt társaikkal értekezhessenek e kérdés fölött.
Erre a hat órára is nagy szüksége volt Sasza asszonynak.
Éjfél után három óra lett akkor. A magyarok parlamenterje azzal az üzenettel érkezett meg az orosz főhadiszállásra, hogy e pontnak a fogalmazása egészen Sasza asszony tetszésére bízatik.
Az elnöknő aztán így fogalmazta ezt a pontot:
„Az államalakítás minden kérdését tartományonkénti népszavazás dönti el.”
– Ez már ravaszság – monda Tatrangi –, ezen az úton Lengyelországból sohasem lesz egy egész állam.
Már hajnalodott. Jött a harmadik nap.
A magyar vezérek kezdték észrevenni, hogy Sasza asszony őtőlük csak az időt lopogatja ezzel az alkudozással.
A magyar fővezér, amint azt vette észre, hogy ellenfele az alkudozásokkal csak az időt akarja eltarisznyázni, azt a határozott üzenetet küldé neki, hogy vagy írja alá a megküldött békekötési pontozatokat, amik egyelőre kétheti fegyvernyugvás alapjául fognak szolgálni, vagy azonnal megkezdetnek az ellenségeskedések.
Sasza asszony azt üzente vissza, hogy „no hát kezdjétek el!”
A magyar vezérnek volt kétszázezer embere, négyszáz ágyúja s ötszáz aerodromona, páncélos katonái, kábító golyói; a nihilistáknak volt negyvenezer emberük, semmi ágyújok; a páncéljaikat is elhagyták, a töltényeik is fogytán, tegnap óta nem is ettek.
És mégis reggeltől estig tartották magukat sziklasáncaik védelmében ily túlnyomó erő ellen. Oly hősiességet tanúsítottak, mely túlmegy az emberin, melyben már a démonok dühe tör keresztül. Lefeküdtek a földre, holtnak tetteték magukat, s talpra ugrottak az értük lehajló ellenség előtt; megfordított fegyverrel mentek eléje, megadást színlelve, s mikor közel értek hozzá, puskaaggyal kezdték újra a verekedést; az elfogottak útközben megrohanták kísérőiket s elszedték tőlük a fegyvert, a kelepcébe szorultak meggyújták maguk körül az erdőt, s az égő fák alul lövöldöztek ostromlóikra; felmásztak a magas sziklákra, oda kellett értük felmenni, vezényszó nélkül harcoltak, minden csapat magára, csatarend volt a sziklatömkeleg, melyet az ellenfélnek darabonkint kellett elfoglalni.
E leviatánharccal szemben a magyar vezérek egészen ésszerű haditervet foganatosítottak. Ők kímélni akarták az emberéletet. Ponkról ponkra igyekeztek elfoglalni minden sziklavédművet, hogy ellenfelüket körülfogva, a további harcot lehetetlenné tegyék rá nézve. Esti hat órára sikerült e taktika. Az ellenfél úgy körül volt hálózva, hogy nem mozdulhatott többé. Ekkor Sasza asszony kitűzeté a fehér zászlót.
A magyar vezérek rögtön megszüntették a tüzelést.
Az orosz vezérek azt mondták Sasza asszonynak: „Az utolsó töltényünk is elfogyott.”
Sasza asszony távcsövével a javorinai sziklafalat nézte figyelmesen.
A meredek szürke sziklalapon egy harántvonal fut végig egyenesen: ez a természet alkotta ösvény, amit lavkának, hídnak nevez a zergevadász; azon a keskeny vonalon látszik előrehaladni egy fekete pont: hangya a távolban, tán medve a közelben vagy talán ember?
Sasza asszony összecsukta távcsövét, s azt mondá nyugodtan:
„Az utolsó még hátravan.”
Az egész harcvonalon pihenőt fúvattak, a trombiták szomorú jeleit a bércek visszhangjai egymásnak adták, míg lenn a magyar táborban hosszasan hangzott az „éljen!” kiáltás moraja, midőn a fehér zászlók jelenték, hogy az ellenfél megadja magát.
Most már nem volt szó többé semmi alkudozásról. Most már nem mentek a magyar vezérek fele útra eléje az orosz vezéreknek, Sasza asszony küldöncét azzal bocsáták vissza, hogy a főhadiszállás jelenleg Bukovinában van; tessék neki személyesen odafáradni.
