A múlt század első felében, 1837-ben a székelyföldi havasok északi részén a föld vulkáni működésének adta jelét. Az a hegycsoport, melynek kiváló csúcsait a Likas-havas, a Gyilkos-tető, a Nagy-Cohárd és a Nagy-Hagymás képezik, ismételt földrengésektől lett háborgatva. A Likas-havas óriási cukorsüvegként felmagasló alakja messziről elárulja a kiégett vulkánt; tetején mély üreg van, melyről a legrégibb időktől azt tarták, hogy közlekedésben áll az Olt vizével: egyszer egy ludat dobtak bele a pásztorok, s az Szent-Domokosnál jött ki az Oltban. Leszállni bele életveszélyes volt, mert fojtó gőzök jöttek fel belőle. Dél felé a Nagy-Hagymás hegyeinek több orma elkezdett koronkint füstölögni, oldalaikból nehéz szagú gázok törtek elő. Ritkán vetődött erre utazó, ki az európai tudós világot figyelmeztette volna e vulkáni hegycsoportozatra; még Humboldt sem tudott felőle semmit. Csupán a bennszületett székely irodalmi férfiak vették maguknak a fáradságot, hogy e nehezen hozzájárulható, vendégszeretetlen sziklakebelt meglátogassák, melyhez út nem vezet: patakmedreken át, vízben gázolva lehet nagy életveszély közt oda eljutni. E bennszülött tudósok egyike, Orbán Balázs, maga is látta füstölögni e vulkáni hegycsúcsokat, s még ő elragadtatással írja le a gazdag szűz erdőket, mik e völgyet környékezik, s ragyogó tollal az ős tenyészetet, mit emberláb nem taposott soha.
De száz év minőt változtatott e tájon!
Már 1837-ben a vulkáni tűznek egyik jelensége az volt, hogy egy földrengés két sziklaormot összedöntött, s ezzel egy völgyszorost betemetett, melyen keresztül egy patak folyt alá.
E patakból a sziklagát mögött a havas völgyében egy új tó lett.
A havast is, a patakot is, a tavat is Gyilkosnak híják – ősidőktől fogva.
A Gyilkos azután száz év alatt rászolgált a nevére: meggyilkolt maga körül mindent.
Eleintén szép, üdítő tünemény volt: egy havasi tó, melynek tükréből az elnyelt fenyőfák csonkjai meredeznek elő, miknek ágaira vízi virágok futottak fel, kristályában feketepettyes pisztrángok evickélnek, partjait nefelejcsbozót fedi; hanem amint a tó növekedett, amit „Volcan” hatalma alkotott, előállt „Neptun” működése is. A hegyoldalakba átszivárgó víz azt a föld alatti vegytani forradalmat idézte elő, mellyel a Monte Cerboli vidéke lepte meg egyszerre a természetvizsgálókat.
Ez is olyan rossz nevű hegy volt eleitől fogva: „Mons Cerberi”, és az elátkozott Maremmek hőmocsarának alkotása nem megy a középkorig vissza.
A Gyilkos völgye ugyanaz lett Erdélyben, ami Volterra vidékén a „mofettek” dágványa.
„Dágvány”-nak nevezik az olyan mocsarat, mely alant kifejlő gázoktól pöffed, kifakad, gőzt fuvall.
A hegytetőről nézve, a XX. század közepén a Gyilkos völgye egy füstölgő katlant mutat fel; a kopár hegyoldalak maguk is kékes párázatokat szűrnek keresztül, s azoknak csapadékai kékes, sárgás, zöldes rozsdaként fedik a sziklaoldalakat és a leomlott erdők törzseit. Tenyészet nincs itt többé. Fa, fű, virág ki van ölve. Kopár sziklák hevernek szerteszéjjel, mind befüstölve ércpárával, s a Gyilkos-tóban nem lakik többé élő állat.
Az egész völgy, ami még föld volt, körül a tó vize mellett és a hegyvágányok között, szünetlen füstölög, égett fekete felszínén tarjagos foltokat mutat; néhol magasra feldagad, mint egy tályog, s mikor az kifakad, tölcsérén magas gázsugár lövell fel, csavart, kígyózó füstoszlopok; e kürtők azután évekig fújják fel gázaikat az égbe, míg másutt új kémény nem támad, s akkor a régi lelohad. Az egész talaj ég, forr, inog. Istenkísértés leszállni reá. Vakmerő emberek balsorsáról sokat beszél a népmonda, s ide tévedt barmok rendesen elvesznek. – Aki alatt az égő föld leszakad, menthetlenül odavész, mintha oltottmész-verembe bukott volna, s a nehéz kénszag már messziről elfojtja a mellet.
S e két négyszögmérföldnyi dágványt apró, szivárgó patakok szelik keresztül, miknek színe a fenekükre lerakott csapadéktól majd rozsdás, majd világoskék, majd tejfehér. Vizük bórsavas ammonsóval, kénsavas agyaggal, mésszel van terhelve, szén és kénsavany és köneny illan el párázataikból. Alacsony martjaik kékülnek, sárgulnak; de nem nefelejcstől, szirontáktól, hanem kénvirágtól és egy különös, világoskék jegectől, mely hegyes tű alakokban képez virágokat, mint az ammoniák.
Derült időben legélénkebb a völgy füstölgése, míg esős időben megcsillapul, s ilyenkor hozzájárulható a tájék.
Néha, mikor a „Bekény szele” – a „muszka szél”, nekiindul, s három nap, három éjjel folyton dühöng, akkor tisztára derül ki a Gyilkos-völgy; még a füstkatlanok is elpihennek, hanem minden ilyen viharra az következik, hogy a Likas-havas kráteréből elkezd felszállni a lomha füst, a bérccsoport föld alatti lökésektől rázkódik, s arra a gáztölcsérek újra fellökik füstoszlopaikat, a Gyilkos oldalából moslékos patakok ömlenek elő, miknek saját színe sokáig vegyületlenül kóvályog a Gyilkos-tó smaragdzöld vizében.
Ha a Bekény szele télen érkezik, egyúttal hóval takarja be az egész völgyet; mikor aztán a völgy újra felébred, foltonkint kékzöld, sárga hó lesz abból. – Ott pokolbeli örök nyár van.
