A nyolcadnap

Nyolcadnap meglátogatta Mr. Severus az ifjú házasokat. „How do you do”? – „Very well.”

– Nos uram! – szólt a bankár. – Most már talán szólhatunk valamit – a politikáról is.

– Politikáról? – kérdé Dávid elbámulva. – Nem bánom.

– Lehet a mistress előtt?

– Hogyne? Nálunk az asszonyok nagyon szeretnek politizálni.

– Tehát az önök politikai magaslatain nagyon érdekes dolgok történnek. A király a törvényhozó testtel együtt nekiindult az akció rendszerének, a szerzeteket eltörülték, az ultramontánokat homlokon ütötték, az orosz konzorciumot kikergették az országból. A mi búzánk virágzik.

– Miféle búzánk?

– A háború a küszöbön áll.

– Kivel?

– A Nihil országával.

– Alig hinném. Nekünk nincs hozzá pénzünk, a Nihil országának pedig szintén pénztára is nihil. Ott sincs semmi.

– Eggyel több ok, hogy valamihez kezdjen. Kuraszin elhatározta a kényszerkölcsönt a szent-pétervári bank irányában, ami ugyan egyértelmű a bankalap megrablásával. Ez csak hadviselési célokra történhetett.

– Mi ürügy alatt támadhatnának meg bennünket?

– Hát nem elég erős ok-e a Sabina elleni eljárása a magyar kormánynak? A Sabina részvényesei, igazgatói nagyobbrészt oroszok voltak. Az üzlet betiltásával azoknak a vagyona lett megcsorbítva, az intézet alapszabályainak üldözésével meg lett háborítva az epigamiai nemzetközi törvény. Sokkal csekélyebb indokok voltak a múlt században az Alabama-kérdés, a Laurion-ügy, Mencsikoff paletot-ja, Benedetti migrénje, Napóleon újévi üdvözlete Hübner báróhoz, a sipoyk zsíros töltényei, az abyssiniai angol alattvalók letartóztatása, a Tampicóból kiutasított angol kereskedő, s mennyi összeveszés, háború, lázadás került ki belőlük. Egyébiránt az orosz diplomaták furfangokban kifogyhatlanok s ha nem elég ürügy nekik a Sabina vagy a király házassága a cári hercegnővel, találnak ők más ajtót is, amin bejöjjenek.

– Szerencsére az európai diplomáciának is van abba még beleszólása.

– S kikből áll az az európai diplomácia? Törökországra számít ön? Ennek az erejét tökéletesen paralizálják a bennszülött bajok. Szerbia, Bulgária, Montenegro, Egyiptom elég dolgot adnak neki. Amit egyik minisztérium felépít, a másik lerontja; ma az ótörökök vannak felül, s akkor virágzik a fanatizmus, talpra áll ötszázezer basibozuk meg delyr; holnap az ifjútörökök kerülnek kormányra, akkor a redif és nizam a főerő; tehetik, amit akarnak; a szultán nem törődik mással, mint az új operaházával.

– Nem. Törökországra nem számítok.

– Franciaországra szintén nem számíthat ön: ott most bölcs politikusok vannak felül, kiknek sikerült a dicsvágyat úgy elaltatni a nemzetben, hogy mindenkinél a béke fenntartása és a be nem avatkozás a jelszó. Ez ugyan természetlen állapot, és nem tarthat örökké; de legyen ön arról meggyőződve, hogy amikor egy nagy szél lefújja a hamut az eltakart parázsról, s lángra lobban egy európai háború, abban Franciaország nem fog Oroszország ellenségeivel egy táborban állani.

– Ezt is egészen értem.

– Itt volna önnek még a reménység Anglia és Olaszország pártfogásában. Erre nézve egy történetet kell önnek emlékébe idézne, amit ön valószínűleg elég jól ismert valaha; de talán már elfelejtett. Az angol szimpátia nem adatik ingyen: annak alap kell, mégpedig ércalap. Önöknek egykori királya, III. Károly, midőn még Németalföld ura volt, egy szabadalomlevelet írt alá egy osztrák–belga kereskedelmi társulatnak, mely hajóival a kelet-indiai kereskedelemben Anglia versenytársaul tolakodott fel. III. Károly e szabadalomlevélben a többi címei közé azt is felrakta: „Nyugot- és Kelet-Indiák királya, a Kanári-szigetek fejedelme”. E társulat Ostende-ben ütötte fel székhelyét, s megállta a sarat emberül; versenyzett a tengeri hatalmakkal; verekedett is, ahol megtámadták; ha egy kapitánynak elkáparezték a hajóját, másikat szerelt fel ágyúkkal, utánament a hajójának, s visszafoglalta azt, mikor éppen az elfoglaló nemzet aranyport és elefántcsontot vitt rajta; factorie-jai Kelet-India minden fővárosában működtek, voltak telepítvényeik Coblomban, Coromandelben, Bankisabarban, a Ganges-parton; szövetségük volt Spanyolországgal, annak minden kikötőjében horgonyt vethetni, s egy tractatum jogot adott nekik a német szabad tengeri városokban áruikat piacra vihetni. Ennek a tásaságnak az első évben oly fényes sikerű működése volt, hogy a részvényesek a 750 frt befizetés után 250 forint osztalékot kaptak, s előre látható volt, hogy e kereskedelmi vállalattal az önök monarchiája az elsőrendű kereskedelmi államok közé fog emelkedni. Csak egyetlenegy körülményen múlt e remény valósulása. Egy csekély kis körülményen. Egy bajuszon múlt el az egész. Az volt a hiba, hogy III. Károly egyetlen trónörökösének nem volt bajusza, Mária Terézia nem volt férfi. Károly császár mindenáron királlyá akarta tenni leányát; ezt eszközölte ki a pragmatica sanctió. Hogy a pragmatica sanctiót Anglia elfogadja, egy föltételt szabott rá: az ostende-i kereskedelmi társulat elnyomását. Ennek következtében egyfelől Anglia biztosította Mária Teréziának a trónrajutást, másfelől III. Károly megtiltotta a kelet-indiai társulatnak bármely németalföldi kikötőből kereskedelmi hajók kiindítását. Azonban a császár-király nem akart még letenni arról a reményről, hogy e nagy horderejű kereskedelmi vállalatot fenntartsa. Mikor már kezében volt a nagyhatalmak garanciája a pragmatica sanctió iránt, akkor a saját engedményének szó szerinti értelmét alkalmazva, megkísérlé áttenni a kelet-indiai társulat székhelyét valamelyik osztrák vagy magyar kikötőbe. Ilyen csak kettő volt: Trieszt vagy Fiume. A nagy hajókat elhozták Triesztbe. A császár-király maga személyesen jelen volt a kísérletnél, s biztatta a hajósokat; de biz annak nem lett sikere. A trieszti kikötő nagyon nyitva van a szelek előtt, medre igen sekély; abból világnevezetességű kikötő sohasem lehet. Fiumét az akkori osztrák diplomaták nem ajánlották neki, mert ha ezt karolják föl, akkor Magyarországon át veszi a kereskedelem útját, az az ország lesz fontos terület, s az tervüknek ellenére volt. És így a monarchiát gazdagítandó vállalat elmúlt, elnyomatott: csak azért, mert Mária Terézia leány volt, nem fiú. Anglia azután gazdaggá is lett; Ausztria és Magyarország pedig szegénnyé. Amint azonban egy magyar kormány kezdett intézkedni saját országának sorsa fölött, az lassankint rátért a múlt században elejtett eszmére, s az mármost Fiumét alakította át kereskedelmi kikötővé. Ez sokkal alkalmasabb volt e célra, országos áldozatokkal rendbe hozatott; új kereskedelmi hajózó társulatok telepíttettek meg benne, amik a Szuezi-csatorna megnyitása után mind ez ideig szép sikerrel közvetítik a kelet-indiai és kínai tengeri kereskedést; s ezáltal egyfelől Angliának csinálnak versenyt, másfelől a magyarországi vasúthálózattal kapcsolatban a levantekereskedés vonalát terelik el Olaszországtól, mely azt a szmirna–livornói úton törekszik vezetni. Ez mind nem kedélyeskedés, tisztelt barátom, itt pénzről, kenyérkeresetről van szó, s abban a pontban sem az angol, sem az olasz nem érti a tréfát. Temessék be önök a fiumei kikötőt: vegyék el a szabadalmat a kelet-indiai és brazíliai kereskedelmi társulataiktól, s akkor aztán önök is számíthatnak a nagyhatalmak pártfogására, kik azért az árért II. Árpád utódainak is készek biztosítani a trónt (szép szavakkal, mint a 7 éves háborúban), valamint III. Károly király utódjával tevék. De addig, amíg az önök jóléte egy másik állam kárával emelkedik, ennek az őszinte barátságára ne számítsanak.

