A fehér sas

Bécs valóban kapitulált.

Nem is tehetett okosabbat.

Védművei nem voltak arra valók, hogy sikeres ellenállásra képesítsék. Volt ugyan másfél millió lakosa, amelyből ki lehetett volna állítani kétszázezer nemzetőrt, hanem, hogy az ilyen nemzetőri hadsereg mire jó, azt megtanította a múlt században Párizs keserves példája: élelmezésről éppen nem volt gondoskodva. Az a hatvanezer főnyi osztrák „Landwehr” (Ausztriában sohasem kegyelt intézmény) nem volt elégséges a védelemre. Ottó herceg, a főparancsnok rögtön, amint az orosz lovashadsereg megérkezett Bécs alá, az első „semonce” lövés után kinyilatkoztatá, hogy alkudozásokba kíván ereszkedni az orosz tábornaggyal, Lavusinnal.

Ez igen kemény ember volt. Föltétlen megadást követelt, az arzenálnak sértetlen átadását és az osztrák nemzeti bank, mint oly kormányközeg kincseinek lefoglalását, mely a kormányt mindig ellátja hadikölcsönnel. (Hasonló követelést nyilvánított már Grabov tábornok is 1866-ban ugyanazon indokoknál fogva.) Ebbe nem egyeztek bele. Inkább Bécs romjai alá temetkezni!

Pár nap múlva aztán az orosz elit sereg élén megérkezett maga Sasza asszony, az „északi Semiramis”. Ő nagylelkű akart lenni, és ismerte az illő courtoisie-t. Maga szabott olyan föltételeket, amiknek engedékenysége még ellenfeleit is meglepte.

Azok szerint az egész bécsi helyőrségnek minden fegyverrel, ágyúval és poggyásszal való elvonulás biztosíttatik. A fegyvertárnak csak az elvihetetlen alkatrészei foglaltatnak le. Bécs nyílt városnak jelentetik ki. Fizet hadisarcul csak egymilliót. Ami végül az osztrák nemzeti bank kincseit illeti, amiknek elszállítása a rögtöni meglepés miatt lehetetlenné vált, azok valamennyi európai nagyhatalom garanciája alá helyeztetnek; de hogy egyúttal az osztrák–magyar kormány is megfosztassék attól a lehetőségtől, hogy a hadviselés legszükségesebb létszerét, a pénzt mindig keze ügyében találja, a bank egész épülete bezáratik, és a kincstár külön, és azonkívül minden kapu az összes nagyhatalmak, valamint a két háborúviselő fél képviselőinek pecsétjeivel biztosíttatik, és e pecsétek megsértése bármelyik fél részéről a háború bevégzéseig a garantírozó hatalmak által együttesen casus bellinek nyilváníttatik.

Ezek mind oly föltételek, amiket lehetetlen volt alá nem írni. (Hogy mi oka volt Sasza asszonynak ily engedékenynek lenni, azt megtudjuk később.)

S ezek által teljesen indokolva van, hogy midőn a nihilista hadseregek csengő zenével vonultak be Bécs elővárosaiba, a bámulatukra kicsődült nép által valóságos lelkesedéssel fogadtattak; míg másfelől Ottó herceg, ki egy egész hatvanezer főnyi hadsereget vitt le a komáromi táborba, s ami a hadseregnél is többet ért, hatvan vontató hajóra halmozott készleteit a bécsi arzenálnak, ott mint egy bölcs hadvezér lett üdvözölve, s rögtön a Mária Terézia-rend nagykeresztjével díszíttetett fel, amit bizonyára meg is érdemelt.

Ezen események után következő erőben álltak egymással szemközt a hadviselő felek.

A nihilisták fő hadereje, a válogatott hadcsapatok Sasza asszony személyes vezénylete alatt Bécsben, nyolcvanezer „repülő lovas”, százhatvanezer páncélos sorgyalog, nyolcszáz ágyúval. Az északi hadsereg, mely a tárva hagyott Kárpátokon minden komoly ellenállás nélkül átkelt, állt hatvanezer lovasból és kétszáznegyvenezer opolcsenie gyalogságból, ezerszáz ágyúval.

Ezzel szemben volt a generalissimus által elismerésre méltó hadvezéri ügyességgel hazavezényelt háromszázezer főnyi galíciai hadsereg, hétszáz ágyúval, melyhez csatlakozott a király személyes vezénylete alatt alakult kétszázezer főnyi tartalék és az Ottó herceg által lehozott osztrák honvédség, összesen mindannyinál ötvenezer lovas és ezernyolcszáz ágyú.

És eszerint a síkon álló csapatok körülbelül még mindig egyenlő erőben néztek egymással szemközt, s ha volt is a nihilistáknak előnyük repülő lovasságukban, ezt ellensúlyozta az ellenfél két erős vár-táborhelye: Komárom és Budapest; s az egész előnyt meghiúsíthatá egy támadó déli szél, mely az osztrák–magyar levegői bombavetőket szabadítja lészen fel. Mindezeken kívül volt még a krakkói helyőrség, a kétszázezer honvéd, akiknek körülzárolására a nihilistáknak legalább háromszázezer embernyi ostromló sereget kellett hátrahagyniok.

Az volt csak a kérdés, hogy tudja-e a krakkói honvédsereg magát addig tartani, amíg az osztrák-magyar rendes sereg a Dunántúl újra szervezkedik, hogy ismét a támadásba mehessen át. Az elvesztett idő nem vész kárba. Egy magyarországi hadjáratnál (kivált uborkaszüret idején) a kolera is nagy segítségül szokott jönni az oroszok ellen. Azok csatatér nélkül is mindenütt temetőt hagynak hátra maguk után, ahol időznek.

De vajon meddig tart el a krakkói honvédsereg dicsősége?

Az osztrák hadvezérek nem minden káröröm nélkül beszéltek erről.

– Most mutassa meg Dárday uram, hogy ki a legény a gáton! – ezt mondá a generalissimus.

– Most tessék hencegni a honvédelmi miniszternek! – mondá a közös hadügyminiszter.

– No, azt hiszem, hogy hat hétig kiállják, hogy nem kapitulálnak! – véleményezé gróf Cadorna, a táborkar főnöke.

Rosszul hitte pedig. Mert azoknak nem hat hetük, de hat napjuk sem volt többé.

A cernirozás első napján a megszálló sereg fővezére, Sercsinszkoj tábornagy, megfúvatta a „chamade”-ot a krakkói hídfő előtt, s parlamenterje által értekezletre hívta fel az ellenhadsereg főparancsnokát.

Dárday, ki nem tartotta magát valami nélkülözhetlen katonai talentumnak, ráállt a hívásra, s kiment Sercsinszkoj táborába, otthon minden intézkedést megtéve, hogy ki legyen helyette a főparancsnok, ha ő valami brutális cselszövénynek áldozatul találna esni. Azt hitte szegény, hogy majd valamit tud ki az orosztól, mely helyzetét felismerhetővé teszi.

Az orosz táborban a legnagyobb előzékenységgel fogadták; a „zászlóutcán” végig tisztelgő díszőrség fogadta hintaját, s sátora előtt az orosz zenekarok a Rákóczi-indulót meg a magyar kedvenc népdalokat hangoztatták.

Sercsinszkoj maga ment látogatására, megölelte, megcsókolta; a szemei könnybe lábadtak. Azután elkezdett vele politizálni. Szidta az osztrákokat, akik mindig veszedelembe vitték Magyarországot önhibája nélkül. Elmondta, minő rokonszenv van a magyarok iránt az egész orosz nemzetnél. Ez a két szomszéd arra van hivatva, hogy Európa keletén egyetértve uralkodjék, érdekeik egészen azonosak. Kereskedelmi vonaluk egyenesen a két ország szívén megy keresztül; a szabadság után vágyó magyarnak egyedüli támasza a felszabadult orosz; ők egyesülten az egész világ fegyvere ellen léphetnek sorompóba, s egész Európának diktálhatják a békét, és gyarapíthatják vagyonukat. Csak az osztrák diplomácia az oka, hogy most ellenségképpen állanak szemközt. Azután, mikor észrevette, hogy Dárday ezen a téren lábáról le nem vehető, áttért komolyabb dolgokra.

– Bajtárs! Ti most itt egészen „elveszett végőr”-nek vagytok hátrahagyva. Az osztrák–magyar hadseregek egész a Duna jobb partjára vonultak vissza. Hogy tiértetek egy felmentő sereg ide jöjjön, arra legalább három döntő ütközet megnyerésére s legalább hat hónapi időre volna szükség. Addig ti itt meghalhattok éhen. Keresztül nem törhetitek magatokat rajtunk, mert mindössze ezer lovastok van, nekünk pedig itt helyben húszezer, amivel a kitörő sereget összemorzsolhatjuk. Nincs is hová menekülnötök. A Kárpátok, a Beszkidek szorosan a mi kezünkben vannak; egész Csehország, Olmücz vár kivételével, hatalmunkban, Bécs kapitulált, Felső-Magyarországot megszállottuk; merre akartok kiszabadulni? – Hanem hát minderre te azt mondhatod, hogy ez üres ijesztgetés. S igazad van. Jó katona vagy. Nem ijedsz meg egykönnyen. Van kétszázezer embered, hatalmasan erődített várad: védheted magadat. – Hanem én hát mármost arról foglak meggyőzni, hogy ha én akarom, hát neked nincs sem hadsereged, sem várad – kétszer huszonnégy óra múlva. Akarsz szemeiddel meggyőződni róla?

Dárday hidegvérrel elővette szivarát, rágyújtott, s azt mondá:

– Hadd látom.

– Előbb reggelizzünk egyet.

Dárday elfogadta a vendégszerető meghívást, s segédjével együtt átment a fővezér sátorába, hol pompás reggeli várt reájuk, kitűnő borokkal s likőrökkel. Hanem Dárday bornemissza volt, s nem is erőtették, hogy igyék.