Néha pedig hosszan tartó, aszályos nyár végén egészen elapadnak patakok, források, a tó felszíne bebőrösödik, valami vegyülék, mely a savakkal szaturált víznél sokkal könnyebb, vastagon belepi azt; a füstfúvó likak álomra eresztik föld alatti szörnyeiket; a dágvány össze-vissza repedezik, s a kisebb posványok fenékig kiszáradnak. És olyankor azoknak a fenekein valami kékbe játszó csapadék marad, felpattogzó cserepekben, felszíne gyöngyházfényű; egyes hosszú, kék színű kristályok is találhatók közte. Hanem az egésznek nem lehet semmi hasznát venni. Se nem timsó, se nem gálic, hogy érdemes volna elhordani háton, s megkínálni vele valami gyárat.
Erdélynek és különösen a Székelyföldnek sok nevezetes vulkáni tüneménye van, amik szűk körben régóta köztudomásúak, ilyen a torjai kénbarlang, s annak oldalán a gázvulkán (ennek is „Gyilkos” a neve), melybe a fölötte elrepülő madarak beleszédülnek; ilyen a kovásznai „pokolsár”, a népes város közepén folytonos forrongásban levő iszapvulkán, mely időközönként megújuló kitöréssel lávafolyamokat áraszt maga körül, s olyankor gőzoszlopok között mázsányi köveket hány fel a magasba, oly tömegben, hogy mikor elcsendesül, tátongó üreg marad utána. S a kovásznai nép aztán, igazi székely flegmával összeszedi a kihányt sziklákat, s száz szekér számra hordja vissza az iszapvulkán üregébe: „ha kihánytad, nyeld el megint!” A „pokolsás” aztán a másik évben megint kidobálja nekik a köveket. Madarason két ilyen sárvulkán működik. Hanem a világhírű természettudósok erről mind nem tudnak semmit. Elmentek a Kaukázusba, a tamáni félszigetre a vulkánokat észlelni, leírták a turandaghi sárhányókat, a turbacói vulcáncitosokat, az izlandi soffionéket, a dél-amerikai vízokádó kúpokat, mik egy barát szentelt vizétől váltak át „Volcanes de fuego”-ból „Volcanes de aquák”-ká; ismeretes volt előttük a kínai Ho-sang hegye, a jávai Gumung Kelut fojtó völgye, a „Pakaruman” (holtak völgye), csak arról, ami legközelebb esett hozzájuk, az erdélyi vulkántünetekről nem tudtak semmit. Elmentek a föld túlsó oldalára, vademberek, vadállatok közé természetet tanulmányozni, csak a világ legvendégszeretőbb népét nem kereste föl semmi európai tudós soha. Még a természettüneményeket is agyonignorálta a nagyvilág, ha azok Magyarország földéhez voltak kapcsolva.
De nehogy idegenfalással gyanúsítson bennünket valaki, sietünk hozzátenni, hogy maga a magyar tudósvilág is éppen így agyonignorálta azokat.
Csak nagy későn akadt egy-egy pénzügyminiszteri osztálytanácsos kezébe egy ilyenforma adat: „A gyergyószentmiklósi kamarai uradalom gyilkosvölgyi bérletére senki sem vállalkozik többé, miután egészségtelen gőzök kifejlése s az erdők elpusztulása folytán az eddigi hamuzsírégetés üzlete lehetetlenné vált”.
Ennek a következése aztán az lett, hogy nohát ha egészségtelen gőzök miatt azt a nagy darab földet nem lehet használni, akkor el kell adni.
„Fort mit Schaden!” államháztartási jelszó.
Mintegy húszezer katasztrális holdat tett az a darab föld. Két egész négyszögmérföld. Az első árverésen öt forint volt a kikiáltási ár holdankint – örök árban. Akkor egy vasúti vállalkozó, akinek kőre volt szüksége, ígért érte holdankint négyet. Annyiért nem adták. – Két év múlva aztán megint dobra ütötték. – A vasút már akkor elkészült, kő nem kellett, hanem jött egy másik vállalkozó, aki fürdőt remélt a furcsa forróvízre építeni, az ígért holdankint három forintot. – Nem adták neki. – Újabb két év múlva aztán az is kiderült, hogy nem jó víz az fürdésre. – A harmadik árverésnél aztán senki sem jött a Gyilkosra árverezni. A pénzügyminiszterek pedig nem tűrhették, hogy rubrikáikban évről évre ott álljon egy rendíthetetlen tétel, melynek a „Bevétel” rovatban állandóul egy nagy gondolatjel a kísérője. El kell adni minden áron a Gyilkost. Kikiáltási ár egy forint!
Ekkor érkezett haza a katonaságból az ifjú Tatrangi Dávid. Megtekinté a halott völgyet, s ígért érte holdankint másfél forintot. – Ráütötték. Övé lett az egész Gyilkos, pokolvizestül, vulkánostul, égő mocsárostul együtt harmincezer forintért.
Azt a pénzt is a „gyárhitelintézettől” vette fel tízévi törlesztésre – mint illik, tíz száztóli kamatra.
Akik ezt hallották, azt mondták rá, hogy: „Az apja égbe járó bolond volt, a fiú pokolba járó bolond lett!”
Mit csinál azzal a pokolvölggyel?
Egy márciusi napon, éppen a nagyböjti szelek kezdetén, a lipótmezei tébolydában tudakozódott Dávid apja hogyléte felől. Mondták neki, hogy az öregúr – a körülményekhez képest – egészséges. Szobájában van és olvas. Beeresztették hozzá.
Amint az öreg úr meglátta fiát, azzal a gyanakodással, ami az őrülteket jellemzi, kérdezé tőle:
– Hát te megint itt vagy? Mi hozott fel ilyen hamar? Beszólítottak tán mint tartalékost? Az nem lehet; mert a hadsereg létszámát éppen most szállították le. Bizonyosan szerelmi história. Olvastam a hírlapokban szép kalandodat. Egy leány miatt pénzt pazalni, verekedni. Most meg már bizonyosan el akarod venni a leányt. Ne légy bolond! Amint megházasodol vége van annak, hogy repülj. Le vagy kötve állati jólét, testi eudymia, renyhe euarestasis által a sárhoz. A csókolózás vágya még az Isteneket is lehúzza az égből, hát még téged! Egy gyerek sírásától ostoba fogsz lenni. Vagy nem azért jöttél? Találtál fel valamit?
– Igen. Találtam – szólt Dávid, jobbját atyja elé nyújtva. – Mutatóujján egy kígyó alakra tekerült gyűrű volt, valami kék zománcfényű; s a kígyófej közepében egy ragyogó gyémánt „hatszegletű” heggyel; borsó nagyságú.