– Tehát nem számítunk rájuk.

– Hátra volna még Németország. Igaz, hogy az rendben tartott állam, nagy hadereje döntő szót ád neki az európai concertekben; és még inkább teli kincstára. Az is igaz, hogy e szomszéd állammal önök most jó szövetségben állanak. Maguk is a német kultúra áramlatában úsznak. Haderejük, financiájuk, tudományuk nagyrészt német. Azt is megengedem, hogy Németország áhítozása egy szétzúzott osztrák–magyar állam német darabjait magához ragaszthatni nem olyan nagy, mint féltékenysége az orosz állam irányában, mely azon esetben mindazt elnyelné, ami a Kárpátok és az Aegeumi-tenger között fekszik; s ennélfogva Németországra ez idő szerint mint leghatalmasabb szövetségesre támaszkodhatnék egy oktalanul megtámadott Osztrák–Magyarország. De azt az utolsó reményt is dobja ön ki a hajóból. Most értesülök a tengerentúli posta által, hogy az észak-amerikai államok és Németország közötti viszonyok a legfeszültebbekké váltak. Az ok világos. A német elem, mely száz év óta erősen növekszik az angol államban, régóta éreztetni kezdi ott prepotenciáját. A jenkinek pedig nincs kedve azt tűrni. A gyűlölködés sietve rohan azon válság elé, mely nyílt kitörésben fog nyilvánulni. Németország, mely száz év óta mindent elkövetett, hogy magát nagy tengeri hatalommá emelje, kénytelen lesz engedni az itthoni nemzeti önérzetnek, s tengerentúli fajrokonai védelmére előállni; akkor aztán, egy Amerikával megkezdett viszálkodás zűrzavarában mennyire nem fog senki arra számíthatni, hogy benne itthon fegyvertársra találjon, az előre látható. E kitörés meglesz: azt hiszem; – hogy ez is az orosz diplomácia munkája, az meggyőződésem; – hogy azzal egyidejűleg önök nyakán a háború, azt már tudom.

– Mi tehát mindezekre nem számítunk semmit! – mondá Tatrangi Dávid.

– Tehát mire?

– Saját magunkra.

– Így már jól van – szólt a bankár. – A „vállalatunk” életrevaló. Nincs szükségünk a rizikót viszontbiztosítani, nem keresünk compagnont: megtartjuk a részvényeket magunknak. – Lehet az új „consors” előtt beszélni?

(Consors jelent üzlettársat is, meg feleséget is.)

– Minden bizonnyal – bátorítá őt Dávid.

– Tehát, sir, hogy a tárgy érdemére térjünk: kapott ön már vállalkozótársat, ki önt az aerodromon első kísérleténél gyámolítsa?

– Kaptam.

– Szabad őt látnom?

– Itt van a keze a kezemben.

A bankár felugrott a helyéről, félig kacagás, félig bámulat volt a hang, mely kitört belőle.

– Ah! hohó, sir! Maga a mistress? Ő ajánlkozott önt kísérni? Tehát tudja már a mistress, hogy mi az az „aerodromon?”

– Láttam. Ismerem – felelt Rozáli.

Mr. Severus hangjában még mindig több volt a nevetési hajlam, mint az elismerő bámulat.

– Ah, ha! valóban. Úgy látszik, mistress, ön olvasta valaha a német Lafontaine egy regényét a sok közül, melyben a hősnő a hőssel együtt egy luftballonban felszáll, s aztán odafenn az égben egy ideális szerelmi jelenet fejlődik ki kettőjük között. Ez igen csábító példa. Hanem ez igen könnyű munka volt akkor: mind Lafontaine-re, mind a vállalkozó kisasszonyra nézve. Ámde az aerodromon kormányosa nemcsak arra nem ér rá, hogy akár prózában, akár versekben elégiákat mondjon utazótársának, hanem a legelső két másodpercében a felemelkedésnek az a kérdése hozzá, hogy minő az arány a gép gyorsaságának progressziójában?

Rozáli felelt erre:

– És erre a figyelő megnézi a villanychronoscopot, mely harmadperceket mutat, egy pillantást vet a kerekes normálbarométerre, mely a gép hajtóján kívül van alkalmazva, s megmondja a kormányosnak, hány láb az emelkedés harmadpercenként.

Mr. Severus visszahőkölt: erre a válaszra nem volt készen; ámbár hisz Amerikában is mindennapi dolog, hogy a nők a tudományos értekezésekben részt vegyenek; de ilyen gyermek: ezzel a rózsás arccal? Meg akarta tudni, hogy való-e ez vagy tréfa.

– S miért van a normálbarométer a hajón kívül?

– Azért, mert a hajó maga, mely egészen hyalichorból van alkotva, légmentesen el van zárva, csupán a két végén, az alján és a tetején van egy-egy cső alkalmazva, melynek zárószelepe aszerint nyílik ki, amint a gép előre vagy hátra, fel vagy lefelé halad. Ez azért van, hogy mikor az aerodromon a nagyon megritkult légbe emelkedik fel, a gyorsaság által belül összetömörüljön a ritkult lég, s azáltal a bennlevők megszabaduljanak a légzési szervek szenvedésétől, ami különben a léghajósokat leginkább szokta kínozni. A szabad ballonok hajóiban utazóinak már 11 ezer lábnyi magasban orrából és füléből megindul a vér. Az aerodromon azonban e készülék mellett egy saját maga által megtöltött antliapneumaticává alakul át, s míg a haladás irányában nyitva levő szelepen át a lég összetömörül a hajóban, s a legritkultabb légrétegben is alkalmassá válik a belélegzésre, addig az ellentétes irányban levő szelelőcsövek szelepei csukva vannak, különben nem lehetne kiállni embernek a légrohamot, abban megfulladna mindenki. Ha azután az ózonmérő azt mutatja, hogy az éleny megfogyott a hajóban, akkor az első csövet egy csappal elzárják, az ellenkező csapját kinyitják, mire az azóttal terhelt tömörült lég hirtelen elillan a ritkább küllégbe, s azzal újra kezdik a hajó megtöltését friss ózontartalmú léggel. A hajó belsejében levő aneroidbarométer és hyperbolikus manométer tehát csak azt jelzik, hogy minő sűrűsége van a hajóban levő légnek; de nem azt, hogy minő légnyomás van az általa elért magaslaton.