A reggeli után az orosz hadvezér karon fogta, s elvezette őt magával egy, a tábor közepén álló, kaucsukponyvákból alakított magas sátorba, melyet körös-körül állva egy egész sotnia kozák őrzött.

Sercsinszkoj tábornagy felnyittatá a sátor bejáratát, s bevitte abba magával a magyar hadvezért.

A sátor belsejét egyetlen nagy tömeg foglalta el. Egy hegyével lefelé fordított gúla, egymásba tolt vert vashengerekből alakítva, melynek hegye puha gyapotzsákok közé mélyed, míg felső szegletein vastag karikák vannak, amiknél fogva a négyszögben felállított tömör vasállványok kapcsaiba van felakasztva. Ennek a cukorsüvegnek az átmérője felső részén két öl, a magassága négy öl.

– Ennek a neve „anastater”! – monda az orosz tábornagy. – Tudod, mit tesz ez?

– Nem tudok görögül.

– Megmondom. Ez a vasgúla, mely magában kétezer mázsát nyom, belül üreges, s az üreg meg van töltve ötezer mázsa dinamittal. Azt tudod, hogy a dinamit vetereje úgy áll a lőporéhoz, mint az 1 a 10-hez, tehát úgy vedd, mintha ötvenezer mázsa lőpor volna itt összesítve; az egész gúla egyes hengerei húsz mázsát nyomnak egyenkint, s száz léggömb kellett ideszállításukra. Hogy ezt az egész megtöltött gúlát kiemelje helyéből, négyszáz léggömb összesített erejére van szükség. – Most kérlek, figyelj arra, amit mondok. Hadmérnökeink a legpontosabb összevetésével távolságnak, a szél erejének és az időnek kiszámították, hogy mely pontokról felbocsátott anastaternek mely ponton kell leesnie, mikor a ballon belsejében alkalmazott óraműves gyújtó a ballont fellobbantja. A négyszáz léggömb az anastatert oly magasra viszi fel, hogy oda Congrève-röppentyűiteket hasztalan küldöznétek utána: ez ki van próbálva. Saját pneumodromonaitokkal sem állhatjátok útját, mert szél mentében vagytok, s a léghajóból nem lehet röppentyűket lőni, mert a szikráktól legelőbb is a saját léggömb gáza gyullad meg. Ezt is próbáltuk már. – Tehát a mi pokolgépünk ott esik le, ahol akarjuk. S ahova ez az anastater leesik, ott ezerölnyi kerületben élő teremtés nem marad. Ez esés közben belefúrja magát a földbe kétölnyire, s elpukkanásával összelapít minden föld alatti folyosót és boltozatot, mint a borzlyukat; amit a föld fölött talál épületet, azt simára ledönti, mint a kártyavárat; embert és állatot a rögtöni légnyomással egyszerre megfojt. S minden sáncot keresztül-kasul szaggat. Ez nektek van szánva. S ilyen anastater van nálunk még öt. Látod azokat a kimagasló sátorokat, azokban vannak. Ha ma este tizenkét óráig nem adjátok magatokat tisztességes fogságra, s fel nem adjátok a várat, én pontban egy órakor éjfél után felbocsáttatom az első anastatert. Ez a Stradomban fog leesni. Azért mondom meg előre, hogy jókor elmenekülhessetek onnan; mert én nem örömest pusztítom az emberéletet, ha kikerülhetem, s titeket szeretlek.

De ha azután a rombolás után, amit ez fog okozni a várban, nem okultok, a többiekre már nem figyelmeztetlek; azokat oda hullatom le, ahol legjobban összegyűltetek, mert én itt sokáig nem időzhetek, a háborút gyorsan kell befejezni. – Nézd meg még egyszer! Ez ellen nincs segítség, nincs emberi oltalom.

– Láttad magad. Tudod mi ez? Mármost eredj vissza, és beszélj alvezéreiddel. Kétszázezer magyar férfi van rád bízva. Testvéred, fiad mind. Most is kevesen vagytok. Gondoljátok meg jól, hogy elveszítsetek-e most itt egy rakáson kétszázezer derék magyart; színét, virágát népeteknek? És kiért, és miért? Adieu, bajtárs! – Éjfélkora Wawel hegyen ha fehér bengál tüzet látok, az azt teszi, hogy „igen”; ha „vöröset” akartok meggyújtani, arról tudni fogom, hogy „nem”.

Az elváláskor ajándékozott az orosz fővezér Dárdaynak egy pár szép, ezüsttel kivert pisztolyt – emlékül; vagy talán gyöngéd gondoskodásból, hogy ha arra kerül a sor, ne a saját pisztolyával lője magát főbe.

Dárday a kétségbeesés kínjai között tért vissza Krakkóba. Kiszámítá, hogy ily irtóztató hadigép ellen semmi oltalom, még a föld alatt sincs.

De megadni magát kétszázezer fennhéjázó magyarral, egy ágyúlövés nélkül, az még az eltemettetésnél is rettentőbb gondolat.

Soha!

„Soha!” Ezt visszhangzá az összehívott haditanács, mely előtt Dárday elmondta, amiket látott és hallott, s ezt visszhangozá kétszázezer férfiajak; és éjfélkor a Wawel hegyen messze tündökölve gyulladt ki a vörös fény; ez is azt mondá: „soha!”

„No hát legyen nektek: először!”

A négyszáz léggömböt, mint egy óriási, felfelé álló nagy szőlőfürtöt egymáshoz kötözve, nyolc acéllánccal hozzáerősíték a felnyitott sátorban nyugvó szörnyeteg vaskarikáihoz; a gyutacsokat a legalsó léggömbökben a kiszámított másodpercre tempírozva elhelyezék; az orosz táborban parancsszóra minden tüzet kioltottak, nehogy egy felszálló szikra az aerostatok köpenyét fellobbantsa; mindenki ébren volt, s a szélesen elterülő táborhelyről mindenünnen várakozásteljes csendben néztek az anastater kimagasló sátora felé.

Ez erőszakolt csendben, mint egy enyészetes síri dal hangzott át a krakkói glacis-król a honvédek karéneke, az ősi himnusz:

„Isten áldd meg a magyart…”

– Lachez les cordes! – hangzott a nihilista mérnök parancsszava; a gépet letartó köteleket egyszerre kettévágták, s azzal a titáni romboló csoda gyorsan fölemelkedett a légbe, s oly magasra felszállva, ahol semmi gyújtóröppentyű utol nem érheti, elkezdett csendesen haladni a krakkói erődítmények felé. Ahogy meg volt mondva, egyenesen a Stradomnak tartott.

„Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel..: „

A kísértetes zsolozsma végigrezgett a csöndes éjben.

Szép, csillagos volt az ég; a sötétkék mennyboltozaton mint a végítéletnap csodája úszott végig az óriási léggömbgúla, mintha egy pyramid volna rakva halálfejekből, mely egy óriási fekete harangot visz magával, hegyével lefelé fordítva. Félmillió férfi nézett fel e csodára a két táborból.

És midőn a rettenetes felleg, melynek méhében a föld romlása rejlik, már útjának egyharmadát megtette, s kezdett a krakkói sáncok felé közelíteni, akkor mind az ötszázezer férfi azt kiáltá: nézd! A láthatár bércei mögül egyszerre előröpül egy fehér sas; egy óriási szárnyas alak, melynek egész teste, mint a csillag, úgy világít. Sebesebben közelít minden viharnál. Száz másodperc nem telik bele, s már itt repül az orosz tábor fölött, szárnyainak csengése hangzik.

„Huh-ha! – kiált, keresztet hányva magára a mohilevi harcos, és babonás rémülettel mondja: – nézd, az Orol Polszke! (a lengyel sas).

A fehér sas két másodperc múlva utoléri az anastatert, eléje kerül, a legfelső léggömböt megragadja, s annál fogva az ormótlan szörnyet hatalmas szárnycsapásaival ellenkező irányba igyekszik téríteni.

Egy percre sikerül neki azt megállítani. Nehány pillanatig csodaerővel vontatja az egész tömeget visszafelé. Akkor egy erősebb szélroham segélyére jön az anastaternak, s a fehér sas által megragadott léggömb leszakad az egész tömeg közül, s a romboló gép újra megindul Krakkó felé.

Most a fehér sas lecsap a léggömbök közé, és szárnyainak paskoló csapásaival sorban kilyuggatja a legfelül levőket. Olyan ez a küzdelem, mint az ezeregyéjszaka meséje, hol a galambbá változott tündér küzd elefánt alakú ellenfelével. Angyali és ördögi küzdelem. A fehér sas még egyszer belekapaszkodik lomha ellenfelébe, s megfeszített rohammal visszafelé cepeli azt magával. A szél csillapul.

A fehér sas szárnyainak suhogó zaja lehallik a földre, a tündérfényű szárnyas a lengő pokolgépet lódítja visszafelé oda, ahonnan küldték.

„Menekülj!” – ordítja egyszerre százezer meg százezer ajk, s az orosz tábor népe rémületes bomlásnak indul. Futó tömegek omolnak kétfelé a visszatérő pokolgép útjából.

Most egyszerre elereszti a fehér sas a pokolgépet. Ott leng az, még mindig háromszázötven léggömb által emelve az orosz tábor és a krakkói sáncok között, egyenlő távolban mindkét hadseregtől.

A krakkói glacis-król hangzik a himnus végsora:

„Megbűnhődte már e nép a
Múltat s jövendőt…”

Ebben a percben a magasra felszállt fehér sas egy cikázó villámsugárt sújtott le az anastaterra…

A villámsugár a léggömbcsoporthoz érve, annak tafota buborékai előtt két ágra szakadt; de mind a két ág egyesült ismét az anastater vasfödelén.