Az elnöknő, az északi Zenobia egy összetört alak volt e percben. A négynapi fáradság, álmatlan éjek, rendkívüli viharok, a megrázó indulatok, a harc izgalma kimeríték erejét. Alig bírta magát lábain tartani. Mikor küldönce hírül hozá neki, hogy a magyar fővezér oda várja őt magához, összeroskadt, és lerogyott a földre.
– Elmegyek! – monda. És nem volt jártányi ereje. Odáig pedig háromórai út.
A rézbányai tisztektől hoztak el egy meglehetős poroszka paripát, meg egy vízhordásra használt szamarat: ez volt minden közlekedési eszköz, mi Sasza asszony rendelkezésére állt. Odahozták számára a poroszka lovat, hogy üljön fel rá.
– Nem úgy lesz az – suttogá nyögve a megalázott amazon. – Én felülök a szamárra, a jó poroszka lovat pedig tartsátok készen felnyergelve annak az embernek a számára, aki amott a lavkán közelit erre felénk. Az rögtön vágtasson utánam, ahogy a ló bírja, s amit magával hozott, akárhol legyek is, küldje be hozzám. Engem csendesen elvisz a szamár.
És azzal fölsegítteté magát az állatok legszerényebbikének hátára az asszonyok legbüszkébbike, s a mellette gyalogló testőr vállára támaszkodva, hogy le ne essék, viteté magát ellenfelének főhadiszállására.
A félelmes alak, ki lábát a fellegekre téve indult meg a világot meghódítani, most egy teherhordó állat hátán bandukol legkisebb, leglenézettebb ellensége elé, könyörögve, megalázva, nyögve asszonyi fejfájástól, kínozva asszonyi szégyenérzettől, és érezve asszonyi idegekkel mindazt a kínt, amitől férfiak is meg szoktak tébolyodni.
Mikor Bukovinába megérkezett, már egész éjszaka volt. Erőtetni akarta a dacot; de amint a nyeregből leszállt, akaratlanul térdre esett, s tűrnie kellett, hogy Tatrangi Dávid nyújtsa oda neki kezét, és fölemelje a földről. Egy percig kezében volt ennek a férfinak a keze, s e percig mélyen a szemébe nézett annak. A nő kezében, szemében égető láng, a férfiéban fagyos nyugalom.
Dárday tábornagy emberi kötelességének tartá a hozzá érkező „nőt” legelőbb is teával megkínálni, s azután egy paraszt hárságyat pamlagul készíttetni el számára, melyen végigdűlve, értekezhessék a megadás feltételei iránt.
Sasza asszonynak egészen rekedt volt már a hangja. A szemei égtek a félagyi fejfájástól. Hanem azért nem kímélte magát. Vitatkozott az egyes pontok fölött győztes ellenfelével, rekedten, görcsrohamoktól félbeszakítva; itta a teát, rummal; amit ivott, nemsokára kihányta; aztán megtörülte a száját: keserűen mosolygott, s újra itta a teát, és folytatta a vitatkozást.
Igyekezett engedékenyebb békepontokat kicsikarni ellenfeleitől. Lealkudott tőlük Lengyelország határaiból, a fizetendő hadiköltségből; követelt tisztességes fogságot, az oldalfegyver megtarthatásával, az államforma tiszteletben tartását, fogolykicserélést, s ráért egy-egy mosollyal jutalmazni Tatrangit, ki mindenben engedékenyebb volt társainál. – Ki tudja, mit jelentettek e mosolygások? Lehet, hogy gúnyt.
A győztes ellenfél azonban most már szigorú volt, s ha Dárday némi engedékenységet árult el a hadikárpótlás kérdésében, erősen tartva magát viszont a lengyel határkérdésnél: másfelől Severus ellensúlyozta őt, ki kész volt odaengedni fehér, vörös, fekete és minden színű Oroszországokat, de a pénzből egy kopeket sem.
Sasza asszony fogai vacogtak a láztól; minden ráhalmozott takaró dacára fázott.
E kínok közepett úgy tetszék neki, mintha lódobogást hallana közelíteni.
A lovag megérkezett, s a hangot, mely tudakozódik, megismeré a nő.