– Jól van, mistress – szólt Severus, most már egy tudálékos asszonyt képzelve maga előtt –, de már most más baj is jön elő. A gépet nemcsak az a villanykondenzátor és forgatag elektromotor hajtja, melynek gépkereke a kormányos kezében van; hanem nagy hamar átveszi az uralkodást az atmoszférai villanyosság ismeretlen nagyhatalma. Mit tesz a figyelő társ ekkor?

– A figyelő társ, amint a normálbarométeren látja a hatványozott emelkedést, az alhidade-on, a rheoscopon, a villanybefolyás szaporodását, ezt számokban jelzi a kormányosnak, s ha a kormányos jónak találja a lég villanyosságát fokozott gyors haladásra felhasználni, akkor a légvillany-induktorokat működésbe hozza, s miután a gép szárnyai 128 athmoszférai nyomást kiállanak, a villanysokszorozás által percenkint ezer lábnyi gyorsaságra erőltetheti a gépet, ami egy százötven lábnyi gyorsasággal rohanó szélvésszel szemközt repülve is 850 lábnyi haladást eredményez.

– Megálljon egy percig, mistress. Tudja ön azt, hogy ha egy tárgy, legyen az bár sima üveghajó, percenkint ezer lábnyi sebességgel szeli keresztül a légréteget, ezáltal oly zsurlódást idéz elő, hogy a falainak meg kell tüzesedni, s a benne ülőknek meg kell sülni?

– Erre az elméletre van éppen alapítva az aerodromon gyakorlatiassága. Fenn a magasban hidegek a légrétegek; emberi testalkat ki nem állná az ottani huzamos tartózkodást. De éppen az említett zsurlódás által folytonos meleggel látja el a lég maga a hajót, s nem kell hozzá sem fűtőszer, sem azzal vesződő emberi kéz. E zsurlódási meleghez járulhat még a termoelektricitás tényezője is. De ennek a hatása is ellensúlyozva van. A hajó hátterében van alkalmazva a Carré-féle ammonsavas confrigerator, mely azonnal, amint a hajó hőmérséke a 20 fokon, Réaumur szerint, felülemelkedik, rögtön megkezdi a működését, s mesterséges jéghideget képezve, a hőmérsékletet ismét kiegyenlíti. Ha az nem volna elég, a gép nehány nyomással még magasabb légrétegekbe emelkedik, hol nagyobb a hideg. Ha az is hasztalan volna, akkor meg lassítja a repülését.

– S hogyan teheti azt, ha egyszer a földdelej és a légvillany kapták fel a szárnyaikra?

– A legegyszerűbben. A kormányos intésére a segéd a villanykiürítőhöz nyúl, s vagy a csillag alakú kiürítővel szabadítja meg a gépet a túlságos villanytól, vagy a detonatorral, mely rögtöni villanyszikrákkal, dörgés közt távolítja el a fölösleges vonzerőt.

– S önnek volna az a bátorsága, hogy mennyköveket szórjon alá a földre? A legtöbb asszony pisztolyt sem mer elsütni, s ön villámokkal tudna lövöldözni?

– Ha férjem úgy fogja parancsolni.

– S mi történik, ha egyszer le kell szállni a földre?

– Akkor a kormányos parancsára a segéd felhasználja az „interruptort”, a villanyműködést rögtön félbeszakító rheotomot, a kormányos a gép sarkaiba kapó fogaskerékkel a két gépszárnyat egyszerre vízirányosan kiterjesztve megállítja, s azzal az egész aerodromon percenkint hatlábnyi és fokozatlan eséssel csendesen leszáll a magasból. A légréteg ellenállása a széles, kiterjesztett legyező alakú szárnyak alatt paralizálja az esés törvényének szokott szabályait, ahogy látjuk elenyészni e szabályt egy leszálló pehelynél, egy eleven madárnál. Mikor aztán a földhöz közel ér, akkor a kormányos újra megindítja a szárnyakat, s e percben a segéd azon a szerkezeten kívül, mely a légvillanyosságot folyton kiüríti, még az isolatort is fokonkint alkalmazza; az úgynevezett szarutömeg (Kamm-masse) elzárót, mely az aerodromon saját villanysűrítőjének működését egész a csendes libegésig képes lohasztani, úgyhogy az a földre leszállhat, anélkül, hogy a hajóban ülők egy kis kellemes szánkázási érzeten kívül egyebet tapasztalnának, mikor a villanygép utolsó szárnylegyintése a földön végigcsúsztatja a leszállt aerodromont, melynek fenekét három szántalp alakú borda védi.

Mr. Severus összecsapta a kezét, és felugrott a helyéről.

– De hát, mistress, hol tanulta ön mindezeket, és mikor és kitől?

– Itt. Mióta megérkeztem. A férjem tanított rá.

– Micsoda? Tehát önök, amióta ide megérkeztek, amióta éjjel-nappal be vannak zárkózva, ahelyett, hogy azon rejtélyes villanyösszeköttetés experimentumaiban gyönyörködtek volna, aminek csodáit még nem fejtette meg sem Oersted, sem Faraday, sem Bunsen, sem Volta: két ifjú szerelmes szív galvanoplasztikai remeklése helyett éjjel-nappal képesek voltak, egymás mellett ülve, egyik tanítani, a másik tanulni, rideg számokat figyelemmel kísérni, egymást át nem ölelni, hanem a gépek mozzanatát lesni; egymás szemébe nem nézni, hanem a kísérletek eredményét várni? Ez természet elleni vállalat!

– Nem, sir – szólt Rozáli komolyan. – A természettudomány igen szép és elragadó élvezet. A delejvillany csodái lekötik a lelket, s magukkal képesek ragadni, mintha az is hozzájuk tartozó elem volna. Az érzékek el vannak általa foglalva egészen. Mily gyönyörűk Lichtenberg porrajzai! Marum pávafarkfénye; a szivárvánnyá alakított villanyszikra; Bunsen villanylángíve, a galvani folyam csodálatos vegytani bontó hatalma; a villanyfolyam szellemszerű zengése a vezető ércekben, mit a telefon hallat; a mulattató kísérletek a villany örökmozdonnyal, a villanyórával, Franklin villanyos rajztáblájával; a Wolff-inductor folytonos villáma mily eleven utánzása az égi viharnak! S annak a gyémánt minden színeivel ragyogó dicsköre egy látvány a próféták álmaiból. Mily csodálatos tünemény a légüres üvegharang alatt kisugárzó villanyfény, mely a pozitív saroknál piros, a negatívnál kék rétegekben, mint egy orsó alakú démon jelenik meg! Mily megbűvölő látvány a villanyos zuhatag; mely bíborsugáraival a világoszöld színben pompázó uránüveg szélein túlömlik! Hisz ezek oly tünemények, amik mellett az ember elfelejti azt, hogy a szíve dobog. És midőn maga előtt látja azt a hatalmas, ember alkotta gépet, melynek egy mozdulata úgy ragad fel bennünket a földről, mint Illést a szentírás tüzes szekere, akkor e dicsőséges emberi mű láttára, lemarad rólunk minden, ami földi teher, s úgy közelítünk ahhoz az emberhez, aki azt alkotta, mintha nem ember, de Isten előtt állnánk.

Rozáli ihlett áhítattal hajolt le Dávid kezéhez, hogy azt megcsókolja.

Severus izgatottan járt alá s fel a szobában.