És abban a percben azt látta az égre bámuló két tábor népe, hogy a fekete érctömeg kétfelé válik; alsó része egy darabban zuhan alá; és azután nem látott senki egyebet, mint egy tűzbe borult eget, mely egyik láthatárától a másikig egy megnyílt lángtengernek látszik, aminek örvénye felmegy a csillagokig. S mikor e percekig tartó vakító éggyulladás kialszik, akkor az utána maradt éjszakában egy csillag sem áll az égen; ködfehér az égboltozat, s szerteszéjjel miriádnyi futó csillag rajzol tűzfényével veres vonalakat a szürke lapra, mintha egyszerre le lett volna tépve az ég minden álló csillaga, s azok sziporkáznának szét a világ minden sarka felé. A szétrobbant anastater megolvadt darabjai azok; tízezer meg tízezer görré szakadva, röpíté azokat az éktelen távolba a rettenetes robbanó elem; egyes darabjai elrepültek a Kárpátokig: a négymérföldnyi távolban fekvő Pilica házaira valóságos meteoreső hullott alá, mely nyolc helyen gyújtott. – Meglehet, hogy egyes ellökött nagy tömegek elszáguldtak a légtelen világűrbe, s azokkal mint meteorokkal fog a föld ismét összetalálkozni.

Hanem e csillagszórás látványát nem szemlélte sem az orosz táborban, sem a krakkói redánokon senki. Az az eget és földet egymástól eltaszító pukkanás, mely az anastater fellobbanását követte, a földre vágott minden embert; aki azt hallotta, az nem tudja megmondani, hogy mit hallott, mert arra a süketség következett. Az orosz táborban, mely a szabadban állt, tömérdeken maradtak örökre süketen, s a redánok kaszamatáiban levők csak arra emlékeznek, hogy egyszerre összeszorította koponyáikat valami, s arra szédülten buktak le a földre. Csak a krakkói observatórium mérnökei írták le e tüneményt, kikhez a hang csak hatvan másodperc múlva jutott, s kiket az egy hyalichor üvegboltozat alatt ért. A csattanástól rengett a föld, mintha kitörni készülő volkánok dúlnák mélyeit, a tömör kőfalak végighasadoztak, az ajtók felpattantak záraikból, a tornyokról lehullottak a keresztek; hanem a hyalichor kiállta a próbát, az nem törött össze, mint ahogy cseréppé zúzott négymérföldnyi kerületben minden ablak, mely közönséges üvegből készült. Hanem háztető egy sem maradt épen, azokról a légnyomás lesöpört minden cserepet, feltépte a zsindelyeket, s azután, mint a forgószél indult meg egyszerre két irányban, nagy messzeségben kitépve gyökereikből a százados fenyőfákat, s összedöntögetve házakat, váracsokat; a Vieliczkánál összesített vasúti szekereket tömegestül megragadta, s elvitte Bochniáig, s a Visztulát keresztülzúdította védtöltésein; egész Szandeczig megérezték ezt a vihart; ott pihent el az erdős Kárpátok ormain.

Ha ezt a rettenetes pokolgépet az a „fehér sas” odacepeli az orosz tábor fölé, s azalatt léggömbjeit annyira összetépi, hogy az a maradványokkal csendesen szálljon a földre alá, mely esetben az a hegyén levő gyutacsok hatásától éppen a föld színén robbant volna széjjel, akkor most, ahány ölet e csodarém lángszárnyai átölelnek, annyi öl volna beterítve a földön halottakkal.

De a „fehér sasnak” öntudata van; az aerodromon azt mondta: „nem azért születtem, hogy százezrével öljem az embereket, hanem, hogy meggátoljam az emberölést”, s ezért fenn a magasban, a két tábortól egyenlő távolban robbantá fel a „pusztítót” villámkanócával.

Így is irtóztató volt a hatás. Tömérdek katona gyógyíthatlanul megsiketült, sok ezer veszedelmes szemgyulladást kapott, s ami sajátságos tünemény: valamennyi ló, ami a cernirozó tábor nyugoti részén volt, tökéletesen megvakult. Attól a lángoló égtől amaurosist kaptak.

Hanem emberélet nem oltatott ki!

Az aerodromon pedig e magas emberszeretetével saját magát is veszélybe döntheté.

Mikor Dárday a krakkói observatóriumból nézte az „égi harc” meseszerű jelenését, azt mondá: „Nézzétek! Én tudom, mi ez. Az a szegény góbé, aki azt a törhetlen üveget csinálja, ajánlotta fel nekem honvédminiszter koromban az ő találmányát, a szabadon repülő gépet; most itt van!”

És száz másodperc múlva nem volt az égen sem az anastater, sem az aerodromon.

Mikor aztán teljes sötétség lett, azt mondá a vezér:

– És én ennek a derék embernek ötvenezer forintot kínáltam a találmányáért; ahelyett, hogy siettem volna neki odaadni az egész világot és magamat is ráadásba. – Most ez minket megszabadított, de magát is feláldozta. E mélységes pokoltűzben meg kellett annak is olvadni, mint a pokolgép vashengerei megolvadtak.

Mindenki abban a hitben volt, hogy a fehér sas is odaveszett a lángörvényben.

Pedig az nem veszett el.

Ennek a magyarázata az, hogy a villanygép röptének gyorsasága csaknem egyenlő a kitörő gáz sebességével, mely azután percről percre fogy, úgyhogy a robbanásnak sem a lángja, sem a taszítása nem érhette utol a tovarepülő aerodromont. A robbanás hangját pedig éppen nem hallották meg az abban ülők, a hang minden percben 400 lábnyival maradt mögöttük.

E rémjelenés után Sercsinszkoj azt táviratozta Sasza asszonynak Bécsbe chiffre-ékben:

– Anastaternek vége. Levegőben elrobbant. Ellenségnek repülőgépe van. Hadseregben sok ezer harcképtelen, süket, szemfájós; valamennyi ló vak.

Sasza asszony erre azt táviratozta vissza:

– Ha egy anastater nem sikerült, eressz rájuk egyszerre négyet, tízet, százat.

Madame-nak igaza volt.

Négyet, tízet, százat nem foghat el, le sem istennyilázhat az egy aerodromon.

(Még akkor azt hitték, hogy csak „egy” van.

Hanem a legközelebbi nap és éjszaka nem volt arra való, hogy ezt a jó szándékot keresztülvihessék.

A múlt éji volkánszerű gázrobbanás ügy megterhelé gőzökkel a léget, s a rázkódás által egyszerre úgy megváltoztatta az időjárást, hogy az addig derült ég egyszerre beborult, s reggelre elkezdett szakadni a zápor, és dűlt pihenetlenül egész nap és egész éjjel, s e záporban a hadmérnökök a legjobb akarat mellett sem tehettek meg semmi előmunkálatot, ami az anastaterek felbocsátására szükséges. Az ember vak volt az esőben; sem kémlő léggolyókkal nem észlelhette a felső légáramlatot, sem a távolt nem mérhette ki, az arányokat nem vethette össze; ezek nélkül pedig az anastater gyutacsait tempírozni nem lehet, hacsak az ember azt nem akarja kockáztatni, hogy a vaktában repülő pokolgép valahol magának a cernirozó seregnek tegyen egy nem kívánt látogatást.

Harmadnapra virradóra pedig aztán volt más gondja Sercsinszkojnak, mint hogy a krakkói honvédeket nyaggassa.

Lóhalálában menekülő futárok hozták hozzá a hírt, hogy a múlt éjjel a szakadó záporban egy ellenséges hadtest elfoglalta Czenstochowát. Hogyan jutottak be a sáncokon, a bástyákon, a bezárt kapukon, azt senki sem tudja. Az egész helyőrséget, mielőtt védelemre gondolhatott volna, lefegyverezték. A támadók üvegpáncélt és harangidomú átlátszó sisakot viselnek, melyet nem jár át a golyó. Egyszerre minden oldalról támadtak, s mikor a helyőrség egy része a templomokba akart vonulni, hogy onnan védje magát, már akkor az üvegpáncélos szörnyek a templomok tornyait tartották elfoglalva.

Ez már aztán nagyobb baj volt, mint az anastater nem sikerülése.

Czenstochowa volt a nihilista seregek hadkészleteinek főraktára. Egy egész hadjáratra összehordott élelmiszer benne. A rég titkolt találmányai az orosz tudományos világnak: „a halkenyér”, mely kis helyen elfér, igen ízletes és tápláló eledel, tonnákban felhalmozva, a Thiel-féle „húskétszersült” millió és millió adagokban; a hadjárathoz nélkülözhetetlen pálinka, gabona, liszt sózott hús, szalonna rengeteg tömegekben, zab az egész lovasság számára, és ami legfőbb: a töltényraktárak. Ezek nélkül nem lehet folytatni a háborút; hiszen ha a hadsereg a magával vitt töltényeket az első ütközetben kilövöldözi, pedig a gyorspuskák mellett ez nagyon hamar megtörténik, s nincs honnan új készletet kapnia, akkor szaladhat haza. De ami még a töltényeknél is nagyobb dolog: ott van a fő hadipénztár! És abban ötvenmillió rubel papirosban és tízmillió rubel aranyban, ezüstben!

Sercsinszkoj most ezt a táviratot küldé Sasza asszonynak:

– Valami ördög az éjjel egy camisade-dal elfoglalta Czenstochowát.

Sasza asszony ezt válaszolta vissza:

– Légy kétszer ördög, és foglald vissza egy másik camisadedal.

(Camisade-nak híják az éjjel támadó harcokat, amilyennel győztek az osztrákok Páviánál s a poroszok Gitsinnél.)