– Szerencsétlen! – kiálta fel az öreg, eltaszítva fia kezét maga elől. – Én arra bocsátottalak el, hogy találd fel az üveg hajlósságának titkát, s te ahelyett feltaláltad a gyémántkészítés titkát.
– Nem. Ez üveg – mondá Dávid, s öltönyéhez dörzsölve a gyűrű fejét, egy hírlap leszakított szegletéhez közel vivé azt. A papír felszökött a közel tartott gyűrűfejhez, s hozzátapadt.
– Lehet, hogy üveg, de azért mégis gyémánt, minő a bórgyémánt, melyet magam is állítottam elő; sugártörése az, ami a gyémánté, csak a színe sárga. A te gyémántod színe kék. A bórgyémánt is vágja az üveget, sőt a gyémántköszörülésre is alkalmas. Készül bórsavból, nátriumból és konyhasóból.
– Ez más – szólt Dávid, s azzal lehúzva ujjáról a gyűrűt, megfogta a kígyó fejét és farkát, és széthúzta az egész gyűrűt egyenesre, aztán meg levetette azt a márványasztalra, amikor az, üvegpengést hallatva, ismét gyűrű alakba összekunkorodott.
Az öreg Tatrangi erre hirtelen odaugrott a fiához, s ép kezével ijedten fogta be annak a száját.
– Ne szólj tovább!… Egy szót se szólj!… Ki ne mondd a nevét! El ne beszéld itt, hogyan találtad fel! Miben rejlik a titka. Néma légy. Fuss innen! Nekem se szólj többet semmit. Dugd el ezt a gyűrűt; ne mutogasd!… Vagy miért jöttél?… Fel akarod ajánlani találmányodat a kormánynak, hogy létesítse általa a hadi repülőgépeket? – Szerencsétlen! Hiszen éppen most alkuszik a kormány százötvenmillióig, hadi léghajók készítésére, kaucsuk ballon rendszer mellett. Mindazok, akik ezen a százötvenmillión osztozni fognak, egyszerre a torkodat ragadják meg, amint azt kimondod, hogy te feltaláltál valamit, ami által ez az országos kiadás fölöslegessé lesz. Ide csuknak be rögtön mint őrültet, mégpedig a dühös bolondok közé, akiknek kezük-lábuk zsákba varrva, hogy kárt ne tehessenek.
– Tudom, apám – mondá Dávid. – Mister Severus címzetéért jöttem hozzád. Amerikába megyek.
– Ah, jól van, jól van. Megállj. Nincs nálam leírva. Csak emlékemben tartogatom. New Yorkban lakik. Mikor meglátogatott, elmondta, hogy hol találhatom fel, ha keresem valaha. Üzlete van Wall Streetben; az csak fél mérföld hosszú, könnyen rátalálsz; csupa bank, kontor és alkuszüzlet az egész utca végtül végig. Ha ott nem kapod, keresd palotájában: az van az 5. Avenue-ban. Amelyiken legtöbb aranyozás van. Ha ott sem jutsz hozzá, rátalálsz minden bizonnyal a merchant exchange-ben, s ott mindenki beszélhet vele. Okosan szólj vele! Ne beszélj neki ideális dolgokról: ez pénzember! Üzlethez ért. Nagy dolgokat mer elvállalni. Ha érzelmeket árulsz el előtte, kidob az ajtón. Ez amerikai – és bankár – és néger. – Bátor, gazdag, de érzéketlen. Ha koldulsz tőle, egy pennyt sem ad; ha meggyőzöd, számlálatlan milliókig áll érted. – De rögtön akarsz-e indulni? Gondold meg, hogy most dühöngnek a passzátszelek a tengeren. Ha elvesznél, a fölfedezett titok elsüllyedne veled a tenger fenekére. – De nem, nem. Én nem féltelek. Ha vihar fogja elő a hajót, mondd a hajósnak: „Caesarem vehis!”, s tartsd fel az égre ezt a gyűrűt. Nézd, még nevezni sem tudom, mi az. Új elem? Igen? – A hatvanötödik elem. – Adtál már neki nevet? Csak az elem nevét tudjam! Hisz ez az én unokám! Az unokám nevét.
Dávid fölvett egy poharat az asztalról, s annak a fenekére a gyűrű gyémántjával e szót írta:
„Ichor”.
– Ah! ez jó név neki. Az olimpi istenek „fehér vére” az ichor. Te az istenvért fedezted föl… Csitt… Hallgass… Ne ragyogjon az arcod… Ne mutasd, ne áruld el szemeddel, mi lakik benned. Tartsd titokban addig, amíg el nem jön az az idő, amikor egyszerre kihirdetheted a kerek világnak, hogy mi az ichor! – Eredj! Nem féltelek a tengerektől!…
Dávidnak keserves utazása volt a napéjegyen viharai között: hanem a calorigépek steamerei nem süllyednek el könnyen. Most már ebonitból és kamptulikonból építik a tengeri hajókat, s azok nem törnek össze. Legfeljebb az a baj van velük, hogy az ellenkező szelek miatt később jutnak el a célhoz.
Dávidnak volt elég kemény szíve, hogy nekimenjen a napéjegyeni viharnak az Óceánon, de ahhoz nem volt elég erős szíve, hogy mikor atyjától eltávozott a budai indóházhoz, fel ne kerüljön a Vezérhalomra, s ott abban a kapuban le ne üljön, melyről a sárga zászló leng. Fél éve volt, hogy idehozta Rozálit – azóta arája meg is halhatott.
Tusakodott magában. Megrázza-e a csengettyűt, s megkérdezze-e a kapusnőtől, hogy mi hír Rozáliról, vagy továbbmenjen?
Az ichor azt mondta, ne kérdezze azt most: siessen! Hanem az emberi meleg, piros vér azt mondta, hogy kérdezze és várjon…
Becsengetett. – A kapusnő kidugta a fejét az ablakon, s azt kérdezé tőle, hogy mit akar.
– Jó asszony. Nem mondhatna ön nekem hírt egy itt levő hajadonról, kinek neve Szentivánfai Rozáli?
– Nem! – mordult vissza mérges arccal a kapusnő, s becsapta Dávid orra előtt az ablaktáblát.
És ezzel győzött az ichor; mert ha felelt volna a kapusnő Dávid kérdésére, úgy Dávid nem ment volna el Amerikába.
Hogy miért utasították el így Dávidot az Alhambrától, annak is van története, amit majd elmondunk, ha rájön a sor. Volt ideje törni a fejét e talányon a Manhattan-szigetig.