– Ez nem igaz, ez nem úgy van. Bennem is megvannak azok az érzékek mind, én is végigélveztem a természettudomány gyönyöreit, én is jártam ott, ahol a világalkotó szellemek csodáikat mutogatják emberek parancsára; én is láttam a holt ember arcát mosolyra fintorulni a galvanfolyam befolyása alatt; de azt a hatalmát a villanyerőnek tagadom, hogy két élő szívet képes legyen astaticus állapotba hozni. Én is próbáltam ezt. De ez lehetetlen. Mikor egyszer a szív érez, azt semmi matematikai számítás meg nem győzni, semmi tünemény el nem kábítja. Önök vagy szerencsétlenek, és nem szeretik egymást…

– Vagy pedig – sietett Rozáli közbeszólni – tudjuk azt, hogy hazánk és becsületünk van feltéve a nagy kockára. Sir! Én megtudtam, hogy férjemnek „ma” kísérletet kell tenni az általa feltalált géppel. E vállalkozására hivatva van hazája védelmének kötelessége és üzletének lekötött becsülete által. Bátorsága senkinek sem volt, hogy őt ez égbetörő kísérleténél mint legelső próbatevő segéd elkísérje. Nekem van, mert neje vagyok. Én hosszú éjeken át néztem férjem ajkaira, midőn a rideg tudomány tételeit magyarázta előttem, és feleltem neki, nem arról, amit a szívem beszél, hanem amit a számképletek mondanak, amit a gépek diktálnak. Hazánk és becsületünk van kérdésbe téve, sir, és – itt minálunk – a haza és a becsület nagyobb, mint a szerelem!…

Severus elbámulva nézett az ifjú nőre. Ércfényű, sötét arca merev volt, mint egy szobor, de szemei lángoltak.

– Akkor, mistress – szólt tompán, meghatottan –, mondjuk egymásnak, hogy „God bye”, Isten hozzád, mert ha ön felszáll azzal a géppel az égbe – ön oda tartozik –, önt nem eresztik onnan többé vissza.

Rozáli úgy tett, mint aki nem értette el a hízelgő bókot, s úgy beszélt tovább is, mint „Consors”; mert hiszen az üzletben már most Mr. Severusra nézve is viselte e kétértelmű címet.

– De mindezekre az itt elsorolt gépekre nem lesz szükség a többi aerodromonnál – biztatá komolyan üzlettársát –, ezáltal azoknak kiállítása nagyon megdrágulna. Csupán az első kísérlethez szükségesek azok, hogy amit általuk kitanultunk, azt a többieken alkalmazhassuk. Azon légmozdonyoknak különösen, amik csupán szállításra fognak szolgálni, a legegyszerűbb készülékeik lesznek, minthogy azoknak lehető alant kell járniok.

– S miért kell alant járniok?

– Azért, hogy mentül rövidebb ívet képezzen a repülésük. Minthogy a kör átmérője a körhöz úgy viszonylik, mint 1 a 3-hoz, annálfogva minden öl, mellyel az aerodromon a magasba emelkedik, három öllel hosszabbá teszi az útját, mintha a föld színével egyaránt repülne.

– És ezt mind nászünnepén tanulta… – dörmögé, magához beszélve, Mr. Severus.

– Íme tehát útitársam és segédem már van! – mondá Dávid; a kísérletre kitűzött határidő a mai nap déli 12 órája; azt meg fogom tartani, akár nap süt, akár vihar lesz.

– Meg vagyok felőle győződve. Még az éjjel abbahagyattam minden munkát. A gépek pihennek, a katlanok alszanak, hogy semmi moccanás, zaj és füst ne zavarja önnek első kísérletét.

– Igen jól van.

– Lesz önnek szüksége valami segítő kézre az indulóteremben?

– Senkire sem.

– Úgy én sem akarok ott lenni. Tudom, hogy az egy ünnepélyes pillanat. Mi valamennyien az udvaron fogunk állni. Egy kiáltás sem fog hangzani. Nincs önnek valami kegyeletes óhajtása tán? Az emberben fel szokott ilyenkor ébredni az áhítat. Valami szent szertartás ne előzze meg a kísérletet? Ahogy hajók vízrebocsátásánál szokás.

– Köszönöm. Az áhítat tiszteletre méltó érzelem, s az imádkozás megvigasztalja azt, aki imádkozik. Hanem én a harangszótól nem hallanám a telefont, s a zsolozsmák belezavarhatnának a képleteimbe. Majd ha odafenn leszek, szívesen hallom.

– Tehát szerencse „fel” – és szerencse „le”. Óráink együtt járnak.

– Mikor a tizenkettőt kongni fogja toronyóránk, indulunk.

A két férfi kezet szorított, Severus kezet csókolt Rozálinak, s azzal magára hagyta az ifjú párt.

– Aztán semmi érzelgés! – szólt rideg, merev hangon Dávid, megszorítva hideg kezével Rozáli kezét. – Készüljünk az úthoz.

Különös előkészület volt az az úti öltözet. Egyetlen selyemzubbony a férfin s egyetlen selyemtunika a nőn; mint két mítoszi szobor, melynek leplezete a délceg és deli testidomok kiemelésére szolgál.

Egyiknek sem volt most kedélye észrevenni, hogy társának alakja egy olympi istenminta. Az olympi istenek ereiben az ichor foly, a fehér vér.

Dávid átvezette Rozálit ama zár nélküli ajtón az induló terembe, hol gépe állt.

A hosszú terem, melynek üvegtetőzete végig fel volt nyitva, ötszáz gép számára volt alkotva, s még csak az első gép volt készen. Az ott állt a terem közepén. A padlat vastag, vulkánozott kaucsukból volt. Az aerodrom hajója egy darabból öntött hyalichor henger, mindkét oldalán csúcsos kúpban végződő, e kúpok vége egy-egy szeleppel záródik, melyek egyikén egy gereben alakú, tövisekkel ellátott nyárs, a másikán egy sárgaréz gomb ugrik elő a belülről tett nyomásra. Az első a hangtalan villanykiürítő; a másik a detonator, melynek az a célja, hogy jelt adjon az egymással együtt járó gépeknek. A négy szelep azután, mely a légváltoztatást eszközli, egyúttal hallcső és hangtölcsér, miken át a detonator figyelmeztető hangjára a külön hajókban ülők egymással közölhetik értesítéseiket. Mert a hajó maga hermetice zárva van, ajtaja kaucsuk lemezekkel leszorítva.

A hajó közepén van az elektromotor, melynek gépezete kétfelé választja annak belsejét: az egyik fele a gépészeké, a másik az utazóké, kiknek semmi dolguk a géppel. Az elektromotor képes tízezer egyesített villanyelemmel dolgozni; ennek sokszorosan egymást dörzsölő széles sarkai idézik elő az első mozzanatot, mely a két szárnyat felemeli. E szárnyak alul hyalichor lemezekből vannak: legyező idomúra alkotva, s felül sárgaréz lappal borítva, egyes részeik akként fordíthatók, hogy a gép fölfelé vagy fekmentesen haladhat velük. Egy olló alakú kormány tetszés szerinti irányt adhat az egésznek. A két szárny a géppel együtt harminclábnyi szélességet foglal el.

A gép még eddig csak elmélet szerint kész, gyakorlati kísérletet az egésszel csak most fognak először tenni. Nem csoda, ha minden embernek nagyot dobban a szíve, mikor azt mondják neki, hogy üljön bele először. Úgy húz a szív a földhöz.

Dávid oly sokszor megmagyarázta már Rozálinak e gép egész szerkezetét, minden egyes darabjának rendeltetését, hogy most már felesleges lett volna többet beszélni neki róla.

Még egyszer szemébe nézett: – csak elszánt nyugalmat látott abban.

Mikor kinyitá előtte a hajó ajtaját, s felsegíté őt ülhelyére, mégis reszketett a keze.

A kormányos, a gépész ülése magasabb volt, a segédé mellette alacsony zsámoly.

Mikor az óra megkondult, Dávid becsukta a hajó ajtaját, s felült a helyére, szoborkemény és szoborhalavány arccal. Nem nézett másra, csak a gépre. De Rozáli még az égre is nézett, mely be volt borulva, s midőn az óra az utolsót ütötte, ajkát sóhajtás hagyta el: „Isten velünk!”