A nihilista fővezérnek első feladata volt azt kitalálni, hogy kik lehetnek azok, akik Czenstochowát az éjjeli támadással meglepték? A menekülő futárok tudósításai ehhez nagyon kevés felvilágosító adatot szolgáltattak. Ahány, annyiféle leírását hozta az éjjeli harcnak, s az egészből csak azt lehetett megtanulni, hogy ott zűrzavar volt, nagy. A támadó ellenség öltönyét páncél, fejét sisak borítja: nem tudhatni, miféle nemzet. Azonban az egész helységgel igen jó ismeretségben kell lennie, mert egyszerre elfoglalt minden főpontot, ahonnan a védelem sikeresen folytatható lett volna.

Mindezekből Sercsinszkoj azt a következtetést származtatá le, hogy a megrohanás lengyel összeesküvés műve. A czenstochowai helyőrség lengyel katonái bocsáták be a támadókat a kapukon; s azok vezették őket az erődítvény labyrinthjában.

Ezen okoskodásra alapította azután követendő rendszabályait.

Jó szerencse, hogy az orosz hadseregnél már eleve gond volt rá, hogy soha egyetlenegy lengyel se alkalmaztassék a műszaki csapatoknál. Így azok, ha elfoglalták is Czenstochowa sáncait, a mostani bonyolult szerkezetű hátultöltő ágyúkat sikeresen kezelni nem tudják. Nem kell nekik annyi időt engedni, hogy azt megtanulhassák. A múlt században a franciák azzal vesztették el az orléans-i döntő ütközetet, hogy újonc tüzéreik nem tudtak a tömérdek ágyúval lőni.

Ágyúostrommal foglalni vissza Czenstochowát különben sem volna tanácsos, mert az ott felhalmozott lőszer és élelmezési készlet szét lenne rombolva az átkozott győzelem esetén.

Az ellenfél, ki az erődített tábort hatalmába kerítette, nem lehet oly számos, hogy minden előművet kellően megvédhessen, ha azok egyszerre minden oldalról szuronnyal, lábtóval megtámadtatnak; még kevésbé lehet tudomása a „holt szegletekről” és a „néma sétányokról”. Az első alatt értik a hadászok azokat a térségeket, miket az erődök ágyúinak kereszttüze érintetlen hágy, az utóbbi alatt pedig azokat a hozzájárulható utakat, amik nincsenek aláaknázva. Ezek felől csak a táborkar főnökének van tudomása, s ezeknek felhasználása mellett, számba véve az orosz harci nép halálmegvető vitézségét, igen könnyen vissza foglalható lesz a táborhely egy rögtöni karcsapással.

Azonban az egész okoskodás halomra dűlt a hibás alapföltételen.

Nem lengyel összeesküvők voltak azok, kik Czenstochowát elfoglalták, hanem Tatrangi Dávid „halhatatlan”-jai. Az egész táborhelyet még a korábbi napokban, az aerodromonból lefényképezték, s amaz éjszakán ötszáz gép szállítá le egyszerre minden kijelölt pontra a tízezer sérthetetlen harcost, akik keresztülsétálnak a mitrailleuse-ök golyózáporán. E látványra azt mondá a várparancsnok: „Én lelkek ellen nem harcolok.”

A zápor, mely egész nap tartott, kedvezni látszott a nihilista vezér tervezetének; százhúszezer főnyi hadtestet indított ki Krakkó alul, s azoknak első dandárai erőtetett utazással, vasutak és poggyászszekerek segélyével, éjszakára megérkeztek a Czenstochowától két mérföldnyire fekvő, szélesen elterülő nyírfa erdőkhöz. Itt szándékoztak magukat az éjjeli ostromhoz rendezni; összeválogatva a drusinákat, mik páncélaik oltalma alatt legelöl induljanak.

De amint a nyírfaerdők felé közeledtek, egyszerre valami sajátszerű pattogás lepte meg őket, mely hasonlít a szüreti tréfák tűzbékájának hangjához, s ahol ez a pattogás hangzik, egyszerre csak kidől két-három ember a csatárláncból, mintha halálra volna sebesítve, s végigvágja magát a földön, anélkül, hogy vérét látná valaki folyni.

E pukkanások eleintén a földről jönnek, mintha lehullott robbanó mogyorók szórattak volna el, később azonban a golyók sűrűn kezdenek kopogni a páncélokon, a sisakokon, s ahol egy megütődik, rögtön szét is pattan, s arra több ember, akit nem is ért a golyó, elbukik, összeroskad.

Az orosz hadseregben vannak régi, harcedzett katonák, kik a kapott sebnek oda se néznek, kik kóstoltak már a vasból is, az ólomból is eleget; akiket, ha a golyó megsebesített, még dühösebbek lettek a kapott seb után, s annál veszettebbül rohantak előre. Hanem az a seb, amit itt osztogatnak, egészen más valami. Nem tép az húst és nem tör csontot; vékony tűhegyekkel hatol keresztül a nemezpáncélon, s ha csak a födetlen kezet vagy arcot találja is, oly ijesztő fájdalmat okoz, mely hasonló a tarantulacsípés, a viperaharapás rögtöni hatásához; s rá ugyanaz az égető sajgás következik, mely az állati méreg következése szokott lenni; a sebhedt tag megmered, feldagad, s kínzó viszketeg támad e daganatból.

A nihilista hadvezérek nem akartak hinni a rémmesének, amit harcképtelenül visszatérő katonáik beszéltek ez új lövegekről; tömeges rohamra tüzelték vitézeiket; a hadsorok éleire állították a tiszteket, s aztán „en avant les épaulettes!”. De mindazzal nem mentek semmire. Az éjszaka nem nekik volt jó barátjuk, hanem ellenfeleiknek. Azoknak a fegyvere nem ad hangot a sötétben, csak golyóik pattannak el ott, ahol leestek. Azok magukra sem hagynak találni; azok ravaszok, odaékelik magukat két támadó csapat közé, aztán elvonulnak onnan, ki tudja, mi módon, ki tudja, hová. S mikor aztán végre egy nihilista dandár nagy veszteség árán, hősi vitézséggel elfoglalt egy kétségbeesésig védett állást, akkor veszi észre, hogy saját hadfele ellen küzdött, a sötétben az ellenség kicserélte magát a jó baráttal, s mire azok egymásra ismertek, már ismét oldalukban van, és onnan nyugtalanítja őket.

A sötétben, a záporban összezavarodik a nihilisták egész hadirendje; reggel felé a hadvezérek kénytelenek minden ponton takarodót fúvatni.

Mikor másnap reggel Sercsinszkoj a tábori kórházakat végiglátogatta, ezt táviratozta Sasza asszonynak:

– Éjjeli támadásunk visszaveretett. Páncél nem jó többé. Ellenség mérgezett tűkkel lövöldöz. Halottunk kevés, sebesültünk sok. Hadseregünk fele vakarózik.

(Ahogy Mr. Severus mondá egykor nevetve.)

A sikertelen éjjeli támadás után azonban megkísérlé a szabályszerű ütközetet.

Egy kozák ezred, egy csapat kaukázusi lovasvadász és négy röppentyűtelep elindult kémszemlészetre az ellenség hadállásának kitudása végett. Alig közelíték meg a múlt éjjeli harc színterét, midőn az ellenség robbanólövegei tudatták velük, hogy a nyírerdők egész hosszában meg vannak szállva. Nehány lövést váltottak egymással udvariasságból, s azzal visszatért a lovas kémlőcsapat az arcvonal mögé.

Ekkor aztán megszólaltak az ágyúk.

A nyírerdővel szemben volt egy domb, arra felvontatott a hadvezér százhúsz ágyút, miknek lövegei erdőgyújtó tűzokádók, gömbszóró srapnelek, assa foetidával töltött kínai bűzgolyók és petróleumbombák voltak.

Mikor a legelső amerikai Rodman-ágyú eldurrant a dombtetőről, bombáját az erdő felé hajítva, abban a percben felrepült a nyírerdőből az aerodromon.

Még mindig csak az első – csak egyetlenegy.

– Ah, itt jön a fehér sas! – kiáltának az oroszok; de most már tudták, hogy mi az. Egy gép. S el voltak készülve a fogadására.

Igaz, hogy annak a gépnek előnye van; hajigálhat le onnan a magasból Orsini-bombákat; de már ezek be vannak véve a számításba. Ennyi és ennyi embert fog megölni. Mondjuk, hogy ezret vagy kétezret. No, hát kétezerrel több halott. Ez nem tesz különbséget. Ember van elég.

Hanem az aerodromon nem látszott semmi előkészületet tenni holmi bombahajigálásra. Amint távcsöveken nézték, az egy sima, fényes csúcshenger volt, hasonló egy szivarhoz, mely terjedelmével nem árult el romboló ballasztot.

Az orosz tüzérek elkezdtek e szép szárnyasra – vadászni.

Feléjük közelített. A Rodman-mozsarak bombái elérhették. A süvöltő gömbök ott jártak alatta, fölötte, a légjáró tudomást sem látszott róluk venni, s mikor a dombhoz közel ért, melyen az ágyúk fel voltak vontatva, egyszerre olyan közelre szállt alá, ahol a bombavetők „már” nem találhatták el, s a vontcsövű ágyúk „még” nem érhették fel.

Hanem erről is volt gondoskodva.

Ott állt százhúsz röppentyűtelep, mely egyszerre, egy jeladásra elkezdé sistergő csillagait felszórni a közelítő aerodromon ellen.

Ez egy valóságos „girandole” volt a hadi tűzjátékban. Az aerodromon egy tűzraj közé jutott, mely minden oldalról zúdult ellene, mintha egy tűzhányó krátere fölött rohant volna el, midőn hirtelen kitör.

És annyi tűz között úgy járt, mint a salamander.

A röppentyűket, amik szárnyai közelébe értek, mintha lapták lettek volna, úgy csapta félre szárnyainak ütése. A sima, ruganyos test, mely a légben libeg és páncélozva is van, sérthetetlen. Ezt sokszor tapasztalják a vadászok, kik egy egész adag kilőtt göbeccsel nem bírnak egy kígyót megsérteni.