Reggel korán érkezett meg New Yorkba, s akkor rögtön belekeveredett abba a nagy emberfolyamba, mely a világváros utcáin folytonosan jár fel s alá, mint a „golf-strom”, s ragadja magával, aki úszni nem tud. Egy olyan nevezetes személyiséget, mint Severus bankár, még a kőrengetegben is könnyű volt feltalálnia. – De annál nehezebb volt a hozzájuthatás. A reggeli órákban kereste őt a kontorában, ott azt mondták neki, hogy itt van, de éppen eszik. Nem akarta háborgatni.
Délután felkereste a palotájában: ott nagy nehezen eljutott az előszobáig. Megint azt a választ nyerte: hogy itthon a mister, de éppen eszik.
Este a kereskedők gyűldéjében kereste föl; ott is jelen volt Mr. Severus, éppen evett. És sehol sem lehetett végigvárni, míg az étkezését elvégzi; sokat evett.
Dávid pedig feltette magában, hogy ő még az első nap akar vele találkozni.
Éjszaka (ti. a naptár szerint, mert valósággal New Yorkban soha sincs éjszaka) Mr. Severus egy szörnyeteg hangversenyre ment el egyik óriási zenecsarnokba. Dávid oda is utánament. Rátalált Mr. Severus páholyára. Éppen akkor jött ki onnan egy pincér, üres tányérokkal. Mr. Severus megint eszik.
Itt azonban szerencsés volt Dávid: a pincér német volt, és mint német „kedélyes”. Látta, hogy Dávid milyen savanyú képet csinál, s megszánta, és adott neki utasítást.
– Sohase törődjék ön azzal, hogy a mister falatozik: kitűnő étvágya van, s minden üzleti ügyét evés közben szokta végezni. Ha sürgős dolga van vele, beküldheti hozzá látogatójegyét a páholyőrtől.
Dávid megköszönte szépen. Ezt bizony a másik három helyen is elmondhatták volna neki, s most nem kellene háromszáz trombita s ötven öregdob kísérete mellett értekeznie a bankárral.
Kivett tárcájából egy névjegyet, s azt átadta a páholyőrnek, hogy vigye be Mr. Severushoz.
Az a névjegy egy vékony üveglap volt, melybe gyémánttal volt belekarcolva a Tatrangi D. név.
A páholyőr visszajött, és mutatta a nyitott ajtót. Dávid belépett rajta.
Odabenn siketítő zene tombolt lenn a színpadon; a tágas páholyban pedig egyedül volt Mr. Severus; egy gömbölyű asztal állt előtte, rakva sültekkel és süteményekkel és minden alakú pohárral.
Mister Severus valóságos bisbariba néger típus volt, mely a többi néger fajoktól elüt. Arcvonásai a kaukázi jelleget megközelítők, míg arcszíne a legsötétebb fekete. Hozzá erős, feketeszakálla van; fajának kiváltsága a többi néger fajok fölött: ajkai duzzadtak, de nem vastagok. Testalkata is inkább karcsú, mint tömör; egész tekintetében valami hideg nyíltság mutatkozik.
Mikor Dávid belépett páholyába, Mr. Severus a beküldött látogatójegyet hüvelyk és mutató ujja között tartá olyanformán, hogy azt két szélénél fogva összenyomva meggörbítette.
– Ön Mr. Tatrangi D.? – ezt mondá neki beléptekor. – Tatrangi M. et Son? Nemde?
– Igen, uram.
– Legyen szíves leülni, és tartson velem. Én az ön atyját jól ismerem. Egyenesen azért utaztam Európába, hogy előre híresztelt repülését megnézzem. Láttam, rosszul ütött ki. Összetört gépét én vettem meg. – Akkor kérdeztem tőle valamit. Ez rá a felelet?
E szónál az eleresztett látogatójegyet tányérjára ejté. Az pengve esett le.
– Ez – felelt Dávid.
– Mi a neve e találmánynak?
– Hyalichor. Görög név: θαλως: üveg, ιχορ pedig egy új elem, amit én fedeztem fel.
– Tehát a fődolog az ichor. Egyedül az ön titka ez? Beszélhetünk itt bátran; a zenétől nem hallja semmi szomszédunk, mit beszélünk.
– Nemcsak titkom, de kizárólagos tulajdonom is. Az egész földön egyedül egy helyen nyerhető az ichor, s az a hely az enyim.
– És van belőle sok? Nagy mennyiség?
– Kiszámíthatlan mennyiség. Önnek van tudomása a kaliforniai Napa-völgy taváról, a „Kaysá”-ról?
– Igen, voltam ott. Mi Borax-lake-nak nevezzük s ez a tó még Kaliforniában is kincs, mert többet ér az aranynál.
– Pedig „csak” bórt terem. A Gyilkos-tó Erdélyben éppen oly nagyságú, mint a „Kaysa”, és ebben van az „Ichor”. Tíz gallon vízből fél kilogramm ichorjegec választható ki. Mikor a mellékposványok forró nyárban kiszáradnak, félméternyi ichorüledék található fenekeiken; ami még nagyobb rétegre enged következtetni magában a tóban. S ha a szükséglet egykor oly nagy lesz, hogy a meglevőt mind felemészti, mesterséges „soffionékat” fúratunk, s azontúl csak tőlünk fog függni, hogy az ichortermelést hány millió kilogrammra emeljük. Az ichorjegecek, mik természetben találhatók a posványüledék között, tizenkét-tizenöt centiméter hosszúk; a velem hozottakat be fogom önnek mutatni, amidőn kívánja.
– Jó. És mármost mi üzletet lehet az ön felfedezésére alapítani?
– Többfélét. Sokat. És nagyot. De alant kell kezdenünk és csendesen. Mert minden új találmány nagy ellenszenvet költ, midőn egy más meglevő iparágat megtámadni látszik. A varrógépek a szabók mesterségét, a szövőgépek a takácsokét látszottak kezdetben végveszedelemmel fenyegetni. A gyapot fenyegetőleg lépett versenyre a leniparral és gyapjúval, a petróleum az európai olajgyártásnak tette a torkára a kést, a kaucsuk a bőrgyártásnak izent hadat; a talmi, az alfenide az ötvös kenyerét vette el, a stearin a faggyú értékét nyomta le, ezért mindegyiknek nagy küzdelmei voltak a féltékenységgel a „piacon”. Hát még egy olyan találmánynak, mely nem egy piacon, de egyszerre valamennyin kihívó támadással lép föl; – és végre nemcsak az árupiacon, hanem más piacokon is.