Dávid macskabőrrel megdörzsölt egy gyantalapot, azt hozzáérinté a gép üveg sarklapjához, s azzal megragadva izmos kezével az elektromotor kerekét, egyet fordított rajta. A telefon halk, zizegő hangot kezdett hallatni rögtön, s a hajóban az a sajátszerű szag kezdett érezhető lenni, ami a villannyal együtt támad; a mechanikai mozzanat által a két szárny lassanként felemelkedett, mindig jobban közelítve egymáshoz. Ez a kísérlet válsága. Vajon a kifejtett hatalmas mozderő, mikor működését megkezdi, nem töri-e össze a mozdítógépet odabenn, s az azt forgató kezet? Ezt ellenőrzi a segéd által megfigyelt rheoscop. Rozáli számítja a delejmutató mozzanatait csendesen. „Harminc, harmincegy.” Mikor azt mondja: „harminckettő”, akkor Dávid lekapja a kezét a fogantyúról, s a másik percben, mint a villám, oly gyorsan ugrik az előbbi helyére vissza. A két szárny végpólusai, megtöltve egyenlő + villanyossággal, azon ponthoz érve, ahol eltaszítják egymást, iszonyú erővel csapták alá a két legyezőszárnyat, s abban a pillanatban a légbe emelkedett az aerodromon. – Az első szárnycsapás százlábnyi magasra vitte föl. A gép ereje sokkal nagyobb teherre volt kiszámítva, mint amennyit most emelt.

Dávid az első mozzanat után nyugodtan fonta össze mellén karjait, és nem nyúlt többé a géphez. Azt most már saját visszaesése késztette további mozgásra. Amint lefelé esett, a két kiterjesztett szárny újra összeért, s fokozatos erővel csapott ismét széjjel. Dávid odafigyelt Rozálira, ki folyton értesíté a villanyerő növekedéséről, az emelkedés haladó fokozatáról. Egyiknek sem volt ideje visszatekinteni a földre s az utánuk bámuló embertömegre.

A gép egyenesen szállt fölfelé a szélcsendes légben, el nem hajolva függőleges irányától.

A tíz első perc alatt még nem érték el a fölöttük levő felhőréteget. A lég ezúttal nem volt fölöttébb villanyos. A szárnyak mérsékelten fokozott erővel működtek. A hygrometer, az ózonmérő, mind kevés eltérést mutatott. Melegség sem volt a hajóban a nemigen nagy dörzsölés miatt, az emelkedés közben; sőt a hévmérő nehány fokkal alább szállt, de még a hideg nem volt kellemetlen a lenge öltözék mellett is.

Rozáli oly nyugodtan értesíté Dávidot az észleletekről, mintha tanítója lábainál ülne egy gyermek. Dávid hallgatva jegyzé fel az adatokat egymás után. Egyiknek sem jutott eszébe észrevenni azt, ami e merész kísérletben költői, nagyszerű, fölséges!

A földön maradtak az áhítat figyelmével bámultak az égre. Minden út tele volt néppel; a munkások a gyár udvarán álltak.

Az ég egészen be volt borulva, a szürke felhőboltozat alapjából úgy tűnt elő a felemelkedő aerodromon, mint óriási, fehér sas, mint a keleti mesék Roch madara, aztán mindig kisebb-kisebb lett; de szárnyai verését folyvást lehetett látni.

Már egy negyedórája volt, hogy fölemelkedett a gép, s még mindig egyenesen felfelé haladni látszott.

Mr. Severus a gyár tornyából nézett utána távcsövével.

„Mi történhetik odafenn? – mondá magában, hirtelen utánaszámítva. – A gép folyvást egyformán működik, minden másodpercben egy szárnyütés. Az a felhőréteg nem lehet 8000 lábnál magasabban. Ha a gép azzal az erővel haladt is fölfelé, mellyel az első percben felrepült, régóta át kellett volna törnie azon a felhőrétegen. Pedig hiszen a lég villanyossága még sokszorozza a bronzvezetők hatékonyságát. Mi baj lehet odafenn?

Ugyanazt a kérdést intézte Rozáli is Dávidhoz.

– Mi történhetik idefenn? Az emelkedés eleintén fokozatosan haladt előre, most fokozatosan halad visszafelé. A gép egyformán működik. Mégis tíz perc alatt alig haladtunk százlábnyira.

– Tanultunk valamit – felelt rá Dávid zavartalanul. – Megtanultuk azt, hogy üveghajónk villanyosságát a felhő villanyossága ellensúlyozza. A második kísérletnél segítve lesz ezen: a hajó tetejére bronzlemeznek kell jönni.

– Visszatérünk-e, vagy vízszintes haladást kísérlünk meg?

– Egyiket sem. Az akadály dacára keresztül fogunk törni a felhőrétegen; s ha egyszer a közönyös ponton túl leszünk, ott az ellenkező villanyossága a felhőnek annál sebesebb repülésre fogja segíteni hajónkat. Olvasd a villanyszámláló fokait.

A következő ötven másodperc alatt a gép haladása állandóul százlábnyi emelkedésen maradt tíz percenként.

– Ez tehát a többlet, amivel gépünk villanyhatása a felhő rétegét meghaladja. Összeszámoltunk. Most már nincs mit tennünk, mint várnunk nyugton, addig nézhetjük a földet.

Dávid a magával hozott macskaprém bélésű köpenyt Rozáli vállára keríté, beburkolva őt az érezhetővé lett hideg elől.

Az egész hajó félhüvelyknyi vastagságú hyalichorból volt öntve, melyen keresztül minden oldalra lehetett látni. Azonkívül mind a két oldalán s a két végén voltak távcsövek az üvegfalba alkalmazva, miket kaucsuktartóikban mindenfelé lehetett forgatni.

Még csak nyolcezer lábnyi magasban voltak a föld fölött; de már onnan is meglepő látvány tárult eléjük. Nyolcezer lábmagasság a föld végtelenjéhez képest elenyésző csekélység. Onnan még nem látszik a földnek gömbalakja; csak a láthatár szélesedett ki, s alant a föld úgy tűnik fel, mint egy teknő: a szélei látszanak magasaknak.

S e széles teknő mélyén a szántóföldek tarka kockái beszorítva sötétkék erdőfoltok közé, a Gyilkos tava, a Szent Anna tava, mint fényes tükörlapok, az Olt folyam, a hegyvágányok patakjai, mint ezüst szalagok; a Czohárd, a Nagy-Hagymás elvesznek a még magasabb sziklaóriások tömkelegében, az erdős hegyhátok, mint egy hullámzó föld! És a távolban a Magura, a Bihar hegyláncai, mik még közülzártabbá teszik a látkört, az oláh havasok délkeletnek. Az ember mentül magasabbra száll, annál jobban fogva érzi magát a föld által; annál jobban látja, hogy ez börtön!

Rozáli szédült a látványtól. Dávid azt mondá neki, hogy tekintsen maga fölé.

Odafenn közelített már a felhőréteg.

Olyan volt ez, mint mikor a fellegszakadás jön messziről a hegytetőnek.

– Mindjárt sötétben leszünk! – mondá Dávid Rozálinak.

– Itt van a Dubosq-féle villanylámpa.

– Hozd működésbe.

A villanyfény egyszerre világítani kezdett; azok oda alant, kik utánuk néztek, azt látták, hogy a fehér sasból egyszerre egy ragyogó csillag válik, mely nehány percig megvilágítja a körüle elterülő felhőréteget, s azután gyorsan elvész a felhőegyetemben.