Az aerodromon a tüzértelep fölé érve ismétlé azt az „intést”, amit már az anastaterrel szemben adott a hadviselőknek; detonatorának egy villanyszikráját aláküldé, s az egyenesen beletalált a Rodman-ágyú töltényszekerébe. Az felrobbant. Az aerodromon tovarepült, nehány perc múlva, midőn újra meggyűlt kondenzátorában a villany, megint visszatért, s ezt a műveletet folytatva, félóra alatt valamennyi töltényszekeret mind felrobbantott. A villám jól céloz; a töltényszekér és a bomba vasból vannak, odatalál bizonyosan. Hanem azt már tüzérek és hadvezérek csak messziről nézték. Menekült, és otthagyta lőporos szekereit és ágyúit mindenki.

Az orosz hadvezér e tény után azt táviratozta Sasza asszonynak: „Nincs többé ágyú!”

Ez egyenlőtlen harcnak, amit egyetlenegy gép folytatott százhúsz ágyú és tömérdek röppentyű ellen, szemtanúja volt a nihilisták táborában időző képviselője a washingtoni kormánynak, Mr. Perkins is. Minden hadseregnél volt az akkori kormányoknak egy-egy képviselőjük.

Ez esemény után Mr. Perkins rögtön sietett kormányának a párizsi kongresszusban üres szalmacséplő nagykövetét és teljhatalmazottját a következő sürgönnyel felfrissíteni unatkoztából:

„Minden hadi készülődést abba kell hagyni. A villany mint mozderő problémája meg van oldva. Krakkónál, Czenstochowánál villanyos repülőgép működött. A villany megsemmisítette a lőport. Vége az ágyúharcnak. Várak, kikötők, erősségek nincsenek többé. Az egész hadiléggömb-stratagéma szappanbuborék ezentúl. Senki háborúhoz ne kezdjen addig, amíg a villanyrepülőgép titkát meg nem szerezte. A nihilistáknak még csak egyetlen eszközük van, mely részükre dönthet: a tömeg. Ha összes lovasságukat egyesítik, s tömeges hadoszlopokban vetik magukat a Czenstochowát elfoglalt ellenfélre, s lóháton ostromolják meg a sáncokat, nem törődve az emberélet áldozatával. Egyéb nincs.”

Bármilyen lehetetlennek, bizarrnak lássék is ez az utóbbi eszme, hogy erdőket elfoglaló gyalogság ellen, sőt sáncok ellen tömeges lovassági rohamot vezényeljenek, mégis valóban ez volt Sercsinszkoj terve is. Amire leginkább az a körülmény vezette rá, hogy a múlt napi lovas kémszemlészet alkalmával a lovak maguk fel sem vették a hyalichor golyók forgácsainak sebeit, amiktől lovagjaik leszédültek; – mint ahogy nem fog a lovon a himlő, ahogy meg tudja enni a ló az arsenicumot; ahogy nem árt meg a sertésnek a mérges kígyó marása. Ezek tehát a legjobb eleven páncélt képezik a kábító lövegek ellen, leszállítva azoknak hatását a közönséges lőfegyverekére. Azt pedig a doni kozákok már fényesen bebizonyították Lipcsénél, Samarkandnál s most legutóbb Bochniánál, hogy lehet lovassággal ágyútelepes sáncokat és eltorlaszolt erődöket is elfoglalni. Az orosz lovasok nem közönséges emberek: azok kentaurok.

Hanem a terv kivitelének egy nagy akadálya volt. A krakkói tábor lovai a nagy anastater szétrobbanása óta tökéletesen „demoralizálva” voltak. Nem lehet azt más szóval kifejezni. Ismerik ezt az állapotot, akik hosszas hadjáratokat végigfáradtak. Az 1849-i magyarországi hadjáratban is történt hasonló eset a fényszarui nagy lovassági ütközet után, hogy a rákövetkező éjszakán a paripák nem voltak fékezhetők, az egész tábor minden lova futni készült, letépte magát kötőfékéről, s amelyik elszabadulhatott, elfutott világgá. Talán járul ehhez valami a nemes állatok, a ló, a kutya előérzetes ösztönéből is, mely nagy veszedelmeket előre láttat velük, mikről még az emberek nem is álmodtak: az állatok már érzik. A Krakkó alatti lovak közül sok megvakult a nagy felrobbanástól. Ez még nem lett volna nagy hiba: a vak ló annál könnyebben nekivezethető a tűznek. De ezek a lovak attól a naptól fogva oly ijedősek, oly neszrehallgatók lettek, hogy minden ismeretlen zajra futni készültek, nem engedték magukat tisztogattatni, felnyergeltetni; ha a lovas felült rájuk, ágaskodtak, hátráltak, a fejeiket kapkodták, s a zablát harapták, mintha egyszerre valamennyien mind remonda-csikókká lettek volna visszavadítva. A lovassági tisztek egyenesen kimondták Sercsinszkojnak, hogy ha őket mind főbe löveti is, nem képesek négyezer lónál többet csatarendbe állítani; a többit vissza lehet csapni a ménesre, hadd nyargalja ki az ijedtségét; a vakját pedig mindjárt szaláminak és csizmának lehet feldolgozni.

Nem maradt hátra egyéb, mint Sasza asszonyt tudósítani a veszélyes helyzet egész valóságáról, és hogy most már szükséges hogy magát a repülő lovasságot küldje fel rögtön Czenstochowa ellen.

Sasza asszonyt igen kellemetlenül érinté ez a tudósítás. Neki éppen egy merész terv forrt az agyában: lovasságát a léggömbökkel végigbocsátani Stírián; onnan Horvátországba becsapni, a magyar alvidéken a szlávokat felkelésre bírni, s ezáltal az osztrák–magyar hadseregeket körös-körül, mint egy ostromlott várba bezárni. E célból lovasságának előhada, mintegy nyolcezer lovas, már Grácig nyomult, roppant zavart idézve elő a dunántúli táborban, mely, ha a nihilisták a trieszt–fiumei vonalat is kezükbe keríthetik, s ha a szerb és román oldalon a távirdákat elronthatják, teljesen meg lesz fosztva a többi Európával lehető minden közlekedésétől, ahogy jórészt már eddig is meg van fosztva; mert az senkinek sem jut eszébe, hogy Berlinben egy táviratot via Livorno, Konstantinápoly, Galac, Brassó, Temesvár küldjön le Pestre, pedig ezen a csigavonalon kívül már semmi más úton tudósítás Magyarországra nem jöhet; úgyhogy a Dunántúl, a Krakkó és Czenstochowa alatt történtekről még akkor sem tudnak semmit, amikor már azokkal Európa minden hírlapja tele van. Ők be vannak zárva.

Ezt a tervét Sasza asszonynak egészen megzavarta a czenstochowi epizód.

A kárpáti hadsereg lovasságával nem hajthatta végre ugyanazon megkerülési tervet a Duna és Tisza között, mert az ki lett volna téve annak az esélynek, hogy az osztrák–magyar lovasság oldalba fogja. Most már az ellenfélnek is voltak repülő lovasai. A magyarok is találtak egy fajt, mely kiállja a versenyt odafenn az égben a szamojédokkal. A cigány volt az. Héj, nagy becsülete lett egyszerre a szegény cigánynak. Minden vályogvetőt bundába öltöztettek, s úgy küldtek fel a mennyországba. – Az is figyelembe veendő volt, hogy egy hét óta nyugati szél uralkodik. Tehát a nihilisták a Duna–Tisza között az osztrák–magyar sereg léggömbjei alatt állanak, oda nem szabad előnyomulniok.

Sasza asszony azonban nem hagyott fel a tervével. Azt belátta, hogy repülőlovas-seregének nagy részét fel kell bocsátania Czenstochowa alá, mert hadkészleteit nem hagyhatja ellenséges kézben, azokat vissza kell venni, ha minden sáncárkot saját halottaival tölt is meg. Azonban a horvát, dalmát expedícióra használható volt a gyalogság is; az előretolt lovasdandár folytatta küldetését, hanem a nyomában haladó lovashadsereg kicseréltetett a gyaloggal, úgyhogy a nyolcvanezer főnyi lovasságból hatvannégyezer visszaküldhető volt északra. A roppant hadsereget Cernoff tábornagy vezette, kinek hírét megalapította az a lovashadjárat, melyet tíz év előtt az Amurtól a Jan-Tse-Kiangig merészen és vitézül hajtott végre, Kína veszedelmével.

Cernoff erőtetett napi járatokban haladt végig Ausztrián, Csehországon, oldalt hagyva az ostromolt Olmücöt; Teschennél, Bialicznál portyázó szárnycsapatai találkoztak a német határon felállított előőrseivel a németországi figyelő hadtestnek, melynek zöme Kosel vára körül táborozott. Mikor azután Krakkó közelébe értek, az a meglepetés várt reájuk, hogy Krakkó déli részét a Visztula-oldalon egészen megszállatlan találták: közeledtükre a honvédhuszárok előőrsi csapatai vonultak vissza, a nihilista hadsereg táborhelye ez oldalon üres volt. Azoknak a végcsapatait csak Bendzinnél találták. Itt találkozott Cernoff Sercsinszkoj szárnysegédével, ki őt az eddig történtekkel megismerteté. A megszálló sereg, hogy Czenstochowát sikerrel ostromolhassa, kénytelen volt Krakkó körülzárolásával felhagyni, s egy erős figyelő hadsereget az északi oldalon felállítani, miután a krakkói sereg a czenstochowaival repülőgépe segélyével értekezhetik, s annálfogva a várból folytonos tömeges kitöréseket rendez.

Cernoff, mint minden olyan hadvezér, kit a győzelmek elkényeztettek, túl szigorú volt azok iránt, akiknek a szerencse nem kedvezett, s mindent tudott rosszallni, amihez szerencsétlen vezértársa kezdett.