Mr. Severus fölkelt, és bezárta a páholya ajtaját.
– Beszéljen ön. Eddig társa vagyok. Tovább!
– Tehát legelőször is szorítkozni fogunk egyedül a hyalichorgyártásra, mint a legközönségesebb napi szükségletre. Üvegedény, ablaküveg, mely nem törik el; rögtön piacára talál.
– S az valóban nem törik el?
– Egy hyalichor cső huszonötszörte nagyobb feszítést áll ki, mint az alumínium. S ötvenszerte nagyobbat, mint az öntött vas. Egy ablaktábla hyalichorból százlépésnyiről rálőtt puskagolyótól el nem pattan, keresztül sem lyukad. Íme, lássa ön látogatójegyemet.
Dávid összegöngyölíté az üveglapot, s aztán összeszorítá azt a diótörővel. A szabadon eresztett üveglap ismét kiegyenesedett, s nem mutatott még horpadást sem.
– Beszéljen ön – monda Mr. Severus, s most már páholya rácsozatát is felhúzta, hogy a közönség be ne lásson oda.
– Tehát legelőször igyekezzünk a hyalichort népszerűvé és közhasznúvá tenni: s csak ha azt megnyertük, akkor jelenünk meg a piacon a magasabb üveggyártás terményeivel, amiben ismét végtelen fölényeink lesznek. Tükör- és kristályüveg készítésre, az üveg metszésére, beedzésre, színfestésre a hyalichor alkalmasabb, mint a többiek. A „szőtt üveg”-ek titka ismét fel van benne találva, minő szőtt üvegserlegeket a Louvre-ben láthatni. A látszerészi téren pedig az elérhetlent fogjuk vele megközelíteni, mert a hyalichor még egyméternyi vastagságban is oly tiszta, mint a nyugvó víz.
Mr. Severus kezébe fogta öblös serlegét, de nem ivott belőle, a serleg kezének szorítása alatt összetörött. Tán arra gondolt, hogy íme, ezzel az egész világ eddigi üvegiparát agyonnyomjuk.
– Sőt még mellékesen a Pierre de Strass gyáraknak is támaszthatunk versenyt: amennyiben az ichorból készített gyémánt az igazit mind sugártörés, mind keménység tekintetében megközelíti. Az ékszerészetben mindenesetre nagy alakulást idézhet elő; mint tette azt a múlt században a Capföldi gyémánt megjelenése.
Mr. Severus egészen elfeledte, hogy terített asztal áll előtte. Otthagyta a leszelt vadkanfőt porcelántányérán.
– Hát azután?
– Azután jön egy nehezebb versenyünk. Versenyzés a vassal.
– Ah.
– Igen. Az uralkodó érccel, mely jelenleg minden gőz-, hőlég- és gázgépnek egyedüli uralkodója. Ezt kiszorítja találmányunk. A hyalichor gőzkatlanok, hengerek, csövek nem pattanak el, nem oxidálódnak, nem vesznek fel üstkövet, végtelenül nagyobb feszítőerőt kiállnak, mint a kovácsolt vas. A hyalichor gépkerekek nem kopnak, nincsenek törésnek kitéve. A hyalichor fegyverek négyszerte könnyebbek, mint a vascsövűek, s lőkamaráik háromszorta erősebb lőportöltést megbírnak, annálfogva biztosabban és távolabbra lőnek, mint emezek.
A bankár nem tudta tovább rejteni izgatottságát, felkelt a helyéről.
– Menjünk innen, fiatalember, odalenn vár hintóm. Jöjjön velem, ott beszéljünk a többiről.
Azzal megfogta a karját Dávidnak, s vitte őt magával. Akik találkoztak vele, azt hihették róla, hogy veszedelmes embert fogott, akit nem akar a körme közül kiereszteni, míg a rendőrségnek át nem adhatja.
A bankár egész háza lépcsőzetéig hajtatott hintajával, kapualja úgy volt elkészítve, hogy amint a lovak berobogtak, egy szemközti üvegfal felemelkedett előttük, s amint a hintó begördült, az ismét lecsukódott, hasonló történt az átelleni üvegfallal a kijáratnál; úgyhogy kocsival érkezők, kivált lenge ruhákba öltözött hölgyek, egy percig sem érintkeztek a kül légvonattal.
Mr. Severus nem vezette most végig Dávidot pompás termein, múzeumán, képtárán; sietett vele elérni dolgozószobáját. Ott kényszeríté, hogy gyújtson szivarra; s maga meggyújtá a nélkülözhetlen szamovár alatt a borlélt.
– Mármost mondja el ön azt, amiért tulajdonképpen idejött.
– Ön sejtené?
– Hogyne? Ön apja repülőgépéről akar nekem beszélni. Amiket eddig mondott, azok elég jók voltak arra, hogy érdekemet felköltsék. S ha csak ez lett volna önnek a szándéka, azt mondanám: hát jól van, állítson ön össze egy konzorciumot; én beleállok ennyi meg ennyi millió dollárig; aztán menjen ön haza, s kezdjen hozzá. Majd az évi számvizsgálatkor meglátjuk, hogy mire mentünk. De ön nem azért jött. Ön engem testestül-lelkestül el akar fogni; házaimmal, kontoraimmal, az utolsó filléremmel együtt magával akar vinni át Európába, ki Erdély szélébe, le a pokol torkolatába, fel a felhőkbe és magával együtt be a bolondok házába, az apja mellé. Hát kezdjen ön hozzá.
– Úgy van, uram. Az üzlet, melyet önnek felajánlottam, nemcsak biztos nyereséggel, hanem amellett erős kockázattal és kitartó türelemmel is jár, mert ahhoz képest egy egész világátalakítást ígér. Apám gépe az ön kezében van. Szemtanúja volt működésének. Egy hibája volt főképp: az anyag tehetetlensége. Ez most ki van igazítva. Ugyanazon gép szárnyai nemcsak nem törnek el többé, sőt nagyobb terjedelemben alkothatók levén, az eredeti gépnél tervezett emelőerőnek 40-50-szeres hányadát fogják elérni, s ezáltal az eddigi közlekedési viszonyokban tökéletes revolúciót idézhetnek elő. A lég villanyossága többé nem veszélyezteti a gép működését, ellenkezőleg, végtelen gyorsaságot fog neki kölcsönözni, mely képessé tehet bennünket egy nap alatt átrepülni az Óceánon, az újvilágból az ó-világba, s termékeinket szállítási költség nélkül, vagy legalább eltűnőleg csekély költséggel, kicserélhetni.