Egyszerre leszórta magáról takaróit, és talpra ugrott fekhelyéről. Kirohant az ajtón, eléje az érkezőnek. Hallották, hogy hangosan megcsókolta kétszer, orosz szokás szerint. S egy pillanat múlva visszatért, kezében egy összehajtott pergamennel, melyről aranyszelencéjű pecsét függött alá, az Osztrák–Magyar Monarchia szivárványtarka selyemzsinegén.
A nő szemei ragyogtak. A nő termete délceg volt és ruganyos. A nő arca sugárzott a diadal dacától. A nő hangja csengett és harsogott; nem volt rekedt többé.
– Nos urak, hát ti nem engedtek semmiben semmit. Ti nem alkusztok velem? No hát én sem alkuszom veletek. Olvassátok ezt! Itt a békekötés okmánya, aláírva Budapesten II. Árpád császári-királytól, fővezéreitől, minden minisztereitől a tegnapi napon. Győződjetek meg róla.
Azzal kiteríté a férfiak elé az asztalra a függőpecsétes okmányt.
Az borzasztó szerződés volt.
Semmi helyreállított Lengyelország benne; semmi hadikárpótlás; ellenkezőleg, mindenik fél visszaadja a másiknak, amit hadizsákmányul elfoglalt, s Ausztria kötelezi magát a krakkói védműveket simára lerontatni; a fiumei kikötőt megnyitja az orosz hadihajók előtt, a Sabinát újra föl engedi állíttatni az ország minden városaiban.
Még ez mind nem volt elég megaláztatás.
Még hátra volt a java.
Az utolsó pontban az volt megállapítva, hogy az összes krakkói magyar honvédsereg a béke biztosítékául mindenestül, ahogy együtt van, az akkor orosz birtokot képező Duna-deltára belebbeztetik, s tisztességes hadifoglyul tíz évig ott marad!
És mindez aláírva császár-király, főhercegek, miniszterek által.
– És most urak! – szólt Sasza asszony, urieli nevető arccal, három ujjával a kiterjesztett okmányra támaszkodva – nem én vagyok az önök foglya, hanem önök az én foglyaim! Én küldöm el önöket a Sulina torkolat szigeteibe, s én zárom be önöket oda. Itt van, alá van írva. Vagy ha nem tetszik önöknek, én azt sem bánom. Ha önök másként akarják, tehetik. Kardot ránthatnak azok ellen, akik ez okmányt aláírták, széttéphetik a béke kötvényét, aztán rámehetnek az osztrák seregre, kezdhetnek vele háborút; ha megverhetik, csinálhatnak otthon forradalmat, feldönthetik a trónt. Nekem az is tetszeni fog. Válasszanak önök, ahogy jónak látják. Nekem jó lesz, akár elfogadják azt, akár nem.
Valami oly megfoghatatlan, oly embertelenül bosszantó, oly pokolian ingerlő volt e fordulat, hogy a magyar hadvezér elkezdett rajta dühödten kacagni. Ez a kacagás hasonlított ahhoz a rettenetes „canchasmushoz”, amit a római imperatorok áldozatai hallattak, kiket kínzóik halálra csiklandással ölettek meg. Fájdalom és düh volt e tajtékzó nevetésben, melytől az ember halántékain kidagadtak az erek, és arca elkékült, mint a fojtogatotté. És e kacagás ragályos volt; Severusra is elragadt: a néger sötét arca is a nevetés torzképévé fintorult el, s amint a hír odább szállt, amint egyik ember a másiknak elmondta, hogy Budapesten megkötötték a békét, s minket, győztes hadsereget, odaadtak hadifogolynak a legyőzött kezébe, elkezdett kacagni végig az egész hadsereg; és az valami rettenetes volt: kétszázezer ember fenyegető hahotája!
Sasza asszony is nevetett. Neki démoni gyönyör volt élvezni ezt a kétségbeesett kacagását ellenfelének. Ő akár így, akár úgy, elérte célját: diadalmaskodott. Ha engedelmeskedik a honvédsereg a királya által aláírt békepontozatnak, akkor száműzve van hazájából, s meg van szégyenítve országa, ha pedig nem engedelmeskedik, akkor fel kell lázadnia királya és kormánya ellen, s polgárháborút vinni nemzetére.
Hahaha!
Csak egy ember arca maradt nyugodt: Dávidé. Ő sápadt, hideg tekintettel vizsgálta félelmetes ellenfelének arcát.