Mikor összejött Sercsinszkojjal, első dolga volt azt táborkara előtt válogatatlan szavakkal lehordani eddigi rossz intézkedéseiért; azután tudatta vele, hogy a főparancsnoksággal ő van megbízva, Sercsinszkoj pedig hátra fog menni a figyelő hadsereghez, s ott várja el az ő további intézkedéseit.

Sercsinszkoj igazi orosz volt. Megnyugodott a parancsszóban, s ha a felhatalmazott Cernoff azt mondta volna neki, hogy üljön fel egy léghajóba szamojédnek, s ott működjék, abba is belenyugodott volna.

Cernoff erélyes katona volt, kíméletlen az ellenség iránt úgy, mint saját emberei iránt. Az igaz, hogy a roham élén szokott lenni maga is. Ménest tenne a lovak száma, miket kilövöldöztek alula, s a teste egy élő albuma a minden csatákból elhozott sebhelyeknek. Ő nem is szokott tanácsot tartani, mikor haditervet készít; kigondolja egyedül, és aztán parancsol és elöl megy.

Az ő terve volt a bochniai támadás is, mely az osztrák–magyar tartaléksereget a földre gázolta. Akkor is megmutatta, hogyan kell egy ellenséges csillagsáncz cavaliere-jének a tetejére lóháton felnyargalni.

Most ugyanazon győzelemittas „molodci”-k tábora jő utána.

Ily vezér és ily sereg mellett a csataterv természetesen csak ez lehetett:

A nyugati szél az orosz aerostatokat csak Czenstochowa nyugati oldaláról teszi hasznavehetőkké. Ez pedig olyan közel esik a német határszélhez, hogy a Jaszna Gora halmairól, melyekről a rohamnak indulni kell, a német előőrsök szuronyainak villogását lehet látni Lublinicz körül.

Közönséges talentumú hadvezér nem merné azt megkísérteni, hogy ily szűk helyen befúrja magát, ahol ha meg találják futamítani, egyszerre a semleges ország területére fogják visszavetni, ahol azután le kell raknia a fegyvert. De erre Cernoffnak nem lehetett gondolni. Ki futamítaná meg az ő győzhetlenjeit? Hatvannégyezer lovas egy tömegben, mely a dombról alárohan. Előttük repül, kedvező széltől ragadva, ötezer aerostat, mely bombákat ont.

Hogy az ellenfélnek repülőgépe van, talán több is egynél, Cernoff azt is számításba vette. Az pusztítani fog az aerostatok közt. Nem tesz semmit. A léghajósok közt van még csak fegyelem; azok nem futhatnak el a csatatérről, nincs a ballonjaikon szellentyű. Ha százat, ha ezret összetépnek is közülök a repülőgépek, de az egész tömeget fel nem tartóztathatják, villámaik azokon nem fognak a selyem és gyantaburok miatt, s elvégre a repülőgépek is úgy fognak járni, mint az alligátorok, hogy a nagy tömeg közt belekeverednek szárnyaikkal a ballonok köteleibe, s megfogják magukat.

Cernoff, hogy még biztosabb legyen a döntő csapás eredménye, azt a parancsot adta ki, hogy a megszálló sereg összes lovassága csatlakozzék a repülőlovas-sereghez.

Az alvezérek szerényen figyelmeztették a bajra, mely ebből támadhat: azoknak a lovai „félnek!”

„Félnek!” Ezt a szót nem akarta hallani Cernoff. Félni még a lovasnak sem szabad, nemhogy a lovának. Mire való a sarkantyú, mire való a kancsuka? Nehány erélyes tiltakozót főbe lövetett a hadsor előtt, s aztán nem beszélt senki arról, hogy a lovak félnek.

Augusztus tizenharmadikán reggel zendült meg az orosz nihilisták Marseillaise-ének népszerű kardala a Jaszna Gora fenyőerdőiben:

„Megyünk, hogy megigyuk borod;
Megyünk elvenni aranyod;
Megyünk ölelni asszonyod;
Hurrá!”

És azzal elkezdtek alászállani a kibontakozó csapatok, s ott, csaknem a czenstochowai sáncok lőtávolában rendezkedtek támadó hadoszlopokba.

A léggömböket csak ekkor töltötték meg a hely színén, magukkal hozott petróleumgáz-főző gépekkel. Ez a készület eltartott délután négy óráig. Elég hosszú a Kutyacsillag napja.

A czenstochowai sáncokról egy ágyúlövés sem háborította készülődéseiket.

Cernoff terve igen világos volt.

Egy hadoszlopot állított össze, melyben keverve voltak az általa vesztésre ítélt Krakkót megszállott lovasezredek. Azokat tolta maga előtt a bochniai győztesek páncélos hadserege. Tízezer ember és ló talán elég lesz a polygonum caponnièrejeinek árkait betemetni, azoknak a hulláin aztán átzúdulhat a feltarthatatlan ár, elgázolva maga előtt az ellenséget, ha mind vasból van is.

A szerencsétlen, kipécézett ezredek sorsa meg volt pecsételve. Őket elöl a lovaikhoz kötött léggömbök vonják, hátul a rohanó ezredek taszítják, meg kell tölteniök azokat a hosszú sírokat ott maguk előtt. Hanem aztán a várt elfoglaló ellenség ítélete is alá volt írva. A molodcik nem hagynak maguk után sem foglyokat, sem sebesülteket. A mai napon a Varta folyamnak meg kell áradni a párolgó, meleg vértől.

Négy órakor délután hangzott a jeladó három ágyúlövés, mire minden ponton megszólaltak a trombiták, s az egész rettentő lovastábor megindult várat ostromolni.

A czenstochowai ágyúk mégis hallgattak.

Mikor aztán a trombita újra hangzott, gyorsabb ügetésre adva jelt, akkor a sáncok mögül egyszerre felrepült ötszáz olyan fehér sas, amilyen eddig csak egy mutogatta magát.

A stymphalidák elfogadták a kentaurokkal az ütközetet.

A sedáni ütközetet (a francia írók szerint) nem az emberek nyerték meg, hanem a gépek; – a czenstochowai ütközetet nem az emberek vesztették el, hanem a lovak.

Amint az első hadoszlopban ügető paripák megpillanták a szemközt repülő szörnyeteget, egyszerre visszatorpantak, és az egész arcvonal elkezdett „flottirozni”.

Legbomlottabbak voltak a vak lovak, amik nem látták azt a rémet, csak közeledtének hangját hallották, s arra egyszerre megbokrosodtak.

A végítéletnapi hangok voltak e soha nem hallott suhogó, mély zúgásban, melyben egyesülve van a sebzett víziló bőgése, a gőzmozdony puhogása és a vihar üvöltése; amint az egyre közeledett, s keresztülhangzott az ezernyi ezer paripa földrengető robogásán.

Az aerodromonok félhold alakú sorban közeledtek a lovastábor felé, annak északi szárnyát megkerülve.

Amint ezerölnyire értek a lovasarcvonalhoz, egyszerre leszálltak csaknem a földszínig, s akkor aztán vízirányos vonalban rohantak ismét előre.

Ezt a támadást nem várta be semmi négylábú állat.

A jelenés, mely e rohamot követte, csak Fáraó hadseregének bomlásában leli párját, mikor azt a Vörös-tenger hullámai megrohanták.

Minden ló megvadult, nyerítve, hánykódva fordult oldalt, s tört az utána jövők soraiba vissza. S a lovak rémülete ragályos. Egy megijedt paripa agyonijeszt százat; és mind a száznak, mind a tízezernek ott jön a réme, huhogva, fütyölve, szárnyaival csapkodva.

Pillanatok alatt összebomlik az egész hadirend. A felzavart tömegek az utánuk jövők közé rohannak, s azokat is összebomlasztják.

Az aerodromonok terv és vezényszó szerint látszanak működni. Minden tíz között van egy hosszabb hajójú, mely a többinek parancsol. Jelkiáltásaik hangzanak odafenn a légben. Négyen-négyen összefognak egy-egy tömeg lovast, s azt egymásra terelik. A megriadt mének, mint a birkanyáj, tódulnak egymásra, egyik ló a másik hátára ágaskodik patáival. Nyerít, harap; embert nem ismer többé. A megszorult méntömeg vadállati ordítással tölti meg a léget, mely az emberi káromkodás hangját is elnyomja. És a lovasság még nagyobb veszedelmére hozzá van kötözve a légben úszó aerostatokhoz, minden tizenkét lovast egy közös ballon tart fogva. Az ádáz zűrzavarban most a ballonok kötelei összekeverednek; a zilált csoportok ballonjai egymáshoz ütődnek, köteleikkel összetekergőznek; odafenn idomtalan gomoly támad belőlük; egy-egy ballon a szorítástól elpukkan, akkor annak a hajója leesik; a lehulló Orsini-bombák a tömegek között pattognak szét, mire az összetódult raj ismét szétriadva töri magát a tömkeleg minden része felé.

Vezényszó nem hangzik többé.

A felkavart porfellegben nem láthatja senki, mi történik fenn és alant. A legszélről eső tömegek látják a feléjük rohanó légi gépeket, amik ott zúgnak el fejeik fölött. A távolabb álló ezredek csak olyankor pillantják meg azokat, mikor hirtelen fölemelkednek, hogy egyet fordulva, ismét lecsapjanak.

Cernoff látta, hogy az aerodromonok az egész első arcvonalát zavarba hozták, visszafordították. Nem akarta elhinni, hogy meg van verve. Nem akarta elhinni, hogy a mai naptól fogva vége van a lovassági harcnak. Nem akarta elhinni, hogy annyi sok szép huszárnak, dzsidásnak, kozáknak, cserkesznek mától fogva le kell szállni a lováról, s a dicső mén nem fog többé soha a csatatéren nyeríteni, hogy ezentúl csak ekét és boronát húzni van hivatva. Hogy vége a háborúk költészetének, a kivont karddal harcoló hősöknek, az ellenség vérében fürdő daliáknak! Hogy mindez olyan mese lesz mától fogva, minők a mítosz centaurusai.