– Barátom. Az pokolbeli zűrzavart fogna okozni valamennyi kereskedelmi piacon. – De megálljon ön. Ki állít meg azután egy ilyen Jupiter kegyelméből repülő szörnyeteget, mikor aztán le akar szállni?
– Egy igen egyszerű készülék, aminek villanykiürítő a neve. Ezt apám kifeledte; de könnyű lesz alkalmazni, a kormányzó egy kéznyomására a légből elvont villany elszikrázik.
– Tehát mennydörögni is fog a gép. Villámlással, dörgéssel fogja hírül adni, mikor megérkezik? Jupiter tonans!
– Az én föltételem tehát az, hogy ön kockáztasson egy összeget, mely egyelőre ötszáz ilyen repülőgép előállítására elég.
– Mennyibe kerül egy?
– Ötezer dollárba. – Valamennyi kétmillió-ötszázezer dollár.
– S mindig kellene ennek az összegnek gyümölcsözetlen heverni?
– Amíg a legelső európai háború kitör.
– S mit akar ön abban a háborúban?
– Hazámat megvédelmezni.
Ennél a szónál végignézett a bankár a fiatalemberen, s nagyot nyújtózott, kezeit fejei fölött összerakva.
– Hazáját? Hát az micsoda? Hát ápolnak még ilyen gyöngeségeket a XX. században? Önnek speciális hazaszeretete van? Mint aminőben az izlandiak szenvednek. De azt már régóta nem híják virtusnak, csak nosztalgiának. S ha ez a baja van önnek, azt ne mondja egy financier-nek, hanem egy orvosnak, s gyógyíttassa magát. Különösen ne mondja énelőttem, aki afrikai vagyok, fekete bőrű, és Amerikában lakom, s őseim tabuja és bálványai iránt nem tudok lelkesülni.
– Igaza van önnek, uram; a nosztalgiai tünetek nem tartoznak üzletünk keretébe, ámbár egyszer, ha ismeretségünk tartós lesz, majd arról is fogok önnek beszélni, hogy mi „hasznot” lehet még abból meríteni, ha egyszer a „mívelt” néger el akarná foglalni az Afrikában számára kínálkozó tért; mert ön mint magasról széttekintő financier tudni fogja azt, hogy óriási alvó kincsek hevernek még a pihenő földben s a pihenő embertömegekben.
– Jól van! Nem volt rossz! Hahaha! – kacagott a néger. – Argumentum ad hominem.
– Azonban én most nem akarok itt a magán honszeretet, mondjuk: nosztalgiai, mondjuk: költői tüneteiről beszélni. Gyakorlati téren állok. Az én ichortelepem ott van Oroszország határszélén. Ha mi oda egy költséges, világhírű telepet rakunk le, nagy gondunknak kell rá lenni, hogy azt tőlünk erőhatalommal el ne vehesse valaki. Vállalatunknak valamely állam oltalmára szüksége van. Azt sem kell kifelednünk a számításból, hogy amidőn mi a repülőgépek rendszerét gyakorlati térre alkalmazzuk, egyszerre és egy időre valamennyi nagyhatalom haragját felköltjük ellenünk; különösen a legnagyobb hatalomét, a tőkepénzét. Minden állam alterálva fogja látni külkereskedését, a tengeri hatalmak hajózásuk megrontását fogják rettegni. Anglia előtt kelet-indiai kereskedelmének hanyatlása fog rémledezni, s maga a szabad Amerika, ha megtudja, hogy miben töröm a fejemet, engem meglyncholtat: hisz ezáltal minden vám lehetetlenné válik, a levegőben nincsenek sorompók, s Amerikának legfőbb bevétele a vám. Legdühödtebb ellenségre számíthatunk végül az összes pénzhatalmakban, miknek milliárdjaik feküsznek vasutakban, ők ezeknek bukását fogják látni a légi út miatt: ami egyébiránt nem lesz úgy. Én oltalmat, megtűretést egyedül attól az államtól várhatok, mely viszont az én találmányomnak fogja köszönhetni saját megoltalmaztatását, fennmaradását. Ez az én saját hazám. Ez tehát nem nosztalgia; ez spekuláció.
– Önnek a bolondságában rendszer van. Menjünk tovább. Ön tehát titokban akarja tartani, hogy nekünk egész flottánk van olyan gépekből, melyek a háborúban döntő befolyással lesznek. Ötszáz géphez legalább két embert számítva egyre, kell ezer ember. Hogy áll ez elő?
– Gyárunknak több mint kétezer ember munkásra lesz szüksége; ugyanazok fognak betaníttatni a repülőgépekkel bánásra, s mikor szükség lesz rájuk, helytállanak.
– S hiszi ön, hogy amit kétezer ember tud, az titokban marad?
– Azok székelyek. Tartottak ők már ennél nagyobb dolgokat is titokban. Azután az ilyen dolgokban mi nem értjük a tréfát. Talán olvasta ön is Labarte középkori ipartörténetében, minő szigorú törvényt tudott a velencei köztársaság fenntartani? A „tízek törvényszékének” rendelete szerint, ha a muranói üveggyár valamely munkása a velencei üveggyártás titkával idegen földre beszökött, annak legközelebb álló családtagjai börtönre vettettek; ha erre nem tért vissza a szökevény, halálítélet mondatott fejére, s azt rajta, bármely országba menekült, végre is hajtották. Ezt mi is tudni fogjuk.
Mr. Severus teste kétszer is végigborsózott e merész szavaknál.
Hanem most már egészen tetszett neki ez a fiatalember, aki átevezik egy darab üveggel az Óceánon, s abból az üvegből ígérkezik mindent csinálni, milliomokat, égiháborút, földi békét; ha kell, még orgyilkot is.
– Jól van, ifjú barátom. Idáig tehát már megvolnánk. Ötszáz légben járó és a hozzá való személyzet. – De hogy lesz még ebből hadviselés?