– Kikacagták önök már magukat? – kérdé végre társaitól.
– Még nem! – ordítá a tábornagy, s kardját kirántva, odaveté azt az asztalra. – Még majd ezután fog kezdődni a nevetés; arra esküszöm.
– Ne esküdjél semmire, s dugd vissza kardodat hüvelyébe. Légy nyugodt, öreg.
– Tölts belém egy akó ópiumot, vagy fürössz meg kloroformtengerben, ha azt akarod, hogy nyugodt legyek! De engem úgy vigyen el ma az ördög, hogy szétrúgom neki a poklot!
– Úgy kiabálsz, öreg, mintha Lear királyt akarnád paródiázni. Hát mi ez itt előttünk? Egy békeszerződés. De nem lehet-e ez koholmány?
Dárday és Severus arcain rögtön kelő remény váltotta fel a keserű dacot. Ez a kétség volt a mentő szalmaszál. Utánakaptak.
De annál nagyobb dühvel lépett Sasza asszony Dávid elé; oly lángoló kitörésével a megbántott büszkeségnek, mely feledteté vele, hogy nő, hogy beteg, hogy egyedül van ellenségei között. Felragadta az okmányt az asztalról s magasra emelve azt, kiálta rikácsoló hangon:
– Ez pedig a ti királyotoknak az írása; esküszöm!
De aztán hirtelen frivol kacagásba csapott át:
– De mire esküdném, hiszen nem hiszem az Istent!
Dávidon nem fogott az igézet; ő most is nyugodtan felelt e nőnek.
– Ön, asszonyom, nem hiszi azt, ami a szívben van, s mégis azt kívánja, hogy mi higgyük azt, ami a papiroson van. Pedig ami erkölcsileg lehetetlen, az a valóságban is lehetetlen. És én lehetetlennek tartom azt, hogy Magyarországon oly mélyen süllyedhetett volna az összes társadalom, hogy ily okmányt egy kormány királya elé terjeszthessen aláírás végett, hogy abban az ország megnyugodhassék; hogy a nemzet kidobhassa kebléből kétszázezer legjobb, leghősebb gyermekét akkor, midőn azok éppen diadalmaskodnak ellenségei fölött. Ez egy képtelenség, ez egy kábító rejtély. Én tudom, hogy az oroszok leghatalmasabb fegyvere, a pénz, milyen messze hord; de nem akarnék élni egy olyan földön, melyen minden ember az elsőtől az utolsóig megvesztegethető lenne; melyen a becsület, büszkeség, honszerelem és minden erény eladó portéka volna. Én ezt tagadom. Én a tényekről meg akarok győződni. Annálfogva hallja ön meg föltételemet. Én háromnapi fegyverszünetet kérek, hogy ezalatt Budapestre mehessek, és meggyőződjem magam a valóról.
Sasza asszony fagyos gúnnyal mondá:
– S ha énnekem nem volna kedvem ily háromnapi fegyverszünetbe beleegyezni? Ha én rögtön követelném a választ, hogy alárendelik-e önök magukat királyuk rendeletének, vagy fellázadnak ellene?
– Azt is megmondom, asszonyom, hogy akkor mit fognánk tenni. Ez okmányról addig, amíg ez csak az ön kezében van, nekünk nincs semmi hivatalos tudomásunk. Mi nem tudjuk, hogy meg van kötve a béke. Távirdáink szét vannak rombolva, s az a futár, kit a békeokmány párjával hozzánk küldtek Budapestről, nem jöhet azon az egyenes úton, amelyen az ön küldötte jött; az csak holnap fog megérkezni ide: nekünk pedig elég most egy nap, elég nehány óra, hogy valamit végrehajtsunk, ami erősebb minden nemzetközi szerződésnél, minden államokiratnál: az, amit Európa nyelvén úgy neveznek, hogy „fait accompli”. Mi önt most visszabocsátjuk, ha a fegyverszünetet el nem fogadja. Eltávozása után egy órával megkezdjük a félbehagyott harcot. Reggelig be is fejezzük azt. S reggelre ön, asszonyom, tudni fogja, hogy van-e hát másvilág. Holnap aztán jöhet a mi kormányunk küldönce a békeokmánnyal; a másik szerződő fél nem lesz sehol. S ezt nevezik európai nyelven „fait accompli”-nak.