Cernoff egyik válogatott ezredét a másik után küldé azon porfellegek feltartóztatására, melyek minden oldalról közeledtek feléje. Azt parancsolta, hogy a futókat, ha másként meg nem állnak, aprítsák le. Azok alászegezett dárdákkal rohantak előre, mint ércfal; és azután – még nagyobb lett a porfelleg, azokat is magával ragadta az, mint a forgószél.

Cernoff napbarnította arcán csorgott a könny, szürke szakállát áztatva.

– Előre! Előre! Kutyák! – hörgé. (Nem „molodci” többé, hanem „kutyák!”) – Mire való a sarkantyú? Mire való a kancsuka? Ágyúkat hozzatok! Söpörjétek el a futókat!

De nem volt ideje azokat az ágyúkat előhozatni.

Száz aerodromon emelkedett ki egyszerre a többi közül minden oldalról, s azok találkozót látszottak egymásnak adni azon halom felett, melyről Cernoff nézte a csoda romlást.

– Átkozott gépek! – kiálta, öklével fenyegetve az ég felé. – Hát mégis van valami az égben, amitől félni kell? Mit hányjátok magatokra a keresztet? Barmok! Nem istenek azok ott, hanem égi kutyák! Halljátok, hogy ugatnak!

Valóban, az aerodromonok csúnyául tudtak ugatni.

És egyre szűkebb kört vontak Cernoff és válogatott lovascsapatai körül. Ah, ezek voltak azon hősök (ember és ló), akik megszokták az ágyúdörej közepette moccanatlanul megállni, kik közül ha az ágyúteke egész utcát vágott, nyugodtan zárták össze a támadt rést dönthetlen tömegükkel! A győzhetlen, a félelmetlen sotniák voltak azok.

Most a földi rémrobajon, mely a porfellegek között egyre közelebb vonul, egy égi dördület hangzik keresztül. Pedig hiszen derült az ég.

Két szemközt jövő aerodromon villámlott össze. A villanyterhelt detonatorok egymásnak küldözék üdvözleteiket. Következik a többi; majd mind a száz összevissza cikázik villámsugaraival a légben; a mennydörgés szakadatlan.

E rémtünemény megtört minden emberi és állati bátorságot.

Még Cernoff kedvenc ménje is horkolva ágaskodott fel e rémhangversenyre s nyakán egyik oldaláról a másikra vetette sörényét.

– Hát te is? – ordíta rá Cernoff, lovagkorbácsával végigvágva a nemes mén fején. De az nem volt többé az ő alázatos szolgája. Megfordult két hátulsó lábán, megrázkódott, s azzal szügyébe vágva fejét, elkezdett vágtatni az erdő felé; nem érzett sem sarkantyút, sem korbácsot, sem dicsvágyat többé.

Erre általános lett a jelszó.

„Az erdőkbe!”

Az egész összezavart lovasseregnek egyedüli menedéke volt a háta mögött levő fenyőerdő.

S az jó menedék is lett volna, ha egy végzetes körülmény e legtermészetesebb oltalmat meg nem rontja.

A repülő lovasságnál a fegyelem legelső parancsa az volt, hogy a terhelőikhez kötött zsinegeket, mik az aerostatok kötelét tartják, soha semmi esetben el ne vágják, akármi történik is. E parancs ellen véteni halál! És a kemény parancsnak alapos indoka volt. Hogy e sok veszéllyel járó stratagemára bizton számítani lehessen, a léghajóban ülő szamojédra nézve lehetetlenné kelle tenni az önkénytes leszállást. Az először is lábánál fogva odavolt békózva a hajókosár fenekéhez; azután a léggömbjének a szellentyűjéhez nem volt zsinór kötve. Ilyenformán az sem a hajó köteléhez nem érhetett, hogy azt elvágja, sem a ballonra fel nem mászhatott, hogy azon rést repesszen. Kénytelen volt menni ahová viszik. Ha tehát a lovasok eltépték volna maguktól a visszatartó zsinegeket, az az aerostat a benne ülő szamojéddel együtt elment volna világtalan világig, s egy olyan léggömb hétezer rubelbe kerül.

A lovasság tehát a léggömböket is magával vontatva rohant az erdők felé. Ebből támadt azután a legnagyobb veszedelem. Amint egy csoport lovas benyargalt a magas fenyőszálak közé, az egész magával cepelt léggömbgomolyt is odavontatta, s akkor annak a kötelei a fák ágaiba akadva, alárántották a léggömböket; azoknak a ladikjai tele voltak robbanólövegekkel, amik a fákhoz ütődve könnyen elpukkantak, s arra a petróleumgázzal töltött léggömb is meggyulladt, s attól meg tűzbe borult az erdő.

Egymásra tíz, húsz, száz helyen gyulladt ki a rengeteg.

Most azután a természetadta menedék maga lett a legnagyobb veszedelemmé. A fenyőerdő gyantás lombozata végtől végig lángba borult, kiűzve maga alul a menekülőket; a meggyulladt petróleumgáz-főzők robbanása nyomta el néha a rémzajt.

Ekkor győzött az emberi természetes ösztön a fegyelmen. A még kinn levő lovasság hirtelen elvagdalta a léggömbök zsinegeit, s arra a sokezernyi léggömb, mint egy kísértetes felhőtábor kezdett el szabadon repülni kelet felé, egyre magasabbra emelkedve a légben tehetetlen hajósaival. Azok tán fennakadnak majd az Ural hegyein, vagy ha megkapja őket a monsun, leviszi valamennyit Kínába és Tübetbe.

Az elszabadult lovasságnak most azután csak egy jelszava volt:

„Futni!”

Rettenetes egy szó! Futni nyolcvanezer derék vitéznek! Futni a világ legbátrabb lovas katonájának! Futni, anélkül, hogy a kardját kihúzta volna, anélkül, hogy egy ellenséges arcot látott volna! És futni oly szilaj rohammal, ahogy ló és lovas kibírja.

Egyedüli szabad tér volt, merre nyitva a menekülés, Bendzin felé.

Mindenki arra tartott.

Az egymásba omló, az egymáson keresztül-kasul gázoló tömegek előtt nem volt akadály, mely rohanásukat feltartóztassa. Fejük fölött huhogtak egyre szárnyas üldözőik – a gépek.

Nem hadsereg volt az már, hanem egy vízözöni állattömeg, melyet a tengerár tol maga előtt; ahol megtorlott, ott egymásba keveredve, mint egy rémjelenet a cézárok cirkuszaiból; ahol utat törhetett, omolva, mint a prériégés elől futó bölényhorda. Az ár ragadta magával Cernoffot is.

A Jaszna Gorán alul volt egy nagy terjedelmű bozót, gondosan bekerítve rókák számára; azt a rajta átrohanó had pozdorjává taposta.

A bozóton túl következett egy pocsolyás lapály, mikor azon keresztül omolt a vad futam, a süppedék szárazzá volt gázolva.

Útba eső kertek palánkjai, sövényei ledöntettek; a rónán egy birkanyáj legelészett, azt eltiporták, a juhász a csordakútba ugorva menekült meg. Egy felriasztott gulya ridegmarha bömbölve nyargalt a lovasok előtt, ijesztő előhírnökül.

Azután következett egy nagy futóhomokos fenyér, ami tele volt törpenyírfás buckákkal, nyaktörő „angyalhullásokkal”, rossz talaj a futtatásra.

Az üldöző rémek közül száz folyvást ott suhogott fölöttük, összeterelve a kitörni akarókat, mintha kényszeríteni akarná őket, hogy az átkozott versenytéren maradjanak, amire még egy körülmény is szorítá őket: a czenstochowa–bendzini vasút. Ennek mérföldekig tartó magas töltése és mély vízzel telt árkai egy folytonos bástyát képeztek, mely a rohanó árt mintegy szűk mederben tartá össze.

Az eszeveszett riadalban egyedül Cernoffnak volt feje, rágondolni, hogy mi lesz ennek a vége. Ez az állati lávatömeg egyenesen ráomlik a Bendzin és Pilicza közt álló gyaloghadseregre, s azt is magával sodorja.

– Fel a vasútra! – kiálta a hozzá legközelebb állóknak.

Erre az a tömeg, mely őt körülvette, nekivágtatott a vasúti töltésnek.

Annak volt először is egy tíz öl széles árka, tele iszappal, azután egy három öl magas töltése, alant fenyősövénnyel eltorlaszolva, felül keresztbe rótt cölöpmellvéddel ellátva.

Az orosz lovasság a gondolat sebességével vágtatott fel e töltésre. Aki beledűlt a mocsárba, az jó volt hídnak az utána jövők számára s aki hanyatt bukott a meredélyről, az lesodorta az utána jövőket, de azért a sánctető el lett foglalva. – Így rohantak volna fel bizonnyal Czenstochowa földsáncaira is.

Cernoffnak az volt a szándoka, hogy az egyenes, akadálytalan vasúti töltésen telivér paripával megelőzi a rohanó lovastábort, s elébb odaérve a gyalogsági táborhoz, Sercsinszkojt értesítheti a helyzetről, s parancsot adhat neki, rettenetes parancsot, mely égő agyában fő.

Hanem azután, hogy megmutatta, miként lehet a vasúti töltésre felkapni, ezzel példát adott másoknak is, kik a töltés mentében előtte futtattak, úgyhogy nemsokára el volt lepve a töltés lovasokkal, s ő ismét nem tudott sebesebben előrehaladni; hasztalan vágta az előtte futók fejeit kardjával, s mikor kardja összetört, egy elkapott dárda nyelével; a gátló tömeg egyre nőtt előtte, teletömve az egész vasúti töltést.

Mikor aztán a Zorki melletti állomáshoz jutottak, ott állt egy befűtött mozdony. Cernoff leugrott lováról, fel a mozdonyra.