– Még nem mondtam el mindent. Igaz, hogy még több kiadás is várna e tekintetben üzletünkre. Az én tervem: a háborúviselést abszurdummá tenni. A jelenkori hadi készülődések így vannak összeállítva: Nagy tömegek, milliókra menő hadcsapatok összpontosíttatnak: a hadjáratok működési alapját kiterjedt erődítmények képezik. Messzehordó, szétrobbanó lövegű ágyúk alkalmaztatnak. Azonkívül pusztító szertelövők. A lovasság tömege döntő hatásra tartatik fenn. A hátultöltő puskák ellenében minden hadviselő fél újra behozta a páncélt, nemez és vulkanizált kaucsukból; ami ugyan közelből nem véd meg tökéletesen, de a puskatűz pusztítását mégis korlátozza, amennyiben az ezerkétszáz lépésre hordó fegyvert nagyobb távolban ártalmatlanná teszi. Valamennyi hadsereg mind hátultöltő, saját rendszerű fegyverrel van ellátva. – Mármost ha énnekem sikerül egyszerre – véletlenül, meglepve, csak egy éjszakára kezembe keríthetnem egy hadviselő ellenfélnek azt a stratégiai gócát, ahol lőszerraktárai, élelmiszerei felhalmozva vannak, hogy én azokat megsemmisíthetem, vége van a háborúnak. A megsemmisített töltényeket nem lehet rögtönözve újra pótolni, mint a régi fegyvereknél lehetett, s a milliónyi nagy tömegeket nem lehet requisitióval élelmezni, ahogy a harmincesztendős háborúban a kis csapatokat lehetett. – Amelyik féltől elveszi valaki a kenyeret meg a töltényt, annak a hadserege, ha millióra megy is a száma, fel van bomolva. Azonkívül pedig az egész rémségesen nagyszerű, de ügyetlen hadi léggömb stratagéma teljesen tönkre van gyors gépeink által téve.
– Ez eddig nem rossz terv. Ön az ötszáz légjáróval könnyen leszállíthat akármely ponton tízezer embert. De hol veszi azt a tízezer katonát?
– Az három nap alatt együtt van a Székelyföldön.
– De ki fogja azt élelmezni, ki viseli a költséget?
– A költséget előlegezi az üzletünk, s meg fogja téríteni 100% nyereséggel a vesztett fél.
– Ah! ez nem ó-világi gondolat. Haszonbérbe venni az ellenséget! Hahaha! Ön tetszik nekem az eredeti ötleteivel. De hátha a maga bőrét hagyja ön ott? Tegyük fel, hogy akad ilyen tízezer vakmerő fickó, aki önnel együtt a repülőgépeken leszáll az ellenség táborának kellő közepébe, hogy ott a hadi készleteket elpusztítsa, s ez az első félórában sikerül is neki. De már a második félórában az egész ellen hadtömeg összecsap a feje fölött, s azt összetöri ott, ha mindjárt önnek minden repülőgépe gránátokat hány is a támadók fejére.
– Erre is gondoltam. Az én kis csapatom halhatatlan és elfoghatatlan. Ismét a hyalichor segít ki. Minden embereknek páncélja lesz ruganyos üvegből, melyet puskagolyó át nem üt, a fején pedig, a süveg fölött egy üvegsisakot fog viselni, olyan alakút, minő a templariusoké volt hajdan, az úgynevezett „cervelière”.
– Ah! ön az egész hadseregét üvegharang alá teszi, mint a dinnyét, s onnan fognak előpuskázni.
– Még pedig egy sajátszerű fegyverrel, melynek, mint a szélpuskának, a fejében van a rögtön kifejlő gáz, mely az egyik csőbül átugráló golyókat a másik csőből kilövi, hang és láng nélkül.
– S mire lesz az jó, hogy az ön hadcsapatának puskája se ne szóljon, se ne világítson?
– Ez szükséges az én taktikámra. Én nappal harcot nem kezdek, hanem repülőgépeim segélyével kikémlem az ellenfél egész hadállását, s akkor elkészítem a saját tervemet, nem törődve tovább az ellenfél intézkedéseivel. Az éjjeli harcban az én csapatvezetőim csak azt tudják, hogy ki-ki hol száll le, hol áll meg, hogy saját társai hol állnak, s hol kell összegyűlniök? Arról, hogy az ellenfél honnan jő, minő tömegben, milyen hadirendben, értesíti őket annak a pelotontüze vagy tiraillirozása, míg az ellenfél az én csapataim néma és lángtalan lövéseiből azt sem tudja meg, hogy azok honnét jönnek, sem azt, hogy hányan vannak. Az én csapataim egymásra nem lőhetnek a sötétben; de az ellenfélé bizonyosan. Ahol puska ropog, lobban, az mind ellenfél. Mi némák vagyunk.
– Valóban. Az üvegharang alul még kiabálni sem lehet. De mit tesz ön, ha az elfoglalt hadállását az ellenfél tüzérparkja veszi támadás alá, s összebombázza az üvegharangokat, az alattuk levő dinnyékkel együtt?
– A tüzérség az, ami legkevésbé árthat nekem. Az én repülőgépeim nem tafotából készült, nem könennyel töltött hadi ballonok, amiknek kerülni kell a röppentyűket. Az én Leviathanjaim nem félnek sem tűztől, sem vastól. Odamennek százlábnyi magasba az üteg fölé, s robbanó gránátjaikkal szétrombolják a tüzérparkot, mielőtt az megkezdte volna működését.
– Azonban még egyre nem számított ön: a lovasságra. A mostani hadkészületeknél óriási tömegekben fogják a harcmezőre szállítani a lovasságot. Ennek a célja éppen az lesz, hogy ahol a távolhordó lövegeket megközelíteni nem lehet, a gyorsan rohanó tömeg egyenlítse ki e különbséget. Mikor egy tízezer lóból álló tömeget megindítanak, azt fel nem tartóztatja önnek semmi golyóokádó gépe, semmi égből hányt bombája; annak fele elhull, ha kell, de a másik fele elgázolja az ellenállót.
– Számítottam erre is. A ló nagy tényező jelenleg a hadmíveletben. Én is számítok a közreműködésére. De a saját előnyömre. Emlékezik ön rá, hogy miért vesztették el a rómaiak Hannibal ellen a cannaei ütközetet? Azért, hogy amint a lovaik legelőször meglátták az elefántokat, olyan rémületbe jöttek, hogy az egész hadsort összezavarták. Mit gondol ön, ha egyszer olyan tízezer, sorba állított paripa meglátja azokat a légben úszó szörnyetegeket, éjjel világító villanyszemeikkel, nappal ijesztő ércszárnyaikkal; ha meghallja azt a rémséges suhogást, amit e szárnyak csapása okozand a légben, hogy fog az a tízezer ló egyszerre ijedten összebomlani, s viszi majd a lovasát, ahová az nem akarja? viszi oda, ahova az én rémeim terelik, hogy az ellenfél lovasságával saját gyalogságát gázoltathatom össze, anélkül hogy egy lövést vesztegettem volna.