– S lenne önnek elég erélyessége megtámadni fegyverrel egy csoport embert, ki nem használja fegyverét, nem védi magát többé, s a parlamenteri fehér zászlóval jön szemközt önre? Lenne önnek elég erős szíve azokat hidegvérrel lemészároltatni? Összefér ez a népjoggal?
Dávid e szó hallatára indulatba jött; hideg, szenvtelen arcát átlángolta a harag pírja.
– Népjogot emleget ön, asszonyom? Hát akkor hol volt a népjog, midőn önök a minszki lengyeleket, kik fegyvertelenül, fehér zászlóval jöttek önök elé, felkoncoltaták, férfit, asszonyt és gyermeket? Hát akkor hol volt a népjog, midőn a repülő lovasság Bochnia alatt a fegyvert lerakott fogoly lövészzászlóaljakat az utolsó emberig lekaszabolta? Önök a népjogot kigúnyolva, fellázíták hadviselő ellenük országában annak tulajdon népeit, önök elfoglalták és magukkal vitték a meghódolt városok magánbankjainak pénzeit; önök Komáromnál bombákat hányattak a kórházakba, miket a fekete zászló jelzett; önök a genfi európai egyezmény dacára robbanólövegeket használtak kézifegyvereikhez és anastatereket a várostromhoz népjog és emberiség ellenére, s most önök akarják magukat betakarni egy foszlánnyal, egy fehér keszkenővel, egy vérig sértett fenevad bosszúja ellen? De igazuk van. Ez a bigott fenevad, mely még „hisz”, nem meri azt a fehér kendőt széttépni. Hanem valami más fog önnel történni, asszonyom. Én önt és vezértársait, ha védtelenül jutnak kezembe, felveszem repülőgépeim hajójába: aztán tudok egy igen szép, csendes helyet Közép-Afrika hegyei között, ahol a Niger folyam ismeretlen forrásai erednek: ott lakik a majomfarkú niamniamok tizenkét törzse, középlények az ember és a majom között. A királyuk neve „Kankakok”. Én leteszem önöket Afrika közepébe. Akkor aztán majd elválik, hogy mi tudunk-e jobban a Duna-deltánál új államot csinálni, vagy önök a Niger forrásainál?
Sasza asszony erre ismét azt az iménti dévaj nevetést hallatá, mely elfeledteté benne az uralkodónőt.
– Nem, nem! Inkább beleegyezem a háromnapi fegyverszünetbe, minthogy megismerkedjem a majomfarkú niamniamokkal s azoknak a királyával, Kankakokkal. Egyébiránt tapasztalni fogja ön, hogy minden ügy történt, ahogy írva van, és változtatni rajta többé nem lehet. És most küldjenek önök kenyeret a katonáimnak, mert azok ma egész nap éhen verekedtek.
Azzal a békeokmányt összehajtva, öltönyébe rejté e bámulatos asszony; s délcegen, büszkén távozott el a házból, hová összetörten, bágyadtan érkezett meg; nem kellett neki senki segítsége, hogy lovára fölvesse magát. Most már a füles Mazrurnak jutott.
– Adieu! – kiálta vissza nyergében ülve az utána bámulóknak, s kezével még egy csókot vetett Dávid felé – mitől az szemeit lesüté.
Dárday ezt dörmögé magában:
– Miért nem fojtottam én meg most ezt a kígyót, mikor kezemben volt a nyaka?
Mr. Severus pedig azt kérdezé Dávidtól:
– Tudósítottad-e te a királyt azokról, amik itt történtek?
– Igen.
– Ki által?
Dávid adós maradt a felelettel. Sietett repülőgépeihez. Dárday és Severus elkísérték odáig.
– Te, Dávid! – mondá a tábornagy. – Ez gonosz három nap lesz, amíg te odajársz. Az első nap részeg leszek. A második nap megbolondulok. A harmadik nap megveszek! És velem együtt a többi is. Erre gondolj.
– Én egy nap alatt visszatérek hozzátok. Ez nekem elég oda-vissza és mindent megtudni. A másik két napra más szükségem van.
Nem vitt más kísérőt magával, mint Áront, felügyelőjét, ki azt mondá neki egykor: Ne bízzuk titkainkat asszonyra és idegenre!