Igenis: gyorsan; mert amint a felhő közé jutott a gép, egyszerre fokozott erővel kezdtek el villanyos szárnyai dolgozni, s midőn a felhőn keresztültörte magát, egyszerre szellemerejű szökésekkel repült az ég felé, percenkint ötszáz lábnyi emelkedéssel. A lecsapó szárnyak zenéje áthangzott a hajó falain, mint valami istenbiztatás hangja, oly megkapó, oly túlvilági zöngés volt az!

És minő látvány!

Fenn egy tiszta azúrkék égboltozat, minőről a ködös földlakónak fogalma sincs, s a tiszta égen egy soha nem látott nap! Nem az ismeretes tűzgömb: hanem egy sugárörvény, a fénynek isteni végtelensége.

És egyre fölebb! Az aerodromon hatalma nem ismer már határt; a két élő oly rétegeiben jár a világnak, miket sem ember, sem állat nem utazott még be soha. Huszonnégyezer lábnyi magasban a föld felett. Magasabban a Himalája, a Csimborasszó csúcsainál. S a gép hajójában nincsen hideg: repülésének zsúrlásától áthevülnek oldalai; az utazókat nem fedi más, mint a lenge selyemöltöny és a tiszta, csupa ózonból álló ritkult lég, összetömörülve üvegharangjukban, valami ismeretlen érzéssel tölti el szíveiket. Hisz annak is természeti oka van. Csupa élenyt szívni be nem emberi idegek számára való élvezet. Attól a lélek gyönyörbe merül el; a vér ismeretlen örömök kéjérzetére lázad, az ütér százat, százhúszat üt percenkint; a szív nem bír magával többé.

S a gép egyre viszi őket fel az ég felé, s ők visszatekintenek a földre.

És látják a földet – nem úgy, ahogy az emberek látják, sötétnek, kéknek, darabosnak, hanem aminőnek az églakók vagy a szomszéd csillagok lakói látják: fehérnek, ragyogónak, simának. Alant a felhő fedez mindent.

A végtelen, beláthatatlan földi mindenség egyetlen fehér lap. Egy hótenger, kristályhegyekkel, gyémántkupolákkal; fehérrel fehérre festett vakító tájkép, melynek árnyéka is világosság.

Egyetlen sötét pont úszik fölötte. Egy szárnyas gép alakja, melynek árnyékát a tündöklő nap a tündöklő felhőlapra festi.

Most egyszerre megállnak a gép szárnyai. A kormányos egy kéznyomására félbeszakad a villanyfolyam, s a két szárny kiterjesztve feszül meg.

– A földre visszaszállunk – suttogá Dávid, megszorítva Rozáli kezét.

E szóra a nő odaomolt a férj keblére. Nem volt ura gondolatainak többé, nem eszmélt, csak érzett. Átölelte annak fejét karjaival, s megdicsőült arcát elárasztá a földi kincsek legdrágábbjaival, asszonyi csókjaival. Szeretett, idvezült volt; zokogott.

És a férfit magával ragadta az asszony, szerelme.

Senki sem gondolt többé mágnestűre, barometrumra, villanymérőre. A felső légrétegben erős légáramlat volt, mely leszálló hajójukat sebesen ragadta kelet felé. Ők nem tudtak arról semmit. Ők csak azt tudták, hogy mi a szerelem.

Huszonnégyezer lábnyi magasból percenkint hatlábnyi eséssel szállt alá a kiterjesztett szárnyai által csendes libegésben tartott hajó. A felső légrétegben percenkint kétszázötven lábnyi sebességgel rohanó légáramlat ragadta azt magával délkelet felé, ami a felemelkedés pontját a leszállás pontjától mintegy harminchárom mérföldnyire távolítja el. Két délkör s egy zónafok különbsége.

A hajó négy légújító szelepe közül most a legalsó volt nyitva, annak a hangkürtjén keresztül hangzott fel alulról lassankint valami zúgás, mely eleintén olyan, mint az erdők mormogása a vihar közeledtével, majd egyre erősödik az, harsogás, csattogás egyesült robaja hangzik: titáni orgonaszó az, melynek minden akkordja mennydörgés; az üveghajó, kiterjesztett szárnyaival együtt reszketve zeng bele, mint egy carillon harangja, mely a mennydörgés vibratiójától megcsendül.

– Jézus! – kiáltá fel a nő, túlvilági mámorából a kárhozat rémületére ijedve, midőn egyszerre vakító fény világítja be a hajót.

Az a fény egy villámlás – s ami úgy zúg alattuk, az a tenger!

A Fekete-tenger fölött voltak, csak háromszáz lábnyi magasban a harsogó hullámoktól, miket hegyláncokká alakított a fejük fölött tomboló zivatar, az egymás hátára tóduló barna-zöld, fehér sörényes hullámszörnyek ordítottak olyan hangosan.

Tehát alattuk a háborgó tenger, felettük a villámló zivatar.

Mikor estek keresztül a felhőn, azt nem is vették észre.

Mikor Rozáli az kiáltotta: „Jézus!”, kétségbeesetten ragadta meg az öltönyt férje keblén, görcsre szorult ujjaival, míg ugyanazon kezével eltaszítá őt magától.

Dávid felállt; letekintett a tengerre, aztán fel az égre, aztán a nő arcára. Aztán mosolygott, s azt mondá a nőnek:

„Elfeledted-e, hogy én ki vagyok?”

Mit akart neki ezzel mondani? Azt-e, hogy „szombatos” vagyok, vagy azt, hogy a „villámnak, a zivatarnak jó barátja” vagyok, vagy azt, hogy „férjed” vagyok?

Azzal egyet fordított a zárókeréken, a gép szárnyai elszabadultak, s a következő percben ismét magasra suhant fel az aerodromon.

– Belemegyünk-e a villámló felhőkbe? – kérdé reszketve Rozáli.

– Gyermek, te! – szólt Dávid. – Légy nyugodt! Jó barátaink azok! A felhő és a tenger között maradnunk nem szabad, mert a záporban, ködben nem fogunk látni, s ha hatszáz lábnyi magasban a tenger fölött vízszintesen repülünk, akkor keletre neki megyünk az Elborus havasainak, északra a Tsatyr-Dagh hegyláncának, nyugatra a Balkán előfokának, délre a Karmalin-alpesnek vagy a Tsilsz-Daghnak, s ott hajótörést szenvedünk. Nekünk a felhők felett kell mindig úsznunk, ahol látunk, s ahol szikla nem jő elénk. Ülj le mellém.

Rozáli leült, de a tudomány bűvereje meg volt nála törve. Nem volt nyugalma a gépeket, a műszereket figyelemmel kísérni többé, ő csak arra a férfialakra nézett, ki vakmerően felemelt fővel állt a gép előtt, kezét egy még addig érintetlen rugóra téve. Az volt a detonator felszabadítója.

Az aerodromon démoni szárnysuhogással repült az ég felé. A villámló felhőknek nem az a hatásuk volt reá, ami a nyugodtan elterülő felhőrétegnek. Két villanyellentétes felhőgomoly közé jutott, miknek egyik oldala a tényező, a másik a tagadó villanyossággal volt telve. Az egyik felhőoldal eltaszítá, a másik odavonta. Kétszeres erő ragadta magával.

A két gomolygó felhőtömeg egymásba omlott, szörnyalakú sötétkék, ezüstszegélyű gomolyaival, mikből egy-egy foszlány egész a tenger színéig szakadozott alá, a zápor, mint egy dűlt kéve húzódott utána, sötétkékre festve a tengert, ahol összeért vele.

Az aerodromon belejutott a záporba. Az jégzápor volt.