– No, ez a hipotézis, a ló jellemét tekintve, bír valami lélektani alappal. Hanem most jön már a legnehezebb kérdés. A sorgyalogság már nem ijeszthető meg rémséges szárnysuhogással. Azt fegyelem, bátorság, halálmegvetés tartja össze. Mi lesz akkor, ha önnek maroknyi csapatját minden oldalról ostrom alá fogják egyszerre? Ha nem fog az ön hyalichorral emailírozott emberein a golyó, a puskaagy az üvegharang alatt is megtalálja őket.
– Olyan közelre nem eresztik őket golyóink.
– De hisz ön csak éjszaka harcol, és éjjel nem lehet távolba célozni.
– Mi nem lövünk olyan golyókkal, amikkel célozni szükség. Golyóink is hyalichorból vannak, belül pyromanittal töltve. Ahol a golyó leesik, ott szétpattan. De mikor a ruganyos üveg szétpattan, az nem szögletes darabokra, hanem szilánkokra válik, s ezek oly élesek, oly hegyesek mint a tű. Egyetlenegy ilyen tű ha eltalál valakit arcán, vagy kezén, vagy testének bármi födetlen részén, az a megsebesült rögtön a földre esik, mint akinek először fecskendtek morfiumot a nyakszirtbőre alá. Ez az ichor hatása.
– És így minden kilőtt golyótól egyszerre több ember is eleshetik?
– Csakhogy nem hal meg. Az ichor nem „urare” méreg, nem az indus nyílhegy gyilkos szere. Ez csak „kodein” vagy inkább „ekplektikon”. Az elkábult ember nemsokára föléled magától; hanem ekkor olyan kiállhatatlan viszketegség lepi meg azon a helyen, ahol az ichor behatolt, hogy a halálos seb nem bénítja meg jobban. A sebhely feldagad, meggyűl, az embert hat hétre harcképtelenné teszi, akkor begyógyul szépen, s nem marad fájó helye vissza.
– Ah! ah! Tehát ön kihozza a szokásból a csatatéren való halált. Ezentúl azt fogjuk olvasni a hadi bulletinekban: „elesett hatvanezer emberünk, halott semmi, hadseregünk fele – vakarózik!”
– Igen.
– De hát tett ön ezzel a golyóval már kísérleti in corpore humano?
– A véletlen tetette azt velem. Hutámnál két román munkás is volt alkalmazva, kik az üvegfúváshoz értettek. Ezek egyszer kíváncsiságból felnyitottak egyet az üveggolyókból. Az szétpattant, s a szilánkjaival mind a kettőt megsebesíté. Ezeken észleltem a mondott tüneteket. És ami legnevezetesebb volt, mind a kettő abban a régi, megrögzött betegségben szenvedett, amit ötszáz év előtt Fracastoro determinált, s ami a jelenkor legnagyobb átka; s amint az ichorseb után támadt válság elmúlt, mind a kettőnél mintha ketté lett volna vágva a régi orvosolhatlan baj, abból is kigyógyultak.
– Micsoda? Hát az ön ichorja még betegségeket is gyógyít, százados inveterált bajoktól is megszabadítja az emberiséget? Az ön golyótövisei vakcinálják az embereket a divatkórok ellen, mint Jenner himlőanyaga? Hiszen akkor nem kell egyéb, mint hogy minden ország üzenjen önnek háborút, ön aztán lövöldözze meg a hadakat ichorral, s azok hazatérnek egészségesen.
– És ez valóban így van.
– De ha ez így van, akkor tíz év alatt az összes emberiség minden pénzének a harmada az ön falujában lesz összpontosítva.
– Én fogom tudni azt használni, s a világforgalomnak haszonnal visszaadni.
A bankár meg volt igézve azon biztos modor által, mellyel Dávid terveit, tapasztalatait eléje adá.
Az ifjú nem akarta felhasználni e pillanatnyi hatást. Felállt, és kalapját vette.
– Uram! Én elmondtam önnek, hogy mi hozott ide. Az ön állásában szükséges óvatosnak lenni, s ezért én nem neheztelek. Mai világban a tervek négyötöde humbug. Én elhoztam magammal a bizonyítékokat, amik tervemet igazolják. Ha kívánni fogja, hogy idehozzam, megtekintheti. Tehet maga és mások által kísérletet. Kiadhatja számításaimat megbízható mechanikusoknak, természettudósoknak. Titkomat nem féltem; mert az elem, melyet feltaláltam, eddigelé a természet kegyelméből kizárólagos tulajdonom. Terveimet elmondtam önnek. Ha azok sikerülnek, akkor a légutazás az egész világkereskedelemnek, az összes pénzforgalomnak új korszakát szenteli fel; feltárja az ismeretlen földrészeket a civilizációnak, új tért nyit meg az emberi munkaerőnek, észnek. Gondolkozzék ön rajta. Ön magasan áll, messze ellát. Határozza meg, mikor jöjjek vissza.
– El se menjen innen. Üljön vissza a helyére s vegyük elő az iralt, és számítsunk. Mibe kerülne mindez? hanem elébb lássunk a szamovár után. Mikor az ember számít – jó teát inni hozzá.
Reggelig ott ültek a számolótábla mellett.
A végeredmény az volt, hogy az egész tervezetnek teljes erővel létesítéséhez kell húszmillió dollár.
Mr. Severus hátraveté magát a kerevetén, rágyújtva egy illatos szivarra.
– Mit gondol ön – szólt hosszú hallgatás után Dávidhoz –, melyik a nagyobb bolond: az-e, aki ezt a húszmillió dollárt kéri, vagy az, aki megadja?
– Uram – szólt Dávid –, ha lehettek olyan bolondok, kik egy tenger mocsár közepébe Velencét építették; ha lehetett olyan bolond, ki a finn puszta partsivatagra Szentpétervárát telepíté; ha lehetett olyan bolond, ki egy európai partra tévedt tengeri növény nyomán elindult egy új világrészt fölfedezni; ha lehettek olyan bolondok, kik az északi pólus jéghegyei közt az Európa és Amerika közötti szabad tengert keresni egymás után hajóra szálltak, ha lehetett olyan bolond, ki a legelső gőzhajóba, vasútba a pénzét beleölte, s olyan bolond, ki azokra legelőször ráült; ha lehetett olyan bolond, ki a viterbói mocsárt pénzen megvette, s a vulkánok termékét gyárszámra felfőzte, miért ne lehetne olyan bolond is, mint én vagyok?
– Jó! Én tehát leszek az a másik bolond.