– Ereszd meg a zsilipet! – kiálta a mozdonyvezetőre. – Teljes gőzerővel!

A gőzmozdony aztán fütyölve robogott a vágányon előre.

A lovasság, mely ellepte a töltést, egymás hegyén-hátán omlott le kétfelől az árkokba; aki nem menekült, azt elgázolta a gép, s átrobogott rajta, percenként egy angol mérföldnyi sebességgel, míg a myskowi mély úrnál sikerült elhagynia a menekülő tábort.

Mikor a kétoldalt felmeredő palarétegek közül kijutott a mozdony, Cernoff maga előtt látta, amit gyakorlott hallása a mély útban a mozdony robogásán keresztül is tudatott már vele: az ütközetet.

Reggel óta foly az a krakkói honvédsereg és Sercsinszkoj tábora között. A fehér füsttől követett villanások, a lemenő nap fényében csillámló szuronysorok azt jelezék, hogy Sercsinszkoj hadserege a Bendzin, Sambkovicze, Laszi, Pilicza vonalban képez csatarendet: szemben a Chrzanow, Olkusz, Paremba vonalt elfoglalt honvédsereggel. A két csatavonalt egy hosszan elnyúló erdőség választja el, melyet az ágyútüzelésből ítélve, a honvédség tart megszállva. S annak a megtartása és elfoglalása az ütközet kölcsönös célja.

A mozdony Laszinál találkozott Sercsinszkoj tartalékával.

– Adjatok egy lovat! – kiálta Cernoff, a mozdonyról leszökve.

Hoztak neki egy szekerészlovat. Más nem volt. De azt is két embernek kellett fogni, míg lovagja a nyeregbe vethette magát, mintha már ennek a lónak is súgtak volna valamit a fülébe.

Cernoff nem kérdezett semmit; éles szemével messziről kivette már a dombot, ahol a vezénylőnek kellett állni táborkarával együtt s egyenesen odavágtatott.

Sercsinszkoj nagyot bámult, mikor a fővezért meglátta, és így látta, sárosan, füstösen, tépetten, kard nélkül.

– Mit csináltok? – e kérdéssel előzé meg őt Cernoff.

– Látod: verekedünk. A magyarok kijöttek Krakkóból; reggel óta ágyúznak egymásra; ők az erdőben vannak, de mi előrenyomultunk Modrzejowig, s ha most lovasságunk volna, elvágnók az útjokat a Krakkóba visszatéréshez.

– Majd lesz lovasságod mindjárt elég! Minket tönkretettek. Az ördög van ellenünk; – pedig nincs is. Egy légió repülőgép szállt fel fejünk fölé Czenstochowából. Minden ló megvadult, amint azokat a repülő kutyákat ugatni hallotta. Most fut minden barom, és egyenesen tereád fut.

– Parancsolj hát, mit tegyek – monda keserű gúnnyal Sercsinszkoj.

– Legelőször is – lövess engem főbe. Aztán vedd át a fővezérséget. Összpontosíts négyszáz ágyút a lapályon uralgó dombok fölött, s akkor azt a rád rohanó lovastömeget, mely félóra múlva itt lesz, söpörd el magad elől; különben az gázol el téged.

Sercsinszkoj hidegvérrel felelt:

– A magad ügyét végezd el majd a haditörvényszék előtt. Addig pedig, míg itt vagy, főparancsnok vagy; intézkedjél, ahogy tetszik.

– Tehát intézkedni fogok! – szólt Cernoff, dühtől támadt hagymázdelíriumában, s azonnal elkezdett parancsokat osztogatni az alvezéreknek rettenetes szándéka kivitelére. A tartalékágyúkat azokra a halmokra kell felállíttatni, ahonnan a futó lovassereg közelit, s learatni az egész tömeget.

Hanem ez az intézkedés nem volt kivihető.

Azok a lovasok, kik a vasúti töltésen menekültek, elkezdtek már, mint egy szakadatlan sötét zuhatag, omlani elő a myskowi mély útból. Azt már semmi kartács vissza nem tartóztatta többé. És amint ezek megérkeztek, a táborban levő ágyús és szekerészlovak egyszerre megvadultak, nem akartak indítani.

Sercsinszkoj arra a végzetes gondolatra jött, hogy ő elfogja puszta kézzel ezt a veszedelmet; eddig még nem volt az nagy; a százanként érkező lovakat meg lehetett ragadni, és zablán tartani.

– Mit csináltok? – kiálta dühödten Cernolf. – Kést az oldalába minden lónak, sohasem szelídül az meg többé! Elfogtok százat, ezeret; de ott jön egyszerre ötvenezer-hatvanezer egy gomolyban. Hogy állsz az elé? Az egy lavina!

És már lehetett látni a távol síkon azt a felmagasló porfelleget, mely úgy közeledett, mint a számum! És lehetett hallani azt a rémséges ordítást, amit e vihar maga előtt küld. A halálrémülettől kínzott lónak vadállati vészkiáltása az, mely úgy hasonlít az emberi jajszóhoz.

Mikor aztán ezt az ordítást meghallották, egy szekerészló sem akart a hámjában maradni többé.

Sercsinszkoj még mindig nem veszíté el nyugodt hidegvérét. – Látom a helyzetet, az elég gonosz. De hirtelen fordítunk rajta! – szólt Cernoffhoz, ki nem volt már ura lelkének. – Gyalogcsapatainknak Lasziból Piliczára, Sambkeviczéből Bendzinre kell visszavonulniok, a lovastömeg aztán hadd hömpölyögjön neki az erdőt elfoglaló ellenségnek, s temesse el azt, vagy keveredjék vele össze. Nekünk a Varsó felé vezető visszavonulási utat meg kell tartanunk.

– Visszavonulás! – hörgé Cernoff, öklével verve a koponyáját.

– Amíg e mozdulatot végrehajtjuk, addig fenntartja a rohanó lovastömeget az oknai mély hegyfolyam szakadéka.

Erre rosszul számított a vezér.

Az oknai hegyfolyam szakadéka mély és széles, de a vágtató lovashad egész csordáit az elszabadult ökröknek s a gazdáiktól megvált lovaknak tolja maga előtt, az oknai mély hegyszakadék megtelik eleven töltéssel, s ez élő, vonagló, ordító hús és csonttömeg felett tovább hömpölyög a feltarthatatlan ár.

Eközben sötét lesz. A láthatáron keletről, nyugotról gomolygó felhők emelkednek, s a sötét háttérben a fellegek között látszanak hosszú vonalban az előretörő aerodromonok kék, zöld fényben világító alakjai.

Amint azok a láthatáron leszállnak, nehány perc múlva tudatja a tábori távirda főnöke Sercsinszkojjal, hogy Piliczáról sürgöny érkezett.

A sürgönyt a Piliczát elfoglalva tartó dandár parancsnoka küldé, tudatva a vezérrel, hogy most szállt le az aerodromonokkal Pilicza alatt nyolcezer páncélos, akiken nem fog semmi puskagolyó.

– Akkor veszve vagyunk! – súgá Sercsinszkoj a fővezérnek. – El van állva az utunk Varsó felé, s minket bekergetnek Németországba.

– Még oda nem! – kiálta Cernoff. – Még van egy kijárás.

– Merre?

– A fegyveres ellenség szívén keresztül! Mielőtt e romlás érne bennünket, mielőtt e szégyen sárba tiporna, még van időnk puskát ragadni, s szuronyszegezve megrohanni az erdőt, melyet a honvédsereg tart elfoglalva, s vagy agyonverni azt, vagy meggebedni, de becsülettel.

– Jól van – monda Sercsinszkoj.

– Add ki a parancsot a távirda által a dandárnokoknak, hogy minden vonalon rohamra vezényeljenek. Mi is szálljunk le lovainkról; kapjunk fel egy puskát, álljunk egy csapat élére, aztán hajrá! Gazember, aki fél a pokoltól! Úgysincs másvilág!

Sercsinszkoj is leszállt lováról. A két bajnok kezet szorított, megcsókolták egymás ajkát, azzal kezébe vett mindenik egy fegyvert, s sietett a közkatonák közé hősi elszántsággal.

Késő volt már.

Az ilyen hősi áldozat sikerülhet egy csapatnál, talán egy dandárnál is; de egy százezrekre menő, messze elrakott hadsereget nehány perc alatt rögtöni mozdulatra bírni lehetetlen; a föld reng már a közeledő lovassereg patkóinak robajától, a fehér rémek ott süvöltenek már körös-körül: Pilicza felől futó gyalogság bontja meg a hadirendet. A két vezér odajut, hogy a leszállt sötétségben magával ragadja őket a tömeg, s mikor az utolsó csillag is eltűnik a felhők között, összekeveredve fut minden, merre ösztöne viszi.

Egy kis hasadék maradt a láthatár és a felhők között, mely halvány fényben világít. Arra van nyugot: arra a német határ. Mindenki arrafelé tart már: semleges földön menedéket keres.

S a futó tömegek egymásba omlanak, lovasság, gyalogság összekeveredik, ketten is ülnek egy lovon, egy kozák háta mögé felkapott pattantyús, aztán gazdátlan futó paripák, mik nem engednek embert hátukra ülni; feldűlt szekerektől, árokba fordult ágyúktól járhatlanná lesz minden út; fegyvert, nehéz páncélt elhajigál magától a menekvő, s az útban elszórt robbanógolyók pattognak a káromkodva utoljövők lábai alatt. S a rémfutás egész éjen át tart szakadatlanul. Reggelre az egész roppant nihilista tábor odaát van Németországban, aki még idáig hozta, lerakja a német seregek előtt a fegyvert; s a gazdátlanul szétiramodó lovakkal megtelik Szilézia – miket soha semmi szolgálatra nem lehet használni többé.


VisszaKezdőlapElőre