Ez volt azután a zene! Mikor ezer meg ezer jéggömb kezdte el paskolni a hyalichor henger döngő oldalait, a suhogó szárnyakat, és hozzá körös-körül mennydörgött az ég, és harsogott a tenger!

Vak sötétség volt a felhők alatt, midőn az aerodromon a jégzápor közé jutott, de e sötétség csak egy percig tartott. Rozáli bámulva vette észre, hogy a következő percben Dávid arca elkezd világlani, derengő, majd fényes sugárzat árad el körüle; fehérnek látszik, mintha alabástromot világítanának meg villanyszikrával, s gazdag hajának minden szála fölegyenesedik, s mered az ég felé, mint egy tízezer ágú korona… Nem emberi alak ez többé!

De hiszen Rozáli arca is éppen úgy világolt, ő is olyan átlátszó, túlvilági kép volt; de e látványban csak Dávid gyönyörködhetett.

Majdan az egész hajón elterjedt ez intenzív villanyfény, mely több ölnyi messzeségben megvilágítá maga körül a jégzáport, mely között úszott; körül volt véve repülő gyémántok özönétől.

Hát a felhők mit szóltak erre?

Mintha a vihar maga is elbámult volna e vakmerőkön, kik az ég titkaiba, a szentek szentjébe, hol a villámok születnek, be mernek törni, megnémult a zivatar, elpihent a villámlás, a dörgés nehány percig.

Ekkor a fényes arcú ember, ezzel az égre emelkedő üstökkel, megnyomá azt a kis gombot, mely a detonatort felszabadítja, s abban a percben egy cikázó villám nyilalt végig a felhők közt, melynek eredete az aerodromon detonatora volt, felébresztve ellentétes társát a felhő mélyében, s harsogó dörgéssel üdvözölve barátját, a „villámot”. Az ember és az Isten csókja találkozott! Az ész és az ég villámszikrái.

S ez üdvözlésre megszólaltak a felhők minden villámai. Körös-körül és felülről cikázva jött egyik villám a másik után a felrepülő aerodromon felé. A sebastopoli meteorológiai obszervatóriumban feljegyzék azt a tüneményt, hogy mint egy központba siető lángsugárok találkoztak egy helyen a villámok; egy első perc alatt száztízet számláltak meg, mik mind egy pontban egyesültek, mintha egy sokágú lángkorbács vagy egy szétszakadó csillag volna ottan. – De az csak látszat volt. Az aerodromont egy villám sem érte. A villámsugarak „egyik” szikrája mindig az ő sajátja volt. Most már két szárnyának hegyei szórták körüle a villámszikrákat, s azok találkoztak fele úton a felhők ellenkező szikráival, nyilazó zegzugot rajzolva a sötét égre, s a felhők mélyét folytonosan fellobogó kék, zöld, veres fénnyel világítva be. A mennydörgés hömpölygő moraja követte szakadatlan e mennyei tűzijátékot.

Rozáli átszellemülten bámult Dávid arcára. A fehéren világló arc is őfeléje volt fordítva. És Dávid szemeiből is oly csodálatos fény sugárzott ki e percben. Szemszivárványának nem volt feketéje; egy fényárasztó csillag volt az. Olyan volt, mint egy megdicsőült képe, ki az égbe száll; s csak földi mintáját tartá meg arcának, de földi anyag nincs többé rajta.

– Félsz-e? – kérdezé szelíd, biztató hangon Rozálitól a fénylő alak sugárzó ajka.

– Üdvezült vagyok – rebegé a nő, rémülettől ittas gyönyörmámorában.

– Csókolj meg.

És a nőnek volt bátorsága e percben fölemelkedni hozzá; ajkaival megközelíteni e rémesen sugárzó túlvilági arcot, s e minden oldalról lángoló villámlobogásnál, e kábítón harsogó égzengésnél volt bátorsága ajkaival megérinteni annak ajkát.

Az a csók „tűzcsók” volt!

Mintha egy lángot, mintha egy szellemet, mintha Jupitert magát csókolta volna meg.

Akkor odarogyott Dávid lábaihoz; s mikor annak térdeit átölelte egyik kezével, s a másikkal keze után nyúlt, minden ujja hegyén érezte a szikrákat, amik a fénylő alak minden ízeiből előpercegtek.

A villámlás megszűnt, a dörgés elhallgatott. A hajó a villanyos zivatar bűvkörén túljutott már. Az arcok kezdtek elsötétülni.

De mikor az aerodromon végighaladt a Tsaryr-Dagh hegyei felett, hogy a föld se maradjon el az üdvözlésből, akkor még egyszer maga a legfensőbb hegycsúcs küldött utána egy villámsugárt. A föld villámlott fel az égbe.

S ez volt az utolsó üdvvillám. Egy szárnycsapás a felhők fölé emelte az aerodromont. – S ott más világ volt. A nap sütött.

Rozáli még mindig bámulva nézett bálványa arcára, még mindig átkarolva tartá annak térdeit, és íme egyszerre más alak állt előtte. A fénytől sugárzó, átlátszón fehér szellemkép azokkal a csillagfényű szemekkel – a napsugáron, mosolygó, diadaltól ragyogó férfiarc lett, melyről sugárzik az életerő pirossága, a büszkeség és a szerelem; és fekete szemeiből a földi tűz, mely szívet elevenít.

S midőn most Dávid lehajol hozzá, hogy őt keblére emelje és megcsókolja, már nem éget a csók…

Ismét alattuk volt a fehér felhőtenger, mely a végtelenségig látszott elterülni. Csupán egy helyen domborodtak fel pukkanó dudorodásokban, mint egy óriási szappanbuborék habjai, magas fellegalpesek, miknek hófehérében villanyos szikrák villogtak időközönkint. Az volt a delejes vihar háborítás tere, mely a végtelen felhőtengerben pásztavonalban húzódott végig.

A nap két foknyira állt még a felhőtől takart láthatár fölött.

– Tudjuk meg, hová jutottunk! – szólt Dávid Rozálihoz.

A delejtű, a térkép, mint az óceánon hajózónak, úgy a felhők Atlanti-tengere fölött utazónak is tudósításokat adott. A krími félsziget fölött jártak.

– Ideje visszafordulnunk.

Dávid az albatroszfark alakú kormánnyal a gépet körben fordította, a szárnyakat a felfelé haladó irányból a horizontal haladásra mozdította, s ezzel a villanysokszorozót szabadon ereszté.

Az aerodromon repült.

Mily sebességgel haladt nyugot felé, azt először is megmutatta a boussole tűhegye; másodszor hallani engedé a hajó orrán megnyílt légzőszelep éles fütyölése; harmadszor látni hagyta a felhősíkság fölött végigrepülő árnyéka a szárnyas hajónak. De ami mindezeknél meglepőbb, újdonabb tünemény volt: az azon látvány, hogy a nap, amint a gép előrehaladt, folyton egyenlő állásban maradt a láthatár fölött. A gép egy óra óta halad már nyugat felé, s a nap még mindig azon a ponton áll, amelyen egy óra előtt. Az aerodromon röpte egyenlő a föld fordulásának gyorsaságával. Tehát huszonnégy óra alatt képes körülrepülni a földet (az északi szélesség 45. foka alatt), tehát képes megállítani a napot (valódi Józsué), tehát az aerodromon utazójára nézve, ha akarja, nincs többé éjszaka!

Dávid az örömtől kacagott, midőn ez új felfedezést elmondá Rozálinak.

Hogy annál inkább igaza legyen, az isolatorok segélyével nehány percre lelohasztá a gépszárnyak működését, ezáltal az aerodromont egész a felhőróna színéig alásüllyesztve, s azután ismét sebesíté a repülést, s a hajó most már egy hófehér hegymező tömkelegében repült előre, keresztültörve néhol az útját álló felhőalpeseket.

A nap forrón sütött a felhőoldalra. A hévmérő a hajóban benn a sebes repülés zsúrlódásától 18 fokot mutatott. A felső légréteg hidege elnyelte a többit.

Egyszerre egy új természeti csoda lepte meg az utazókat. A felhőfalon, mely mellett elrepültek, magasabban és nagyobb alakban, saját hajójuk alakja tűnt fel előttük; nem árnyék az, de optikai tünemény; a tudósok „Ulloa dicskörének” hívák; Flammarion „költő tudós” ismertette azt meg legelőször; a franciák az ő nevéről hívjak.

A fehér felhőlapon egy másik aerodromon úszik; szárnyai éppen úgy csapdosnak; átlátszó üveghengerében éppen úgy áll és ül egy férfi – meg egy asszonyalak, s e káprázatot egy szivárványszerűen, de gömbölyű körré alakult fényes szérű veszi körül, mintha a kiegészített Íris-öv volna, belül sárgásfehér, azután halaványkék, megint barnásszürke, végre viola-veres színezetű keretekben. A varázstünemény oly világos körrajzokban tűnt elő a vakító fehér felhőlapon, hogy Rozáli saját kézmozdulatait megláthatta rajta.

Dávid megmagyarázta neki e tünemény keletkeztének okait, s aztán elnyelte azt a szemközt jövő felhőtömeg.

„Hol járunk most?” Ez volt a kérdés.

A földet nem lehetett látni a felhőrétegtől.

Dávid nehányszor megkísérlé a felhőrétegen keresztültörést. Nem sikerült neki. Amint megállítá a szárnyakat, a délkeleti légáramlat, egyesülve a felhőréteg eltaszító hatásával, oly lökést adott az aerodromonnak, mely által az lefelé esés helyett a keleti irányba vitetett vissza.

Most aztán meg tudta magának magyarázni Dávid, hogyan került hajója a Fekete-tenger fölé. A légáramlat s a felhő villany taszítása vitte azt odáig, hol azután a felhőlégáramlat hirtelen alácsapva az alsó légrétegbe, egyesülten a delejes viharral leragadta azt magával.

Ez számításán kívül esett; hogy lehessen körülmény, amelyben az embernek és a földi anyagnak még csak le se lehessen esni a légből.

A vonzerő szabályai győznének, az igaz: ha a villanyerő s a légellenállás szabályai nem küzdenének meg vele. De így a leszállni készülő gép, kiterjesztett szárnyaival oly nagy ellenállási tért nyújt mind a kettőnek, hogy a vonzerőt egészen kiegyenlíti vele. Az aerodromon nem tud leszállni a felhők közül.

Néha támad alatta egy-egy hasadék a felhőtömegben, melyen keresztül, mint a napfoltok sötét tömegeit, látni meg az alant fekvő földet. A szédítő mélységben, a felhőnyíláson, mint egy ablakon át, látszanak meg a földi világ tájképei: zöld erdők, patakok, mezők, fényes folyamokkal, miknek partjain füstölgő házak jelölik a halandók tanyáit. A fölötte elrepülők találgatják, vajon mely vidék lehetett ez. Hanem egy perc alatt eltűnik alóluk ez a látvány. Nem tud az aerodromon leesni.

– A 44. hosszúsági fok alatt járunk! – monda Rozálinak Dávid. – Itt kezdődik Erdély.

– És nem tudunk leszállani a felhőn keresztül – szólt Rozáli.

– Fogunk tudni.

A gép repülése meglassíttatott; a szárnyak éppen csak annyi erőt fejtettek ki, hogy az erős légáramlat a hajót hátrafelé ne vigye; a szelepek megszűntek sípolni.

E csendességben valami andalító összhang tört fel onnan alulról. Földi hangok!

Harangszó zúgását adta tovább a hangterjesztő ködár, s e harangszó mellé zengett kíséretül egy ezernyi ezer ajktól énekelt zsolozsma…

Mind a ketten ráismertek e melódiára.

A zsoltár dallama ez: „Uram! Ki lészen lakója a te felséges hajlékodnak?”

– Az a mi népünk odalenn!

Ó! igen, azoknak énekszava hangzik fel a földről a bezárult felhők boltozata felé, ahonnan tovatűnt kedveseiket várják vissza.

– Itt le kell szállnunk! – kiáltá Dávid elhatározottan.

– Hogyan? – kérdé aggódva Rozáli.

– Látni fogod.

Azzal Rozálit beburkolá a macskaszőrmés bundába, maga pedig felölté rókamáj bélésével kifelé fordított bekecsét, mint aki szibériai útra vállalkozik.

A hajóban volt egy széles, négy öl hosszú gyantás tafota szövet, mindkét végén volt egy zsinór, arra egy nehéz ólomgömb kötve. Dávid hóna alá vette a szövetet. Azzal megállítá a gépszárnyakat. Akkor kinyitá a hajó ajtaját. A betóduló hideg lég egy perc alatt hókristályokká alakítá a belső nedvdús légkör párázatait. Jégsarki fagyos levegő volt az. Dávid haja, szakálla csupa zuzmarás lett.

Mielőtt Rozáli egy kérdést intézhetett volna hozzá, Dávid a nyitott ajtón át felveté magát a hajó tetejére, becsapva maga után az ajtót.

Akkor a gyantás tafotát az egyik golyónál fogva áthajítá az egyik kiterjesztett gépszárnyon. A másik golyó kezében maradt.

Azzal lekiáltott a légcsövön át Rozálihoz:

– Bocsásd el a gépszárnyakat, s gyújtsd meg a villanylámpát!

Rozáli engedelmeskedett; a két gépszárny ismét emelkedni kezdett, s középen összeért. De ezúttal nem csapódott széjjel, a közbetett gyantás tafota megszakítá a villanyfolyamot. A szárnyak felül összecsukódva maradtak.

És abban a percben a gép, mint a lelőtt sas hanyatlott egyenesen alá, Galilei törvénye szerint, az első percben 15, a másodikban háromszor 15, a harmadikban ötször 15, a negyedikben hétszer 15 lábnyit esve.

Rozáli szentelt bizalommal tekinte maga fölé, a hajó külsején álló megvilágított alakra, ki nyugodtan állt e rohanó esés közepett a hajó mellvédjébe fogózva.

Mikor a tizedik percben 300 lábnyi eséssel törte magát keresztül a lomha tömeggé bénított hajó a felhőrétegen, mikor a hegy-völgy alkotta föld színe, ezüst folyóival, hangya ember tömegeivel újra látható lett, akkor Dávid kezébe ragadva a gyantás tafota szövet túlsó szélét, levonta azt a gépről; összegöngyölíté, felnyitá a hajó ajtaját, visszament helyére, kezébe fogta az elektromotor kerékforgatóját, egyet csavart rajta visszafelé, a gépszárnyak újra széttárultak; akkor szabadon bocsátá a fogantyút, a két szárny újra felcsapódott, a repülés újra kezdődött.

És azok, akik odaalant tízezeren meg ismét tízezeren egy óriási karénekben hívták az Istent nagy kísérletükhöz segélyül, látták azt a csillagfényben ragyogó sasalakot ismét megjelenni, a felhőkből alászállani, és jönni mindig közelebb, és pontosan ugyanazon helyre, abba az épületbe visszaszállani, amelyből kiindult.

A nap, egy felhőhasadékon át, még akkor is előtündökölt a láthatáron, bearanyozva eget és földet körös-körül.

Ez volt az emberi tudomány legnagyobb diadala a földön és az égben.